1

Ambroise mester boltja az idegen diákok házának tőszomszédságában állt. Közel két évtizede ebből élt, és ebből gazdagodott a szorgalmas kereskedő, aki minden áldott nap hajnal keltétől alkonyat múltáig – télen még azután is – pultjai között várta azokat, akiknek pergamenre, tintatartóra, esetleg ruhára való posztóárura volt szükségük. Ha néha olyan nagypénzű vásárló is akadt, aki némi kis borsot vagy egyéb fűszert akart beszerezni, hát Ambroise mester azoknak az igényeit is ki tudta elégíteni. Bár ilyen – diákok közt ritkán kelendő – portékát nem tartott odahaza, de ha kellett, leányát azonnal elszalasztotta a gazdag Eustache mesterhez, a királyi háztartás szállítójához, aki régi barátság alapján adott neki egy kis mennyiséget még ezekből a nagyon nehezen beszerezhető, és nagyon nagy hasznot hajtó árukból is.

Ambroise mester nem véletlenül építette házát az idegen diákok otthona mellé.

Hosszú idővel ezelőtt, amikor ifjú legényként Lyonból megszökött, mert nem akart a földesurával együtt elmenni a Szentföldre, ahonnét sem apja, sem rokonai nem tértek vissza soha többé, sokáig bujkált faluról falura. Volt, aki befogadta, volt, aki félve zárkózott el a gyanús vándortól. Végre, valahol már Párizs közelében egy plébános magához fogadta, hogy gondozza szöllejét.

Egy napon a plébános megparancsolta, hogy vegyen egy tömlő bort a vállára, és vigye be Párizsba. Ajándékul küldte egy apátnak. Így került Ambroise a király városába. Amint ment az utcákon, és kereste az apát lakhelyét, egy nagy ház mellett néhány fiatalember sereglett köréje. El akart szaladni, mert azt hitte, el akarják venni tőle a tömlőt, hanem az ifjak közül az egyik nagyon furcsa kiejtéssel azt kérdezte, hogy mennyiért méri a bort. Először nem is értette, mit akarnak tőle. Csakhamar azonban világossá vált, hogy az idegenek pénzt akarnak adni a tömlő tartalmáért.

Ambroise Lyonban már látott pénzt, tudta, hogy a kis, kerek fémdarabkákért bármit lehet kapni. Csodálkozott ugyan, hogy a fiatalemberek mért akarnak pénzt adni boráért, hiszen ha például kilátogatnának az ő plébánosához, az szívesen adna valamennyiüknek annyit, amennyit csak akarnak, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Azt gondolta, a plébános úgysem tudja meg, az apát pedig észre sem veszi, ha a tömlőből egy-két kupányit kiönt a szomjas ifjak számára. Elő is került valahonnét egy jókora ivóalkalmatosság, az egyik a tömlő szája elé tartotta, s amikor megtelt, átnyújtott egy pénzdarabot Ambroise-nak. Akkor azután a másik tartott oda egy edényt, s amikor annak is töltött, az is pénzt adott. Jött a harmadik, majd a negyedik, míg egyszerre Ambroise ijedten vette észre, hogy a tömlő már csak félig van. A zsebében azonban hangosan zörgött a gazdagság. Nem tudta, mitévő legyen. Az apátot nem merte felkeresni a félig üres tömlővel, haza sem mert menni. Így ténfergett Párizs utcáin, és el-elálmélkodott a városi nép ruháin, a vitézek fegyverzetén. Estefelé visszavetődött a nagy házhoz, ahol megint egy ifjakból álló csoporttal találkozott. Ezek mások voltak, mint akiknek a bor felét elmérte. De ezek is megszólították. Tőlük már nem akart elszaladni, tudta, hogy ezektől is pénzt kap. És most már nem is tehetett egyebet a tömlő hiányos tartalmával. Mire besötétedett – elfogyott a bor, és Ambroise azt sem tudta, hová tegye a sok rézpénzt.

Éjszaka a nagy ház közelében lefeküdt az utca szélére, hogy ott aludjék, de nem jött álom a szemére. Örült a gazdagságának, és kínozta a lelkiismeret. S amikor a hold is lebukott, a rászakadó sötétségben megkörnyékezte a soha sem ismert félelem: rettegett, hogy valaki megtámadja és kirabolja.

Hajnal előtt azután felkerekedett, és megindult hazafelé. Otthon térdre esett a plébános előtt, és elmondotta, mi történt vele, bevallotta, hogy megkísértette az ördög, nem tudott ellenállni az ifjak könyörgésének, és pénzért odaadta nekik a bort. Ezzel előkotorta a bevétel negyedrészét, és a plébános lábai elé tette. A háromnegyedrészt ugyanis, mielőtt beért a faluba, elásta egy fa tövében.

A pap nem is korholta érte, sőt megdicsérte, hogy milyen becsületes, lám, a pénzt nem tartotta meg, mint tette volna bárki más. Kivett a kis halomból egyetlen darabot, azt visszaadta Ambroise-nak, mondván, hogy a többin majd új képet festenek a templom falára. Még azt is elmondotta, hogy azok az ifjak nyilván idegen diákok voltak, akik istenes dolgokat tanulnak Párizsban. A diákok könnyelmű emberek, akik írásmunkával pénzhez jutnak, és azt hiábavalóságokra költik.

Ez a kaland jelölte ki Ambroise életének további útját. A kísértés nem hagyta el többé. Ott volt a zsebében a pénzdarab, és a fa tövében, a falu határán egész halom pénz várta. A diákok pedig pénzt adnak hiábavalóságokra.

Egy napon megkérdezte az egyik parasztot, aki a király földjén volt jobbágy, adna-e neki bort a pénzdarabért. Az nevetve mondta, annyit ad érte, hogy a földig ihatja magát. De Ambroise nem akarta a földig inni magát. Éjszaka kiásta a pénzét, és mind elvitte a paraszthoz. Az elámult rajta – ekkora vagyont még nem is látott együtt. Adott érte öt tömlő bort, és még egy taligát is, amelyen elvigye. Ambroise el is indult azonnal Párizs felé, búcsút sem véve a plébánostól, vissza se nézve a falu tornyára. Ment egyenesen a király városába, a diákok házához.

Ettől kezdve mindennap ott várta a fiatalembereket, akik szívesen adtak pénzt a helybe hozott italért. Mikor a tömlők kiürültek, megindult a taligával a környékbeli falvakba – de sohase oda, ahol egykori gazdája, a plébános lakott –, olcsón megtöltötte a tömlőket, hogy drágábban adja a diákoknak.

Pénzéért olcsó hálóhelyet is kapott, a város szélén. Ott összebarátkozott a kapu őrségével. Azok is szívesen itták a szájukig szállított italt.

Egy nap valamelyik diák az iránt érdeklődött, nem volna-e pergamenje. Azt sem tudta, mi az. Mikor megmagyarázták neki, elhatározta, hogy szerez olyat a fiataluraknak. A kapu őrségének egyik tisztjétől azután megtudta, hogy ezt az íráshoz való holmit a város másik végében készíti egy bőrfeldolgozó mester. Elment hozzá, hivatkozott a tisztre, és pénzéért kapott néhány üres tekercset. Másnap drágábban adta el a diákoknak.

Így gazdagodott. Jól megismerte a pénz értékét. Csakhamar értette már, hogy mennyivel többet ér az ezüst, mint a réz és mennyivel többet az arany, mint az ezüst. Megtanulta, hogy más értéke van a bizánci aranynak, és megint más a firenzeinek. És megtudta közben, hogy mi mindenre van szükségük a diákuraknak.

Mikor már sok pénze volt, és ismerte Párizs többi kereskedőjét is, házat építtetett magának a diákok otthona mellett, amelynek polcos-pultos bolthelyiségében kapható volt minden, amire csak a diákoknak szükségük lehetett. Pénzt adott a közeli plébániának is, hogy a szentek segítsék az ő üzletét. Nemsokára feleségül vette az egyik idősebb kereskedő leányát, aki ettől kezdve társa volt az életben és az üzleti munkában. Két évtizede dolgoztak már együtt szorgalmasan. Gyermekeik születtek, és becsületük növekedett. Ambroise mestert és Geneviéve asszonyt ismerte minden diák Párizsban. Nem volt olyan gazdag ugyan, mint például Eustache mester, a királyi háztartás szállítója, de nem is állt rabló hírében, mint amaz. Gyermekei közül néhány még kicsi korában meghalt, egy elesett a király keresztes háborújában, két lánya férjhez ment módos iparosmesterekhez. Most már csak két gyermeke volt odahaza: az egyetlen élő fiú, akit apja után Ambroise-nak hívtak, s akire a szülők az üzletet és házat akarták hagyni, és legfiatalabb leányuk, Berta, aki még nem ment férjhez, kérője sem akadt eddig, és szüleinek segédkezett a boltban és a háztartásban.

A diákok természetesen szüntelenül igyekeztek megkörnyékezni a kalmár leányait, amint azok hajadonná serdültek, de az istenes családfő erényesen nevelte gyermekeit és Geneviéve asszony is éberen vigyázott, úgy, hogy sem a nővéreknek férjhezmenetelük előtt, sem Bertának még csak árnyék sem esett a hírére. A rossznyelvű diákok közt sem mondhattak semmit Ambroise mester kereskedői becsületéről, vagy leányai hajadonerényeiről. Az ifjabbik Ambroise-t pedig annyira kedvelték, hogy még komoly dolgokról, így az egyetem ügyeiről is elbeszélgettek vele, sőt az is megtörtént, hogy külföldi nemesifjak, akiket kevésbé kötnek az illemszabályok, a polgárifjút magukkal vitték egy-egy borivós kiruccanásra. Különösen az egyik külföldi diákúr, aki már több mint tíz éve tartózkodott Párizsban, és kitanult itt minden kitanulnivalót, volt jó barátságban Ambroise mester családjával.

Magyar nemesúr volt, Pósának hívták. Úgy beszélte már a francia nyelvet, mint a párizsiak. A többi diák szerint ugyanilyen jól tudott latinul és görögül is. És mégsem volt büszke sem a származására, sem a tudására. Olykor megtisztelte a kereskedő házát, és náluk ebédelt. Az ifjú Ambroise-zal úgy beszélt, mint barátjával. Előtte még Bertának sem kellett szótlanul, lesütött szemmel állnia. És Pósa révén több más diákúr is elkerült a kalmár kedves, vendéglátó asztala mellé.

Mindez nagy tisztesség volt Ambroise-nak, és nagy jövedelmet is jelentett, mert aki egyszer asztalánál ült, annak már eszébe sem jutott, hogy máshová menjen, ha apró cikkekre vagy drágább holmikra – például ruhához való posztóra – volt szüksége.

Délelőttönként ritkán akadt vásárló. A diákház lakói reggel elindultak teendőik után. Ilyenkor egyikük-másikuk benézett Ambroise mesterhez, leginkább tintatartóikat töltették meg (a tintát az ifjabb Ambroise készítette a bolt mögötti kis kamrában). Majd utána órákon keresztül nemigen lépte át senki a kereskedőház küszöbét. A környék egyéb lakói nem jártak üzletbe: a jobbágynak nincs mit vásárolnia, a gazdag urak inkább Eustache mester boltját keresik fel. Legföljebb egy-egy szabó vagy süvegkészítőmester nézhetett be, hogy anyagot vásároljon, de délelőttönként ezek is inkább műhelyeikben dolgoztak, és csak a nap későbbi szakában indultak el, hogy posztót vagy egyéb szükséges árut szerezzenek be holnapi munkájukhoz.

Ilyenkor délelőtt a kereskedő fia sem igen tartózkodott otthon. Utóbbi időben a diákok biztatására maga is eljár, és szorgalmasan hallgatja az egyetemi előadásokat. Szüleinek ez tetszik is meg nem is. Tetszik, mert nagy tisztesség együtt tanulni az urakkal, meg azután a sok tudással tekintélyt lehet szerezni, sőt már arra is volt példa, hogy valaki nagyon kitűnt az istenes dolgokban való jártassággal, a király szolgálatába került, idővel földbirtokot kapott, és nemesúrrá lett. De mégsem tetszik egészen ez a szorgalom a szülőknek, mert félnek, hogy ha fiuk túl sokat talál tanulni, akkor nem lesz majd kedve folytatni az atyai mesterséget, és elmegy papnak. Pedig hát Ambroise mester és Geneviéve asszony valamikor nagyon szerették volna, ha egyik fiuk pap lesz, és Istent szolgálja, hanem az a fiuk, akit erre szántak, inkább fegyverforgatásra termett, el is ment a királlyal a Szentföldre, és meg is halt ott Isten dicsőségéért. A szülők megsiratták, Ambroise úgy érezte, hogy ez a fia tette jóvá az ifjúkori bűnét, hiszen ő megszökött az elől, hogy elvigyék keresztes fegyverhordozónak. Hanem az utolsó fiút nem szerették volna sem papnak, sem vitéznek látni, mert akkor a jól menő üzlet valamelyik vejükre maradna, vagy éppen megosztódnék a leányok férjei között, ők pedig szerették vejeiket, de az üzletet teljes egészében mégiscsak saját vérükre akarták hagyni, hogy az folytassa a mesterséget, és legyen gazdagabb, mint a szülők voltak.

Ennek ellenére sem tiltakoztak az ellen, hogy az ifjú Ambroise eljárjon az egyetemre, már csak azért sem, mert házuk nagy tekintélyű jó barátja, a magyar Pósa úr, akinek már „magiszter” címe volt, és nemcsak tanult, hanem tanított is az egyetemen, maga is helyeselte a kalmárfiú szorgalmát.

Ilyenkor délelőtt tehát az ifjabbik Ambroise a diákokkal együtt hallgatta a nagy hírű doktornak, Alexander Halensisnek előadásait. Télen ezek az előadások a közeli egyetemi épület legnagyobb tantermében voltak, de mostanában, nyáron, inkább a szomszédos dombok lejtőinek egyik tisztására vonult ki a doktor vezetésével a sok diák, mivel a nagy melegben tűrhetetlen volt órákon át ülni, és figyelni a zárt helyiségben. Ambroise mester azt is tudta – fiától vagy talán egy másik diáktól hallotta –, hogy ezt a szokást még hosszú évtizedekkel ezelőtt, a híres Abélard doktor honosította meg, akinek annyi tanítványa volt, hogy azok a legtágasabb kupolateremben sem fértek el. Abélard után a tudós doktorok sokáig nem követték ezt a példát, már csak azért sem, mert Abélard nagyon nagy tudós volt ugyan, de magánéletében nem állott kifogástalan hírben, doktor létére botrányos szerelmi kalandba keveredett, meg azután tanításai sem mindenben egyeztek az egyház hivatalos megállapításaival, ezért az óvatos tanárok tartózkodtak attól, hogy szokásait utánozzák, noha kétségtelen, hogy nyáron tanítani is, tanulni is kellemesebb a zöld füvön, mint a fülledt csarnokokban. Csak Alexander Halensis újította fel ismét a szabad ég alatt való előadásokat. De Alexander doktor egyébként is keveset adott az egyetem híres tanítóinak szokásaira. Minorita szerzetes volt, maga is élt Assisiben, a rend alapítója, a nevezetes Francesco Bardone mellett. Ott pedig derűs szemmel nézik az életet, és nem veszik komolyan a mindennapos élet ünnepélyes szabályait. Alexander Halensist is gyanakodva fogadták Párizsban, és csak roppant nagy tudásának és nagyszerű előadókészségének köszönhette, hogy befogadták a doktorok közé. Igaz, hogy amint ez megtörtént, népszerűbbé is lett a diákok előtt, mint a többi doktor. Azt is tudták róla, hogy maga a király is kedveli, amit nemigen mondhatott el magáról az egyetem többi doktora. Éppen ezért ezek a doktorok nem nézték túl jó szemmel sem Alexander atya csevegő előadásait a domboldalon, sem azt, hogy az ilyen komolytalan tanítási mód annyira kedves a diákok sokasága előtt.

Mindezt tudta Ambroise mester, de nem sokat törődött vele, gondolván, hogy ez a diákház lakóinak az ügye. Még ott sem mindegyiké, hiszen ama lakók között sem mind diák már. Van, aki időközben magiszterré lett, és a doktorok mellett vagy azok helyett előadásokat tart. De van olyan is, aki már egészen elhagyta az egyetemet, és vagy magasabb egyházi rendben szolgál, vagy éppen a király valamelyik hivatalába került. Ezek az idegenek, akiknek nem volt rokonságuk Párizsban, ha tanulmányaik befejeztével itt is maradtak, rendszerint továbbra ott laktak a diákok házában. Önálló házat csak az szerzett, akit nem szenteltek fel, és idővel megházasodott. Ilyen azonban ritkán akadt. A tanulás vége csaknem mindig a felszentelés volt. Ezért is aggódtak a szülők, hogy az ifjú Ambroise délelőttönként diákéletet él.

Az ilyen délelőttök az üres üzletben arra voltak jók, hogy rendezzék a polcon halmozódó árukat, számba vegyék a tegnapi bevételt. Ezt a kalmár gyakran egyedül végezte; felesége és leánya rendszerint a konyhán tevékenykedett ebben az időben.

Azonban egy délelőtt mégis látogató akadt a boltban. Ruhája félig vitézre, félig egyházi személyre vallott. A Szent Inkvizíció tisztje volt. Ezt az intézményt néhány évvel ezelőtt állították fel, amikor a délvidéken túlságosan elterjedtek az albigensek, ezek a két Istent imádó eretnekek, akiket azután úgy négy éve ki is irtottak. Bár itt-ott azt suttogják, hogy hiába dúlták fel az egész Provence-ot, hiába égették porig Carcassone városát, azon a tájon, Toulouse vidékén, titokban még mindig az eretnekség bűnében titkolóznak az emberek. Sőt egyesek arról is szólnak, hogy a Szent Inkvizíció itt, Párizsban is eretnekek után kutat, de csak titokban, mert a király nem nézi jó szemmel az Inkvizíciót.

Mindez kevéssé érdekelte Ambroise mestert. Az Inkvizíció tisztjei is posztóból készült ruhákban járnak, ezért már máskor is előfordult, hogy egy-egy ilyen úri személy nem Eustache mester boltjába ment, ahol inkább drágább kelméket lehetett kapni, hanem nála keresett megfelelő anyagot a sötét öltözékhez.

Ez az ismeretlen férfiú is efféle járatban volt. Ha nem is posztót keresett, de mindenesetre ruhához valót. Ezüstgombokra lett volna szüksége. Ezen Ambroise eléggé csodálkozott. Szó sincs róla, ő be tudja szerezni az ezüstgombokat, de a ruházkodásban csak valamennyire járatos emberek jól tudják, hogy az ilyesmit ötvösmesternél szokás rendelni. Fel is világosította a vásárlót, hogy jobban jár, ha maga megy el, és rendeli meg a gombokat, mintha ő szerzi be neki, mert akkor ő az árhoz természetesen hozzácsapja a maga hasznát is.

A tiszt nevetett:

– Nemhiába van tisztességes neved, Ambroise mester. Az a gazember Eustache nem szólt volna egy szót sem, hanem igyekezett volna, hogy minél többet kérjen tőlem az olyan munkáért, amelyet nem ő végzett el.

– Eustache-nak más dolga van, mint nekem – igyekezett mentegetni régi barátját, noha kétségtelenül jólesett, hogy az urak tudják, mi a különbség a két kereskedő tisztessége között. – Eustache a királyi háztartás szállítója. A királynál pedig nem az a fontos, hogy olcsó legyen, hanem az, hogy gyorsan megkapja a portékát. Az pedig bizonyos, hogy az ötvösmesterek gyorsabban dolgoznak nekünk, mint az olyan úriembernek, aki csak véletlenül téved be hozzájuk.

A tiszt legyintett.

– Sohase mentegesd Eustache-t. Igen gyanús ember. Toulouse-ból származik. Fejemet teszem rá, hogy titokban eretnek.

Ambroise hökkenten nézett. Gyomra táján valami keringeni kezdett. Először történt, hogy személyes ismeretsége körében valakit istentelenséggel gyanúsítottak.

– Nagyuram – mondotta –, Eustache-ról sok mindent el lehet mondani. Ha rőfjében vagy vékájában kételkednél, hát legföljebb csak mentegetni tudnám, de magam sem volnék meggyőződve, hogy nincsen-e igazad. De hogy ő eretnek? Hiszen minden szabad idejében templomban ül, többet ad az egyháznak, mint bármelyik más kereskedő ember.

A tiszt nekitámaszkodott a pultnak, és Ambroise szemébe nézett:

– Ez is gyanús. Aki nagyon erőlködik, hogy áhítatos ember színében tűnjék, annál mindig meg kell kérdezni, miért fontos neki, hogy ne csak Isten, hanem az emberek is tudjanak az ő áhítatáról. Gyanús az is, aki többet akar tanulni, mint amennyire szüksége van.

És Ambroise a szemek tekintetéről, a szavak nyomatékáról már tudta, hogy most az ő fiáról van szó. Lábai remegni kezdtek, arca kihűlt, és bizonyára hófehérré változott őszülő, vöröses szakálla alatt. Csaknem dadogni kezdett:

– Nagy... nagyuram, te most az én... az én fiamra gondolsz. Ő tanul többet, mint kellene.

A tiszt komoly arccal nézett vissza rá:

– Őrá gondolok, Ambroise mester. Én nem gombokat jöttem be vásárolni, hanem azért, hogy megnézzem, valóban olyan becsületes vagy-e, mint a híred. És ha igen, akkor megmondjam neked, vigyázz a fiadra. Nincs ellene még semmi vádunk, de nagyon gyanús.

– Azért, mert sokat tanul? – Ambroise-nak hirtelen mentő ötlete támadt. – De hiszen papnak készül.

– Nemcsak azért, mert tanul. Bár maga az a tény, hogy egy polgár nem akarja folytatni nagyrabecsült apja mesterségét, az is alapja lehet a gyanúnak. De a te fiad nem olyan társaságba jár, hogy teljesen gyanútlan lehetne.

– De... de hiszen csupa úri ember közt van. Itt van legfőbb jóakarónk, a magyar Pósa magiszter.

A tiszt bólintott:

– Éppen ő. Tudod-e, hogy értesülésünk szerint otthonában, Magyarországon albigens volt?

Ambroise-t most már hányinger környékezte.

– Pósa úr... albigens...

– Igen. Ott náluk ezt a szörnyűséget bogomilizmusnak hívják. És mi úgy hallottuk Magyarországról, hogy mielőtt idejött volna, az istentelenek vezérének, a boszniai Kulin grófnak a jó barátja volt. Ezért is kellett elmenekülnie hazulról. Úgy látszik, azt hitte, itt nem fogják megtudni.

– És... és bizonyos ez?

A tiszt mosolygott:

– Éppen az a baj, hogy nem bizonyos. Hiszen, ha bizonyos volna, akkor nemcsak őrá csaphatnánk, de még itteni pártfogóját, Alexander doktort is zárdába parancsolhatnák. Isten dicsősége forog kockán, ha az eretnek tanok titokban terjedhetnek.

Ambroise fogadkozó hangon felelt;

– Még ma eltiltom a fiamat a tanulástól, Pósa úrtól.

A tiszt keményen nézett rá:

– Megtiltom. Maga az egyház tiltja meg. Neked más feladatod van. Te figyelni fogod, hogy mit csinál a fiad, mit csinál Pósa magiszter. Ezekről egy szót sem szólsz senkinek. Senkinek. Érted? Ha hallasz valamit Alexander doktorról, hogy mit mondott előadásain kívül, azt is megjegyezd, és elhallgatod mindenki előtt. Még a feleséged előtt is. De én olykor-olykor idejövök, és nekem elmondod. Te most rendeld meg a gombjaimat az ötvösnél, azt fogom itt sürgetni, és te közben elmondod, mit hallottál. Az egyházról és a fiadról van szó. Azt megígérem, hogy ha megtudod, miben ármánykodnak az egyetemen, a fiadnak nem lesz bántódása. De ha elhallgatod, akkor a fiad a többiekkel fog bűnhődni. Kell előleg a gombokra? – Zsebéből pénzeszacskót vett elő.

Ambroise csak a fejével tudott inteni, hogy nem kell. A tiszt eltette a zacskót. De most biztató mosollyal nézett a kínlódó emberre:

– Ügyesen csináld, Ambroise mester. Te most az egyházat szolgálod, Isten dicsőségét szolgálod a gonoszok ellen. Te most fiadat ragadod ki az istentelenek karmai közül. De erről senkinek – érted? – senkinek nem szabad szólanod. Három nap múlva majd újra itt leszek. Akkor azután beszélned kell nekem.

Mikor a tiszt elment, Ambroise-nak le kellett ülnie. Egész teste remegett. Nem is tudta összeszedni a hallottakat. Mintha ferdén állt volna az egész világ. Tétován nézett körül, hogy megvan-e még a boltja, az otthona, amelyet lassan, szorgalmasan, kalandok nélkül ő épített fel. Már az is könnyebbség lett volna, ha mindezt elmondhatja a feleségének. De még neki sem szabad. Nem tudta elképzelni, miképpen fog elfogódottság nélkül a fia szemébe nézni. És hogyan fogadja a megszokott barátságos tisztelettel Pósát, Pósa urat, Pósa magisztert, az otthonában, amikor az istentelen volt... talán ma is az... de talán nem is volt. Hiszen nem tudnak róla semmi biztosat. Ezért kell neki figyelnie. Mert az egyetemen van valami. Neki kell megtudnia, hogy mi, hogy miről beszélnek doktorok, magiszterek és diákok az előadásokon kívül. Istenért kell ezt tennie, az egyházért, a fiáért... és – megint körülnézett –, azért, hogy szét ne essék itt mindaz, amit ő lassan, szorgalmasan, kalandok nélkül felépített magának, gyermekeinek, és azok gyermekeinek az idők teljességéig.

2

Az út a Pireneusoktól Párizs felé üres, lerombolt falvakon vezetett keresztül. Legtöbb helyütt fekete gerendák hirdették, hogy a házak tűz által pusztultak el. Az út szélén ismét meg ismét csonthalmokat lehetett találni; a többit lerágták a vadak. És milyen jó, hogy lerágták! Pestis pusztította volna el az egész országot, ha akkor, négy évvel ezelőtt nem szaporodnak el a vadak és a dögevő madarak. Csak a keresztes útról visszatérők tudtak addig ilyen halál látta tájakról mesélni. Ahogy az út Toulouse felé közeledett, egyre több olyan kormos-hamvas rakást lehetett találni, amelyről a fekete csontmaradványok és a kiálló elszenesedett fadarabok elárulták, hogy óriási máglya volt ott, amelyen tömegesen égették meg a rombolás után összefogdosott eretnekeket. Később az esők összemállasztották a hamudombot, és csak a piszkos rakások tanúskodtak az északi urak keresztes hadjáratáról, amelyet Dél-Franciaország népe ellen viseltek.

A kereskedőkaraván gyorsan haladt. Nem volt kedvük megállni, még körülnézni sem igen akaródzott. A karaván közepén lovagló fehér szakállas, hajlott hátú kalmár olykor nagyot sóhajtott. A gazdag, toulouse-i származású Eustache mester volt, a királyi háztartás szállítója.

Ismerte jól ezt a vidéket. Innét indult el, azóta is sokszor járt erre, hol maga vezetvén árukaravánját párizsi raktárai felé, hol vendégeskedés céljából keresve a jókedvű földieket. Ő tudta, hogy milyen gazdag, milyen derűs vidék volt ez. Ismerte személyesen a hírhedt eretnek urakat is, egykori földesurát, a toulouse-i Raymond grófot meg a carcassonne-i Raynald vicomte-ot. Aligha volt még földesúr, akit a föld népe annyira szeretett volna, mint ezt a két férfiút, a jókedvű, könnyed Raymond-t és a lángoló szemű, istentől megszállott Raynald-t. Soha senki olyan könnyű kézzel nem költött drága ruhákra, ékszerekre, fűszerekre, mint a toulouse-i gróf. Eustache mester is sokszor száz aranyát köszönheti egykori földesurának. Hol vannak már ők?

Raynald urat maga Monfort Simon ölte meg. Raymond gróf pedig hiába fogadkozott, hogy soha többé nem pártolja az eretnekeket, mégis megfosztották földjeitől, lerombolták várait, elvették városait. Ő maga ugyan a királyhoz menekült védelemért, és a király meg is védte a hozzá menekülőt, de nemsokára mégis meghalt. Vajon beteg volt csupán? Hisz soha életében semmi baja se volt. A bánat ölte meg talán? Vagy a király udvarába is elér Monfort Simon hosszú keze?

Hova lett a provence-i élet vidámsága? Hol vannak gazdag kereskedői? Hol vannak könnyelmű, kedves, emberséges lovagjai? Hol vannak a falvak, ahol állandó volt a zene és az ének? – Amelyik falut nem rombolták le, az is nagyon csendessé lett azóta. Kinek van kedve énekelni? Hiszen, aki jókedvű, azt első szomszédja besúgja, hogy eretnek. Monfort Simon úr áhítatos, nem tűri a jókedvet. Ő nem szokott nevetni. Aki nevet, az gyanús. És hol van a városok lakóinak sok szép ruhája? Amelyik város megmaradt, az szürkébe, feketébe öltözött. Hiszen aki színes ruhát venne fel, annál megjelennék azonnal Monfort Simon adószedője, és rácsapna vagyonára. Monfort Simon maga is fekete ruhában jár. Akinek színes a ruhája, az bizonyára gazdag, csak eltitkolja a földesúr előtt gazdagságát.

A nép némán dolgozik. A földeken elhallgatott az ének. Ha adószedő vagy az Inkvizíció valamelyik fegyverese tűnik fel az úton, a jobbágy gyorsan kapájára vagy ekéjére hajol... Ha amaz eltűnik, a parasztok némán összenéznek. A férfiak köpnek egyet, a nők szeméből könnycseppek peregnek.

Eretnekek voltak? Eretnek volt a két provence-i nagyúr is? Lehet. A parasztok talán titokban még ma is két Istent imádnak. De van még egy bűnük. Jól tudja Eustache mester, hiszen idevalósi, és jól ismeri a vidéket. Van ezeknek még egy nagy bűnük Monfort Simon szemében. Ezek tudják, hogy Raymond gróf a király védelmébe ajánlotta magát, és a király meg is védte a bukott urat Monfort haragja ellen. Eustache tudja, hogy aki itt a királyról beszél, az ugyanolyan eretneknek számít, mintha két Isten konok ellenségeskedéséről beszélne.

Ez a messze vidék, amerre a szem ellát, ez a gazdag táj, ez a feldúlt föld, mind Monfort Simoné. Az északi bárók nem tudták elviselni, hogy Bizánc megdőltével a tengeri kereskedelem központja a Provence lett. Az északi papok halált prédikáltak a provence-iak ellen. És amikor a déli urak már eléggé gazdagoknak érezték magukat ahhoz, hogy elszakadjanak egész Franciaországtól, akkor ezen nem a király háborodott fel, hanem az északi urak...

No persze, közben ezek a déliek eretnekek is voltak. Albigensek. A két nagyúr is az volt, vagy legalábbis pártolta az istenteleneket. De hát mindenki az volt? Az olyan nagy városoknak, mint például Carcassonne, minden egyes lakosa az isteni titok kérdéseivel foglalkozott? Ki tudná ezt most már? Itt nem volt törvénykezés, nem volt kihallgatás. Amaury Arnold, a citeaux-i apát, Monfort Simon akaratának tolmácsolója, úgy adta ki a parancsot: „Hányjátok kardélre mindet, Isten majd kiválasztja, aki kell neki!” – És Carcassonne-ban egyetlen csecsemő sem menekült a haláltól. Akik a rombolás után életben maradtak, azokat mind – sebesülteket, foglyokat, aggokat, csecsemőket – máglyára kötözték, és megégették. Még a nők is csak addig élhettek fogságba jutásuk után, amíg a piros kereszttel ékesített fegyveresek mindenfajta gyalázatosságot végre nem hajtottak rajtuk, azután indulhattak ők is a máglyára, férjük, gyermekeik, vőlegényük után.

Mind eretnek volt vajon?

És ott Toulouse-ban, amelynek házai már feltűntek a látóhatáron, most Monfort Simon úr ül Raymond gróf egykori palotájában. Fekete ruhában jár, sohasem mosolyog, fegyveresei is feketébe öltöztek. És a város utcáin az Inkvizíció tisztjei hallgatóznak.

Eustache-nak kedve volna elkerülni szülővárosát. Fél a csöndjétől, fél a gyászától, fél Simon bárótól is. De ezen a földön szerfölött gyanússá válnék az a karaván, amelyik elkerüli a toulouse-i vámot. Át kell hát menni a városon, le kell adni a bizonnyal nagy vámot Monfort Simon sorompóőreinek.

Minél jobban közelednek Toulouse-hoz, Eustache mester annál jobban szeretne már túl lenni rajta. És egyszerre azt veszi észre, hogy csöndes az egész karaván. Szolgáinak lelkére is ráfeküdt a vidék szörnyű látványa, őket is elborzasztotta a négy év előtti események emlékeztető kísértete. Talán ők is félnek Toulouse-tól. Nem is tudják, hogy mitől is kell ott félniök. Hiszen a szolgák párizsiak, eretnekségnek gyanújába sem eshetnek. Hiszen az áru nem az övék, nem őket éri kár, ha alaposan megvámolják. Hiszen az ő gyermekkori emlékeik nem innét származnak, hogy személyes gyászt érezzenek a pusztulás láttán. Mégis csöndesek. Mégis szorongva közelednek Toulouse-hoz, az egykori vidám városhoz, Monfort Simon komor városához.

A sorompó közelében feltűnt Eustache-nak, hogy a város előtt most nem a szokott vámosok, hanem az Inkvizíció tisztjei állnak. Párizsban látott ugyan ilyeneket, de nem sok ügyet vetett rájuk. Tudta, hiszen bejáratos volt a királyi udvarba, hogy a király nem szereti ezeket a félig papi, félig vitézi férfiakat, akik az egyházi kancellária parancsait várják. Mi keresnivalójuk van az egyházi igazságszolgáltatás embereinek a vámsorompónál?

Három ilyen kardos-sisakos férfi jött elébük, egyik feltartotta a karját, mire a menet megállt. A kocsisok hangos szóval fékezték a lovakat. A kocsikísérők hozzáfogtak a ponyvák leoldásához, mint ez szokásos minden vámnál.

– Leszállni! – kiáltotta igen goromba hanglejtéssel az Inkvizíció embere. – Nem hallottátok? Leszállni azonnal. Vagy ledobassak mindenkit onnét?

Ekkorra már a három tiszt mögött vagy másfél tucat dárdás legény is felsorakozott.

A kocsisok és kocsikísérők ijedten ugráltak le.

A goromba ember rákiáltott Eustache-ra:

– Hát te mit lógatod a lábod? Le onnét! Azonnal! – és feléje indult.

Eustache csaknem elfulladt a felháborodástól.

– Én a királyi háztartás szállítója vagyok – mondta méltóságteljesen.

– Hát aztán! Büdös bugris vagy! Csak nem akarsz lovon ülni egy nemesember előtt!?

Ha Eustache mester nem lett volna túl a hatvanadik évén, ha vére még úgy keringett volna testében, mint évtizedekkel ezelőtt, talán tőréhez kap, és nem bánja, lesz, ami lesz, torkon döfi a felháborító szavú embert. De öreg kereskedő volt; látta, hogy karavánja körül van véve fegyveresekkel. Mi értelme lett volna mindennek? Mit ért volna el a büszke kiállással?! Csak azt, hogy őt, és valamennyi szolgáját lemészárolják ott a város előtt, s értékes árukkal telt szekereit kirabolják. Ezért hát némán leszállt nyergéből. Görnyedten állt. Gyalogjáráshoz botot hordott, és most hiányzott neki a megszokott gyámol.

Ekkorra már az Inkvizíció emberei felmásztak a tárkocsikra, és kezdték széthajigálni az árut. A három tiszt mindenüvé bekukkantott.

– Istentelen holmikat visztek. Hímzett kelmét, amely elfordítja az emberek figyelmét az égtől. – így az egyik.

Eustache halkan jegyezte meg:

– A királyi udvar urai rendelték.

A tiszt felcsattant:

– A királyi udvarban is jobban tennék, ha a lelkük üdvösségével foglalkoznának, mint hogy hivalkodó ruhákban járjanak és eretnekeket mentsenek. Lerakni mind a színes posztót!

A kocsikísérő kérdően nézett urára, de abban a pillanatban a tiszt csattanósan arcon ütötte:

– Mit bámulsz, ha parancsolok? Lerakni azonnal!

Eustache önkéntelen mozdulatot tett szekere, szolgája felé, de a másik tiszt leütötte a sapkáját.

– Talán tiltakozol Monfort Simon parancsa ellen? És hogy mersz feltett süveggel állni nemesurak előtt? Paraszt!

Ez a szó szíven ütötte Eustache mestert. Igen, nagyapja paraszt volt valamikor, talán több, mint két emberöltő előtt. Sok-sok kalandba, szenvedésbe került, amíg ő Párizs leggazdagabb kereskedője lett. Bűn is tapad hozzá, sokszor megbánt, sokféle bűn. De mégis kiemelkedett. Párizsban, a király közelében ő már tekintélyes ember. És most ez a szó visszanyomja oda a mélységbe. Már el is felejtette, hogy a parasztokkal így szokás beszélni.

Nem bánta már, ha el is veszik az egész drága szállítmányt, csak túl lenne Toulouse városán... a szülőhelyén, ahol egykor paraszt unokája volt.

– Mi van ebben a zsákban? – kérdezte valaki, és belerúgott az áruba.

– Bors – felelte színtelen hangon.

– Persze, a király borsot eszik, nekünk meg nem jut belőle. Hát ezt mi esszük meg. Vigyétek.

Két fegyveres fülön ragadta a drága áruval telt zsákot, és cipelte.

Mikor Eustache értékes holmijának már jó negyedrésze el volt hordva, a három tiszt végignézte a maradványt, és kiszabta a vámot.

– Minden áru felét lerakni! A többit vihetitek! Hadd legyen a következő vámnál is még elvennivaló. – És ennél a mondatnál nevetett is. A másik két tiszt vele nevetett.

Az értékes szállítmány legnagyobb része elveszett. De a kalmár nem bánta már, csak túl legyen egyszer Toulouse-on. A kocsisok és kocsikísérők komoran, összeszorított ajakkal ültek vissza helyükre, és a karaván némán hajtatott be a csöndes városba.

Az utcákon fegyveres őrök álltak. Ha a szekerek véletlenül lassabban mentek, azok sürgetni kezdték őket. Az egyik utcafordulónál Eustache habozni kezdett, régi ismerősei laktak arrafelé, úgy gondolta, egy pillanatnyi időre benéz hozzájuk. Jó lett volna most a bizonyára szintén elkeseredett emberekkel kipanaszkodnia magát. De amikor megállásra utasította a kocsisokat, az egyik őr az itt már megszokott durva hangon rájuk kiáltott, hogy csak menjenek tovább, itatni is ráérnek a városon kívül.

– Hogyisne! – kiáltott utánuk a fegyveres ember. – Üzenetet hozni az eretnekeknek, vagy üzenetet vinni tőlük Párizsba!

És ebből Eustache mester megértette, hogy Toulouse lakói nemcsak szolgák, hanem rabok is, akiknek érintkezniük sem szabad az átvonuló idegennel. De az idegeneknek mégis át kell vonulniok Toulouse-on, hogy Monfort Simon megvámolhassa őket. Megvámolhassa? Ez vámolás? Hiszen ilyen módon egyszerűen nincs értelme cordovai árut szállítani a Pireneusok felől Párizsba. Hiszen már nem tudja olyan drágán adni a portékát, hogy behozza vele azt a veszteséget, ami a sorompó előtt érte. És nemcsak Monfort Simon lett földesúr e tájon. Az északi bárók felosztották maguk között az egész Provence-ot... Aki nem dolgozik nekik, aki nem adja le nekik az áruját – eretnek, és máglya vár reá. Ezért állnak hát a sorompóknál vámosok helyett az Inkvizíció tisztjei.

De hát tudja ezt a király?

Eustache alig tudta összeszedni gondolatait. Évtizedek óta nem kavarta így fel a lelkét semmilyen megrázkódtatás. Egyszerre riadt félelem fogta el. Még ő nógatta gyorsabb iramra a karavánt. És a kocsisok megértették, ők is menekülni akartak a néma, szomorú városból.

Mikor végre elhagyták az utolsó házakat is, a kalmár nagyot sóhajtott. Mintha nyomasztó álomból ébredt volna. Pedig ő jól ismerte a nyomasztó álmokat. A régi bűnök alvás közben tértek olykor vissza kísérteni. De talán az ilyen álmok sem voltak olyan rosszak, mint ez az átvonulás az elnémult szülővároson.

A kocsisok és kocsikísérők is felélénkültek, mikor ismét a sík vidék göröngyös útjain hajtottak. De nem lassították az iramot. Valamennyien szerettek volna már Párizsban lenni.

3

A magisztereknek külön szobáik voltak a közös diákhálótermek közelében. A diákok házának abban a részében, ahol Pósa lakott, legnagyobbrészt német vendégek találtak otthonra. Általában a magyar ifjak is idekerültek, minthogy annyi magyar diák nem volt Párizsban, hogy érdemes lett volna számukra külön szárnyat vagy éppen külön házat építeni.

Abban az időben, amikor Pósa Párizsba került – ez odahaza Imre király uralkodásának utolsó esztendeje volt – mindössze négy, hazulról jött tanulótárssal találkozott. Az egyik, Adorján, akkor magiszter volt már, a többi három – Jakab, Mihály és Betlen – is már néhány esztendeje hallgatója a hírneves egyetem doktorainak. Ez a kis szoba, ahol most Pósa lakott, akkor Adorján magiszter szobája volt. Pósa a másik három magyar diákkal egy kisebb méretű közös hálóba került, ugyanabba, mint nemsokára kiderült, ahol esztendőkkel azelőtt együtt lakott és együtt tanult a Pósa ifjúi éveire oly végzetes két férfiú: a pécsi Kalán püspök és a boszniai Kulin bán.

Adorján magiszter nagy tekintélyű férfiú volt már abban az időben. Arról volt szó, hogy doktor lesz belőle, és Szent Ágoston filozófiájára tanítja majd a hallgatókat. De mielőtt ez megtörténhetett volna, otthon Magyarországon nagy változások következtek be: Imre király meghalt, fiának, a gyermek Lászlónak Andreás herceg lett a gyámja, tehát a lázadozó nagyúr egyszeriben tényleg az ország élére került, és alkalma nyílt arra, hogy megvalósítsa mindazt az elképzelést, amiért többször is fegyvert fogott bátyja ellen. Majd nem is egy egész esztendő múltán a gyermekkirály is elhalálozott, és Andreásra szállt a korona. Úgy látszik, nem is késlekedett különböző újításokkal hozzáfogni a közigazgatás átszervezéséhez. Ehhez új emberekre, felkészült férfiakra volt szüksége, és így a már Párizsban is nagy hírű tudósnak számító Adorjánt hazahívatta, hogy segítsen neki a kancellária ügyeinek rendbe hozásában. Adorján – habozva is, de lelkesedve is a nagy feladatért – hazament. Azóta újabb hírek arról is beszámoltak, hogy egy idő óta már ő a kancellár. Nemsokára Jakab és Mihály is hazaindult. Még azt se várták be, hogy magiszterek legyenek. Rokonaik sürgették őket, írván, hogy otthon most minden tanult emberre szükség van, és aki írástudó, igen könnyen szerezhet tekintélyes birtokadományt. Egy ideig Pósa és Betlen kettesben lakott a diákszobában.

Betlen, aki különösképpen az egyházatyák írásaival foglalkozott, már nem sokáig járt be az egyetemi előadásokra. Tudására felfigyeltek a párizsi egyház prelátusai, maga Grevius, az egyház kancellárja is érdeklődött iránta. Magához hívatta, és rábeszélte, hogy hagyja ott az egyetemet, tudásának jó hasznát veheti a káptalanban is. Betlen tudta ugyan, hogy ez azt jelenti: soha többé nem kerül haza, Párizs végképpen elnyeli, de nem bánta. Csendes, félénk, sovány és köhögős férfiú volt. Attól tartott –, hogy ha egyszer hazamegy, akkor ott túl sok világi dolga akad. A hazai hírek arról számoltak be, hogy a király jogászi és hivatali munkába állít minden tanult embert, s így aligha lenne lehetősége, hogy egy zárdában meghúzódva, mindhalálig foglalkozhassék az egyházatyák bölcsességével. Ezért igent mondott Grevius kancellárnak. Elmaradt az egyetemről, bekerült a káptalanba, s annak nagyszerű könyvtárában mélyedt el a szentek tanításaiban, és szemelgette ki azokat az épületes részleteket, amelyeket a közös elmélkedések óráiban felolvasott a kanonokoknak. Nemsokára maga is kanonok lett. Azonban továbbra is a diákok házában lakott, mint ez általában szokásos volt az idegenből érkező diákoknál, ha tanulmányaik befejeztével továbbra is Párizsban maradtak.

Mikor azután Pósa magiszter lett, elfoglalta Adorján egykori szobáját, és Betlen új hálótársat kapott. Ez az új diák német volt; keményen hangzó nevét nehéz volt helyesen kiejteni, francia diáktársaik is nevetve próbálták nyelvüket törni a fiatal gróf pattogó nevén. Albrecht von Bollstaedtnek hívták. Ez úgy hangzott, mint egy idegen nyelven kiejtett parancsszó, noha viselője egyáltalán nem szándékozott parancsolgatni. Széles vállú, nagy arcú, nagy kezű, szőke fiatalember volt. Valahogy különbözött valamennyi többi diáktól. Pósa kezdetben nem is tudta, hogy mi ez a különbség. Előbb azt hitte, hogy folytonos derűje, hangos felnevetése – amely oly éles ellentéte volt szobatársa, Betlen kanonok köhögős hallgatagságának –, talán ez mutatja annyira másnak Albrechtet.

Hanem ez mégsem lehetett az igazi különbség, hiszen a párizsi diákok közt sok jókedvű, sőt nem egy szenvedélyes csínytevő akadt, és a fiatal német gróf kezdetben szívesen pajtáskodott is össze az esti utcák játékos rémítgetőivel, akiket annyira szidtak Grevius kancellár környezetében. Csak amikor nemsokára az ő magiszteri illetékessége alá került, s így neki kellett ellenőriznie annak érdeklődését és előmenetelét, akkor kezdett derengeni előtte, hogy ebben a jókedvű, erős testű, szelíd németben lakozik valami, ami meghatározza egész életét. Ez a valami egy Pósa előtt eddig ilyen mértékben nem ismert, határtalan kíváncsiság volt. Albrecht – akit egyébként csakhamar latinosan Albertusnak neveztek – minden iránt érdeklődött. Éppen olyan fontos volt neki, hogy mit mondtak az egyházatyák, mint az, hogy mit tanítottak a pogány bölcselők. De nem kevesebb érdeklődéssel nézett utána, hogy egy fának hány levele, egy bogárnak hány lába van, és a diákok előtt egészen meghökkentő szemérmetlenséggel érdeklődött olyan dolgok iránt, amiket csak a gyóntatópapnak szokott elmondani az ember. Könyvek, pletykák, növények, állatok szinte egyformán érdekelték. És ami a legkülönösebb, mindennek maga akart utánajárni. Megfigyelték, amint egyszer kezével emelt fel a földről egy hernyót, és izgatott kíváncsisággal vizsgálgatta annak apró részecskéit, majd eldobta, és a közeledő diákoknak félig nevetve, félig áhítatosan azt mondta: „Milyen bölcs az Isten.” – Szó sincs róla, mióta Alexander Halensis Párizsban tanított, tudták azt, hogy Francesco Bardone körében, az itáliai Assisiben szokásos a természet csodáiban is dicsérni Isten nagyságát, de az mégis furcsa volt, hogy valaki még az utálatos hernyó tekerőzéseit is közeli szemügyre vegye. Kissé istentelennek is érezték, hogy a legmagasztosabb dolgokat ilyen alantas jelenségekkel kapcsolják egybe. De Albertus különösségeit mégis elnézték, mert eretnekségnek még a legapróbb jeleit sem lehetett felfedezni nála, mert alkalmazkodó volt mindenkihez, és mert már az első évben kiderült, hogy szorgalom és fejlődés dolgában senki sem hasonlítható hozzá. Egyszerűen nem tudta elviselni például, ha egy idegen nyelvet nem értett. És az idegen szavak szinte ragadtak rá. Mikor egészen ifjan Párizsba érkezett, már jól beszélt latinul és görögül, bár egészen rejtélyes volt, hogy a görög nyelvet miképpen lehetett megtanulni egy német grófi kastélyban, ahonnét származott. Itt azután bámulatosan rövid idő alatt tanulta meg a francia nyelvet, és az itáliai meg provence-i diáktársaktól az olasz és a languedoc nyelvet. Majd nekifeküdt az arab és a héber tanulmányoknak. Egyszerre tanulta a kettőt, és hónapok alatt már büszke mosollyal beszélgetett tanáraival ezeken a nyelveken is. Általában ez a kisgyerekes büszke mosoly jellemző volt rá. Minden új ismeretnek úgy örült, mint gyerek az ajándéknak. Emellett szerény volt, nem büszkélkedett előkelő származásával, mint oly sok külföldi gróffiú. Nem is igen beszélt családjáról, otthoni körülményeiről, bár ki lehetett találni, hogy igen hatalmas urak köréből jött. Ama ritka diákok közé tartozott, akik minduntalan drága küldeményeket kaptak hazulról. Olykor csakis azért érkezett Bollstaedtből Párizsba egy-egy vállalkozó kedvű nemesúr, hogy Albertusnak szüleitől új ruhákat, zacskó aranyat és más efféle holmit hozzon. Egyszer még ékesen felkantározott paripát is küldtek neki. Ő mindent köszönettel átvett, majd később a ruhákat szétosztogatta azoknak a diáktársaknak, akikről már kezdett leszakadni az öltözék. A szép szerszámú lovat elcserélte egy könyvre, amely Arisztotelész logikáját tartalmazta arab fordításban. Az aranyból pedig mindenkinek adott, aki rászorult, ő maga egyszerű ruhában járt, és talán csak azzal vált ki a többi közül, hogy igyekezett tiszta maradni. Hetenként néha többször is megmosakodott. Egy ideig ezt sem vették jó néven tőle. Még Alexander doktor is fejét csóválta, mikor ezt meghallotta, holott ő igazán nem volt ellensége az újításoknak, de a gyakori mosakodásban ő is az ördögi megkísértés veszedelmét látta. Idővel azonban hozzászoktak Albertus furcsaságaihoz. Pósa pedig egyre nagyobb bámulattal látta a fiatalember tudásrengetegének szakadatlan terebélyesedését. Már nemcsak tanult, hanem ugyanakkor tanította is diáktársait. Tulajdonképpen már magiszternek számított, csak fiatal kora miatt nem kapott még külön szobát, de akik egy vagy két évvel később érkeztek az egyetemre, már Albertus magiszternek szólították, és ezt mindenki természetesnek tartotta. Igen nagy segítséget jelentett az ő tanuló és tanító szenvedélye Pósának, és Pósával együtt Alexander Halensisnek, akinek rengeteg hallgatóval kellett bajlódnia, minthogy az ő teológiai előadásait az egyetem minden egyes tagja hallgatta, és így neki egyedül nem lett volna módja hozzá, hogy külön-külön mindenkivel meg is beszélgesse az előadottakat.

Ezeket a megbeszéléseket végezték el a magiszterek. Az előadások után az idézett szövegekből összefoglalták maguknak a napi anyagot, és délutánonként ki-ki a maga diákkörével megtárgyalta. Ez a tanulási módszer már évtizedek óta kialakult Párizsban. Alexander doktor azzal is könnyített magiszterei munkáján, hogy odaadta nekik áttanulmányozásra saját készülő nagy művének tekercseit. Ez a mű teológiai tudományának teljességét igyekezett összefoglalni, summázata volt mindannak, amit a híres doktor könyvekből és az assisi áhítatos közösségben összetanult, és most továbbad a párizsi egyetemen összegyűlt ifjabb nemzedéknek.

A magiszterek külön szobája arra volt jó, hogy kizárva a világi zajongást, elmélyedhettek az aznapi anyagban. Nekik nem kellett a diákház vagy az egyetem könyvtárában a többiekkel együtt tanulni (és ez azért volt előnyös, mert voltak, akik hangosan vagy mormolva olvastak), hanem ide behozhatták az értékes könyveket. Pósa maga is tudta, hogy tudásának legnagyobb részét azóta szerezte, amióta magiszter, és mint ilyen kivehet a könyvtárból, és szobájába vihet minden könyvet. Itt a szobában négyszemközt volt a tudással, aminek megszerzéséért annak idején elindult hazulról. Ez a tudás tette lehetővé, hogy minél jobban eltávolodjék emlékeitől.

Ezek az emlékek félelmetesek voltak, bár néha csábítva kísértették, hogy visszaemlékezzék rájuk, és apránként felidézze őket. Mert a magányos olvasás nemcsak újabb tudásra csábít, hanem a kísértő előtt is kinyitja a lelket. De Pósa lehetőleg annyira elhalmozta magát teendőkkel, tanulnivalókkal, hosszú vitatkozó beszélgetésekkel, életét annyira eltöltötte az egyetem dolgaival, hogy az emlékezésre alig akadt ideje. Pedig ő nem akarta követni Betlen kanonok példáját, ő haza akart egyszer menni. Bár nem tudta, kihez és miért. És azt sem tudta, mikor jön el ennek az ideje. De mostanában nem is gondolkozott ezen. Amióta magiszter lett Alexander doktor mellett, gyönyörűségét lelte abban a sokféle munkában, amit a tanulás, a tanítás, vagyis az egyetemi élet jelent. Délelőttönként hallgatta mesterét, olykor más doktorokat is, ebéd után átvette a napi anyagot, később délután a diákokkal megbeszélte a felvetett témákat, majd a korai vacsora után esetleg beszélgetett a diáktársakkal, és esténként gyertyafény mellett olvasott elálmosodásig. Közben pontosan részt vett a közös miséken és egyéb szertartásokon, egy-egy vasárnap ebédre átlátogatott Ambroise mester házához. Néha szót váltott Bertával, a kalmár lányával, bár éppen ezért többször is elhatározta, hogy el fogja kerülni Ambroise-ékat. Berta is emlékeztette... Nem mintha Berta a legkevésbé is hasonlított volna Bor nembéli Izabella úrnőre, aki miatt Miskolcz nembéli Pósa vitéznek el kellett futnia hazulról, hogy idővel Pósa magiszter legyen belőle a párizsi egyetemen. Ez a francia, szelíd nézésű polgárkislány semmiben sem emlékeztetett a parázna úrnőre, a pécsi püspök unokahúgára. De nő volt, és fiatal volt. És Pósa akarva-akaratlanul minden női szemben az ő tekintetét látta. Még azt is hitte, hogy az asszonyi pillantások nyomán azért kísérti meg újra és újra a gonosz vágyakozás, mert egyszer valamikor ismerte Izabellát.

De azért Ambroise-ék házába mégis gyakran eljárt, sőt az ifjú Ambroise-t, akit értelmes ifjúnak ismert meg, elvitte magával az egyetemre, és a polgárfiú otthonos volt a diákok házában is. Ezért nem is csodálkozott, amikor kopogtattak ajtaján, és a kereskedő fia lépett be egy másik ifjú emberrel, akit látásból már ismert ugyan, de még sohasem beszélt vele, és nevét sem tudta. Alighanem ez idén került csak a diákok közé.

Barátságosan felállt, és kezét nyújtotta a két jövevénynek.

– Bocsáss meg, Pósa magiszter, hogy háborgatunk – mondotta Ambroise –, de Robertusnak fontos mondanivalója lenne számodra. – A Robertus névnél a másik diákra mutatott.

Az félszeg mozdulattal meghajolt, és bemutatkozott:

– Robert de Sorbon a nevem.

Alacsony, vézna fiú volt; lágy és hosszú szőke hajával, pisze orrával, apró világoskék szemeivel olyan volt, mint egy csúnya kislány. Kopott ruhája szegény szülőkre vallott. Hangja bizonytalanul siklott a mélyebb és a magasabb színezetek között, mint a kamaszgyerekeké, taglejtései is olyanok voltak, mintha nem tudná, hová tegye a kezeit. Noha tekintetének biztonsága arra vallott, hogy már közel lehet a huszadik évéhez, a nagy termetű, bajuszkás Ambroise mellett sokkal fiatalabbnak látszott.

Pósa leültette őket ágya szélére. A kis szobában feszületen, asztalon, ládán és egyetlen széken kívül csak az ágy volt. A ládán pedig könyvek hevertek, így csak az ágy kínálkozott ülőalkalmatosságul. Ő maga visszaült a székre, és rájuk nézett, várva a szavakat.

– Pósa magiszter – kezdte sietős, kissé suttogó és titkolódzó hangon Sorbon –, ne csodálkozz, hogy éppen hozzád fordulunk. De a doktorokhoz nincs bizalmunk, és a magiszterek közt téged kedvelnek legjobban a diákok.

Ezt jólesett hallani, ámbár valami nagy szabálytalanságot sejtetett az olyan beszéd, amely azzal kezdődik, hogy egyes diákoknak nincs bizalmuk a doktorokhoz. A szőke fiú folytatta:

– Bizonyára te is tudod, hogy ez az egyetem, amint van, nem sokat ér.

Pósa azt hitte, hogy nem jól hallotta. Amaz észrevette:

– Ne csodálkozz, magiszter; ezt mondtam: az egyetem így, ahogy van, nem sokat ér.

Pósa hangjában volt némi méltatlankodás, amikor válaszolt:

– Te fiú, aki még csak most jöttél ide, hogy beszélhetsz így, mikor azok, akik már hosszú évek óta itt vannak, jónak tartják az egyetemet?

– Nem is az egyetem a rossz, hanem az a módszer, ahogy tanítanak. Engedd meg, magiszter, hogy végigmondjam, amit mondani akarok. Erre az egyetemre messze földről jönnek a diákok. Én is egy távoli városból jöttem, te meg éppen egy távoli országból. De miért jövünk? Bizonnyal nem azért, hogy éppen csak tanuljunk. Nem mindegy nekünk, hogy mit tanulunk. És a többi embernek meg éppen nem mindegy, hogy mi mit tanulunk.

Erre Pósának a múlt emlékei közül kiemelkedett egy szó, amire kezdetben gyakran emlékezett itt Párizsban, de amire már elég rég nem gondolt. „Politika.” Politikát kell tanulni – ezt ajánlotta egyszer régen Pécsett Kalán püspök. Bizony ezt tanul ő itt legkevesebbet. Teológiát igen, régi bölcsek elméleteit, azt is, még az egyházjogból is sok mindent... De politikát, azaz Isten országának viszonyait megvalósítani az emberek között, már amennyire ez lehetséges a gyarló földi világban – hát ezt nemigen tanulják a párizsi egyetemen, noha nyilván most odahaza is, amikor Andreás úr, úgy látszik, át akarja rendezni az egész országot, erre volna a legnagyobb szükség. Hanem erről szó sincs Alexander doktor terjedelmes kéziratában.

Úgy látszik, ez a Sorbon Róbert is ilyesmire gondolt, mert szavait így folytatta:

– A király és a nagy földesurak minduntalan összekapnak. Egyszer el kell dőlnie ennek a vitának. És mit fog csinálni a király, ha legjobb híveinek fogalmuk sem lesz róla, miképpen kell igazságot szolgáltatni?

– De hiszen itt tanítanak jogot – védekezett Pósa. – Tanulhatsz egyházjogot és még római jogot is.

– Ez igaz. De a király bíróságai már most zavarban vannak, ha eljön hozzájuk egy picardiai földesúr, aki provence-i felesége révén egy bourgogne-i rokona vagyonát örökölte, és kiderül, hogy egész másféle kötelmek terhelik ezt a vagyonrészt, ha picardiai, ha provence-i és ha bourgogne-i jog szerint tekintik. Már most mi a teendő? Itt az egyetemen tanulunk egyházjogot, még római jogot is, de nem tudunk megoldani egyetlen bonyolultabb jogesetet sem. Aki ezzel akar foglalkozni, annak egészen mást kell tanulnia. Például mi szüksége van annak Alexander doktor aprólékos teológiájára?

Pósa úgy meglepődött, hogy még csak föl sem háborodott.

– Megőrültél, Sorbon? Hát csak nem akarod kihúzni az egyetem alapját, az isteni tant? Hát hogy mehet papnak valaki, aki nem jártas egész alaposan a teológiában?

Sorbon mosolygott.

– Természetes, hogy nem lehet pap enélkül. De ha papnak megy, akkor mi szüksége van a római jogra? Pedig azt is tanulja.

Pósa bosszúsan felállt:

– Most már egyáltalában nem értlek. Az előbb kevesellted a jogot, most pedig még azt is sokallod, amit tanítanak. Hát mit akarsz tulajdonképpen?

Sorbon suttogó hangja magasba csúszott, és igen határozott mondattal felelt:

– Azt szeretném, és azt szeretnék sokan, hogy aki idejön, az tudja, hogy miért jön ide. Ha misézni akar egész életében, akkor tanuljon teológiát, és csak mellékesen az olyan dolgokat, amikre nem lesz soha szüksége. Ha azonban a királyt akarja szolgálni, akkor tanuljon jogot, ne csak egyházi és római jogot, hanem a király országának élő jogrendszereit is. És csak mellékesen az olyasmit, amire a gyakorlatban nem lesz szüksége. De ezeken kívül vannak olyanok is, akik a szabad művészeteket és tudományokat akarják tanulni, ezek tanulhassák elsősorban ezeket. És közben ne feledd el, Pósa magiszter, hogy az arab orvosok felújították és továbbfejlesztették a régi orvosok tanításait. És a király országának szüksége van jó orvosokra is.

Pósa visszaült. Érdeklődve hallgatta már a szavakat.

– Van valami határozott tervetek?

Ambroise szólt közbe:

– Róbertnek már egészen világos terve van, amelyet a diákok egy része is a magáénak vall. Ezért jöttünk most hozzád, hogy elmondjuk.

– És miért nem valamelyik doktornak?

– Azzal kezdtük – mondta Sorbon –, hogy nem bízunk a doktorokban. Azok féltik a változatlanságot. Úgy vélik, jó volt eddig, jó lesz ezentúl is. Holott eddig jó volt így is, de amióta Fülöp Ágost a király, sok minden megváltozott, tehát ezután már nem jó, ahogy van.

– Szóval mit akartok?

– Megosztani az egyetemet. Ne tanuljon mindenki mindent, mert a gyarló emberi elme úgysem bírja felfogni a tudás egészét, és a sokféle tudomány elvonja az ember figyelmét attól, amire legnagyobb szüksége van.

Ambroise halkan, mosolyogva szólt közbe:

– Legföljebb Albertus képes mindent megtanulni, de az egyetem nem áll csupa Albertusból.

Pósa aggodalmaskodott:

– Nem féltek, hogy baj származik abból, ha a tanult emberek nem egészen jártasak a bonyolult teológiában?

Mire Sorbon:

– Sokkal nagyobb baj, ha csak abban jártasak. De hidd el, Pósa magiszter, hogy még abban sem jártasak. Te jól ismered a filozófusokat, jobban, mint a legtöbben itt az egyetemen. Hát lehetséges tudományt tanítani filozófia nélkül? És amit Alexander doktor tanít, hát abban édeskevés a filozófia, abban vajmi kevés a tudomány. Egyszer akart itt valaki tudományt adni, azt is kolostorba kergették.

– Abélard-ra gondolsz ?

– Igen. Ő már majdnem azt csinálta, amit mi szeretnénk, ő tudományt tanított. El is űzték érte.

– Nem azért űzték el, hanem azért, mert parázna életet élt.

Sorbon szelíden mosolygott:

– Azt gondolod, Pósa magiszter, hogy soha más doktor nem élt parázna életet? Mégis éppen őt űzték kolostorba érte. Ez volt a kifogás.

Pósa nem szólt. Azért nem szólt, mert ugyanerre már ő is gondolt akkoriban, amikor alaposan végigtanulmányozta Abélard írásait, ezeket a csillogó, szellemes, és nagyon nagy távlatot nyitó műveket.

Sorbon folytatta:

– Mi itt tanulni akarunk, méghozzá nem összevissza. Tessék szétosztani az egyetemet karokra. Aki idejön, az választhasson a lehetőségek – a fakultások – között. És aki tanít, az tudja, hogy mi célból, mire tanítja az ifjúságot.

A legkülönösebb az volt, hogy ezek a merőben új gondolatok nem is hatottak túl idegeneknek. Pósa már szinte azt hitte, hogy ő is gondolt erre. Hiszen régebben ő is hiányát érezte, hogy keveset hall a régi pogány bölcsekről, és neki magának kellett utóbb kikeresnie azok írásait, hogy megismerhesse. Nem is szólva arról, hogy amikor kezdetben érdeklődni kezdett Averrhoesről, arról az arab bölcsről, akinek nevét szintén Kalán püspöktől hallotta, akkor úgy néztek rá, mintha máris az eretnekség bűnében leledzene, és csak magiszterként nyílt lehetősége, hogy megismerje, miképp magyarázta Arisztotelész metafizikáját. Igaz, hogy akkor ő is visszahökkent az arab mestertől, és későbbre halasztotta, hogy elmélkedjék tanításai fölött. De mégis nyilvánvaló értelme volt annak a követelésnek, hogy aki teológiát jön tanulni, az elsősorban azt tanuljon, aki jogot, az azt, és aki egyebet, hát az egyébről hallhasson. És az is igaz, hogy Abélard óta a filozófia is erősen háttérbe szorult a tanításban.

– De hát – kezdte – ezt mégiscsak a doktorokkal kell megbeszélni.

– Nem lehet – állította csökönyösen Sorbon, és Ambroise is nemet intett. – Nem lehet. Nem is értenék meg. És gyávák is volnának hozzá.

– Gyávák? Kikkel szemben?

– Az egyházi kancelláriával szemben. Vagy azt hiszed, Pósa magiszter, hogy Grevius kancellár csak úgy hozzájárulna ahhoz, hogy az egyetem, amelyet amúgy is az eretnekség fészkének hirdet, és ami még rosszabb, a király támaszának tud, megfelelő írástudókat képezzen a király számára? Teológus – ez még rendben van, ez kell neki is. – Egyházi jogász – ez is kell neki. De még ezeket is csakhamar elcsábítja az egyetemről, és maga mellé veszi, a saját szolgálatába állítja, mint ezt a tehetetlen Betlen kanonokot. Azonban filozófus, jogász – ezektől Grevius kancellár fél. És Grevius hatalmas. Mögötte áll valamennyi sokbirtokú földesúr, akinek nem kell a király. Aki az egyetemet meg akarja változtatni, annak Greviusszal és a hatalmaskodó kiskirályokkal gyűlik meg a baja.

Pósa elgondolkozott. Sohase gondolt még erre, sőt nem is hiszi, hogy Grevius, ez a nagyon művelt, nagyon okos főpapi férfiú, aki sokkal kevésbé szigorúan veszi az apró eltévelyedéseket, mint akárhány plébános, olyan ádáz ellensége volna Sorbon ötletének. Igaz, hogy például Alexander doktort se szereti, de nem azért nem szereti, amit tanít, hanem azért, mert úgy véli, hogy az ő könnyed tanítási módja sérti az egyetem tekintélyét. Ez éppen arra vall, hogy ügyel az egyetem tekintélyére.

– Mégsem lehet megkerülni a doktorokat. És ha már Greviusról van szó, akkor éppen Alexander Halensis alkalmas arra, hogy szembeszálljon vele. Úgysem kedvelik egymást.

Sorbon legyintett:

– Nagyon rossz ötlet. Alexander belevonása csak jobban ingerelné Greviust. Azután Alexander nem is vállalná, mert gyáva.

Pósa erre a tiszteletlen kifejezésre inkább csodálkozva, mint felháborodottan nézett a diákokra. De a tiszteletlenség folytatódott:

– Ráadásul Alexander nem is akarna semmi újat. Egy szóval sem mond ő többet, mint amit már ezerszer elismételtek itt. Assisiben nem tanult semmit, csak a modora lett különcködő.

– Akkor hát miért nem szereti Grevius? – vetette ellene Pósa.

– Mert Grevius már ettől is fél. Pedig Alexandertől igazán nincs mit félnie. Ide egészen új doktorok kellenek, és új szervezet. És ennek az útja más.

– Az utat is tudod? – érdeklődött Pósa, aki maga sem vallott még véleményt a hallottakról.

A csúnya szőke kislányra emlékeztető diák magabiztosan válaszolt:

– Tudom. Ha ezzel kezdenék, amit elmondtam neked, az egyházi kancellária azonnal ránk küldené az egész Inkvizíciót. Vagy kiderítenék, hogy eretnekek vagyunk, és halomra égetnék a diákságot, vagy legjobb esetben zárdába csuknák a legjobbakat. Tehát mindenekelőtt ki kell venni az egyetemet az egyházi bíráskodás alól.

– Hogyan? – csodálkozott Pósa.

– Úgy, ahogy a polgárok csinálják. A királynak szüksége van a pénzes polgárokra, tehát szívesen ad önkormányzatot nekik a földesurak ellenében. A királynak szüksége van az egyetemre is, tehát kiveheti az egyetemet is az egyházi bíráskodás alól. Adjon a király önkormányzatot az egyetemnek. Ha az meglesz, akkor maga az egyetem fog ítélkezni a maga tagjai fölött. És akkor az egyetem tagjai meg is változtathatják az egyetemet. A régi doktorok nagy részét el lehet küldeni, új doktorokat lehet hívni, új szervezetet lehet adni, a karokat meg lehet szervezni.

Pósa elámult:

– Kire gondoltok új doktornak?

– Például Albertusra – mondta Sorbon.

– Hiszen az alig huszonnégy-huszonöt éves?

– Baj az? Többet tud, mint akármelyik doktor. Vagy tereád is gondoltunk.

Pósa felállt:

– Álljunk meg... Amit csinálni akartok, nagyon érdekes, és lehet, hogy nagyon veszedelmes. Sokat kell gondolkozni rajta. Én például nem akarok doktor lenni.

Sorbon bólintott:

– Igen, gondolkozni még sokat kell rajta: te is meggondolod még, hogy akarsz-e doktor lenni. De az önkormányzatot mindenekelőtt meg kell szervezni, és ezért el kell menni a királyhoz.

– De ki menjen el?

– Mi négyen. Én francia szegénynemes vagyok; te idegen magiszter; Albertus, aki német gróf; és Ambroise, aki párizsi polgár ... mi az egész egyetemet képviseljük. És most azonnal... Mert ha délután kitudódik, az Inkvizíció holnap lecsap ránk. Nincs visszaút. Vagy elárulsz minket, vagy velünk jössz.

– De hát... a királyhoz nem lehet csak úgy elmenni.

Sorbon szőke arca meglepetést tartogató gyermek mosolyát mutatta. Mintha hatalma lett volna játszani az eseményekkel, úgy mondta:

– A király ma délutánra vár minket, minket négyünket. Ezt Albertus már elintézte. Azért gróf, hogy az ilyesmit el tudja intézni.

És Pósa maga sem tudta, hogyan történt, de ráállt. Pedig tulajdonképpen még nem is tudta, hogy helyes dolog lesz-e megzilálni az egyetem szokott rendjét, és nem rejt-e veszedelmeket – jómagára és a világra nézve – szembehelyezkedni az egyház álláspontjával, amelyet Grevius kancellár képviselt.

Pósa délutáni szokásos beszélgetése a diákokkal természetesen e napon elmaradt. Sorbon értesítette a várakozókat, hogy a magiszter nem ér rá, mert magyar urak érkeztek Párizs városába, és hazai ügyekben azok hívatták magukhoz. Amíg Sorbon távol volt, s ők egyrészt visszatértére, másrészt Albertus híradására vártak (Albertusnak kellett ugyanis jelentenie, mikor induljanak el, hogy ne is késsenek, de ne is ácsorogjanak túl sokat a királyi előcsarnokban, s ez ügyben a német gróffiú maga járt el az udvartartásnál), addig Pósa aprólékosan érdeklődhetett Ambroise-tól, hogy mi is történt a diákok körében, s rendbe szedhette ugyancsak összekuszálódott gondolatait.

Bár jólesett neki a diákok bizalma, különösnek találta, hogy mindeddig nem tudott a dologról. Már csak azért is különös volt ez, mert éppen polgári védence, Ambroise és legközelebbi munkatársa, a fiatal Albertus magiszter is az események irányítói közt vannak. Miért nem szóltak neki már előbb? Hiszen most már nincs is ideje meggondolt tanácsokkal szolgálni, most már annyira előkészítették az első, de döntő lépést, hogy számára csak a választás maradt: vagy együtt tart velük, vagy nem kér részt a tevékenységből. És ahogy észrevette, ezek a tartózkodást ellenséges magatartásnak tekintenék.

– Mióta tudsz minderről, Ambroise?

– Amióta Robertus tervezgetni kezdett, és ennek van már néhány hónapja.

– Miért nem szóltál nekem?

– Robertus megfogadtatta velünk, hogy nem beszélünk erről magisztereknek. Kezdetben Robertus főleg azzal a néhány polgári származású diákkal beszélte meg, aki, úgy, ahogy én is, közétek került. Velünk és a legszegényebb nemesúrfikkal tervezte, mert félt, hogy a többiek kifecsegik, és Grevius tudomására jut. j

– Akkor most miért vontatok bele? – kérdezte. Érzett némi keserűséget azért, hogy védence titkolódzott előtte...

– Én ajánlottam, hogy vegyünk be téged is. Albertus is helyeselte.

– És Albertus? Ő hogy került közétek? Hiszen ő igazán nem szegény nemesúrfi, talán éppen ő származik a leghatalmasabb grófok közül az egész egyetemen. És félig-meddig magiszter is.

– Benne azonnal bízott Robertus. Azt mondta, hogy olyan doktorokra van szükségünk, mint ő. És amióta visszautasította a püspökséget, azóta különösen bízik benne.

Pósa erről sem tudott.

– Albertus visszautasított egy püspökséget? Sohase mondta.

– Nem is beszélt róla, de Robertus mindenről tud. Robertus beszélt azokkal a németekkel, akik hosszú levelet hoztak Albertus hazájából. Abban a levélben arról volt szó, hogy hagyja itt az egyetemet, és induljon azonnal. Eleget tanult már. A püspökség készen várja...

– Ilyen ifjan? – kérdezett bele a szóba Pósa.

– Úgy látszik, túl hatalmasak a szülei, ő már ilyen ifjan is püspök lehet. De neki nem kellett. Megírta külön a szüleinek, és így mondták a követek, megírta külön a császárnak is, hogy neki még sokat kell tanulnia, és azután sem akar püspök lenni, hanem tanítani szándékozik, mert püspök akárki lehet, de tanítani nem mindenki tud. Még arról is írt, hogy itt Párizsban eddig rosszul tanítottak, hát ő akarja majd megmutatni, hogy hogyan kell tudományra nevelni a diákokat. És amióta ezt tudja róla Robertus, azóta semmit sem akar tenni nélküle.

Különös, különös – gondolta a magiszter. Ha Ambroise titkolódzott előtte, az rosszul esett ugyan, de érthető. A távolból jött nemesúr, a tudós magiszter túl nagy tekintély a polgárifjú előtt. De Albertus? Legközelebbi munkatársa? Az ugyancsak távolról jött úri leszármazott? Az ifjan már magiszter? – Talán attól tartott, hogy ő, akit Alexander doktor kedvencének vélnek, kifecsegi terveiket a doktoroknak?

És akkor Alexander Halensisre gondolt, aki kétségtelenül ma a legjelentékenyebb doktor az egész egyetemen, és akit mégis megvetnek ezek az okvetetlenkedő ifjak. Kényelmetlen feszengő érzés volt, hogy belekerült valamibe, ami Alexander ellen is irányul, amit a doktor nyilván jogosabban vehetne tőle rossz néven, mint ő Ambroise és Albertus titkolódzását.

Ámbár – és ez most először jutott eszébe – valóban nem sokat tanult Alexandertől. Élvezte világos, csevegő előadásait, de soha semmi olyat nem mondott, amit már ne tudott volna. Csakhogy ezt mindmáig maga sem vallotta be magának. Akarta tisztelni Alexandert, mert jólesett, hogy tisztelheti az Assisiből jött doktort.

Közben Sorbon visszaérkezett, és elmondta, mit végzett: a diákok azt hiszik, hogy magyar követség hívatta magához a magisztert. Pósa kissé gúnyosan jegyezte meg:

– Jól tudsz hazudni, Sorbon.

Amaz nevetett, és kis kék szemével ránézett:

– A jó cél érdekében sokat kell hazudni is, hogy egyszer majd igazságokat is mondhassunk. Enélkül sajnos nem megy, hozzátartozik a politikához.

– Politika! – Erre a szóra felrémlett a régi kép, Pécsett, a püspök palotájában. A parázna, hatalomvágyó Kalán éppen azért ajánlotta neki, hogy induljon Párizsba, mert itt megtanulhatja a politikát, és úr lehet az emberek fölött. Holott ő nem akart sohasem úr lenni az emberek fölött. – Leckéztető hangon szólt a szőke tanítványhoz:

– Politika? Ismered Arisztotelészt?

– Éppen most olvasom. Sajnos még nincs senki az egyetemen, aki helyesen tudná magyarázni.

Pósa komoly arccal nézett vissza rá:

– Csak nem Averrhoes magyarázatait kívánjátok Arisztotelészhez? (Bezzeg Kalán püspök azokat is kedvtelve olvasgatta – tette hozzá magában, nem is gondolva most arra, hogy a rosszhírű Averrhoes Arisztotelésznek nem politikai, hanem metafizikai tanításait magyarázta.)

– De magiszter – mondotta Sorbon, és most megint olyan volt, mint egy csúnya kislány –, mi nem vagyunk eretnekek, nem is akarunk azok lenni. Mi tanulni akarunk Isten dicsőségére, és a királyt akarjuk szolgálni tudásunkkal az alattvalók érdekében.

– Alexander talán nem azt akarja?

Sorbon vállat vont:

– Hogy mit akar, nem tudom. De abból, amit ő tanít, Istennek nem sok dicsősége támad. És azzal, amit ő tanít, nem lehet kellőképpen szolgálni a királyt az alattvalók érdekében, csupán Grevius kancellárt a nagyurak, a Monfort Simonok meg a többiek érdekében.

Most megint megszólalt halkan Ambroise:

– Monfort Simon pedig éppen most fosztotta ki Eustache mestert. Eustache tegnap érkezett meg, és azonnal mesélte apámnak hogy az urak Provence-ban úgy viselkednek, mint a közönséges útonállók. Eustache éppen ma jár a királynál, hogy elpanaszolja kalandját.

Pósa aggodalmaskodott:

– Akkor talán nem is ajánlatos, hogy ma menjünk az udvarba. A király haragos lesz.

Sorbon szemei ravaszul húzódtak össze:

– Pedig éppen ezért határoztuk el, amikor reggel megtudtuk Ambroise-től Eustache kiraboltatását, hogy ma megyünk el. Ezért sietett azonnal Albertus az udvarhoz, hogy engedélyt kérjen a meghallgattatásra... Mert ma különösképpen dühös a király. Dühös, de nem ránk, hanem Monfort Simonra. És ha Simon grófra dühös, akkor Grevius kancellárra is dühös. Tehát szívesen teljesít mindent, ami a kancellár ellenére van.

Pósának mosolyognia kellett. Kétségtelen, hogy Sorbon igen okos ifjú. De valahogy mégsem tetszett neki ez a dolog. És szűntelen csak az a szó kísértette, az a szó, amely oly végzetesen szokott felbukkanni életében. „Politika.”

Végre megjött Albertus, és Pósa nagyot nézett öltönye láttán. Lovagi ruhában volt. Így még sohasem látta. Zöld nadrágja láb szárához simult, lábán puha, sárga bőrcipőt viselt, testén meggypiros bársonykabátka feszült, derekán öv drágaköves csattal, oldalán finom markolatú rövid kard, fején tollforgós, kissé félrecsapott süveg. Ez az öltözék igazán nem vallott arra, hogy a párizsi egyetem legtudósabb magisztere hordja, különösen nem Albertus, aki mindig is tüntetett az egyszerűségével. Ebben az öltözékben nem Albertus volt ő, a tudós, hanem Albrecht gróf, a bollstaedti uradalom gazdag és hatalmas örököse. – Pósa nem értette, és kérdően nézett rá. Az hangosan fölnevetett.

– Egyszer megy az udvarba az ember, hát akkor vegye fel a hiú világi maskarát, mert így inkább meghallgatják.

Pósának ez sem tetszett, de látta, hogy a másik kettő – a szegény kisnemes és a szorgalmas polgár – nagyon helyesli, sőt tetszik nekik.

– Mehetünk – mondotta Sorbon, és Pósa most arra gondolt, hogy megint egy olyan útra indul, ahonnét nincsen visszafordulás...

De elindult velük.

4

Több mint tíz éve múlt már, hogy Pósa Párizsban élt, de a királyt még nem látta közelről. Igaz, hogy nem is volt vele semmi dolga. Fülöp Ágost pedig, akármennyire csakis fővárosában tudta és érezte otthon magát, gyakran volt távol. Csak az ünnepélyes bevonulásokkor, mikor az egyetem is felsorakozott az út két oldalán, láthatta Pósa Fülöp Ágostot, amint felvértezett lován, maga is talpig páncélban, de felcsapott sisakrostéllyal, ünnepélyesen végigléptetett fővárosa utcáin.

Az arc, ahogy visszaemlékezett rá, mozdulatlanul merev volt. Fülöp Ágost úgy jelent meg alattvalói előtt, mint saját lovasszobra. A tekintet mozdulatlanságát még jobban kiemelte, hogy a király képe teljesen sima volt. Ellentétben a nagyurakkal, nem viselt hegyesre nyírt szakállt, és a lovagoknál szokásos rövidke bajuszt sem hordotta. Azt mondták róla, hogy a régi római császárokat utánozza a beretvált arccal.

Mikor a négy egyetemi férfiú az előcsarnokba érkezett, ott már várta őket egy udvarmester. Ennek kalauzolása nélkül az őrök nem engedték volna tovább őket. A következő kis szobában ez a kísérő engedelmet kért, motozó mozdulattal végigtapogatta őket. Nyilván tőrt és egyéb fegyvert kutatott náluk. Pósának nem tetszett ez a bizalmatlanság, de látta, hogy a másik három a legtermészetesebbnek tekinti az eljárást. Végül udvarias szóval arra kérte Albertust, hogy csatolja le kardját, mert magánkihallgatásra nem szabad semmiféle fegyvert bevinni. Pósa azt várta, hogy a német gróf ezt a felszólítást visszautasítja, de az nem is csodálkozott rajta, hanem készségesen átnyújtotta a rövidke kardot, és öve jobb oldaláról lekapcsolta az ékköves markolatú kis tőrt is.

Ezután már elérkeztek a fogadóhelyiség előtermébe, ahol két sorban dárdás őrizők álltak sorfalat. Két szolgálattevő pedig félrehúzta a terem végén levő ajtót elzáró nehéz függönyt, és ők beléphettek a belső szobába. A kísérő kinn maradt. Szemben az ajtóval, faragott trónuson ült Fülöp Ágost, a király.

Már öreg ember volt. Alig emlékeztetett arra a győzelmi szoborra, ahogy a bevonulásait ünneplő nép megismerhette. Beretvált arcát összevissza szabdalták a ráncok. Rövid haja, melyet a sisak eltakart a nagyvilág elől, ritkás volt és sárgásan ősz. Egykor daliás termete is véznára sorvadt, és fáradtak voltak a mozdulatai. Csak a szeme, a hunyorgó, macskazöld szeme árulta el, hogy lelke sértetlen. Ez a lélek pedig kemény volt és céltudatos. Pósa tudta, hogy a király nagyon okos ember, és ez a fáradt testű, bölcs nézésű öreg férfi sokkal kedvesebb volt számára, mint a merev lovasszobor, amelynek játszotta magát.

Megálltak előtte, és Albertus, aki ismerte az udvari illemet, fél térdre ereszkedett. A másik három is követte a példát, bár ez a hosszú diáköltözékben sokkal esetlenebb volt, mint a német gróf lovagi viseletében. A király mosolygott is rajta, és kezével intett, hogy csak álljanak föl.

– Te vagy, ugye, a bollstaedti gróf, aki nem akar püspök lenni? – fordult Albertus felé. Annak arca elpirult.

– Pedig kár – folytatta a király. – Milyen könnyű volna minden, ha azok mennének püspöknek, akik nem akarnak püspökök lenni.

– Én tanulni és tanítani szeretnék – válaszolta szerény hangon Albertus.

– Majd meggyűlik a bajod Greviusszal meg a többiekkel. – Így a király, és arcán fáradtan ült a mosolygás. – Grevius ugyanis éppen azt szeretné, hogy azok tanítsanak, akik nem akarnak tanítani.

– Éppen erről van szó – vágott bele vakmerően Sorbon. – Mi olyasmit akarunk tanulni és tanítani, amire a királynak szüksége van. Olyan püspököket nevelni, akik nem Simon de Monfort bárót pártolják.

Fülöp Ágost hunyorgó szemét a szavak lendületébe lázasodó szőke fiúra vetette, mire az hirtelen elhallgatott.

– Ti is tudjátok már? Honnét?

Ambroise válaszolt:

– Tőlem. Én Eustache mester egyik régi barátjának vagyok a fia.

A nagyúr többször is bólintott:

– Nagyon helyes dolog, fiam, hogy a polgárok fiai is tanulnak az egyetemen.

Sorbon megint kéretlenül vágott bele:

– Sajnos, még nagyon kevesen. És a szegény nemesek sem igen bírják egyetemre járatni a fiaikat. Pedig a bárókban nem bízhatsz, uram...

A király mosolyogva nézett Albertus lovagi ruhájára. Sorbon elértette, és válaszolt:

– Ő kivétel, ő püspök sem akar lenni, hanem tanítani akar minket.

Erre Fülöp Ágost felemelkedett, Albertus elé lépett, és megfogta a két vállát.

– Mondd meg őszintén nekem, fiam, miért nem akarsz te püspök lenni, miért akarod tanítani a szegény nemeseket és a nemteleneket? Hiszen tudod, hogy aki ezeket tanítja, az engem erősít, és aki engem erősít, az a grófokat gyengíti. Gyűlölöd talán a szüleidet?

Albertus arca olyan vörös volt, mintha festékkel kenték volna be. Soha nem beszélt ő magamagáról. De a királynak válaszolni kellett.

– Nagyon szeretem a szüleimet, uram, ők is nagyon szeretnek engem.

– Gonosz emberek talán a szüleid?

– Nagyon jó emberek, sokat áldoznak az egyháznak és ugyanannyit a szegények gyámolítására. És mégsem cselekedhetnek az evangélium szerint. Éppen azért, mert grófok, és akármit tesznek, az hatalmaskodás a szegényekkel szemben. De ezt maguk sem tudják. Ezt a püspökök sem tudják. Mert hiába adott nekik Isten lelket – műveletlen az ő lelkük. A hatalmasok a maguk apró hatalmaskodásait űzik, és nem látják a világot, Isten csodálatos alkotását, pedig vannak szemeik hozzá, de bűnös módon nem használják. Holott Isten azért adta a szemet, hogy lássunk vele, hogy lássuk, és megértsük az ő csodálatos világát. Hanem, aki már egyet-mást megismert a világ végtelen gazdagságából, az tudja azt is, hogy műveltség nélkül nap nap után bűnöket követünk el felebarátaink ellen. Te a szegényebbeket megvéded a gazdagabbak hatalmaskodásai ellen, nem csupán azért, mert te magad talán jó ember vagy, hanem azért, mert Isten olyan helyre állított, hogy felveheted a küzdelmet a hatalmasokkal. És neked kötelességed is harcolni a grófok és egyéb bárók ellen, mert különben vétkezel a te Teremtőd ellen, aki rád bízta az alattvalókat. És ha te nem az alattvalók érdekében küzdesz Monfort Simon meg Grevius kancellár ellen, és mindazok ellen, akik az én szüleimhez hasonlatosak – holott az én szüleim kedves és jó emberek –, akkor a te alattvalóidnak jogukban állna együttesen felkelni ellened, és letaszítani trónusodról, mert nem teljesíted Isten parancsolta kötelességedet.

Elhallgatott, lihegett, és lehajtotta fejét. Talán még sohase ragadtatta így el magát. De egyszer mindezt el kellett mondania. És éppen a királynak kellett elmondania.

Pósa ijedten hallgatta Albertus egyre merészebb, szavait. Félt, hogy a királyi szeszély esetleg sértőnek fogja tartani, hogy kötelességére figyelmeztették. – De a másik kettő lelkes tekintettel nézett szószólójukra. A király pedig hallgatott. És Albertus most már nagyon halkan kérdezte:

– Vajon, uram, mehettem volna ebben a hitben püspöknek? Vajon szabad mást tennem, mint tanulnom és tanítanom?

A király pedig átölelte, és felderült tekintettel mondotta:

– Nem is tehetsz mást, fiam. Maradj itt az én egyetememen, légy doktor, és taníts belátásod szerint.

Visszaült a trónusra, és szólt, hogy mondják hát el, mit is kívánnak tőle. Albertusra nézett a kérdéssel, de ez Sorbon felé fordult. Erre a király is ránézett, és megkérdezte, hogy mi a neve.

Sorbon megmondta, és igen világos szavakkal előadta a tervet az egyetem átszervezéséről. A király közbe-közbe helyeslően bólintott. Azonnal megértette a terv jelentőségét, sőt azt is, hogy mekkora ellenállást fog kiváltani az egyházi kancelláriából. Végül, amikor meghallotta, hogy a legelső teendő az egyetem önkormányzatát elnyerni, ami kivenné az egyetemieket az egyházi joghatóság alól – még jobban összehúzta szemeit.

– Vagyis olyanfajta kommünné akartok átalakulni, mint a városok polgárközösségei. Tudjátok-e, hogy a kommünök az egyházi kancellária szemében a legfőbb gyűlölet tárgyai? A bárók meg legszívesebben felégetnék az összes önkormányzatot.

Sorbon röviden válaszolt:

– Párizsban nincsenek bárók, az egyházi kancellária ellen pedig megvédesz te, uram, minket.

– Legyen hát – intett rá Fülöp Ágost. – Legyen hát önkormányzata az egyetemnek is, és neveljetek ott jó jogászokat nekem, és jó püspököket az egyháznak.

Most Sorbon egy lépést tett előre:

– És most még csak arra kérünk, hogy addig ne bocsáss el bennünket, amíg kezünkben nincs a kiváltságlevél, mert anélkül az utcán azonnal reánk csaphatnak az Inkvizíció emberei. Még ma ki kell hirdetni a városban, hogy az egyetem tagjai fölött csak az egyetem bíráskodhatik.

A király összeszorította ajkait, de ők jól tudták, hogy ez a látható bosszúság nem nekik, nem az ő türelmetlenségüknek szól, hanem annak, hogy a király hívei még Párizsban sem lehetnek biztonságban. Azt már elérte Fülöp Ágost egy hosszú élet küzdelmeivel, hogy a bárók legfeljebb vendégekként járnak a fővárosba, de hatalmuk már nincsen ott; az ország legnagyobb részén is a király a legfőbb úr, már a kellemetlen lovagrendeket is meg lehetett fékezni ... De az egyházi kancellária katonái – és mi más az Inkvizíció serege, mint az egyházi kancellária katonasága? – ezek még mindig dacolhatnak Fülöp Ágost hatalmával, és Isten nevével ajkukon, azon a címen, hogy eretnekek után szimatolnak, az egyház bírósága elé cipelhetnek bárkit, aki nem tetszik Grevius kancellárnak.

– Meglesz – mondta végül a király. – Még ma kihirdetjük az egyetem önkormányzatát. A ti dolgotok lesz azután, hogy megválasszátok magatok közül az elöljárókat és bíróságotok tagjait. De ti fiatal emberek vagytok, és azt hiszitek, hogy ezzel már egyenes útra is jutottatok. Én azonban öreg vagyok és tapasztalt. Tudom hát azt is, hogy sok küzdelmetek lesz. Saját köreitekben támadnak majd, akik az önkormányzatot a bárók javára akarják fordítani...

Trónusa mellett függő hosszú csengőzsinórt rántott meg, mire belépett az udvarmester. A király íródeákot hívatott. Amíg az jött, odafordult Pósához:

– Te még egy szót sem szóltál. Ki vagy?

És Pósa, talán elragadva Albcrtus példáján, így mutatkozott be:

– Pósa vagyok, a magyarországi Miskolcz urak nemzetségéből, valamikor vitéz Imre király udvarában, most pedig magiszter a te egyetemeden.

– Magyar vagy... - gondolkodott el a király. - Ismered Pierre de Courtenayt, a bizánci latin császárt?

– Csupán a nevét - válaszolt Pósa, aki nem értette hirtelenében, mi köze az ő magyar voltának a bizánci császárrá lett francia lovaghoz.

– A te királyod, André, nemrég vette feleségül Pierre császár kislányát, az én kis Jolán húgomat.

Azt tudta Pósa, hogy a Courtenay család valahogy rokon a francia királlyal, azt is tudta, hogy Pierre-nek feleségétől, a flandriai Jolántól több gyermeke van. Hanem ő még úgy tudta, hogy Andreás úrnak a merániai Gertrudis a felesége. – Mint a magyar udvarban bennfentes, kérdezte a királyt:

– Gertrudis nagyasszony elhalálozott talán?

Fülöp Ágost bólintott:

– Gertrudist, sógorasszonyomat, a ti báróitok megölték. Bor nembéli Bánknak hívják a főgyilkost.

Bor nembéli Bánk! - Ez a név most mindent visszaidézett. Ismerte látásból Bánk urat. Kalán püspök unokatestvére, ő is egy abból a gyűlölt-megcsodált családból!

– És mi lett a gyilkossal? - kérdezte most már egészen bizalmas hangon. Egyszerre nem alázatos magiszter és hatalmas király állt szemben egymással, hanem két udvari ember, aki az ismerősök sorsáról beszélget. Albertus most ugyanolyan arccal nézett rá, mint ő Albertusra, amikor az lovagi öltözékben jelent meg.

– A gyilkossal nem lett semmi - mondta nyomatékkal Fülöp Ágost. - A király olykor kénytelen jó arcot vágni, és megölelni felesége gyilkosait, mert különben őt is meggyilkolják, és akkor hogyan vigyázzon az alattvalókra? Az én sógornőm is bosszulatlanul halt meg.

Ezt az „én sógornőm”-et is erősen hangsúlyozta. Meg is értették, mire gondol. Alig három évvel ezelőtt zajlott le Fülöp Ágost botrányos pere. A pápa átokkal kényszerítette, hogy hagyja el feleségét, meráni Ágnest, Gertrudis nővérét, és vegye vissza első, egykor eltaszított nejét, a dán Ingeborgot. Mindenki tudta, hogy ez is Grevius kancellár mesterkedése volt. Ingeborg királyné inkább a bárókhoz húzott, míg Ágnes királyné mindenben osztozott szeretett és csodált férje szándékaiban. A király mégis kénytelen volt engedni, hiszen az átok nyomán a papok nem tartottak misét, nem temettek, és gyász szakadt az országra. Ágnesnek el kellett hagynia férjét. És a meghajszolt asszony bánatában és szégyenében nemsokára meghalt. Fülöp Ágost pedig semmit sem tehetett, nem bosszulhatta meg felesége halálát... Hiszen még ő volt a bűnös, miért taszította el Ingeborgot, a hites ellenséget? Grevius úgy akarta, hát vissza kellett vennie. És Ágnes, a szeretett asszony halott.

Erre célzott most, amikor olyan feltűnően hangsúlyozta, hogy Gertrudis a sógornője volt, s amikor oly nyomatékkal állította, hogy olykor az embernek meg kell ölelnie felesége gyilkosát.

Hallgattak. A király is emlékezett, Pósa is; Albertus is mozdulatlan arccal nézett maga elé. De Sorbon szemében a jó eredmény öröme csillogott, és Ambroise lelkét is eltöltötte a büszkeség. Most már szülei köréből kiemelte az a tény, hogy az egyetem önkormányzatának a tagja.

Az íródeák bejött, és a király mielőtt diktálni kezdett, még egyszer Pósához fordult:

– Te magyar vagy. Lehet, hogy szükség lesz rád. Talán üzenni fogok érted. Nagy dolgok készülnek mostanában nálatok.

Pósa meghajolt. Nem értette, mire gondol Fülöp Ágost, de nem volt már idő érdeklődni, mert a király diktálni kezdte a kiváltságlevelet, amelyet még ma ki is kell hirdetni Párizs városában.

Mikor elhagyták a király nagyházát, és Sorbon hóna alatt vitte a kiváltságlevél egyik példányának tekercsét, valamennyien érezték, hogy jól kezdődik a nagy küzdelem. Pósát sem bántotta már a kétség. Tulajdonképpen Albertus szavai győzték meg. Sorbon pedig szinte ugrált örömében.

Már a diákok házának közelében jártak, mikor a szomszéd utcák felől dobszót hallottak. Sejtették, mi az, és arrafelé siettek. Csakugyan, a kis téren egy királyi tiszt, egy dobos és egy írnok állott. Mikor a dobszóra már elég nép gyűlt egybe, az írnok kibontotta a kezében levő tekercset, a Sorbon hóna alatt hordott tekercs másolatát, és kihirdette Párizs népének az egyetem önkormányzatát.

Néhány diák is állt a tömegben, ezek meglepett csodálkozással vették tudomásul; a polgárok közömbösen hallgatták, nekik mindegy volt. Az egyházi kancelláriáról vagy az Inkvizíció emberei közül senki sem volt a közelben, hogy felháborodjék.

Amikor pedig a közhírré tétel befejeződött, és az írnok komoly arccal összetekerte az írást, hogy a következő téren majd újra felolvassa, akkor Sorbon egyszerre ujjongó kiáltásban tört ki, és hevesen átölelte Albertust.

Öröme és lelkesedése átragadt társaira is.

Pósa meg elgondolta, hogy íme, Albertust, a grófot, aki nagyúri családja köréből a tudományok körébe menekült, ma előbb Fülöp Ágost, a király, azután Sorbon Róbert, a szegénynemesek közül jött diák ölelte meg.

– A szeretet a mi oldalunkon van – szólt halkan. Azok ránéztek és megértették, de Sorbon válaszolt is rá:

– Azt hiszem, sok kemény harcot kell vívnia még a szeretetnek, néha a gyűlölet ruházatába kell öltözködnie, hogy győzedelmeskedjék.

5

A gyertyafényben óriásira nő az ember árnyéka, és alakot változtatnak a tárgyak. Még az olyan kis helyiségben is, mint amilyen Pósa magiszteri cellája, nagy és titokzatos távolságok nyílnak meg. Különösen az olyan nap estéjén, amikor új utak kezdődnek. Ilyenkor sok mindennel le kell számolni, hogy tétovázás nélkül indulhassunk el a választott úton. Ilyenkor a könyv betűi összemosódnak a messzebbre tekintő szem előtt, és rég nem idézett – bár gyakran tolakodva megjelenő –, régmúlt események képeit kell végiggondolni, hogy a múlt tapasztalata adjon tanácsot a holnapi tennivalók számára.

Mit is csinált Pósa több mint egy évtized alatt Párizsban? Most szinte elképzelhetetlen a számára, hogy ilyen tenger ideje él már a mindentudás városában, a könyvek között. Mikor ideérkezett, húszéves se volt talán. Noha otthon, ama rövid hónapok alatt, amelyek anyja halála, és az ő idegenbe indulása közt elteltek, tapasztalt férfi egész életére való élményekkel gazdagodott. Anyja haláláig gyermek volt, de aztán Csepelen, Pécsett, majd Kulin bán bogomiljai között, és végül az annyira zavaró emlékű napokban megint csak Csepelen, alaposan férfivá érett. Különösen annak az estének a felidézése tölti el szégyenkezéssel, amikor részeg fővel a király vendégeinek színe előtt fennhangon olvasta Kalán püspök fejére annak paráznaságát. Csaknem életével fizetett ezért, csaknem eretnek hírébe került. És az volt a legzavaróbb a visszaemlékezésében, hogy maga sem tudja már, vajon nem volt-e alapja az eretnekség vádjának. Maga sem tudja már, sőt akkor sem tudta, hogy ama napokban nem volt-e lelkében istentelen bogomil. Sőt azt sem tudja, megmenekült-e teljesen a lelke a kísértéstől. Sokáig azt hitte, igen. De négy évvel ezelőtt, amikor Monfort kiirtotta a Provence eretnekeit, mi hajtotta tévelygő lelkét odáig, hogy részvéte teljességével gondoljon az albigensekre?

Pósa gyakran és keserves szívvel gyónta meg részvétének tévelygéseit. Gyóntatópapjai riadtan vették tudomásul a nagy tudású magiszter gyakori vergődését a kísértések között. Ő, a filozófiában annyira jártas férfi, egész eszével tudta, hogy a bogomilok-albigensek tanítása, amely szembeállítja egymással a jóságot és az igazságot, nemcsak fertelmes bűn, de egész egyszerűen ostobaság, hiszen jó és igaz lényegében azonos – és ő, aki ezt tudja, mégsem tud könyörtelen szívvel szembefordulni a tévelygő lelkűekkel. ő, aki az isteni igazságok minden tételében bizonnyal teljesen egyetért Monfort Simonnal, gyűlölettel veszi tudomásul annak minden cselekedetét. – Itt van mindjárt Eustache mester megvámolása. Hiszen kétségtelen, hogy Toulouse urának joga van megvámolni a városon átvonuló kereskedőket. Lehet, hogy túl nagy vámot szed, de az is bizonyos, hogy valamennyi báró közül ő támogatja legdúsabban az egyházat. Mennyi mentséget lehetne találni tehát erre az esetre is, amely a kalmárok számára természetesen kellemetlen, de amely itt még a királyt is felháborítja. És felháborítja őt magát, Pósát is.

Gyónni kellene, gyónni kellene megint. De most éjszaka van, odakint az utcák közt vaksötétség takar el mindent, és a sötét mögött félelmetes veszedelmek rejtőzködnek. – Szó sincs róla, felkelthetné a szomszéd szobában Betlen kanonokot; nem egy diáknak ő a gyóntatója. De Pósa a maga gyóntatóját sohase választotta a diákház lakói közül, sőt még az egyetemről sem. Lehetőleg távol székesegyházak papjait kereste fel lelkének e legbizalmasabb ügyeivel. Az ismerős arcok elriasztották az őszinteségtől. Elmondhatta-e ismerősnek, akivel esetleg nap nap után együtt volt, bűnös kalandját Bor nembéli Izabellával? Elmondhatta-e egyetemi társnak, akivel együtt tanult vagy akit éppen tanított, hogy kísértve tátong előtte az eretnekség örvénye? Hiszen ezek az ismerősök egészest másnak ismerik: példás életűnek, nyugodtnak, akit a könyvek tudományán kívül semmi sem érdekel. Talán csak Betlen kanonok sejt valamit. Akkoriban, amikor kettesben laktak a szomszéd szobában, a köhögős és rosszul alvó magyar lakótárs reggelenként nemegyszer emlegette, hogy Pósa álmában nyöszörög és hörög,! mintha a gonosszal viaskodnék. Olykor magyar szavakat is kiáltozott. Ezek közt leggyakoribb az volt, hogy anyját hívta. De néha újra meg újra rémülten jajongott, és azt kiáltotta: „Nem!” – Lehet, hogy egyebet is mondott, de azt a félénk Betlen röstellte idézni. Annyi bizonyos, hogy Pósa félt az álmoktól. Ébrenléte idején egy évtizede már nyugalmat tud parancsolni magának. Kényszeríteni tudta figyelmét, hogy csak a könyvek tudománya érdekelje. És ha olykor maguk a könyvek riasztották a kétségek felébresztésével, vagy elhessegette magától a kísértő gondolatokat, vagy legalább mások előtt nem mutatta, hogy lelkében valami nincs rendben. Kifelé nyugodt volt, szelíd, legtöbbször derűs volt.

Hanem az álmai komorak voltak, nemegyszer félelmetesek. Az éjszaka sötétjében rejtőző gonosz nyomasztó látomásokkal gyötörte.

Gyakran a kétségbeejtő magány képei vették körül. Hol Párizs utcáin, hol meg a gyermekkori otthon vidékén, az Avas lejtőin ténfergett egyes-egyedül. És félt, nagyon félt, mert nem talált vissza az édesanyjához, nem tudta, merre vezet az út.

Más álmokban rettentő lények közeledtek hozzá. Néha maga a kísértő, kaján arcával, lólábával, állati testével. De arca emberi, hosszú hajjal, mélyen árkolt szemmel, mint aminő Kalán püspöké. Máskor denevérszárnyú, csapkodó rémek üldözték.

Félt ezektől az álmoktól, de legjobban félt azoktól, amelyekben Izabellával kellett találkoznia. Ilyenkor a pécsi úrnő nem olyan volt, mint egykor a valóságban. Csaknem mindig azt álmodta, hogy megalázott, megcsúfolt leány, aki őt, Pósát vádolja szégyenéért. Nem szavakkal vádolja, csupán tekintetével. Egyszer – nem is régen – például Pósának egy szorongós álom folyamán végig kellett néznie, amint Izabellának parázna élete miatt a párizsi hóhér levágja a haját, azután seprűvel kikergeti a városból. A diáktársak röhögtek, és ő mintha le lett volna kötve, nem futhatott utána, hogy megmentse. És egyszerre érthetetlen csoda folytán kiderült, hogy a kiseprűzött leány nem is Izabella, hanem Berta, a polgárleány, Ambroise mester leánya.

Egyszer-kétszer az utóbbi években megtörtént az az ébren megmagyarázhatatlan látomás, hogy Izabella Bertává, vagy Berta Izabellává változott, vagy éppen ez a kettő egyazon asszonyszemély volt. Ilyenkor általában az derült ki, hogy Pósának bűnbánatot kellett éreznie Bertáért.

Ez annál különösebb volt, mert Berta iránt, aki a szeme láttára nőtt hajadonná, ébrenlétekor soha nem keltek benne vétkes gondolatok, noha magányos órákon maga elé idézte, hiszen ő volt az egyetlen ifjú női lény, akivel beszélgetni szokott.

Az első esztendőkben még kísértette a test vágyakozása. A diákok közt ez nem is volt rendkívüli dolog. Amíg a diákokat fel nem szentelték, addig nem sokat adtak az erény parancsaira, és a Szajnán túli, nem is kétes hírű ivóházaknak a diákok ugyanolyan kedvelt látogatói voltak, mint a király katonái vagy a Szent Inkvizíció fegyveresei. Ha a király és az Inkvizíció emberei ezeken a helyeken némelykor összeakaszkodtak egymással – ez is köztudomású volt –, a diákok a verekedésben mindig a katonákkal tartottak. Ezt Grevius kancellár többször is szemére vetette a doktoroknak, akik restellték ugyan a dolgot, el is tiltották a diákokat a rossz erkölcsű ivóházaktól, de maguk is tudták, hogy az ilyen parancsnak nincsen foganatja. Nem is igen törődtek vele, amíg pappá nem szentelt ifjúról volt szó. De még a pappá szenteltek között sem volt hallatlan eset, ha nem bírván legyőzni az ördög ingerkedését, meggyónható és feloldozható bűnbe estek. Erről még Grevius kancellárnak is az volt a véleménye, hogy inkább a paráznaság kísértse az isteni dolgokkal foglalkozó férfiút, mintsem az eretnekség.

De Pósát csak kísértette a gonosz, úrrá azonban nem lehetett rajta. Útjait mindenki ismerte. És ezek az utak nem voltak túl hosszúak, csaknem egész élete a diákok háza és az egyetem közt telt el. Nyaranta, amikor szabad ég alatt folyt a tanítás, a dombok szelíd lejtőin tartózkodott délelőttönként. Ideje legnagyobb részét a könyvek között töltötte, az egyetemen könyves szobájában, vagy magával vitt fóliánsai mellett a szobájában. Tíz éve lakott Párizsban, de az egyetemen kívül csak a szigeten épült belvárost ismerte.

Ennek szűk utcái, a királyi nagyház és az udvartartás épületei, az emberemlékezet óta folyton épülő Notre Dame székesegyház és a körülötte kopácsoló kőművesek – ez jelentette számára Párizst, a mindentudás városát. És a könyvek! Elsősorban a könyvek. Fülöp Ágost egész vagyont áldozott arra, hogy az egyetemnek sok könyve legyen. Latin, görög, héber és arab nyelvű kötetekben sorakozott a könyves szobában a tudás. Nemcsak a keresztény hit tanai, hanem régi pogány, zsidó és mohamedán bölcsek tanításai is megtalálhatók voltak ott. Egy-egy elátkozott műhöz még a doktorok is csak félve nyúltak hozzá. Volt olyan fóliáns is, amelyet csak az olvashatott, aki legalább magiszter volt már.

Voltak olyan esztendők, amikor Pósa kedvtelve kutatott a veszedelmes hírű tanítások között. Neki nyugodtan megengedték, mert az egész egyetem ismerte istenes életét. Így ismerte meg jól Abélard-t, a nagyon tisztelt, mégis gyanús nevű doktort, az egyetem első igazán nagy tanítóját. Volt valami Abélard írásaiban, ami nagyon sok mindenre adott magyarázatot. A kétes emlékű doktor, ki életében annyira nem állott ellen a test vágyainak, azt tanította, hogy „igen” és „nem” nem is olyan ellentétes egymással, mint ahogy műveletlen lélekkel hinnők. Lehet valami egyszerre igen is meg nem is. Állíthatom és tagadhatom egyszerre ugyanazt. Ez a tanítás szinte felüdítette a sokféle kétségek közt habozó Pósát. Nem beszélt róla, de titokban vissza-visszatért megnyugvásért Abélard-hoz.

Abélard azonban csak rossz hírű volt, de nem tiltott. Averrhoes, az arab, azonban egyenesen ellene mondott az egyház tanításainak. A legjobbak mégsem tudtak menekülni az ő befolyásától, noha életével játszott, aki tanait vallotta. Arisztotelészhez írt magyarázataiban arról beszélt, hogy a lélek halhatatlan ugyan, de nem az egyén lelke, hanem a nagy közös lélek. Csak egyetlen lélek van, mondotta ő, ez maga Isten. Ebből kap egy-egy kis szilánkot minden élő ember, s éppen ez az Istenszilánk adja az életet. Mikor azután meghalunk, lelkünk úgy olvad vissza az egyetlen Istenbe, mint az elhangzott zene a levegőbe.

Arról is szólt Averrhoes, hogy az igazság nem egyszerű dolog: kettős arculata van az igazságnak. Ami igaz a hit számára, nem bizonyos, hogy igaz a tudás számára is. Kísértő tanítás volt ez. Pósa ismerte, de visszariadt tőle. Talán azért is, mert emlékezett, hogy Kalán püspök beszélt egyszer neki Averrhoesről.

És még visszariasztóbb volt az évszázaddal ezelőtt annyira divatos, de azután megátkozott Roscellinus, aki azt tanította, hogy az eszméknek nincs semmiféle valóságuk. Nincs jóság, csak egyes jó emberek, nincs igazság, csak egyes igaz állítások... Jóság, igazság csupán nevek, amelyeket mi adtunk a világ jelenségeinek. De hogyha ez igaz volna, akkor az ember okvetlenül még jobban belezavarodnék az amúgy is zűrzavaros dolgokba. Hát honnét tudom, hogy egy cselekedet jó, ha nincs jóság? Honnét tudom, hogy egy állítás igaz, ha nincs örök igazság?

Roscellinus elriasztotta Pósát, noha kételyeinek óráiban akarva, nem akarva gyakran tért vissza ijesztő állításához.

Utóbbi éveiben – bár ezeket a könyveket ismét megnézte – vigasztaló és megnyugtató volt számára Alexander Halensis jelenléte. És csak most, a mai események után, végiggondolván mindezeket, vált egészen világossá benne, hogy bizony Alexander doktor előadásaiban semmi sincs e filozófiák nagy kérdéseiből. Alexander egyszerűen megkerüli a filozófiát. Még csak nem is cáfolja a veszedelmes tanokat, úgy tekinti, mintha nem is volnának. Egyáltalán nem vitatkozik, csak állít. Ráadásul csupa olyasmit, amit minden valamennyire művelt férfi tud. Mi hát mégis a varázsa?

Talán az, hogy megnyugtat, hogy eltereli az ember figyelmét a bizony nagyon is kínzó kérdésekről. Pedig azok a kérdések vannak, legföljebb eldugaszolhatjuk előlük a füleinket. Ezt teszi Alexander. Süketté tesz. És ezt nagyon kellemes formában teszi. Assisiben tanulta. Holott Francesco Bardone körében nyilván nem elfordulásra nevelnek, hiszen ott még a természetről is, erről a kísértésekkel teljes külvilágról is szó esik. Alexander csak a közvetlen, csevegő formát tanulta meg. Nyilván soha nem értette meg Bardonet, aki egyébként nem is tudós, hanem költő, de Alexander a költészetéből is csak a kedves külsőségeket szerette meg, és azokat adja vissza itt csevegő modorában, mosolygós ábrázatával, meg az olyan hallatlan viselkedésével, hogy például meleg napokon leveszi a csuháját, és felgyűri inge ujjait, úgy ad elő. Máskor meg föl-alá sétál a tanteremben, úgy tanít. Sőt az is megtörtént, hogy a magasztos igazságok ismertetésénél olyan szavakat használ, aminőket csak katonák, diákok és útonállók használnak egymás között. Ezekkel keveri az előadás latin nyelvét, amelyet nemegyszer fordít köznapi franciára vagy éppen itáliai tájszólásra, amit a diákok egy része nem is ért egészen... De mindez olyan különösen bizalmas modor, hogy alapot szolgáltatott a diákok szeretetére, és az egyházi kancellária rosszallására. Persze, aki nagyon figyel – és úgy látszik, ez a csúnya kislány képű Sorbon nagyon figyel – az felfedezheti, hogy mindez mekkora hanyatlás például Abélard óta. Ő maga, Pósa, eddig nem vette észre... illetve – jól tudja már – nem akarta észrevenni, mert kellemes dolog volt tisztelni Alexandert, akinek tanítása megnyugtatja az embert, és elaltatja égető kérdéseit.

Most azonban áll a harc. Az ifjak meg akarják változtatni az egyetemet. Az egyházi kancellária tiltakozni fog. Pósa itt áll a diákok, a király mellett. Sőt azt is tudja már, hogy nem véletlenül áll itt. Helye már akkor ki volt jelölve, amikor szembefordult Kalán püspökkel.

Hát azóta mit sem változott?

Felállt, és fel-alá járt a három lépés hosszú szobában.

Mit sem változott? Az alig húszéves, indulatos ifjú, és a harmincadik esztendején túl levő, példás életű magiszter ugyanaz volna? – Igen is meg nem is. – Így tanítja Abélard.

Akkor műveletlen, isten háta mögül jött ember volt, idegen itt. Ma a legtudósabbak közt emlegetik. Akkor egy parázna szerelem friss sebét hordozta lelkében. Most immár egy évtizede az asszony csak emlék számára, és a kísértést mindig le tudta győzni. Kezdetben sokat gondolt haza, az Avas-hegy vidékén visszaváró otthonra és ha apjára emlékezett, harag fogta el, mert tudta, hogy az apja nem volt hűséges az annyira szeretett anyához, sőt gyermeke született egy parasztleánytól, akit annak vőlegényétől ragadott el. Most már ez az emlék is elvegyült a megbocsátással. Azt se tudja, hogy apja él-e, hal-c? És az Avas-vidéki házba sem kívánkozik vissza. Azelőtt halott anyját mindig maga mögött érezte, mintha láthatatlanul vigyázna rá. Most már csak a nagy kétségek és nagy szomorúságok idején száll le hozzá, különben csak a mennyek magasságából nézi fia párizsi életét. Kétségtelen, sok mindenben megváltozott Miskolcz nembéli Pósa.

De mégis ő az. Ő az abban is, ahogy itt él az emberek között, kiveszi részét azoknak minden bajából, haragot és részvétet érez... és mégsem szerzett soha egyetlen őszinte barátot sem. Még gyónni is csak idegennek tud. Ha kell, harcos, ha kell, elmélyülő – de egy egész kicsit kívül is áll a harcon, elmélyülésen egyaránt. Most is előbb cselekszik, és azután gondolkozik, noha egész életét tanulással és gondolkodással tölti. Igaz ugyan, hogy ha előbb gondolná meg a dolgokat, akkor is ugyanúgy cselekednék.

És még valamiben nem változott. Még ma sem szenteltette fel magát. Nem lépett semmiféle rendbe, és világi pap sem lett, noha már sokszor megtehette volna, és ha megteszi, bizonnyal doktor volna már.

Miért nem tette? Hiszen az ő útja odavezet.

Miért nem tette?

Ha kérdezik, azt szokta mondani, hogy még nem érzi magát elég erősnek. Talán valóban erről is van szó. Akkor végleg nemet kell mondani egy olyan életnek, amely eddig is idegen már tőle. És végleg igent annak az életnek, amelyet egy évtizede amúgy is folytat. Miért nem teszi hát? Ez maga előtt sem egészen világos, de úgy rémlik neki, hogy még mindig fenntartja magának a lehetőséget, hogy egyszer egészen másképp éljen, mint ahogy él.

6

Ambroise mester családja azt hitte, hogy a kereskedő azért olyan morózus, mert bosszantják az Eustache-sal történt események. Ez a toulouse-i kirablás általában nagy felháborodást keltett a polgárok körében. Ambroise-t azonban most alig érdekelte, hogy miképpen szedték el öreg barátja portékáját Simon báró fegyveresei. Szorongó kedvben volt azóta, amióta az a sötét ruhájú látogató ama rettenetes dolgokat mondta fiáról és a tisztelt Pósa magiszterről. Ráadásul ezen a napon fia még délután sem volt otthon, holott ilyen idő tájban a boltban a helye. Bizonyos volt benne, hogy igaz lehet a vád, és a fiú rosszban jár. De nem vonhatta éles hangon felelősségre, mert az ő feladata más volt: ki kellett tudnia, akár szelíd csellel is, mit forralnak Isten ellen az egyetemen.

Az ifjabbik Ambroise pedig gyanútlanul és büszkén ment haza. Remélte, hogy megvígasztalhatja rosszkedvű apját, ha elmeséli, hogy a királynál volt, és elérte, társaival együtt ő is elérte, hogy az egyetemiek messzire kiemelkedjenek a király egyéb alattvalói közül.

Ambroise mester délután hallotta a közhírré tételt, de nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Az olyan hirdetmények, amelyek nem a kereskedőkre vonatkoztak, általában nem érdekelték. Amikor azonban fia most büszkén elmesélte, hogy ő volt, aki negyedmagával kijárta ezt a kiváltságot, egyszeriben elszorult a szíve. Hát még mikor megtudta, hogy a négy között volt Pósa magiszter is... Tehát alapos a gyanú, ezek valami közös istentelenséget terveznek.

A család nem értette, miért lobbant hirtelen haragra a családfő, holott büszkének kellene lennie fiára, aki a királynál volt, és akit: a király, minden polgár legfőbb védnöke, kegyesen fogadott. De a családfő haragra lobbant, elfeledve, hogy nem szabad haragot mutatnia.

– Megőrültél! – kiáltott a fiára. – Romlásba akarod vinni magadat és a szüleidet is? Mibe keveredtél? Magadra idézed az egyház haragját!

Geneviéve asszony és a két gyermek értetlen csodálkozással nézett az apára. Különösen az ifjú Ambroise csodálkozott, mert nem tudta elképzelni, hogy apja honnét ilyen tájékozott az egyetem ügyei felől, és hogyan ismeri annyira az egyházi kancellária ellenséges érzelmeit az egyetemi dolgokkal szemben. Hiszen bizonyos, hogy most nagy küzdelmek kezdődnek Grevius kancellár és az újdonsült egyetemi önkormányzat között. De hogyan tapintott erre az öreg kereskedő?

Ambroise mester pedig időközben észrevette magát, és tudta, hogy fia érdekében lepleznie kell haragját, hogy minél többet kipuhatolhasson az eseményekből. Ezért hangját szelídre fordította, és így szólt:

– Nézd, fiam, én nagyon féltelek. Én polgár vagyok, te is az vagy. Nem jó nekünk, ha urak dolgaiba ártjuk magunkat. A mi tiszteletreméltó jóakarónk, Pósa magiszter, nemesember, meg aztán idegen is, akit, ha baj ér, hát egyszeriben eltűnik Párizsból, és hazamegy. Albertus magiszter meg éppen gróf, és ahogy mondod, a leghatalmasabbak közül való. Őt sem érheti nagy baj. De te polgár vagy. Ha történik valami, és a bajba jutott urak szétszaladnak, ki-ki a maga hazájába, ki véd meg téged?

Ambroise csodálkozott:

– De mi baj érhetne engem, hiszen a király szándékai szerint cselekszünk? Ki akarna belénk kötni?

– Mindig akad, aki bajt okoz az olyan embereknek, akik nemcsak a maguk dolgaival foglalkoznak. Elég bajt adnak a saját dolgaink is. De hát mondd el részletesen, mit is csináltatok? Ki is volt az a negyedik veletek?

És az ifjú Ambroise egész részletesen elmondott mindent. Elmesélte, milyen szívesen fogadta őket a király, ismételte szavait. Csak azt titkolta el, hogy ez bizony nagyon is Grevius kancellár ellenére történt. De nem akarta amúgy is izgatott apját még súlyosabb aggodalmakkal gyötörni.

A kereskedőt a hallottak után elfogta a kétely. Ha igaz, hogy a király ennyire helyeselte azt, amit fia meg a többiek csinálnak, hát akkor mi lehet benne az istentelenség? Vagy ezek az eltévelyedett ifjak magát a királyt is ki akarják játszani? De mivel? Miért rossz az, ha az egyetemnek önkormányzata van? Hiszen egy idő óta megvan a legtöbb polgárközösségnek is. És ez nagyon helyes, mert különben még sűrűbben fordulnának elő olyan esetek, mint Eustache-sal... Ki igazodik el ezekben a bonyolult dolgokban? Annyi bizonyos, hogy mindezt el kell mondani az Inkvizíciónak, nehogy a fiúnak valami baja essék, ha mégis istentelen dologba keveredett volna. Az a tiszt alighanem holnap fog érdeklődni ezüstgombjai után... Akkor majd...

Mikor a szülők már lefeküdtek, és Berta a vacsora edényeit szedte össze, hogy még este felmosogasson, bátyja elmondta neki, hogy most már nem akar kereskedő lenni, mint az apjuk.

– Jogtudós leszek, és a királyt fogom szolgálni.

Berta jól tudta eddig is, hogy Ambroise-nak nincs kedve folytatni a mesterséget, de azt hitte, hogy pap szeretne lenni.

– Elmondtad már ezt a tervedet Pósának? – kérdezte.

– Még nem, de biztos, hogy helyeselni fogja.

– Mégse határozz addig, amíg vele meg nem beszélted.

Ambroise tudta, hogy húga úgy néz tekintélyes vendégükre, mint csodatévő szentre.

– Meg fogom beszélni vele. Addig előbb úgyis meg kell csinálnunk a jogi fakultást... vagyis, hogy bárki mehessen az egyetem csak jogásznak. Ezt csináljuk most együtt Pósával meg a többiekkel. Ezzel még sok harc lesz. Ezt nem mondtam az elébb, te se mondd el, mert megijednek tőle. Még az egyházi kancelláriával is össze fogunk akaszkodni.

A leány ijedten nézett bátyjára:

– Pósa is össze akar akaszkodni az egyházi kancelláriával?

– Igen.

Berta arcáról egyszeribe eltűnt       a félelem kifejezése.

– Akkor te se félj ettől a küzdelemtől – mondta bátran.

Ambroise eddig sem félt ugyan tőle, de most Berta tekintete nemcsak elszántságra biztatott, hanem valami gyanúfélét is keltett. Ismerte ő az ilyenfajta elragadtatást a leányarcokon, hiszen ifjú és jótermetű férfiember volt. Egy pillanatnyi hallgatás után halkan azt mondta:

– Vigyázz magadra, Berta. Pósa nagyúr, méghozzá idegen nagyúr. Ma itt van, holnap már nincs itt. És ha itt van, akkor is úr.

Berta arca alig pirult el, mintha nem értette volna, mire gondol bátyja, vagy mintha nem is törődnék vele. Fogta a tálcára tett edényeket, és szótlanul kiment.

Ambroise pedig aggodalmasan szorította össze az ajkát. Elhatározta, hogy ezt a témát még folytatja a húgával. Elvégre neki kell vigyáznia annak hírére és erényére. De most nem várta meg, míg az bejön, hanem kinyitotta az ajtót, és kilépett a sötét éjszakába... Hiszen ifjú és jótermetű fiatalember volt.

7

Az egyetem, a tanulni vágyók és tanítani tudók híres párizsi egyeteme, felzsongott a hírre. A diákok közt sokan tudták, mit jelent a tegnap közhírré tett önkormányzat, hiszen a diákok körében lappangva, titokban tartva már régóta megvolt a szándék: megváltoztatni a tanítás menetét és irányát. Különösen a szegény nemesek, és gyér számban a polgárok közül jött ifjak kívánták a céltudatosabb oktatást. Ezek kisebb csoportokban már tervezgettek azelőtt is, hogy Robert de Sorbon az egyetemre érkezett. Hanem amióta a szőke, kopott kis emberke megjelent közöttük, egyszeriben határozott irányt nyertek az összevissza tervezgetések. Sorbon kitalálta a fakultások megszervezését, és ezt a legtöbben helyesnek találták. Azután egyszerre az ő köreikből kiemelkedett széles vállával és derűs-kemény ábrázatával Albertus, akinek pattogó német nevét rövid esztendőkkel ezelőtt még nevetve ejtették ki. Albertus még magiszter is csak félig-meddig volt, de ha a diákok valamit nem értettek a doktorok előadásaiból vagy az együtt átvett könyvekből, akkor egyre inkább csak hozzá fordultak, és az ő szájából valahogy egészen másképpen hangzott minden. Az idegen anyaggá merevedett tudomány egyszeriben életre kelt, ha Albertus magyarázta. A legtávolibbnak látszó kérdésről kiderült, hogy az is hozzákapcsolódik valahogy a mindennapos élethez. Ha Albertus beszélt, a tan egyszerre közel került a hallgatókhoz, de ugyanakkor a mindennapos apróságok is tudományos jelentőségűvé váltak. Ha Isten bölcsességéről volt szó, akkor egyszeriben arról is szó esett, hogy mire lehet felhasználni a különböző növényeket és állatokat. Máskor meg a derűs német olyan alantas dolgokról kezdett beszélgetni, mint a Szajnán túli rétek vadvirágai. És a szavak lassanként megteltek áhítattal, és kiderült, hogy Isten egész világteremtő nagyságát kiolvashatja egy-egy vadvirágból, aki ért ehhez az olvasáshoz. Néha úgy tetszett, mintha Albertus jelenléte megváltoztatta volna a diákok egész érdeklődését. Olyasmiről beszélgettek, hogy hány levele van egyik vagy másik fának. Vitáztak; volt, aki valamelyik görög bölcsre hivatkozott, másik egy arab orvos írásait idézte a maga állításai mellett. Albertus pedig mosolyogva hallgatta a disputát, aztán csöndesen megjegyezte:

– Nem volna helyesebb a vitatkozás helyett odamenni és megszámolni?

Persze, Albertus így szokta. Kezdetben diákot, doktort egyaránt elképesztett az olyasmi, hogy az idegen gróf olyan látszólagos hiábavalóságokkal tölti óráit, mint például összegyűjt különböző gyümölcsöket, felbontja, és megszámolja, hogy melyiknek hány magja van. De lassan megszokták, bár még kevesen értették.

Mikor tehát Sorbon arról beszélt az ifjak között, hogy Albertust oda kell ültetni a doktorok közé, ezt mindenki természetesnek találta, még maga Albertus is, akármilyen szerény volt minden egyéb dologban, s akármilyen fiatal is volt évei számát tekintve. De jól tudták az egyetemen, hogy annak idején Abélard sem volt idősebb, amikor doktorrá lett. És Abélard emléke egyre kedvesebb volt a diákok előtt.

A doktorok és a tanulók között jó ideje lehetett érezni az eltávolodást. Talán csak az egyetlen Alexander Halensis előadásait látogatták még mindig tömegesen. Alexander legalább könnyedségében jelentett valami újat.

Tudtak erről az általános elégedetlenségről a doktorok is, és tudtak erről az egyházi kancellárián is. Igyekezett is az egyházi kancellária eretnekséget felfedezni az egyetemen, mert egy általános vizsgálattal talán még meg lehet előzni egy diákmozgalmat, amely okvetlenül a fokozódó királyi hatalmat öregbítené.

A kiváltság kihirdetése azonban meglepetés volt a doktorok és a kancellária számára. Még a diákok nagy része sem várta, hogy ilyen váratlanul történjék. De hogy megtörtént, tudták azt is, hogy most megkezdődik a küzdelem. Most mindenekelőtt meg kell választani az egyetem elöljáróságát, és meg kell szervezni az egyetemi bíróságot. Ebből pedig a doktorok nem akartak kimaradni. Azt beszélték, hogy Courson doktor, aki az egyházi szervezet tudományát adta elő, az önkormányzat kihirdetését követő reggelen sietve ment el Grevius kancellárhoz, hogy megbeszélje, mit tegyenek most, nehogy a Gonosz kiragadja az eltévelyedett diákokat tanítóik kegyes karjaiból.

A diákok meg kisebb-nagyobb csoportokban zajongtak a szűk utcákon és apró tereken. Úgy tűnt, mintha Sorbon egyszerre volna ott mindegyik csoportnál. Hihetetlenül mozgékonynak bizonyult, Rá kellett beszélni őket a közös kiállásra, hogy egy szívvel állapodjanak meg a minél közelebbi választás napjában, és egyértelműleg válasszák meg az új elöljáróságot, amelynek jelöltjeit ő állította össze.

Legszívesebben kihagyta volna a vezetőségből valamennyi doktort, de Pósa meggyőzte arról, hogy ez lehetetlen. Ez még a királynak sem tetszenék, és a diákok nagy része nem is járulna hozzá, hiszen a legtöbb diák egy-egy nagy hírű doktor kedvéért jött ide Sőt, az egyetem élére éppen egy doktort kell állítani.

Az egyetem tanulóépületének egyik kisebb termébe vonultak erről vitázni. Pósa, Sorbon és néhány tekintélyes diák vett részt a megbeszélésen. Ambroise is itt volt. Tegnap óta ő is tekintélyes diáknak számított, minthogy tagja volt a nevezetes küldöttségnek. Albertus azonban hiányzott. Reggel óta még nem látta senki. Előbb hagyta el a diákok házát, mint Pósa. De ha távol volt is, elsősorban mindenki őt akarta látni az egyetem elöljáróságában, ő úgyis doktor lesz a legrövidebb időn belül. A király is úgy akarja – tudták mind a küldöttség tagjaitól, akik részletesen mesélték el, mit végeztek a királyi nagyházban.

De kell egy olyan doktor is, aki régi embernek számít a katedrán – ez volt Pósa véleménye, és a diákok is helyeselték ezt, ismerve társaikat.

Pósa természetesen Alexandert ajánlotta.

– Gyáva lesz – vitatta Sorbon. – Vagy nem is fogadja el, mert fél Greviustól. Vagy ha elfogadja, nem minket fog szolgálni, hanem az egyházi kancelláriát.

– De hiszen valamennyi doktor így fog tenni – vélte Ambroise. – Sőt a többi doktor még inkább. Alexander legalább szeret minket. És őreá Pósa magiszter tud vigyázni.

Sorbon aggodalmaskodott:

– Meglátjátok, mennyi bajunk lesz, akármelyik régi doktort választjuk. Hamar rájövünk majd, hogy helyesebb lett volna nélkülük csinálni, és vállalni a nehézségeket Grevius ellen. Mert ha egyszer a nyakunkra ültetjük valamelyiküket, akkor nagyon nehéz lesz megszabadulni tőle. Jobb volna, ha mihamarabb doktor lenne Albertusból és Pósa magiszterből, ők aztán benn volnának már az elöljáróságban, és képviselnék az egyetem érdekét.

Pósa szorongásfélét érzett. Ha doktor lesz, akkor nincs többé visszaút. De nem tiltakozhatott. Itt most nem őróla volt szó, hanem az egyetemről, a diákságról, és mindarról, ami a Monfort Simonok, és odahaza a Kalán püspökök ellenére van... Legyen hát meg Isten akarata.

De mégis kitartott amellett, hogy régi doktorok nélkül kudarc fenyegeti az egész igyekezetét.

– Ha választásra kerül sor, és nálunk nincs egyetlen régi doktor sem, akkor az egyházi kancellária kívánsága szerint majd összeállítanak egy olyan névjegyzéket, amelyben benne van Grevius valamennyi híve, és a diákok nagy része arra fog szavazni.

Az egyik diák megjegyezte, hogy ez nem olyan bizonyos, hiszen Alexander előadásainak kivételével a többi doktort egyre kevesebben hallgatják.

Ambroise azonban ellene vetette, hogy ez nem jelent semmit:

– Valóban kevesen hallgatják a többi előadást, mert a doktorai unalmasak, és semmit sem mondanak. De tekintélyük a legtöbb hallgató előtt mégis igen nagy. És főleg azért nem fognak ellenük szavazni, mert mindenki attól fél, hogy ha szembefordul a nagy hírű és elismert doktorokkal, akkor eretnekség hírébe esik.

Sorbon egyébként csöndes és bizonytalan magasságú hangja most a legmagasabbra, szinte a sikoltásig emelkedett:

– Nem Grevius fog ítélkezni fölötte, hanem mi, és mi tudjuk, hogy ez nem eretnekség.

Pósa azonban így válaszolt neki:

– Mi tudjuk, de ő maga, aki a doktorok ellen szavazott, ő maga sem bizonyos benne, hogy nem az.

Sorbon bosszúsan nézett rá:

– De hát ha valakinek nem tetszik a doktorok üres előadása, és jobb doktorokat akar, az csak nem tarthatja magát ezért már albigensnek.

Pósa arra gondolt, hogy Sorbon, ez a kitűnő ifjú ember bizonnyal keveset szokott töprengeni magában. Amit akar, azt inkább megcsinálja, és nem mérlegelgeli apránként a mozdulatok és szavak súlyát. Mosolyogva felelt:

– Ha nagyon sokat mormogják a fülébe, hogy az eretnekség, akkor végül maga is elhiszi. Ha nagyon sokat tanult, akkor talán... nem; de a választásokat gyorsan kell megcsinálni, és addig Grevius kancellár sem fog aludni.

Így aztán elvitázgattak még egy jó ideig, mialatt odakint az összecsődült diákok zajongtak, fel-alá rohangáltak az utcákon. Egyszerre nagy üdvrivalgás hangzott be a vitatkozókhoz:

– Albertus! Albertus! Albertus doktor!

És nemsokára megjelent közöttük Albertus, arcán szokatlanul elrévedt mosollyal, testén – a domonkosrendiek szerzetes csuhájával.

Ez az öltözék még meglepőbb volt, mint tegnap a lovagi viselet.

– Albertus! – ragadta meg a kezét Pósa.

– Már tegnap döntöttem. Nem akarok mást, csak tanítani. Ma aztán felszenteltek... szerzetesnek. A tegnapi ruhában búcsúztam a régi életemtől.

A diákok körültolongták, ölelgették.

Pósa pedig azt hitte, hogy rövidesen maga is így fog dönteni. Egy dominikánus szerzetes, aki a párizsi egyetem doktora – annak már nem lehet kétséges, hogy mi a teendője ebben a földi világban.

Most azonban előbb össze kellett állítani az egyetemi önkormányzat elöljáróinak a névsorát. Albertus is úgy tartotta helyesnek, ha Alexander Halensist állítják az egyetem élére, mellette aztán ott lehetnek valamennyien, természetesen elsősorban Sorbon; Pósán kívül még egy-két magiszter, és főleg minél többen a szegény nemesek közül, mert ezekre számíthat leginkább a király; de a nemeseken kívül lehetőleg ne csak egy polgárfiút, ne csak Ambroise-t, hanem egy-két iparos- vagy kereskedőgyereket is juttassanak az elöljáróságba.

Sorbonnak nem tetszett ugyan Alexander jelölése, de végül is hozzájárult. Ezzel szétoszlottak, hogy a javaslatot tudassák az utcán várakozókkal. Pósát és Albertust pedig megbízták, hogy beszélje rá Alexander doktort, álljon melléjük, és legyen az egyetemi önkormányzat feje.

El is indultak ők ketten Alexander doktor kis szobája felé, ahol ilyenkor rendszerint késő délelőtti előadásaira készült. De a szobában nem volt senki. Végre találtak egy fiatal diákot a közelben, aki elmondta, hogy Alexander doktort nemrég hívatták az egyházi kancelláriára, és azonnal odament.

Pósa és Albertus összenézett.

– Grevius nem alszik – így Pósa.

– Mi azonban most ne menjünk vissza ezzel a hírrel a diákokhoz – így Albertus –, mert ha ezt tudják, akkor esetleg nem kell nekik Alexander, és a többi még rosszabb. Várjuk csak meg, amíg visszatér, Talán nem ijedt meg túlságosan Greviustól...

Pósa ajkait harapdálta:

– Pedig tőle meg lehet ijedni.

– Ismered?

A magiszter igent bólintott. Abban az időben, amikor ideérkezett, Grevius magiszter volt az egyetemen.

– Ijesztő? – érdeklődött Albertus.

– Rosszabb. Nagyon kedves és nagyon okos. Ő volna a legjobb doktor. Itt lenne a helye az egyetemen, ha nem volna a király ellensége. De így az egyetemnek is ellensége.

Albertus nevetett, arcáról eltűnt az elrévedés, megint derűs volt és kemény:

– No hát, azért majd megbirkózunk vele is.

8

Philippe de Gréve, avagy latinosan, ahogy írni szokta és ahogy általában nevezték, Philippus Grevius, a párizsi egyház kancellár, félig-meddig parasztsorsú, kisnemesi családból származott. A szülőfaluja közelében álló kolostor atyái ismerték fel már kora gyermekkorában nem közönséges értelmességét. Ők tanították, majd serdült korában ők küldték a párizsi egyetemre, ahol nagyon fiatalon lett magiszter. Mindenki azt hitte, hogy csakhamar doktorként ül majd a katedrán, és dicsőségére válik a domonkosrendnek amely kiemelte a falusi parasztnemesi sorból. De Grevius nem lépett be a szerzetbe, és elhagyta az egyetemet is. Elment titkárnak Pierre Castelnau, a magueloni híres esperes mellé. A paraszt-nemes fiút elragadta az egyháznagyok szertartásos előkelősége. Szerette az ünnepélyességet. A szerzetesek komor szigorúsága pedig visszariasztotta.

És Castelnau mellett megtalálta mindazt, amit keresett. A magueloni esperes környezete pompás volt, de nem hiányzott belőle a derű sem. Maga Pierre Castelnau az eretnek ügyek egyik legjobb szakembere volt, és az albigensek elleni nagy pörök idején jó hasznát vette Greviusnak, aki az egyetemen jártasságot szerzett az egyházi jogban, és jó érzékkel különösképpen az eretnekségek tényállásaival foglalkozott.

Castelnau oldalán azután megismerhette Franciaország leghatalmasabb báróit. Közöttük is akart élni, nem akart visszatérni többé a falusi otthonba. Nem szerette rokonait, a kisnemeseket, és megvetette az uzsoráskodó polgárokat. Félt tőlük, félt, hogy felforgatják azt az előkelő rendet, amelyet Isten dicsőségére a bárók valósítanak meg.

Csakhamar igen népszerű lett a nagyurak és a nagyúri hölgyek között. Köszönhette ezt részben előkelő megjelenésének is. Középtermetű, lágy fekete hajú, finom vonású férfi volt, hosszú, vékony ujjakkal. Mozdulataiban sikerült nemcsak utánoznia a gazdag bárókat, de természetévé vált a kecses ünnepélyesség. Emellett elsőrangú és művelt csevegő volt. Ráadásul nemsokára feltűntek versei is. Könnyedén és dallamosan verselt. Latinul írt himnuszokat Szűz Máriához, és franciául dalocskákat a szép asszonyokhoz.

Szerette az asszonyok társaságát, de elég erős volt ahhoz, hogy néhány régebbi és levezekelt botlást leszámítva, ellen tudjon állni a kísértének. Szerelmes természetű volt, de megtalálta gyönyörét a mennyei szerelemben, amely a férfit a legszebb nőhöz, az égi szűzhöz köti, és amelynek halvány visszfénye, ha az ember itt a földön szép asszonyokkal, nagyúri hölgyekkel társalog, halkan és ünnepélyesen. Természetesen egy szerzetes számára ez is megengedhetetlen szabadosság lett volna, de Grevius világi pappá szenteltette magát, és többet foglalkozott az egyházjogi kérdésekkel, mint a hívek lelki istápolásával.

Annak idején, évekkel ezelőtt, együtt ment el Toulouse-ba Castelnau-val és Amaury Arnolddal, a szilaj szavú citeaux-i apáttal, hogy kivizsgálják a gyanús hírű Raymond gróf ügyét. Meglepte és meghökkentette Raymond. Ez a dúsgazdag nagyúr otthonában éppen azt a kellemesen előkelő életet valósította meg, amely annyira elragadta Greviust. És erről az előkelő nagyúrról ott a helyszínen kiderült, hogy pártolja az eretnekeket, sőt valószínűleg maga is eretnek. Szóval Raymond ellene fordult annak az isteni rendnek, amely gazdagságát és előkelőségét adta. A gróf pártolta, nyíltan védte azokat az istenteleneket, akik e gyönyörűséges rend megsemmisítésére törekedtek. Grevius teljesen egyetértett a felbőszült Amaury Arnolddal, amikor az nyíltan Raymond fejére olvasta bűneit, és együtt háborodott fel vele, amikor a gőgös nagyúr őket, az egyház képviselőit erre egyszerűen kiutasította házából. Nem is tudta, mi is ilyenkor a megfelelő méltóságteljes viselkedés, és egész feszültsége megelégedetten oldódott fel, amikor felettese, Pierre Castelnau erre a gyalázatosságra felmagasodott, és háza népe színe előtt kiátkozta a grófot. – Ez volt rá az egyetlen méltó válasz.

Igaz, hogy ezért kellett elpusztulnia Castelnau-nak. Ez az úton történt, visszafelé jövet. Még magukhoz sem tértek a felháborodásból, amikor lovassereg érte utol őket egyik útmenti szállásukon. Rájuk törtek, és a toulouse-i gróf egyik hűbérese leszúrta Castelnau esperest. A többihez ujjal sem nyúltak. A gyilkosság után újra lóra pattantak, és elvágtattak. Minden bizonnyal Raymond parancsa volt ez, noha a gróf mindig tagadta, hogy tudott a merényletről. De ez az esemény indította meg annak idején az albigens háborút, amely a Provence feldúlásával, Raymond bukásával, és Simon báró diadalmaskodásával végződött. Abban az időben – éppen Simon báró és Amaury Arnold apát akarata folytán – ő lett a párizsi egyház kancellárja, hogy a király fővárosában képviselje a rendet, amelynek – mint már régóta kiderült – nemcsak az eretnekek az ellenségei, hanem maga a király is. Bizony a király, az előkelő rendet jelentő bárókkal szemben az ostoba parasztnemeseket, Grevius rokonait, és az aljas, kufárkodó polgárokat támogatja, belőlük állítja ki hadseregét, tőlük szerzi a pénzt az urak elpusztítására.

Grevius tisztán látta a veszedelmet. A rend veszélyben van. Nemcsak itt, hanem szerte a világon. Alighogy a nagy báróknak sikerült óriási javakat szerezni az egykori királyi nagybirtokokból, és ezek segítségével berendezni a maguk szép formákkal teljes életét, máris feltámadtak ezek az alig nemes, félparaszti tömegek, és egyre gazdagabbak lettek az uzsorások. És mindezek segítik a királyokat, hogy megsemmisítsék a bárók rendjét. Az országokat mindenütt újra akarják szervezni. Jogokat, kiváltságokat adnak a jogtalanoknak. Hová lesz az élet isteni szépsége, ha ezek az alantas tömegek befolyáshoz jutnak? És közben mindenfelé bomlasztó erővel bukkan fel az eretnekség. Isten ellenségei még nincsenek kipusztítva – tudja ezt jól Grevius kancellár. A király úgy tesz ugyan, mintha üldözné őket, de valójában hagyja, hadd burjánozzék a bűn, hiszen ezek is ellenségei a báróknak, tehát az ő szövetségesei. A király a gonosz szövetségese... Nemcsak itt. Greviusnak jó értesülései vannak a világ messze tájairól, jól tudja, hogy mindenütt áll a küzdelem. Lám, a gőgös Bizáncot alig döntötték meg a francia bárók, egyszeriben akadt közöttük egy, az elszánt Pierre de Courtenay, aki Bizánc császára lett, és az most a görög kufároknak kedvez, és jöttmentekből gyűjtött gyülevész élén világcsászárságról álmodik. És még a magyar király is, Andreás, aki pedig oly kedvtelve osztogatta a báróknak a birtokot, még az is vele ármánykodik az új császárság megteremtésén. És éppen ez az Andreás folytat most keresztes háborút a Szentföldön. A királyok is keresztes háborúkat viselnek meg a bárók is. Mind a két fél Isten nevével az ajkán.

Hadakozik, holott a királyok veszélyeztetik az isteni rendet. És a keresztes háborúk, amelyeknek az volt mindig is a céljuk, hogy Krisztus szenvedéseinek helye ne legyen többé a pogányé, hanem a keresztényi rendet őrző báróké, még azok is arra szolgáltak, hogy a kufárok meggazdagodjanak rajtuk. Azelőtt szerények és szolgálatkészek voltak, de amióta annyira gazdagok, egyszerre úrhatnámság vett erőt rajtuk, és még jogokat követelnek. Itt, Franciaországban, kommünöket szerveznek, amelyeknek ügyeibe nem szólhat bele az egyházi bíráskodás. És a király támogatja őket. Kiváltságleveleket ad nekik.

Még az egyházba is beköltözik a rendetlenség szelleme. Vagy Assisiben, Francesco Bardone, aki magát Isten szegénykéjének nevezi, ez a posztókereskedő-fiú, ez a szent életű rendetlen, vajon nem belülről támadja-e meg az előkelő emelkedettséget? Grevius nemhiába idegenkedik Assisi Ferenc követőitől. Ők szent életet élnek ugyan, de rendetlenek, méltóság nélküliek, gyengítik a bárók úri világát. Ezért nem szereti Alexander Halensist sem, akiről egyébként tudja, hogy nagy tudása ellenére eléggé együgyű ember.

És most itt van az egyetem. Régóta gyanús már, gyanús volt akkor is, amikor ő ott élt még a doktorok és diákok között mint magiszter. Nemhiába kedveli úgy Fülöp Ágost, és látja el minden adománnyal. Amíg csak a bárók mellett álló egyháznak vannak tanult, vezető férfiai, addig nehéz dolga volna átszervezni a világot a királyok, az alattvalók és az eretnekek szája íze szerint. De ha az egyetem olyan tanult embereket képez, akik a királyt akarják szolgálni, akkor meg kell semmisíteni. Ezzel a kiváltságlevéllel megkezdődött a nyílt küzdelem. De az egyházi kancellária hatalma nagy. Ott állnak mögötte az ország nagyjai, a bárók és a főpapok. A király mellett pedig a gyülevész és az uzsorások sokasága. Hát legyen nyílt a küzdelem, Isten nevében!

Grevius már tegnap este meghallotta a hírt, de másnapra tette, hogy foglalkozzék vele, mert egyéb rossz híre is volt: Toulouse-ból jött, gyorsfutár hozta levél. Simon báró értesítette, hogy a városban lázadással próbálkoztak a polgárok, és ő kénytelen volt harminc embert karóba húzatni.

Az erélyes intézkedést Grevius helyeselte, de nem hitte, hogy néhány kivégzéssel el lehet intézni egy lázadást, ha az ki akar törni. Úgy látszik, a Provence-nak nem volt elég a négy év előtti vérengzés. Az eretnekek még nincsenek kiirtva. És Toulouse lakói nemcsak eretnekek, hanem kalmárok is: ez a legveszedelmesebb fajta. Bizonnyal általános vizsgálatot kellene tartani ismét, mozgósítani az egész Szent Inkvizíciót.

Reggel azután megérkezett Courson doktor az egyetemről, és ijedten érdeklődött, hogy mi most a teendő. Neki fogalma sem volt róla, hogy ez készül a diákok között, és azt sem tudta, hogy kikre gyanakodjék. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy Fülöp Ágostnak nem magától jutott eszébe a kiváltságlevél. Azt a diákok kérték. Courson egyelőre azt sem értette, hogy mire kell nekik az önkormányzat.

Mialatt a doktorral tárgyalt, hozták be Greviusnak a jelentést, amelyből megtudhatta, hogy kik jártak a királynál, és mit beszéltek ott. (Ezt Ambroise mestertől a sötétruhás tiszt már hajnalban megtudta.)

Grevius felolvasta a neveket:

– A közönségesen Albertusnak nevezett Albrecht von Bollstaedt gróf. – Szája szélei összezárultak, amint ezt a nevet kimondta. Felháborító árulásnak érezte, hogy egy gróf odaáll önkormányzatot kérni a királytól. Nem tudja talán, hogy ez a grófok ellenére van? Hallott már ő erről a furcsa, idegen diákról. Tudta, hogy a legokosabb hírében áll. Kérdően nézett Coursonra, aki félve feszengett a kényelmes, párnás karosszékben. (Grevius szobáiban minden bútor nagy arányú, szépen faragott és nagyon kényelmes volt.)

– Nem tudtam, hogy ilyesmiben töri a fejét. Tanuláson kívül alig csinál egyebet. Igaz, hogy különös dolgok érdeklik. Például a virágokat meg a bogarakat tanulmányozza.

Grevius gúnyosan nézett a doktorra:

– Azt persze nem vették észre, hogy aki ilyesmivel foglalkozik, az kártékony. Virág, bogár – ez mind olyasmi, mint amikről Assisiben fecsegnek.

Courson nem bánta, ha szidják Assisit, ez mindig egy kis oldalvágást jelentett Alexander Halensis felé is, akit a többi doktor nem kedvelt nagy népszerűsége miatt. De mégis meg kellett jegyeznie:

– Azért Bardone nem eretnek.

Grevius bosszúsan nézett rá:

– Persze hogy nem eretnek, hanem kötözni való bolond. És a bolondok néha nagy bajokat okozhatnak. Az Albertusotok okossága is, úgy látszik, ilyen bolond okosság. Ez lett belőle: önkormányzat az egyházi bíróság ellen. Na, és a többiek? – Olvasta: – Pósa magiszter...

Courson halkan, de élesen tette hozzá:

– Magiszter Alexander mellett.

– Ismerem – ingatta fejét Grevius. – Ez otthon eretnek volt. Már régóta gyanús, de eddig semmi új adat nem volt ellene. Hát ez ki? Robert de Sorbon ?

– Nem tudom, a nevét se hallottam.

– Fogalmatok sincs az egyetemről. – Grevius hangja megvető volt. – Én tudom, ki ez. Jöttment éhenkórász. Most került fel faluról, és ahelyett hogy elátkozta volna azt a söpredéket, amelyből származott, és amelytől végre megmenekülhetett, ahelyett hogy maga is ki akarna emelkedni, hogy alázattal szolgálja a rendet, a rend ellen fordul. Ez a fickó a legveszedelmesebb ember az egész egyetemen.

– Sürgősen el kell távolítani – vélte Courson.

– Most már távolíthatod. Itt az önkormányzatuk. Majd ők távolítanak el téged, ha nem úgy beszélsz, ahogy nekik tetszik.

– De hiszen ez szörnyű! – kiáltotta a doktor, most döbbenve rá, hogy mit is jelent az önkormányzat.

– Na, és itt van a negyedik: Ambroise polgár, Ambroise kereskedő fia. Természetes. Minden ilyesmiben ott van a kufár.

– Mit tegyünk velük?

– Most nem tehettek semmit. Most az a legfontosabb, hogy ha már megvan ez az átkozott önkormányzat, mi is beleszólhassunk. A legnépszerűbb doktor, ugyebár, Alexander Halensis?

Courson tétovázva ismerte be, hogy igen. Nem tudta, mit akar ezzel a kancellár.

– Nos, neki kell az egyetemi önkormányzat élére kerülnie. Ezt a diákok szívesen fogják fogadni...

– De... de hiszen... – Courson nem is tudta pontosan, hogy mit akar ellene mondani, egyszerűen nem értette Grevius gondolatmenetét. A kancellár azonban már nyúlt is az ezüstcsengő után, és kiadta az utasítást, hogy Alexander Halensis doktort az egyetemről azonnal hívatja.

Alexander Halensis pedig nagyon félt, nem is tudta pontosan, hogy mitől. Benne lappangott a szorongás azóta, hogy tudomásul vette nagy népszerűségét a diákok között, és rossz hírét az egyházi kancellária előtt. Legszívesebben felvette volna a többi doktor modorát, csakhogy a hivatalos hatóságok semmi kivetnivalót ne találjanak rajta. Tudta azonban, hogy éppen a külsőségekben megnyilvánuló szabálytalanság az, ami kedveltté teszi a diákok szemében. Szomjazott erre a szeretetre, tehát remélve, hogy komoly kellemetlensége mégsem származhat belőle, továbbra is ragaszkodott előadásának és életmódjának kellemes lazaságához, ami egyébként is megfelelt eredendő rendetlenségének.

Életének nagy és döntő élménye az Assisiben töltött esztendő volt. Nem mintha mélyen átértette volna Bardone természetszeretetét, szüntelen költői elragadtatását a teremtés minden aprósága iránt. Alexander gondolataiban minden olyan volt, mint a többi aprólékos teológusdoktornál. Újabb kérdések nem érdekelték, sőt nem is értette az újabb kérdéseket. Majdnem hogy mindegy volt számára, miről szoktak beszélni Assisiben, de meglepetés és gyönyörűség a szemének az az életmód, ahogyan a testvérek és közöttük maga a szenthírű Francesco Bardone él. A szertartásosság teljes hiánya, a pajtáskodó modor, az ötletszerű magatartás és a feltétlen közvetlenség Isten, emberek, állatok és virágok irányában – mindez törvényesíteni látszott Alexander eddig is hanyag természetét, amellyel annyi baja volt ifjú korában. Mikor elkerült Assisibe, a jófejű, mindig jó tanuló, de mindig csak a tanult szavakat ismétlő diák csupán hanyag és rendetlen hírében állt önmaga előtt is; sokszor szánta-bánta szórakozottságát, mely annyiszor tette nevetségessé az emberek között, ha például elfelejtette összezárni elöl a csuháját, vagy elgondolkozva az aznapi tananyagon, csak egy sarut vett föl, és csak az utcán vette észre félmezítláb voltát. Mikor azonban eltávozott Assisiből, ez a rendetlenség már büszkén hordozott magatartás volt. Francesco környezetében arra jött rá, hogy ő tulajdonképpen mindig is megvetette az emberek közt kialakult külsőséges szokásokat, és rendetlensége csupán azt jelenti, hogy teljesen elmélyül a Teremtő és a teremtmények szemléletében. – Így vált Párizsban Assisi szelleme első képviselőjévé, noha sem előadásaiban, sem írásaiban nyoma sem volt Francesco eszméinek.

Alexander természetesen nem vette észre, amit a tények iránt oly érzékeny Grevius jól sejtett, hogy az assisibeliek nagyon kihangsúlyozott könnyedsége és rendetlensége mélyén ott lappang a plebejusok, a nemtelenek lázadása a bárók előkelő és emelkedett formái ellen. Grevius nem is értette, hogy a pápa – az annyira okos és politikus III. Ince – miért oly türelmes Bardone iránt. Igaz ugyan, hogy Francesco nem eretnek, csupán kötözni való bolond, de azért ha nagyon kemény vizsgálatnak vetnék alá az assisi tanításokat, bizony sok mindent találhatnának bennük, ami legalábbis külsőségeiben hasonlatos az eretnekségekhez, ha nem is az albigensekéhez, de annál inkább a Lyonban még nemrég burjánzó és sok helyütt most is feltalálható valdensekéhez. Ennek ellenére a pápa határozottan kedvelte az assisibeli testvéreket, és ez adott teljes biztonságot Alexander doktornak is.

Amit Grevius nem értett, éppen az volt, hogy Ince pápa a párizsi kancellárnál is jobb politikus volt, és hamar felfedezte, hogy Francesco magatartásában valóban sok az eretnek külsőség, anélkül hogy valójában az volna. És az eretnekségek kedvesek voltak sok megkísértett lélek előtt. A pápa tehát úgy vélte, hogy ezek a szabálytalan formák bizonnyal sok lelket megtartanak az egyház karjaiban, ha Ferencet követve veszélytelenül kelthetik az eretnekség külső látszatát, de szívükben megmaradnak mégis az egyház alázatos fiának. Jól tudta III. Ince, hogy Assisi Ferenc tanai az eretnekségek helyett terjednek oly nagymértékben szerte a világban. (Évekkel később, amikor már Grevius is Rómában élt, száműzve hosszú dicsősége székhelyétől, Párizstól, maga is felismerte a vatikáni politika értelmét. De ez csak hosszú idővel ezután volt. Párizsban ő idegenkedett mindentől, ami Assisiből jött, és haragosan gondolt Alexanderre, akinek valóban elég aggodalmat okozott a kancellár ellenérzése.)

Mikor a doktornak fülébe jutott az egyetem önkormányzatának a híre, első érzése megint csak az ijedelem volt. Tulajdonképpen nem tudta még, hogy mi előny és mi hátrány származhat ebből, de minden változástól félt. Hát még amikor délelőtt maga a kancellár hívatta.

Azonnal indult, de előbb aprólékosan végignézett magán, nincs-e valami feltűnő rendetlenség ruházatán, azután sietett. Már az utcán volt, amikor eszébe jutott valami; gyorsan visszafutott szobájába, és asztaláról felvett egy kis vaskos könyvet, bal kezébe szorította, és úgy indult útnak: hadd lássék, hogy ő tudós, aki mindenhová könyvvel jár.

Greviusnak könnyű dolga volt vele. Mindenhez helyeslően és merev mosollyal igent bólintott. A kancellár hamar rájött, hogy Alexander doktornak mi köze sem lehetett az önkormányzat megszervezéséhez. Meghökkentette nagyon a doktort az a felszólítás, hogy neki kell majd az önkormányzat vezetőjének lennie. Bármilyen nagy megtiszteltetést jelentett ez, bizonyos, hogy hivatali ténykedésekkel fog járni, és Alexander félt a maga rendetlenségétől és szórakozottságától. Azt azonban hamar megértette, hogy mint legfőbb elöljárónak, minden utasítást – éppen a diákok érdekében – az egyházi kancelláriától kell várnia.

Az elöljáróságban természetesen benne kell lennie Courson doktornak, általában a doktoroknak és magisztereknek többségben kell lenniök a diákokkal szemben, minthogy az ifjúság tapasztalat nélkül való és meggondolatlan. Arra pedig ügyelni kell, hogy az eretnek múltú Pósa magiszter, és főleg a mindenképpen gyanús Sorbon ne kerüljön az elöljáróságba.

Alexander elámult, amikor azt hallotta, most először, hogy legjobb munkatársa, a magyar Pósa, eretnek múltú. Még tiltakozni próbált, mondván, hogy ez lehetetlen – ennek tíz év alatt nem adta jelét, és mások sem mondták sohasem.

Grevius ajka szélein megint ott ült a megvető mosoly:

– Fogalmatok sincs az emberekről, akik körülöttetek vannak. Nekem kell tudnom mindenről.

– De hát kiválóságod miért nem szólt erről soha? – kérdezte Courson doktor, aki ha meg is értette már a kancellár elgondolását, mégis neheztelt egy kissé, hogy most éppen ezt az Alexander doktort teszik a többi doktor fölé.

Grevius feléje fordult, jobb tenyerét magyarázó mozdulattal fordította fölfelé, és hangja is magyarázó volt:

– Aki csak a múltjában eretnek, annak a bűnét csupán akkor kell elővenni, amikor megint veszedelmessé válik, de ilyenkor vissza kell térni a múlt bűnökre is. Amíg hasznos volt Isten számára, ki hányta volna szemére régi tévelygéseit? Amíg hasznos Istennek, addig a felejtés mélyén kell tartani minden rosszat, amit tudunk róla. De amit elfelejtettünk, az mindig újra eszünkbe juthat Isten segítségével, ha egyszer eljön az idő, hogy felrójuk neki.

– De hogyan lehet kihagyni őt az elöljáróságból? A diákok nagyon szeretik.

– Amíg nem tudják, hogy eretnek volt. És van még nem egy módja, hogy tartózkodjanak jelét adni szeretetüknek. De nem is ő a legfőbb veszedelem. Ez a kölyök, ez a Robertus Sorbon... vagy talán te sem ismered?

Alexander bizonygatta, hogy ismeri.

– Szőke, és kopott ruhája van – jellemezte ezekkel az ismertetőjelekkel.

– Egyebet nem tudsz róla? Nem iszákos? Nem él parázna életet? Nem csatangol éjszaka az utcákon?

Alexander zavartan bámult. Fogalma sem volt róla. Nem is gondolt soha a diákok magánéletére.

– Pedig ha te leszel az önkormányzat feje, mindenről tudnod kell.

Alexander nagyot sóhajtott.

Mikorra vége volt a megbeszélésnek, Grevius tudta, hogy a doktoroktól nem kell tartania. Azok értesíteni fogják mindenről, és pontosan követni fogják utasításait. De azt is tudta, hogy azoknak fogalmuk sem lesz, hogy mi a teendőjük a diákok között, hát majd neki kell lépésről lépésre rendelkeznie.

A két doktor együtt ment el. Tisztelettel búcsúzkodtak. Majd amikor már az ajtónál voltak, Grevius utánuk szólt:

– Alexander doktor, itt felejtetted a könyvedet. – Amaz kapkodó mozdulattal sietett vissza, és átvette tudománya elhagyott jelképét a mosolygó, bizonnyal gúnyosan mosolygó kancellár vékony ujjú kezéből.

9

Az egyetemen megkezdődött a suttogás. Gazdátlan mendemondák emlegettek egyet és mást a nevezetesebb diákokról. Állítólag látta valaki, hogy Albertus éjjel a városon kívül, a holdvilágos keresztúton az ördöggel társalgott. Csak nem lehetett tudni, ki volt az a valaki, aki holdvilágos éjszakán kint kóboroljon a keresztútnál, s mindezt végignézze. Túl nagy hitelt nem is adtak a hírnek, már csak azért sem, mert ez esetben Albertus nyilván nem lépett volna éppen ezekben a napokban Szent Domonkos rendjébe, ahol napjában többször ki kell ejtenie Isten, Krisztus és a Szent Lélek nevét, amely esetben pedig a Gonosz nem is tudna közelíteni hozzá. De ha nem is hitték, mégis tovább adták.

Pósáról már veszedelmesebb hírek kaptak szárnyra. Sokan tudni vélték, hogy egykor ő volt magyarországi otthonában az ottani albigensek vezére, és ezért kellett menekülnie hazulról.

Sorbonról is tudtak egyet és mást. Gyakran jár a bűnök tanyáira, a Szajnán túli ivóházakba, és nem lehet tudni azt sem, honnét van erre pénze, hiszen ottan sem a bort nem mérik ingyen, s a még vétkesebb gyönyörök sem kaphatók pénz vagy ajándéktárgyak nélkül. Ez a hír is tovább futott, de inkább tréfának vették, minthogy amaz ivóházakat igen sok diák látogatta, és éppen Sorbonnal még senki sem találkozott azon a tájon. Nehezen is tudták elképzelni a gyerekesen vézna, kis, szőke fiút az olyan helyen, ahová a legöblösebb hangúak szoktak járni, és ahol csaknem minden este verekedésre került sor az Inkvizíció ugyancsak ott dorbézoló fegyvereseivel. A hír hallatára Ambroise, aki maga gyakran fordult meg a rossz hírű környéken, felháborodottan tiltakozott. Hát még, amikor Pósa eretnek voltára került sor, vagy éppen Albertus gonoszkodásáról pletykáztak.

Ambroise-tól hallotta először Pósa is ezeket a híreket.

Másnapra volt hirdetve az elöljáróság választásának az időpontja. Július elején volt. A magiszteri szobában fülledten állt a meleg. Pósa homlokáról szakadt a verejték, pedig csak vászon alsóruhában volt. Hosszú diáköltözéke az ágyon hevert. Sorbonnal és Albertusszal tanakodtak. Ezeknek nem volt melegük. Sorbon fázós volt, és a hőségben élvezte, hogy éppen nem fázik, még csak az sem jutott eszébe, hogy kinyissa a ruháját. Albertusról pedig mindenki tudta, hogy közömbös mindenfajta hőmérséklet iránt. Télen nem fázott, nyáron nem volt melege. Most a fekete dominikánus csuhát éppen olyan jól bírta, mint ahogy decemberben képes volt mezítláb, puszta saruban járni.

Ambroise berontott közéjük, és megkérdezte, hallottak-e az ostoba hírverésről, amely éppen őket kezdte ki? Érdeklődve fordultak feléje.

Albertus hangosan nevetett a maga ördöngös históriáján. Robertus ivóházi kalandjait sem tartották veszedelmes rágalomnak, Pósa eretnek híre már komolyabban hangzott.

Sorbon feléje fordult:

– De mondd csak, Pósa magiszter, legalább ebben van-e valami igazság? Hiszen bárkivel megtörténhet, hogy ifjú korában el-tévelyedik, és Sicambria messze van. – Sorbon, mint általában a francia diákok, Budát és környékét, sőt általában Magyarországot is, Sicambriának nevezte, mert volt egy francia hagyomány, hogy a frankok letelepedésük előtt, valamikor nagyon régen, egy ideig azon a vidéken éltek, ahol most Buda meg az azt környező néhány város és falu áll. Ezt az óhazát nevezték ők Sicambriának, és az egyetemen megjelenő magyar diákokban egy egész kissé rokont is üdvözöltek, mert hátha őseik között egyik-másik az ott rekedt frank vitézek közül való. Ráadásul a magyar diákok hamar és jól megtanultak franciául, amit szintén az atyafiság jelének gyanítottak.

Pósa pedig már oly régen élt Párizsban, hogy ha franciákkal beszélt hazájáról, maga is nemegyszer Sicambriát mondott.

– Nem voltam eretnek – nyugtatta meg társait. – Csupán ismertem az eretnekek vezérét, de őt akkor Sicambriában minden udvari ember ismerte, minthogy a legfőbbrangúak közé tartozott. Egy nagy tartománynak volt a grófja. De később ő is megtért, és nyilvánosan bánta meg bűneit. Maga spalatói Bernát érsek oldotta fel bűne alól.

Igen bonyolult dolog lett volna bővebb részletekben most elmagyarázni azt a régmúlt történetet, amelynek végén Pósa már senkiről sem tudta, hogy vajon Isten embere-e vagy Isten ellensége, sőt nem tudta ezt magamagáról sem. De tíz év óta, ahogy esztendő esztendő után halványította a kínos múlt emlékét, egyre inkább hitte, hogy maga is kibékül kételyeivel, és a világ is megfeledkezik arról, hogy Miskolcz nembéli Pósának valami közel volt a bogomilokhoz. Olykor évekig elmosódott az emlék. De mostanában megint sokféle esemény idézi újra azt az ifjúkori esztendőt, és lám, több mint egy évtizeddel azután itt Párizsban vádló mendemondaként eretnekséget gyanítanak a múltjában. De ugyanakkor Albertust egyenesen a személyesen megjelent Gonosszal kapcsolják össze, és paráznaság vétkét szeretnék rásütni az egyetem legcéltudatosabb diákjára. Jól értette ő az összefüggést; tapasztaltabb volt a többieknél:

– Grevius kancellár megkezdte a politikát.

Sorbon lelkében ez a szó világosságot gyújtott.

– Mi majd visszafordítjuk ezt a politikát. Mi is tudunk hazugságokat faragni. És ki ne hinne el bármilyen rosszat Courson doktorról?

– Mi ne hazudjunk – mondta Albertus.

– Akkor el is vesztünk a hazugság előtt – viszonozta hevesen a vékony hangon Sorbon.

Pósa pedig ismét habozott; amit mondott, az is maga volt a habozás:

– Ilyen esetben bölcsebb nekünk is hazudni, de jobb és helyesebb nem hazudni.

Sorbon bosszúsan támadt rá:

– Hogy lehet valami egyszerre bölcs, de helytelen. Ha bölcs, akkor helyes is. Nincs kétfajta igazság.

Pósa arra gondolt, bezzeg Abélard tudta, hogy lehet valami egyszerre igen is meg nem is. Sőt az átkozott Averrhoes tud a kettős igazságról is. De nem akarta most ezeket a vitába keverni, különösképpen Averrhoesről nem kívánt beszélni, mert akkor, éppen ezekben az órákban, menthetetlenül az eretnekség gyanújába keverednék még barátai előtt is. Hanem, amikor Albertusra, a minden tudást ismerő Albertusra nézett, annak a szeméből azt olvasta ki, hogy az is ugyanazokra a részben gyanús, részben meg éppen elátkozott bölcselőkre gondol, akik tudták, hogy az igazság nem olyan egyszerű, amilyennek a diákok képzelik. De Albertus sem szólt, és Pósa nagyon helyesnek vélte a hallgatását, mert azt mát tudta, hogy a tettek idején csak zavart okozhat, ha az igazságot nagyon aprólékosan mérlegelik. Sőt: éppen az igazság szenved kárt, ha folyton csak róla beszélnek ahelyett, hogy érdekében tettre állnának ki.

Sorbon beszélt:

– Nem késlekedhetünk. Grevius és a doktorok gyanússá akarnak tenni minket a diákok között. Hát tegyük gyanússá mi a doktorokat. De ehhez nem tudós magiszterek kellenek – és bocsánatkérően nézett rájuk –, hanem rossznyelvű, gonosz indulatú diákok.

Albertus nem szólt; úgy látszik, rádöbbent, hogy Sorbonnak van igaza, csak éppen nem tetszett neki ez. Pósa azonban nem hagyta szó nélkül.

– Vigyázz, ha összeszűröd a levet az egyetem söpredékével.

Sorbon már kifelé indult. Okos kis szemeivel visszanézett Pósára, és azt mondta:

– Inkább magam mellett szeretem tudni a söpredéket, és bevonni a helyes célért folytatott küzdelembe, mintsem hogy Grevius vonja be őket miellenünk. Ha Grevius harcot akar, hát mi nem ijedünk meg.

– Nem hát! – kiáltotta nevetve Ambroise, és ment Sorbon után.

A két magiszter összenézett. Egy ideig hallgattak, végre megint Pósa szólalt meg:

– Ugye, tudod, hogy ez a teendő? Azt kell csinálni, amit Sorbon meg Ambroise tesz, és nekünk is ott kell lennünk mellettük.

Albertus már megint nevetésre húzta a száját:

– De még mennyire tudom. És ez nem is olyan ijesztő, mint ahogy te gondolod. Mennyi minden újat és érdekeset lehet megtudni ebből az egyetemi háborúságból az emberekről és a világról! Milyen érdekes ez, Pósa!

Pósa számára nagyon megnyugtató volt a tudós Albertusnak, a domonkosrendi szerzetesnek ez a biztonsága, és a küzdelmet váró kíváncsi derűje.

Aznap este a Szajnán túli ivóházak egyikében a szokottnál is nagyobb verekedés fejlődött ki az ott tanyázó diákok és a rájuk törő inkvizíciós legények között. A fegyveresek kardot is használtak, mire a diákok botokat ragadtak. A hangos tülekedésnek, amelynek zenebonája még a szigeten fekvő belvárosig is elhatolt, egy halálos áldozata is maradt az ivóház padlóján. Ambroise diákot, a kereskedő Ambroise mester fiát megölték. Mintha valamennyi fegyveres egyenesen rá akart volna támadni, teste több halálos szúrást és vágást is kapott, míg a többi diák legföljebb karcolásnyi sebeket szerzett. A fegyveresek közül viszont kettőnek bunkócsapásokkal betörték a koponyáját, társaik önkívületben vitték el őket a verekedés színteréről. Közben az ivóház egész bútorzatát összetörték, és a kárvallott kocsmárosné nem is tudta, kihez szaladjon igazságért, hiszen még bajba is kerülhet, minthogy nála történt az emberölés.

Másnap délelőtt – az egyetemi önkormányzat választásának napján – Ambroise kiterítve feküdt az apai házban felállított ravatalon.

Anyja, Berta, a férjezett húgok hitvestársaikkal ott álltak kisírt szemmel körülötte. Geneviéve asszonyt most is rázta a szakadatlan zokogás. Íme, második fia is előtte ment el.

Ambroise mester pedig sírni sem tudott. Ott állt a ravatal mellett. Ha szóltak hozzá, nem felelt. Néha magában beszélt, de senki sem értette, hogy mit.

Jöttek azután a távolabbi rokonok. Jöttek az ismerősök. Felvonult Párizs minden tekintélyes polgára. Eljött méltóságteljes lépéseivel, botra támaszkodva Eustache mester is, a leggazdagabb kereskedő, a királyi háztartás szállítója. Ezek mind, kereskedők, céhmesterek, sőt egy-egy idősebb céhlegény is feleségével és serdültebb gyermekeivel odajárult a ravatal elé, megadván a végső tisztességet a halottnak és családjának. Egyenként kezet fogtak a gyászolókkal. Ambroise mester kezet fogott mindnyájukkal, de hozzájuk sem szólt egyetlen szót sem. Mintha észre sem vette volna, hogy kik jöttek, mintha nem is látná, hogy a nagy szoba egyre jobban telik. A legjobb barátok, a legtekintélyesebb kartársak nem távoztak el azonnal, hanem maguk is beálltak a gyászolók közé, jelezvén, hogy ez a gyász az ő gyászuk is.

Jöttek azután a ministráns gyerekek, az egyházi szertartás végrehajtói, jött a plébános, hogy beszentelje a halottat, és elvégezze a szertartást. Ezek vártak a családfő jeladására, mikor kezdhetik. De a családfő hallgatott.

És azután jöttek az egyetemiek. Főleg a polgárfiúk és a szegényebb nemesekből való barátok. És végre jött a polgárház előkelő barátja, a magyar Pósa magiszter, vele a dominikánus Albertus barát, akiről nem egy polgár tudta, hogy grófi sarj. Velük volt a szőke Robert de Sorbon is.

Pósa odaállt a halott elé. Sokáig hallgatott, és nézte az ifjú barátot. Aztán először az apához ment, hogy testvéri mozdulattal osztozzék vele a gyászban. De akkor a néma férfi egyszerre megszólalt. Szeme kitágult, alakja kiegyenesedett, és hangja olyan volt, mint aki átkozni készül:

– Te ölted meg a fiamat, Pósa magiszter!

A gyászoló gyülekezet egyszerre mozdult meg. Ijedt és felháborodott lehelet akadt a torkokon. Geneviéve asszony az urához rohant, és megragadta. Valaki részvevő szavakkal ezt mondta:

– Az Úr elvette az eszét.

A diákok már támadásra készen fordultak a szidalmazó ellen, de Pósa szelíden fogta meg a remegő kezet:

– Miért mondod azt, Ambroise mester, hogy én öltem meg a fiadat, amikor tudod, hogy jó barátja voltam életében is, az maradok holtában is? Azt is tudod, hogy miképpen halt meg a fiad. Miért mondod hát azt a förtelmes vádat?

Ambroise, úgy látszik, dühös tiltakozást várt, és arra készült, hogy túlrikoltva a készülő hangzavart, Pósa és az egész diákság szemébe kiáltsa vádjait. Ez a szelíd, kérdőhangú válasz váratlanul érte, és megzavarta. Átkozódás helyett magyarázkodni kényszerült, ami nehezére esett nemcsak a gyász fájdalma miatt, hanem azért is, mert fia halálának összefüggéseit inkább csak sejtette, semmint világosan értette. Hangja csaknem sírásig remegő volt, és a szavakat csak bizonytalanul rakta egymás után:

– Hát... Pósa magiszter... te vitted a kísértésbe. Ti együtt akartatok valamit az egyház ellen...

Ezekre a szavakra fenyegetően zúgott fel az őket félkörben körülvevő diákok kórusa. A polgárok amazok háta mögött döbbenten hallgatták a számukra csak lassan kivilágosodó szavakat. Ambroise-t meg is zavarta a diákok tiltakozó zúgása. Kiértette belőle, hogy itt olyasmiről van szó, amiben ezek mind részesek.

– Én nem tudom, mit terveztetek ti ott az egyetemen. De bizonyos, hogy nem jót. Ezért figyel titeket az Inkvizíció.

Sorbon nem tudta türtőztetni magát, odaugrott a hebegve, kínlódva beszélő öregemberhez, és eltolva onnét az asszonyt, hátrább taszítva Pósát is, megragadta a vállait, amelyek magasabbak voltak saját vállalnál, és megrázta:

– Mit beszélsz? Ember! Kiket figyel az Inkvizíció?

Ambroise egyszeriben kénytelen volt tudomásul venni, noha ő átoknak szánta szavait, vallomás lett azokból, és most amazok faggatják őt, és nincs más teendője, mint válaszolni:

– Titeket figyel az Inkvizíció, elsősorban Pósa magisztert, aki, azaz akiről azt mondják, hogy eretnek volt.

Pósát ez nem is lepte meg annyira, mint ahogy Ambroise elkészült rá. Amióta tudomásul vette, hogy Grevius kancellár hadba lépett ellenük, erre is el volt készülve, csak azt nem értette, honnan tudja ezt éppen Ambroise, a kereskedő. Hangja változatlanul békés és barátságos volt:

– Honnét tudod te ezt, Ambroise mester?

És Ambroise nem tehetett mást, mint megmondta. Hiszen ezzel a fiának már nem árthat és nem segíthet, a sötét tiszt becsapta, éppen Ambroise lett az első áldozat:

– Ide jártak hozzám, hogy megtudják, mit beszélt az én Ambroise fiam terólad és az egyetemi dolgokról.

Sorbon felháborodva, inkább vádlóan, mint kérdezve, kiáltott rá:

– És te elmondtad nekik?

– Megígérték, hogy akkor Ambroise-nak nem lesz bántódása – suttogta mentegetődzve. Vádolni akart, de íme, önmaga ellen vallott.

És Pósa ugyanazon a szelíd hangon, ahogy eddig is beszélt, visszafordította a vádat:

– Miért mondod hát, hogy én öltem meg a fiadat, amikor magad is tudod, hogy te magad ölted meg. Tőled nyertek bizonyosságot az Inkvizíció emberei, hogy a te fiad a király oldalán áll, és nem a bárók meg Grevius kancellár oldalán. Ezért ölték meg. Te árultad el.

Jól tudta Pósa, hogy ezek a szavak soha be nem gyógyuló sebet ejtenek, de ki kellett mondani itt a diákok és az összegyűlt tekintélyes polgárok színe előtt, hadd lássák azok is világosan, hogy kérlelhetetlen harc folyik, aminek csak egyik igen kis mellékterülete az egyetem. És azoknak lelkében egyszeriben derengeni kezdett a világosság. Sőt maga a gyászoló és egyre jobban összegörnyedő Ambroise mester is most kezdte gyanítani, hogy miről van szó. Hebegve, tétova szemekkel mondta:

– Nem tudtam... nem tudtam... – Majd egyszerre felordított, és ütni kezdte a mellét:

– Nem tudtam!

És akkor a hátsó sorból, átfurakodván a diákok során, előlépett botjára támaszkodva, de felemelt fővel Eustache mester, a legtekintélyesebb polgár, a királyi háztartás szállítója. Odament Ambroise mesterhez, kezét a vállára tette, és azt mondta:

– Nem tehetsz róla, kedves barátom. Nem vetted észre, hogy a gonosz szolgálatába állottál, de aki a gonoszt szolgálja, az megbűnhődik érte. Te is megbűnhődtél, múljék hát haragod, és múljék a mi haragunk is. De a te fiad vére bosszúért kiált. És mi csak a királytól várhatunk igazságot. Hozzá fogunk fordulni, mert ő viseli Isten képét a gonosz nagyurak ellenében. Most pedig temessük el békességgel a fiadat, aki derék ember volt, és azért hullott ki a vére.

Nagy csendesség ült a ravatalos szobára. Ambroise tehetetlenül állt. Geneviéve asszony zokogása csuklott csak bele a némaságba, és azt követte a halott leánytestvéreinek sírása. A várakozó egyházi személyeknek Eustache mester adta meg a jelt a szertartás kezdetéhez, és a ministránsok kórusa rákezdett a halottas énekre.

Mikor a temetés után Pósa, Sorbon, Albertus és a kivonult diákok visszatértek az egyetemre, kiderült, hogy ott távollétükben megtartották az önkormányzat elöljáróságának választását. A legtürelmetlenebb elemek mind távol voltak bajtársuk végtisztességén. Grevius politikája sikeresnek bizonyult. Az önkormányzat élére Alexander Halensis került ugyan, amint ezt ők jelölték, de az elöljáróságba bekerült az összes doktor, jó néhány magiszter és csupa olyan diák, akik a doktorokkal voltak jó barátságban, és veszélyteleneknek látszottak az egyházi kancellária számára. Pósa, Sorbon, Albertus kimaradt. És nem került be egyetlen polgári vagy szegényparaszt-nemesi származású ifjú sem.

A temetésről érkezettek felháborodottan zúgtak, verekedésre készültek. De Albertus lecsendesítette őket: ezt a vereséget nem lehet ütlegekkel elintézni.

– Azonnal beszélni kell Alexander doktorral – javasolta Pósa – mert az önkormányzatnak esetleg az lesz az első ténykedése, hogy minket mint eretnekeket kiad Greviusnak.

Sorbon nem bízott Alexanderben:

– Menj hozzá, ha jónak látod. De mi jobban tesszük, ha újra elmegyünk a királyhoz.

Albertus bólintott:

– Hozzá kell mennünk. Bizonyára már a polgárok is elindultak hozzá, hogy elégtételt kérjenek Ambroise haláláért. Te, Pósa, siess Alexanderhez, hogy legalább azonnal ne adjanak ki minket, amíg mi az udvarban igyekszünk helyrehozni annyit, amennyit lehet.

A diákok egy része harciasan állt körülöttük, de a másik, a nagyobbik rész távolabbról máris úgy nézett reájuk, mint akiknek csakhamar meggyűlik a bajuk az Inkvizícióval, tehát ajánlatos elkerülni őket.

10

Albertus jól megfontolta a dolgát, mielőtt belépett volna Szent Domonkos szerzetesrendjébe. Nemcsak azért választotta ezt a sötét csuhás papi közösséget, mert ez adott legtöbb lehetőséget a tanulásra és tanításra – bár természetesen nála ez a szempont sem volt mellékes –, de tudta azt is, hogy ez a szerzetesrend Párizsban nem áll az egyházi kancellária oldalán. Azokon a vidékeken, ahol eretnekveszély volt – így a Provence-ban az albigensek között, vagy Lyon vidékén, ahol a valdensek még mindig nagy számban lappangtak – természetesen a dominikánusok is az Inkvizíció segítőerői voltak, de Párizsban, ahol igazán csak rágalomként vagy politikai meggondolásokból lehetett eretnekségről beszélni, Szent Domonkos rendje zavarónak és helytelennek tartotta az Inkvizíció működését, amely egyszerűen akadályozza a királyt abbeli igyekezetében, hogy megvalósítsa az isteni rendet. Ezért jól tudta Albertus, hogy feletteseinek nem lesz kifogása az egyetem olyanforma reformja ellen sem, amely a királyi hatalom előnyére válik, de amelyet az egyházi kancellária váltig ellenez.

Tudta azt is, hogy a királynak sem lesz ellenére, ha kiderül, hogy az idegen gróf, aki visszautasította a püspöki széket, hogy a tudományt szolgálhassa, éppen az előtte is kedves dominikánus rendbe lépett.

Természetesen Fülöp Ágostot nagyon meglepte, hogy az a nagy tudású ifjú, aki néhány nappal azelőtt még színes lovagi öltözékben állott előtte, most már élete fogytáig a sötét csuhát fogja viselni, de ezzel csak növekedett előtte annak tekintélye.

Tulajdonképpen Fülöp Ágost is csak most, Sorbon és Albertus előadása közben jött rá, hogy milyen éles a harc az egyetemen, sőt arra is, hogy mennyire fontos az ő számára ez a küzdelem. A király tisztábban látta az erők arányait, mint a diákok. Már eleve sem bízott annyira az önkormányzat kihirdetésének hatásában, mint azok, és most a vereséget sem találta – mint azok – bukásnak.

– Egy háborúnak sok csatája van, fiaim. Sok csatát kell megnyerni, és sokat kell közben el is veszteni, hogy végül is a miénk legyen a győzelem. Én nagyon sok vereséget szenvedtem, míg el nem értem a győzelemhez. És még most is sok csata áll előttem. Tudom, hogy meg fognak verni még néhányszor, de végül is én győzök.

– Ahol az igazság, végül is ott a győzelem – mondta Albertus.

Fülöp Ágost fáradt arcában a szemek nevetve hunyorogtak:

– Ezt így mondják az égben; mennyei megfogalmazásban valóban így hangzik, de a földi világban a te igazságodat úgy kell megfogalmazni, hogy ott a végső győzelem, ahol több ember érdekét szolgálják. És én szolgálom több ember érdekét, nem pedig a bárók vagy Grevius.

Albertusnak az jutott eszébe, hogy ezekben a szavakban valahol a kettős igazság veszedelmes, bár úgy látszik, nem haszontalan tanítása bujkál. Valahogy Averrhoesre emlékeztették a király igéi, noha egészen másról volt itt szó, mint az arab bölcs magyarázataiban. Nem említette azonban ezt a hasonlatosságot, mert nem kívánta szóba hozni a hivatalosan is annyiszor elutasított filozófust. Mégsem tudta elnyomni magában azt a gondolatot, hogy az életben nemegyszer adódnak olyan helyzetek, amikor az ember kísértésbe esik, nem sejtett-e meg valami nagyon mély, nagyon általános igazságot Averrhoes. Csak az az ijesztő tanítás az egyéni lélek elmúlásáról ne kapcsolódnék az averrhoeizmushoz, azonnal újra elő lehetne venni és megvizsgálni, vajon valóban elvetendő-e. Így azonban, ebben az amúgy is kiéleződött helyzetben, letörölhetetlenül az eretnekség vádja alá esnék, aki hozzányúl.

Míg ezt gyorsan kapcsolódó ötletekkel végiggondolta, Sorbon segítséget kért a királytól, esetleg beavatkozást az önkormányzatba.

– Ez az, amit nem lehet, fiam. Az önkormányzat éppen azt jelenti, hogy nem avatkozom bele. Ha én ma beleszólok a magam adta önkormányzatba, holnap bármelyik báró énrám hivatkozva szól bele akármelyik polgárkommünbe.

– Igaz – értették meg azok.

– Most már belülről kell nektek hatalomra jutni. De az Inkvizíció egyelőre nem fog foglalkozni az egyetemmel. Ma reggel itt jártak a polgárok annak a szegény fiúnak a halála ügyében, és én megüzentem Greviusnak, hogy azonnal derítse ki a gyilkost. Ez a vizsgálat aligha fog ugyan eredménnyel járni, de mégis úgy tesznek majd, mintha föl lennének háborodva. Tehát nem fordulnak azonnal az egyetem ellen, mert akkor kiviláglanék, hogy ez volt a céljuk a polgárdiák meggyilkolásával is. Noha kétségtelen, hogy azért volt minden, hogy a temetés alatt nélkületek csinálhassák a választást. Most nektek nem szabad pihennetek. Én mindenesetre ragaszkodom hozzá, hogy te, Albertus de Bollstaedt, mihamarabb doktor légy. Első előadásodra magam is meg fogok jelenni egész kíséretemmel, és akkor a doktorok is láthatják majd világosan, hogy itt a király ügyéről van szó. Az Assisiből jött Alexandert is tarthatjátok annyira, hogy ne járuljon hozzá a kiadatásotokhoz, és ha nagyon megszorítják, akkor legföljebb lemond méltóságáról. Ezzel azután új választást lehet kikényszeríteni.

Mindketten meghajoltak. Albertusnál ez a meghajlás a köszönet megnyilvánulása volt, nem azért, hogy doktorrá segíti őt – hiszen kétségtelen volt Albertus útja a katedra felé, ehhez való jogát még a legmaradibbak is elismerték, és az eretnekség vádja legkevésbé őt, a grófi származású dominikánus szerzetest veszélyeztette – s a meghajlás azért az elismerésért történt, hogy az első előadáson, amelynek valami egészen új hangúnak kell lennie az egyetemen, az isteni rendet őrző király hatalma egész jelképességével, azaz teljes kíséretével óhajt megjelenni, mintegy előre azonosítva nemcsak magát, hanem mindazt, amit ő képvisel, azokkal a szavakkal, amelyeket Albertus a katedráról hirdetni fog.

Sorbon meghajlása pedig a messze tekintő politikusnak szólt, aki nem avatkozik ugyan a maga adta önkormányzatba, éppen azért, hogy mások ne avatkozhassanak bele a királyi jogba, de aki látja, hogy miféle módokon lehet az eseményekbe avatkozni, újra felvenni a már-már vesztettnek látszó csatát.

Alexander Halensis nehéz szívvel vette tudomásul, hogy valóban ő került az egyetemi önkormányzat élére. Éppen azért volt ez nagyon nehéz feladat számára, mert tisztességes akart maradni mindenkivel szemben. Ez pedig az ellenfelek közt szinte lehetetlen feladatnak látszott. Grevius is őt kívánta elöljárónak és Pósa közvetítésével a diákok is őt kérték fel.

Nem látta tisztán sem azt, hogy mit akar Grevius, sem azt, hogy mit akarnak Pósáék. Azt egy pillanatig sem hitte el komolyan a kancellárnak, hogy tudós magisztere valóban eretnek, vagy akárcsak valamikor is az lett volna. De a diákoknak sem hitte el, hogy a király és az egyházi kancellária egymás ellenségei. Holott ezt minden értelmesebb polgár gyanította, és minden hatalmasabb nemes világosan tudta. De Alexander egyszerű lélek volt, akit elvakított az a látszat, hogy ünnepi felvonulások alkalmával a kancellár közvetlenül a király mögött megy, sőt olykor mosolyogva csevegnek egymással a nép színe előtt.

Alexander gondolatait zavarta volna, ha tudomásul veszi, hogy szüntelen ellentétek feszülnek körülötte, ezért nem is vette észre azokat. Szemét csak az isteni dolgokra fordította, és kedélyes közvetlenséggel beszélgetett Isten titkairól.

Hogy a választások nem úgy dőltek el, ahogy kedves diákjai várták, ez megzavarta. Kénytelen volt arra gondolni, hogy hátha mégis gonosz ellenségeskedés dúl az egyetemen, és ebben neki színt kell vallania, azaz valakit, esetleg többeket is, okvetlenül meg kell bántania. Ez pedig elviselhetetlen gondolat volt a számára.

Módfelett felháborította Ambroise meggyilkolása, de nem látott benne egyebet, mint gyalázatos kocsmai verekedést, újabb okot arra, hogy óva tartsa távol diákjait az ilyen átkozott helyektől. Már-már ő is elment a temetésre, de Courson doktor meggyőzte, hogy nem illik egy doktornak elmenni az ivóház áldozatának végtisztességéhez. Alexander pedig már félt minden lépéstől, mert nem tudta megítélni, mit tart a világ illőnek, és mit illetlennek. Arra nem is gondolt, hogy közben lesz a választás, és Grevius is úgy kívánja, hogy legalább egy tekintélyes személy a diákok jelöltjei közül is ott legyen, mert ez mégis arra mutat, hogy nem egészen távollétükben játszották ki őket. Alexander doktor pedig úgy szerepelt, mint akit nem az egyházi kancellária, hanem maga a diákság kíván az önkormányzat élére.

Mégis: a választások eredményének kihirdetése után, amikor összesereglett doktorok, magiszterek és diákok meghajoltak előtte, érezte, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Azt nem vette ugyan észre, hogy a polgári és legszegényebb nemesi diákok hiányoztak, de észrevette, hogy éppen Pósa és Albertus nincs ott. Sejtette azt is, hogy ezek a kocsmai áldozat temetésén vannak. És lehet ugyan, hogy nem méltó egyetemi emberhez egy ilyen végtisztességen megjelenni, de mégiscsak kegyeletes kötelességet teljesítenek, és ezt az alkalmat használták fel a többiek, hogy kihagyják őket az elöljáróságból.

Ezért később, amikor szobájában töprengve ült a könyvei előtt és nem értett egy szót sem az annyiszor végigolvasott szövegből, zavartan és szorongva emelte fel a fejét, amikor Pósa benyitott hozzá. Mentegetőző szavakat keresett, de nem tudta egészen pontosan, hogy miért is kell mentegetőznie.

Pósa azután leült egy támlátlan székre, szemébe nézett Alexandernek, és részletesen elmondott mindent. Elmondta a király és bárók ellentétét, az egyházi kancellária és az Inkvizíció szerepét külön kiemelve, hogy ez éppen itt Párizsban történik, ahol nincsenek eretnekek, tehát az Inkvizícióra sem volna semmiféle szükség. Elmondta azután az egyetem feladatát, Sorbon tervét a fakultásokkal. Elmesélte azokat a rágalmakat, amelyek megindultak ellenük. Majd Ambroise halálának részleteit, és a temetést, amelyen kiderült, hogy még Ambroise apja is a kancellár kéme volt...

Mikor itt tartott, meglepve tapasztalta, hogy Alexander doktor kezei az asztalon remegni kezdenek, arca elszürkül. Azt hitte, rosszul lesz...

Pedig a doktornak egész élesen az jutott eszébe, hogy neki is azt tette Grevius legfőbb kötelességévé, hogy mondjon el mindent, amit az egyetemen tapasztal. Egyszerre derengeni kezdett benne az a rengeteg gonoszság, ami körülveszi az embert, még az olyan embert is, aki pedig egyébbel sem akar foglalkozni, mint Isten gyönyörűséges titkaival.

Nem lett rosszul, de megszakította a magiszter szavait, és ellentmondást nem tűrő és nem is váró hangon kijelentette:

– Nekem pedig nem kell ez a gyalázatos megtiszteltetés. Engedjetek engem vissza Assisibe, a szelíd testvérek közé, ahol a farkas is testvére a báránynak.

De Pósát most nem hatotta meg a vergődő ember. Fontosabb dolgokról volt itt szó. Személyes érvekkel kellett hatni rá. Keményen, tagoltan ejtve a szavakat, szólt rá:

– Ha te elmégy, engem és Albertust és velünk együtt nagyon sok diákot kizárnak az egyetemről, s akkor az Inkvizíció azonnal lecsap reánk, és hazug vádakkal, mint eretneket, megégetnek. A mi halálunk akkor téged vádol. Csak te védhetsz meg minket, ha ellenünk fordulnak, mert mi az egyetem alá tartozunk, és az egyetemnek te vagy a feje.

Alexander doktor körül forogni kezdett a szoba. Előbb azt hitte, hogy azonnal hányni fog, de az émelygés felhúzódott a gyomrából, melle szorult el, majd a fejébe hasított egy kibírhatatlannak tetsző fájdalom. Ez is hamar kiállt, és ez még rosszabb volt, mert amíg múló testi bajai lefoglalták a szenvedésnek, nem kellett saját felelősségére és saját tehetetlenségére gondolnia. De most itt volt minden az ő vállain, neki kell törődnie mindezekkel a szörnyű dolgokkal, amelyekre nem kap választ azokból az isteni titkokból, amelyekről oly kellemesen tud csevegni. Üres tekintettel nézett Pósára, aki keményen nézett vissza rá. És akkor végre felcsukló zokogás ért el valahonnét mélyről ajkaiig, fejét lehajtotta az asztalon nyugvó karjaira, és oly keservesen sírt, hogy egész teste rázkódott bele.

Pósa tudta, hogy egy ideig most nem kell tartani Alexander doktortól. Legalábbis egy rövid ideig, amíg Grevius túlságosan rá nem ijeszt, védelmet jelent a hátuk mögött. Azonban egész világossá vált előtte, mennyire igaza volt Sorbonnak, amikor megvető hangon beszélt Alexander doktor gyávaságáról.

11

Késő alkonyaikor Pósa egyedül sétált a Szajna-part egyik elhagyatott szakaszán. Máskor is, nyári estéken, fullasztóan fülledt napok után, el-elkóborolt ide, ahol a vízen túlról érkező levegőmozgás felüdítette. Azelőtt az ilyen sétákon rendszerint az elmúlt napok olvasmányait foglalta össze magának, vagy réges-régi otthoni képeket idézett fel. Annak idején, az albigens háború esztendejében ilyen alkonyati sétákon tisztázta maga előtt, hogy nem tud gyűlölettel gondolni a halomra gyilkolt eretnekekre. Néha, a test kísértéseinek óráiban itt emlékezett vissza Bor nembéli Izabella múltba homályosuk arcára, és néha itt gondolt Bertára is, Ambroise mester lányára, minthogy ő volt az egyetlen ifjú női lény, akivel utóbbi esztendei folyamán beszélgetni szokott.

Most az efféle gondolatok helyett a közös tennivalókat kellett fontolgatnia. Egyszeriben egyik vezéralakja lett az egyetemi mozgolódásnak, és jól tudta, hogy ez nemcsak az egyetem ügye. Eustache mesterre gondolt, a tekintélyes polgárra, aki úgy látszik, éppilyen világosan tudja, hogy nagyobb dologról van itt szó, amely ugyanúgy érdekli a polgárokat, mint a diákokat. Eustache-ról eddig csak hallott, ma látta először, és bevallotta magának, hogy nem így képzelte el. Ravasz tekintetű, gyors mozgású embernek gyanította, nem ilyen méltóságteljes, tekintélyes aggastyánnak.

Okos lehet. Egyszer beszélgetni kellene ővele is. Bizonyára sokat tud a világról.

Gondolataiból felriasztotta, hogy mögötte suttogó hangon nevén szólították.

– Pósa magiszter. – Női hang volt. Meglepetten fordult vissza hallatára.

Berta jött mögötte, Ambroise mester leánya feketébe öltözötten a bátyja utáni gyászban.

Csodálkozva, hökkenten nézett rá. Este, egyedül ezen az elhagyott partrészen mit kereshet a polgárleány? Bűnös úton járna? De hiszen akkor nem szólítaná meg őt, házuknak barátját.

– Berta, mit csinálsz te itt? – vonta felelősségre atyai hangon, úgyszólván az atyja helyett. Mert bármilyen keserves volt is a ma délelőtti kölcsönös vádaskodás a halott fiú ravatala mellett, Bertával szemben az atyja nevében szólhatott a leányhoz.

Tétovázva felelt amaz:

– Téged követtelek, Pósa magiszter. Veled akartam beszélni, és a városban nem akartalak megszólítani.

Ebben nem találhatott kivetni valót. Éppen vele valóban beszélgethet, most a gyászeset után Ambroise leánya, az ifjú Ambroise húga. Ő barátja a családnak, barátja volt a halott fivérnek. És az se csodálatos, hogy nem kívánt az emberjárta utcákon vele együtt menni, mert hiszen Pósa mégsem felszentelt pap, és a leányzónak vigyáznia kell a hírére. De mindenesetre könnyelműség volt idejönnie, az elhagyott vidékre, ebben a már-már feketébe hajló, sötétlila estében.

Megfogta Berta kezeit, azok hidegek voltak és remegősek. Érezte, hogy helytelen volt ez a bizalmas mozdulat. Hosszú évek óta él ő asszony nélkül, és úgy esett, hogyha nőre gondolt, habár ártatlan gondolatokkal, az emlékein kívül mindig csak Berta volt az, akit még gyereknek ismert meg, de aki hajadonná érett immár, és aki olykor álmaiban is megjelent... méghozzá nemegyszer oly módon, mintha gyalázatba esett volna, s éppen Pósát terhelné a bűn. – El is akarta engedni azonnal a lány kezeit, hanem akkor már a női kezek fogták az övét, és a száj meglepő dolgokat mondott:

– Pósa, én elhagytam a házunkat, és soha többé nem akarok visszamenni oda.

Először nem is értette, azután azt hitte, rosszul hallotta.

– Elhagytad?

– Elhagytam. Én nem élhetek többé az apám mellett, aki elárulta Ambroise-t, és elárult téged is. Már a temetés után meg akartam mondani neked, hogy vigyél el magaddal, de te nem jöttél oda hozzám. Ránk se néztél, úgy fel voltál indulva. De most eljöttem utánad.

Berta egész teste remegett már, de Pósa testében is készülődött a remegés.

– Eljöttél utánam? Hát hová vihetlek én téged? Akárhová jönnél velem, elvesztél a világ szemében. Kivetett, seprűre való nő volnál, hacsak valaki is hallotta volna szavaidat.

– Így is az vagyok, Pósa. Ugyan melyik polgárnak kellene Ambroise mester leánya, Ambroise mesteré, aki elárulta saját fiát?

– De Berta, mindenki tudja az apádról, hogy jó szándékból tette. Mi sem változik az ő kereskedői tekintélyén. Menj haza gyorsan...

De a remegő leány elszántan intett, hogy „nem”!

– Soha többé abba a házba, ahol én beszéltem rá Ambroise-t hogy állja a harcot, hogy sohase hagyjon el téged, és semmit ne csináljon nélküled. Talán én is bűnös vagyok a halálában, de csak veled együtt, mert azt akartam, hogy mindenütt ott legyen, ahol te vagy.

Ez túl nagy kísértés volt. Most már Pósa teste is remegett. Már egymást átölelve tartották az egészen besötétedett vízparton. A vízben pedig a nyári csillagok tükörképei remegtek.

Berta Pósa mellére hajtotta fejét. Nem szólt. Pósa pedig tudta, hogy most gondolkoznia kellene, és nagyon bölcsnek kell lennie, de mégis engedte, hogy a gondolatok elszálljanak belőle, és élvezte a rég nem érzett gyönyört, azt az időtlen gyönyört, amely előbb csak az ölelő karok mozdulatlansága, majd a két test egyre szorosabb összezárkózása, azután a karok simogató mozdulata, míg egyszer valahol az időtlenségben találkoznak az ajkak is. A remegés előbb egyre hevesebben rázza a két testet, egészen a csókig, amely ben elnyugszik és felolvad minden rezzenés.

Pósa beleszédült. A Gonosz ott settenkedett mögötte, érezte. De miért a Gonosz? – jutott azonnal eszébe. Miért ne űzhetné el a Gonoszt egyetlen elhatározással? Miért ne dönthetne végképpen, hogy nem szentelteti fel magát, hanem elveszi feleségül a polgárleányt?

És akkor megszólalt nagyon halkan Berta:

– Te nagyúr vagy, Pósa, idegen nagyúr. Ma itt vagy, holnap már messze jársz. De ha itt vagy, akkor is úr vagy. És bizonyára sok dolgod van a világban, olyan dolgok, amelyeket én nem is értek. De ha akarod, melletted maradok addig, amíg el nem hív a dolgod. Akkor úgyis vége az én életemnek. Lehetek kivetett, lehetek kiseprűzött... Ugyanúgy vége az én életemnek, mintha Krisztus menyasszonya volnék.

És ez a hang, ez az annyira kísértő beszéd egyszerre visszaadta Pósának a bölcsességet. Nem futhat el az egyetemi feladatok elől, vagy a még nagyobb feladatok elől, amelyeknek az egyetemi harc csak egy kis csatatere. Ez az első csók egy évtized után nagyon megzavarta, de hát éppen Berta az, aki párja lehetne az életében? Kellene neki akkor is, ha a felesége lett? De nem is kívánhatja tőle az életét bűnös áldozatul. Nem kérheti tőle elkárhozását a túlvilágon, és már ezen a földön is. Akinek e földön befejeződött a hajadon élete, mert elszakadt otthonától, vagy méltó módon elérhetetlenek a vágyai, annak valóban egyetlen útja van csak: amelyik Krisztus nászágya felé vezet.

– Nem szabad, Berta, ezt sem lett volna szabad.

Berta rémülten nézett rá.

– Az én számomra már nincs visszaút.

A kísértő ismét ott settenkedett, de Pósa tudta, hogy ha enged neki, ha még egyszer csókra hajolnak össze az ajkaik, akkor elveszett ő is és a leány is, akiért most már felelősnek érezte magát.

– Visszautad nincs, de van utad előre, az első kolostorig, amelynek csak meg kell koppantani a kapugyűrűjét, és bebocsátanak, ha tényleg azt hiszed, hogy földi utad véget ért.

Berta állt, mintha nem értette volna, pedig jól értette. Végre még egyszer ránézett Pósára. A sötétben csak gyanítani lehetett, hogy szemeiből sűrűn hull a könny. Aztán megfordult, és ment a házak felé.

Pósa pedig összeharapta ajkait, és ökölbe szorította mind a két kezét, nehogy egyetlen, akár önkéntelen hanggal, utána szóljon, mert akkor győzött a kísértő, és elvesznek mind a ketten. Csak nézett utána, ahogy a lány alakja egyre homályosabbá vált a sötétben, és szemét erőltetve igyekezett kísérni mindaddig, amíg el nem tűnt ott, ahol már a város házai következtek, és ahonnét már csak az sejthette, aki jól ismerte a képet, hogy arrafelé magasodik az ég felé a domonkosok új apácakolostorának vékony tornya.

És amikor az árnyék eltűnt, Pósa hevesen dobogó szíve is lecsöndesedett, és félig bánatosan, félig megkönnyebbülten nagyon mélyet sóhajtott.

12

Rövid napokkal ezután még egy kísértéssel szemben kellett helytállnia, és ez semmivel sem volt könnyebb. Nem volt könnyebb azért, mert ez a kísértés nem a testet megejteni kívánó Gonosz képében jelentkezett, hanem a tagadhatatlan jóindulat és a józan megfontoltság köntösében.

Néhány napig úgy tetszett, hogy csönd van az egyetemen. Az előadások egyformán folytak tovább. Legföljebb az volt feltűnő, hogy Alexander doktor szavai bágyadtabbak voltak, mintha nem tudna odafigyelni saját mondataira. Azt is észre lehetett venni, hogy Courson doktor előadásait több diák látogatta; mindazok, akik féltek Greviustól, vagy akik a kancellária győzelméből reméltek valami személyes előnyt, szívesen csoportosultak az eddig eléggé szürke Courson köré, akiről sejtették, hogy Grevius szemében ő a legmegbízhatóbb az egyetem doktorai között. Ez a növekvő népszerűség magát a doktort is meglepte, ő eddig szinte minden diákban született ellenséget látott, a tekintély semmibevevőjét, a hivatalos megnyilatkozások kigúnyolóját. Jómaga ijedtségében futott el az önkormányzat kihirdetésekor az egyházi kancellárhoz, mert fokozódó rendbontástól félt, és az egyházi hatalomtól várt ez ellen segítséget. Most, hogy a diákok nagyobb számban sereglettek köréje, egyszerre úgy látta, nem is minden diák gonosz indulatú, vannak közöttük a nyugalom megbízható hívei is. Csupán azoktól kell tartani, akiket a veszedelmesebb emberek elcsábítottak. Így azután Courson és nem egy más doktor szemében is a felelősség a most ugyan lecsöndesedett, de azért szüntelenül lappangó feszültségért néhány személyre hárult, elsősorban persze Sorbonra, Pósára és Albertusra. Az egyházi kancellárián róluk beszéltek úgy, mint veszedelmes emberekről, s hírük onnét továbbment a káptalanhoz is, ahol Betlen kanonok ijedt fülekkel vette tudomásul, milyen rossz híre kerekedett földijének.