1

Hosszú, kalandos utazás után érkezett el Miskolcz nembéli Pósa egy tavaszi napon Magyarország határához. Még tavaly indult el Párizsból.

Annak idején – közel másfél évtizeddel ezelőtt – sokkal gyorsabban tette meg az utat Párizs felé, de akkor ismeretlen ifjú volt, aki lóháton, egyetlen szolgalegény kíséretében vágott neki az ismeretlen világnak; akkor nem bánta, hogy zápor áztatja az utakat, vagy útonállók leselkednek az erdőszéleken. A testen viselt egyetlen ruha könnyen megszárad, s a karavánokra leselkedők nem vesztegetik erejüket láthatólag pénz nélküli ifiurakra. Az elutazó Pósa, aki futva menekült a hazai emlékektől, akkortájt nem is gondolt óvatosságra, így hát gyorsan el is érte úti célját. Meg aztán a kastélyok és kolostorok, ahol közbe-közbe megszállt, szívesen adtak hálóhelyet és eleséget, de sehol sem tartóztatták az ismeretlen ifjút hosszú vendégeskedésre.

Másmilyen volt azonban a hazajövetel.

A lovon járáshoz is újra hozzá kellett szoknia. Most nem egyetlen legény követte, hanem a bizánci császár főemberének kijáró kíséret. Mögötte nehéz szekér hozta a ruhákat, fegyvereket; nagy értékű, írott könyveket is rejtett a jól őrzött málhás kocsi. Olyan írásokat szereztetett be, aminőket bizonnyal nem talál a hazai kolostorok könyvesházaiban. Elsősorban a néki annyira kedves Abélard tudós művét vétette meg, amely arról beszélt, hogy „igen” és „nem”, olykor kezet fog egymással, s ha valamit állítunk, azt más szempontból tagadhatjuk is. A másik könyv, amelyet málhája mélyére rejtett, még veszedelmesebben hangzó igéket hirdetett: amaz átkozott hírű arabusnak, Averrhoesnak magyarázatai voltak ezek Arisztotelészhez. Ez a halott bölcs arról beszélt, hogy a lélek ugyan halhatatlan, de ez a halhatatlan lélek egyetlenegy, s ennek csak apró, lehasadt részecskéje lakozik az emberben. Ha meghalsz, lelked úgy olvad vissza a nagy, közös, halhatatlan lélekbe, mint az elhangzott zene a levegőbe. A lélek halhatatlan, de nem az én lelkem vagy a te lelked... Máglyahalál fenyegette, aki idézte Averrhoes szavait. De titokban sokan olvasták Párizsban is. Pósa nem tudta, miként vélekedjék felőle, de elragadta őt is, mint annyi mást, az üldözött mester bölcsessége. Gondolt arra is, hogy megvéteti Arisztotelész Politiká-ját, de elállott ettől a szándékától. Erről a műről először Pécsett hallott, Kalán püspöktől, s azóta, ahányszor csak szó esett a Politiká-ról, s akkor is, amikor izgatottan olvasta végig a legfőbb ókori bölcsnek az államról írt művét, mindig Kalán püspök és ifjúságának az a kínzó emlékű kalandja jutott az eszébe. Így hát mégsem vétette meg a Politiká-t. Különben is, az a két könyv egymagában drágább volt, mint a beszerzett ruhák és fegyverek együttvéve. Egy harmadikat azonban ajándékba kapott, barátjától, Albertustól, a fiatalon doktorrá lett Bollstaedt gróftól. Mikor már mindenkitől elbúcsúzott Párizsban, és készült az indulásra, Albertus még egyszer eljött hozzá, átölelte, és egy kis könyvecskét adott neki emlékül. Ebben Arisztotelész legfontosabb tanításai voltak, maga Albertus gyűjtötte össze magának, részben arabból fordította vissza görögre, ha ismeretlen volt az eredeti szöveg. Ezt a három könyvet tudta Pósa legértékesebb vagyonának; vagyon volt az aranyértékben is, odahaza tíz falut lehetne kapni az árából, de Pósa, bármennyi kincs fordult meg kezei között, az értéket nem aranyban mérte. Ezekben a könyvekben ott érezte sok esztendő éjeinek és napjainak minden fáradozását, hogy megérthesse a tanításokban rejtőző igazságot. Szép ruhája, ékes fegyvere bárkinek lehet, ha tehetőssége van hozzá, de a tanítások megértéséhez esztendők szorgalma, nagy viták izgalma, éjjelek és nappalok buzgalma kelletik. Úgy vélte, hogy e könyvekbe rejtett bölcsességek ismerete teszi lehetővé, hogy most hazatérvén tudja, mi lesz a teendője Andreás király mellett.

Ámde ezekre a kincsekre vigyázni tanácsos. A szekéren hordott holmi már csábítja az útonállókat, óvni kell az esős idő viszontagságaitól. Ezért azután útja nem volt az a gondtalan vágtatás, mint közel másfél évtized előtt az ifjú Pósa utazása Párizsba. Most a kastélyoktól és kolostoroktól sem szabadulhatott olyan könnyedén. Urak érdeklődtek izgatottan a világ dolgai iránt. Pósa tudta, mit csinál a francia király, tudta, mit tervez a bizánci császár, sejtette, micsoda dolgok készülődnek Magyarországon. Érdekes és értékes vendég volt az úri nagyházakban. Olykor hetekig is ott marasztalták. A kolostorok és káptalanok meg csodálkozva vették tudomásul az előkelő világi urasági papoknál is nagyobb műveltségét. Az apátokat és kanonokokat a párizsi egyetem dolgai, az eretnek ügyek, a doktorok vitái érdekelték. És Pósa nagyon érdekesen tudott beszélni ezekről. Persze megtanulta, hogy óvatosnak kell lennie. Grófi házban nem nyilvánította, hogy maga is híve annak a királyi-császári politikának, mely gúzsba akarja kötni a nagyurak hatalmaskodó erejét, hiszen egy ilyen vallomás életét veszélyeztette volna. Püspöki asztal mellett, ha olykor ki is ejtette Abélard nevét, mélyen hallgatott Averrhoesről. Másfél évtized előtt még nem tudta volna fékezni indulatait, és mindenütt azonnal kirobbant volna véleménye. De éppen elég kalandot köszönhetett nyíltszívűségének, s nem akarta hazajutását meggondolatlan kijelentésekkel veszélyeztetni. Nemegyszer gondolt a rég halott Kulin bánra, aki ifjúkora nagy kalandjának idején arra tanította, hogy az igaz ügy érdekében alakoskodni is lehet. Nemegyszer befelé mosolygott arra gondolván, mit szólnának hallgatói, akik oly tisztelettel figyelik, ha megmondaná, mi járatban van, és miket szokott gondolni, ha kettesben marad a könyvekkel.

Igen lassan haladt. Németföldön érte az ősz. Nagy esőzések indultak meg. Feláztak az utak, és nemegyszer átnedvesedett az útiholmi is. Pósa helyesnek vélte, ha vendéglátó házban várja be az idő jobbrafordulását. Türingia felé irányította hát útját, tudván, hogy Ludovicus úr, az őrgróf, Andreás király veje.

Ahogy előre várta, a türingiai udvarban, amikor megtudták, kicsoda, úr és úrnő – a nagyon kegyes, sápadt tekintetű Erzsébet asszony – vendéglátó szeretettel fogadta. Csaknem három hónapig élt ott. Sok hírt tudhatott meg Magyarországról, mivelhogy az őrgrófi pár állandóan futárokat küldött Fehérvárra, és futárokat fogadott, akik onnét jöttek. Ludovicus úr jól tudott nemcsak Andreás keresztes háborújáról, és a magyar belállapotokról, hanem Pierre császár epiruszi hadjáratáról is. Maga is érdeklődve várta, milyen eredménye lesz Andreás és a kalandos bizánci császár szövetségének. És ott, a türingiai udvarban érte utol Pósát a hír, hogy Pierre császár Epiruszban elesett, vitézei szerteszéledtek, a nagy terveztetéseknek vége szakadt.

Pósa a hír hallatára sejteni kezdte, hogy az epiruszi kudarc, és főleg Pierre halála után Magyarországon is egészen más lesz a helyzet, mint ahogyan remélte. Andreás elvesztette leghatalmasabb szövetségesét. Kérdés, miként valósíthatja meg most a nagy tervet: a féktelen nagyurak megfékezését. Lesz-e annyi ereje a magyar királynak, mint Párizsban a franciának? Kik állnak most mellette és kik vele szemben?

Nem volt türelme a további vendégeskedéshez. Tél végén azonban mégsem indulhatott, meg kellett várnia, amíg az olvadás vizei le nem folynak az utakról. Így történt, hogy csak tavasz idején, majdnem egy esztendővel azután, hogy Párizsból elindult, érkezett el a magyar határhoz. Mikor a pozsonyi vár előtt egy kopjás lovag állította meg, és magyarul kérdezte, ki és mi volna, egyszerre sírás fojtogatta torkát, és szeme sarkába könnyek gyülekeztek. A kopjás németre fordította a szót, mert azt hitte, az előkelő idegen nem tud magyarul. Erre aztán Pósa megtalálta a magyar beszédet.

Kocsija kincsei közül egy szépen kovácsolt kardot ajándékozott az első vitéznek, aki magyar szavakkal fogadta őt.

Hosszú diákoskodásának évei alatt Pósa nem sokat törődött külsejével. Akkor – noha szakállt nem hordott –, olykor hetekig sem beretváltatta a képét, s a földig érő, végiggombolós fekete diáköltönynél egyebet sohasem viselt. Mikor Pierre császár sáfára lett, nehezen akaródzott kibújni a rég megszokott, egyszerű viseletből; a francia királynak és párizsi barátainak kellett rábeszélniük, hogy öltsön világi ruhát, sőt olykor még ünnepi palástot is. De mikor egyszer-kétszer tekintélyt adó díszes köntösben jelent meg az emberek között, kedvet kapott a hiú holmikhoz. Mosolygott is ezért önmagán, mégis: szépen öltözve akart hazaérkezni. Ruházata inkább emlékeztetett lovagra, mint írástudóra. Arca simára volt beretválva, s ez kiemelte azt az orrától a száj széleiig húzódó két kemény vonást, amely csak az utóbbi esztendőben keletkezett az egyébként lágy tekintetű arcon. Képe sovány volt, de mégis inkább gömbölyded, mint hosszúkás. Barna haja éppen hogy eltakarta a füleit, szája fölött keskeny, puha, tömött barna bajusz húzódott. Köntöse kék bársonyból készült, és térdéig ért, alatta lábhoz simuló nadrágot viselt. Utazáshoz nagy, sarkantyús lovaglócsizmát hordott, de ha megérkezett valahová, ezt az ormótlan jószágot hegyes orrú, piros szattyáncsizmával váltotta fel. Oldalán keskeny pengéjű, keresztes markolatú kard függött. Ezt a kardot egyébként azóta sem húzta ki, amióta vásárláskor megnézte, hogy nem rozsdás-e. Nemigen tekintette egyébnek, mint dísznek az öltözeten. Ifjúkorában sem vált ki különösebben a fegyverforgatásban. Vitézi tornán sohasem volt alkalma részt venni, az idegenben töltött esztendők alatt pedig nem volt kard a kezében. Tudta magáról, hogy sem harcban, sem tornán nem bizonyulna félelmetes vitéznek, de nem is a maga dolgának tartotta, hogy az legyen. Gondolta: lesz olyan feladat is odahaza, amelyre nem fegyverforgató, hanem írástudó kell.

Attól kezdve, hogy a Duna mentén tartva tudta, közeledik már a régen nem látott szülőföldhöz, azon töprengett, merre vegye legelőször útját. Ha Pierre császár halálhíre nem éri utol Türingiában, úgy bizonnyal habozás nélkül Fehérvár felé tart, hogy mihamarább Andreás király színe elé kerülhessen. Így azonban hiába mondaná: „Itt vagyok, Pierre de Courtenay úgy rendelkezett, hogy jöjjek haza” – Bizánci Péter halott. Tennivaló így is akadhat a király körül, talán még több is, mint amúgy, hiszen most Andreásnak magában kell megvívnia harcait. Ámde, ha így állnak a dolgok, akkor talán mégis előbb haza kellene néznie, Bors vezér egykori földjére, az Avas-hegy vidékére. Pósa azon töprengett, vajon mindenekelőtt ne édesanyjának sírjához látogasson-e? Apjáról azt sem tudta, él-e még. Hosszú idő óta mi hírt sem hallott felőle, s ha rája gondolt, mindig csak az jutott eszébe, hogy apja hűtlen volt a legszeretettebb lényhez, Pósa édesanyjához, hűtlen volt hozzá, és elszerette Karoldut, a parasztleányt, Mártonnak, a fegyverhordozónak kedvesét. Pósa valahogy egyszerre érezte rég halott anyja sérelmét, és hajdani csatlósának, Mártonnak haragját. Persze, ahogy az évek egymás nyomában járva mind távolabbra vitték ezeket az ifjúkori bánatokat, az emlékezés is egyre békésebbé vált. De azért, ha hazagondolt – és sokat gondolt haza –, először mindig a rég halott anya emléke tért vissza, gyöngéden, szeretettel. Azt a képet sohase felejtette el Pósa, amint édesanyja kinéz az udvarház ablakán, és szemmel kíséri fiát, aki betűt tanulni jár át a kolostorbeliekhez. Ha Pósa, a gyermek, hátrafordult, anyja kezével integetett utána. És hiába teltek, múltak a hosszú évek, hiába érett régen férfivá a gyermek, Pósának gyakran rémlett úgy, hogy valahol mögötte ott van az ablak, édesanyja az ablakban áll, és kezével integet utána. Mintha évtizedek távolságából is az ő óvó szemei őriznék a nagyvilágot bejárt, sok kalandot megért fiút. És ez az emlék Pósában is megőrizte azt az izgatott serdülő fiút, akire az anyai szemek vigyáztak és vigyáznak szüntelenül azóta is. Őhozzá, az édesanyához akart hazalátogatni a visszatérő gyermek. Még a király is ráér azután.

Pozsony várában azonban megváltoztatta szándékát, mivelhogy ott találkozott Apod fia Dénes úrral, a tárnokmesterrel, aki meggyőzte, hogy a legfontosabb dolog most sietve felkeresni a királyt, mert annak nagy szüksége vagyon mindenféle dolgokban jártas emberekre.

Apod fia Dénes ottlétéről már a határbeli kopjások beszéltek. A vámosok tevékenységét jött megszemlélni. Úgy mondták, hogy végigutazza mind a véghelyeket, megvizsgálja a vámosispánok dolgát. Mindenütt azt követeli, hogy számoljanak be a határon bejött és kiment szekerekről. A vámosispánok nem szeretik Dénes úr látogatásait, mivel nagyon is a körmükre néz. A híradásokból Pósának leginkább az ütötte meg a fülét, hogy a tárnokmester írásban kéri a jelentéseket. Szó sincs róla, a néhai Béla király óta minden hivatalban kötelező volt írásba foglalni a fontos dolgokat, de az időben, amikor ő eljött Magyarországról, még csak a bírósági és birtokadományozási ügyekben vették ezt szigorúan. Úgy látszik, Dénes úr a pénzdolgokban is rendet igyekszik tartani. Kíváncsi lett hát a tárnokmesterre, akinek eddig a nevét sem hallotta.

Még aznap találkozott vele. Apod fia Dénes is meghallotta, hogy külországból hazatérő férfi szállott meg a királyi végvárban, s azonnal hozzáküldte a várnagyot, hogy Miskolcz nembéli Pósa urat meghívja ebédre.

Alacsony, szikár, fekete hajú, fekete bajuszú, kis hegyes szakállú férfi volt a tárnokmester. Úgy Pósával lehetett egyidős, tehát néhány évvel túl a harmincadik esztendején. Rendkívül mozgékony volt, tekintetének furcsa szabálytalanságot adott, hogy a jobb szemével erősebben hunyorgott, mint a ballal. Egyébként egész megjelenése arra vallott, hogy nagy izomerő rejtezik ebben a vékony kis emberben.

Négyen ültek a hosszú asztalhoz, a Dunára néző, félkörablakos teremben. Pósa, Dénes, a pozsonyi várispán, aki hallgatag, szőke szakállas férfiú volt, végül a vámosispán, ez se beszélt sokat evés-ivás közben. Annál többet beszélt a tárnokmester. Hol magyarázott, hol Pósát kérdezgette tapasztalatairól, de a válaszokat alig hallgatta végig. Pósának az volt az érzése, hogy a mozgékony, fekete urat nem nagyon érdekli, hogy más mit mond, csak a maga gondolataival van elfoglalva, s azoknak helyességéről igyekszik mindenkit meggyőzni. Igaz, hogy Pósa kevés kérdésre tudott kielégítő feleletet adni. Azt hitte magáról, hogy nagyon sokat tud a külországbéli dolgokról, hiszen betekinthetett a világot mozgató nagypolitikába. Oly sokat mondhatott volna a francia király szándékairól, a párizsi egyetem szervezetéről, a napnyugati kalmárok üzleteiről. Apod fia Dénes azonban minduntalan olyasmi után érdeklődött, hogy mennyi adót szed a francia király, meg ki ellenőrzi a pénzverést Párizsban, kiktől vásárolják a sót a türingiai kereskedők, vagy mi a büntetése Bizáncban a csempészeknek. Minderről Pósának fogalma sem volt. Dénes úr ide-oda lendülő szavaiból azonban tudomásul vette, hogy idehaza éppen az effajta ügyekben fontos újítások készülnek. Ezeket azért nem tudta eléggé felmérni, mert nem tudta, milyen volt azelőtt a helyzet. Eszébe sem jutott, hogy valaha is azon töprengjen, milyen úton kerül a só a bányák mélyéről az asztalon párolgó húslevesig, és árából mennyi illeti meg a királyt, s a király kincstáráig mi módon jut el a sóból származó arany. Ilyen kérdésekről nem írt Arisztotelész és nem beszéltek a párizsi doktorok, de még Fülöp Ágost sem tett említést róla, noha effajta gondjai bizonnyal neki is vannak. De ahogy visszagondolt hazai ifjúkorára, nem emlékezett, hogy a magyar urak közül bárkit is érdekeltek ehhez hasonló feladatok... Ámbár bizonyára akkor is voltak, akik pénzdolgokkal foglalkoztak a királyi kincstár körül. Elismerte, hogy ezek jelentős kérdések, jó dolog, ha akadnak okos emberek, akik a királyság üdvére ilyesmivel foglalkoznak. Észrevette, hogy Dénes úr véleményeire olyankor a vámosispán megpróbált halkan ellentmondani, de már első szavaira szinte felcsattant a tárnokmester, s azután a vámosispánnak már nem is volt kedve vagy mersze befejezni ellenkezését. Pósa egyelőre még nem értette, hogy miben is nem értenek azok egyet, de feszülten figyelt, mert mihamarább érteni akart mindent, ami idehaza történik.

Mialatt Dénes úr szinte szüntelenül beszélt, a szolgák újabb és újabb tálakban hozták az ennivalót, a kancsók is szaporán váltakoztak előttük. Pósa nem volt nagyétkű, és igen keveset ivott: diákkorában megszokta a mértékletességet. Kissé el is képedt azon, hogy amazok hárman milyen sokat esznek, és mennyi bort isznak. A két hallgatag ispán, tisztelettel figyelve a nagyúr szavait, óriás húsdarabokat szelt magának a tálon kínálkozó vaddisznócombból meg az egészben felszolgált sült túzokból. Ezek a roppant falatok egy-két harapással tűntek el az ispáni torkokban. A nagy falatokra pedig félkorsónyi kortyokat nyeltek. Nem volt kisebb étkű Dénes úr sem. Pósa úgy gondolta, hogy ő maga már rég asztal alatt feküdne, ha csak egyetlen kancsó bort is megivott volna, a beszédes tárnokmester pedig már a negyediknél tart, de szavain mi sem mutatkozik a részegítő italból. Ugyanolyan józanul, ugyanolyan állandó izgalommal beszél adókról, vámokról, pénzverésről, felállítandó sókamrákról, mint az ebéd elején, s ugyanakkor éber figyelemmel csap le a vámosispánra, ha annak akár csak egy szemmozdulattal is más véleménye mer lenni.

Ebéd végeztével Dénes úr felugrott, és csaknem parancsoló hangon szólt oda Pósának:

– Gyere föl a bástyára, onnét messzire el lehet látni, megmutatom neked, merre járnak ide-oda a csempészek, amit az itteni urak sehogyan se akarnak észrevenni.

Kétségtelen, hogy ez sértegető megjegyzés volt, s egyszerre szólt mind a két ispánnak. Azok össze se néztek, csak a várispán keze szorult össze a kardmarkolaton. A vámostiszt szakállas arca meg se rezzent. Pósának valami nem tetszett Dénes úrban, szeretett volna az ő nevében mentegetőzve nézni a pozsonyiakra, ámbár maga sem tudta, nem jogos-e a tárnokmester gúnyos indulata ellenük. Egy pillanatig tétován állott, de minthogy Apod fia Dénes már kiment a teremből, neki sem volt mit tennie, és a nyomába indult. Mikor beérte, és együtt, egymás előtt mentek fel a bástya falépcsőjén, szerette volna megkérdezni, hogy mi hibákat követtek el azok az ispánok, de mire a bástyatetőre értek, Dénes megelőzte őt a szóval:

– Azt mondottad, hogy Bizánci Péter hadjáratát a francia kalmárok is támogatták, a francia király pedig a saját bárói ellen is segíti a kalmárokat. Ez igen tanulságos.

Pósa csodálkozva nézett Dénesre. Hiszen minderről ő alig szólhatott. Ha amaz kérdezett, s ő válaszolni kezdett, a fekete, szikár férfi azonnal a szavába vágott, mintha nem érdekelné. S íme, most kiderül, hogy minden hangra figyelt, és mindent megjegyzett.

Bólintott, bizony ez igen tanulságos.

Dénes a szemébe nézett:

– Te pedig fenntartás nélkül állottál király, császár, polgár, diák mellett, és eszedbe se jutott, hogy itthon a tiéid, bizonnyal, a másik oldalon állnak. Te rokona vagy a bihari Borsáknak...

– Igen – válaszolta csodálkozva. – Honnét tudod ezt?

Dénes úr arcára öntudatos mosoly ült ki:

– Akinek az a dolga, hogy aranyat varázsoljon mindenből, akárcsak a ti alkimistáitok, annak jól kell tudnia, hogy kinek ki a rokona, kinek hol van földje, és kinek mi a bűne? Az alkimistáknak mindezt nem kell tudniok, de azoknak mindeddig nem is sikerült aranyat csinálni semmiből, én azonban ezekből a titkokból néha kincseket varázsolok elő. Te melyik Miskolcz úr fia vagy?

Erre Pósa is mosolyogni kezdett:

– Az én apámat aligha ismered, nem tartozik a nemzetség nevezetes, gazdag fiai közé, Nána a neve, magam sem tudom, él-e még.

– Harmadéve halt meg – adta azonnal a felvilágosítást Dénes.

Erre egy pillanatig hallgatni kellett. Most, hogy híre jött az apa halálának, Pósa szívében felgyülemlett a gyász, és olyan világosan látta maga előtt apjának arcát, mint azóta sem, hogy elhagyta az Avas-hegy aljában várakozó otthont. Nemsokára azonban Dénes folytatta a szót:

– A te édesanyád is Borsa leány volt, a Miskolcz urak többszörösen is összeházasodtak a bihari nagyurakkal. Borsa Mika a nagybátyád, és Borsa Tamás a te unokafivéred.

Pósa kérdően nézett a mindentudó tárnokmesterre. Tudta, hogy Biharban vannak tekintélyes atyafiai, Mikáról hallott is gyakrabban, de a többieket névről sem ismerte.

– Bizony alig tudsz róluk – magyarázta Dénes –, hiszen, amikor te elmentél hazulról, Tamás éppen hogy pendelyben járó kisgyerek lehetett. Ma sem igen több tizenhat esztendősnél, de ő az örököse a Borsa birtoknak. Nemrég lett lovag, és Béla királyfi köréhez tartozik. Tehát fontos szerepe lehet még. Keresd csak vele a barátságot. De jól vigyázz! A Borsa urak előtt felháborító gyalázatosság mindaz, amit te eddig csináltál.

– Felháborító gyalázat? Micsoda? – kérdezte Pósa.

Dénes magyarázta:

– Hát nem tudod, mit csináltál? Ifjúkorodban eretnek hírébe kerültél...

Pósa érezte, hogy elpirult. Dénes legyintett:

– Ezt itt már általában régen elfelejtették, de nekem mindenkiről tudni kell mindent, és csak azért kérdeztem, hogy kinek a fia vagy, mert így lehettem bizonyossá, valóban az a Miskolczfi vagy, akinek első perctől kezdve gondollak. Borsáék valószínűleg szintén emlékeznek rá, hogy rokonuk Kulin bán segítségére volt a király és a főpapok kijátszásában. Azóta te Bizánci Pétert szolgáltad, és most hazajössz, hogy Andreás dolgát könnyítsed. Hát ez mind nem kedves nagy hatalmú rokonaidnak, nemcsak a Borsáknak, de a többieknek sem. Borsa Tamás ugyan éppen Bizánci Péter apródja volt.

Pósa meglepetten ütötte fel a fejét, de a tárnokmester hunyorogva mosolygott:

– Ebből még semmi sem következik. Mindenki ott tanul, ahol a legtöbb tanulásra van alkalma. És egy lovagi apród számára igazán nem is lehet jobb hely világot látni, mint a bizánci császár udvara.

Pósában egyszerre erős vágy támadt megismerni rokonait. Lehet, hogy mindannyian gyanakodó szemmel néznek majd őrá, az eretnek hírű atyafira, aki ráadásul a halott Pierre császár embere volt, de mégis, oly régóta él rokonok nélkül, magányosan, hogy jó lenne végre családra találni.

– Mit tudsz egyéb atyámfiáról? – kérdezte Dénes urat.

Az pedig sokat tudott. Beszélt a Miskolcz nembéliekről, akik nemigen élnek a király háza táján, távoli vármegyékben ispánkodnak, az ország minden részén gyűjtik a nagy határú birtokokat. Egyetlen Miskolcz úr él Budán, az öreg Miklós.

Erre a névre mosolygós, meleg érzés fogta el Pósát. Hiszen Miklós úr volt az az egyetlen rokon, aki segítő kézzel állott mellette, amikor nagy veszedelembe került az élete. Ő adott kölcsön minden holmit, hogy a tanulni akaró ifjú elindulhasson Párizs felé. Igaz, hogy azt remélte, Pósa püspök lesz egyszer, s akkor busásan visszafizet mindent, bizonnyal nem kevés számítgatás lappangott jósága mögött, de mégis ő volt az egyetlen ember akkoron a néhai Imre király egész udvartartásában, aki atyafinak bizonyult. Jól emlékezett Pósa, hogy kezdetben mennyire nem szerette Miklós rokont; Márton, az oly kedves emlékű csatlós, egyenest irtózott a szakállas úrtól, és gonosz embernek mondotta; bizonyos, hogy Miklós úrnak soha nem volt egyéb gondja, mint hogy minél több birtokadományt gyűjtsön magának. Azt a tanácsot nem felejtette el soha, hogy egy nemzetségből minden pártban kell lennie valakinek, hogy a rokonok egymást segíthessék. Annyi bizonyos azonban, hogy önzéséből nem hiányzott az atyafiságos szeretet.

Most, hogy a tárnokmester szava nyomán felrémlett előtte a fekete szakállas rokon, csodálkozva jutott eszébe, hogy annak idején sem tudta, vajon van-e felesége, vannak-e gyermekei? Azt sem tudta, merre vannak birtokai, hol lakozik ő maga, ha nincs fenn a király udvarában. Sőt egészen pontosan azt sem tudta, hogy milyen rokona, csak annyit, hogy ő is Miskolcz nembéli, tehát atyafiak. Most megkérdezte minderről Dénes urat, aki biztonságosan ismerte ki magát minden birtokos nemzetségben.

– Miklós úr, a te atyád unokafivére, az ő anyja a Hont-Pázmány nemzetségből származott. Csak idős korában nősült, amikor te már nem voltál idehaza. Rátót leányt vett el feleségül. Nénéd azonban belehalt az első szülésbe. Így egyetlen gyermeke van, Péternek hívják, az időben született, mint Béla királyfi, tehát úgy tizenhárom esztendős lehet. Majd megismered őt is.

Pósának már az ajkán volt, hogy a Bor nemzetség után érdeklődjék, de úgy hitte, ha kiejtené azt a nevet, amelyet Izabella viselt, arca árulkodóan elpirulna. Pedig mindennél jobban szerette volna tudni, mi lehet Izabellával. Valóban apáca lett, ahogy egy kósza hír egyszer Párizsba elhozta?

Nem kérdezte meg. Hallgatagon nézett Dénesre, majd lefelé a bástyáról a kanyargó Dunára, meg a napnyugat felől ideintegető zöld hegyekre.

– Most merre igyekszel? – kérdezte a tárnokmester.

– Borsod felé – felelte. – Mindenekelőtt meg akarom látogatni édesanyám sírját. Bizonnyal húgaim valamelyike is otthon él...

Amikor ezt kimondta, eszébe jutott, hogy még valakit keres az Avas-hegy táján. Egy ifjú él ott, bizonyosan parasztlegény, ama Karoldu nevű szolgáló fia. Az az ő öccse.

Apod fia Dénes azonban egyszerre két kézzel legyintett Pósa szándékára:

– Erre ráérsz, most Fehérvárott van a te dolgod. Nekünk éppen te kellesz. A nagy nemzetségek rokona vagy, írástudó vagy, világot láttál, mellettünk állasz. Nekünk férfiak kellenek, akiket a legfőbb helyekre tehetünk.

Pósa mosolyogva nézett az izgalomra gyulladt, szikár, kis fekete emberre:

– Hogy bízhatnál bennem? Hiszen azt sem tudhatod még, hogy ki vagyok valójában. És én sem tudom, hogy mit akartok és kik is vagytok ti?

Dénes egész teste úgy mozdult meg, mintha egyenest le akarna lépni a magas bástyáról:

– Már hogyne tudnám, ki vagy és mit akarsz! Hiszen azt is tudom, hogy milyen három könyv van a málhád mélyén.

Pósa elképedve nézett rá:

– Honnét? Hogyan?

Dénes nevetett:

– Aki ezt sem tudja meg ennyi idő alatt, az ne legyen tárnokmester. Hiszen én vagyok az ország legfőbb vámosa. Amint te a szobádba mentél, az én embereim már megnézték, mi van a kocsidon. És mivel olvasni nem tudnak, hát engem hívtak a könyveidhez. Görögül ugyan én sem tudok, de Arisztotelész nevét azért ki tudom betűzni. Abelardusról pedig fél füllel magam is hallottam, ha nem is igen sejtem, hogy mit tanított. De nem is érdekelnek ezek a doktorok. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy akiket ezek a könyvek érdekelnek, az nem ellenünk, hanem mellettünk van.

Pósának nevetnie kellett. Dénes úr, ha nem is igazi írástudó, de azért nem idegenek előtte a betűk, s úgy látszik, igen okos ember. De így volna ez valóban? Aki a bölcsességet szereti, az mind ugyanezt akarja? Hiszen Párizsban Grevius kancellár meg az egyetem öreg doktorai semmivel sem kevésbé írástudók, mint a fiatal doktorok, s azok mégsem állottak a király mellett, a diákok mellett, Toulouse polgárai mellett. Hiszen írástudók azok is, akik máglyára küldenének mindenkit, ha csak kiejti Averrhoes nevét. Hiszen írástudók üldözték el az egyetemről a kolostori magányba Abélard-t. És írástudó volt...

Arca elkomolyodott, Dénesre nézett, és megkérdezte:

– Ismerted te Bor nembéli Kalán püspököt?

Dénes megértette a kérdést:

– Ki ne ismerte volna őt? Te most azt akarod kérdezni, hogy ha még élne, ő is mellettünk állna-e. És én azt mondom neked, hogy most ő is közibünk tartozna, hiszen jól tudta ő, hogy nem lehet tovább úgy kormányozni az országot, mint az öreg Béla korában. Neki legföljebb az nem tetszenék, hogy a legelőkelőbb nemzetségeken kívül más is szerezhet magas hivatalt, kaphat nagy birtokadományt.

– Hát akkor mit akartok ti? – kelt ki egyszerre indulatosabban, mintsem akarta volna, Pósa. – Mit akarhattok ti, ha a méregkeverő Kalán is közöttetek állna?

Dénes két kézzel fogta meg Pósa két kezét:

– Ez a nagy hevület is azt mutatja Pósa, hogy közénk való vagy. Szíved szerint izgalomba kergetnek a fontos dolgok. Hogy mit akarunk mi? Erős és rendben levő országot, pontosan beszedett adókat és vámokat, jó pénzt a piacokon, erős védelmet a határokon, biztonságot az utakon. Azt akarjuk, hogy a földesurak ne viseljenek egymás ellen háborúkat, ami pusztítja a szántóvető és pásztorkodó népet, azt akarjuk, hogy a püspökök ne egymás elől harácsolják el a falvak tizedeit. Ehhez pedig emberek kellenek, akik megvalósítják. Akik ma a legfőbb székekben ülnek, alig alkalmasak mindennek a végrehajtására. Andreás udvarában kevesen értik ezt meg, és még kevesebben akarják érteni. Ha Pierre győz, együtt megteremtettük volna ezt az új országot. De Pierre halála óta maga Andreás is bizonytalan a tennivalókban. Néha azt hiszem, hogy csak én tudom, mit is kell tenni, meg néhány férfi, aki hisz nekem. Talán még a kancellár, Adorján...

– Ismerem – bólintott Pósa.

– Igaz, hisz ő is írástudó, ő is Párizsból jött haza. Igen, ő bizonyosan mellettünk van, csak hát ő olyan kiismerhetetlen ember. Mindenre bólint, mosolyog, és nem lehet tudni, mit gondol magában. Valójában csak azért bízom benne, mert írástudó, és aki érti a világ dolgait, az nem állhat szembe velünk. Gyere velem, Pósa, én még ma indulok. De nem Fehérvárra, hanem Budára. Ott lakom, onnét könnyebb szétnézni az egész országban.

– Az éjszakát sem töltöd már itt?

– Dehogyis töltöm itt – rántotta meg a fejét Dénes. – Csak nem alszom ott, ahol megállapítottam, hogy a várispán hanyag, a vámosispán pedig összejátszik a csempészekkel? Semmi kedvem, hogy éjszaka elvágják a torkomat. Én tudom, amit tudok, s amint lehet, másokkal váltatom le a két ispánt. Egy-két év múlva talán az ilyen vámosispánt nyomban felakasztathatom. De ehhez erősebbnek kell lennie a király hatalmának. Ebben fogsz te is segíteni. Gyere hát.

És kezét nyújtotta. Pósa pedig megszorította a kinyújtott kezet.

2

Budán, Apod fia Dénes úr tágas házában szállott meg. A tárnokmester egész családjával a városban lakott, birtokaira csak látogatóba járt, nem úgy, mint a legtöbb nagyúr, aki a birtokán lakott és csak ideiglenesen tartózkodott a királyi városban. Ezért azután a tárnokmester otthona sokkalta nagyobb volt, mint általában a budai úri házak. Külseje inkább emlékeztetett a gazdag vidéki udvarházakra, mint akár a szűk utcák keskeny polgárotthonaira, akár a palota körüli kis, nehéz kapus, előkelő épületekre Hangosabb is volt amazoknál. Cselédek sürögtek udvaron, szobákban. Dénes úr maga is nagy hangú férfi volt, de még hangosabb a felesége, Piroska asszony, aki – mint csakhamar Pósa tudomására jutott – a nagy hatalmú erdőelvi uraságnak, Keán nembéli Gyulának a leánya volt. Gyula úr nemrég még nádorispánként parancsolgatott a királyi udvarban, de egyéb hatalmas nemzetségekből annyi gyűlöletet váltott ki maga ellen, hogy Andreás is, környezete is, de még veje is helyesnek tartotta, ha egy időre távol marad az ügyektől, leköltözik erdőelvi birtokára. Azóta Barcz fia Miklós a nádorispán. Dénes úr úgy beszélt róla, mint aki megbízható, becsületes ember, csak éppen maga sem tudja, mi a teendője; szerencsére azonban hallgat az okosabbakra.

Piroska asszony, úgy látszik, hazulról hozta apjának parancsolgató természetét. Vállas, kemény arcú asszony volt, férfias eréllyel tartotta kézben a nagy háztartást, gyermekei – voltak azok hatan is – tisztelettel hallgattak el a közelében. Ez az erélyes, termetes úrnő, aki férjénél csaknem fejjel volt magasabb, szinte alázatosan csöndesedett el ura jelenlétében. Gyöngéd, anyás szeretettel és bámulatteljes tisztelettel bánt a kis szikár, fekete férfival. Pósa hamar megfigyelte, hogy Dénes úr, a maga furcsa mozgékonyságával, hunyorgó jobb szemével, mindenütt fölényes biztonsággal bánik az emberekkel. Talán az volt ennek a titoknak a nyitja, hogy Dénes mindig egészen pontosan tudta, mit akar, és nagyon világosan, röviden meg tudta mondani.

Ebben a zajos, sokgyermekes házban lakott még az uraság sógora is, Gyula fia László, Piroska asszony öccse, aki jelenleg a király főlovászmestere volt. Pósa még Párizsban tanulta meg, hogy a főlovászmester igen befolyásos ember lehet. Franciaországban ezt a hivatalt istállómesternek, konstabulatornak, vagy franciásan conestable-nak nevezték, és ő volt az udvar körül található fegyveres erők főparancsnoka. Aki pedig a fegyveresekkel rendelkezik, annak hatalom van a kezében.

Pósa értett már annyit a világ dolgaihoz, hogy felismerje, Keán Gyula befolyása nagyobb lehet bárkinél, habár most távol is él a király udvarától. De vejének a kezében vannak a királyság pénzügyei, fia kezében a királyi sereg. Pénzzel és katonával pedig az ember úr lehet az egész ország felett.

Maga László, a főlovászmester, akit nemsokára megismert, nem nyerte meg különösképpen a tetszését. Ez is nagy termetű, vállas, hangos ember volt, mint a nénje; ez is láthatólag tisztelte okos sógorát, de ugyanakkor nyomatékkal igyekezett hangsúlyozni a maga jelentőségét. Fiatal kora ellenére hosszú szakállt viselt, orra vastag és vörös volt, óriási lovascsizmákban járt, öltönye felett zörgő láncvértet hordott még ebéd közben is, balján igen széles kard függött, jobbján vékony tőr. Első találkozáskor megkérdezte Pósát, nem kívánna-e délután kopjatörésre kiállni vele. S amikor Pósa mosolyogva elhárította a szíves felhívást, mondván, hogy nem ért ő az efféléhez, a harcias külsejű férfiú gúnyosan jegyezte meg, hogy lám, ez a haszna, ha valaki írással-olvasással foglalkozik, megromlik vitézi erényeiben. Pósa mentegetőzve mosolygott, s arra gondolt, hogy most, elkövetkező új életében talán a dárdafogást is meg kell tanulnia, mert lehet, hogy idehaza enélkül írástudó sem lehet az ember. Már nem is csodálkozott, amikor kiderült, hogy a pénzügyekkel bajlódó, annyira okosnak látszó Dénes kiváló kardforgató, régebben vitézi tornák híres hőse, s alig két éve Andreással járván a Szentföldön, a keresztes hadjárat egyik legdicsőítettebb vitéze volt. Pósa egyre jobban csodálta a tárnokmestert, akiről még útközben megtudta, hogy sokat járt külországokban, különösen német földön, egyébként édesanyja is német volt, méghozzá a néhai Gertrudis királyné nagynénje, aki udvarhölgyként került Magyarországra, s feleségül ment Apod úrhoz. Dénes atyja nem volt gazdag lovag, de nagy hírű vitéze az öreg Béla királynak. Az idegen leány beleszeretett, és házasságukhoz birtokadományt kaptak. Dénes apród-idejét anyai rokonainál tölthette Merániában, eljuthatott később Türingiába, sőt kíváncsisága elvitte Velencébe is. Mint lovagi apród jól megtanulta a fegyverforgatás minden csínját-bínját, de ennél is jobban érdekelte a sokféle udvari szövevény. Velencében találkozott először pénzügyekben járatos emberekkel. Idegen dolog volt ez a lovagi körben felnövekedett ifjúnak, akinek mindaddig pénz is alig volt a kezében. Velencében azonban élni sem lehetett a kis arany- meg ezüstkarikák nélkül. Annyit ezelőtt is hallott, hogy vannak vámok meg adók, de odahaza a parasztok az adót gabonában fizették. Velencébe kellett érkeznie, hogy megtanulhassa, micsoda tudomány a nagy háztartások rendben tartása, ott ismerte fel, micsoda hatalom a gazdagság. De azt is megjegyezte, hogy okosan kell gazdagnak lenni, ha vagyonunk által hatalmat akarunk. Elkezdte hát tanulni a gazdagság tudományát. A teológusok és egyéb bölcsek tanításai nem érdekelték, mindegy volt számára, hogy a fogalmak vajon valóságok-e vagy csupán nevek, bármennyit vitáztak is erről az iskolák doktorai. Az isteni titkok is hidegen hagyták, papok dolga az. Ő szorgalmasan eljárt a misékre, időnként gyónt és áldozott is, hiszen így tesznek mások is. Az eretnekeket nem szerette, mert ahol eretnekség üti fel a fejét, ott rendetlenség támad. Később még azt is észrevette, hogy ahol eretnekség terjed, ott azonnal baj lesz az adókkal. De az sohasem érdekelte, hogy mit tanítanak az eretnek apostolok. Csak a pénz tudománya ragadta magával, de az annál erősebben. Ennek a kedvéért megtanult írni és olvasni, jól megtanult számolni. Játékos szenvedélyévé vált, hogy fejben nagy számokat szorozzon össze.

Mire hazaérkezett Magyarországra, itthon unokanénje, meráni Gertrudis volt a királyné. Megvolt hát a lehetőség a nagy birtokadományokra. Gertrudis körülvette magát rokonaival. Ezek a rokonok németek voltak, s a királyné maga is örült, hogy végre akadt egy magyar rokona is, a nagyurak úgyis ellenségesen figyelik a beözönlő és minden nagy javadalmú hivatalt elfoglaló idegeneket. Ezért azután bőven hullott Dénesnek a birtokadomány, az atyai vagyont hamar megtízszerezte, és legfőbb tanácsadója lett az akkori nádorispánnak, Győr nembéli Pot úrnak.

Pot nádor rendíthetetlen híve volt a királynénak, jó barátja a német vendégeknek, s ezzel ki is vívta az egyéb nagyurak gyűlöletét maga ellen. Dénes hamar felismerte ezt a helyzetet, látta, hogy a merániai uralom nem tarthat mindörökké, ezért baráti kapcsolatokat keresett az elégedetlen nagyurakkal is, főleg az erdőelvi Keánokkal, akik maguk sem tudták, hogy hány ezer ekealja földjük van, és hány ezer paraszt munkálkodik rajta. Jó tanácsokkal látta el a nemzetség fejét, Gyula urat, hogy miként lehet áttekinteni az óriás birtokokat, javasolta, hogy a földesúrnak járó gabona helyett pénzt kérjen. Adják csak el a falusiak a terményt a vásárokon, s az árából fizessenek a földesúrnak. Ezen a pénzen azután mindenféle értékes holmit lehet vásárolni, még fegyvereket is, sőt katonákat is. Akinek pedig katonája van, az tetszése szerint tovább növelheti a hatalmát. Keán Gyula lassanként teljesen megbízott Dénesben, s amikor az kérte, hozzáadta leányát is. Ezzel Apod fia olyan befolyásos emberré vált, hogy amikor Győr nembéli Potnak végképp el kellett hagynia a nádorispáni széket, mert a többi úr gyűlölete ellenében a királyné sem tudta méltóságában megtartani, Dénes továbbra is udvari ember maradt, annál is inkább, mivel a Pot után következő Bor nembéli Bánk mellett éppen az ő apósa, Gyula úr lett az országbíró. Azóta a mosoni birtokán morgolódva élő Pot csak gyűlölettel tud gondolni Dénesre, aki a háta mögött ellenségeivel paktált.

Bánk nádorsága idején az udvarbéliek ellentéte még élesebbé vált. A király ritkán volt odahaza, Galíciában költséges, de eredménytelen háborúkat folytatott, világpolitikát űzött, s közben elhanyagolta az otthonvaló dolgokat. Ezalatt idehaza Bánk körül néhány nagyúr és igen sok kisebb birtokos mindent megtett az idegenek elűzetése érdekében, a királyné pedig csökönyösen ragaszkodott rokonaihoz, akik most már sáska módra lepték el az országot. Jól látta Dénes, hogy ebből olyan összecsapás lesz, amelyből ki tudja melyik fél kerül ki győztesen, ő tehát gondolt egyet, és maga ajánlkozott, hogy Andreással tart hadjárataiban. Úgy vélte, hogy ha Andreás nagyszerű elgondolásai sikerülnek, ha Pierre császárral együtt egy új Római Birodalomhoz méltó nagyhatalmú országot sikerül összekovácsolnia, akkor egyszerre jelentéktelenné válik az otthoni marakodás. De ha valamiért mégsem sikerül, akkor jobb távol lenni, amíg el nem dől Bánk pártjának és a királyné pártjának pere. Így lett vitéz belőle, sőt sokat emlegetett, bátor vitéz, akinek nevét tisztelettel ejtették ki.

Andreás egyre jobban megbecsülte a pénzügyekben meglepően jártas bajnokot, éppen ilyen emberre volt szüksége. Andreás ugyanis tudta, hogy a birodalom szervezéséhez mennyire szükséges az adókban-vámokban jártas főhivatalnok, s ő maga éppen ezekhez az ügyekhez nem értett. Így hát nyitva állott Apod fia Dénes előtt a tevékenységek útja. Míg ők Galíciában hadakoztak – mint ismeretes – Bánk és társai megölték a királynét. Andreás jól tudta, hogy az ország közvéleménye Gertrudis gyilkosait pártolja, tehát nem nyúlt hozzájuk, csak éppen nádori méltóságától fosztotta meg a Bor nembéli nagyurat. A hazai ügyek rendbehozatalára azonban még nem gondolt, hiszen politikája döntő fordulat előtt állott: Pierre császárral együtt most akarta végképp uralma alá hajtani a balkáni országokat, keleti kapcsolatait most akarta megerősíteni. Ezért kellett a keresztes hadjárat, ezért vette feleségül Gertrudis halála után Pierre leányát, Jolánt, ezért kérette fiának feleségül a nikeai Laszkarisz Theodor leányát, Máriát. Dénes tehát még nem látta elérkezettnek az időt, hogy hivatalt foglaljon el, inkább elment a Szentföldre is Andreással, s megint csak bizonyítékát adta bátorságának és fegyverforgató ügyességének, közben annak is utána nézett, hogy miként adóztatnak a kalifák.

A keresztes hadjárat azonban nem járt eredménnyel, Pierre-t is megölték Albániában: a nagy ábrándok szertehullottak. Így hát odahaza kellett rendet teremteni. Andreás nem adta fel terveit, de látta, hogy meg kell erősödnie, rendbe kell hoznia országát. Azon az atyafiságos módon, ahogy egykor atyja, a hírneves öreg Béla uralkodott, többé nem lehet intézni az alaposan felduzzadt ügyeket. Hogy maga mellé állítsa a leghatalmasabbaknak legalább egy részét, Keán Gyula urat tette meg nádorispánnak, s apósa mellett Dénes elfoglalta a tárnokmesteri hivatalt. Ezzel tulajdonképpen ő került az egész ország élére. Egyelőre nem is kívánt nádorrá lenni, de oly mértékben tudta felhívni a figyelmet az adók és vámok fontosságára, hogy a tárnokmester jelentékenyebb hivatalnok lett, mint bármely más udvari méltóság. Azonfelül apósa is vakon bízott benne. Dénes gondoskodott arról is, hogy az udvari hivatalokat mind az ő embereik töltsék be. Így lett főlovászmester Gyula fia László. Volt két hírneves lovag, Vázsonyi Atyusz és fia, Vázsonyi Lőrinc, ezeket Dénes a különböző háborúk idején teljesen megnyerte magának, a keresztes hadjárat után még nagy birtokadományt is szerzett nekik, tudta, hogy semmit sem tesznek majd a híre nélkül, ezért azután apósával együtt elintézte, hogy Atyusz lett az országbíró, s egyben a királyné udvarispánja, Lőrinc pedig a főpohárnokmester. Míg a főétekhordómester, a királyi háztartás főfelügyelője a Keán nemzetséggel életre-halálra együtt tartó Csák Demeter lett.

A legnagyobb nemzetségek nagy része joggal vélte úgy, hogy kicsöppent a hatalomból, s elkezdődött az urak szívós küzdelme Keán Gyula ellen. Nem vették észre, hogy valójában Dénes áll az ügyek élén, a vő igen bölcsen, mindig az apósát tolta előtérbe, s amikor az végképp népszerűtlenné vált, maga javallta, hogy Gyula úr egyelőre vonuljon haza Erdőelvére. A nemzetségek azt hihették, hogy ők győztek, amikor Keán Gyula helyére Barcz fia Miklós ült, holott semmi sem változott. Miklós úr is Dénes embere volt, a két Vázsonyi és Csák Demeter továbbra is viselte az udvari méltóságokat, csak még közéjük került új országbíróként az öreg Béla francia vitézének, Rátótnak a fia, Gyula is. Ez igen hasznos dolog volt, mert Rátót Gyula rokonságban állott Keánékkal is, anyja Keán nemből származott, de felesége révén sógorságba került a Borsákkal, s ezeken át a Miskolczokkal, tehát az elégedetlen nemzetségekkel is. Az országbírói tevékenység pedig egyáltalán nem érdekelte, kitűnő bajvívó volt, daliás ember, aki táborban, csatatereken és táncos mulatozásokon érezte jól magát. Éppen ilyen ember kellett Dénesnek, aki korlátlan hatalmú úr volt Magyarországon az időben, amikor Pósa hazaérkezett, és nála talált vendéglátó otthonra.

A király elé is Dénes vezette, már a megérkezése utáni délelőttön. Mostanában a király sem a fehérvári palotában, hanem a budai nagy házban tartózkodott, azon a tájon, ahol hajdan a római Aquincum színháza volt. Izgatottan várta Pósa ezt a pillanatot. Nem is amiatt, hogy milyen szavakat fog majd váltani Andrással, hanem mindenekelőtt azért, mert ifjúkori emlékeit idézte fel az újratalálkozás az egykor féktelen herceggel, aki azóta, íme, az ország trónusán ül. Pósa előtt felrajzottak ifjúságának emlékei. Felejthetetlen maradt számára az az alkalom, amikor először járulhatott a néhai Imre király színe elé. Nem itt, Budán, nem is Fehérvárott, hanem Csepelen; a néhai Imre úr legszívesebben a csepeli királyi szálláson tartózkodott. Akkor régen, az Avas-hegy aljáról érkezett ifjú zavartan állt az uralkodó pár elé, és nem értette a király hozzá intézett szavait, mivelhogy az franciául szólította meg, s Pósa még nem tudott franciául. Az udvariaknak azonban illett tudni ezen a nyelven, mivel a király édesanyja is, felesége is onnét, a messze napnyugatról jött. Pósa mosolyogva gondol erre az emlékre, hisz azóta oly sok esztendők teltek el, hogy maga is szinte csak franciául beszélt. A hazai szavakat most néha még keresnie kell, a legfontosabb dolgokról könnyebben szól franciául, mint anyanyelvén. Azután visszaemlékezett régi találkozására Andreás herceggel. Tagadhatatlan, nem szerette a féktelen hírű nagyurat, aki akkor szabadult ki bátyja börtönéből. Azért sem szerette, mert Pósát odahaza úgy nevelték, hogy hűséges legyen királyához, és a herceg volt minden hűtlenség feje, de bizonyos, hogy még inkább azért idegenkedett tőle, mert akkor Izabellával táncolt, és Pósa szívében féltékeny gyanú kelt Andreás ellen... De milyen régen volt már mindez. Hol lehet azóta Bor nembéli Izabella úrnő? A hazatérő ajkán folyton-folyvást ott ült a neve, szerette volna megkérdezni Dénestől, de valami mindig visszatartotta a név kimondásától. Budán azonban minden kis utca őt idézte, és őt idézte különösképpen az a pántos kapujával sötétlő kőépület, egészen közel a Dénes házához, amely akkor Kalán püspök otthona volt. A bedeszkázott ablakok arra vallottak, hogy a Bor nemzetségből most senki sem lakozik Budán.

Bőséges reggeli után, amelyből Pósa alig tudott lenyelni egyetlen falatot, indultak a királyi nagyház felé. Apodfi Dénes urat ezen a rövid úton is öt fegyveres vitéz kísérte, ama nemesek közül valók, akik nagy számmal éltek birtokain is, városi otthonában is. A reggelinél például a nagyszámú családon kívül vagy tíz ilyen vitéz ült a hosszú asztal mellett. Dénes magyarázgatta is Pósának, hogy nem elegendő, ha sok paraszt munkálkodik az ember birtokán és háza táján, szükséges jó néhány fegyverforgatásban jártas vitéz is, aki megvédi a mindig várható támadások ellen. A király hatalma is attól függ, hogy birtokain vagyon-e elegendő szolgáló szerviens vitéze.

Ez nem volt újdonság Pósának, magánháborúságokról bőven hallhatott Párizsban is, legföljebb az volt a különbség, hogy a rakoncátlan urak nemigen tartózkodtak a király városában. Igaz, hogy ott meg az egyházi kancellária szította a tüzet a király ellen, és az egyházi inkvizíció fegyveresei tették szorongatóvá a városbeliek életét. Nagy győzelme volt az Fülöp Ágostnak, hogy az egyházi kancellária hatalmát s ezzel az inkvizíciósok veszedelmét legyűrje. Szerencsére itt, Budán nincs is egyházi kancellária, s hírét sem hallották az inkvizíciónak, rendbontó urak azonban ugyanúgy vannak, mint Franciaországban, s úgy látszik, ezekkel akar leszámolni Andreás király Dénes és a többi hozzája hű országnagy segítségével. Bizony lesz itt teendő a hazatért írástudó számára.

Ahogy mentek az utcán, úgy érezte, mintha Buda sokkal, de sokkal kisebb volna, mint tizenöt évvel ezelőtt. Holott Dénestől tudta, hogy a város megnövekedett, amióta Andreás felváltva hol itt, hol Fehérvárott lakik. De az igazi főváros egyre inkább Buda. Már itt van minden királyi hivatal. Fehérvárott csak a törvénynapokat tartják... de egyre ritkábbak a nyilvános törvénynapok. Fehérvár tehát egyre kisebb, és Buda egyre nagyobb várossá lesz. Igen ám, de akkor régen Buda volt az első város, amelyet Pósa életében láthatott, most pedig Párizsból, a világ legnagyobb városából érkezett Budára. Hol van itt Budán annyi kézmíves, annyi kalmárkodó vagy pénzváltó polgár, mint Párizsban? Vajon van-e itt csak egyetlen olyan mérhetetlenül gazdag kereskedő, mint Eustache mester? Szó sincs róla, cégéres házat elvétve, itt-ott felfedezett, s egy-két házban gyanított olyanféle üzletet, mint aminő Ambroise mesteré volt, a diákok házának közelében.

A gondolatok gyorsan váltották egymást. A hazai polgárokról Ambroise jutott az eszébe, arról meg az ifjabbik Ambroise, aki az életét vesztette az egyetem körüli harcokban, és Berta, a kalmár leánya, aki apáca akart lenni, mert Miskolcz nembéli Pósa, az idegen magiszter nem vitte el magával az atyai háztól... Azután mégsem lett apáca belőle, visszament a pult mögé, és várja, hogy majd jön egy hozzáillő polgárifjú, aki feleségül veszi.

Ambroise mester családja után az emlékezés sorra hozta vissza a párizsi barátokat: az oly nagy tudású Albertust, meg a folyton tevékeny, szervező Sorbon Róbertét, azután a köhögős honfitársat, Betlen kanonokot, aki ott halt meg, idegenben... És felrémlett Fülöp Ágost király két arca is, ez az egymástól annyira különböző két arc. Az egyik, amint lovon, győztesen vonul be városába, s tartása, tekintete olyan, mintha saját szobra volna; a másik arc a kettesben beszélgető, gúnyosan mosolygó öregemberé, akitől sokat tanult Pósa a világ ügyeinek megértéséhez.

Dénes úr nem zavarta Pósa szótlanságát, észrevette, hogy Buda láttán most emlékeket idéz, és csak a nagyház kapujában fordult szóval feléje:

– Találkoztál már azelőtt Andreással?

Pósa felrezzent, azután fejével igent intett.

– Nagyon régen. Amikor még herceg volt. Akkor volt még Imre-párt és Andreás-párt. Andreás szerette volna, ha melléje állok.

– És te? – nézett rá jobb szemével hunyorogva Dénes.

– Én? Én elmentem Párizsba...

– Hogy most végre mellé állj – mosolygott a tárnokmester.

– De most nincsen Imre-párt.

Dénesnek mind a két keze mozogni kezdett:

– No, pártoskodásra azért most is van alkalom, most is színt kell vallani, ki hová tartozik.

Pósa megállt, és Dénes szemei közé nézett:

– Hát nem tudod, hová tartozom?

Amannak szeme egész kicsire húzódott össze, jobb szeme szinte egészen eltűnt:

– Dehogyisnem tudom, hová tartozol, csak hogy maga Andreás nem mindig tudja, hogy ő maga hova tartozik. Különösen Pierre halála óta. Te segíts nekem folyton-folyvást megértetni vele, hogy a királynak a király pártján kell lennie.

Árpád nembéli Béla fia Andreás, a király, túl negyvenedik esztendején, még mindig nevezetesen szép férfiú volt. Egykor simára beretvált arcát most rövid, göndör szakáll fogta barna keretbe, bajusza is hosszabb volt, mint herceg korában, s hullámos haját egészen a válláig növesztette. Szeme azonban ugyanolyan derűsen világoskék volt, arca ugyanolyan egészségesen barna, mint annak idején. Ajkán, homlokán ott ült az életet mindenekfölött szerető, de okosan szerető emberek derűje. Andreást semmi sem viselte meg. Első feleségét élete felének tudta, rettenetes halálát megsiratta, meggyászolta, de hamar vigasztalódott, s amikor világpolitikai okokból csakhamar újra nősült, mindenesetre előbb alaposan érdeklődött az iránt is, hogy vajon Bizánci Péter leánya elég szép és elég formás leányzó-e, és csak a derűt keltő válasz után küldötte el követeit leánykérőbe. Ugyanilyen könnyedséggel viselte el nagyobb terveinek porba omlását. Hosszú, kitartó háborút folytatott a két szomszédos orosz tartományért, Halicsért és Lodomériáért, de amikor reménytelenné vált a küzdelem, szinte vállrándítással hagyta félbe, és fordult még nagyobb tervek végrehajtása felé. A birodalom megteremtését oly lelkesen készítette elő, hogy sokan azt gondolták, belehalna, ha nem sikerülne. S végül Pierre halálával semmibe foszlott az egész álom; Andreás pedig mintha már másnapra elfelejtette volna. A körében élők ugyan azt mondották, hogy semmit sem felejtett el, és minden elaludt tervét hajlandó bármely pillanatban újraéleszteni, amint alkalom kínálkozik rá, hanem amíg nincs rá alkalom, addig Andreás egyszerűen nem engedi lelke közelébe a csalódások és veszteségek bánatát. A csalódások legfeljebb abban voltak fölfedezhetők a közelállók számára, hogy egy-egy terv semmibe foszlása után, amíg a következő terv lelkesedése el nem ragadta, alig figyelt a körülötte folyó életre; amit csak kértek tőle, megígérte, és ha a kérelmező szívósan hajtogatta kívánságát, akkor a király be is tartotta ígéretét, noha nemegyszer ez éppen ellentétben állott a saját érdekével. De az effajta következetlenségeket csak a legközelebb állók vették észre, mert Andreás máskor is bármit megígért, csak éppen eszébe sem jutott beváltani az ígéretét, ha nem egyezett terveivel. Egyebekben a király kedélye változatlannak látszott, akárcsak ifjú korában, ma is szerette a zenét és a verseket, maga is szépen énekelt, s pengető hangszereken kísérte saját énekét, módjával itta, s nagyon élvezte a finom borokat, szerette az ízes ételeket, de nem vált soha mértéktelenné, és szerette, nagyon szerette az asszonyokat. Az asszonyok pedig viszontszerették királyukat. Igaz, a második házassága óta más nőkre csak mosollyal és kedves szóval tekintett, mivelhogy nagy szerelemre lobbant ifjú felesége iránt.

Jolán asszony, Courtenay Pierre és Flandriai Jolán leánya, ott ült férje balján, a királynéi trónuson, amikor Apod fia Dénes, a tárnokmester elébük vezette Miskolcz nembéli Nána fiát Pósát, a hazatérőt. Pósát meglepte, milyen szép és milyen fiatal asszony a királyné, aligha lehetett több tizennyolc-tizenkilenc évesnél. Haja aranyosan csillogott, szeme ibolyakéken ragyogott, hosszúkás arcán a rózsa és az elefántcsont színe váltakozott. S a nehéz, arannyal áttört ruha is sejtette testének vágyakat ajzó, telt és mégis karcsú formáját. Szép emberpár volt Andreás és Jolán, ott a trónus arany mennyezete alatt aranyos, kék és piros színekben tündöklő ruhákban, arcukon kedves derűvel, körülöttük a trónterem függönyökkel ékes köríves ablakaival, minden ablakközben egy-egy sisakos-dárdás, pödört bajuszú palotásvitézzel.

A trónus lépcsőjén pedig ott állott a király bizalmasa, Adorján kancellár, simára beretvált arcával, sima, őszülő hajával, sima, dísztelen és nagyon tiszta papi ruhájában.

Pósa az első pillanatban a királyi pár képét látta, de a második pillanatban felismerte az egykori párizsi öregebb diáktársat, és önkéntelen mozdulattal feléje mosolygott, csaknem Adorjánt üdvözölte először. A kancellár is úgy fordult feléje, mintha karjait akarná ölelésre tárni. De az üdvözlő szavak a királyt illették meg, azaz először a királynak kellett megszólalnia. Pósa, akárcsak Dénes, mélyen meghajolt. Várta, hogy mint egykor Imre, most Andreás is franciául szól hozzá, hiszen most is francia asszony ül a király melletti trónuson, igaz, hogy ez a francia asszony a bizánci császár leánya.

Pósa meglepetésére Andreás magyarul szólította meg, méghozzá igen közvetlen hangon:

– Be régen láttalak, Pósa! Valamikor, azt hiszem, idegenkedtél tőlem, de akkor még nagyon fiatal voltál, és szerelmes is voltál a pécsi Kalán unokahúgába.

Ez a teljesen váratlan hang és váratlan emlékeztetés Izabellára, olyan zavarba hozta Pósát, hogy nem tudott válaszolni. Az előre elkészített okos francia szavak azon nyomban szétfoszlottak. Mit válaszoljon erre? Körülötte mosolygott mindenki; a királyné is, úgy látszik, jól ért már magyarul, erre vall ajkának nevetése. Hangtalanul nevetett Adorján is, Dénes is, bizonnyal ők is tudnak egykori szerelméről. De mintha az ablakközökben álló pödört bajszú palotásvitézek is egyformán mosolyognának. Andreás pedig barátságosan folytatta:

– Most már nincs okod haragudnod rám. Kalán püspök régóta halott, meghalt Kulin bán is. Nagy idő telt el azóta, sok minden múlott el, a bogomilok sem érdekelnek sok embert Budán, minket legalábbis régóta nem érdekelnek. Kulin bán fia régóta visszatérítette őket az igaz egyházhoz... vagy ha nem térítette vissza, akkor együtt fog elkárhozni velük.

A tárnokmester közbeszólt:

– Az adókat mindenesetre pontosan fizetik.

Pósát nagyon meglepte, hogy Dénes belevághatott a királyi beszédbe. Olykor Fülöp Ágost is könnyed hangon beszélt alattvalóival, de nem történhetett meg, hogy bárki beszélni merjen, amíg a király nem fejezte be szavait. Itt azonban a többieket sem lepte meg a kis fekete úr merészsége.

Egyszerre megszólalt a királyné, magyarul, a hangsúlya is olyan volt, mintha gyermekkora óta beszélné férjeura nyelvét:

– Köszönjük neked, Pósa, amit atyám érdekében tettél, nagyon sok jót hallottunk rólad, tudjuk, hogy igaz hívünk vagy, nem is akarunk hálátlanok lenni irántad.

Pósa nagyon szerette volna tudni, hogy ki mindenkitől hallhatott olyan sok jót őróla a szép királyasszony. Ezt egyenes szavakkal nemigen lehetett most megkérdezni, de érezte, hogy végre meg kell szólalnia. Kicsit segélykérően nézett előbb Adorján sima arcára, azután ezt mondta:

– Nem tettem én többet, mint amennyit tehettem onnét a messzeségből. Most pedig hazajöttem, hogy ha szükség van írástudóra, hasznomat vegye itt a ti felségetek.

Lassan beszélt, keresgélte a szavakat, sutának érezte, amit mond. Ilyen ünnepélyes dolgokat könnyebben mondott volna latinul vagy franciául. De érzett is valami jelentőst abban, noha nem tudta pontosan, mit is jelent, hogy íme, ők itten az elődök magyar nyelvén beszélgetnek országos dolgokról, holott bizonyos, király is, királyné is, kancellár is könnyebben mondaná a komoly szavakat franciául.

Andreás mosolyogva nyújtotta feléje a kezét:

– Bízunk benned, Pósa. És ha körülnéztél már újra Magyarországon, mondd el nekünk, mit tapasztaltál. Itt nálunk lesz alkalmad írástudónak lenni.

Pósa előrelépett, egy lépést tett a trón lépcsőjén is, elfogadta a kezet, és mélyen meghajolt, s ekkor jutott eszébe, hogy mivel is kellett volna kezdenie:

– Mielőtt magamról beszélnék, királyom, előbb Fülöp Ágost úr jókívánságait tolmácsolom, aki általam küldötte üdvözletét szeretett testvérének, a magyar királynak, és kishúgának, a magyar királynénak.

A királyi pár érdeklődve mozdult meg a francia uralkodó nevére, és most Adorján szólalt meg, először, amióta Pósa a terembe lépett:

– Róla beszélj mindenekelőtt, fontos dolog a számunkra tudni, hogy mit csinál.

Pósa tekintete Adorján felé rebbent. Talán tíz éve is elmúlt, hogy utoljára hallotta szavát. Akkor ez a sima férfiú magiszter volt az egyetemen, hajában még nyoma sem volt az ősznek, de a hangja ugyanez az egész kicsit rekedtes, lágy hang volt. Mikor utoljára hallotta, Szent Ágostonról magyarázgatott a fiatalabb diákoknak. Párizsban Adorján leginkább Szent Ágostont tanulmányozta, és nyugodt hangján, ezen a kissé rekedt és mégis lágy hangon igen érdekes dolgokat mesélgetett ama nagy bölcsességű egyházatyáról. Vajon, amióta a király kancellárja, forgatja-e még mindig a szent bölcs Vallomásait és Isten országáról írott könyvét? Aki a földi királyok országaival foglalkozik, marad-e ideje és kedve, hogy Isten országát is elméjében tartsa? Hiszen éppen Szent Ágoston tanította, és annak idejében Adorján magyarázta, hogy az emberi elme véges, és sehogy se fér bele az isteni tudnivalók végtelensége.

Mindez nagyon gyorsan futott végig Pósa gondolatában, ugyanakkor megint csak megállapította, hogy Andreás jelenlétében, úgy látszik, egészen más az udvari illem, mint más királyok színe előtt, s itt nem kelt felháborodást, ha egyik-másik trón mellett álló közbeszólt. De máris felelt a kérdésre, szemével félig Adorjánhoz fordulva:

– Nagyon sokat tudnék beszélni Fülöp Ágost király győzelméről, és még sok egyébről, ami elválaszthatatlan ezektől a győzelmektől...

– Például mi az? – kérdezte Andreás... franciául. Szava önkénytelenül csúszott anyja, felesége nyelvére. A francia király dolgai szinte meg is követelték, hogy franciául szóljanak róluk. Ezzel a beszéd hangja, menete meg is változott. Pósa azonnal franciára fordította szavát, mondván, hogy például a toulouse-i polgárok felkeléséről is beszélni kellene, és az egyetem újjászervezése is elválaszthatatlan Fülöp Ágost megvalósított terveitől.

E szavakra szinte egyszerre kezdett érdeklődni a király a polgárokról, és Adorján az egyetemről. A királyné hátradőlt a magas trónuson, úgy figyelte a beszélgetést. És Pósa most már mesélő hangon, könnyed szavakkal kezdett beszámolni párizsi tanulságairól.

Ámde egyszerre, szó közepén, vágott a beszédbe Apod fia Dénes, a tárnokmester, ő magyarul szólt:

– Mielőtt mindezt Pósa elmesélné, arról kellene gondoskodni, hogy birtoka legyen. Nemzetsége ősi szállásbirtokaiban atyafiai ülnek, az atyai kis birtokon sógorok osztozkodnak, szülőházában is legföljebb, ha vendég lehet, s itt Budán is vendég. Hogyan lehetne a király szolgálatára, ha nincs elegendő földje, és paraszt a földeken, hogy legyen mit ennie? Vitézekre is szüksége lészen, hogy megvédjék azok ellen, akiknek nem tetszik az, ami itt az udvarban történik. Jó volna tehát az adománnyal kezdeni. Végtére Pósa nem indulhat azzal itthoni életének, hogy sokbirtokú asszonyt keressen magának. A házasságra ráér, ha majd lesz saját birtoka; föld nélkül úgyis nehéz újabb földeket szerezni.

Pósát zavarta a közbeszólás, nem tartotta helyénvalónak most ilyesmiről beszélni, de a király nevetve nézett Dénesre, és Adorján is helyeslő arckifejezéssel bólintott.

– Mégiscsak Dénes az okos ember – mondta Andreás –, ő tudja legjobban, mivel kell kezdeni. Hát hol szeretnél magadnak birtokot, Pósa? Csak ott ne kérj, ahol a legmérgesebb nemzetségek földjei fekszenek.

Pósa tétován nézett hol a királyi párra, hol Dénesre, hol Adorjánra:

– Nem ismerem még ki magamat idehaza. De úgy hiszem, bárhol lesz birtokom, az én helyem itt van, Budán...

Látta, hogy minden fej bólint e szavakra.

– Itt Budán, Pósa – mondotta Adorján –, és legjobb lenne, ha éppen a kancellárián.

Andreás kérdőn nézett Dénesre, az fejével, kezével, tekintetével helyeselt:

– Nagyon jó lesz az. Adorján magiszter is jó támaszt talál ebben a másik diákban. Annyit beszélhettek franciául, amennyit akartok.

A király a kancellárhoz fordult:

– Állítsd hát ki az oklevelet, hogy hívünket, Miskolcz nembeli Pósát alkancelláriussá nevezzük ki, és tudománya jutalmául adományozzuk... – kérdően nézett körül, majd legyintett. – Nézzétek majd meg azt is, hol van olyan kétszáz ekealja föld, amelyen legalább négy falu fekszik, hogy ennivalóra is jusson az alkancellárnak. Budán pedig sürgősen építtess házat magadnak, vannak itt jó, hozzáértő udvarnokok, embert és pénzt majd Dénes ad hozzá. De most már beszélj Fülöp Ágostról és a lázongó polgárokról.

Pósa pedig megköszönve a királyi kegyet, hol Andreásra, hol a szép királyi asszonyra tekintve, hol meg a párizsi helynevekre ismerősen bólintó Adorján arcára figyelve, emlékező hangon kezdett el beszélni. Franciául beszélt. Felidézte Fülöp Ágost király és nagyurainak ellentétét, az egyházi kancellária igyekezetét a király világi hatalma ellen, majd a toulouse-i polgárok fegyveres zendülését a földesúr ellen. A király és a körülötte állók feszült érdeklődéssel hallgatták, hogy ebben a küzdelemben a király okos politikával a polgárokat támogatta, és sikeresen visszaszorította a hatalmas bárókat. Pósa elbeszélte azt is, hogy az egyetem diáksága és néhány doktora milyen elszántan áll ebben a harcban a király mellett, és hogy mennyire tudja a király is az egyetem hasznát, ahol most már az ő számára képeznek írástudó férfiakat.

Mikor itt tartott, Andreás mosolyogva nézett rá is, meg Adorjánra is:

– Ezt el kell mesélni Róbert püspöknek, hiszen ő is valami ilyen egyetemet akar csinálni Veszprémben.

Ettől a megjegyzéstől meleg járta át Pósa szívét. Egyetem? Itt, Magyarországon? Hiszen akkor az ő helye talán nem is a kancellárián van, hanem ott, Róbert püspök mellett Veszprémben... De ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy ő bizony már túllépett a doktorok iskolai tudományán. Nemhiába nem szenteltette föl magát, nemhiába maradt vitéz formájú világi embernek, habár a fegyvert nem is tudja jól forgatni... Abban a percben, amikor a bizánci császár embere lett és hazaindult, hogy segítsen Andreásnak, útja másfelé vezetett. Neki most nem tanítania kell, hanem mindent elkövetni, hogy rend és nyugalom legyen az országban, hogy mások taníthassanak, és mások tanuljanak. Ez az út pedig mégiscsak a kancellárián kezdődik. De arra a Róbert püspökre majd figyelnie kell.

Hosszú ideig tartott még a király érdeklődése. Végül Dénes úr vetett véget a már ide-oda tévelygő, csevegéssé váló kérdés-feleletnek, mondván, hogy szeretne beszámolni a végek vámügyeiről.

Andreás sóhajtott, látszott rajta, hogy untatják a pénzügyek, de ugyanakkor tudja, hogy mily fontosak a számára. Úgy látszik, Adorjánt sem érdekelték a vámok. Ajánlotta Pósának, hogy jöjjön át már most vele a kancelláriára, nézze meg, mi folyik ott, és készítsék elő az adománylevelet is, amelyet a király még ma aláírhat.

Így is történt. Pósa mély meghajlással búcsúzott a királyi pártól, s Adorjánnal együtt indulni készült, de ugyanakkor a királyné is felállt, rájuk mosolygott, majd gyors léptekkel lejött a trónus lépcsőin, és kecses mozdulattal emelve hosszan húzódó uszályát, kiment a teremből. Az ajtó két szárnya nesztelenül nyílott ki előtte. Őt sem érdekelték a vámügyek.

A kancellária a királyi nagyház tőszomszédságában, az udvari kápolnához toldott épületszárnyban volt. Alacsony, tömör kapuja előtt palotásvitéz őrködött, minthogy nem egy úrnak érdeke lett volna, hogy az ott őrzött levéltárba, ahol az adományokat nyilvántartották, s a királyi pecsétes írások másolatait őrizték, emésztő tűz csapjon. A félköríves ablakok magasan voltak, és vasrács őrizte valamennyit.

– A kancellár jöttére a kaput kinyitották, és Pósa Adorján mellett belépett a hős kapualjba. Meglepte, hogy az udvar tele volt virággal, a kancellár gondosan ápolt kertet varázsolt a kis, négyszögletes földdarabba, amelyet a ház szürke kőfalai körítettek. A hivatalhelyiség is nagyon barátságos volt. A magasabban fekvő utcai ablakokból és szemből, a kertre néző nagyobb ablakokból is áradt a napfény a hosszú, gerendás mennyezetű helyiségbe. A középen nehéz, kecskelábú asztal húzódott. Ezen tartották a feldolgozásra váró anyagot. Különféle leíró munkát kellett itt végezni. Itt készítették elő az adományleveleket, itt csináltak másolatokat régebben kiadott oklevelekről, ha illetékes személy kérte, itt írták le a nádorispán és az országbíró rendelkezéseit. Először minden ügy a kancellár kezébe került. Ha a király birtokot adományozott, vagy hivatalba nevezett ki valakit, az erről szóló okiratot Adorján fogalmazta meg, vagy úgy, hogy maga írta le piros tintával, igen apró betűivel, egy kis pergamenlapra. Ha nem a maga kezével írta, akkor a végére odajegyezte a nevét, ez volt az engedély jele, hogy az oklevél leírható. Ha kérelem jött másolat kiadásáról – ezt is írásban kellett kérni –, vagy a nádorispán, esetleg országbíró rendelt el egyet s mást írásba foglalni, ezeket is előbb a kancellár olvasta el, s piros betűs aláírásával utasította a nótáriusokat, hogy állítsák ki az oklevelet. Arról is ő intézkedett, hogy milyen formájú legyen az oklevél: díszes, esetleg kezdőbetűje képpel ékesített, vagy egyszerűbb, de kétféle tintával írott, a kiemelt szöveg pirossal, avagy csak simán, sötét betűkkel lemásolt. Azt is ő gondolta meg, hogy hány másolat készíttessék a kiadott okiratról.

Ezek a kis pergamen darabok, amelyeket Adorján már látott, és kézjegyével leírásra kiadott, feküdtek egymás mellett a hosszú asztalon. A kertre néző ablakok előtt magas íróasztalok állottak, szám szerint négy. Ezek mellett dolgoztak a nótáriusok. Előttük tintás csészék, tollak, ecsetek. A leírandó szöveg kis faállványra erősítve függött szemük előtt, a pergamen pedig kapcsokkal kifeszítve simult az asztal ferde lapjára. A négy nótárius közül három állva dolgozott, egy pedig magas széken ült, egészen ráhajolva az íróasztalra.

Pósa jöttére mind feléje néztek, s amikor Adorján megállt a jövevénnyel, ott hagyták munkájukat, és üdvözlésére siettek: A magas széken ülő is lekászálódott.

Adorján bemutatta őket Pósának. és Pósát őnekik, megmondván, hogy ettől kezdve a Miskolcz nembéli úr lesz az alkancellár. Azok csodálkozva vették tudomásul, hogy kardot viselő, világi férfi fog rendelkezni Adorján mellett a kancellárián. A kancellár azonnal elmagyarázta nekik, hogy Pósa nem felszentelt pap, de azért ő is írástudó, sőt évtizednél is hosszabb időt töltött a párizsi egyetemen. Majd róluk mondotta el, hogy mind a négyen a püspöki káptalan iskoláját járták ki, ketten Veszprémből kerültek ide, ketten pedig Pécsről. Pósa különösen azokat nézte meg jól, akik a pécsi iskolába jártak. Vajon – gondolta – mit tudnak ezek a néhai Kalán püspökről, és mit tudnak a bogomilokról? Találkoztak-e ezek diákkorukban az eretnekséggel?

– Baranyaiak vagytok? – kérdezte tőlük.

Mindketten igent intettek fejükkel.

– Az édesapám a püspök úr szolgáló vitéze – magyarázta az egyik.

– Tehát Kalán püspök úr kezdett még taníttatni – mondotta Pósa mosolyogva.

Az csodálkozva nézett rá:

– Honnét tudod ezt, Pósa úr?

– Jártam ott valamikor, ismertem a püspököt is. – Maga is csodálkozva vette észre, hogy milyen könnyen ki tudja már ejteni a gyűlölt és csodált halott főpap nevét. – Kalán püspök megbecsülte a hozzá hű és tanulnivágyó embereket.

– Jóságos úr volt Kalán püspök – emlékezett a nótárius, mire Pósa semmit sem válaszolt, de arra gondolt, hogy kérdezzétek csak meg a parasztokat is, vajon csakugyan olyan jóságos volt-e? És csaknem megkérdezte, hogy mit gondol a tanult férfiú, akarta volna-é Kalán püspök azt is, hogy szolgáló vitézének fia többre vigye a nótáriusságnál? Bizony jól vigyázott Bor vezér okos ükunokája, hogy csak a legelőkelőbb nemzetségek fiai kerüljenek a nagy hatalmú helyekre.

Egyszerre azonban megszólalt a másik baranyai, az a fiatal képű pap, aki magas széket állított az íróasztal elé:

– Bölcs ember volt Kalán püspök úr, de nem állott ellen a Gonosznak, túlságosan is szerette a világi hívságokat.

– Honnét tudod? – kérdezte Pósa, és erősen szemébe nézett. Az állta a kérdő tekintetet. Fekete bogárszemekkel nézett vissza rá:

– Voltam a palotájában, azt akarta, hogy ha elvégeztem az iskolát, az ő nótáriusa legyek, de mire megtanultam a tanulnivalókat, Kalán úr már meghalt. Meggyászoltam, mert jó volt hozzám, de nem sirattam, mert a lelkem üdvét félthettem volna mellette.

– Hogy hívnak téged? Ki az apád? – érdeklődött Pósa. Egyszeriben nagyon kedves lett számára ez a fiatal, fekete szemű pap, aki bízvást gyerekember lehetett még, amikor felismerte, hogy micsoda bűnök lappanganak a nagy hírű pécsi püspök lelkében.

– Keletnek hívnak. Szüleim parasztok voltak Barcs vidékén. Egy éjszaka, amikor én még kisfiú voltam, a püspök katonái rátörtek Barcsra, nem tudom, miért. Menekültünk a Dráván túlra. Én valahogy lemaradtam a csónakról, sokan voltunk testvérek, nem mindenki fért föl. De mielőtt visszajöttek volna értem, odaértek a fegyveresek, sokat levágtak, gyerekeket a vízbe hajítottak, engem, nem tudom, miért, nem bántottak, hanem néhányadmagammal foglyul vittek Pécsre. Másnap Kalán püspök megnézett minket. Sorban álltunk a püspöki ház udvarán. – Pósa izgatottan hallgatta a történetet, maga előtt látta azt az udvart. – Kalán úr lejött, mindannyiunktól kérdezett valamit, nem emlékszem, hogy mit. De a végén a többi gyereket szolgául adta a káptalannak, engem azonban felvitt magával a szobájába, ahol sok könyv volt...

Pósán átremegett az emlékezés a sokkönyvű szoba hallatára.

– Ott azt mondta nekem, hogy értelmes fiúnak látszom. Ne sirassam a szüleimét, mert azok bűnös emberek voltak, akik eladták lelküket a Gonosznak. Engem taníttatni fog, és ha tudok már írni és olvasni, majd maga mellé vesz nótáriusnak. Így végeztem el a káptalan iskoláját. De a szüleimet nem felejtettem el. Nem tudom, miféle bűnöket követhettek el, de mégiscsak az én szüleim voltak.

A többiek már ismerték Kelet történetét, de Pósát különösképpen felizgatta, amit hallott. Megragadta a fiatal pap két kezét, és nyomatékkal kérdezte:

– Bizonyos vagy, hogy nem tudod, mik voltak a szüleid bűnei?

Pósa előtt ugyanis már nem volt kétséges, hogy azok a paraszti szülők bogomil eretnekek voltak. Nos, ha Kelet azt fogja vallani, hogy tudja vagy sejti, akkor őt nemigen érintette meg az a két istent imádó istentelenség. De ha egyszerűen tagadja, akkor nagyon gyanús, hogy titkon ő is bogomil, vagy legalábbis nincs távol azoktól. Hiszen jól emlékezett Pósa, maga Kulin bán tanította őt az eretnekek tanításaira, a bogomilok egyik parancsa, hogy ne vallják magukat Bogomil hívének, tegyenek úgy, mintha nem is tudnának róla...

De Kelet erre a kérdésre vállát vonta, s azt felelte:

– Lehet, hogy eretnekek voltak. Abban az időben, úgy mondják, sok eretnek élt Baranyában.

– Te nem találkoztál velük?

– Én? Én attól kezdve csak az iskolában éltem, s mire túl voltam mind a hét tudományon, Kalán püspök már halott volt, s én egyenest Budára jöttem, hogy itt, a kancellárián legyek nótárius.

Pósa úgy vélte, hogy ebből az óvatos válaszból semmi sem következik, de elhatározta, hogy szemét rajta fogja tartani Keleten.

A két Veszprémből jött nótáriussal már nem beszélgetett, noha tudta, hogy ott Veszprémben van egy Róbert nevű püspök, aki egyetemet akar csinálni. Erről is szívesen hallott volna, de úgy gondolta, előbb majd Adorjántól kérdez egyet-mást a hazai állapotokról.

Kezet fogott hát mind a négy írástudóval. Azok visszamentek íróasztalukhoz. Kelet is felkapaszkodott magas székére, egy pillantással még visszatekintve az új vicekancellárra, mintha kérdezni akarna tőle valamit, de nyomban azután ráhajolt a pergamenre, és az egyik ecsetet bemártotta a tintás vagy festékes csészébe.

Pósa is feléje nézett, mielőtt továbbment volna a szobából. Adorján észrevette, hogy érdekli a baranyai fiatalember, s mosolyogva magyarázta:

– Kelet a legjobb képíró itt, díszes kezdőbetűk rajzolását leginkább rábízom. Néha egész csatajelenetet fest egy N betű szárai közé. Egyébként mindig valami olyasmin töri a fejét, ami könnyebbé teszi a munkát, de nem azért, hogy henyéljen, hanem, hogy még többet dolgozhasson, ő találta ki magának, hogy ülve írjon, mert – azt mondja, és úgy látszik, igaza is van – gyorsabban halad előre így a munkában.

Ezután beléptek a következő szobába, amelynek falai körül sokszoros pántokkal körülvasalt, óriási lakatokkal lezárt, hosszú ládák álltak.

– Ebben vannak az okiratok másolatai – magyarázta Adorján.

Az ablak mellett, egy egyszerű gyalult asztalnál, szolgalegény késsel vakargatott egy pergamenlapot, mellette az egyik oldalon teleírt, a másik oldalon már megtisztított lapok halmozódtak. Pósa azonnal megértette, hogy a fogalmazásra használt pergameneket, meg az elrontott okleveleket megtisztítják és újra felhasználják. Ilyesmit Párizsban is látott.

A ládás teremből léptek be Adorján kancellári szobájába.

Hosszú asztal állt itt, rajta kalamáris ólomból, benne piros színű tinta, előtte egész halom hegyezett toll. Az asztal mögött kényelmes karosszék. A magas utcai ablak alatt a falnál kis polc állott, azon egyetlen, igen nagy könyv: az oklevélminták gyűjteménye, abban volt összeírva, hogy milyen alkalomra milyen szöveget kell a pergamenre írni. A főhivatalnok szobája egyébként fehérre meszelt, kopár cella volt. Kolostori otthonnak vélhette volna bárki, arra emlékeztetett a durván faragott, nagy feszület is, csak a fekvőhely hiányzott belőle. Pósa megsejtette, hogy Adorján hálófülkéjében sem lehet ennél nagyobb pompa. Ez a sima, kedves, művelt és híresen okos papi ember, Magyarország egyik legbefolyásosabb férfia, akinek helye a legfőbb méltóságok között van, igénytelenül él. Nem azért, hogy sanyargassa magát, hanem azért, mert nincs szüksége többre. Üres idejében talán olvas és elmélkedik, lehet, hogy könyvei számára is van egy ilyen meszelt szobája, de mindaz a hívság, amire lehetősége volna, idegen tőle. És, úgy látszik, jól érzi magát ebben a befolyásos egyszerűségben. Egész lénye nyugalmat, megelégedettséget, sőt derűs életet árul el.

– Ülj le, Pósa – mutatott Adorján a saját karosszékére, míg magának a szoba sarkából támlátlan ülőzsámolyt emelt, amely oly szerényen húzódott meg az árnyékban, hogy Pósa beléptükkor észre sem vette. – Csak ülj le nyugodtan, most még te vagy a vendég. Ha megkezded itt a hivataloskodást, majd úgyis külön szobát rendezünk be neked, asztallal és karosszékkel. Majd megbeszéljük, hogyan osztjuk fel egymás közt a tennivalókat. Én már úgyis kevésnek bizonyultam itt egyedül. Örülök, hogy hazajöttél és idekerülsz. Ülj csak le nyugodtan. – Maga már el is helyezkedett az asztal végén a zsámolyra, könyökét kényelmesen támasztva az asztal lapjához. Erre Pósa is elfoglalta a felkínált helyet.

– Mindenekelőtt megnézzük, hogy merre keressünk megfelelő birtokot.

Pósa erre alig figyelt, még Kelet járt a gondolatában, meg a kancellária előbb látott hosszú szobái. Volt valami ebben a levegőben, ami jólesett szemének, sőt az orrának is. A pergamen, a tinta, a festékek szaga, amely elkeveredett a falakból áradó mészszaggal, mintha a diákok házának levegőjét idézte volna, illetve onnan is csak egyik-másik szobáét, mert az ebédlőteremnek állott olaj szaga volt. Adorjánhoz fordult:

– Emlékszel-e?

És akkor megszakadt a jelen, a két egykori párizsi magiszter előbb réges-régi közös emlékekről beszélt, azokból az évekből, amikor még Adorján is odakint tanult, és Pósa ifjú diák volt, majd azokra a dolgokra került sor, amelyeket a kancellár már nem tudhatott, amaz esztendőkből, mikor már Pósa volt magiszter a hírneves doktor, Alexander Halensis mellett. Végül – és az érdekelte legjobban Adorjánt –, az újonnan hazaérkezett részletesen beszámolt az egyetemi eseményekről, amelyeket a király előtt csak éppen említett, mint figyelemreméltó történetet a francia király városából. Most részletesen sor került arra is, hogy a diákok, főként a szegény nemesek és a polgárfiúk közül valók, miképpen szeretnék átalakítani az egész tanítást. Sokat mesélt Albertusról, a fiatal doktorról, aki figyelmét az égi titkokról a földi tudnivalók felé fordította, és a természet törvényeiben keresi Isten törvényeinek a rendszerét.

Alig vették észre, hogy a felidézett eseményekből hogyan csaptak át azokra a legizgatóbb kérdésekre, amelyek szüntelenül foglalkoztatták mindkettejüknek az elméjét.

Abélard nevénél Adorján mosolygott, mint aki hiszi is meg nem is a rég halott francia doktor tanításait a fogalmakról, amelyek istenben meg a mi gondolatainkban valóságok, de a kézzelfogható dolgok világában csupán nevek.

– Még mindig jobb – jegyezte meg –, mintha egyszerűen tagadnók a fogalmak valóságát, és mindenestől csak neveknek vélnők, mint a nominalisták.

– Ki hiszi azt már? – kérdezte vállát vonva Pósa.

– Nono – emelte fel kinyújtott mutatóujjal a jobb kezét Adorján –, Roscellinus tanítása még nem a múlté. A salernói egyetemen több szó esik róla, mint kellene. És attól tartok, hogy ha Apodfi Dénest nemcsak az adók meg a vámok érdekelnék, hanem a filozófia nyelvén is végiggondolná gondolatait, könnyen kiderülne róla, hogy ő is nominalista, aki nem lát túl a mindennapos élet szűk keretein, és nincs kilátása az örök érvényű isteni valóságok felé.

Pósa jól felismerte ezekben a szavakban a ma is változatlanul Szent Ágoston igéit valló embert. Mosolyogva nézett rá:

– Ma sincs napod Augustinus nélkül?

Adorján felállt, széttárta a karjait:

– Semmit sem értenék nélküle, ő magyarázza meg nekem mindazt, ami körülöttem történik. Tőle tudom, hogy nem érthetek meg mindent véges elmémmel, tőle tudom, hogy vannak eleve jók és eleve rosszak, és azt is, hogy ez a világ a jó és rossz ellentétének szüntelen harca, nekünk pedig az a dolgunk, hogy a jót segítsük győzedelmeskedni a rossz ellenében. De azt is tőle tudom, hogy nem hiábavaló a gonosz sem, mert éppen ez a szüntelen harc változtatja a világot. A földi világ változik, ma másképpen kormányozzák az országokat, mint az én ifjúkoromban, és idővel megint másforma lesz az állam. Ez a változás nem megy simán, zökkenő nélkül, hanem a jók és rosszak folytonos harca közben, és a rosszak is eszközök arra, hogy az állam folyvást jobb legyen, folyvást közeledjék a legtökéletesebbhez, Isten államához. Így tanította ezt Augustinus. És ha olykor mindezt csupán bölcs igének is tartottam volna, amióta én is részese vagyok az állam kormányzásának, mindennapos tapasztalatból tudom, hogy így van. És csak azért értem, mert a szent doktor eleve megtanított rá.

Pósa bólintott. Milyen világos is ez az ágostoni tanítás. Még a rossz is eszköz a jó eléréséhez. Adorjánnak pedig, úgy látszik, nincsenek kétségei. Fel kellett tennie egy kísértő kérdést:

– És Averrhoes?

Mikor ezt a nevet kimondotta, arra gondolt, hogy az arab bölcs szerint kettős igazság van: az egyik a hité, a másik a tudásé; amit tapasztalok, annak mi köze sincs a hitbéli érzésekhez.

Adorján arcára a harag pirossága ült ki, keze váratlanul ökölbe szorult, és rácsapott az asztalra:

– Averrhoes gyilkos! Az örök életet akarja elvitatni tőlünk! Meg akarja ölni a lelket.

Pósa halkan próbálta védeni, meglepte ez a felháborodás a mindig sima szavú Adorjánnál:

– Hiszen Averrhoes sem tagadja a halhatatlanságot, csupán az egyes emberek halhatatlanságát, szerinte a földi elmúlás után a lelkünk visszaolvad a nagy közös lélekbe, Istenbe...

– Igen – nézett rá gúnyosan Adorján –, „mint a zene a levegőbe”. Hát ebből a halhatatlanságból nem kérek. Nekem magamnak van igényem a halhatatlanságra. Mit érek örökkévaló lelkemmel, ha nem tudom, hogy az én vagyok, hogy az az én lelkem? Hiába beszél Averrhoes és minden híve szüntelenül Istenről. Aki tagadja az ember személyes lelkét és a lélek személyes halhatatlanságát, az tagadja Istent is, tehát tagadja az isteni törvényeket is, tagadja a jót és a rosszat, értelmetlenné és szörnyűvé teszi az életet. Hiszen ha lelkünk halálunkkal elmúlik, akkor az egész élet egyetlen halálfélelem. – Keményen Pósára nézett: – Csak nem vallod Averrhoest?

Pósa mosolygott:

– Dehogyis vallom, Adorján, csak olvastam, gyakran gondolok rá, különösképpen arra a tanítására, hogy kétféle igazság van.

Adorján tekintetén még mindig ott ült a felindultság:

– Csak egyféle igazság van: Isten igazsága, a jók igazsága. Ami ezzel ellenkezik, amit a sátán igaznak hirdet, amit a gonoszok igaznak mondanak, az hazugság. Nincs más igazság az égben és a földön, a mi dolgunk, hogy egyre jobban közelítsünk az örök igazsághoz. Harcoljunk Istenért a gonosz ellenében.

Pósának az jutott eszébe, hogy ha Adorján magiszter ilyen görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy mindent csak ebből az egyetlen nézőpontból mérjen fel, ha mindenben a jó és rossz örök harcát látja, akkor bizony akaratán kívül sokkal közelebb áll amaz elátkozott bogomilokhoz, meg a Franciaországban halomra gyilkolt albigensekhez, mintsem ő maga is gondolná. Hiszen ezek az eretnekek, amikor két istenről beszélnek, és mindent a két isten örök harcából ítélnek meg, maguk pedig minden gondolatukkal és cselekedetükkel a jó isten mellé akarnak állni, bizony sok mindenben hasonlatosak Szent Ágoston hívő követőjéhez. Soha életében nem gondolt még erre... Most ismerte csak fel a hasonlatosságot Szent Ágoston igéi és az üldözött eretnek tanítások között. De nem szólott róla. Eddig ugyanis azt hitte, hogy Adorján fölényes bölcsességgel tekint a különböző doktorok tanítására; nem gondolta, hogy viharok is háboroghatnak a kancellár lelkében. Előbbeni felindulása azonban arra vallott, hogy csak a körülötte kavargó földi világot szemléli biztonságos nyugalommal, s találja meg minden jelenségre a magyarázatot Augustinusban. Hanem amint az isteni igazságokra kerül a sor, Adorján nem hogy nem alkuszik, de még vitázni is csak haragosan képes. Bizonnyal így helyes ez – tette hozzá Pósa gondolatban –, aki az ország nagyjai közt foglal helyet, és bölcsességének az emberek boldogságát kell elősegítenie, az nem ingadozhat a legfőbb igazságról vallott véleményében, és a körülötte folyó dolgokat mindig ugyanazon igazság szerint kell megítélnie. De vajon Andreás körül minden nagyja az országnak ilyen biztonságos a maga igazságában?

– Mondd csak, Adorján, az udvarbéliek mind egyetértenek veled?

Erre a kancellár arca megint mosolygóra vált. Visszaült a kis székre, karjaival az asztalra támaszkodott, és magyarázó hangon kezdett el beszélni:

– Az udvarbéliek csak földi dolgokkal törődnek. Ez nem is baj, hiszen ez az ő dolguk, s akaratukon kívül is szolgálhatják a jót. Én néha megpróbálom megmagyarázni nekik, hogy eszközök a jó szolgálatában, a rossz ellenében. Olyankor tisztelettel is, gúnyos mosollyal is hallgatnak. Ha arról beszélek, hogy mindenben az örök igazságnak valamiféle jelképét kell látni, akkor bólintanak, de nem értik. Tudom, hogy általában az a vélemény rólam, hogy kiismerhetetlen vagyok, nem lehet tudni, mit gondolok és mit akarok...

Pósa bólintott, ilyesmit már maga is hallott Adorjánról.

– Nos, ez nem baj. Inkább érzik, semmint tudják, hogy mindenestől Andreás mellett állok, és nem azoknak az oldalán, akik ma is úgy akarnának államot kormányozni, mint a nagyapáink. Andreás tévedhet, szokott is tévedni, de mégis a jót szolgálja az egymással marakodó, utakat veszélyeztető nagyurak ellenében. Ő rendet akar. És ugyanezt szeretnék az udvarbéliek is, akik közül igazán csak Dénesre kell figyelned, a többi mind azt teszi, amit ő akar. A nádorispán meg a többiek derék lovagok, szorgalmas birtokszerzők, de mindenről az a véleményük, mint Dénesnek. Dénes pedig nagy eszével ugyan mindenestől a földi világ embere, hanem erről a földi világról meglepően sokat tud. Az egyházatyákhoz meg az iskolák doktoraihoz nem ért, tudja azonban, mi kell a király gazdagságának elősegítéséhez. És ha a király gazdag, akkor a rendbontó urak könnyebben rakoncázhatók.

– De hát kik állnak szemben veletek? – kérdezte végre Pósa. – Hol vannak azok a féktelen urak?

– Majd találkozol velük. Sokan vannak, de kevesen élnek most itt Budán. Legnagyobb részük egykor Andreás pártján állott a néhai Imre ellenében, mert kedvükre volt a zűrzavar. Amióta Andreás a király, ellenségesen néznek reá. Most nincs pártjuk, de jól látjuk már, hogy Béla hercegnek csak egy egész kevéssel kell korosabbnak lennie, és Béla-pártot fognak szervezni Andreás ellenében.

Most Pósa állott fel. Egy-két lépést kellett járnia. Úgy látszik, igen izgalmas dolgok készülődnek itt.

– De hát, ha látjátok, mi készül, nem tudjátok elejét venni? Bizonyos, hogy Béla herceg rááll, hogy atyjával szembeállítsák?

Adorján hangja suttogóra vált:

– Majd megismered Bélát. Mintha nem is az atyja fia volna. Nincs még tizennégy éves, de máris komor ember, Andreás környezetéből senkit sem szeret. Napja nagy részét imádsággal tölti, de úgy látszik, szeretet nem lakozik a szívében. És... gyűlöli az atyját.

Pósa elámulva nézett Adorjánra. Hanem az folytatta:

– Képzeld csak el, Béla herceg édesanyját szeme láttára ölték meg. Andreás pedig nem állt bosszút. Andreás bölcs volt. Bármennyire szerette is Gertrudis asszonyt, tudta, hogy az idegenek elleni, nem is oktalan gyűlölet áldozata lett. Mindenkit maga ellen ingerelt volna, ha büntetni akar. A gyilkosokat ugyan elűzte magától, de sokban engedett is nekik. Nem vetted észre, hogy most a király előtt csak magyarul lehet beszélni? Holott Imre idejében francia beszéd volt a szokásos, Gertrudis napjaiban pedig német szó járta. De Gertrudis halála óta mindenki ragaszkodik az ősi nyelvhez, még Jolánka királyasszony is megtanult, jól megtanult magyarul, s Béla herceg menyegzője csak akkor következik el, ha menyasszonya, a görög Mária jól beszél magyarul. Én tanítom nap mint nap magyarul beszélni a császárkisasszonyt. Béla herceg tiltakozik a házasság ellen is, amelyet apja szerzett. De tudja, hogy hiába tiltakozik. Ezért még jobban gyűlöli a tőle annyira különböző, derűs kedvű Andreást. Béla herceg egyre csak azt hajtogatja, hogy nagyatyja, az öreg Béla tudta, hogyan kell helyesen királykodni. Világos hát, hogy Andreás nem egy ellensége Béla nevében fog pártot ütni. A többiek pedig majd gonosz játékot űznek a két párt között. Mert vannak, akik nem állhatnak sem Andreás, sem Béla mellé.

Pósa kérdően nézett Adorjánra, de az tüstént magyarázta:

– Nem állhat egyik oldalára sem, aki Gertrudis idején németpárti volt, s azóta Andreás kiejtette a hatalomból. Ilyen a Győr nemzetség. Pot úr, a valamikor gyűlölt nádorispán, haragszik Andreásra, mert többé nem nádorispán, de Bélához nem állhat, mert ott ellenségnek tekintik őt. A Bor nemzetség óriás birtokaival szemben áll Andreással, de éppen a Bor nemzetségből származó Bánk ölte meg Gertrudist...

És most, hogy újra fellebbent a Bor nemzetség neve, s ez újra felidézte Kalán püspököt, megnyílt Pósa lelke, s megkérdezte, amit azóta, hogy lábát újra magyar földre tette, mindenekelőtt meg akart kérdezni:

– Mondd csak, Adorján, tudsz-e valamit Bor nembéli Izabelláról, a néhai Kalán püspök unokahúgáról?

Azt hitte, hogy arca vérvörössé vált, de Adorján, úgy látszik, nem vette észre:

– Hogyne tudnék. Ki ne tudna róla, hiszen az ország egyik leggazdagabb örökösnője.

Pósa izgatottan figyelt.

– Kalán hirtelen halt meg, azt mondják, megmérgezték. De őróla is sok méregkeverő mendemonda keringett. Most már ne kutassuk. Nos, Izabella kolostorba akart menni. Sok mindent fecsegtek róla is. De túl sok birtoka maradt ahhoz, hogy ne akadjon férje, hiszen még ma is szép asszony, noha egy-két évvel túl lehet már harmincadik esztendején.

Pósa szíve zakatolt az izgalomtól.

– Éppen Pot nádor fia, Péter kereste föl és feleségül kérte, mielőtt még apácává szentelték volna. El is ment hozzá. Egy ideig itt éltek Budán, de amikor Pot nem volt többé nádor, az egész család hazaköltözött mosoni birtokára. Azután Péter Andreással együtt elment a keresztes háborúba, és a táborhegyi csatában elesett. Izabella azóta özvegy. Apósánál él. Én azóta se láttam. Mondják, hogy Pot és öreg felesége úgy őrzi, mint a szeme fényét, hiszen öröksége azóta a Győr nemzetségét öregbíti. A Bor nembéliek pedig szeretnék kiragadni onnét, hogy a nagy birtokokat vele együtt visszaszerezzék. Kalán ugyanis a maga szerezte földeket végrendeletben Izabellára hagyta. És Kalán sokat szerzett. Így halála után e sok ekealja földet csak Izabellával lehet megkaparintani.

– Szeretném látni őt – tört ki Pósából a vallomás. – Ifjúkoromban jól ismertem Kalán püspököt, és ismertem Izabellát is. Szeretném látni újra.

Szíve olyan hevesen dobogott, hogy a szava egy pillanatra elakadt. Adorján ránézett. Hiszen ő is hallotta, hogy Pósa ifjúkorában micsoda ellentétbe került a nagy hatalmú püspökkel. Izabella iránti régi szerelme sem lehetett titok mindenki előtt. Andreás is emlegette. Hanem az régen volt. Miért kívánja annyira látni a hazaérkezett férfi egykori ellensége szeretett rokonát? De hát mindenkinek meglehetnek a maga titkai. Ajka szélére mosoly ült, és tanácsadó hangon mondotta: – Látogass el Mosonba. Pot szívesen lát vendéget, hacsak nem a menyét akarja elvinni tőle. – S amint ezt kimondta, gyanakodva nézett Pósára. Talán a nagy örökség vonzaná őt is ?

– Nem, Adorján, nem állíthatok be csak úgy vendégként a Győrfi urak udvarházába. Valami okom kell, hogy legyen hozzá... Máskülönben Izabella is azt hinné, hogy háztűznézőbe érkeztem. Igen... igen... hiszen akkor, tizenöt éve azért mentem Párizsba, mert Izabella nem lehetett a feleségem. – Ezt a vallomást senki másnak nem tette volna, csak a szinte idősebb testvérnek érzett magiszternek. Az pedig, mint akinek sejtése bizonyságot kapott, bólintott, de azt mondta:

– Annál inkább elmehetsz.

– Nem, Adorján, én többé nem mehetek háztűznézőbe Bor nembéli Izabellához. De mégis látni szeretném. Le kell számolnom végre azokkal az emlékekkel, hogy nyugodtan ülhessek itt a kancellárián, és – mosolygott – szolgáljam a jót a rossz ellenében. – Ezekre a szavakra a kancellár szeretettel nézett vissza Pósa szemeibe.

– Tudod-e mit, Adorján? Nekünk most éppen birtokot kell választanunk az én számomra. Van-e néhány ekealja ott valahol Moson közelében a Győr nemzetség szomszédságában? Az új birtokosnak meg kell látogatnia szomszédait...

Adorján felnevetett: – Jól van, Pósa, ott is találunk talán négy falut. Akár holnap indulhatsz is új birtokodra. De azért ne időzz túl sokat az emlékeidnél. Mai munkák várnak itt reád.

3

A Győr nemzetség öregapja – úgy kétszáz esztendővel azelőtt – német jövevény volt, aki kalandokat és vagyont keresni érkezett egyetlen lóval és egyetlen karddal Magyarországra. Itt azt mondotta, lovag volt odahaza, akit a szent feladat hajtott ide, hogy segítsen a magyar királynak diadalra segíteni az üdvözítő kereszténységet a gyalázatos pogányok ellenében. Minthogy pedig valóban szükség volt itt megbízható fegyverforgatóra, akiket semmiféle rokoni érdek vagy érzelem nem fűz a pogányságban leledző nemzetségekhez, a királlyal ellenséges hadnagyok oldalára sem állnak, mivel a kiirtott hadnagyok bőséges jószágából szeretnének földadományt szerezni maguknak, tehát senki sem vizsgálgatta, hogy vajon odahaza ki és mi volt a kardos jövevény famíliája, valóban lovaggá ütötték-e annak rendje és módja szerint. A különböző német, olasz, szlovén kalandkeresőket nehéz harcokba küldötték a pogányok ellen, azaz minden olyan törzsfő ellen, aki nem akart meghajolni a királyi hatalom előtt. Aki közülök elesett, annak imádkoztak lelki üdvéért, s aztán a nevét is elfelejtették, aki élve maradt, az nagy birtokadományokat kapott amaz óriási földekből, amelyeket a győztes király magának szerzett meg. Egynéhány közülök hírneves vitéz lett, akire a királyok rábízták hadaik vezetését; comes címet kaptak, amit a nép nyelvén ispánnak neveztek, s ők maguk idegen nyelvükön gráfnak vagy grófnak mondottak. Gyermekeik már jól tudtak magyarul, és összeházasodtak az imént még pogány magyar urak gyermekeivel. A fiakból és azok fiaiból kerültek ki nemzedékről nemzedékre a király tanácsosai, udvarának tisztviselői, a megyék ispánjai. Egy vagy két nemzedék alatt többszörösen is atyafiságba kerültek velük. Már csak egész kevés, származására különösképpen büszke nemzetség tett különbséget a honfoglaló és a jövevény urak családjai között. Nem is volt sok értelme a különbségtevésnek, hiszen a jövevény comesek asszonyai javarészt honfoglalók leányaiból lettek, s a honfoglalók ivadékai ugyanúgy házasodtak össze jövevények leányaival. Az egykori kóbor lovag utóda volt Győr ispán, aki újabb birtokokkal növelte az első adományokat. Királyi kegy, okos házasság egyre gazdagabbá tette a nemzetséget. Kiterjedt földek s nagyszámú falvak urai lettek a Győrfiak. Hatalmuk alá vetették a környék kisebb birtokosait is, akik azután fegyverükkel nekik szolgáltak. Az öreg Béla király halála idején két férfitestvér birtokolta a mosoni udvarházat: Csépán és Pot. Mikor Imre idején megkezdődtek a testvérvillongások, elérkezettnek látták az időt, hogy addigi vagyonukat és befolyásukat tovább növelve, az ország leghatalmasabb urai közé növekedjenek. Megtanácskozták egymással a tennivalókat. Csépán úr volt az idősebb, a gyorsabb gondolkodású és a megfontoltabb, Pot úr a tevékenyebb és az indulatosabb. Az ifjabb fiú, mint az apját, úgy szerette s tisztelte okos szavú, körültekintő bátyját. Csépán úr úgy vélte, jobb lesz Andreás mellé állni, előbb-utóbb okvetlenül ő lesz a király. A két testvér tehát felajánlotta kardját, s ami ennél is többet jelentett, nem kisszámú hadinépét Andreásnak. A kalandos herceg és felesége, Gertrudis asszony felettébb megkedvelte a két vitézt. Csépán egy ízben Merániába is elkísérte Gertrudist, amikor az – férje fogsága idején – hazamenekült, hogy otthon várja ki az ügyek jobbra fordultát, Pot pedig lappangva készülődött, hogy a fogoly herceg kiszabadulván, újra jelt adjon a kardok kihúzására. Volt is becsületük, amint Andreás és felesége végre felülhetett az annyira vágyott trónusra. Gertrudis királyné a magyar urak közül igazán csak egész kevés kipróbált vitézben bízott, ezek között is első volt a két Győrfi testvér. Csépán és Pot urak pedig kihasználták előnyös helyzetüket, és adományt adományra halmoztak. Összebarátkoztak az udvarban lebzselő németekkel, segítettek nekik meggazdagodni, ezért aztán a királyasszony élősdi rokonsága dicshimnuszokat zengett róluk. Így Gertrudis csakhamar azt látta legelőnyösebbnek, ha Csépán úr foglalja el a legfontosabb hivatalt, ő lett a nádorispán. A tevékeny Pot pedig a főlovászmester. Gertrudis meg is lehetett elégedve új nádorával, segítette hatalomra kerülni és gazdagodni az egész német rokonságot, s ezért ő maga is folyton-folyvást újabb birtokokkal kerekíthette ki birtokát. Most már egész Moson megye az övék volt, természetes hát, hogy más ember nem parancsolhat azon a tájon. Így öccsét, az udvari méltóság mellett, még Moson vármegye ispánjává is kinevezte. A megyésispánt pedig a behajtott királyi adók egyharmad része illette, az meg természetes volt, hogy Csépán úr sohasem nézett Pot úr körmére, hogy mennyit hajtott be, s abból mennyit küldött a király kincstárába. Annyi bizonyos, hogy Csépán nádor a nagyúri nemzetségek szemében csakhamar igen gyűlölt emberré lett, benne látták – és joggal láthatták – a nem szeretett királyné és az élősködő udvari németek hűséges eszközét, az ország harácsolóját. A nádorispán ugyan tudta, hogy veszedelemben van az élete, igyekezett is vigyázni magára, de nem menekülhetett. Egy reggel átszúrt szívvel találták ágyában. Hiába vonták kínpadra az egész cselédséget, nem tudták meg, ki a gyilkos. Az indulatos Pot karóba húzatta a halott nádor valamennyi közvetlen szolgálattevőjét, hiszen azok közül lehetett, aki besurrant az alvó nagyúrhoz, vagy legalábbis tudtukkal kellett történnie a merényletnek. De az is nyilvánvaló volt, hogy a gyilkosság szálai sokkal messzebbre húzódnak, egészen az elégedetlen urakig. Kideríthetetlen volt, kik tervezték és kik hajtották végre Csépán nádor megöletését. Csupán gyanú alapján mégsem lehetett vádat emelni a leghatalmasabbak, a Keánok, Bor nembéliek, Miskolczok, Borsák, Rátótok, Zsámbokiak, Huntpázmányok meg a többiek ellen. Az udvarbéliek tehát ünnepélyesen eltemették és meggyászolták Csépán nádort. Pot úgy érezte, mintha támaszát vesztette volna el, az egyetlen embert, akit igazán becsült. Majd Gertrudis akaratából és Andreás készséges hozzájárulásával, Pot követte bátyját a nádorispáni hivatalban. Tanult a bátyja sorsából. Mindenüvé fegyveresekkel körülvéve járt, hálószobája előtt, de még vasrácsos ablakai alatt is kopjások őrködtek. Fegyverrel senki sem léphetett be hozzá, és aki hivatalos ügyekben nagy nehezen a színe elé jutott, annak is három lépés távolságban kellett állnia tőle, s közötte két kivont kardú vitéz figyelte a kérelmező minden mozdulatát. Egyéb gondja nem volt, mint gazdagságát növelni. Birtokai már átnyúltak a szomszéd vármegyébe is. Rövidesen jobban gyűlölték őt, mint azelőtt a bátyját, mivel Pot úr ráadásul indulatos és goromba is volt, mindenütt kimutatta, hogy mennyire gyűlöli a többi nagybirtokos nemzetséget, s hogy valamennyiben bátyja gyilkosát sejti. Végül maga Andreás vette észre, hogy saját érdeke ellen van, ha megtartja maga mellett kipróbált, de nagyon népszerűtlen emberét. Megköszönte hát hűséges szolgálatát, és meghagyta őt a mosoni ispánságban, még egy végső birtokadománnyal igyekezvén kiengesztelni, megkérte, hagyja el Budát is, költözzék haza Mosonba, ahol nincs veszedelemben az élete. Az indulatos Pot megsértődött. Kegyvesztettnek érezte magát, és hálátlanságról dohogott. Azt sem engedte, hogy fia ott maradjon az udvarban, holott a vitézi dolgokban járatos Pétert jó szívvel látták volna továbbra is a király környezetében. Nem is szívesen indult a fiatal lovag a vidéki otthonba. Nemrégen nősült. Nem volt könnyű feleségül nyernie Izabellát. A Bor nemzetség sehogyan sem akart beleegyezni abba, hogy Pot fia, Csépán unokaöccse elvegye a már felszentelés előtt álló apácát, aki Kalán püspök szerzett jószágainak örököse. Pot nádor azonban királyi beavatkozást tudott kieszközölni, s így lett Izabella mégis Győr nembéli Péter felesége. Péter nem ismerte Izabellát, amikor elhatározta, hogy feleségül veszi. A baranyai birtokok izgatták képzeletét. Hanem amikor megismerte az örökösnőt, egyszeriben szerelmes lett beléje, annyira, hogy a házassági huzavona közben kijelentette, ha kell, akár vagyona nélkül is elveszi. Ehhez persze Pot úr nem járult volna hozzá. Annyi bizonyos azonban, hogy amikor Izabella beköltözött a nádor budai lakásába, apósa is, sőt anyósa is igen hamar megszerette, és gyermekének érezte. Leányaik, férjhez menvén, amúgy is régóta elköltöztek hazulról, ki erre, ki arra a tájára az országnak. Leányaik helyett kapták kedves leánygyermekül Izabellát. Mikor azután Pot úr nem volt többé nádorispán, és ragaszkodott ahhoz, hogy Péterék se maradjanak Budán, Izabella sokkal szívesebben engedelmeskedett a családfőnek, mint a fia. Péter jól forgatta a fegyvert, a tornák ünnepelt vitéze volt, szeretett táncolni is, és büszke volt szép feleségére. Úgy érezte, eltemetik magukat a mosoni otthonban. Csodálkozott is, hogy Izabella oly könnyen rááll az utazásra, hiszen attól is félt, hogy asszonya nem fogja magát jól érezni távol az udvari pompától. Végre is Izabella magyarázta meg neki, hogy ő már mindent a kolostor egyszerűségéhez mér, hiszen kis híja, hogy mindhalálig tartó otthona a zárda cellája lett. Ehhez képest pedig a mosoni udvarház bizonnyal királyi palota. El is utaztak. Pot mérges, dohogó életet élt, alig vette észre, hogy mennyivel nyugodtabb most, mint azelőtt, hiszen nem kell tőrt gyanítani minden sarokból. Nap mint nap hálátlannak emlegette Andreást. Mikor eljött Gertrudis megöletésének híre, elégedetten bólogatott: „Lám, nem tudták megbecsülni a hűséges embereket.” A királyné gyilkosa éppen az a Bor nembéli Bánk volt, aki Pot után került a nádori méltóságra. Azt hitte, azt remélte, hogy most mentegetőző követek jönnek majd Budáról, és visszahívják nádornak. Nem értette, mi is történt. Nem vette tudomásul, hogyha Bánk el is vesztette országos hivatalát, mégis ő győzött, a német rokonok befolyása végképp megszűnt, Andreás közelében még csak nem is illik idegen nyelven beszélni, tehát az egykori német udvaroncokkal paktáló Potnak ma kevesebb helye van az udvarban, mint amikor a király hazatanácsolta. Győr nembéli Pot egyszerűen csak annyit vett ebből tudomásul, hogy őt teljesen elfelejtették. Még mérgesebb, még dohogósabb lett. Bánta már, hogy mégsem hagyta Pétert az udvarban, az legalább figyelmeztető lett volna, hogy van valahol messze egy hűséges ember, akit vissza lehet hívni. Kívánta már, hogy Péter kerüljön újra közel Andreáshoz. Kapóra jött a keresztes hadjárat híre. Péter maga is kedvtelve indult szerencsét próbálni. A keresztes hadban szeretettel láttak minden lovagot, Péter hát elbúcsúzott övéitől, s Andreással elment a Szentföldre. Annak hantja alatt nyugszanak csontjai, pogány ellenség ölte meg az Úr dicsőségére. A hazaérkező keresztesek hozták halála hírét. Egyetlen fia volt szüleinek, s a leányok közül már senki sem élt az atyai házban. Pot felesége belebetegedett a fiú halálába. Azóta meggörnyedve, bottal jár, nehezen lélegzik, szívét is fájlalja. Maga Pot komorabb, szomorúbb azóta. A magára maradt két öreg embernek nem volt más vigasza, mint Izabella, ő lett gyermekeik helyett az egyetlen gyermekük. Féltették, ragaszkodtak hozzá, nem engedték lépésnyire sem maguktól. Az ország leggazdagabb, leghatalmasabb emberei közé tartoztak, de boldogtalanok voltak. Előbb Csépán, utóbb Péter halála, méltóságának elvesztése, vélt csalódása a királyban, most feleségének betegsége kietlenné tette Pot életét, nem adott számára örömöt a nagy vagyon, melyet oly éhesen gyűjtött. Nem tudott volna élni gazdagsága nélkül, úgy érezte; de megszerzett gazdagsága nem tette boldoggá. És szüntelenül rettegett, hogy jön valaki, és elviszi öregkora egyetlen vigaszát, Izabellát, aki mintha kötelességének érezte volna, hogy enyhítse a két szomorú öreg ember végső esztendeit. Derűsen, nyugodtan élt a mosoni udvarházban, anyósa helyett bajlódott a háztartással, amit soha azelőtt nem csinált, de most beletanult. Pot maga sem értette, hogy menye, aki oly fényes életet élt, aki Kalán püspök mellett királyi pompában nőtt fel, miért is érzi magát jól ebben a gazdag, de mégsem pompás vidéki házban. Ez a szép özvegyasszony miért nem vágyik lovagok udvarlására? Szorongva gondolt arra, hogy egyszer mindez megváltozhat, egyszer majd Izabella nem érzi jól magát Mosonban, vagy jön egy hírneves lovag, s akkor Izabella vagy vele megy, vagy ha meg is tudja akadályozni a házasságot, attól kezdve menye már gyűlölettel fog nézni reá. Pedig ő nem akarta odaadni sem Izabellát, sem a baranyai birtokok jövedelmét. Szeretett volna menye kedvében járni. Ha vándor kalmárok fordultak meg a tájon, mindig szép ajándékokat vásárolt neki.

Egy napon aztán messziről jött vendég érkezett Mosonba. Öltözete, nagyszámú fegyveres kísérete előkelő úrra vallott. Mikor megmondta nevét, hogy Vejthe fia Teodorik lenne ő, Pot keblére ölelte a szálas férfit. Jól ismerte az apját, Csanád nembéli Vejthe urat, aki egykoron Imre király hűséges embere, rövid ideig udvarispánja is volt, majd Imre halála után visszavonult tiszántúli birtokára. Akkor, évtizedek előtt az Imre-párti Csanád nemzetség és az Andreás-párti Győr nemzetség ugyan ellenfelekként állt szemben egymással, de azóta Vejthe úr rég halott, Pot úr elfelejtett öregember, a régi név hallatára tehát szeretetteljes emlékezés fogadta a vendéget. Hát még amikor kiderült, hogy mi járatban van.

Teodorik magános beszélgetésre hívta az egykori nádort, s ott elmondotta, hogy sokaknak nem tetszik az, ami Andreás körül az udvarban történik. Rossz tanácsosok, legfőképpen amaz Apod fia Dénes, arra akarják rábírni a jó szándékú királyt, hogy zsarnokként igázza le az egész nemzetet. Elmondotta Teodorik, hogy az ország népe felháborodottan tekint Buda felé. Tehát tenni kéne valamit.

Pot örömmel üdvözölte az elégedetlenség hangját. Teodorik kifejtette, hogy nem Andreás elleni pártütésről van szó, csupán tanácsosait kellene eltávolítani, és törvénnyel, igen, törvénnyel körülírni, hogy mire van joga a királynak és mire nincs. Ez ugyan különösen hangzott Pot számára. Hogyan képzeli el a daliás lovag? Törvényt hozni a király ellenére? De akárhogy gondolta is, bizonyos, hogy Budán nincs minden rendjén. Teodorik helyesen tette, hogy hozzá fordult. A vendég azt javasolta, hogy hívják össze azokat az urakat a közeli megyékből, akikről tudni lehet, hogy azonképpen nincsenek megelégedve, például a határvárak és a vámosok egy-két tekintélyes ispánját, akik tudvalevőleg gyűlölik Dénest, a tárnokmestert. Együtt nagyobb erőt jelentenek ők. És hogy gyanút ne keltsen egy ilyen gyülekezet, Teodorik azt javasolta, hogy Pot úr rendezzen menye szórakoztatására vitézi tornát, s arra hívja meg a környék daliáit.

Ez jó ötletnek látszott, noha Potnak nem volt sok kedve daliákat ereszteni Izabella közelébe. De Andreás elleni méltatlankodása győzött félelme fölött is, és elhatározta, hogy újudvar címén idehívja azokat az urakat, akiknek elégedetlenségéről tudomása vagy legalább gyanúja van. Teodorik azután majd külön-külön megszemléli őket.

Addig is Vejthe ispán fia szeretettel látott vendég maradt a Győr nemzetség otthonában. Elszállásolták kísérő vitézeit is. Ebéd idején azután Teodorik megismerte Izabellát. Hallott már róla, tudta, hogy a keresztes háborúban elesett Péter özvegye, sőt hallotta azokat a mendemondákat is, amelyeket ifjúlány koráról rebesgettek. Azt is tudta, mekkora gazdagság örököse. Egészen más formájúnak várta. Meglepte az özvegy falusian pirospozsgás arca, szelíden mosolygó tekintete, hangtalan járása, csöndes szava. Ebben a kétségtelenül szép asszonyban semmi sem vallott azokra a régi mendemondákra, amelyek szemérmetlen nőszemélynek állították Kalán püspök unokahúgát, sem arra a kényes neveltetésre, amelyben felnövekedett, sem arra az óriási örökségre, amelynek birtokosa. Első látásra feltette magának Teodorik a kérdést, hogy vajon feleségül venné-e Izabellát, s azon nyomban igennel felelt magának, örült is, hogy most néhány napig, mielőtt komoly beszélgetésekre kerül a sor, itt fog lakni vendégként az udvarházban, s mindennap találkozhat Izabellával.

Néhány nappal ezután, amikor a készülődések már javában tartottak, érkezett látogatóba az urasági házhoz az új szomszéd, Miskolcz nembéli Pósa.

A hír már eljutott Pot úr füléhez, hogy arra, a Rába felé, a birtok tőszomszédságában valaki néhány falut adományul kapott, és már meg is érkezett, hogy átvegye jószágát. Bizonyos volt, hogy rövidesen az új adományozott látogatóba jön, nemcsak azért, mert így követelte az illem, hanem azért is, hogy adománylevelét bemutassa a megyésispánnak. Kíváncsi volt, kiféle-miféle lehet a szomszéd. Ez a néhány falu nem jelent a számára nagy hatalmat, hogyha tehát afféle ismeretlen vitéz, aki valahol Halicsban vagy a Szentföldön kitüntette magát, s azért kapta a javadalmat, akkor lassanként úgysem tehet egyebet, minthogy a maga kardjával és néhány csatlósával Pot úr hatalmát öregbíti. Ha nem tenné, rosszul járhat. Ezek a szerényebb módú urak rákényszerülnek, hogy a náluk sokkal nagyobb hatalmúak vitézei legyenek. A többi kisebb-nagyobb szomszéd mind ígyen növeli a Győrfiak erejét. De lehet, hogy az új szomszéd már más helyütt birtokos úr, és ez az adomány csak egy a sok közül. Ez esetben a gazda bizonnyal nem szándékozik errefelé otthont találni, csupán megszemléli jószágait, ispánt állít a gazdaság élére, és bemutatja adománylevelét. Ha így van, kedves vendégként kell fogadni, utána amúgy is elmegy, legföljebb néha-néha jön újra, körmére nézni az ispánjának. De az is lehet – rémlett fel az egykori nádor gondolatában –, hogy azt a néhány falut éppen azért kapta valaki, hogy állandóan itt legyen, és éber szemekkel figyelje, mi történik a Győr urak nagyházában. Hiszen sok ellensége van a nemzetségnek... és az is lehet, hogy valahol már megneszelték, mi célból vendégeskedik Teodorik úr Mosonban. Közölte is ezt az aggodalmát Teodorikkal.

A vendég úr jobb kezével beleszántott sűrű, szőke hajába. Gyakori mozdulata volt ez, ha elgondolkozott:

– Aligha tudhatnak erről még az udvarban, familiárisokon kívül csak egészen közeli atyafiakkal beszéltem róla. Legelőször hozzád fordultam az urak közül, Pot bátyám, mert tudtam, hogy rég nem tetszik neked, ami Andreás körül vagyon, és mégsem vagy Andreás ellensége.

Ezek a szavak tetszettek Potnak, maga sem tudta volna jobban kifejezni, amit érez. Valóban – hitte –, nem ellensége ő Andreásnak, akihez elmúlt évtizedek változatos eseményei kötötték, akitől terjedelmes birtokait kapta, de semmi sem tetszik neki azóta, hogy őt, a hűséges embert egyszerre csak elűzték az udvartól, s azóta mintha el is felejtették volna. Okos ifjúember ez a Teodorik. Az azonban már sokkal kevésbé tetszett, hogy ezt az urakra tartozó ügyet mindenekelőtt familiárisokkal, félparaszti szolgálónemesekkel beszélte meg. Azoknak mi közük hozzá? Azok majd teljesítsék uraik parancsait. Ki kíváncsi az egyfalvas uracskák véleményére? De több szó erről még nem esett. Készülődtek a vitézi tornára, a határban a cselédek egyengették a talajt, sorompókat ácsoltak a porond köré, napvédett ülőhelyeket építettek az úrnők számára. Minden napra várták a meghívottak érkezését, várták az új szomszédot is. Mikor híre jött, hogy Sopronban olasz kereskedők tartózkodnak, Pot úr értük küldött, hogy lesz itt módjuk bőséges vásárra.

Pósa mindezeknél előbb érkezett meg. Éppen annyi időt töltött csak birtokán, amíg megszemlélte a falvakat, beszélt az alázatosan elébe járuló billogosokkal, akik felelősséggel tartoztak a parasztok minden fizetnivalójáért. Azok örömmel vették tudomásul, hogy a messziről jött uraság nem hozott idegen ispánt magával, akit a nyakukra ültessen. Meglepte őket, hogy ez a nagyon előkelő külsejű, szokatlanul halk beszédű uraság első látásra megbízik bennük, mondván, hogy csak gyűjtsék be azokat a járandóságokat, s ő majd elküld vagy eljön értük. Ajánlotta azt is, hogy behordás után a termést meg a lábasjószág feleslegét igyekezzenek pénzre váltani Sopronban vagy a távolabbi, de nagyobb piacú Pozsonyban. Ez esetben neki is pénzben küldhetik a földesúri adókat. Ámde, ha ez nehezükre esnék, ő nem ragaszkodik a pénzhez. A falvak népe az ilyenfajta szavakra meglepetten nézett össze, a papi meg a földesúri adókra vonatkozólag eddig csak kemény parancsokat hallhattak, de soha olyan szavakat, amelyek rájuk bíznák, mit hogyan csináljanak. Úgy látszik, Pósa úr itt nem parancsolni akar, hanem tanácsokat ad, s nem is haragszik meg, ha nem fogadják meg a tanácsait. Jó szívvel néztek hát utána, amikor lóra ült, s tovább nyargalt.

Útja azután végre Mosonba vezetett. Tulajdonképpen előbb akart a megyésispánnál látogatást tenni, de amikor már egészen a közelben volt, megint elfogta az a szavakat elakasztó szívdobogás. Mégis a falvak felé fordult, hogy húzza egy kissé az időt, s ugyanakkor sürgette is a perceket. Közben egyszer az jutott eszébe, hogy sehogyan sem tudja maga elé idézni Izabella arcát. Később arra gondolt, hogy bizonyára annyira megváltozott, hogy nem is fogja megismerni. Azt ugyan már hallotta, hogy ma is szép... de más módon lehet szép. Akkor úgy tizenhét vagy tizennyolc esztendős lehetett. Most harminckét-harminchárom éves asszony: özvegy, aki apósa házában él, nyilván többet gondol jószágra, konyhára, mint azokra a vonzó és ugyanakkor riasztó bölcsességekre, amelyeket valaha Pécsett Kalán püspöktől ő is olyan borzongó gyönyörrel hallgatott. Ez az özvegy úrasszony talán el is felejtette már ifjú leány korának parázna éveit. Hiszen lehet – rémlett kis szorongással a lovagló Pósa gondolatába –, hogy az ő számára nem is volt olyan emlékezetes az a gyönyörűséggel és borzalommal teljes néhány pécsi éjszaka, amely Pósát egészen Párizsig riasztotta. Ámbár – nyugtatta meg. magát – nem felejthette el azt a vacsorát a királyi nagyházban, amikor a félig részeg Pósa Kalán püspök szemébe vágta paráznaságát.

Ilyen gondolatok közepette érkezett egy kora délelőtt Mosonig, ahol észrevette, hogy itt valamire készülődnek. A sürgölődő, ácsolgató parasztok felfigyeltek az előkelő lovasra, egy siheder el is szaladt az úri házhoz, hogy hírt vigyen a vendég közeledtéről. Pot úr hát udvarának tárt kapuja előtt állott, s érdeklődő tekintettel vizsgálgatta az öltözékéről ítélve tekintélyes jövevényt, aki azonban csak így magányosan, egyetlen csatlós kísérete nélkül érkezik.

Bár lehet, hogy kíséretét a birtokán hagyta.

Pósa leszállt a nyeregből, a kantárt odanyomta az elősiető istállólegénynek, maga pedig az uraság elé járult:

– Nemdenem Pot uram, a Győr nemzetségéből?

A vendéglátó két kezét nyújtotta feléje, s ő elfogadva a szíves kézszorítást megmondta a maga nevét is:

– Pósa vagyok, a Miskolcz nemzetségből, alkancellárius a budai udvarban, most kaptam adományul Pot uram szomszédságában...

– Ezt már nem is kellett folytatni, látszott az ispán arcán, hogy tudja, hol és mely falvakat kapta adományul a Miskolcz nembéli alkancellárius.

Az egykori nádort azonban meghökkentette a vendég bemutatkozása. A Miskolcz neméből való urak valaha a legádázabb ellenfelei közé tartoztak. Magáról Pósáról mit sem tudott, de lehetségesnek tartotta, hogy ő is osztozik atyafiainak érzelmeiben. Azt pedig egyáltalában nem tartotta véletlennek, hogy az alkancellárius éppen az ő tőszomszédságában kapott egy végtére is jelentéktelen birtokot. Mi más okból volna ez, mint hogy figyelgesse, nem készül-e valami a mosoni udvarházban? Ide utaznék-e egy-két apró faluért Adorján kancellár helyettese? Adorjánnal ugyan soha, semmi baja sem volt, Adorjánt senki sem érezte ellenségének, igaz, hogy barátjának sem. De bizonyos, hogy a kancellár Andreás legbizalmasabb embere, aki ott ül asztalai, ládái és oklevelei között, bárki legyen is a új nádorispán. Óvatosnak kell hát lenni, és óvatosságra kell inteni Teodoriket is. Szerencse, hogy azokat az elégedetlen urakat nem egyszerűen beszélgetésre hívták ide, mert gyanút kelthetne, mit keres ennyi ispán, földesúr egyszerre a sértődött nádor otthonában. – De az igazán szokásos, hogy olykor újudvart tartanak, hadd próbálják ki a vitézek az erejüket. Még azt is lehet mondani, hogy fiatal özvegy lévén a házban, a győztest illeti annak a keze. Az alkancellár csak nem fog versenyre kiállni, ezek az írástudófélék nem szoktak veszedelmes dárdatörők lenni.

4

Váratlanul, az udvaron találkozott Izabellával, mialatt a házigazda a nagyház felé vezette. A tágas konyhaépületből, ahonnét sült hús illata áradt ki, két asszony lépett az udvarra. Az egyik idős, meghajlott, nehéz járású úrnő, jobb kezével botra támaszkodott, bal karját az ifjabbik támogatta. Mikor érdeklődve a vendégre néztek, Pósa a fekete szeméről ismerte fel Izabellát.

Megállt, és nézte. Haját keményített fejkötő fedte, ruhája házias módon egyszerű volt, papucsa hegyesen kunkorodott elő szoknyája alól. Jómódú vidéki úri asszonyság. És mégis ő volt, a pécsi püspöki ház egykori Izabellája, aki egy réges-régi éjszakán, amikor Pósa izgatott beszélgetés után nyugovóra tért, ott ült szobájában, az ágya szélén, és várta őt.

Izabella nem ismerte fel a vendéget. Hogyan is ismerhetett volna másfél évtized után, ebben az előkelő öltözetű férfiban, ebben a tömött bajszú arcban, amelyet keménnyé tesz az orrtól szájig húzódó két hosszú ránc, arra a kamaszkorból alig kinőtt ifjú legényre, aki egy nap, mint Imre király futára érkezett Pécsre, és kedves, szelíd tekintetével, izgatott érdeklődésével, tudásvágyával és szinte kisfiús ártatlanságával, fellobbantotta a gyermekkora óta a tudás és a paráznaság levegőjét szívó úrleány szerelmét?

Pot elébük vezette Pósát.

– A feleségem és a menyem – magyarázta közben –, ő az én legkedvesebb gyermekem. Leányaink régen elhagytak minket, férjhez mentek, egyetlen fiunk hősi harcban esett el, mindannyiuk helyett ő a mi egyetlen gyermekünk. – Majd amikor odaértek, és a vendég lehajtott fővel üdvözölte a ház úrnőit, bemutatta nekik a vendéget:

– Kedves új szomszédunk, a király alkancelláriusa, Pósa úr Miskolcz nemzetségéből.

E szavakra Pósa felvetette a fejét, és szembenézett Izabellával. Az asszonyi arc lángvörösre lobbant, Potné meglepetten nézett menyére, mert karja, ez a biztos támasz, megremegett. Izabella kihúzta kezét anyósa karja alól, és a vendégnek nyújtotta. Hangja azonban halk volt, szinte elakadt. Pósa tudta, hogy az a másik szív is lélegzetelállító gyorsasággal dobol; az övé oly hevesen dobogott, hogy azt hitte, egy szót sem tudna kimondani.

– Isten hozott minálunk, Pósa. – És mintha ezektől a szavaktól lecsillapodott volna, tekintetére kiült a mosoly, s amikor a férfikéz megragadta az övét, már hangosabban, vidámabban kérdezte:

– Hát hazajöttél végre? Ugyancsak sokat tanulhattál ennyi sok idő alatt.

– Hazajöttem, Izabella – szólalt meg végre Pósa is. – Sok mindent tanultam, és most már azt hiszem, itthon is van a helyem.

Pot és felesége ennyiből megértette, hogy menyük és a vendég úr régi idők óta ismerik egymást. Ebben nem volt semmi csodálatos, hiszen egy Bor nembéli leányzó és egy Miskolcz nembéli ifjú találkozhatott egymással az idők folyamán. Az ispán, aki megérkezte óta gyanakodva figyelte a váratlanul betoppanó alkancellárt, örült is, hogy van valaki a körében, akit megkérdezhet, miféle férfiú a vendég. A beteg nagyasszony azonban maga sem tudta volna megmagyarázni, de abban a néhány szóban, amelyet azok egymásnak mondottak, valami olyasmit érzett, amitől tüstént ellenséges érzelmek keltek lelkében az előkelő új szomszéd iránt. Félni kezdett tőle, még nem tudta, hogy miért, csak homályosan érezte, hogy félnie kell, nehogy elveszítse menyét, az egyetlen lényt, akit igazán szeretett az élők közül, beteg öregségének támaszát és vigaszát.

Valami olyasmit érzett meg, hogy a kedves lénynek ez az idegen férfi fontosabb lehet, mint ő, az öregasszony. Mintha parázs égette volna, amikor a vendég alázatosan ráncos keze fölé hajolt, és ajkával illette.

Izabella és Pósa pedig csak nézte, nézte egymást. Még nem is kerestek szavakat, a szavak majd önmaguktól ébrednek. Most még csak szemeikkel keresték egymást, és egymásban egykori ön magukat.

5

Ezután ebédig nem találkoztak. Izabellának a konyhán kellett parancsolnia, anyósa egy pillanatra sem engedte el maga mellől, Pósát pedig a vendéglátó gazda a nagyház tornácára vezette, ahol a másik vendég kinyújtott lábakkal ült az asztalra hordott enni-innivalók előtt, s úgy látszik, éppen hogy befejezte reggelijét. Jöttükre felállt, és derűs arccal lépett elébük. Csaknem egész fejjel volt magasabb, mint Pósa. Dús, szőke haja, villogó kék szeme, rövid, göndör bajsza és szakálla, amely ugyanolyan aranyosan csillogott, mint sörénye, s a piros ajkak mögül kivillanó fehér foga igen barátságos képet keltettek. Arányos, izmos alakja erős és ügyes mozgású testet sejtetett. Pot ispán az ismerkedésnél erősen megnyomta, hogy Miskolcz nembéli volna a kedves vendég, és az udvar alkancelláriusa. Teodorik azonnal megkérdezte, hogy milyen rokona Domokos ispánnak, Miklós úrnak, Fülöp prépostnak... ezek mind Miskolcz nembéliek. Pósa közülük csupán Miklóst ismerte, atyja unokafivérét, aki ifjúkorában készséges indulattal állott mellette. A nagy hatalmú Domokos ispánról, aki az ő fiatal korában Szlavónia bánja volt, csak hallomásból tudta, hogy az atyafisághoz tartozik, ama tekintélyes ághoz, amelyet egykor otthon maradt apjaura bánatos irigységgel emlegetett. Fülöp prépostnak nevét sem hallotta eddig, annak idején bizonnyal fiatalember volt még, talán idegenföldi iskolákat járt. Teodorik megerősítette ezt a gyanúját, valóban, Miskolcz nembéli Fülöp, aki Domokos unokaöccse, néhány éve tért haza Itáliából, aligha lehet idősebb Pósánál. Azt is megtudta Pósa, hogy ez a főpapi rokona erősen tartja az atyafiságot a bihari Borsáékkal, s igen hív barátságban van a Balaton-vidéki besenyő Tomaj urakkal, Tonuzóba vezér ivadékával. Márpedig Borsáék is, Tomajék is olyan nemzetségek, akik nemigen szeretik Andreás királyt, a Miskolcz urak sem kedveltek manapság az udvarnál, annál csodálatosabbnak tartotta Teodorik, hogy Pósa ilyen belső méltóságra tett szert.

Mikor már ő is helyet foglalt az asztalnál, s Pot úrral együtt, hármasban még egy falás sült húst ettek, és délelőttre való könnyű bort ittak hozzá, Pósa megkérdezte az országos ügyekben jártasnak látszó Teodoriket, hogyha valóban úgy van, amint mondja, s az ő nemzetsége nem kedvelt az udvarnál, mit gondol, miért fogadták őt olyannyira tárt karokkal, s miért kaphatott tüstént oly jelentős méltóságot, mielőtt alaposabban megnézték volna, mit is szándékozik cselekedni most már?

Teodorik elgondolkozott, kezével belemászott szőke hajába, közben ártatlan arccal, de lelkében gyanakvással nézett Pósára. Vajon ennyire járatlan még a hazai dolgokban? Vagy az ő indulatait akarná kitudni? Óvatosan válaszolt:

– Bizonnyal ismered Apod fia Dénest, talán ő tartotta helyesnek, ha alkancellárius vagy.

– Talán inkább azért, mert Adorján régóta ismer.

Teodorik mosolygott:

– Adorján hiába akarta volna, ha Dénes nem akarja. Vagy ne tudnád, hogy maga a nádorispán sem tehet olyat, amit Dénes nem akar?

Pot úr nem tudta türtőztetni indulatát, és közbe mordult:

– Gyalázatos rabló, vérünk szipolyozója!

Teodorik szeme a házigazdára villant, s békítő hangon szólt:

– Nono, Dénes okos férfiú, és tudja, mit akar.

Pot ispánt azonban már nem lehetett fékezni:

– Hogyne tudná! Mindenki másnál többet akar összeharácsolni magának. Amióta ő a tárnokmester, csak pénzért lehet sót kapni, de a pénzt egyre kevésbé akarják elfogadni a kufárok. Sárga színű ezüstpénzt veret...

Mindez új, mindez még érthetetlen volt Pósa számára. Azt persze kitalálta, hogy az ezüstpénz azért sárga színű, mert sok réz van benne.

– De mi oka lehet Dénesnek – kérdezte tőlük –, hogy engem, akit először látott életében, a maga hívének véljen?

– Ezt neked kell tudnod – válaszolta erősen szeme közé nézve Teodorik. – Talán te valami oknál fogva rossz viszonyban vagy Tomajékkal vagy a Bor nembéliekkel... vagy...

Nem is kellett folytatni. Az udvarban nagyon is közismert volt egykori ellenségeskedése Kalán püspökkel.

– Ez lehetett az oka – bólintott. – Valamikor nagyon régen alaposan meggyűlt a bajom Bor vezér ivadékaival.

Ez a vallomás meg Pot fejében ütött szeget. Hiszen, ha a vendég ellenségeskedik a Borfiakkal, hogyan köszönthették olyan szíves barátsággal egymást ő meg Izabella. Éppen kérdezni akarta, de Pósa megelőzte:

– Ti bizonnyal atyafiságos szeretetben vagytok a Bor urakkal.

Pot ökle az asztalhoz csApodott:

– A nevüket se említsd! A rabló Dénesnél is jobban gyűlölöm őket. – Hiszen Bor nembéli Bánk bán volt az, aki kitúrta őt nádori székéből.

Pósa előtt egyre zavarosabb, egyre érthetetlenebb volt mindez. Annyit már tudott, hogy Andreásnak pártja van, azt is tudta, hogy vannak, akik arra várnak, hogy Béla herceg embernyivé növekedjék, s azonnal pártot ütnek mellette. Vannak olyanok is, akik se ide, sem oda nem tartozhatnak, mint a Győrfiak. De a királynét gyilkoló Bor nembéliek sem tartozhatnak egyik oldalhoz sem, tehát a józan ész szerint ezeknek egy követ kellene fújniok, lám azonban Pot úr a Bor nembéliek nevére még haragosabb indulatba jön, mint a gyűlölt Dénes neve hallatára. Ki érti ezt? – Szinte menekülően kereste Teodorik nyugodt tekintetét, s ebből a tájékozatlanságot eláruló pillantásból a szőke lovag egyszerre megérezte, hogy Pósában nem kell puhatoló, álnok ellenséget látnia. Elnevette magát, fogai kivillantak:

– Milyen sokáig voltál el hazulról?

– Úgy másfél évtizedig Párizsban tanultam.

– Hát lesz még itthon is tanulnivalód. De Adorján jó tanító, tudja, mi van az országban. Majd meg kell szoknod, hogy mindenben valaminek a jelképét látja, és a szentségeknél is jobban hiszi, hogy minden fogalom ténylegesen van valahol. Neki nem elég, hogy a kertjében rózsák vannak, hiszi, hogy valahol létezik maga a rózsa... Erről a savanyú borról ivás közben sem hinné el, hogy ennek az ízét érzi, ehelyett úgy képzeli, hogy valahol létezik a savanyúság, s annak a savanyúságnak gyarló mása ennek a bornak az íze. – Mosolygott, és nagyot húzott az idézett savanyú borból.

Ezek a szavak mindennél jobban meglepték Pósát. Teodorik az első szempillantástól kezdve igen rokonszenvesnek tűnt előtte, de a derűs, szőke lovagot nem gondolta tanult embernek. Holott, amit mond, diákra vall. De micsoda diákra? Hiszen Párizsban régóta nincs szó nominalizmusról. Teodorik szava pedig maga a színtiszta nominalizmus, ahogy Roscellinus tanította évszázadokkal ezelőtt. Ránézett derült arccal Teodorikra, és megkérdezte:

– Úgy gondolod, hogy a fogalmak csak nevek, amelyeket mi emberek adtunk a dolgoknak?

– Mi mások volnának? Láttál valaha jóságot? Ugye, nem, csak jó embereket. De még embereket sem láttál, hanem egyes személyeket. Létezik Miskolcz nembéli Pósa – és udvarias mosollyal rámutatott létezik Győr nembéli Pot – ezzel az öreg ispánra mutatott, aki értetlenül hallgatta ezt a beszédet –, létezik Csanád nembéli Teodorik – s jobbjának mutatóujjával a saját mellére bökött. – De nem létezik „ember”. A sok egymáshoz hasonló embert mi neveztük el közös névvel embernek.

Pósának felrémlett, amit Adorján mondott neki:

– Te Salernóban jártál egyetemre, Teodorik.

Amaz hangosan felkacagott:

– Jó helyen vagy te a kancellárián, átlátsz az embereken. Persze hogy voltam Salernóban. Nem úgy, mint te Párizsban, ahol évtizednél is tovább diákoskodtál. De ha már Itáliában ténferegtem, megnéztem az egyetemeket is, és legjobban a salernói tetszett. Több mint egy évig tanultam ott jogot és egy kis filozófiát is. Ezért néz rám gyanakodva Dénes tárnokmester.

– Aligha hinném – vélte derűsen Pósa –, hogy Dénest túlságosan érdekelné a filozófia, és ha érdekelné, talán ő is nominalista lenne.

– Nem is azért – legyintett Teodorik. – De nem szereti a jogtudó embereket, mert azok észreveszik, ha nem törvény szerint jár el. Dénes pedig nemcsak a régi törvényeket nem tartja be, de újakat sem akar hozatni, mert tudja, hogy azokat is megszegné.

Ez a beszélgetés untatni kezdte a házigazdát. Üres szócséplésnek hallott mindent, ami jogról, filozófiáról beszélt; még a teológiáról is az a véleménye, hogy apátok és plébánosok ügye, kardot viselő emberek számára unalmas hiábavalóság. Javasolta, hogy nézzék meg a vendégek az istállókat. Van ott néhány betöretlen ló, minap hozták be a ménesből. Próbálják ki, megülik-e. Pósa zavart mosollyal hárította el a szíves ajánlatot, mondván, hogy ő örül, ha jól megüli a betört lovakat, a szilajabbjától akkor is fél, ha régen nyereghez szokott. Gondolta, hogy az egyetemet járt Teodorik sem fog lelkesedni effajta mulatságért. Hanem az vidáman felpattant, hogy szeretné látni ő azt a neveletlen csikót. Bizonnyal nemcsak régi doktorok könyveit forgatta Itáliában.

Mielőtt azonban az istállóig juthattak volna, szekérsor fordult be az udvar tárt kapuján. Az olasz kereskedők voltak, akiket a házigazda a készülő tornára idehívott, hadd árulják drága dolgaikat a vendégeknek. A szekerek mellett néhány lovas is jött, feltűnően alacsony lovakon.

A szekerekről három férfi szállt le: a kalmárok. A kocsisok és rakodólegények fennmaradtak a bakon. A lovasok közül pedig csak egy ugrott a földre a nyeregből. A három olasz kalmárról azonnal felismerhette, kifélék, aki látott már közülük valót. Egyik kövér volt, a másik kettő szikár, de mind a három fekete szemű, fekete hajú, fésült fekete szakállú férfi. Köntösük földig gombolható, és bársonnyal szegélyezett, fejükön kerek bársonysapka. A negyedik azonban ismeretlen szerzetnek látszott. Alacsony, sárga arcú, ferde szemű, sovány ember volt. Köpenye olyan hosszú, hogy a földet súrolta, s ismeretlen mintákkal hímezték dúsan ügyes kezek. A köpenyen nem voltak gombok, elöl szétnyílt, s látható volt, hogy bő nadrágot visel, bő ingfélét, melyet nem gyűrt a nadrágba, és lábán felkunkorodó hegyű bőrcsizma van. Fejét pedig hegyes sapka védte, és sejteni lehetett, hogy sapkája alatt kopasz, mint egy csontgolyó.

A kövér olasz tört németséggel kezdett beszélni, de Teodorik könnyedén és gyorsan kiejtett csicsergő-sziszegő itáliai nyelven köszöntötte. A három olasz felragyogó szemmel fogadta a hazai beszédet. Egymás szavába vágva mondották el, hogy a kocsikon sokféle holmit hoztak: posztót, ékszert, fegyvert, üvegárut. Nem pénzt kérnek érte, hanem bort. De csak olyan bort fogadnak el, amelynek hordójára a megyésispán ráütötte a pecsétet, igazolván, hogy mindenfajta papi és királyi adó lerovatott utána, mert egyébként a vámosok nem engedik ki a határon.

Mikor ezt Teodorik lefordította, Pot mérgesen dörmögött:

– Ez is Dénes műve, csak pecsétes bort szabad eladni. Még szerencse, hogy én vagyok a megyésispán.

Teodorik halkan, de nyomatékkal jegyezte meg:

– Úgy hírlik, hogy nemsokára már nem a megyésispánok, hanem a kamaraispánok ütik a pecsétet a hordókra.

– Azt adja nekik az isten! – csattant fel Pot hangja. – Ha a vármegyémbe kamaraispán teszi be a lábát, élve nem kerül ki innét.

Pósa közben érdeklődve nézte a negyedik kereskedőt, azt a sárga, ferde szemű embert, aki eddig hangtalanul állt az olaszok mellett. Mikor azután Pot és Teodorik is feléje fordult, furcsa kiejtéssel, vékony fejhangon, de magyar nyelven szólalt meg:

– Engem Burundájnak hívnak, és nagyon, nagyon messziről hoztam eladni szép szőnyegeket, szőrméket, festett porcelán csészéket. Itt a ti országotokban találkoztam a kedves itáliai kereskedőkkel, hozzájuk csatlakoztam, úgysem ártunk egymásnak, én más holmit árulok, mint ők, és én nem is bort kérek érte, mert mi odahaza nem iszunk bort.

– Honnét való vagy? – kérdezte Teodorik.

– Hol tanultál magyarul? – kérdezte Pósa.

– Mit kérsz a szőnyegekért? – kérdezte Pot.

Az mélyen, túlságosan is mélyen meghajolt, majd kereken válaszolt a kérdésekre:

– Mongol vagyok, Karakorumból jövök, a tenger hullámainál is hatalmasabb Dzsingisz nagykán városából. Már jó esztendeje járom a ti földeteket, megtanultam hát a nyelveteket is. Különben ott messze, mifelénk is vannak népek, akik hasonlóképpen beszélnek, mint ti, és közöttük is sokat jártam. Áruimért pedig elfogadok pénzt is, de akármit, amit adtok. – Szólt és újra mélyen meghajolt.

Érdeklődve figyelték a kis sárga embert, aki újra hallgatásba burkolódzott: arcán mozdulatlan volt minden vonás, szeme is csak olykor rebbent.

Pot úr intézkedett, hogy a szekereket, lovakat hová szállásolják, mondván, hogy ebéd után majd megnézik, mi mindent hoztak. A kocsisok és rakodók számára is gondoskodni kellett szállásról; a kocsisor végén Burundájnak is volt három megrakott és letakart szekere. De azokon csak a kocsisok ültek, a rakodók lovon mentek a menet körül. Közben Pot Teodorik tolmácsolásával elmagyarázta, hogy lovagi torna készül és a környék sok urasága lesz itt drágaságokat kedvelő hölgyekkel. Éppen ezért hívta ide őket. A kereskedők örömmel hallották ezt a hírt. Ők meg elmondották, hogy innét a bort német földre viszik, ahol több ezüst, sőt arany pénzt kapnak érte, mintha áruikat már itt pénzen eladnák. Különben is – jegyezte meg egyikük –, a magyar földnek nagyon jó a bora, de a magyar királynak nagyon rossz a pénze.

A három olasz folyton beszélt, a mongol egy szót sem szólt. Kis termete még alacsonyabbnak látszott, mert járás közben kissé előrehajolt. Köpenye széle söpörte a földet.

Az ebédnél Pósa szüntelenül Izabellát figyelte.

Étkezés közben nemigen esett volna szó, de a három olasz szüntelenül beszélt. Szemük Teodorik felé fordult, mert ő értette szavaikat. Az pedig szívesen válaszolt nekik. Olykor Pot úr sem győzte a hallgatást, és tolmácsoltatta a magáét. Pósának fogalma sem volt, miről folyik a beszéd. Izabella is hangtalanul ült. Néha elkapták egymás tekintetét, s maguk sem tudták, meddig néznek egymásra. Az öregasszony pedig szorongva figyelte ezt az összepillantást. Egyszerre az ebéd közepén fájlalni kezdte a derekát, összegörnyedt a kíntól, hívta Izabellát, hogy jöjjön, segítsen lefektetni.

Az úrasszony rosszulléte megakasztott minden további beszédet, a szemek részvéttel fordultak feléje, a merev arcú mongol is arra nézett, vonásai most is mozdulatlanok voltak. Izabella azonnal felállt, odalépett anyósához, és karját gyöngéden a hóna alá dugva, felsegítette. Határozott szóval utasította a nagy tálcán újabb ételt feltálaló szolgálót, hogy bontsa meg az úrasszony ágyát, és a konyhán készítse elő a gyógyfüves ládát. Ezzel kitámogatta a roskadozó beteget az ebédlőházból.

Kérdőn néztek a házigazdára, akit láthatóan nemigen indított meg felesége rosszulléte, mondotta is, hogy sajna, megszokta már ő az asszony nyavalyáját. Most majd lefekszik. Izabella saját kezével főz orvosságot neki, reggelre megint talpra áll. De csak azt az orvosságot issza meg, amelyet menye főz és menye ad be neki. Izabellának ilyenkor folyton-folyvást az ágya mellett kell ülnie. Amíg ott ül és mesélget neki, addig nem fáj a beteg dereka, el is szunnyad közben, amint Izabella elmegy, azonnal tűrhetetlenné válnak a fájdalmak, a beteg nyög és jajgat. Izabella pedig angyalokhoz méltó türelemmel ápolja anyósát.

Pósa azt kérdezte magától, vajon ilyen volt az a régi Izabella is? Lehet, hogy ilyen volt, hiszen valójában alig ismerte; de ha rágondolt, sohase képzelte el türelmesnek, önfeláldozónak... És tizenöt év alatt meg is változhatott.

Ha megkérdezik, mit adtak ebédre, bizonnyal fogalma sem lett volna róla. Azt se tudta, miről beszélnek körülötte. Az itteni dolgokból legföljebb annyit értett meg, hogy Pot ispán beteg asszonya ugyancsak görcsösen ragaszkodik Izabellához, s meggyűlnék a baja annak, aki el akarná vinni a Győrfiak otthonának ifjabb úrasszonyát.

Gondolataiból akkor ébredt, amikor az asztalnál ülők szedelőzködni kezdtek. Pósa tudomásul vette, hogy az istállókhoz mennek, ahová már ebéd előtt vezette volna őket a házigazda, ha a kereskedők jövetele nem késlelteti szórakozásukat. Teodorik vállalkozott, hogy betöri a legvadabb csikót is. Pot úr erősen hívta a három olaszt és a hallgatag mongolt is, hogy jöjjenek csak, ilyen lovakat nem látnak mindennap.

A roppant nagy területű, erős palánkkal övezett udvar legvégén húzódtak az istállók. Előttük nagy, füves tér. Szélén a földbe vert padok arról tanúskodtak, hogy máskor is akad itt nézni való, az ispán gyakorta odaviszi vendégeit, hadd gyönyörködjenek a csikók betörésében. Lehet, hogy olykor kisebb lovasjátékokat is rendeznek az istállók előtt.

Szolgalegények rohantak jöttükre elébük. A gazda parancsot adott, hogy vezessék elő a ménesből újabban behozott állatokat. Előbb maguk próbálják meg szőrén megülni. Ha azután akad olyan szilaj állat, amely minden csikóst ledob a hátáról, bízzák Teodorik úrra, az fogadkozott, hogy megüli.

Pósa maga is érdeklődve várta, hogy a daliás szőke írástudó lovag vajon valóban annyira birtokában van-e a lovas erényeknek, ő maga meg sem próbált volna felülni betöretlen lóra. El se tudta képzelni, hogy nyereg nélkül hogyan kerülhetne a hátasjószág hátára. Valami kis irigységfélét is érzett a nagyon jó lovasok, a nagyon kiváló fegyverforgatók iránt. Tudta, milyen bámulattal néznek az asszonyok az ilyen erős, kemény férfiakra. Lehet, hogy Izabellának sem közömbös látvány, ha egy daliás férfi megigázza a féktelen lovat, vagy páros viadalon győztes marad minden lovaggal szemben. Örült, hogy ezen a próbán most Izabella nincs itt. De vajon mit is keres Teodorik a Győrfiak otthonában? Igen, hallotta, lovagi torna készül itten. Nem akarja-e majd a győztes lovag az özvegy fiatal úrnő kezét?... Ámbár Potné úrasszony bizonnyal szívósan fog küzdeni, nehogy bárki is elvigye tőle támaszát. Teodorikkal szemben szinte szövetségesének érezte a beteg öregasszonyt.

Eközben leültek a padokra. Az egyikre a házigazda mellé jobbról-balról Teodorik és Pósa, a másikra a három itáliai és a legszélén szerényen, meggörnyedve Burundáj.

Kinyílt az istálló nagy ajtaja, és gyönyörű barna csikó rohant ki a füves térre. Mellette kötőfékjébe kapaszkodva egy fiatal csikós Egy-kétszer körbefutották a teret, majd a legény nagy lendülettel a ló hátára pattant. A ló azon nyomban felágaskodott, két lábon körbetáncolt. A legény azonban keményen szorította térdeivel a ló oldalát. Sehogy sem tudta az ledobni lovasát. Akkor elkezdődött a hajsza körül a gyepen. Olykor a ló hirtelen megtorpant, mintha a fején keresztül akarná lehajítani a csikóst. De az nem hagyta magát. És egyszerre a kimerült csikó megállt, lihegett, mint aki csüggedten megadja magát. Két másik istállólegény közeledett a nyereggel. Mikor a ló mellé értek, a győztes legény leugrott a hátáról, csak a kötőféket tartotta, amíg azok rászíjazzák a mindhalálig tartó szolgaságot jelentő nyerget. Ettől kezdve a betört állat szomorúan szelíd volt, ellenállás nélkül engedte szájába tenni a zablát is; kezes állat lesz ebből. Mikor visszavezették az istállóba, Pot megjegyezte, hogy ez ugyan nem volt nehéz munka. S kiáltott hogy hozzák a következőt.

Pósa érdeklődve nézte a játékot. Gyermekkorában odahaza látott effélét, de azóta sohasem volt alkalma hozzá. És be kellett vallania magának, hogy érdekes látvány. Kíváncsian leste a következő próbát. Nyílt is újra az istállóajtó. A következő csikó úgy ugrott ki rajta, hogy kitépte a kötőfék kötelét a csikós kezéből Megállt a mezőny közepén, s izgatottan nézett jobbra-balra. Ha valaki közeledett hozzá, háttal fordult feléje, és két lábbal kirúgott. Végre egy legény melléje került, és a hátára vetette magát. Az állat olyat lendült, hogy a lovas fejjel előrerepült róla, de ügyesen tenyerére esett, és nagy bukfenccel talpra ugrott. Nyomban visszafordult a vad állat felé, megragadta sörényét, és újra a hátán volt már. De az sem maradt tétlen. Nyomban ledobta magát a földre, maga alá nyomva a csikós jobb lábszárát. Nagyot ordított a legény. A szolgák odafutottak, s kiszabadították. A ló felugrott, de a lovas nem tudott felállni. Alighanem eltört a csontja. Két másik legény felsegítette, s karjait vállukra emelték. Így támaszkodva, fél lábon ugrálva, nagyokat sziszegve tűnt el az istállóajtóban. Pósa szinte érezte a fájdalmát, de a többiek hangosan nevettek a baleseten.

Most előjött az az előbbeni legény, aki egy lovat már megfékezett. Ügyesen a zordon riadalommal álló állat mellé került. Az kivicsorította fogait, mintha le akarná nyelni. A csikósfiú azonban olyan pofont csapott a fejére, hogy a borzolt sörényű csikó megtántorodott. Azzal már a hátán is volt. Egy ideig olyan mereven álltak, mintha egyetlen kőből volna kifaragva ló és lovasa. Izgatottan lesték, mi lesz ebből. Egyszerre a ló megremegett, s úgy rúgott hátra, hogy a legény a fején keresztül, szinte úszva a levegőben, előrerepült. Nyekkent, ahogy a földre zuhant. Azonnal felállt ugyan, de tapogatta az oldalát. Fájós derékkal pedig ezt a csikót nem lehet betörni. Ő is, meg a többiek is kérdően néztek Pot úr felé. Pot pedig figyelte a lovat: elszántan állt az állat ott a füves tér közepén, nyíratlan sörénye borzas volt, hatalmas farka a földet söpörte. Aki megüli, legény a talpán:

– Nos, Teodorik, meg mered próbálni?

A lovag mosolyogva felállt, lecsatolta kardját, és nagy termetéhez képest könnyű léptekkel tartott a fékezhetetlen állat felé. Szemből közelítette meg, és megsimogatta a nyakát. Azután felugrott a hátára. A ló azonnal megint lefeküdt, de Teodorik idején kirántotta a lábát a csonttörő nyomás alól, talpra ugrott, és kötőfékénél fogva felrántotta a csikót is.

– Ez ért a lovakhoz – bólintott elégedetten Pot úr.

Teodorik már megint a ló hátán volt. Az hiába rázkódott, hiába ágaskodott, sem előre, sem hátra nem dobhatta a lovagot. Végre elkezdett vágtatni körül-körül a gyepen, olykor megtorpant, de nem szabadulhatott. A két térd vasfogóként igázta. Egyszerre mintha egyenest neki akart volna futni a palánknak, s akkor mindenki hökkent ámulatára – Teodorik nagyot füttyentett, és váratlan lendülettel átugrattak a palánkon.

– Utána! – kiáltott az ispán, izgatottan felugorva. Hiszen, ha ez az ugrás szerencsétlenül sikerült, akkor a Csanádfi odakint nyakát szeghette. De mielőtt még a szolgák átkapaszkodhattak volna a gerendakerítésen, mintha repült volna, úgy ugratott vissza Teodorik, és ledobbant a bámuló szemek elé. Onnét azután már könnyen nyargalt a padok elé, ahol megtorpant, és könnyedén leugrott, idegenben tanult, lovagi illemmel meghajtva fejét a nézők előtt. Azzal a lóhoz fordult, megint megsimogatta a nyakát, és mosolyogva mondta az elősiető legényeknek:

– Ráadhatjátok a nyerget.

Nem is engedte el addig a kötőféket, míg a szíjakat fel nem csatolták. A zablát maga igazította a betört állat szájába. Azután átadta a kantárt egy szolgakéznek, s maga visszaült Pot mellé. Még csak nem is lihegett különösképpen.

– Van ennél vadabb csikód is, Pot bátyám? – kérdezte mosollyal a szája szélén.

Pósa nagyon irigyelte Teodorikot. Csodálni kellett ezt a derűs, szőke lovagot, aki filozófiai kérdésekről vitázik, járatos a jogtudományban, s íme, ilyen hatalma van a legvadabb lovak fölött is. Bizonnyal a fegyvert is legyőzhetetlenül forgatja. Ilyennek kellene lenni. És nem töprengeni mindenen. Teodoriknak aligha jelent tépelődő szenvedést az a sokféle tanítás, amelyet ismer. Könnyedén hitet tett a nominalizmus mellett, de hite nemigen lehetett gyötrődő kétkedések eredménye. Így tanulta, megtanulta, tudta, és kész. Tud sok mást is, de közben kiváló vitéz, akit semmilyen ló le nem vet a hátáról. Bizony, ilyennek kellene lenni.

Az olasz kalmárok felugráltak, és lelkes zajongással köszöntötték a diadalmas lófékezőt.

De jött is már a következő csikó. Az előbbieknél kisebb termetű, foltos testű jószág. Kötőfék se volt a fejében. De ahogy kijött az istállóból, nyugodt állatnak látszott. Teodorik értő szemekkel szemlélte:

– Ez veszedelmes állat – mondta. – Alattomos, kiszámíthatatlan.

– Az – bólintott Pot ispán. – Már próbáltuk betörni. Egy legény a nyakát szegte, egy másik lábát törte. Ha ma sem sikerül megfékezni, visszaküldöm a ménesbe. Az istállólegények már közeledni sem mernek hozzá.

Teodorik felegyenesedett:

– No, majd meglátjuk.

– Ne is próbáld – igyekezett Pot visszatartani. – Már kifáradtál.

A lovag mosolygott:

– Akkor legföljebb ledob. Az se szégyen.

Egyszerre megszólalt Burundáj. Amióta megérkezett, a hangját sem lehetett hallani, Most megint azon a különös fejhangon ezt mondta:

– Vigyázz, uram, a te lábaid túl hosszúak ehhez a paripához. Ha ez a földre veti magát, nem lesz idő kiugranod alóla.

Valamennyien a kis mongol felé néztek. Eddig egyetlen arcmozdulattal sem adta jelét, hogy értene a lovakhoz, de ez a helyes megállapítás arra vallott, hogy járatos az effélében, tehát bizonnyal eddig is érdeklődéssel figyelte a próbát.

– Köszönöm a tanácsodat, de ne félts engem, Burundáj mester. – Így Teodorik, s már indult is. A ló azonban nem várta be, amíg melléje ér, máris két lábra ágaskodott, és szembefordult vele. A lovag oldalt ugrott, és úgy meglökte, hogy elesett. Nem hagyott időt neki, belekapaszkodott a sörényébe, s annál fogva rántotta fel. Ez most már nem fog magától lefeküdni. A következő pillanatban Teodorik már a ló hátán ült, még egy pillanat, és le is esett róla. Senki se látta, hogyan történt. Nem is ugrott, nem is ágaskodott az az állat, de olyan váratlan mozdulattal rándította oldalra magát, amilyenre a lovas nem számított. Bosszúsan mosolyogva, de lábát húzva jött vissza Teodorik a padokhoz:

– Fájós térddel most már nem boldogulok vele – mentegetőzött. – Magam is szeretnék kezet szorítani azzal, aki megüli. – Hát ha te se bírsz vele, menjen csak vissza a ménesbe – így a gazda.

Hanem akkor megint megszólalt a kis mongol:

– Ha nincs ellenetekre, nagyuraim, én megpróbálom.

Csodálkozva néztek rá. Teodorik megmagyarázta az olaszoknak, hogy Burundáj akar felülni a vad lóra. Azok kézzel-lábbal magyarázták, hogy életével játszik, aki megkísérli. Ők is értettek a lovakhoz, és látták Teodorik előbbi sikerét. Ha az se bír vele, mit akar ez a hosszú kabátos kis ember? Burundáj pedig mozdulatlan arccal várta, hogy a házigazda mit felel. Pot szélesen mosolygott bajsza alatt:

– Hát csak próbáld meg. Ha belehalsz, eltemettetlek, és misét mondatok a lelked üdvösségéért.

Pósa gondolta, hogy erre ugyan Burundáj mesternek aligha van szüksége, hiszen bizonnyal nem keresztény a messziről jött sárga ember. Az nem is válaszolt már Pot szavaira, hanem földet söprő köpenyében, amely elöl nyitva volt, előrehajolt testtel, baktató léptekkel, de egyre gyorsabban tartott a füves térség közepe felé. A ló nézte, és egyszerre futni kezdett, futott körben az udvaron. A kis mongol pedig futott mellette, szapora léptekkel, mögötte csak úgy úszott hosszú köpenye. Érthetetlen volt, hogy a görnyedten szaladó ember miként tud lépést tartani a már vágtató állattal.

Egyszerre azután olyasmi történt, amit senki se tudott volna utána csinálni. Burundáj bele se kapaszkodott a sörénybe, futás közben oldalról felvetette magát a ló hátára, és vele együtt vágtatott tovább, a köpeny most már magasan úszott mögötte. Így futottak körbe kétszer az udvaron. Akkor a ló egyszerre megtorpant. Várták, hogy mi lesz most. De a mongol nem engedte, hogy az állat meglepje, ő lepte meg az állatot. Leugrott róla, és megcibálta a sörényét, majd azon nyomban visszaperdült a hátára. Erre az megint vágtatni kezdett, mire újabb meglepetés következett. Burundáj ültében ugrott egyet, és már állt a ló hátán, olyan biztonságban, mintha a mozdulatlan anyaföld volna a talpai alatt.

A nézőkből a meglepetés hangja szakadt fel. Ilyet még nem láttak. De a lovat is megigézte a szokatlan lovas. Vágtatása alábbhagyott, már békésen ügetett, s erre a mongol előbb ülésbe zökkent vissza, aztán, anélkül, hogy kezével hozzáért volna a sörényhez, leugrott egyenesen Teodorik elé, s az álmélkodó szőke arcra nézve, egyszerű, nyugodt hangon így szólt hozzá:

– Mi, ott a messzi pusztákon, megtanultunk lovagolni.

Teodorik kezét nyújtotta, és Burundáj szerény mozdulattal elfogadta a kezet. A lovag meglepetten érezte, hogy ez a keskeny kis kéz milyen kemény szorításra képes.

– Burundáj mester – mondta neki –, én nem ismerem a ti népeteket, de ha ott ilyenek a kalmárok, milyenek a vitézek?

Erre mintha valami mosolyféle jelent volna meg a ferde szemek szögletében. Lassú mozdulattal levette hegyes sapkáját. Alatta az egész kopasz, sima fejen összevissza tarkállott a kardvágások nyoma. Mintha Burundájt egyszer összekaszabolták volna.

– Nálunk a kalmárok is fegyverforgatók, ha szükség van rá.

Teodorik újra elkapta a kezét, és most már hosszasan rázta:

– Megbecsülhet téged a te királyod.

– Megbecsül – mondta igen halkan Burundáj.

Pósát pedig valami borzongásféle fogta el, ahogy a mongolra nézett. Teodorikot megcsodálta, hogy erejével, ügyességével megfékezte a lovat. Burundáj ügyessége azonban nyomasztó volt a számára. Félelmetesnek érezte. Mit akar ez itt, ilyen messze az otthonától? Megkérdezte:

– Burundáj mester, hogyan kerültél te ilyen messze a te pusztáidtól? Közelebb nem vásárolták talán a szőnyegeidet?

A mongol ránézett, szerényen behúzta a nyakát:

– Mi, kereskedők messzire járunk, és én régóta szerettem volna tudni, hogy milyen földek terülnek el napnyugatra tőlünk. Jártam Oroszföldön, voltam Lengyelországban, most itt vagyok nálatok. Innét is szeretnék még tovább menni, hogy azután otthon feleségeimnek és gyermekeimnek elmeséljem, hogy mit láttam. Szeretik ők a meséket.

– Feleségeidnek? – ütötte fel Pot a fejét. – Hát hány feleséged van?

– Ó, nem sok – felelte szerényen Burundáj –, mindössze tizenhét, de a gyermekeim száma megközelíti a százat. Sok szőnyeget kell eladni, hogy az ember jól tartsa őket, sok országot kell bejárni, hogy elegendő érdekeset tudjon mesélni nekik.

Ezután leült a padra, és hallgatott.

Később Pósa szerette volna megtalálni Izabellát, de az öregasszony egy pillanatra sem engedte el maga mellől a menyét. Pot úr lefeküdt aludni. Teodorik az istállóban kiválasztott egy lovat, és elindult, hogy bekóborolja a vidéket. Pósa inkább gyalogosan nézett körül Moson környékén, a földeken tevékenykedő embereket akarta szemlélni, ifjúkora óta nem látott mezei munkát. Az olaszok az udvaron maradtak. Burundáj hangtalanul elvonult a vendégszobába, amelyet az egyik szolga megmutatott neki.

Mikor a mongol magára maradt, kebléből kicsire hajtogatott finom selyemkendőt vett elő, és kiterítette a földre, azután melléje kuporodott. Az a nagy selyemkendő a magyar király országát ábrázolta. Alaposan megnézte, azután zsebéből elzárható tustartót és egy vékony írónádat kapart ki, majd lassan, gondosan belerajzolta a térképbe ezt a mosoni vidéket is; megjelölte a falvakat, kirajzolta a patakokat, jelezte a Győrfi urak udvarházát. Mikor a tus megszáradt, újra kis gubanccá hajtogatta a térképet, s keblébe rejtette. Azután másik selymet vett elő, amelyen mongol írással feljegyezték a számára, hogy mely vidékeket kell bejárnia, megismernie és feltérképeznie. Olvasta és bólogatott. Még jó időbe fog telni, amíg a Dunántúl valamennyi faluját, városát, várát, udvarházát bejegyzi, amíg a támadásra és védelemre alkalmas minden helyet odarajzolja a térképre. Talán esztendők múlnak el, amíg újra hazatérhet Karakorumba, feleségeihez és gyermekeihez. Csak akkor indulhat, ha minden fontos adat ott van a térképen. Tudta, az ország más részeiben más mongol kereskedők árulják szőnyegeiket, és rajzolják apró jeleiket a selyemtérképre. Lengyelországban megint mások, s az orosz fejedelmek végtelen területein megint mások. De néhány év, és Karakorumban együtt van az egész földkerekség térképe. Így rendelte el azt a dicsőséges Szubutáj Bogatur, a legdicsőségesebb Dzsingisz nagykán győzhetetlen haderejének fővezére.

6

Estebéd előtt megérkeztek az első meghívott vendégek: környékbeli módos nemes urak. Ketten közülük úgy köszöntötték Pósát, mint régi ismerőst. Ezek voltak azok, akikkel hazaérkezte napján Pozsonyban találkozott: a várispán és a vámosispán. Akkor ott, a tárnokmester jelenlétében igen hallgatag emberek voltak, s íme, most mindketten beszédes, nagyokat és hangosan nevető férfiak. Pósában már Pot ispán egy-egy kifakadása nyomán is megerősödött a gyanú, hogy Mosonban ellenségesen tekintenek Buda felé, a két határispán ittléte azután bizonyossá tette, hogy ezek itt mind valami mást akarnának, mint ami most van Magyarországon. Jól emlékezett a két ispán hallgatagságára Pozsonyban, jól emlékezett Dénes szavaira a pozsonyi bástyán. Ahol ez a két ispán beszédes és hangosan nevető, oda nem volna tanácsos Apod fia Dénes úrnak fegyveres védelem nélkül közeledni.

Ha nem volna itt Izabella, ha nem Izabella miatt jött volna Mosonba, legszívesebben azonnal lóra ülne, s indulna innét. Közben azonban arra is gondolt, hogy nem lehet-e egyben-másban jogos a Dénes ellen felhangzó panasz? Vajon lehet-e fenntartás nélkül ott állni a hunyorgó szemű, fekete tárnokmester mellett? Erre most, alig néhány napi itthonlét után nem tudott választ adni. Annyit máris látott, hogy nagyon bonyolult ügyek között kell majd kiismernie magát, ha jól akarja ellátni tisztjét Andreás kancelláriáján. Nem olyan egyszerű átlátni, hogy ki kinek az ellensége, és hogy e sokféle ellenségeskedés közepette ki mit is akar. Vajon Adorján, aki fél szemét most is szüntelenül Isten országára veti, tisztán lát-e ebben a tömkelegben?

Pósában felébredt a gyanú, hogy egy ilyen vitézi tornán nemcsak lovasküzdelmeket lehet látni, hanem a figyelő fül hallhat is egyet-mást, amit jó tudni az udvarban. Ha a két pozsonyi ispán nincs itt, akkor Pósának eszébe sem jut, hogy pártütésre gondoljon, hiszen elégedetlen, morgolódó ember éppen elég van az országban. Ha máshol találkozik a két ispánnal, akkor sem gyanakszik. De így együtt a megsértődött egykori nádor, a két határispán, akit Dénes el akar csapni a helyéről, és hozzájuk ez a daliás Teodorik, aki jogászi meggondolásokkal bírálja a mindenható tárnokmester tevékenykedését – fel kellett, hogy keltse a gondolatot: itt pártütés készül. Tévedett tehát Adorján, amikor azt hitte, hogy azok fognak pártot ütni, akik Béla herceget akarják majd atyja ellenébe állítani? Ezek itt nem a Béla párti urak, ezek éppen azok, akik se ide, sem oda nem tartozhatnak, illetve azoknak is csak egy része, mert akik részt vettek Gertrudis megöletésében, ezekkel is szemben állnak... Mit akarhatnak itt tulajdonképpen?

Gondolt arra, hogy a kérdést egyenesen szembeszegezi Teodoriknak. A szőke lovagnak olyan bizalomkeltő tekintete volt, hogy Pósa remélte, őszintén fog válaszolni. Erre a beszélgetésre azonban nem került sor... azaz csak évek múltán került sor, amikor maga Teodorik hívta Pósát, hogy a választ megadja. Most nem beszélhetett a Csanádfival országos kérdésekről, mert az estebéd előtti alkonyatban Pósa meglátta az udvaron Izabellát, amint a nagyházból, bizonnyal anyósa betegágya mellől, a konyha felé sietett. Habozás nélkül utána ment, melléje került, és ezt mondta neki:

– Izabella, én nem lovagi tornára jöttem ide, még csak nem is látogatóba Pot ispánhoz. Én téged akartalak látni. Én azért kértem a birtokomat éppen ide, a ti szomszédságotokba, hogy legyen miért látogatóba jönnöm hozzátok. Nem enni-inni akarok itt, nem is mulatozni. Szeretnék leülni melléd, s beszélni magamról; hallgatni, hogy te beszélj magadról. Azután megyek tovább, megyek vissza Budára a kancelláriába.

Izabella alig érintve érintette Pósa kezét, szemében felparázslott az a sötét lidércfény, mely elkísérte Pósát éjszakáin. Halkan válaszolt:

– Majd késő este, ha feljött már a hold, ha már alszanak a házban, gyere a hátsó udvarba, az istállók elé, a padokhoz. Ott mesélhetünk egymásnak.

Ezzel besietett a konyhába, amelynek tüze kisütött az udvarra. Pósa pedig zavart boldogságot érzett, s megkérdezte magától: „Mit is akarok én Izabellától? Mit akarhatok Győr nembéli Péter özvegyétől, akire a hétfejű sárkány sem vigyázhatna jobban, mint ahogy itten őrzik? És úgy látszik, nem is esik rosszul neki ez a rabság.”

Az estebéden, ahol az úrnők nem voltak jelen – Izabella anyósa betegágyát őrizte –, Pósa megint csak nem tudta, miről folyik a szó a fáklyákkal megvilágított ebédlőházban, a hosszú asztal felett. Pedig most már sokan ültek ott, közvetlenül étkezés előtt újabb vendégek is érkeztek. Alig evett, inkább ivott. Mintha soha még ilyen szomjas nem lett volna. Azt ugyan észrevette, hogy Teodorik néha kutató szemekkel néz feléje, de nem viszonozta tekintetét. Ki-kilesett a sötétségbe, kél-e már a hold. Félt, hogy az eszem-iszom a késő éjszakába húzódik. Türelmetlenül várta, hogy a többiek aludni térjenek.

Ez is elkövetkezett. A vendégek tudták, hogy nem illik italos ricsajt csapni, mert beteg van a háznál.

Az istállókból olykor dobogás hangzott, néha felnyihogott egy ló. Valahonnét messziről, túl a palánkon elnyújtottan ugatott egy kutya. Odafönt a magasságokban pedig sárgán és kereken lebegett a hold. Lassan kúszott fölfelé a szikrázó csillagok között. Szellő se lebbent. Meleg éjszaka ígérkezett.

Pósa szerette volna összeszedni gondolatait, kívánta szinte, hogy ne jöjjön még Izabella. Szép szavakat keresett, amelyekkel össze akarta foglalni, mit is élt át az elmúlt hosszú idő alatt. Hiszen Izabella is küldötte őt, küldte a messzeségbe, elküldte magától. De képtelen volt bármit is rendszeresen végiggondolni. Emlékei összevissza ugráltak. Értelmetlenül és zavaróan Berta képe is feltolakodott, a párizsi Ambroise mester leányáé. Ha meg Pécsre gondolt vissza, ott jobban látta Kalán püspök arcát, mint Izabelláét. Néha olyan izgatottan kezdett dobogni a szíve, hogyha ekkor jön Izabella, egyetlen szót sem tudott volna kiejteni. Utána egy pillanatra nyugodt csendesség borult fölébe, hogy ismét összevissza tolongjanak elő életének különféle emlékei. És lassan, lassan múltak a percek. Mintha mindig itt ült volna a padon, Pot ispán istállói előtt. Holott a hold szinte ugyanott áll, a faépületek gerince fölött, mint amikor csöndes léptekkel ideérkezett. Minden neszre felkapta a fejét, és figyelt a sötétség felé.

De Izabella jöttét nem hallotta meg. Egészen mellette volt már, amikor észrevette. Fel sem ugorhatott, hogy köszöntse; Izabella csendesen leült melléje az alacsony padra.

– Itt vagyok, Pósa.

Ő pedig csak ennyit mondott:

– Hazajöttem.

S egy ideig szótlanul ültek egymás mellett.

Nagy sokára nagyon halkan megszólalt Pósa:

– Kinek mondhatnám el másnak? Elmentem. Nem akartam rád gondolni, és tizenöt év alatt nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rád. Sokat tanultam, nagyon érdekes dolgokat éltem át, voltam diák, voltam tekintélyes magiszter, voltam a bizánci császár főembere, aki aranyos palásttal ül a francia király jobbján. Többet értek talán a világ kavargásaiból, mint sokan körülöttünk. Tudom, hogy fontos teendőim vannak idehaza. Ezért jöttem, ezért vagyok újra itthon. De azóta nem illettem asszonyt. Egyetlenegyszer csókoltam meg Párizsban egy leányt, aki szeretett engem. Megcsókoltam, és elküldtem magamtól, mert... akkor nem is tudom miért, de azóta jól tudom, hogy te álltál közöttünk. Mikor még egyszer láttam, az a leány gúnyosan nézett a szemembe. Én pedig örültem, hogy elküldöttem magamtól. Nem tudtam, mi van veled, de szüntelenül velem voltál. Ezt kellett most elmondanom, Izabella.

A holdfény sápadtra festette az asszonyi arcot, de a szemek parázslottak az éjszakai világosságban. Ez a sápadt arc mosolygott, a hang azonban lehelethez volt hasonló:

– Hihetnél-e nekem, Pósa? Bízhatnál-e bennem, Kalán püspök parázna unokahúgában?

Pósa megborzongott a „parázna” szóra. Izabella beszélt:

– Nincs a földkerekségen ember, aki annyit tudna énrólam, mint te, holott nem láttál, nem hallottál rólam réges-régen. De mit tudhatnak mások? Tudhatják, ami oly szörnyűséges botránnyal szolgált a füleknek, hogy a pécsi püspök és az unokahúga... Emlékszem a te borzalmadra, amikor világossá lett előtted. De te ismertél engem akkor, és ismerted őt is. Gyűlölted őt. Igazad volt. Néha én is gyűlöltem. De te is tudtad, amit én, hogy milyen ember volt. Sokan mondják, hogy gonosz ember volt. Igazuk is van, de ez a szó mégsem mond semmit se róla. Mellette lenni kárhozat volt..Lehet, hogy az én lelkem mindörökre elkárhozott. Mégis több volt ő, mint a legtöbb ember, több mint bárki, akivel azóta is találkozhattam. És ezt te is tudod.

Pósa bólintott:

– Ő se múlott el mellőlem. Ellene harcolok tizenöt esztendő óta.

– Én nem harcolok sem mellette, sem ellene. Régen halott, régen más életet élek. Bizony hónapok is múlhatnak el, hogy már az emléke sem kísért, de jól tudom, hogy azért vagyok én éppen én, mert szinte gyermekkoromtól fogva vele kezdődött nekem minden.

Hirtelen két kézzel fogta meg Pósa kezét:

– Mikor elmentél, megsirattalak. Nem haragudtam egy pillanatig sem rád, amiért kikiáltottad a világnak a gyalázatomat. Tudtam, mennyit kellett kínlódnod, hogy részegen megvádold Kalán püspököt. Féltettelek, hogy magadnak okozol végzetes bajt vele. De nem is kellett kérlelnem őt, maga sietett a segítségedre, s amikor már túl voltál az ország határán, nevetve mesélte el nekem végső találkozásotokat. Tudod, ugye, hogy mennyire bízott benned? Hitte, hogy nagyon sokat fogsz tanulni. Ő akarta, hogy Párizsba menj. Nélküle a te életed is egészen másként folyt volna.

Pósa bólintott:

– Nélküle és nélküled.

– Ha én nem vagyok, te az ő szavára hallgatva akkor is kimentél volna Párizsba. Ha én nem vagyok, akkor te szeretettel gondolnál vissza rá. Talán csak annyi a különbség, hogyha én nem vagyok, akkor nem küldted volna el magadtól a párizsi leányt. – Ezt mosolyogva mondta Izabella, de Pósa a szavába vágott:

– Nem, ha te nem vagy, talán valóban nem gyűlölöm meg Kalán püspököt, talán nem veszem észre benne a gonoszt. De ha te nem vagy, akkor én nem háborgó lélekkel hagyom el a pécsi püspöki házat, akkor soha nem megyek el Kulin bán bogomiljai közé, nem kerülök magam is eretnek hírbe, és sohasem tudom meg, hogy az igazság mennyivel bonyolultabb, mintsem azelőtt hittem volna. Akkor Párizsban pappá szenteltetem magamat. Az egyetem harcában talán a rossz oldalra állok, és ha egyáltalán hazajövök, cselszövőnek jövök haza. Ha te nem vagy, úgy érkezem meg, mint ahogy Kalán püspök szerette volna, akkor megérkezem a nagy hatalmú családok érdekében rosszat forraló tanult mesterként. És akkor az volna a dolgom, hogy itt maradjak Pot úr és cimborái mellett, akik éppen készülnek valamire Andreás ellen.

Izabella szeme bámulva tágult Pósára:

– Miből gondolod ezt? Pot réges-régen nem törődik az országos dolgokkal, csak morgolódik magában.

Pósa szelíd fölénnyel nézett Izabellára:

– Hát azt hiszed, valóban csak vitézi tornára gyülekezik ide mindaz a vámosispán, aki gyűlöli a mostani tárnokmestert? Elhiszed, hogy ez a jogot tudó, okos Teodorik lovag csak idejét múlatja azzal, hogy Mosonban vendégeskedik?

Az asszonyi válasz barátságosan fölényes volt:

– Én azt hiszem, Teodorik lovag győztes akar lenni a tornán, s reméli, hogy jutalmul megkapja az özvegy úrnő kezét, és vele birtokait is.

Pósa indulatosan ragadta meg Izabella kezeit:

– Elmennél hozzá feleségül?

Izabella mosolygott:

– Hiszen elmentem feleségül Pot fia Péterhez is. Bizonnyal jobb lehet Vejthe fia Teodorik lovag feleségének lenni, mint itt élni a két öreg mellett, és ápolni nyűgös, beteg anyósomat. De ők úgysem engednének. Járt itt már kérő a férjem halála óta, nem is egy, örülhettek, ha élve jutottak túl Moson vármegye határán. Pot nagy hatalmú, és nem enged el magától, felesége meg váltig hajtogatja, hogy meghal, ha csak egy napra is elhagyom.

– Szörnyű rabság ez! – mondta Pósa.

– Nagyon szeretnek – mondta Izabella. – Ura és rabja vagyok ennek a roppant birtoknak.

– De hát hogyan kerültél közéjük? Ki volt az a Péter, aki az urad lett? Hiszen Győr nemzetsége és Bor nemzetsége ellenségeskedik egymással.

– Mégis Péter felesége lettem – mesélte Izabella. – Hogyan is történhetett? – Hangja lassúvá vált, mintha szavanként idézné a múltat: – Mikor ő meghalt, vigasztalan voltam, és mégis úgy éreztem magamat, mint aki börtönéből szabadul. Amíg élt, hiába akartam menekülni tőle, te sem tudtál kiszakítani. Csak a halál oldozhatott fel az igézet alól. Hirtelen halt meg; úgy rebesgették, Andreás megmérgeztette. Lehet. Félt tőle. Én pedig egyedül maradtam a pécsi házban, ahol minden sarok felől az ő emléke kísértett. Mit tehettem volna? Igaz, kinyújthattam volna kezem vőlegény után. Ő a végrendeletében rám hagyta minden szerzett vagyonát. Lett volna Magyarországon, vagy túl a végeken is, aki a nagy földek asszonyáról nem hallotta volna meg azt a sok gyalázatosságot, amelyet nemcsak az udvarban, de minden püspöki városban felháborodott tekintettel vagy gúnyos mosollyal suttogtak el. Természetesen többet is suttogtak, mint amennyit tudtak. És én minden kérő szeméből azt olvastam volna ki, hogy sok ezer ekealja föld megéri a gyalázatot is. Ráadásul megjelent az atyafiság. Szerette volna az is a földeket, idős rokonasszonyok ijesztgettek holtig tartó szégyennel, papi rokonok ijesztgettek elkárhozással, amit elkerülhetek, ha Krisztusnak áldozom életemet. Úgy láttam, nincs más út, csak a kolostor. Az apácák is szívesen fogadták maguk közé a kárhozattól fenyegetett leányt, hiszen akkor birtokaimnak legalábbis egy része a kolostoré lesz, a többi része a nemzetségre száll. Elkészültem hát az istenes életre. Az első hetekben nem is volt rossz folytonos imádkozással tölteni a napokat. De azután egyre fakóbbá vált az egyformán haladó idő. Nem bántam, nem akartam menekülni belőle, de nem is vágyódtam ott maradni. Akkoriban gyakorta gondoltam terád. Eszembe jutott, hogy okosabb dolog lett volna feleségednek lenni, amikor kérted. Minden másképpen lett volna. Te nem mentél volna Párizsba, ma ugyanolyan nagy hangú uraság volnál, mint az én atyafiságom meg a te atyafiságod férfiai. De én akkor nem mentem veled, s várhattam, hogy mindhalálig rám borul a kolostor szürkesége. Ekkor jött el értem Pot fia Péter. Tudom, hogy nem miattam jött, hiszen addig még csak nem is láttuk egymást, csak sok ezer ekealja földemről tudott. A Bor nemzetség felháborodott, az egyháziak tiltakoztak. De Péter atyja volt a nádorispán, és így elérhette, hogy abba a látogatóterembe, ahová csak nagy ritkán juthatott el egy-egy szülő vagy egyéb rokon, hogy szót váltson valamelyik apácával, betehesse lábát, és engem elébe vezessenek. Tudtam már, miért jött. Mindenki elvárta tőlem, hogy nemet mondjak. Én igent mondottam neki. A felesége lettem. Szerettem-e valaha is? Nem tudom, de hálás voltam neki, hogy megszabadított. A birtokaimért vett el, de azután egészen a szerelemig megszeretett. Büszke volt rám, szerette, ha csillogok az udvarban. Mindig nagyon kedves volt hozzám. De egész házasságunk alatt alig beszélgettünk kettesben egymással. Péter vadászni szeretett, nagyokat ivott, hangosakat nevetett. Megvetette az írni-olvasni tudó embereket. Én pedig úgy növekedtem fel, hogy csak az az igazi ember, aki járatos mindenféle tudományban. Gyermekünk nem született, a régi bűnökért büntetett talán meddőséggel az ég. Péter kicsit szomorú is volt ezért, de szeretete azért nem csökkent irántam. Nehéz volt megzavarni a jókedvét. A szomorúságai is nevetősek voltak. Ezt nehezen viseltem. Én tudtam nagyon örülni valamikor, de tudtam mindig, hogy a bánat is hozzátartozik az élethez. Talán, ha a férjemet néha borúsnak látom, ha gondok kínozzák, vigasztalója is lettem volna, nemcsak a felesége. Egyszer azonban elromlott a jókedve. Méghozzá nem is olyan okból, amelyet megérthettem volna. Akkor történt ez, amikor Andreás elküldte magától Potot. Az öreg azóta is sértődött. Úgy jött haza ide Mosonba, hogy magával vitte egész családját, fiát is, engem is. Én szívesen jöttem. Nem szerettem Budát. Akkor még nagyon is eleven volt Kalán püspök emléke, és minden felém forduló pillantásban a gúnyos mosolyt sejtettem. Péter azonban csak ott érezte jól magát. Félt a vadásztársak, az ivócimborák elvesztésétől. Amíg idehaza élt Mosonban, borongós volt. Próbáltam még kedvesebb lenni hozzá, próbáltam beszélgetni vele, de ekkor derült ki a számomra, hogy semmi sem érdekli őt, ami engem érdekel. Még a gazdaság sem kötötte le. Tagadhatatlan, én jobban össze tudtam barátkozni öreg ipammal-napammal, mint vele. Ezek az öreg emberek, a maguk zsarnoki módján valóban nagyon szeretnek engem. Mikor azután Andreás elment a Szentföldre, Péter is felöltötte a keresztet. Jókedvű lett, amikor végre elmehetett innét. Nyugodjék békében a távoli sír mélyén. Édesanyja belerokkant egyetlen fia halálába, apja még keserűbb emberré lett. Leányaik még látogatóba sem járnak haza hozzájuk, hiszen nincs is sok szeretnivaló rajtuk, de szeretnek, és én nem is éreztem magamat rosszul közöttük. Csak éppen egyedül voltam, egyedül vagyok. Ha kérő jött, elűzték. Nem bántam; hangos, eszem-iszom urak voltak. Mikor néhány nap előtt Teodorik érkezett meg hozzánk, talán háztűznézőbe, ahogy én gondoltam, talán pártütésre, amint te gyanítod, én megkérdeztem magamtól, elmennék-e vele. És azt válaszoltam, hogyha kérne és ha adnának, elmennék vele. Ha nem kérne, vagy nem adnának, nem bánkódnám. Ezt akartad hallani, Pósa?

– Ezt, Izabella. És most már nem lehet más utad, minthogy eljöjj énvelem. Te mondtad, hogy ezen a földkerekségen senki sem ismerhet úgy, mint én, noha azóta sem láttuk egymást. És ezen a földkerekségen nincs, aki úgy ismerhetne engem, mint te, noha azóta csak olykor-olykor jutottam az eszedbe. Ugye, tudod, hogy így van?

Izabella keze remegett Pósa kezében:

– Tudom. Amióta itt vagy, tudom. És tudtam azonnal, hogy hívni fogsz, és azóta készülök a kérdésre, hogy vajon hihetnél-e nekem, Pósa. Ezért kérdeztem azonnal, hogy bízhatnál-e bennem, Kalán püspök parázna unokahúgában.

– Csak neked hiszek, csak benned bízom, Izabella.

A holdfényben a női arc nagyon komoly volt:

– Nem könnyű feladat elvinni engem innét. Pot hatalmas, és a Bor atyafiság sem örül, ha gazdag húguk újra férjhez megy.

Pósa mosolygott:

– Talán nem is lesz olyan nehéz. Hagyd a sok ezer ekealjat, osztozzanak rajta ők. Énnekem ma még csak kétszáz ekealjnyi földem van, és hivatalom a királyi udvarban. Nekem elegendő. Neked sem lesz kevés.

Erre Izabella átölelte, és megcsókolta Pósát. Szólni is akart, de a férfi nem hagyta. Hiszen erre a csókra várakozott tizenöt éve.

Végre, amikor szóhoz juthatott, ragyogó szemekkel mondta Izabella:

– Erre vártam csak, Pósa. Tudtam, hogy neked nem a föld kell, de hallani is akartam. A sok ezer ekealjat természetesen nem hagyjuk nekik, de az ráér. Gyerünk gyorsan, minél messzebbre, ahol nem érnek utol. Holnap már késő lehet, hátha észreveszi valaki, hogy mi a szándékod.

Vissza se mentek többé a nagyházba. Izabella otthonosan ment az istálló ajtajához, bezörgetett. Az álmos istállólegénynek megparancsolta, hogy azonnal vezesse elő Pósa úr lovát, és az ő számára is egy felnyergelt paripát.

– De ne a te új birtokodra – tanácsolta Izabella, amikor már nyeregben ültek. – Legelőször ott fognak keresni. És tudod, hogy most veszedelemben van az életed?

– Hogyne tudnám – válaszolta vidáman Pósa. – Induljunk Veszprémbe, reggelre talán odaérhetünk. El se megyünk onnét, amíg Róbert püspök maga össze nem adott.

Róbert püspökben ismeretlenül is bízott Pósa, hiszen a veszprémi főpap egyetemet akar csinálni, tehát meg fogják érteni egymást. Egy püspök pedig jó szövetséges a bosszúszomjas rokonság ellenében.

Az udvar kapuja tárva-nyitva volt. Ki merne rossz szándékkal belépni, akár éjnek idején is a távoli vidék leghatalmasabb földesurához?

Csak az istállólegény bámult álmos képpel utánuk. De az is vállat vont, és visszabújt aludni.

A hold már az ég magasán lebegett. A világos éjszakában meglendült a szellő, és jó szagokat hozott, réti virágok és széna illatát. Távol kis falvak aludtak. Ők pedig szorosan egymás mellett, de gyors ügetésben haladtak, hogy minél távolabb legyenek már a mosoni udvarháztól. Pósának egy dallam jutott az eszébe: francia lovagok szerelmes énekére emlékeztetett. De nem az volt, azazhogy Franciaországban sohasem hallotta ezt az éneket. Valamikor nagyon-nagyon régen, otthon, az avasi házban, amikor Pósa még egészen kisfiú volt, édesanyja dúdolgatta néha ezt a dallamot. És egyszerre megint úgy érezte Pósa, hogy valahol mögötte ott van a gyermekkori ház, az ablakban az ő édesanyja néz, és integet utána.

Mellette lovagolt Izabella. A felesége. Hozzáhajolt, és azt mondta:

– Majd hazalátogatunk, ahol én voltam kisgyerek.

Izabella arca feléje fordult, mosolygott, és igent bólintott.

A hold gyorsan kísérte útjukat.

7

A lovagtornából semmi se lett. Hajnalra kiderült a szökés. Az úrnő olyan rosszul lett hallatára, hogy a vidék minden javasasszonyát az ágyához kellett hívni. Pot úr valamennyi fegyveres legényét azonnal útnak akarta indítani, hogy ott vágják le a szőkevényeket, ahol érik. De nem tudták, merre keressék őket. Az hamarosan kiderült, hogy nem mentek Pósa új birtoka felé. Az istállólegény azonban csak azt az irányt tudta megmutatni, amerre elindultak. Onnét pedig sokfelé vezethetett az útjuk. Az ispán első mérgében a szolgát, aki látta szökni őket, lehúzatta és félholtra verette.

Az egész ház bolygott a felháborodástól. Fegyveres szolgák gyülekeztek az udvaron, a közelben lakó familiáris vitézek is belovagoltak Mosonba. A megérkezett vendégurak fogadkoztak, hogy bosszút vesznek a házat ért sérelemért. Több mint ötven vitéz várt már lóra készen. Az urak karddal, nem egy dárdával, s vértbe öltözötten; a szolganép nyíllal, csákánnyal, szekercével. Maga Pot akarta vezetni a bosszuló rátörést. Ha másutt nem, hát Budán majd megtaláljuk az alkancelláriust.

Az egykori nádornak régóta nem volt fegyver a kezében. Amikor most tajtékozva a haragtól magasra emelte öreg buzogányát, úgy megrándult a karja, hogy elejtette a nehéz jószágot. Tudomásul kellett vennie, hogy bizony nem való ő már hadvezetésre.

Roskadozva ment a fegyveres szoba sarkában álló nagy karosszékig, s leült, fejét öklére támasztotta. Fegyveres szolgák ijedten nézték a hirtelen megrokkant nagyurat.

Végre dörmögő hangon megszólalt az öregember. Teodorikot hívatta. Jött is az nemsokára.

– Ülj le, kedves fiam – mondta Pot, s keze mozdulatával kiparancsolta a szolgákat. Azok készséges gyorsasággal távoztak; egyik sem ténfergett szívesen a haragos úr közelében.

Teodorik támlátlan széket húzott az öreg ispán mellé, és leült. Ellentétes érzelmekkel fogadta Pósa és Izabella szökésének hírét. Mint az úri ház lovagi vendége, átérezte a felháborító sérelmet, amelyet vérrel kell lemosni. Amellett ő maga is gondolt rá megérkezte óta, hogy a szép és sokföldű özvegyet magának kérje. Ezért saját sérelmét is kellett volna éreznie, de mosolyogni is tudott saját gondolatain. Az jutott ugyanis tüstént az eszébe, hogy mennyivel jobb ez így, mintha megkérte és megkapta volna Izabella kezét, s akkor érkezett volna haza ez a csöndes írástudó, s tőle szökteti meg az asszonyt. Abban ugyanis bizonyos volt már, hogy Pósa hazajöttekor Izabella bárhonnét, bárki oldala mellől elmegy vele. Nyilvánvaló, hogy nem újdonatúj szerelem ez, nem abban a pillanatban keletkezett, amikor a Miskolczfi belépett a mosoni ház kapuján. Nem olyan férfi az alkancellárius, hogy meglátja, lángra gyújtja, és azonnal elragadja az asszonyokat. És az anyósát békességgel ápoló özvegyasszony sem olyan, hogy meglát egy lovagot, és mindkettejük életét kockáztatva tüstént lóra ül vele, s elhagyja mindörökre otthonát. Nagyon-nagyon rég kezdődhetett ez a szerelem – sejtette meg Teodorik –, s most csak beteljesült. Nem tehetett róla, de neki tetszett ez a gyors és határozott tett. Megértette Pósát, hiszen maga is csaknem tűzre lobbant Izabella iránt, de még nem volt szerelmes belé, hogy gyűlölje a másik férfit, aki elorozta előle. Izabella barátsága pedig olyan rokonszenvvel töltötte el, hogy úgy vélte, ha mindenki üldözi őket, neki lovagi kötelessége segíteni rajtuk. De még az is eszébe jutott mind e gondolatok mélyén, hogy a maga terveinek végrehajtásában is előnyös lehet, ha jó barátságban van az udvar kancelláriájának egyik fő emberével. Hanem azt is tudta, hogy vendéglátója méltán várja el, hogy bosszút álljon az ő sérelméért. Nem tudta még, mi a teendője, amikor leült az öreg Pot mellé, s figyelte szavát.

– Öreg vagyok, Teodorik, már a fegyvert sem tudom megemelni. Feleségem bele fog halni a bánatába, énrajtam kacagni fog az ország minden udvarháza. Csak a halálos megtorlás menthet meg a gyalázattól.

Teodorik bólintott: hiszen igaza volt az öregembernek.

– Neked kell énhelyettem bosszulónak lenned. Fiam nincs már, vejeim távol vannak, és nem is szeretnek engem. Csak benned bízhatom. Itt vannak fegyveres szolgáim, itt vannak familiáris vitézeim, te is hoztál magaddal jó néhány kopjás kísérőt. A vendégek közül is sokan veled tartanak. Ha ez is kevés, lóra ültetem az egész vármegyét. Meg kell keresned őket, meg kell ölnöd a rablót, és vissza kell hoznod a hálátlan leányt, őt élve kell visszahoznod, hogy elvesztébe bele ne haljon a feleségem...

Teodorik gondolatban azt is hozzátette: és hogy a baranyai birtokok ne szálljanak vissza a Bor nemzetségre. – Hangosan azonban ezt mondotta:

– Ha egyenest Budára indultak, előbb érnek oda, mint mi.

– Hát akkor felkeresed Budán! – csattan a harag Pot ajkáról. – Felkeresed, párviadalra kényszeríted, és megölöd. Hiszen azt se tudja, hogyan kell megfogni a dárdát. Gyújtsd fel a házát; amije van, osszad szét szolgáid között. Azt az asszonyt pedig hozd elém!

– És ha a király védelmébe veszi őket?

Pot felcsattant:

– Nem pereskedünk! Nem a király előtt keresünk igazságot! Nem bízol a kardodban? Nincsenek-é fegyveres vitézeid? Gyújtsd fel a házat, ahol lakik, kényszerítsd páros viadalra! Öld meg! A némbert dobd fel az első lóra, és illa berek... Minek ehhez király? Üsse a király bottal a nyomodat. Ha idemerészkednek, lóra ültetem az egész vármegyét.

Teodorik jól tudta, hogy nem mondhat nemet. Mint a Győrfi ház vendége, részt kell vennie a bosszúban, s minthogy a ház ura öreg, nem mondhat nemet, amikor arra kéri, hogy helyette légyen bosszuló. Némiképpen ő maga is sértve érezheti magát. Sok kedve nem volt a fegyverforgatáshoz nemigen értő írástudót páros viadalra kényszeríteni. De az is igaz, hogy aki nem ért a kardforgatáshoz, ne keveredjék olyan kalandba, ahol előbb-utóbb kardot kell rántani. Ráállott tehát, hogy ő fogja vezetni a Győrfiak lóra ültetett embereit, akiknek erejét növelik saját kísérő vitézei is. A megérkezett vendégurak is kedvvel indultak a kalandra, csak a vámosispánokról derült ki, hogy az eset hallatára nyergeltettek, és hazasiettek. Azoknak semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy Apor fia Dénes úr közelében, ott fenn Budában rájuk ismerhessenek, és kiderüljön, hogy elhagyták őrhelyüket. Az ilyesminek túlságosan súlyos következményei lehetnek, hiszen tudták, hogy az asszonyszöktető uraság személyes barátságban van a tárnokmesterrel.