– Hitetlenek!

– Majd elkárhoznak – legyintett a másik. – Bizánc is elég jól megvolt velük. És Velence is szívesen megy kereskedni közéjük. Hát ha mi megcsináljuk a birodalmat, akkor ott ülünk Bizánc helyén, és a fűszer nem Velencén keresztül fog eljutni nyugat felé...

Imrében csak most kezdett el derengeni a megértés. Emlékezete a közeli emberöltők történeti adatai közt kutatott. Együtt tanulták ezt tudós papoktól, mint királyi tudnivalót.

– André... ne feledd el, hogy a görög kereskedők csaknem rabságban tartották az országot. Velencében a kalmárok az urak. Bizánc a pécsi és budai árusokon keresztül uralkodott felettük, amíg papa hatalmat nem vett rajtuk...

Apjukat egymás között görög szóval „papá”-nak nevezték. Nyilvánosság előtt „atyá”-ról szólottak, okleveleikben a latin patert használták. Otthon azonban a „papa” szó járta, mivelhogy néhai Béla úr is, aki Bizáncban nevelkedett, így beszélt saját apjáról.

Andreás izgatottan rázta jobb kezét:

– Nem érted, nem érted. Akkor még állt Bizánc, Bizáncban volt a birodalom, Bizánc kezében voltak az utak, tehát Bizáncot szolgálta a kereskedő is. De ha a mi kezünkben van a hatalom, akkor értünk, nekünk munkálkodik minden kalmár. Minden vám, minden adó a mi kincstárunkba folyik. Papa is ezt akarta, ő Bizáncban is úr akart lenni, csak amikor ez nem sikerült, akkor fordult Bizánc ellen, és törte meg a befolyásukat. De ő még tehette úgy, ahogy tette, ő még egyetlen óriás birtokba foghatta össze az országot. De azóta jól tudjuk, hogy így, ahogy van, nem lehet együtt tartani ilyen nagy birtokot...

– Már hogyne lehetne – vetette ellene bátyja.

– Dehogyis lehet! Vagy talán ki tudsz állítani olyan hadsereget az ország jövedelméből, hogy megteremthetnéd vele ezt a birodalmat? Mert ehhez katona kell!

– És te hogyan állítanád ki?

– Tessék szétosztani az ország földjének nagy részét az urak közt! De úgy, hogy a megajándékozottak kötelesek legyenek felszerelt és ellátott hadi népet adni. Mindenki szívesen ad katonát földbirtokért, mert neki még mindig elege marad azután is, hogy kiállítja és ellátja a harcosokat.

Imre elképedve nézett öccsére:

– Te szétosztanád az országot?

– Természetesen. Már Magyarországot sem lehet egyetlen kézben tartani. Nézd, Franciaország is, Németország is, amint elért egy bizonyos nagyságot – szétesett ellenséges bárók birtokaira. Hát mielőtt Magyarország szétesnék, osszuk szét magunk, de úgy, hogy a hatalmunk alatt mégis együtt maradjon. Így azután még nagyobb lehet, így megszülethet a birodalom.

Andreás arca kipirult. Karjait széttárta, és kérdően nézett bátyjára.

Odakint az idő sötétre alkonyodott, és a homályban szinte világított a király sápadt-fehér arca.

– Jól meggondoltad ezt, André? Hiszen te el akarod dobni a hatalmat.

– Dehogyis eldobni! Naggyá tenni!

– Hol a hatalom, ha nem a miénk a föld?

– Nem a föld, hanem a fegyver adja a hatalmat. A földesúr a földért katonát ad, és mi katonával hatalmasok vagyunk a földesúr felett is.

– De miért adna katonát a földesúr?

– Mert másképp nem kap földet.

– Meg fogja ígérni, és nem adja meg. És akkor Magyarország a civakodó bárók szétszakadt földje lesz, mint Franciaország vagy a Szent Birodalom.

– Így azonban más veszi fel előlünk a hatalmat, és akkor mindörökre jelentéktelen kis országocska maradunk. A földesúr pedig, amint megkapta az első földet, fog adni katonát, hogy még több földet kapjon.

– Egyszer azonban minden föld el lesz osztva, és akkor nem lesz miért katonát adjon...

– Akkor már nem is kell az urak jóindulata – mondotta egészen derűs arccal a herceg. – Addigra meglesz a birodalom, minden út rajtunk vezet keresztül, és az adókból meg vámokból magunk is kiállíthatjuk a katonát. És ha nekem több fegyveresem van, mint a földesúrnak, akkor a földesúr fogcsikorgatva, de mégiscsak tovább adja a katonát.

Imre leült a karosszékbe:

– Félelmetes, amit mondasz.

– Ne félj, Emri, a sikertől. Tudom, hogy te habozó vagy. Azt hiszed, azt folytatod, amit papa csinált. De vajon papa most is így csinálná? Ő igazán országokban gondolkozott, és az akkori körülményeket fontolva meg, tett úgy, ahogy te teszel más földi helyzetben. Szent István is így tenne, ő különben se nagyon figyelt arra, hogy mit csináltak az elődei, sőt indulatosan harcolt mindaz ellen, amit az elődök csináltak.

– Szent István keresztény volt, az elődei pedig pogányok. Papa azonban egyenesen Szent István művét folytatta, és ez tette naggyá az egész országot, ez tett hatalmasokká minket. Letérhetünk mi erről az útról?

Andreás is leült a kerevet szélére, és előrehajolt, hogy a sötétségben is lássák egymás arcát.

– Figyelj csak, Emri. Képzeld el, hogy papa nem egy országot, hanem egy igen jól felépített, gazdagon berendezett várat hagyott ránk azzal a kívánsággal, hogy minden maradjon benne úgy, ahogy van. Nos, te tiszteletben tartod az apai rendelkezést, és mindent pontosan úgy hagysz, ahogy van: közben a bútorok korhadnak, az eresztékek lazulnak, az erődítményeket viharok mállasztják. Végül már bent kényelmetlen a lakás, és kívülről beveheti az ellenség. Én viszont valóban mindent úgy hagyok, ahogy rám hagyták. Tehát ha egy szék összetörik, megcsináltatom vagy újjal cserélem ki, a rozzanó gerendákat folyton tataroztatom. Én egy új várat kaptam, tehát vigyázok, hogy az a vár mindig is új maradjon. Mert ha a szomszéd várak újabbak lesznek, akkor a mi korhadt otthonunk egyre kevesebbet fog érni, egyre kevésbé védhető meg. A bizánci kalmárok egyszer már itt ültek, és innét minden kincs Bizánc felé ömlött. Ha nem vesszük most fel a lábaink előtt fekvő hatalmat, annak a szolgái leszünk mi is, aki helyettünk felveszi. Nem érted?

Most a király felállt, és fel-alá kezdett járni. Andreás pedig a falra erősített mécseshez ment, és bonyolult mesterkedéssel meggyújtotta. Árnyékaik hosszan estek a padlóra. Egyszerre Imre megállt, karba fonta a kezét, és testvérére nézett:

– Te André, be kell vallanom, én azt hittem, és sokan hitték azt, hogy a te nagyravágyásod csak azért volt, hogy kedveskedjél Gertrudisnak. – Gertrudis Andreás felesége volt: fiatal, szép, okos és hiú asszony, akiről az a hír járta, hogy uralomra vágyik, és úgy kormányozza férjét, ahogy akarja.

A herceg felnevetett:

– Gertrudis! Nem szeretitek, mert ő is jobban tudja, mint ti, hogy mi folyik a világon. Igen, Gertrudis társam az életben, társam, akit Isten adott mellém, hogy megértsen engem, minthogy még a bátyám sem volt hajlandó mostanáig rám figyelni...

– Ha társadnak érzed, miért nem vagy hű hozzá? – Ezt azért vetette közbe Imre, hogy elterelje a figyelmet a kellemetlen megjegyzésről, ami arra vonatkozott, mintha nem akarta volna meghallgatni az öccsét.

– Én hűtlen vagyok Gertrudishoz? – És tovább nevetett a herceg. – Amiért nem vágok komor képet, ha meglátok egy formás asszonyt?

Erre a király is elmosolyodott. Nem szerette ugyan a ledér világi témákat, de örült, hogy a beszéd erre terelődött.

– Hát azt hiszem, nemcsak jó képet vágsz a csinos asszonyok felé.

– De mi közöm hozzájuk? Itt a földön úgyis bűnben fogantattunk. Ahogy nem tagadom meg magamtól a jó bort, a kellemes falatokat, ahogy nem fogom be a fülemet a szép zene elől, ugyanúgy nem hunyom be a szemeimet sem a szerelmes mosolytól. De több közöm nincs hozzájuk, mint a borhoz vagy a francia balladákhoz: széppé teszik az életet. De Gertrudis a társam, Isten és ember előtt. Neki mondom el a gondjaimat, az örömeimet...

Imre az ajkait rágta; úgy érezte magát, mintha bűntárs lenne öccse léhaságában, mégsem tudta megállni, hogy közbe ne vágjon:

– A szép asszonyokat is elmondod neki?

– Már olyasmi is történt...

– És megbocsátott?

– Nem is haragudott. Mint ahogy arra se haragszik, ha iszom, vagy ha zenét hallgatok, mert tudja, hogy a bortól nem rúgok be, és a zenétől nem őrülök meg.

Imre hallgatott, és csak lassan jött ki végül ajkain a kérdés:

– Hogy bízzam hát rátok a gyermekemet?

Andreás csodálkozva nézett rá:

– Ránk akarod bízni a gyermekedet?

– Ha az Úr magához szólít, te leszel a gyámja. Rád kell bíznom, nehogy ellene fordulj. Azért jöttem, hogy ígéretet... nem, esküt kapjak tőled: vigyázni fogsz rá...

Andreás arca egyszerre komollyá vált:

– Mi van veled, Emri?

– Féltem tőled a fiamat!

Nagy csend hullott közibük. Majd azután az öcs szólalt meg,

– Miért nem öletsz meg?

– Testvérem vagy. Szeretlek. Soha többé nem tudnék gyerekkorunkra gondolni.

Egyszerre kitört a fogoly:

– De hát mit csináljak? Itt van a térkép. Tudom, hogy mit kell tenni. Ha kiengedsz, képtelen leszek nézni, hogyan teszed tönkre az ország, a nemzetség sorsát. Fiadat nyugodtan rám bízhatod. Ha te nem lennél, és fiad nevében én kormányoznám az országot, mire a gyermeked felnő, már készen állna a birodalom. Én nem császár akarok lenni, hanem a császárság megteremtője. Én a te székedre sem áhítozom, csak a hatalomra. Kövess engem, uralkodj, ahogy kell, és nálam hűségesebb testvérre és alattvalóra nem találsz sehol.

Imre végigsimította homlokát:

– De hátha tévedsz?

Andreás megragadta bátyja vállait:

– És mi lesz, ha te tévedsz? Hiszen már nem is hiszed, hogy igazad van. Ha folytatod a te utadat, és tévedsz, akkor a túlvilágon az idők végezetéig marcangolhat az önvád, hogy hűtlenül sáfárkodtál a rád bízott jószággal.

A király belemarkolt a hajába:

– Csak tudnám, mit kell tenni?

– Mindenekelőtt hadsereg kell. Bízd rám, én előteremtem.

– Persze hogy sereg kell. A délvidéken eretnekség terjed, legelőször azt kell kiirtani, nehogy üdvösségünk essék áldozatul közömbösségünknek.

Andreás megint megrázta a királyt:

– Most akarsz saját híveid ellen harcolni? Az eretnekek majd el fognak kárhozni. De most fontosabb, hogy az eretnekeket összegyűjtsd katonáknak, mert különben más gyűjti össze, de teellened.

A király most megmerevedve nézett öccsére:

– Istentelenekkel harcoljak?

– Az Isten szerelméért, Emri, hát nem tudod, mi van saját országodban? Ha nem vigyázol, itt is hatalomra kerülnek a nagy bárók, és akkor vége az álomnak. A délvidéki Kulin bán talán nem hatalomra tör? És ha ő fogadja be az eretnekeket, akkor ellened tudja felhasználni.

– Az istentelen! Őellene fogunk harcolni.

– Persze, pécsi Kalán akarja így.

– Isten akarja így.

– Dehogyis Isten. Kalánnak áll érdekében, hogy Kulin ellen harcolj, mert Kulin helyett ő akar a délvidék bárója lenni. Az egyik majd maga köré gyűjti az eretnekeket, mire a másik megnyergeli magának a felháborodott egyházat. Ebben a küzdelemben az egyik elbukik, de a másik úr lesz te ellenedben is.

Imre arcából kifutott a vér, gyámoltalanul kérdezte:

– Hát te mit tennél az én helyemben?

– Egyelőre hagynám az eretnek ügyeket, és egy seregbe gyűjteném a pécsi püspök és a bosnyák bán hadait, s azonnal tovább küldeném őket akár Halics, akár Róma felé. Most lehet, most nincs Bizánc, most nem erős se Kijev, sem Párizs, de még csak Rómának vagy a császárnak sincs módja beleszólni....

A király belevágott a beszédbe:

– Gyere velem azonnal Csepelre, de ígérd meg, hogy semmit se teszel, mielőtt velem meg nem beszélted.

Andreás átölelte a bátyját:

– Te is ígérj meg valamit, Emri. Ha valamit tanácsolok, és nem akarod megfogadni, azonnal zárass be megint valami börtönbe, mert különben nem tehetek mást, és ismét csak ellened kell lázadnom... a lelkem üdvössége végett.

Később, a vacsora alatt, a beszélgetés izgalmai következtében a király fuldokló rohamot kapott. Hajnalra azonban már eléggé egészségesnek érezte magát ahhoz, hogy meginduljanak.

Andreás egész éjszaka fennvirrasztott bátyja betegágya mellett.

16

Mártont az istálló mellett magyarul szólította meg egy asszony. A fegyverhordozó örömmel nyújtotta feléje a kezeit. Eddig sehogy sem tudott érdeklődni afelől, hogy hát tulajdonképpen hova is jutottak. Azt ő is hallotta, hogy vezetőjük maga az istentelen hírű Kulin bán volt, de azóta, hogy gazdája elment a nagyúrral, csak kézzel-lábbal tudta valahogy megértetni magát az ottaniakkal. Azok elvezették az istállóhoz, egy rangosabb formájú vitéz megmutatta, hogy melyik jászolhoz kösse a lovakat, majd az istálló melletti hosszú helyiségben fekvőhelyet is jelölt ki számára. Mire azonban a lovakat rendbe tette, kalauza elment, és senki sem értette meg a kérdéseit. Lappangott benne valami aggodalomféle is Pósa iránt. Hiszen szó sincs róla, ő jó érzésekkel jött ide, Kulin bán uraságára; a Pécs környéki szegények sok reményt fűztek a bosnyák nagyúr nevéhez. De mégis, annyi rosszat is beszéltek az „istentelen”-ről, hogy ki tudja, hátha... Jómagát aligha érheti baj, de a király pecséthordozója esetleg rosszul járhat ezen a helyen, ahol aligha lelkesülnek a királyért. Azt már maga sem tudta, hogy bogomilok-e ezek itt mind, vagy pedig tényleg nincs is már bogomil... valami azonban biztosan nincs itt egészen rendjén. Ezért hát fellélegezve fogadta a magyar szót.

Csakhamar megtudta, hogy az asszonyt Örzsének hívják, és Kulin bán konyháján szakácsnő. Férje is magyar, udvaros vitéz a várban.

– Hogy kerültetek ti ide? – érdeklődött Márton.

– Átjöttünk a Dráván, azután a Száván is.

– De miért indultatok el hazulról?

– El kellett jönnünk, mert már az egész faluban beszélték, hogy eretnekek vagyunk. Többen is jöttünk, akik féltünk, hogy még máglyára kerülünk. Csakhogy a többi még tovább ment, a hegyek felé.

– Bogomilok vagytok?

– Jó keresztények vagyunk. Ott nálatok a jó keresztényt eretneknek mondják, pedig csak Bogomil óta tudjuk, hogy mi az igazi kereszténység.

– Igaz, hogy két Istent imádtok?

– Minthogy annyi van.

– Honnét tudjátok, hogy annyi van?

– Hát jöhet egy Istentől jó és rossz? Mégsem gondolhatjuk, hogy az Isten nem tudja, mit akar. Márpedig hol dúsan nő a búza, hol meg elveri a jég, hol gyerek születik, hol meghal néhány napos korában. Ha egyetlen Isten volna, ahogy ti gondoljátok, akkor miért növesztené a gabonát, ha elpusztítja? Miért adja a gyermeket, ha azonnal el is veszi? Mikor egyszer a jég elpusztította az egész vetésünket, már nagyon kezdtünk hajlani az apostol szavára. Mikor azután meghalt az egyetlen gyermekünk, akkor már tudtuk, hogy annak a fekete csuhás apostolnak van igaza, aki minden istencsapása után megjelent a faluban, és megkérdezte tőlünk, hogy vajon mi értelme volt a szerencsétlenségnek? Amikor pedig megvilágosodott előttünk az igazság, odaálltunk a jó Isten mellé, és harcolunk a kemény szívű, igazságos Isten ellen.

– Hogyan harcoltok?

– A férjem vitéz lett, noha odahaza halász volt. Én szolgálom a drága Kulin bánt, aki a jóságos Isten legkiválasztottabb fia, az emberek boldoggá tevője, aki megvédi a szegényt a gazdag ellen, a gyengét az erős ellenében, a hívőt a hitetlen ellen, ő le fogja győzni az igazságos Istent itt a földi világban, és fel fogja építeni a jó Isten földi országát.

– Tudjátok, hogy az urak és a püspökök készülődnek ellenetek?

– Hogyne tudnók. Mi is készülünk folyton a fogadásukra. Minket ugyan le nem győz a sötétség fejedelme. Idejöhet Kalán úr...

– És ha mégis idejön?

– Hát csak jöjjön. Ha mi egyszer visszahúzódunk a hegyek közé, akkor jaj annak, aki utánunk merészkedik. Még az asszonyok is forró vizet öntenek a sziklák tetejéről a lovasok nyaka közé. Ott a keskeny ösvények között csak elvérezni lehet.

– Honnét értesz, te asszony, ilyen jól a hadi dolgokhoz?

– Mi asszonyok is a jó Isten katonái vagyunk.

– És ha elfognak? Megégetnek, mint egy boszorkányt.

Erre Örzse elnevette magát.

– Ha elfognak, siránkozni fogok, hogy szegény áldozat vagyok, akit a gonosz bogomilok elraboltak. Esküdözni fogok, hogy bosszút akarok állni az eretnekeken. És olyan helyre vezetem őket, ahonnét egyetlen szál sem fog visszajönni.

Márton csípőre tette a kezét:

– Hát mégsem okos dolog asszonyt avatni a komoly dolgokba. Hátha én Kalán püspök kémje vagyok, és amit hallottam, azt mind elmondom Pécsett.

Felkacagott erre az asszony:

– Te ugyan nem mondod el. Vagy azt hiszed talán, hogy innét olyan könnyű visszajutni? Te a király emberének a fegyverhordozója vagy, mindenki tudta a jöttötöket, mindenki titeket figyel. Kulin bán mindent tud. Ha kiderül, hogy rosszban jártok, és az igazságos Istent szolgáljátok a jó ellenében, akkor jaj nektek. Ha pedig Kulin bán úgy találja, hogy derék emberek vagytok, ez azt jelenti, hogy nyugodtan beszélhetek, akkor te is testvérünk vagy, és akkor is velünk vagy, ha visszamégy a király udvarába. Ámbátor neked aligha lesz már kedved visszamenni.

– Miért ne? – csodálkozott Márton.

– Mert ha urak jöttek el ide titokban, azok még csak hazamentek innét, és szívükben bogomilok maradtak odahaza is. De a szolgáik mindig itt maradtak. Szegény ember hamar rájött arra, hogy jobb itt neki. Itt ő is olyan, mint az urak. Itt nem kell sohasem félnie, hogy nem tudja megfizetni a tizedet, mert nincs is tized. Nem kell félnie a robottól, mert az olyan kicsi, hogy bárki játszva elvégzi. De ha nem akar robotba menni, akkor elmehet katonának. Minden épkézláb férfit örömmel vesznek a vitézek közé. És itt az utolsó parasztból is lehet akár ispán, ha jó harcos, és a jó Isten szerint él.

– Ti mióta vagytok itt?

– Van már vagy négy-öt esztendeje.

– Azóta is sokan jöttek át a Dráván?

– Egyre többen. Minap egy egész falu.

– És otthon is maradt még sok bogomil?

– Egész Baranya az.

– Ezt úgy gyanítottam magam is Pécsett, csak hát nem egészen hittem a saját fülemnek. És most már magam is szeretném látni, hogy hogyan kell élni a ti jó Istenetek szerint.

– Gyere el este hozzánk. Hiszen most már te is testvér leszel.

És Márton legnagyobb csodálkozására ott az el-ellézengő lovászok szeme láttára szájon csókolta. Azután még elmagyarázta, hogy hol találja majd meg este őket: Örzsét, a férjét és még néhány hozzájuk tartozó ismerőst, köztük több hazulról jött családot.

17

Pósa az ablakból figyelte a világot. Igyekezett számot adni magának arról, hogy mi is a teendője. Be kellett vallania, hogy nincs határozott véleménye Kulin bánról, és attól tartott, ezen nem változtat az sem, ha hosszasan beszél majd a nagyúrral. Nem tudta elképzelni, hogy Kulin őszinte lehessen hozzá. Hiszen annyi bizonyos, hogy amit itt forralnak, az a király ellenére van, ő maga pedig a király embere még akkor is, ha megbízatlanul így átlátogatott a veszedelmes hírű emberek közé. Úgy vélte, hogy ha ő lenne a bán helyében, okvetlenül szimatolónak tartaná a vendéget.

És vajon – tette föl magamagának a kérdést –, ha úgy találnám, hogy itt a király ellen akarnak cselekedni, nem igyekezném-e sürgősen visszajutni Csepelre, és jelenteni a látottakat? Ámbátor bizonyos-e, hogy a király ügye az jó ügy? Lehet-e Kalán püspök oldalán az isteni igazság?... Vagy lehet-e az egyetlen Isten két oldalon?

Gondolatai, mikor erre az útra tévedtek, egyszerre hökkenten torpantak vissza. Ez az út a két Isten tanításához vezet. Vigyázzunk! Ez a kísértés! És a Drávától délre, úgy látszik, az emberhez közelebb settenkedett a kísértő.

A gondolatok göngyölítését máshol kellett kezdeni. Pósa hát új kérdésbe kapott: vajon ellensége-e Kulin bán a királynak? Lehet-e a király híve az, aki pártolja az eretnekeket, habár ő maga talán nem is egészen eretnek?

Így tévelygett a válaszolatlan kérdések között, jól tudva közben, hogy egymagában nem is kaphat feleletet, de azzal a gyanúval, hogy itt nem is akar senki sem őszintén felelni. Eddig is már alaposan a bolondját járatták vele. Az elébe táruló tájék is rejtelmeket ígért. A szemhatáron belül magas hegyek indultak. Ki tudja, kik laknak a hegyek között, és mi van túl a sziklafalakon? Itt, a váracska körül itt is, ott is sátorcsoportok vallottak arról, hogy számos fegyveres tanyázhat a vidéken. Ezek talán harcra készülnek Kalán püspökkel. Kalán azonban a király katonáival jön. Mi lesz hát akkor, ha Kulin bán bogomiljai megvernék a király hadait? Eretnek birodalom születik talán a Drávától délre?

Mégiscsak Kulin bán adhatja meg itt a választ.

Felegyenesedett, és tekintetével kereste a gongot, amelyet a vendéglátó biztatása szerint csak meg kellett ütnie, s akkor majd valaki elvezeti őhozzá. Ott lógott az a heverő melletti falon, mellette a bőrrel bevont ütő. Oda még határozott lépésekkel ment, de a rudacskát már habozva vette a kezébe... Mit is kérdezzen hát Kulin bántól? Valahogy úgy kellene föltenni a kérdést, hogy a válaszból meg is tudjon valamit. Ehhez alighanem abban a bizonyos politikában kellene járatosnak lennie.

Érezte, hogy az arca forró lesz a „politika” szó nyomán. A pécsi püspök tornyos nagy házát látta maga előtt, a virágillatot érezte, amely az éji lanyha sötétben beáradt Izabella szobájának ablakán. És mintha testi valójában volna előtte Bor nembéli Izabella úrnő.

– A parázna – dörmögte. Hátán végigborzongott valami hideg-meleg hullám. És olyan nagyot vágott a gongra, hogy a folyosó; felől visszhang zengett válaszul.

Csakhamar apródféle nyitotta ajtaját, rendelkezésre várva.

– Vezess a bán úrhoz.

Az apród láthatólag nem értette a magyar szót, de tudta, miért hívatják, és udvarias kézmozdulattal mutatta az utat.

18

Kulin bán szobájában az lepte meg legjobban, hogy Kalán püspök otthonára emlékeztette. Talán valamivel kevésbé volt pompás, de ugyanaz az ízlés ült a falakon és bútorokon. Ámbár az is végigfutott Pósa gondolatában, hogy csak azért idézi itt minden a pécsi szobákat, mert ott találkozott először ilyen ragyogó otthonnal, és most már minden igazi pompa Pécsre emlékezteti. Sőt az is lehet, hogy oly erősen gondolt ma már Kalán püspök körére, hogy ezért mindenről az a világ jut az eszébe. Meg kellett azonban állapítania, hogy valami valóban hasonlított: a könyvespolc és rajta a fóliánsok. Kulin bán is a könyvek között él, talán ő is onnét meríti tudását a politikához.

Kulin bán egyébként most fegyvertelen volt, földig érő otthoni köntös borította hosszú testét, kopaszodó feje fedetlen volt. Ritkás, szürke szakálla mélyen hullt az öltözék tarka mintáira.

Két szemben álló, nagy támlás karosszék közt kis kecskelábú asztal állott, rajta kancsóban bor és egy szépen ötvözött ezüstserleg. Ahhoz ültette le vendégét a bán, ő maga szembe ült vele.

– Te csak igyál közben nyugodtan, fiam. Én nem élek vele.

Valóban eretnek lehet, ha nem iszik bort – vélte a vendég.

– Remélem, nem haragszol, hogy fiamnak nevezlek – mondta még mosolyogva a szakállas férfi –, hiszen nekem is van olyan idős gyermekem, amilyen te lehetsz. Most éppen nincs idehaza. Remélem, nemsokára hazatér. Évek óta nem láttam. Párizsba küldtem tanulni. De mielőtt odaért volna, összetalálkozott más ifjú vitézekkel, és inkább elment velük vitézkedni Spanyolországba. Egyszer kaptam tőle üzenetet, akkor tudatta, hogy a mórok ellen harcol. Hát ott drága dolgokat lehet zsákmányolni... De én többre becsülöm a tudást, amit Párizsban szerez az ember.

Párizs! Itt is Párizs kísért. A mindentudás városa!

Egyszerre tudta már, hogy itt kell kezdeni. Szembenézett a bánnal:

– Tudod– e, uram, hogy Kalán püspök is Párizsban tanult?

Kedvesen, csillogó szemekkel nevetett erre föl Kulin bán:

– Hogy tudom-e? Hiszen együtt voltunk ott!

Pósa elálmélkodott:

– Olyan régóta ismeritek már egymást?

– Onnét ismerjük egymást. Én már előbb kinn voltam, és képzelheted, milyen örömmel fogadtam, hogy végre megint valaki hazulról. Akkor még nem jártak közülünk annyian a messzeföldi egyetemeken. De igyál csak, jobb szeretem, ha fiatal emberek isznak. Amikor olyan ifjú voltam, mint te most, én is szerettem a bort.

– És most miért nem iszol, uram? – kérdezte Pósa ajkához emelve a serleget.

– Mert most már tudom, hogy a legmámorosabb dolog a folytonos józanság. Ha az ember eléggé megkomolyodik, akkor rájön, hogy mindennél többet ér játszani a gondolatokkal. Ehhez pedig tiszta fej kell...

Pósa ivott. Nagyon jó bor volt, nem akaródzott abbahagyni. Mikor letette az ivóedényt, vendéglátója szeretetteljes mosollyal nézett rá:

– Fogadj meg egy tanácsot tőlem. Soha sehol másutt ne igyál akkor, ha a házigazda nem iszik veled, mert hátha meg akar mérgezni. Ki akartam próbálni, hogy mit tanultál Kalánnál. De örömmel látom, hogy nem sokat. Pedig arra gondolnod kellett volna, hogy az „istentelen” Kulin bán esetleg meg akarja ölni a király emberét.

Pósa elvörösödött. Kulin hangosan nevetett, de ebben a nevetésben nem volt semmi bántó: tiszta szívből jött, annyira, hogy végül vele kellett nevetni.

– A tanításért se haragudj rám. Sokkal idősebb vagyok nálad.

– Egyebet sem tudok, uram, mint hogy nagyon sokat kell tanulnom, és örülök minden tanításnak.

– Az udvarias hangot viszont jól megtanultad Imre király mellett.

Pósa arcába megint meleg hullámzott.

– Ezt nem tanultam. A király mellett alig voltam néhány napig. Én tényleg tanulni akarok. Párizsba szeretnék menni.

Kulin feje helyeslőleg bólintott:

– Ezt is kell tenni. Amióta annyi az ügyes-bajos dolog a királyi udvarban, hogy csak írásban lehet elintézni, egyre több emberre van szükség, aki nemcsak el tudja látni az írni-olvasnivalókat, de az írott kérelmekben dönteni is képes. Te még akkor nem éltél, amikor Béla király elrendelte, hogy minden ügyet írásba kell foglalni. Én akkor már jártam az udvarnál, és láttam, hogy milyen szükséges volt ez a rendelet. A városok és falvak dolgai úgy megduzzadtak már, hogy nem volt teremtett lélek, aki emlékezetében tarthatta volna. Újfajta hivatalokat kellett szervezni. És azért volt nagy ember Béla király, mert látta, hogy mi a szükséges. Amit ő Bizáncban megtanult, azt alkalmazni tudta saját országában... Hanem az új hivatalokhoz emberek is kellenek: akik írástudók. De még ez sem elég. A falvakba és városokba is emberek kellenek, akik meg tudják fogalmazni a kérelmeket és panaszokat. írni és olvasni ugyan még a vidéki papok is megtaníthatnak...

– Engem is ők tanítottak – vágott bele szerény hangon Pósa.

– Úr vagy, és tudsz olvasni – adózott elismeréssel Kulin. – Nem is tehetsz mást, mint hogy elmenj Párizsba. Mert a papok itt csak éppen az írást és olvasást taníthatják meg, de hogy mit írj és mit olvass, hogy miképpen intézd el a kezeidhez futott kérelmeket, ehhez világot is kell látni, és sokat kell tanulni...

– Hogy értsek a politikához? – kérdezte Pósa.

Kulin gúnyosan nézett rá:

– Ezt már Kalántól tanultad. Akit ő tanít, az hatalmat fog akarni, és a hatalmat politikának nevezi, meggyalázva Arisztotelész gyönyörű tudományát. De te ne a politikához akarj érteni. Légy jó keresztény, tanuld meg a szeretet és bölcsesség összhangját, nehogy lelkifurdalásaid legyenek, hogy a szegény emberek átka kísér a mennyei ítélet elé.

Pósa ámulva nézett a szemébe.

– Uram, a püspök szót sem szólt szeretetről. És te, akit eretneknek mondanak, kereszténységre intesz...

– Mondd, Pósa – válaszolt szelíd mosollyal a bán –, beszéljek neked arról, amit úgyis jól tudsz? Hiszen mindenki erről beszél, hiszen mindenki azt tanulja, hogy Krisztus is szeretettel váltotta meg a világot. A szeretet a megváltás. Aki nem gyakorolja, nem keresztény akkor sem, ha püspöki keresztet visel a nyakában. És aki gyakorolja, akkor is keresztény, ha történetesen azt hiszi, hogy két Isten van a mindenségben. Keresztény az ilyen akkor is, ha sohasem hintették meg a keresztség vizével, mivelhogy magában hordja a megváltást, a szeretetet.

– Hát mégis bogomil vagy? – A kérdés keményebb volt, mint ahogy a kérdező szerette volna.

– Nem tagadnám, ha az volnék. Miért is tagadnám? Hiszen szeretem a bogomilokat, ők is szeretnek engem. De hát az én számomra kissé gyermekes elképzelés az övék. Hogy lehetne külön Istene a jónak és a gonosznak, amikor jó és gonosz egymásból származik? Nézd az evangélium tanítását: ez volt a szegények vigasza valamikor a római hatalmasokkal szemben. Ma ugyanezzel a tanítással hajtják be az adót Róma hatalmasai a szegényeken.

Erre Pósa érezte, hogy sápadt lesz. A serleghez nyúlt, és ivott belőle:

– Mégiscsak eretnek vagy, uram. Hiszel te Istenben egyáltalán?

Kulin erre is nevetett:

– Milyen nehéz megszokni a komoly dolgok igazságait. Pedig terólad már látom, hogy értelmes ember vagy.

– Hiszel hát Istenben? A lélek halhatatlanságában? – Ezt már gyorsan, izgatottan kérdezte a vendég. Talán a nagyon erős bor is egy kevéssé a fejébe szállt.

– Ugye, Pósa – kérdezte viszont a szakállas ember még nem hallottál Averrhoes nevéről?

Averrhoes!... Kalán püspököt látta maga előtt, ő ejtette ki ezt az ismeretlen nevet. De adós maradt a magyarázattal, hogy ki is volt ez a furcsa nevű ember.

– Averrhoes – ismételte a másik. – Azt tanította, hogy a lélek halhatatlan, de nincs mindenkinek külön lelke. Egyetlen halhatatlan lélek van, és ez maga Isten. Nos, Istennek egy-egy kis része lehasad, és beleszáll az emberekbe, majd amikor befejeződött a földi feladat, ez a lehasadt részecske visszapattan az egyetlen halhatatlan lélekbe, Istenbe. Nem te élsz örökké, nem is én, hanem Isten, de Isten benned is van, és énbennem is. Csodálatosképpen még Kalán püspökünkben is.

– És te ezt hiszed? Hiszen aki ezt mondta, az pogány volt.

– Persze hogy pogány: egy kicsit mohamedán, egy kicsit zsidó, de elátkozták a mohamedánok is meg a zsidók is.

– És te őt követed?

Kulin felhúzta a vállait:

– Hogy hiszem-e? Nem is tudom. Mindenesetre ő így tanította. És mert Párizsban is átkozták a doktorok, hát valamennyien titokban olvastuk.

– Hát mit hiszel, az isten szerelmére, Kulin bán?

Kulin arca komoly lett:

– Hiszek a szeretetben, amely oly kevés szívben lakik, de amely mégis egyedül képes megváltani a világot. És nem hiszem, hogy a királyok, adók, robotok, korbácsolások szeretetre tudnák nevelni az embereket. Jól ismerem az udvart: ott hatalmas urak civódnak egymással, és ha harcra kerül a sor, emberek sokasága hal meg. Ha kibékülnek, és munkára hajtják szolgáikat, emberek sokasága kínlódik a kötelességek terhe alatt. Elmenjek talán az udvarba, és pártoskodjam Imre vagy Andreás mellett? Vagy lettem volna püspök, mint Kalán, aki ugyanúgy készült Párizsban a hatalomra, mint én? Lettem volna püspök, aki a Megváltó keresztjére hivatkozva követeli meg az adót és a kemény munkát, hogy vért izzadnak belé a falusiak?

– Hát te nem vagy nagyúr? Nem vagy magad is király a földeden? Te még a királyi hatalomtól is el akarsz szakadni! – Pósa nem is tudta, miképp vette a bátorságot e felelősségrevonó hanghoz. De egyszeriben a király képének viselője lett, és pecsétje adott erőt neki a hanghoz. Mert azt várta, hogy Kulin végre meg fogja adni azt a választ, amiből tisztán láthat ebben az egész bogomil zűrzavarban. És közben mégis azt remélte, ki fog derülni, hogy Kulin bánnak van igaza.

– Bátor ember vagy, Pósa – adózott elismeréssel a nagyúr. – Szemembe mered mondani azt a kérdést, amelyet akár a királynak, akár Kalánnak már rég fel kellett volna vetnie. De nekik hazudtam volna... Mert a hazugság nem bűn, ha a helyes dolgok szolgálatában áll. A világot be kell csapni, hogy jót tegyünk a hazugság által. Neked azonban igazat fogok mondani, mert te mellettem állsz.

– Én a király képét viselem – így méltóságteljesen Pósa.

– Mégis mellettem állsz, mert gyűlölöd Kalán püspököt.

– Ezt miből gondolod? Semmi rosszat nem mondtam róla.

– Ha mondtál volna, gyanús lennél. De elég volt látnom, hogy arcodon hogyan rándulnak el a vonások, akár te mondtad ki a nevét, akár én. Valami oknál fogva engesztelhetetlenül gyűlölöd. Talán nem azért, mert gonosz; de mivel gyűlölöd, tudod azt is, hogy gonosz. Tehát énmellettem állsz. Így hát igazat mondhatok neked. Igyál!

És Pósa újból ivott, Kulin bán pedig felállt, hosszú kezeit karba fonta, és úgy beszélt:

– Ez a föld távol van a királytól: így is, úgy is le akar szakadni az Árpádok atyai örökségéről. Kalán alig várja, hogy ő lehessen úr rajta. Az aztán mindegy, hogy nevében elismeri-e a király fennhatóságát vagy sem. Ezt én sem tagadtam meg sohasem. Ha ellenem fordul, megtagadom, ha belenyugszik, ám lebegjen fölöttünk az ő neve. Ha nagyon kell, még egy kevés adót is fizet a nép. De nem többet, mint amennyit kibír. Valakinek tehát itt úrnak kell lennie. És végre egyszer nyilatkozzék meg a szeretet, a mindenkire kiterjedő szeretet. Erre a távoli földre pedig azok szorultak, akiknek legjobban hiányzott ez a krisztusi erény, akik az egyházból is csak a tizedet és a robotot kapták, akik eljutottak odáig, hogy a királyok és a püspökök Istene nem lehet azonos a jó Istennel. Itt főleg bogomilok élnek és egy-egy olyan ember, aki fel meri tenni a kérdéseket a mindenség titkaira. Ezeknek pedig jaj volna, ha egyszer nem én vagy hozzám hasonló kormányozná és védené őket.

Kalán hóhérral és adólistával jön át a Dráván. Az én fejemet akarja, de ugyanakkor az emberek izzadságát és terményét. Érted-e? Te azzal vádoltál a király képében, hogy én a királyi hatalomtól is el akarok szakadni. Hát nem én akarok elszakadni, hanem maga a föld minden népével együtt. Ez a föld, ahol végre szeretetben élő emberek ütöttek pártot a gonoszság ellen. És itt most csak én lehetek az úr fölöttük. Nem hogy uralkodjam rajtuk, hanem hogy érvényt szerezzek közöttük a szeretetnek, és védjem őket, mivel én értek a megvédésükhöz.

Pósában valami forogni kezdett. Ez a szédület kellemes volt, és mintha végtelenbe nyíló ablakok tárulnának elébe, egyre többet és többet látott a világból. Még nem rakódott egészen össze, amit hallott, de sejtette, hogy itt olyan szempontokról van szó, amelyek eddig fel sem merültek lelkében. És egyszerre, mintha ide sem tartoznék, azt kérdezte a bántól:

– Bocsáss meg, uram, de nem tudod, hogy hol van a fegyverhordozóm? Reggel óta nem láttam. – Magyarázkodni is szeretett volna, hogy legényének, az otthoni parasztfiúnak ő is mennyire lelkén viseli a bajait. Igazolni akarta, hogy érti, lehet túlnézni az úri önzésen. De mint hogyha Kulin bán is követte volna gondolatait, mosolyogva válaszolt:

– Magyarokra talált az embereim között. Estére meg is hívták egy bogomil családhoz. Ha szükséged van rá, a szobádba küldetem.

– Nem kell most, csak azt akartam mondani, azt hiszem, ő is bogomil.

– Több a bogomil, Pósa, mint gondolnád. Sőt több, mint ahogy ők gondolnák. Van sok bogomil, aki maga sem tudja magáról, hogy az. És sokféle van közöttük: van szigorú és átkozódó, van szelíd és tréfás. Van, aki nem is hiszi el egészen Bogomil atya szép meséit. De mégis közéjük tartozik mindenki, aki a gonosz ellenében határozottan a jó mellé áll, és a jóért hajlandó akár csalni ési hazudni is.

– És ki hát a gonosz?

– Aki nem szereti embertársait, aki nem látja meg a földi szenvedést, és aki nem akar lehetőségei szerint segíteni Isten teremtményein. Szóval, aki nem akar az isteni jóság szolgálatában élni.

– És hogy lesz jó az ember?

– Felismeri a gonoszt, és gyűlölni kezdi.

– Te hogy lettél jó, Kulin bán?

– Felismertem Kalán püspököt, és gyűlölni kezdtem.

19

Kalán püspök nyugovóra készült. Elvégezte már esteli ájtatosságát és ruhadarabjait lassú egymásutánban vetette le. Párizsi diákkora óta megszokta, hogy egyedül vetkezzék, és kamarás szolgát akkor sem engedett magához ilyen szolgálatra, amikor dús és hatalmas úr volt, aki körül nyüzsögtek a szolgálattevők.

A szőnyegekkel borított sátorban már csak a mécses égett a kis arany hátterű Madonna-kép előtt.

Akármilyen meleg volt, a sátorfüggöny összehúzva takarta a bejáratot: nem szerette, ha bárki odalát magánosságára. A vastag kelme a kinti zavaró hangokat is felfogta, legfeljebb ha olykor fegyverzörej személytelen zizzenése jutott így füléig. De odakint is már csak az őrizők lehettek ébren. Bernát érsek már rég nyugovóra tért, és Cesamario doktor is jó ideje elhagyta a sátrat, ahol későig beszélgettek. A katonák nyilván rég alszanak, hacsak egyik-másik be nem tért a közeli faluba, asszonykalandra.

Ma este Cesamarióval a legközelebbi teendőket beszélte meg. Bernát érsek ugyanis már itt a falvakban akarta kezdeni a vizsgálatot: a parasztok vallomásából kívánt bizonyítékokat szerezni Kulin bán ellen. Kalán azonban attól félt, hogy ez az eljárás sok időt vesz igénybe, és a veszedelmes nagyúr időt nyer: felkészül vagy megszökik, vagy ki tudja, mi módon védekezik majd. Márpedig rendet csak akkor lehet csinálni ezen a vidéken, ha Kulin bán a kezeik között van. Akkor a parasztok legnagyobb része magától is eljut a bűnbánathoz, s elfordul eretnek gyalázatosságaitól. Hiszen nem is lehet sem isteni, sem emberi cél a dolgozó parasztokat halomra ölni. Emellett a királyi parancs úgy szólt, hogy magának a bánnak is benne kell lennie a vizsgáló bizottságban. Legfeljebb hogyha az első megkínzott rávall, akkor lehet ott helyszínen őt is vád alá helyezni. Ez a jogi érv Cesamariót is teljesen melléje állította. Nehéz dolog volt azonban Bernát érseket meggyőzni. Neki ugyanis az volt a félelme, hogyha a bán kerül veszedelembe, akkor a sok eretnek fog szétszaladni. Az ő célja minél több lélek megmentése volt, s nem szerette volna az egy Kulin lelkéért feláldozni a sok paraszti lelket... hiszen mindannyian egyformák vagyunk az Úr színe előtt.

Kalánban felvetődött az a gondolat is, hogy talán a szent életű érsek azért is gondolt elsősorban a parasztok lelkére, mert ő maga elsősorban a bánnal akart leszámolni. Látható volt, hogy spalatói Bernát nem kedveli a pécsi püspököt. Az is látszott, micsoda önfegyelmezésébe került, hogy végül is engedett a vatikáni jogtudós eléggé bonyolult érveinek. De szótlanul, komor arccal vonult a sátrába. Cesamario pedig nem szerette, hogy az érsek neheztel rá, spalatói Bernát ugyanis túlságosan befolyásos volt Rómában. Ezért kellett megbeszélni a teendőket. Cesamario egészen gyors előrehaladást ajánlott, hogy lehetőleg már holnap elérhessenek Kulin otthonához. A püspök azonban megmagyarázta, hogy okvetlenül be kell még várniok a Dráva és Száva közén elszórt megbízható alakulatokat, a várispánok kopjásait, nehogy a vizsgálat színhelyén Kulin legyen fegyveres túlerőben, mert hátha nyílt ellenségeskedésre kerül a sor. Tehát itt legalább egy napot még vesztegelniök kell. Végül Cesamario is megértette, hogy ez a helyes cselekednivaló, mivel egyre tisztábban látta, hogy nem egészen veszélytelen ez a vállalkozás.

Kalán tehát azzal a megelégedett tudattal fekhetett le, hogy neki lett igaza Bernát érsekkel szemben, és meggyőzte Cesamariót is. Érezte hatalmát az emberek fölött: aki a közelébe jut, azt teszi amit ő akar... Vagy éppen az ellenkezőjét – jutott eszébe. Lám tulajdonképpen Bernát érsek szándékait is sok mindenben az kormányozza, hogy éppen ellenkezőjét szeretné csinálni, mint Kalán... Csak éppen nincs elég ereje hozzá.

Elnyúlt a fekvőhelyen, és magára húzta a puha szőttest. De nagyon meleg volt, és szinte azonnal ki is takaródzott. Szemét apró mécses lángja felé fordította. Cseppet sem volt álmos. Fel is könyökölt.

Mintha sok-sok esztendővel azelőtt lenne most, Párizsban. Milyen gyakran történt meg, hogy az a fiatalember, akit ott Calanust Hungarusnak, Magyar Kalánnak hívtak, éjszakánként így felkönyökölve bámult a szoba szentképének kis mécslángjába, és görögi bölcsek szövegét idézte magának. Az a fiatalember akkor a világ minden tudnivalóját meg akarta tanulni, birtokba szerette volna venni valamennyi könyv tartalmát, úgy, mint az asszonyokat vagy az arany ékszereket, vagy a földeket. Lázasan tanult, mert hitte, hogy a tudás valóban hatalmat ad, olyan hatalmat, aminő a királyoknak van, hatalmat élet és halál, férfierő és asszonyi vágy felett. Idegen társai pedig csodálták szorgalmáért és nagy tudásáért. A doktorok mintaképül emlegették, ő pedig legszívesebben éjszaka is tanult volna. Az egyre újabb bölcsességektől sokszor amúgy sem tudott aludni, és szürkületig is bámult a mécssugárba, hogy minél többször ismételje el, kitörülhetetlenül emlékezetébe vésse Arisztotelész mondatait.

A másik fekhelyen ilyenkor békésen aludt tanulótársa, a néhány évvel idősebb Kulin. Akkor is sovány volt, és már akkor is elég hosszú szakállt viselt, csak éppen koromfekete volt. Mindenből tréfát csinált. Soha senkit sem hallott olyannyira szívből nevetni, mint őt.

Vajon tud-e még úgy nevetni? – gondolja most a kérdést.

Akkor mindketten azt hitték, hogy Kulinból idővel szent életű pap lesz, és Kalán majd úgy megy vissza a királyi udvarhoz, hogy ott valami előkelő hivatalt szerezzen magának. Udvarbíró szeretett volna lenni, akiből idővel palatínus lehet.

De Kulin nem lett pap, nem szenteltette fel magát, ő ugyanis nem járt olyan lelkesedéssel a városvégi lányokhoz, mint a többi diák, mint Kalán is, tehát az első szerelem fellobbanásakor azonnal meg is akart nősülni, el is jegyezte szerelmesét. Kalán szinte maga előtt látja a francia nemes kisasszonyt: Iseult-nek hívták, gazdag, erőszakos szülők lázadozó, messze vágyó szőke lánya, aki szívesen szökött ki éjszakánként az izgalmasan idegen diákkal. Nem Kulint szerette, hanem azt, hogy olyan messziről jött. És hát a másik magyar diák, Kalán ugyanolyan messziről jött, s jobban is értett az asszonyokhoz.

Izgalmas kaland volt ez. A leánynak nemcsak szüleit kellett kijátszania, hanem szeretőjét is, hogy Kalánnal lehessen. De ragaszkodott Kulinhoz is, mert tudta, hogy az el akarja vinni a mesés hírű távoli hazába.

De amikor már az esküvő közeledett volna, egy este a diákok együtt mentek inni, és az elázott Kulin elmesélte barátjának, hogy Iseult már nem ismeretlen előtte. És akkor a fiatalabb társ, aki nem kevésbé volt italos, nevetve a szemébe vágta, hogy mennyire nem ért az asszonyokhoz, hiszen a leányzó őelőtte sem ismeretlen.

Milyen éles még most is az emlék. Kulin azon nyomban kijózanodott. Úgy magasodott fel, mintha hosszabb lenne saját magánál... Vállon ragadta Kalánt, aki védekezve emelte karját maga elé. A diákok nevetve körülállták őket. Egyszerre Kulin megfordult, és áttörve a bámész emberek sorait, elrohant. Soha többé senki sem látta Párizsban. Iseult egy ideig sírt utána, egy ideig még szeretője volt Kalánnak, azután férjhez ment egy normann lovaghoz, aki nemsokára elment keresztes vitéznek, és soha többé nem jött vissza. Míg meg nem jött a férj halálhíre, addig ismét Kalán kedvese volt. Hanem amikor megtudta, hogy ura elesett a Szentföldön, magába szállt, és kolostorba vonult.

Időközben Kalán elérte az alsóbb egyházi rendeket. Már hírneves volt nagy tudása, és előbb a magiszteri, majd a doktori címet is elnyerte, mielőtt haza indult volna. Idehaza azután körülnézett az udvarban. Gyorsan tisztában volt vele, hogy igenis egyházi emberként kell folytatnia a pályát, mert akkor mögötte áll Róma egész világhatalma. Nemzetsége ősi tekintélyű és nagy befolyású volt. Eszével tehát mindent elérhetett. Olyan vidéken akart úr lenni, ahol legfüggetlenebb lehet a királytól, de nem a barbár keleten, hanem a római emlékektől kulturált Pannóniában. Végül úgyis ő akart az ország legfőbb egyházi ura, az esztergomi prímás lenni, de ehhez az út a hatalmon keresztül vezetett. Pécs volt a legmegfelelőbb püspökség: Baranya Pannóniában van, mégis távol a királytól. Pécs gazdag város, telve még a bizánci kereskedők hatalmának emlékével és gazdagságával, ott van az országhatáron, uradalmát tehát esetleg túl is terjesztheti, dél felé. Igaz, hogy Szlavónia és Bosznia is a magyar király hűbéres országa, de oly távol van Fehérvártól, Budától vagy Csepeltől, és Pécs közöttük vigyáz. Aki tehát úr Pécsett, az úr lehet az alig ismert távolabbi tájakon is. Csakhogy e távolabbi tájakon éppen Kulin akart úr lenni. Kulin családja onnét is származott, és úgy látszik, Kulin éppen a fordítottját akarta annak, amit Kalán. Ő bosnyák bán akart lenni, hogy onnét terjessze hatalmát északra, Baranya felé.

Kalán akkor szinte már el is felejtette Iseult és Kulin sértődését. Úgy emlékezett csak vissza a történetre, mint diákcsínyre, s azt várta, hogy a mindig nevető Kulin is csak ifjúkori emlékként gondol rá. De amikor a régi tanulótárs először került szembe vele, az alig tudott szóhoz jutni. Pedig akkorra már meg is nősült, már kisfia is volt. De úgy látszik, túl sértő volt számára ez a történet. Kalán bosszúsan vette ezt tudomásul. Férfiatlannak érezte, hogy valaki ilyen nagy fontosságot tulajdonítson egy asszonyhistóriának. Ingerelte Kulin haragtartása.

Egyszer pedig – Csepelen történt – Kulin odalépett hozzá, és azt mondotta: – Vétkeztél ellenem, Kalán, de most ne állj az utamba. Ne akarj pécsi püspök lenni.

Akkor ő a szemébe mosolygott, s azt mondotta:

– Azért tanultam volna, hogy eldobjam a hatalom lehetőségét csak azért, mert történetesen azzal a lánnyal aludtam, akit te akartál feleségül venni? Miért nem vigyáztál rá? Ilyen hosszú szakállal, mint a tiéd, különben sem illik, hogy valaki olyan nagy fontosságot tulajdonítson asszonyi dolgoknak.

Azóta nem beszéltek egymással. Kalán pécsi püspök lett. Kulin bosnyák bán. Mind a kettő túlságosan befolyásos családból származott ahhoz, semhogy ezt kölcsönösen megakadályozhatták volna.

Kalán püspök pedig jól tudta, hogy Kulin igyekszik mindannak az ellenkezőjét tenni, amit ő cselekszik. Kalán tisztában volt vele, hogy az ő hatalma alaposan ránehezedik a parasztokra. És hírül hozták azt is neki, hogy Kulint szinte bálványozzák a szegények.

– Igen – mormogta most csaknem hangosan –, Kulin nem úgy tesz, ahogy én, de ő is folyton rám figyel. Ha én nem lennék püspök, nyilván ő sem pártolná az eretnekeket. És ha én nem lennék szigorú úr, akkor ő sem gyámolítaná a parasztokat. Ha meg éppen én lennék nevezetes arról, hogy dédelgetem a szegényeket, úgy ő lenne a messze vidék legkegyetlenebb zsarnoka... De ezt még megmondom neki, mielőtt a máglyára lép.

20

Pósa a várban teremtett lélekkel sem tudott beszélni. Magyarul csak a bán tudott ott, a többiek – ispánok, szolgálattevők, fel-felbukkanó fekete csuhás papok – mind csak szerbül válaszolták, hogy nem értik. Egyszer latinul szólított meg egy papot. Annak arcán látszott, hogy bár tudja, milyen nyelven szóltak hozzá, de nem érti; ő görögül próbált felelni, ez azonban Pósának volt idegen. Végül zavart mosollyal váltak el.

Délben a bán asztalánál ebédelt. A nagyúr egy-egy udvarias szót szólt feléje magyarul, egyébként azonban szerbül tárgyalt valamit a mellette ülő nagy szakállú pappal, akit alighanem Radlának hívtak. Étkezés után szobájában lefeküdt. Nem is gondolkozott azokon a szavakon, amelyeket ma Kulintól hallott, mert tudta, hogy akkor valamilyen véleményt ki kellene alakítani a dolgokról. És nem mert vélekedni ebben az egész zavaros eretnekhistóriában. Annyi bizonyos volt, hogy Kulin bánnak is valami személyes baja lehet a püspökkel. Ennek örült, saját gomolygó érzelmeit érezte igazoltnak. De részletesen nem gondolkodott a dologról, mert lappangott benne valami olyan feszültség, amely kétségtelenül szaggató fejfájássá válnék, ha bármiről is most véleményt kellene formálnia.

De mielőtt elaludt volna, Márton jelentkezett. Olyan örömmel fogadta, mint rég nem látott barátot. Kikérdezte, hogy ő mit tapasztalt, de láthatólag még a legénynek sem volt véleménye az ittV folyó ügyekről.

– Hallottam, hogy ma este egy bogomil családnál vacsorázol.

Nagyot nézett a fegyverhordozó:

– Honnét tudod ezt már, úrfi?

– Kulin bán, úgy látszik, mindenről értesül, ami itt történik, és minden emberről tud. Hát vigyázz a lelkedre, Márton.

– Én igyekszem vigyázni, úrfi. De azt hiszem, sok érdekeset tudhat itt meg az ember. Még az se lehetetlen, hogy itt kevésbé kell vigyázni a lelkünkre, mint Csepelen.

– Mondd, Márton, nem volna jobb az ilyesmit a papokra bízni? Ők csak jobban tudják, mi kell a lelkünknek. Persze nem Rados apátra gondolok, arra a nagy szakállúra, akinek tegnap voltunk a vendégei, aki maga a legeslegfőbb bogomil...

– De talán olyan papokra sem gondolsz, úrfi, mint Kalán püspök.

Márton pontosan nem tudta, mi történt urával Pécsett, de abban bizonyos volt, hogy keserves emlékekkel hagyta el a zsibongó püspöki várost. Lám, már erre a szóra is elkomorult az arca. – Végül csak ennyit mondott:

– Hát csak vigyázzunk magunkra.

Márton megértette, hogy most nincs idő több szóra. El is ment. Pósa pedig a fal felé fordult. Azt álmodta, hogy kisgyerek, aki túlságosan messze csavargott el az avasi otthontól, és nem talál haza. Rémülten kezdett futni, de maga sem tudta, hogy jó-e az irány. Sőt egyszerre azt vette észre, hogy csak a lábait emelgeti, de nem halad előre semerre sem. Kétségbeesetten kiáltotta volna anyja nevét, de a hang nem akart kijönni a torkán. Egyszerre csak mennydörögni kezdett, vihar közeledett, és borzasztó volt arra gondolni, hogy itt kinn éri a vihar. És egyre dörgött, dörömbölt az ég. Túl kellett kiabálni ezt a dörömbölést, és végre minden erejét összeszedve ki tudta ordítani a szót:

– Anyám!

Erre felébredt. Kint erősen alkonyodott. Az ajtón kopogtattak. Gyorsan megtörölte álmában átkönnyesedett szemét, és latinul kiáltotta, hogy „szabad”.

Kulin bán volt.

Pósa gyors mozdulattal felugrott, az meg szinte bocsánatkérő tekintettel nézett rá, hogy felverte álmából, magyarázni kezdte:

– Igen fontos dolgot kell megbeszélni. Nagyon jó, hogy itt vagy, Pósa. De ülj csak le.

Pósa udvariaskodott, míg végül előbb a bán ült le a heverőre, és a vendég a fal mellől széket húzva szembe, arra telepedett. De ezt ki sem várta egészen a nagyúr, és belekezdett a mondókába:

– A király kiengedte Andreás herceget. Most kaptam hírt róla.

Pósa kérdően nézett rá. Nem értette még, hogy mi következik ebből. Arra gondolt, hogy csepeli rokona, Miklós úr, bizonyára örvend ennek a változásnak, mert ezzel esélyei növekedtek. De miért olyan érdekes ez itt? Nyilván a herceg sem szereti jobban az eretnekeket, mint a király. Kulin meg így folytatta:

– Azt is tudom, hogy Kalán püspök már a Dráva-Száva közén van. Vele tartanak az egyházi urak is. Tehát nagyon hamar itt is lehetnek. A fegyveresük is bőven elég ahhoz, hogy fölényben legyenek velünk szemben.

– Mit fogsz hát csinálni, uram? – kérdezte Pósa. Valóban kíváncsi volt erre. És még az is földerengett, hogy ha őt itt találják, esetleg neki is baja támadhat, még az eretnekséget is rásüthetik. Ez a gondolat azonban nem járt félelemmel, inkább a kaland lehetőségének reményével.

– Éppen azt akarom megbeszélni veled, hogy mi a teendő. Figyelj. Én megtehetném, hogy felveszem a harcot Kalánnal. Én sem vagyok éppen védtelen. És ha itt hátrányba is kerülnék, visszavonulok a hegyekbe, oda pedig utánunk nem jöhet, ha kedves az élete. Ez a mód azonban nagyon sok emberéletbe kerülne. Nemcsak itt. Mert ha én távolabbra húzódom vissza, akkor jaj lesz egész Baranya népének. Tehát próbáljunk másképp kifogni Kalán püspökön. Figyelsz?

Pósa ajzott érdeklődéssel intett igent.

– Nos, a király bizonyára nemcsak testvéri szeretetből engedte ki lázadó öccsét. Az is valószínű, hogy a kegyelem nem csinált azonnal bárányt a farkasból, és a herceg megmaradt veszélyes embernek, ha egy ideig nem is csinál országos felfordulást. Bizonyos, hogy a két testvér közt, ha a legteljesebb is a szeretet, van lehetőség az ellentét új fellobbanására. Tehát egyik sem akar senkit sem maga ellen uszítani. Ebből pedig az következik, hogyha valamelyikük mégis ellenségesen áll egyik-másik alattvalóval szemben, ez az alattvaló a másik pártjára áll, és azt a másik akkor sem fogja elűzni magától, hogyha magáról az alvilágból fellátogató ördögről volna szó.

Kulin egy pillanatig hallgatott, hogy Pósa követhesse a gondolatot. Majd így folytatta:

– Bizonyos, hogy a bogomilokat egyikük sem szereti, bizonyos, hogy én sem vagyok szeretett név Csepelen. De ma – ha odamegyek – könnyebb megértést találnom, mint tegnap vagy talán rövid idő múlva.

– Fel akarsz menni Csepelre? – kérdezte meglepetten Pósa.

– Igen, méghozzá veled.

– És mit fogsz ott csinálni?

– Még nem tudom. Körül kell néznem, hogy mi is ott most a helyzet. De azt hiszem, a király ma szívesen fogad minden megtérőt. És ha nem a király, hát akkor a herceg. Majd meglátjuk.

– Megtérőt? – kérdezte Pósa. – De hiszen te mondád, uram, hogy nem is vagy bogomil.

Kulin arcán megjelent a nevetés derűje:

– Ezt azonban senki sem hiszi el nekem. Hát ha kell, inkább azt mondom, hogy bogomil voltam, de beláttam, hogy milyen bűnt követtem el. Attól fogok bűnbocsánatot kérni, akitől a király akarja. Még arra is vállalkozom, hogy én magam fogok inkvizíciót tartani az itteni eretnekek között...

– De uram! – mondta szinte kiáltva Pósa. – El akarod árulni híveidet?

Erre már felhangzott Kulin ajkán a hangos kacagás, majd megfogta Pósa karját:

– Jól van, fiam, derék ember vagy, sőt már mellettünk állasz, akár hiszed, akár nem. De gondold csak meg, hogy sokkal jobb, ha én tartom az inkvizíciót, mintha a közeledő urak tartanák. Most azonban siessünk. Hajnalban indulunk Csepelre. Az egyházi urakat elkerüljük. Más katonák közt pedig utat biztosít a te pecséted. Te viszel engem királyi parancsra az udvarhoz. Néhány nap múlva talán már újra itt is lehetek, hogy Kalán szeme közé nevessek.

21

A vár egész éjszaka hangos volt a sürgés-forgástól. Az ablak alatt fegyverek zörögtek, a folyosók kongó léptektől visszhangoztak, nehéz ajtók sarkai nyikorogtak. Kintről vezényszavak foszlányai röppentek be az ablakon, máshonnét meg suttogó hangokat vertek vissza a boltozatok. A készülődés feszültsége rezgett a csillagos nyári ég alatt.

Pósának semmi kedve sem volt még lefeküdni. A keskeny ablak párkányához támaszkodott. Szomjas volt a friss levegőre. De a bársonyos melegben szellő se rebbent, a szoba pedig olyan fülledt volt, hogy szinte fuldoklott tőle. Vágyakozva nézett a hegyek fekete körvonala felé: szinte látszott, hogy arra hűvösebb van. Nem is olyan távol bizonytalan mozgást fedezett fel a szeme. Nem lehetett pontosan látni, hogy mi mozog, csak sejtette, hogy azok emberek, egész sereg. Némán vonultak a hegyek felé. Amikor a szeme már jobban hozzászokott a sötéthez, lovas alakokat is gyanított. Azután egyre jobban kibontakozott a táj, és egyre több élet, mozgás vált kivehetővé: már nyüzsgött minden. Nem is sejtette, hogy ilyen sok felfegyverzett harcos tartózkodik Kulin bán mellett. És mennyi lehet még a hegyek között!

Ez mind bogomil? – merült fel valahonnét mélyről a kérdés. És rögtön utána követte a másik: – Valamennyiöknek olyan rossz volt a sorsa, hogy kénytelen volt elhinni: rossz az igazságos Isten.

És erre eszébe jutott mindaz, amit egyszer Márton mondott neki az urakról, akik nem is lehetnek jók, még ha akarnának, akkor se. Márton pedig most éppen egy bogomil családnál van.

Úgy érezte, hogy a meleg kibírhatatlan. Ki kellene menni a szabad levegőre. De hogy tudna eligazodni a sötét folyosókon? Nemi válnék-e gyanússá Kulin bán emberei előtt, ha valahol meglátnák? Nem úgy tűnnék-e vajon, hogy ki akar lesni valamit? – Persze megüthetné a gongot. De aligha tudná megértetni magát a szolgálattevővel.

Megfordult, és mintha nagy elhatározásra szánná el magát, belépett a szoba fülledtségébe. Végigdőlt a fekhelyen, karba fonta kezeit, és lecsukta a szemét. Homlokáról, szemöldökéről szakadt a verejték.

Egyszerre csak hangokat hallott. Mintha mellette mondták volna. Természetesen nem volt senki: a boltozatos épület valamelyik távoli szobájában suttogtak, az futott idáig a görbe bolthajtások zegzugain.

Ha magyarul vagy latinul beszélnek, Pósa minden szót megértett volna. De a beszélgetés szerbül folyt. Aztán elhalkult, és csönd lett. Most kívülről sem hangzott be semmi, és a hallgatás félelmetesen ült Pósa mellére.

Nyugtalanul telt el az egész éjszakája. Ébren aludt, és gyakran riadt fel kísérteties neszekre. Csak szürkületkor szállt rá a nyugodtabb álom, de ebből is felriasztotta a hajnaltájban beszűrődő fegyverzörej.

Az ablak alatt megint csapatok vonultak.

Felkelt és felöltözött. Várta fegyverhordozóját, hogy készülődésre utasítsa. Végre jött, kopogott és benyitott.

– Gyere be.

Csakhogy egy ismerős arc! Most senkit a világon nem érzett annyira barátjának, mint kevés szavú, komoly fegyverhordozó legényét, akinek arcán eddig még nem látott izgalom ült.

Szemben álltak egymással. Pósa már tudta, hogy Márton valami olyasmit akar mondani, amihez hosszasan kellett készülnie. Máskor annyira nyugodt arcvonásai most meg-megrándultak... Végre olyan higgadt szavakkal kezdett a szóhoz, hogy biztos volt benne, előre megfogalmazta magában:

– Úrfi, tudom, hogy te más vagy, mint a többi úr. Most azonban olyasmit fogok kérni, amiért talán haragudni fogsz rám. Nem azért, mintha ellenségesen éreznél irántam, hanem azért, mert hálátlannak fogsz vélni.

Lélegzésnyi időre elhallgatott, Pósa kérdően nézett rá.

– Úrfi, add vissza a szabadságomat.

Pósa nem értette:

– A szabadságodat, Márton? Hiszen én azt sohasem vettem el.

– Tudom, úrfi. Te sohasem vetted el a szabadságomat. De valamelyik ősapád elvette az én ősapámét, és így én is a te szolgád lettem.

– De hát mit akarsz tulajdonképpen, Márton? – kérdezte egyre nagyobb csodálkozással Pósa. – Ha rabszolga lennél, felszabadíthatnálak, de te nem vagy rabszolga. Már a nagyapám felszabadította minden rabszolgáját. Én már a mi családunkban nem is ismertem rabszolgát.

– Látod, úrfi, amíg voltak rabszolgák, addig mi szabadok voltunk. De amikor nektek kevés volt már a rabszolga, akkor hatalmas kezeteket rátettétek a környék szabad népére is. És ettől kezdve nem is volt már értelme a rabszolgaságnak. Nagyapád tehát istenes dolgot gyakorolhatott, és felszabadíthatta valamennyi rabszolgáját.

Pósa már nem lepődött meg Márton szájából ilyen szavakat hallani. Most úgy tűnt, hogy egész természetes, amit a legény mond: valóban ez történhetett. De mit tehet most ez ellen ő?

– Hát mit csináljak, Márton? Kérj, amit akarsz, nem fogok haragudni. Hálátlannak sem tartlak, tudom, hogy nem ellenem vagy indulatos, hanem...

Azt akarta mondani: „...hanem az apám ellen, mert elszerette előled Karoldut.” – De nem mondta ki, nem fejezte be a mondatot, várakozóan nézett Márton szeme közé.

– Engedd meg, uram, hogy itt maradjak... azazhogy innét egyedül menjek tovább...

– A hegyek közé? – vágott a szavába.

– Oda, ott az én helyem. Ha harcolni kell, én nem állhatok a ti oldalatokon. Ha békesség lesz, itt megtalálhatom a magamhoz valókat. Olyan emberekkel találkoztam, akik között másképp élhetem le az életemet, mint tinálatok.

És Pósa, mintha egy pillanatra magában érezné Márton lelkét, teljesen megértette a legény minden vágyát. Csupán az visszhangzott még a fülébe, hogy „én nem állhatok a ti oldalatokon”. – Egyszerre mosolyogni kezdett, és azt mondta:

– Te nem állhatsz a mi oldalunkon. De bizonyos vagy benne, hogy én a mi oldalunkon állok?

– Nem tehetsz mást, úrfi. Ehhez nem elég jó embernek lenni. Ehhez gyűlölnöd kell a magadfajtákat is. És miért gyűlölnéd azokat, hiszen téged sohasem bántottak...

Pósa arcán a mosoly merevebb lett. Egy önkéntelen kérdés tolakodott hozzá: „Gyűlölöm-e Izabellát? Gyűlölöm-e eléggé Kalán püspököt?” Bizonyos, hogy Márton jobban gyűlöli őket, noha ellene mit sem vétettek...

Baráti mozdulattal tette jobbját Márton vállára:

– Jól van, Márton, ha így jobb neked, maradj, vagy menj el a bogomilokkal a hegyek közé, harcolj értük, vagy élj békességben közöttük. Én aligha fogok közöttük élni, de megtörténhet, hogy én is harcolni fogok értük.

Most a legény arcára ült a csodálkozás, amely egy percre el is nyomta a felcsapó örömet:

– Harcolni értük? Harcolni értünk?

– Tiértetek? Hát máris bogomil vagy?

– Tegnap este jöttem rá, hogy világéletemben az voltam, vagy legalábbis azóta, hogy nagyon sok rossz történt az életemben. Azóta nem hihetem igazán, hogy mindez a jó Istentől származhat. De hogyan akarsz te miértünk harcolni?

– Ma én is indulok, akárcsak te, de én nem a hegyek felé, ott nekem nem volna keresnivalóm, hanem vissza Csepelre, de Kulin bánnal együtt.

Márton széttárta karjait, mintha áradó örömmel akarná átölelni a fiatal vitézt:

– Hát mégis, úrfi, te is ide tartozol?

Hanem erre Pósa arca komollyá vált, és elgondolkodó hangon válaszolt:

– Nem, Márton, azt hiszem, nem tartozom ide, de oda sem.

Ezután még azt beszélték meg, hogy Márton hová rakja a fegyvereket, nehogy elkallódjanak, s majd az a fegyverhordozó, akit nyilván Kulin bán ad a legény helyett, megtalálhassa. Mikor pedig elbúcsúztak, Pósa meghatottan átölelte a parasztfiút, mintha rokonát vesztené el. Az viszonozta az ölelést. És a végső pillanatban, mert nagyon akart adni valamit, és izgatottan tapogatta magát, milyen értéktárgyat nyújtson át emlékül, egyszerre arca felderült, a sarokhoz ment, és felvette az odatámasztott kardot.

– Nesze, Márton, talán azé a dédapámé volt, aki szolgává tette a te dédapádat. Hátha jóváteheti a kard, amit egykor vétkezett.

A legény hökkenten nézett a nevető szemekbe, azután csak ennyit mondott:

– Pósa úrfi, te már soha többé nem fogsz oda visszatalálni.

Ez az „oda’’ alighanem mindent jelentett: a királyi udvart, az avasi otthont és Miskolcz nembéli Pósa egész eddigi életét.

22

Útjuk gyors volt, kisszámú kísérettel haladtak. Találkoztak ugyan katonákkal, akik Kalán püspök sátorszállása felé tartottak, de ezek tisztelettel tértek ki útjukból a királyi pecsét láttára. Pósa nem árulta el, hogy a mellette lovagló úr a bosnyák bán. Így a váltott szavakból megtudták, hogy a dél felé nyargaló vitézek úgy tudják, hadba indulnak Kulin ellen. Ismét hallhatták „az istentelen Kulin bán” kifejezést. A szakállas úr láthatóan jókedvvel fogadta ezt a nevet. Megtörtént az is, hogy maga érdeklődött egy-egy hangosabb vitéztől, nem égették-e már meg az istentelen Kulin bánt. Egyszer huzamosabban beszélgettek néhány páncélba öltözött úrral, ezeknek Kulin hajmeresztő dolgokat mesélt az eretnek bogomilok országáról, hogy ott kétfejű emberek élnek, akiknek négy karjuk van, és mind a néggyel köveket hajigálnak a hegyek közé vetődött jámbor idegenekre. Meg azt is mondotta, hogy a bogomilok olyan borzalmas ábrázatúak, hogy a rájuk támadók már ettől megdermednek. Mikor azután elváltak, a nagy szakállas férfi harsogó, gondtalan kacagással örült annak, hogy alaposan megrémítette az ellene igyekezőket.

Pécset természetesen nagy ívben elkerülték. De így is elég hamar értek el Csepel közelébe. Pósának úgy tűnt, mintha a visszafelé vezető út sokkal rövidebb lett volna, mint amely Kulin bánhoz vezetett. Persze akkor időtlen időt mulatott el Pécsett.

Elérkezvén a csepeli révhez, átvitették magukat a királyi szigetre. Ott azután Kulin bán elbúcsúzott kísérőjétől:

– Na, fiam, itt azután jobban kiismerem magamat, mint te. Menj csak nyugodtan otthonodba, jobb lesz nekem, ha előbb állok a király elé, mint ha tetőled tudja meg, hogy itt vagyok. Menj haza, pihend ki a fáradtságodat. Akkor azután menj el az udvarhoz, és mondd, hogy mit végeztél. Neked is jobb, ha előbb másoktól tudod meg, mi változás történt itt, amióta Andreás herceg kiszabadult. Ha pedig szükségünk van egymásra, itt megtaláljuk egymást. És hogyha kíváncsi emberek mindenfélét kérdeznek tőled, óvatosan válaszolj.

Elbúcsúztak. Pósa magához intette új fegyverhordozóját. Kulin bán magyar legényt szemelt ki szolgálatára, hogy megértsék egymást. Ezt Péternek hívták, apja még rabszolga volt a pécsi püspök birtokán. Ő már szabadnak született, és – ahogy mesélte – Kalán úr püspökösködése óta szüleivel együtt visszasírta azt az időt, amikor még rabszolgák voltak. Ezen Pósa nem csodálkozott. Azon sem, hogy egy bogomil pap megtérítette őket, s azután egy éjszaka sokadmagukkal átvándoroltak Kulin bán bosnyák földjére. Nem is akart Péter visszajönni onnét, Pósa is csak addigra kapta, amíg új legényt nem kerít magának. Akkor majd Péter a többiekkel együtt Kulin bán oldalán vissza fog térni a két Isten hegyei közé, Voltak persze formaságok, amelyeket el kellett intézni. Ha nem is járult a király színe elé, az udvarispánnál mégis jelentkeznie kellett, hogy megnyissák előtte szállását, amelyben eddig vajmi keveset lakott. Innét gyorsan elterjedt a híre Csepelen, hogy a Kalán püspökhöz küldött vitéz hazatért. De nemsokára azt is tudta mindenki, hogy a félelmetes Kulin bán, akinek már a bukásáról beszéltek, itt van az udvarnál, sőt kettesben tanácskozik a királlyal. Tudták azt is, hogy az istentelen hírű nagyúr a pécsi püspökhöz küldött lovaggal érkezett. Ezt pedig nemigen értették.

A kíváncsi emberek tehát szívesen megközelítették volna Pósát, és természetesen legelőször az atyafi, Miskolcz nembéli Miklós út kopogtatott be hozzá.

Most örömmel látta. Olyan régideje beszélt magához hasonlóval, és hát Miklós úr mégiscsak rokon, sőt elevenen él is benne a rokoni összetartás. Tehát ő lesz a legalkalmasabb arra, hogy elmondja, történt-e valami változás Andreás herceg kiszabadulása óta.

Az atyafiak örömmel ölelték át egymást, és Miklós úr nagy lendülettel vetette magát a magas támlájú karosszékbe.

– Ugyancsak megbarnultál, Pósa öcsém, a kalandos úton – mondotta nagy hangosan. – Hát mit is csináltál ott az istentelennél? Hallom, elhoztad magaddal. Foglyul ejtetted talán? Ha itt most lecsapják a fejét, vagy esetleg megégetik, jó sok ekealjnyi föld jár majd neked az ügyességedért.

Pósa arcából kifutott a vér. Erre még nem gondolt. De talán mégis lehetséges, hogy Kulin bán kelepcébe került itt. Igaz, hogy maga akart jönni. De ha kudarcot vall, akkor kétségtelenül az a látszata, mintha ő csalogatta volna fel Csepelre. Mi lesz, ha Kulin bánt itt bilincsbe verik, és talán már holnap máglyára küldik? Akkor őneki jutalmul földbirtokot fognak talán adni. – És furcsa módon az jutott eszébe: mit szólna hozzá Márton?

– Miklós bátyám, én ugyan nem hoztam Kulin bánt, jött az magától, hogy bebizonyítsa, rágalom mindaz, amit róla beszélnek, én ott voltam. Nincs ott egyetlenegy szál eretnek sem.

Miklós úr harsogva kezdett el nevetni, fekete szakálla csak úgy röpködött a kacagástól.

– Pósa, Pósa – mondotta végül –, te mindig csak be akarsz csapni engem. Hányszor mondjam, hogy mi rokonok legyünk őszinték egymáshoz. Csak nem képzeled, hogy én majd beárullak? Jó, te más utakon jársz... Nagyon helyes, egy nemzetségből mindig legyen valaki itt is, ott is. Ha neked bajod esik, bízhatsz bennem, de ha nekem esnék bajom, én is hozzád akarok fordulni. Ezért hát nem kell alakoskodni.

Pósa sértődötten nézett rokonára:

– Mit alakoskodtam én, Miklós bátyám?

– Te Pósa, ha azt mondtad volna nekem, hogy Kulin bán nem eretnek, mivel erről magad győződtél meg, talán elhittem volna neked. De te buzgalmadban olyan nagyot mondtál, hogy most már a kevesebbet sem hiszem el. Azt mondtad, hogy ott senki sem eretnek. Hát vagy te voltál vak, vagy mindenki más ostoba. De én egyiket sem hiszem, hanem azt, hogy nem akarsz őszinte lenni.

– De hát honnét tudják itt olyan jól, hogy bogomilok élnek ott délen?

– A legjobb helyről: a kincstárból. Nem folyik be az adó. És Rómából, mivel oda sem folyik be az egyháznak járó mindenféle járandóság. Nem itt jutott a király eszébe, hogy vizsgálatot küldjön Kulin bánhoz...

– Hanem Pécsett Kalán püspöknek... – így Pósa.

– Ennyit már látsz – nevetett tovább Miklós úr –, de ezt is rosszul látod. Persze hogy Kalánnak áll leginkább érdekében, hogy kitörje az istentelen nyakát. De ehhez előbb az kellett, hogy a bán valóban istentelen legyen, azazhogy Róma se kapja meg a magáét. Hidd el, Róma tudja, mi folyik Boszniában. És a spalatói érsek sem hiába ült lóra, hogy visszatérítse a hűtlen népséget.

– Miklós bátyám, nem gondoltál még arra, hogy azok a tévelygő emberek csak azért lettek eretnekek, mert mi rosszul bántunk velük? – kérdezte hirtelen Pósa.

A fekete szakállú rokon nagyot nézett:

– Azért hagyták el Istent, mert az emberek rosszul bántak velük? Hiszen minél rosszabbul bánnak valakivel, annál erősebben kell Istenhez fordulnia vigasztalásért, túlvilági reménységért.

– De hiszen ők sem hagyták el, csak másképp imádják... tévesen, ostobán, bűnösen... de mégiscsak a jó Isten irgalmát remélik. Hanem hát annyira gyűlölnek minket, hogy nem is tudnának olyanformán áhítatosak lenni, ahogy mi vagyunk azok.

– Látod, Pósa. Nem is lehetnek igazán keresztények, hiszen te mondod, hogy gyűlölnek minket. A gyűlölet pedig már egymagában is kárhozattal fenyegető bűn.

– Te nem gyűlölsz senkit? Nem gyűlölöd például az eretnekeket?

– Én is gyarló ember vagyok, mint valamennyien, de igyekszem úgy élni, hogy mégis kiérdemeljem az üdvösséget. Például távol tartom magamat az eretnekségtől, amit te nem teszel. Amit eddig mondtál, máris olyasmi, hogy gyanús lehetnél bármelyik hatóság előtt. Felőlem ugyan nyugodt lehetsz, de vigyázz a lelkedre, Pósa. És az is bizonyos, hogy jól tudod te, mi folyik ott Kulin bán körül, és téged is kísértésbe vitt a gonosz. Bízd az ilyesmit az egyházra, kövesd a rendelt utat, nehogy elkárhozzék a lelked. Gondolkozz inkább földi dolgokon, igyekezz jól sáfárkodni a magadéval, szerezz birtokokat magadnak, és harcolj az isteni rendet felforgató gonoszok ellen.

Mindezt Miklós úr a legjózanabb tanácsadás hangján mondotta el. Pósa csak ennyit válaszolt:

– Hidd el, bátyám, hogy nem vagyok eretnek, csak éppen nem tudom, hogy mi itt valóban Isten szerint élünk-e.

– Ezen ne töprengj. Isten országa nem e világról való; itt mi nem is élhetünk úgy, hogy bűntelenek legyünk. Aki ezt követelné, azt akarná, hogy angyalok legyünk. Márpedig embernek, gyarló embernek teremtettünk. Aki ezt tagadja, vagy meg akarja változtatni, vét az isteni rendelkezés ellen.

Pósában megint az a gondolat rebbent fel, hogy sokat kell még tanulni ahhoz, hogy felelni tudjon idősebb, tapasztaltabb rokonának. Pedig tudta, hogy valami nagyon nincs rendjén annak igazságaiban.

– Miklós bátyám, én azt hiszem, nem nyugodhatom addig, amíg magam nem látok tisztán, és magam nem tudom megfelelő indoklással elítélni az eretnekeket. Az én utam tovább vezet innét. Azt hiszem, Párizsba fogok menni, tanulni.

Miklós úr arca kiderült:

– Látod, ez helyes. Ott majd elfelejted ezeket a dolgokat, és megtanulsz sok mindent, aminek jó hasznát veheted. Ma már sok olyan emberre van szükség, aki járatos az írás mesterségében, meg a törvények tudományában. Ha közülünkvaló Párizsba megy, könnyen lehet püspök belőle. Kalán is onnét hozta haza a tudományát. Mire visszajössz, úgyis más világ lesz itt. Tudod-e, hogy Andreás herceg kiszabadult?

– Tudom. És mi lesz most?

– Könnyű lesz birtokot szerezni.

– És a király mit csinál?

– Vagy azt, amit Andreás akar, vagy újra ellenségeskedés lesz. És még egyszer nem győzhet Imre. Minden valamirevaló ember tudja már, hogy őtőle nincs mit várni.

Ezt Pósa azonnal elhitte. Tudta már, hogy Kalán püspök is hajlandó lesz bármely pillanatban cserbenhagyni a királyt, és nyilván többi híve sem különb.

– De mi lesz, ha a király megöleti a herceget?

– Ezt már megtehette volna. Ehelyett azonban szabadon eresztette. – Itt Miklós úr egy pillanatra megállt, aztán megint a józan tanácsadás hangján így folytatta:

– De azért te mindenesetre tarts ki Imre mellett, mert mit lehet tudni, mi történhet, és jó ha minden oldalon van valaki közülünk.

Pósára ekkor egyszerre olyan rosszkedv szállott, hogy alig tudta leplezni. Értelmetlennek érezte azt a tülekedést, amely itt folyik az udvarban, és azt sem tudta, hogy abban a másik ellenségeskedésben, amelyet Kulin bán és Kalán püspök vív, vajon ki mellett van hát az isteni igazság: a csalfa pap vagy az eretnek nagyúr oldalán? – Kétségtelen: el kell menni, sokat kell tanulni, hogy felvértezett lélekkel jöhessen majd haza.

De azt még okvetlenül meg kell várnia, hogy mi fog történni Kulin bánnal és a bogomilokkal. Mert az eretnekeknek talán nincs igazuk, de Kulin bán mégis igaz ember, és Isten bizonnyal az egyház oldalán áll, de Kalán püspök mégsem Isten embere... De hát hogy lehet ez?

Eddig állva beszélgetett rokonával. Most leereszkedett a fekvőhely szélére, homlokát kezébe temette, majd lassan ezt mondta a csodálkozó arccal feléje bámuló fekete férfinak:

– Csak mernék valamiről is véleményt mondani.

– Ki vele – biztatta Miklós úr –, éntőlem nem kell tartanod.

– Tudom, Miklós bátyám, de magam miatt nem tudok vélekedni.

– Úgy látszik, túl fiatal vagy még.

– Lehet. De az is lehet, hogy rövid idő alatt túl sokat láttam.

Miklós úr arcára visszatért a derűs mosoly:

– Hát csak menj el gyorsan Párizsba, mégiscsak papnak kell menned. De akkor már igyekezz mihamarabb püspökké lenni.

23

A királyi nagyházban gyorsan elterjedt a hír: Kulin bán leborult a király előtt, töredelmesen bevallotta, hogy eltévelyedett a gyalázatos eretnek tanok között, de íme, megvilágosodott előtte Isten igazsága, és azzal akar vezekelni, hogy maga játssza a büntető igazság kezére a nép elcsábítóit. Imre király pedig kegyesen fogadta a megtért nagyurat, s azonnal összehívta a főpapokat és bárókat, hogy megvitassák, mi lesz a teendő. Gyors futárral értesítették Andreás herceget is, aki Budán lakott, hogy azonnal nyergeltessen, és jelenjék meg a királyi tanácsban. Úgy hírlett ugyanis, Kulin bán pecsétes rendelettel már másnap vissza akar térni Bosnyákországba, hogy mihamarabb hozzákezdhessen az eretnekség felszámolásához.

Alighogy Andreás herceg kiszállt a révcsónakból, értesítették a tanács tagjait, akik hamarosan össze is gyűltek a palota nagyszobájában, ahol a király már trónszékén ülve várta őket, s ahová már beállítottak egy kisebb karosszéket is, a herceg számára.

A tanácskozás lefolyásáról azután a kíváncsi udvarbeliek Zsámboki Smaragd udvarispántól szerezhettek részletes tájékoztatást. Smaragd ispán híreiben pedig eléggé meg lehetett bízni, ő volt talán az egyetlen ember az udvarnál, aki a királyi nemzetség testvérviszályában nem tartozott egyik párthoz sem, tehát híradásainak sem volt az a célzata, hogy Imrét vagy Andreást előnyösebb színezetben tüntesse föl. Apja még francia lovag volt, ő maga Béla király hűséges sáfárjaként került a fontosabb udvari hivatalokba, és ura halála után is az ő emlékét igyekezett szolgálni. Minden szándéka azon volt, hogy a testvérek folytassák apjuknak útját, őrizzék apjuknak világtekintélyét. Nem volt nagy képzeletű férfiú, kicsit idegenkedett is Andreás kalandosságától, de azt is látta jól, hogy Imre király bizonytalan maradisága sem szolgálja III. Béla dicsőséges emlékének folytatását. Ezért hát az ügyek vitelében ugyanúgy egyeztetni próbálta a két utat, mint ahogy a két testvér személyes ellentéteiben is ő volt a legmegfelelőbb békéltető, minthogy róla jól tudták, hogy nincs rossz indulattal egyikük iránt sem. Szó sincs róla, Kulin bánt sohasem szerette, de ugyanígy idegenkedett Kalán püspöktől is. Tehát ebben az ügyben sem lehetett elfogultnak tartani. Hiszen jól tudta mindenki, hogy itt nemcsak a hűség és eretnekség kérdéséről van szó, hanem a bán és a püspök közötti jól ismert ellenségeskedésről is.

Smaragd ispán pedig közvetlenül a tanácskozás befejezte után, a palota ivótermében leült egy terebélyes karszékbe, ahol az urak többszörös gyűrűvel vették körül. Ott tartózkodott már Pósa is, aki nem kevésbé volt kíváncsi arra, hogy miképpen alakultak azok az ügyek, amelyeket annyira személyes dolgokként élt át az elmúlt napokban. Ott volt természetesen rokona, Miklós úr is, és igen sokan azok közül, akik az országos eseményekből szakadatlanul azt igyekeztek kiszámítani, hogy mit lehetne saját előnyül felhasználni.

Az összegyűltek körülbelül ennyit tudtak meg a tanácskozásból:

Kulin bán a tanács tagjai előtt megismételte vallomását, hogy igaz volt a hír, ő valóban beletévedt az eretnekek gyalázatos hazugságaiba. De belátja bűnét, és vezekelni akar. Ő természetesen mindenki másnál jobban tudja, hogy merre kell keresni az eretnekeket, azt is tudja, hogy a legtöbbjük hajlamos a megtérésre, és ha majd látják az ő példáját, töredelmesen vissza fognak térni az egyház hű fiai közé. Ő a maga részéről inkább szelíd térítést javasol, mint kérlelhetetlen bosszút, mivel a túl nagy szigorúság elvadítaná a hegyek lakóit, azok ellen pedig nehéz harcolni – tudja ezt minden háborúban járatos vitéz. És ha a hegyek között megmaradt az eretnekség, akkor az állandó tűzfészek lehet, ahonnét vissza-visszacsaphat a bogomilizmus lángja. Ő azonban jól ismeri a hegyek köztieket is. Bízzák rá a vizsgálat lefolytatását, és hamarosan kézre keríti a fő eretnekeket, és visszatéríti a népet.

Ezek után heves vitára került a sor. János, az esztergomi érsek, szemébe mondta a bánnak, hogy nem bízik benne, és hogy különben sem lehetne rábízni a térítés ügyét, hiszen az már nemcsak a: király ügye, hanem Rómáé is, és tulajdonképpen a spalatói Bernát érsek vezeti azt a pápa megbízásából. Ez váltotta ki a világi urak ellentmondását. Miklós nádor ingerülten bizonygatta, hogy a vizsgálatot nem Bernát érsek vezeti, erre Kalán püspök kapott megbízást; Bernát érsek, Róma megbízásából, csupán mint eretnek ügyekben járatos szakértő szerepel. Bánk ispán szólt erre közbe, hogy a nádornak teljesen igaza van, de az is igaz, hogy ha egyszer Kalán kapott megbízást a bogomil ügyek elintézésére, akkor már semmi ok sincs arra, hogy ezt a hatalmat megvonják tőle, és Kulin bánnak adják át. A hallgatók éppen úgy tudták, mint a tanács tagjai, hogy Bánk ispán Kalán püspök unokatestvére, ezért kelt azonnal a védelmére. Igaz ugyan, hogy Bánk Andreás leghívebb emberei közé tartozott, Kalán viszont az Imre-párt tagja volt, de ez hasonlított a legtöbb úri család elhelyezkedéséhez az országos ügyekben: minden hatalmasabb nemzetség jól ügyelt, hogy minden pártban legalább egy tagja helyet foglalhasson. Erről most már Pósának is elég pontos tudomása volt. A király vélekedésre szólította fel öccsét. Bizonyosnak látszott, hogy Imre szeretné megtartani Kalán püspököt, de nem akarja elvadítani Kulin bánt sem, mert örül, hogy ez a belső háborúval fenyegető eretnekmozgalom a bán megtérésével igen leegyszerűsödött. Andreásról pedig tudták, hogy nem kedveli a bátyjához húzó főpapot.

Andreás szokása szerint nagy kézmozdulatokkal és igen érthetően beszélt. Úgy mellékesen jegyezte meg, mintegy válaszul az esztergomi érseknek, hogy az újonnan megtérő van olyan kedves az Úr nyájában, mint a régen kipróbált hívő. Sőt a megtérők mindig buzgóbbak bárki másnál, tehát Kulin időközi eretneksége ez esetben csak előny. Nem szabad elfelejteni, hogy a pécsi püspök nem ismerheti annyira a viszonyokat, mint az ott élő bán, aki maga is együtt cimborált az istentelenekkel. A pápai kiküldöttek természetesen lelki vezérei a vizsgálatnak, de a vizsgálat maga nem lelki dolog. A kérdéseket persze hogy a nagy tekintélyű Bernát érseknek és a nagy tudású Cesamario doktornak kell feltennie, de hogy merre kutassanak, milyen eszközökhöz nyúljanak, ezt a király megbízottjának kell eldöntenie, hiszen a király alattvalóinak életéről van szó. Ami magát a nagy tekintélyű és nagy tudású Kalán püspököt illeti, róla mindenki tudja, hogy személyes hatalmat szeretne szerezni a Dráván túl, és ellenséges viszonyban van a bánnal. Tehát nyilvánvaló, hogy háborút akar. Márpedig érdeke-e az ország nagyjainak, hogy most két hatalmas báró népe hadat viseljen egymás ellen? Eddig az volt a baj, hogy az adók nem folytak be a Dráván túlról. Vajon, ha tűz és vérengzés pusztítja azt a vidéket, több adó fog befolyni? Vajon, ha a délvidéken a király hívei egymást ölik, nem fogja-e ezt kihasználni a bolgár fejedelem, akinek igen megnőtt a hatalma azóta, hogy Bizánc tekintélye véres palotaforradalmai miatt aláhanyatlott? Imre király csak nehezen ért el az elmúlt években eredményeket a bolgárok ellen, és végre megszilárdította a határokat. Mi lesz azonban, ha éppen a déli tartomány népét maga a király igyekszik háborúval irtani? Azt pedig senki sem vonhatja kétségbe, hogy ha Kalán püspök vezeti a vizsgálatot Bosnyákország népe ellen, ez felér egy háborúval.

Maga a beszéd is meggyőző volt, de az a mód, ahogy ezt a herceg előadta, a világos következetesség, magával ragadta a hallgatókat, és miután látszott, hogy a király is hajlik a szóra, egyetértő tanácsot adtak az Imre- és az Andreás-párti urak. És e tanács alapján a király elrendelte, hogy foglalják írásba: a bogomil ügyek kivizsgálására Kulin bán kap megbízatást. Ugyanakkor levél megy Rómába is, amelyben értesítik a pápai udvart az eseményekről, kérve, hogy Bernát érsek szeretettel működjék együtt Kulin bánnal.

Elhatározták azt is, hogy Kalán püspököt fontos ügyek megbeszélésére felrendelik az udvarba. Bánk ispán ingerülten érdeklődött, mi lesz az a fontos ügy, mire a király megnyugtatta, hogy úgy gondolta, valamelyik súlyos szavú udvari méltóságot akarja rábízni a pécsi püspökre.

Eddig tartott Smaragd ispán beszámolója. A hallgatók pedig a hallottakat tovább fűzték, számítgatva, mi következhet. Mit fog elérni Kulin bán, és milyen hivatalt kaphat Kalán püspök? Arról is vitáztak, vajon őszinte-e Kulin megtérése. Erre pedig Pósa volt a legmegbízhatóbb tanú. Egyszerre érdekes emberré vált. Most őt állták körül.

Előbb igen zavarba jött, de aztán szeme Miklós úr gúnyos arcára tévedt, és akkor nagy nekifohászkodással beszélni kezdett. Ott, akkor találta ki a mesét, maga sem tudva, hogyan. Elmondotta, hogy a bán már neki töredelmesen bevallotta tévelygését, és kétszer sem kellett mondani, készséggel jött az udvarba bűnbocsánatért. Azt is tudni vélte, hogy egész komoly a bán térítő szándéka.

Olyan meggyőzően mondta el mindezt, hogy szavai nem egy ott levő érzelmeit fordította Kulin bán felé. Még Miklós úr gúnyos arca is habozóvá vált, úgy látszik, egyre kevésbé tudta, mit tartson ifjú rokonáról.

Így beszélgettek sokáig, amikor egyszerre újabb érdekes hír verte fel az udvari népet. Azt mesélte valaki, hogy Kalán püspök előkelő kísérettel épp most szállott ki a révhajóból, és azonnali fogadtatást kér a királytól.

Az urak összenéztek, sejtették, hogy izgalmas párviadal kezdődik, vagy inkább folytatódik Csepelen. Pósa pedig a hír hallatára egyszerre olyan gyöngeséget érzett, hogy oda kellett támaszkodnia egy asztal széléhez, nehogy végigvágódjék a földön.

Félt Kalán püspöktől.

24

Most már Pósa nem is juthatott a király színe elé. Nemcsak azért, mert jelentéstételre nem volt szükség, hiszen a jelentés szereplői maguk voltak itt, hogy igazukról meggyőzzék a királyt, hanem azért sem, mivel a király egész nap el volt foglalva a tárgyalásokkal. Hol a püspökkel tárgyalt, hol Kulint hívatta magához. A tanács urait egyszer behívatta, máskor kiküldte, hogy várakozzanak.

A palota ivótermeiben az ország színe-java tárgyalgatta napestig a kiszivárgó híreket. Mikor már Csepel fölé telepedett az alkony, kamarás szolgák lobogó fáklyákat tűztek a falakhoz és oszlopokhoz erősített vasgyűrűkbe. Mások újabb kancsó borokat tettek a hosszú, kecskelábú asztalokra.

Pósát újabb és újabb ismeretlen urak szólították meg. Érdekes ember volt, hiszen ő maga járt ott lenn, személyesen láthatott sok mindent azokból az eseményekből, amelyekből eldönthető, hogy hát mit is akar az istentelen Kulin bán. Pósa pedig igyekezett nagyon óvatos lenni. Egyszer Miklós úr félrehívta, és azt mondotta:

– Én nem tudom, hogy te szereted-e Kulin bánt vagy sem. Nem is érdekel. Azonban itt a legtöbben nem szeretik, tehát túlságosan jókat semmi esetre se mondj róla, mert akkor rossz szemmel néznek rád, és még nem vagy olyan befolyásos, hogy ellenségeket szerezz magadnak. Ettől még Kalán püspököt szidhatod, mert rosszat mondani mindenkiről szabad, azért még senkire sem haragudtak meg. De a szidalmakat is módjával kell kezelni, hogy ne tudják pontosan, mi is a véleményed róla.

Pósa már eléggé kiismerte rokonát, szinte várta tőle az effajta tanácsokat. Miklós urat gonosz embernek tartotta, noha egyre jobban elviselte, szinte szórakoztatta következetes önzése, amely azonban egész családjuk érdekét szem előtt tartja. És bár mindig elhatározta, hogy nem fog a tanácsai szerint viselkedni, rájött, hogy van némi bölcsesség a szavaiban, és alkalmazkodott azokhoz. Olyan óvatosan válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, hogy az urak kissé együgyűnek tartották. Maga Miklós úr sem beszélt róla nagy elismeréssel, Miklós úrnak pedig becsülete volt az udvar népe előtt.

Idővel híre járt, hogy Kalán püspök az egyház hatalmával fenyegetődzik, ha Kulin bán kapja a megbízatást a vizsgálat lefolytatására. Kiátkozásról beszélt, és ez eléggé megdöbbentette a királyt, aki nemcsak mélységesen áhítatos lelkű volt, de Róma jóindulatát sem akarta elveszteni. Andreás herceg azonban könnyebb lélekkel vette a templomi dolgokat, hevesen ellentmondott a püspöknek. Kulin bán, úgy látszik, hamar felismerte, hogy a hercegben pártfogóra talált, és következetesen az ő szavaiba kapcsolódott.

A tanácskozásról ki-kinéző urak beszámoltak arról is, hogy a bán és a püspök együtt van benn, mindkettő szemben a trónussal, de egymás felé egyetlen pillantást sem vetnek, egymás szavába nem vágnak, mintha nem vennék észre, hogy a másik is ott van.

Végre megint Smaragd ispán került elő. Mindenki köréje tolongott, az ő hírei mindig pontosak voltak. Ez azután elmondta, hogy mára vége van a tanácskozásnak. Kalán püspök bejelentette, hogy másnapra megérkezik Bernát érsek és Cesamario doktor is, nélkülük úgyse lehet határozni, hiszen a bogomil-ügy már nemcsak a király dolga, hanem Rómáé is. Most még egy keveset elvitatkoznak efölött, de kétségtelen, hogy nem tehetnek mást, mint hogy reggelre hagyják a folytatást, amikorra remélhetőleg megérkeznek az egyházi urak.

Nemsokára Andreás herceg is megjelent a teremben. Homloka, szemöldöke izzadt, látszott rajta, hogy sokat beszélt. Szeme csillogott, és arca mosolygós volt. Pósa most látta először. Azonnal az tűnt fel neki, mennyire más, mint a király. Nem tagadhatta maga előtt, hogy a veszekedett hírű herceg rokonszenves tekintetű.

Egyszerre valahonnét zene hangzott fel. Pósa arra nézett: csukott ajtószárnyak mögül érkezett a dallam. Valaki – felfedezvén csodálkozó tekintetét – elmagyarázta, hogy ma estére Andreás úr táncos mulatságra hívta az udvarba az úri nemzetségek hölgyeit, akik már össze is gyülekeztek ott túl az ajtón, az asszonyok termében.

Pósa zavarban volt: nem tudott táncolni. Ezt elfelejtették megtanítani otthon, és erre nem taníthatták a kolostor tudós atyái. Gondolta, legjobb lenne elmenni tehát; kíváncsisága azonban ottmarasztalta. Hiszen ilyet még sohase látott. És olyasmi ez, ami, úgy látszik, a tapasztalt urak előtt is kedves szórakozás. Lám, derűs arccal igyekeznek az ajtó közelébe.

A bevezető zene elhangzott, és a fúvós hangszerek bevonulóba kezdtek. Erre a nagy ajtószárnyak lassan kitárultak. Mögötte fényesen ki volt világítva a dús aranyozással díszített falú terem, ahol kétoldalt nehéz ruhákban, magas, hegyes fejdíszekben várakoztak az asszonyok. És ugyanekkor a szemközti oldalon is kitárultak az ajtószárnyak, és komoly méltósággal, ezüst fegyverzetű palotások kíséretében megjelent a király és királyné.

A hölgyek lehajtották fejüket, és mélyen hajoltak, az urak oldalán megcsörrent a megemelt kard. Pósának az jutott eszébe, hogy a hódolatteljes férfiak nagy része legszívesebben halva látná Árpád nembéli Imre királyt, de úgy látszik, az udvari formák hatalmasabbak az egyesek szándékainál.

A királyi pár a rájuk váró kettős trónhoz közeledett. Majd elfoglalták helyeiket. Erre a zene megint új dallamba kapott, ez már táncra hívta a vendégeket.

Andreás herceg kérte fel az első hölgyet.

Pósa megtudta, hogy a hercegnek is van felesége, de az, amikor a lázadót elfogták, hazamenekült a szüleihez, Merániába, és úgy látszik, még nem tért vissza onnét. Azonban Andreás úr állítólag nélküle sem búsul.

Az első pár mögött felállt a második, majd a harmadik, és utánuk egyre többen. A férfiak a zene ütemére sétalépésekkel vezették a hölgyeket körül a teremben. Pósa úgy gondolta, hogy ez az ütemes séta nem is olyan nehéz mesterség. Szinte kedve lett volna kipróbálni...

És egyszerre egy hang, amelynek hallatára fájdalom nyilallt a tarkójába, megkérdezte tőle:

– Nem táncolsz velem, Pósa?

Nem tudott válaszolni. Torka összeszűkült, homlokát verejték lepte el, félt, hogy menten végigvágódik a kifényesített padlón. Keze jéghideg volt, vagy Izabelláé túl forró. Nem ő vezette a hölgyet, az fogta őt, az vezette a sorban zeneszóra. Ő csak nézte, az pedig mosolygott, és olykor egész halk szavakat mondott:

– Csak nem feledkeztél meg rólam?

Tudta, hogy ezt Izabella sem gondolja komolyan; bizonyos volt benne: Izabella jól tudja, hogy nincs nap, nincs éjszaka az ő emlékezete nélkül. Félt, hogy most felelősségre fogja vonni, miért szökött meg. És nem tudta, hogyha megkérdi, mit is feleljen?

Egyszerre elhallgatott a zene, a férfiak a terem széleihez vezették a hölgyeiket. Pósa és Izabella szembefordult egymással.

– Mennyit beszélgettünk rólad vele.

A férfi még fehérebb lett. Szót se tudott szólni.

– Azt hittem, már Párizsba mentél. Azután hallottuk, hogy egyenest Kulinhoz futottál át.

Csend volt közöttük. Majd megint Izabella beszélt:

– Mit fogsz mondani neki? Itt van velünk. Akár most is beléphet az ajtón. Mit fogsz mondani, ha megkérdi, miért mentél oda?

Végre Pósa torkából is kitört a szó:

– Te mit szóltál?

Mintha sokáig, sokáig nem jött volna felelet. Egyszerre a muzsika is újra kezdett: pattogó délfrancia táncdal mozgatta meg a lábakat. Akkor mondotta Izabella:

– Én nem szóltam semmit. De örültem. Nagyon haragudtam rád, de mégis örültem, hogy mertél őellene cselekedni.

Pósával forgott a terem. Szíve dobolt, és égető íz ült a torkára. Körülöttük már táncolt a sokaság. És csak azt vette észre, hogy Izabella sincs mellette. Izgatottan fölvetette a fejét. Kalán püspök unokahúga ott lengett a terem közepén Andreás herceg karján. Észre se vette, amikor a nagyúr melléjük került.

Nézte őket: látszott, hogy mindketten mesterei a táncnak. Ez már nem afféle séta volt, ezt a táncot már tanulni, gyakorolni kellett.

Pósa csak őket követte szemeivel. Figyelte a herceget, aki – mint hírlik – nem szomorkodik felesége távollétében, és látta, hogy Bor nembéli Izabella úrnő tágult szemekkel, kivillanó fogakkal néz a csillogó kék tekintetbe. Hiába várta, hogy szeretője akár egy pillantást vessen rá. Az a két szempár már egymásba kapcsolódott.

És a zene szólt, az urak táncoltak.

Pósa pedig kietlen lélekkel ment ki a teremből, ki a nyári éjszakába. Túlgyalogolt a királyi szállás utcáján, míg el nem ért a Dunához. Ott leült egy kőre, és gondolattalanul bámulta a csillagokat ringató vizet. Majd egyszerre az jutott eszébe, hogy milyen jó volt akkor, amikor még csikorgó foggal gyűlölte Izabellát.

25

Bernát érsek nagy pompával érkezett meg Csepelre. Előtte zászlóhordozók emelték magasra a hímzett lobogókat, aranydíszítéses palástjának uszályát apródok cipelték. Cesamario doktor is csak messze mögötte lépkedett.

Csepel falusi népe kitódult a látványra és a sokaság az út mentén kétoldalt letérdepelt.

A király és kísérete elébe ment, hogy megadja a tiszteletet a pápának, akinek a képét viselte.

Pósa is az udvari előkelőséghez számított. Nevezetes küldetése óta számottevő embernek tekintették a palota nagyjai, noha a király előtt még mindig nem volt alkalma elmesélni, hogy hát mit is tapasztalt személyesen. De az udvarbelieknek már annyit mesélgetett a délvidéki ügyekről, hogy a legidőszerűbb közügyekben szakértő hírében állott. Ezért Zsámboki Smaragd, aki udvarispáni tisztjénél fogva a szertartás dolgait intézte, őt is meghívta a kíséret tagjai közé. Így azután jól kinyithatta a szemét, és figyelhette az arcokat.

A király tekintetében áhítat ült, a világi hatalmasság volt ő, aki magát az Egyházat látja vendégül. De ünnepélyes volt Andreás herceg arca is, mivelhogy a könnyed mozgású nagyúr kedvelte az emelkedett szertartásokat. Az urak mind arcvonásaikkal és öltözékükkel egyaránt megadták azt a tiszteletet, amely kijárt Róma legátusának. A főpapok közt ott volt Kalán is. Pósa most látta először egyházi díszben. Pompája és előkelő testtartása túlszárnyalta magas rendekre szentelt társait. Jelentékenyebbnek tűnt mindannyiuknál. Sima arca fegyelmezetten merev volt. De Kulin bán ugyancsak részt vett a menetben, báni rangjánál fogva odatartozott. Pósa vizsgálgatta a nagy szakállú, sovány arcot. És nem tudott olvasni belőle. Tekintetét lehorgasztotta, hosszú alakja meggörnyedt, mintha bűnbánat gyötörné. Mikor azonban szeme egyetlen pillanatra összevillant Pósáéval, úgy tűnt – bár talán csalódás volt –, mintha ajkánál és szemöldökei között a mosoly árnyalata futna át.

Egyszerre indult el a révtől az érsek, és a palotától a király, s találkoztak volt a csepeli királyi út közepén, ahol megállván, Árpád nembéli Imre és kísérete térdre borult a vendég lábai előtt, és spalatói Bernát megbízója képében megáldotta a királyt.

Mikor a szertartás szabályai szerint a térdeplők felemelkedtek, egyszerre csak mindenki meglepetésére, Kulin bán előlépett, odaállt közvetlenül az érsek elé, majd elébe borult. Hosszan végignyúlt a földön, mint a vezeklők, és megcsókolta az aranydíszes öltözet szélét.

A kétoldalt térdeplő nép ezernyi ajkáról fellebbent a meglepetés torokhangja. Az udvarbeliek hökkenten néztek össze. Andreás herceg ajkán átsuhant egy gyorsan visszarejtett mosoly. Kalán arca mozdulatlan maradt. Pósa pedig valami meghatározhatatlanul kényelmetlen feszengést érzett a mellében: szeretett volna valahol másutt lenni.

Bernát érsek döbbenten nézte az elébe boruló urat. Két karját úgy tárta lefelé, mint aki jelzi, hogy lehajol érte. S amikor az térdeire emelkedett, latinul kérdezte tőle, hogy kicsoda és mi a bűne. A vezeklő messze hangzó szavakkal válaszolt:

– Kulin vagyok, aki Istentől kapott hatalmamat istentelenségre, és istentelenség pártolására használtam fel. Bűnhődni akarok, atyám. Kezedbe teszem le hatalmamat, és tőled várom, hogy kiszabd, mi módon tehetném jóvá az én nagy bűnömet.

Az érsek arca nem titkolta megrendülését, és az illetődöttség hangulata lassanként nem egy nagyúrra is átszállott. A nép mit sem értett a latin szavakból, de mindenki érezte, hogy itt fontos és rendkívüli dolgok történnek. Olyan csöndesség volt az ég alatt, hogy a suttogás is messze hangzott volna.

Bernát érsek szavaiban pedig csak szigorúság volt, de nem harag: – Te vagy, aki elcsábítottad az én nyájamat?

Kulin erre csak néhány szót válaszolt, de azt már senki sem értette, mert mindenki számára idegen nyelven mondotta. Pósa annyit felismert közelmúlt emlékei folytán, hogy szerbül beszélt. És lám, Bernát érsek komoly ábrázatján enyhe derű jelent meg az otthoni beszédre, s ő is szerbül viszonozta a szavakat. Ekkor ezután olyan beszélgetés indult meg a pompás, ünnepélyes főpap és az előtte térdeplő férfi közt, amelyből senki nem értett semmit, és amelynek az volt a végzete, hogy az érsek két kezét nyújtotta a bán felé, mire az előrehajolván, megcsókolta a lilaköves gyűrűt, majd felállt, és lehajtott fejjel visszament az urak közé a sorba. A közelállók jól láthatták, hogy szemei nedvesek a bűnbánat könnyeitől.

Így érkezett meg spalatói Bcrnát Csepelre.

26

Pósa délután hiába szeretett volna találkozni Kulin bánnal.

A nagyúrnak szép kis háza volt Csepelen, ahol emberei tisztelettel fogadták a fiatal vitézt, de értésére adták, hogy a bán áhítatos imába borulva tölti napját azóta, hogy megalázkodott Bernát érsek előtt.

Pedig Pósa mindenáron szeretett volna beszélni Kulinnal. Úgy vélte, ő az egyetlen ember Csepelen, akiben az megbízik, és neki nyilván el is fogja mondani, hogy játék volt-e az a sok embert megrázó délelőtti viselkedés, vagy valóban megvilágosodott előtte az igazság, és szánja egész eddigi életét. Az a pillanatnyi mosoly, mielőtt az érsek elé érkeztek volna, azt mondta Pósának, hogy a bán így tervelt ki előre mindent. De nehezen tudta elképzelni, hogy emberfia így tudjon alakoskodni. Tudni akarta hát az igazságot, noha bevallotta magának, hogy az is rosszul esnék neki, ha kiderülne, hogy Kulin mindent szánva bán, és az is, ha úgy derülne ki, hogy ilyen ördögi módon képes hazudni. Szinte magát kínozta ezzel a bizonyság-éhséggel. De még mindig jobb volt erre gondolni, mint Izabellára, akit este ott hagyott a táncolók között, a herceg karján.

Mikor megbizonyosodott, hogy Kulin áhítatoskodását nem várhatja ki, elment és hosszasan járt a királyi falu alacsony utcái között. Kulinra akart gondolni, és mindegyre Izabellára kellett gondolnia. Egyszerre pedig ott állott a palota közelében ama kőből épült, vasaltkapus, tömör tornyú ház előtt, amelyről már napok óta tudta, hogy a pécsi püspöké. Bizonnyal ott, valamelyik ablak mögött pihen most Izabella úrnő.

És hol lehet a püspöki nagybácsi? – Szinte szó szerint idézi magának azokat a szavakat, ahogy Izabella elmondotta, hogy ő és nagybátyja... Ha erre gondol, mindig forró lesz az arca. El akart fordulni, hogy szállására menjen, de ugyanekkor megnyílt a kapu, és főpapi díszben kilépett Kalán püspök.

Pósának megmerevedtek a lábai. Kalánnal csak a menetben találkozott eddig. Akkor tekintete riadtan kerülte a püspökét, mintha nem vette volna észre. És most mi lesz?

Kalán azonnal észrevette a fiatalembert. Arca felderült. Odasietett hozzá, és szeretettel átölelte. Pósa pedig szinte feloldottan hajolt kezéhez, hogy megcsókolja a gyűrűjét.

– Be örülök, Pósa, hogy láthatlak. Azt hittem, már valahol messze, Párizs felé lovagolsz.

– Még itt vagyok, atyám – mondta zavartan Pósa.

– De remélem, nem felejtetted el, amit megfogadtál, hogy tanulni fogsz.

– Nem felejtettem el.

– Nagyon sajnáltuk Izabellával együtt, hogy olyan gyorsan befejezted a vendégeskedést. De hát utolértünk. Az én házam mindig a te otthonod. Szívesen is beszélgetek veled egyszer-egyszer, itt nagyon kevés emberrel lehet komoly dolgokról szót váltani. Hát csak gyere minél előbb.

Ezzel újra csókra nyújtotta a kezét, és a közben odaérő néhány fegyveres vitéz kíséretében továbbment a palota felé.

Pósa dermedten állt. A találkozás egészen másmilyen volt, mint ahogy félt tőle és ettől némileg megkönnyebbült. De nem értette, miért ilyen kedves hozzá a püspök, aki jól tudja róla, hogy elárulta. Meg aztán milyen könnyedén tudta mondani, hogy ő és Izabella együtt sajnálták gyors eltávozását. Mintha nem tudná, hogy ez az eltávozás menekülés volt a paráznaság házából!

És most Izabella egyedül van odahaza. Csak oda kellene menni a pántos kapuhoz, és bebocsáttatást kérni az úrnő színe elé. Hiszen abban a tegnapi, csendesen váltott néhány szóban mintha az is lappangott volna, hogy nem záródott be mögötte az ajtó. Szerelmét nyilván most is tárt karok fogadnák. És bizonyára ugyanezek a karok kitárulnak Andreás herceg előtt is. Kalán püspök pedig bizonyára ezt is tudja.

Két szó jutott az eszébe egészen egyszerre, szinte ugyanegy hörgő hanggal szerette volna kimondani mind a kettőt. Az egyik ez volt: „parázna!”. A másik meg ez: „politika!”. Nem mondta ki egyiket sem. Megfordult, és megindult a királyi palota felé. Idegen arcokkal akart találkozni, hogy közömbös semmiségekről beszélgessen.

A vendégek nagy ivótermében pedig éppen Miklós úrba ütközött, aki örömét fejezte ki, hogy öccse bekerült a kíséret tagjai közé.

– Ezt jól ki lehet használni. De most aztán már én tanácsolom, hogy inkább a herceg köréhez csatlakozz.

– Miért? – érdeklődött. Most jólesett effajta udvari ármánykodással terelni el a gondolatokat belső háborgásáról.

– Gondold meg. Eddig Kalán püspök volt Imre legfőbb és leghatalmasabb híve. De éppen most ő és Andreás tárgyal egymással. Ha pedig ez a ravasz pécsi püspök elment a herceghez, ez azt jelenti, hogy már ő sem a királytól várja az újabb előnyöket. Most már magam sem tudom, hogy ki van számottevő ember Imre mellett. Legföljebb Smaragd, de ő egyformán szereti a két testvért, tehát egyik oldalon sem számít, és mindkét oldalon biztosítva van a befolyása. Ezt az okos játékot azonban senki sem tudja utánacsinálni. Tehát én azt hiszem, hogy akármi is fog történni, az igazi király máris Andreás. Itt az történik, amit ő akar.

Pósa pedig most legjobban szerette volna, ha odaállhatna a komoly arcú Imre király elé, hogy ha kell egyetlen, utolsó, de mindhalálig tartó híve legyen.

De mit tehet ő, egyetlen ember, befolyás nélküli ember, amikor a dolgok hováfordultát nála sokkal nagyobb hatalmak intézik?

És még egy gondolat bukkant fel szorongva:

Mi lesz Kulin bánnal, ha itt minden úgy történik, ahogy Andreás herceg akarja, és a herceg összeszövetkezik Kalán püspökkel? És bizonyos, hogy összeszövetkezik vele, hiszen Izabella...

A két szó – „parázna” és „politika” – megint egyszerre jutott az eszébe.

Miklós úrnak pedig csak ennyit felelt:

– Én azt hiszem, nemsokára elindulok Párizsba.

27

Hogy mit tárgyaltak együtt Andreás herceg és Kalán püspök, nem került nyilvánosságra, de azt mindenki tudta, hogy ez a találkozás nem lehet közömbös az elkövetkezendők számára. A legközelebbi események pedig nyilván a bogomil ügyekre vonatkoznak. Ezért is tevékenykedett annyit a püspök. Mikor eltávozott a hercegtől, Cesamario doktort kereste föl. Andreás pedig a királyhoz ment. Végre már este tájban – megint csak a jól értesült Smaragd ispán útján – az a hír járta, hogy másnap délelőtt a király, herceg, Bernát érsek, Cesamario doktor, Kalán püspök és Kuli bán együtt fogják megbeszélni a bosnyákországbeli ügyeket.

Később meg azt is hallotta Pósa, hogy Andreás herceg a pécsi püspökhöz ment látogatóba. Ez a hír pedig elég volt arra, hogy egész éjszaka rosszul aludjék. Ha felriadt, gyalázatos dolgokra kellett gondolni. A püspök nyilván aludni tért. És Izabella meg Andreás...

El-elhessegette a képeket, de azok csökönyösen visszatértek. Ha meg nagy kínosan elszenderült, akkor lidérc ült a mellén. Mint nemegyszer, most is anyját kereste, és sehogy sem tudott hozzá eltalálni. Végre csak hajnaltájban szállt rá a hosszú álom. Hanem amikor fényes nappal felébredt, egész kimerült volt, és olyan ízeket érzett, mintha éjszaka ivott volna. Fejfájásféle is lappangott homloka mögött.

Fel sem tápászkodhatott még, amikor a palotából futár kereste, aki tudomására hozta, hogy a király idézi maga elé.

Csodálkozva és ijedten öltözött. Sietett a királyi nagyház felé. Tudta, hogy most éppen a bogomil-ügyet tárgyalják, és rettegett attól, hogy egyszerre kerüljön a püspök és a bán színe elé.

De még nem is mehetett be. Smaragd ispán várta, aki bevezette egy másik szobába, és – ott elmondotta, hogy mi célból idéztetett meg.

Kalán püspök azzal vádolja a bánt, hogy nem őszinte a bűnbánata, és megtévesztő dolgokat mond az eretnekekről. Azt kívánja, állítsák a bánt az egyház inkvizíciója elé. Ez esetben Bernát érseknek kellene ítélkeznie fölötte. Kulin bán azt hangoztatja, hogy tiszta szívvel áll a bíróság elé is: megtérése őszinte volt. Felajánlotta, hogy ő maga személyesen elmegy az érsekkel a Dráván túlra, és maga fedi fel előtte, kik az eretnekek. Kalán azonban azt állítja, hogy az is csak csalás lenne, mert a bán már előre elrendezte a dolgokat. Tehát olyan embert kell megkérdezni, aki ott volt Kulin bánnál, mielőtt elindult volna Csepelre. Ilyen ember pontosan beszámolhatna arról, amit látott. Ez a szavahihető férfi csakis Pósa lehet. Hozzá ragaszkodik Kalán püspök is, különösen azért, mert Kulin bán erősen húzódozott Pósa kihallgattatásától. Azt állította, hogy a fiatal vitéz sokkal rövidebb ideig volt nála, semhogy átláthatta volna az ottani viszonyokat.

Pósa nem értette, hogy miért húzódozik Kulin bán tőle, és miért ragaszkodik Kalán püspök hozzá. Fordítva inkább tudta volna elképzelni.

Zavartan hallgatta Smaragd ispán felvilágosítását.

– Tehát éntőlem függ az ítélet?

– Tőled, Pósa fiam – mondotta az udvarispán. – Ez ugyan még nem bíráskodás. Ítélet előtt inkább Istenre bízzuk a tanúságtételt, mint gyarló emberre, aki nem emlékezhet olyan pontosan mindenre. Ha bíráskodásra kerül a sor, az ítéletet nem vallomás dönti el, hanem, hogy a vádlott hogyan állta ki a tűzpróbát. De ettől a vallomástól függ, hogy van-e egyáltalán szükség bíráskodásra Kulin bán ellen. Vagyis ettől függ, hogy az istentelen bán vagy a szent életű püspök kap-e megbízást az eretnekek elleni eljárás lefolytatására.

Pósa azt figyelte, hogy komoly arccal mondja-e ezt Smaragd úr. A nagy tekintélyű ember valóban istentelennek tartja Kulint? – Bár ez lehetséges. – De valóban szent életűnek véli a parázna püspököt?

Az udvarispán arcából azonban semmit sem lehetett kiolvasni. Szavai nyugodtan és komolyan peregtek. Nemsokára magára is hagyta Pósát, visszatért a tanakodók közé, hogy majd kiszól érte, ha szükség lesz rá. Ő pedig ott maradt egy kis szobában minden kétségével, és a lappangó fájdalommal a homloka mögött. Hiszen lehetséges, hogy amit Kulin bán csinál, az tényleg istentelenség!

28

Ami pedig ezek után történt, arról egészen pontosan sohasem tudott számot adni magának.

Annyi bizonyos, hogy amikor Smaragd ispán komoly arccal visszajött, hogy itt a pillanat, és ő megindult utána, az járt az eszében, hogy íme mégis, most az ő kezében van a döntés, az ő szavai szerint fognak fordulni az események. S tudta azt is, hogy nagyon sápadt lehet.

Lábai olyan gyöngék voltak, hogy szinte tántorogva érkezett a királyi terembe, ahol hatalmas karosszékben ült Bernát érsek, és mellette egy zsámolyon egy fekete, sovány, simára beretvált papi férfiú (ez Cesamario doktor volt, aki amint Csepelre ért, alaposan megberetváltatta magát). A terem oldalán kettős trónuson egymás mellett foglalt helyet a király és a herceg. Imre szakállas arca komoly volt, Andreás érdeklődve támaszkodott a faragott karfára.

Az érsek előtt pedig kétoldalt állt a két ellenfél. Pósának közéjük kellett lépnie. És ő csak szembefordult, görcsösen szembe, mindig csak az érsek arcába bámult, mert balról Kalán szemei akartak parancsolni neki, jobbról pedig Kulin bán hosszú szakálla komorlott.

De arra, hogy az érsek miket kérdezett, hogy a püspök milyen szavakkal szólt közbe, hogy a bán mi mindenről beszélt – erre soha többet nem tudott visszaemlékezni. Sőt, egyetlen szóra sem emlékezett abból, amit ő mondott. Csak azt tudta, hogy egész idő alatt egykori fegyverhordozója, Márton járt az eszében, s apjára gondolt meg Karoldura, a szolgálóleányra, akinek a gyermeke testvére neki. És úgy emlékezett egész életén keresztül, hogy ekkor hazudott.

Hazudott. Nem tudta, hogy milyen szavakkal, sőt azt sem, hogy mit. Csak annyi volt bizonyos, hogy minden állítása, amelyet elkárhozás terhe alatt mondott ki, Kulin bánt mentesítette a vádak alól.

Pedig Kalán püspök szemei villámlottak, Bernát érsek meg olykor keresztkérdések alá vetette. Néha a sovány, fekete pap is beleszólt olyan latinsággal, amelyet alig értett meg, s amelyet Kalán fordított neki magyarra.

Végül a papi emberek parázs vitába kezdtek, de ekkorra már Smaragd kifelé vezette Pósát, akit még az ajtón túl is elkísértek a csaknem teljesen érthetetlen jogi szakkifejezések, ő azonban nem is akart már figyelni, vissza se pillantott, pedig tudta, hogy Kulin bán utána néz.

Odakint az ajtó előtt le kellett ülnie az első padra. Bort is hozott valaki. Arra sem emlékezett többé, hogy ki lehetett ez. Talán egy szolga, talán Smaragd ispán, talán Miklós úr, akit alighanem szintén látott ezekben az órákban.

Azután elég sokáig ülhetett egyedül ezen a padon, tudva, hogy hazudott. Hogy miért? Talán, mert Kulin bán tényleg az igazság útjait követi. Talán, mert az apja nem volt hűséges az édesanyjához. Talán, mert éppen Kalán püspök vívta harcát Kulin bánnal. Talán, mert mindenki elhagyta a királyt, és a püspök is a herceggel cimborái. Talán, mert Andreás és Izabella... Talán, mert Izabella örömét leli abban, ha őhelyette is fel mer lázadni Kalán püspök ellen.

29

A palota ivótermében hangos zsivajjal tárgyalták az eseményeket. Pósa vallomásának a híre csakhamar – Smaragd ispán útján – megérkezett az urakhoz. Keresték a fiatal Miskolczot, de hogy az csak nem került elő, Miklós urat állták körül, hátha az bővebb részleteket tud öccse bosnyákországi kalandjairól. A fekete szakállas férfiú szabadkozott, hogy ő sem ismeri Pósa viselt dolgait, annyi azonban bizonyos, hogy rokona szavahihető ember, aki vigyáz a lelke üdvösségére.

Ha tehát ő Kulin bán mentségére szólt, úgy azt hite szerint cselekedte.

A királyi környezetben keltett némi csalódást a Kulin-ügy hovafordulása. Az istentelen hírű bánt nem szerették, és jól tudták, hogyha komolyra fordul a dolog, úgy a sátánnal cimboráló nagyúr esetleg igen rosszul járhat, és még a tűzítéletet is kimondhatják felette. És voltak akik szívesen látták volna máglyán Kulin bánt. Pósa vallomása után azonban már kevés volt a valószínűsége annak, hogy eretnekké nyilvánítsák a gyanúsítottat, és egyházi bírósághoz tegyék át az ügyét. Legföljebb, ha a délvidéki vizsgálat során mégis kiderülne, hogy a bán megátalkodott, és csak alakoskodta megtérését... Hanem nyilvánvaló, hogy erre csak akkor kerülhetne sor, ha nem maga Kulin vezetné ezt a vizsgálatot. Itt pedig a döntés a király és Bernát érsek kezében volt. Azazhogy a király mellett ott állt Andreás herceg, aki tegnap óta, úgy látszik, jó viszonyba került Kalán püspökkel.

Kalán püspököt sem szerették az udvarnál túlságosan, de iránta nem ellenségeskedést éreztek, hanem inkább irigységet. Sokan voltak, akiket bosszantott a pécsi püspök gőgös fölénye, biztonsága, hatalmi telhetetlensége. Pósa vallomásában nem egy kíváncsit főleg az vigasztalt, hogy ha meg is mentette a bánt, legalább kellemetlen perceket szerzett a püspöknek. De Kalán ellen senki sem szólt nyíltan, túlságosan befolyásos volt, és mit lehet tudni, milyen hatalom lesz még majd ezután a kezében.

Közben pedig a király színe előtt még egyre folytatódott a tanakodás. Amikor Pósa befejezte vallomását, és kiment a teremből, nyomában töprengő csendesség borult a bennlevők köré. Bernát érsek szigorú arca lassan megenyhült, mintha örült volna, hogy Kalán püspöknek nincs igaza: hiszen éppen az vallott a gyanúsított mellett, akit a vádló idéztetett a gyanúsítok színe elé. Holott spalatói Bernát hírneves szakértője volt a bogomil pereknek, s amerre vizsgáló útjain elment, nyomában máglya máglya után lobbant az ég felé. Szinte várta, hogy kemény hangú, váratlan összefüggésekre utaló kérdései alatt megtörnek a gyanúsítottak, terhelő adatokat szolgáltatnak a tanúk, és akkor Cesamario doktornál már készen is van a tűzhalál cáfolhatatlan indoklása. Most azonban, úgy látszik, szinte megkönnyebbült, hogy Pósa szavai nyomán elenyészett a gyanú.

Cesamario doktor, aki jól ismerte az érseket, egy kissé csodálkozott is, hogy szokása ellenére egészen kevés keresztkérdést intézett Pósához, mintha siettetni akarná a vallomás befejezését.

Annyi bizonyos, hogy Pósa eltávozása után a szigorú arcon megjelentek a megenyhülés vonásai.

Kulin bán és Kalán püspök még most is szemben állott egymással, és még most sem nézett egymásra. A király arca komor volt, de a herceg – aki Pósa szavaira feszült izgalommal figyelt – most kérdő mosollyal nézett a többiekre.

Végre Bernát érsek szólalt meg:

– Nincs okunk, Kulin, hogy az egyház bírósága elé állítsunk. De most magadnak kell bebizonyítanod, hogy igaz volt a megtérésed. Elmegyek veled, hogy kérlelhetetlenül felszámoljuk az eretnekséget.

Kulin térdre hullt az érsek előtt, s homlokát annak kezéhez szorította.

Most azonban már Kalán püspök is beszélni kezdett. Feltette a kérdést, hogy vajon alkalmas lesz-e az imént megtért bárány arra, hogy tegnapi cinkosait az isteni igazság kezére adja? A legmagasabb döntésnek elhiszi, hogy a megtérő bűnös felett kegyelmet kell gyakorolni, de kérdéses, hogy a bűnöst csak azért, mert nagy hirtelenében megtért, azonnal meg kelletik-é jutalmazni? Egyébként jogilag sem a nagyon tisztelt érsek hatáskörébe tartozik, hogy a vizsgálat világi vezetőjét kinevezze. Ebben az eljárásban Bernát érsek Róma képét viseli, a világi vezető a király hatalmát tartja, és ennek a kinevezése egyedül a király joga. Márpedig Imre király erre a tisztségre egyszer már őt, Kalán püspököt nevezte ki.

Erre a jogi érvelésre Bernát érsek arcán újra kiült a szigorúság, és Cesamario doktor felé fordult. A jogtudós igent bólintott, hogy amit Kalán mond, az a törvények szerint való.

Ekkor pedig felemelkedett térdeplő helyzetéből Kulin bán, és hol az érsek arcába nézve, hol meg a királyi testvérek felé fordítva tekintetét, így beszélt:

– Vajon a szent életű pécsi püspök, akit sohasem kísértettek meg az istentelenség bűnei, hogyan tudná felismerni ki az eretnek és ki nem? Vajon a kegyes életű idegen, aki sohasem járt Bosnyákország hegyei között, hogy ismerhetné az elrejtett kis falvak lakóit? Vagy azt hiszitek talán, hogy az eretnekség palotákban és kasztellumokban ül, s kapuit kitárva várja a vizsgálatot? Te, érsek uram, sokat törődtél eddig is eretnekekkel, de mindig csak Dalmácia városaiban volt dolgod velük. A városokban pedig az emberek egymás mellett laknak, mindenki ismeri az utcájában lakókat, bárki rávallhat ismerőseire. És ha egyszer körülálltad a várost, onnét az egér sem futhat ki. Hanem a hegyek ösvényei közt el sem igazodnál, s ha átvonulsz egy kis falun, esetleg üresen találod, mivel eretnek lakói rég az erdőkbe menekültek. Oda pedig hiába mennél utánuk. Máskor meg azt sem tudnád, kit is idéztess magad elé. De én közülük való vagyok. Vallom és vallani fogom, ahányszor csak kell, hogy nem egy ártatlan lelkű embert én csábítottam a rossz útra. Az én bűnös példám nyomán fordítottak hátat az igaz igének. És ha én teljes bűnbánatommal megjelenek közöttük, nem egy megmenthető lélek maga fog megtérni, s kezedbe adja azokat, akik megmaradtak átalkodottságaikban.

A király jobb kezének ujjai izgatottan babráltak a trónszék karfájának faragványai között. Imre tudta, hogy most neki kellene dönteni, és nem tudta, hogyan. Kulin bánt sohasem szívelte, félt is tőle. Kalánra meg dühös volt, amióta megtudta, hogy öccsével tárgyalgat. Aki Andreással kettesben tanakodik, az nyilván csak ellene főzhet valamit. Andreás ugyan kiszabadulása óta még nem adta jelét újabb hűtlenségnek, de kétségtelen, hogy nem cserélt lelket. Azt pedig jól látta a király környezete arcán, hogy milyen pillantásokat vetnek a hercegre... Mintha máris az ő szavától függne minden. És mégis: most jobban szerette volna, ha ebben az ügyben nem őneki, hanem Andreásnak a szavától függene a döntés.

Andreás pedig – most már szelíd derűvel tekintvén – egészen más mértékkel méregette a dolgokat, őt eleve nem érdekelte, hogy Kulin istentelen-e vagy sem. Ha az, majd elkárhozik, ha nem, üdvösségre jut – az ő dolga. Rokonszenv sem fűzte az egymással patvarkodó urakhoz. Azt már tudta, hogy Kalán püspök hasznos lehet a nagy tervek számára; okos, körültekintő, a világ ügyeiben igen jártas férfiú, akit önzésénél fogva megnyerhet magának. Kulin bán azonban kétségtelenül kezében tartja a messze Dráván túli tájat. Azok az eretnekek a hegyek között nyilván nem mellet verve várnák a haragos érzelmektől vezérelt vizsgáló bizottságot. Márpedig Kalán aligha csupán a hit malasztját akarja elvinni a szegényekhez. Ő bizony mindjárt be is akar ülni Kulin váraiba. Kulinról meg erősen úgy látszik, hogy tud bánni alattvalóival. Régen tudta már, hogy ha Kalán püspököt rászabadítják Bosnyákországra, abból ott a délvidéken olyan háború kerekedik, amely csak a király hatalmát gyöngíti. Tehát ezt az egész bogomil-ügyet a legrövidebben el kell intézni. Viszont Kalánt is ki kell engesztelni valamiképpen.

Így gondolkodtak a nagyhatalmúak, és eszerint indult meg az a hosszú vita, amely beletorkollt az estébe. Smaragd ispán olykor bejött. Ha bent volt, a királyi testvérek éppen úgy tőle kértek felvilágosítást a törvények rendelkezéseiről, mint ahogy az érseket Cesamario doktor igazította el a jogi útvesztőben. A püspök és a bán, úgy látszik, maguk is alaposan járatosak voltak az isteni és emberi törvényekben. Smaragd úr időnként ki-kiment, mondván, hogy a palota tennivalói hívják. Ilyenkor általában az ivóterembe sétált, hogy felhajtson egy kupa bort, és a kíváncsiaknak szolgáljon némi érdekes hírekkel.

Közben fellobogtak a fáklyák a falmenti vasgyűrűkben. A tanácskozóterem sarkaiban álló nagy fáklyatartókban is a szolgák keze nyomán lángolni kezdett a piros színű világosság.

Jó késő volt, amikor az ivóteremben elhangzott az a hír, hogy Kulin bán komor arccal, de felemelt fővel kilépett a király ajtaján, és megindult háza felé. Nemsokára Kalán püspököt is látták elmenni. Végre megjött az udvarispán. Mindenki köréje gyűrűzött, és izgatottan hallgatta az eredményt, amely szerint a bosnyákországi bogomil-ügyek kivizsgálására a megbízást Kulin bán kapta, aki már holnap, Bernát érsekkel és Cesamario doktorral elindul a Dráva felé.

Azt azután már csak bizalmasabb ismerőseinek mondotta el Smaragd ispán, hogy Kalán püspök komoly ígéretet kapott, hogyha az esztergomi prímás széke megürül, úgy ő fog következni az ország legfőbb papi méltóságában.

30

Mikor vallomástevése után Pósa valahogy szállására ért, egyszerre fejébe nyilallt a már ott lappangó fájdalom. Hiába feküdt végig az ágyon, hiába járt fel-alá, csak nem akart kiállni. Már szeme és arca is sajgott. Néha az jutott eszébe, hogy így kezdődik az isteni büntetés azért, mert hazudott. De még ez a gondolat is csak egy-egy villanásnyi volt, mert lassanként képtelen volt bármire is gondolni. Így tartott ez alkonyatig, s akkor végre szűnni kezdett a tűrhetetlen fájdalom, a görcs lassanként kihúzódott, s egyszerre meg is szűnt. De ekkorra már Pósa olyan kimerült volt, mintha kínvallatáson csigázták volna el. Le sem vetkőzött, úgy zuhant a takarókra, és mélységes éjszaka volt, amikor arra ébredt, hogy valaki latinul szólítja:

– Domine Pósa! – és egy kéz gyöngéden a vállához is nyúlt.

Felriadt.

Az ablakon hold sütött be, ennek a fényénél láthatta, hogy férfialak áll mellette. Nem ismerte, ki az. Felült, és valami olyasmit kérdezett, hogy mit akar.

Magyarul kérdezte, de az megint latin nyelven válaszolt, erősen tagolva a szavakat, talán, hogy Pósa megértse, talán azért, mert ő sem tudott jól latinul.

– Kulin bán szeretne elbúcsúzni tőled, uram. Ezért kéreti, hogy ha teheted, gyere át velem őhozzá, mivelhogy már kora reggel indul.

Pósa csak most ébredt fel igazán. Agyában kigyúlt a világosság. Tehát nemhiába volt az ő hazugsága. Mégiscsak kezében tartotta az események irányítását. Íme, az eretnek Kulinra bízták az eretnekség kiirtását.

Most döbbent rá      teljes erővel, hogy mit is csinált: részességet vállalt az istentelenségből.

Már mentek a hosszú, homályos folyosókon, ahol csak a belopakodó holdcsíkok sejtették az utat. Azután a királyi ház őrei között kiértek a csillagos ég alá, majd Kulin bán háza elé. Útközben nem beszéltek. Arra Pósa rájött, hogy a kísérő azért szólt latinul, mert kukkot sem ért magyar nyelven, nyilván szerb. Latinul pedig mindketten csak a legszükségesebbeket mondták, pergő beszélgetésre Pósának nem volt elég gyakorlata.

A kapu előtt kopjás őr állt, aki jöttükre tisztelgett és bezörgetett. És végre, megint szűk folyosók után kinyílt egy ajtó, mögötte fáklyavilág fényében karba font kezekkel, mosolygó arccal ott magaslott Kulin bán.

– Köszönöm, Pósa – ezzel lépett hozzá, és átölelte.

És ekkor fel kellett tenni a kérdést:

– Mondd meg, uram, a lelked üdvösségére... de hogy is higgyek neked?... Mégis, mondd meg, igazán érezted-e a bűnbánatot? Vagy ez volt az, amit kiterveztél?

Kulin bán arca olyan volt, mint aki tréfát hall. Szája, szeme derűs mosolyra húzódott.

– Hát te egy pillanatig is komolyan gondoltad? Miért hazudnám neked? Hiszen már te is bogomil vagy.

– Én? – ezt kiáltva kérdezte Pósa. – Én bogomil? Csak nem képzeled, hogy én elhiszem a ti istentelenségeteket?

– Ugyan, Pósa – mosolygott Kulin. – Az ember maga sem szokta tudni, hogy tulajdonképpen mit hisz. Az egyház legáhítatosabb fia néha döbbenten veszi észre, hogy igen eretnek dolgokra gondol, máskor eretnekek arra riadnak, hogy nem is olyan bizonyosak a maguk eretnekségében. Nem tőlünk függ, hogy mit hiszünk, legföljebb az, hogy mit szeretnénk hinni. De aki a helyes célért önzetlenül olyan jól tud hazudni, mint te, az bogomil, akármit is hisz közben. – Pillanatig hallgatott, aztán így folytatta: – Nem tagadom, féltem, amikor Kalán reád hivatkozott tanúképpen. Tudtam, hogy gyűlölöd őt, de nem hittem, hogy szabadulni tudsz a varázsától, és nem gondoltam, hogy ennyire nem félsz tőle. De most azután jó lesz, ha félsz tőle. Ő hatalmas itt, és nem jó dolog haragos viszonyban lenni vele. Pedig ő nyíltan tajtékozik ellened.

– Nem félek tőle – mondta határozott hangon Pósa, és jólesett, hogy bátorságát mutathatta a veszedelmekkel játszó bán előtt.

– Mégse maradj itt. Gyere velem. A te helyed közöttünk van. Most folytatódik az izgalmas történet. Becsaptuk egész Csepelt, most majd Bernát érsekkel járatjuk otthon a bolondját. Meglásd, azt fogja hinni, hogy Rados atya az ő legalázatosabb báránya...

– És ha valaki mégis elárul?

– Hát arról be fogjuk bizonyítani, hogy istentelen bogomil, és Bernát érsek máglyára fogja küldeni.

Pósa mellébe visszakúszott a már nem idegen szorongás:

– Uram, bizonyos vagy benne, hogy igazad van?

És erre Kulin arcáról eltűnt a mosoly, hosszú alakja még jobban felnyúlt a fáklyafényben, és úgy felelt:

– Igazam van és igazunk van, mert mi szeretjük az embereket. Gondolj Mártonra, a legényedre. Vajon mi ragadta meg úgy az idegen fiút, hogy a mi utunkat választotta? Vajon miért szökdösnek át a szegények, isten kedvencei, oly nagy tömeggel a Dráván? Ott, az én hegyeim közt meg lehet találni a boldogságot, amelyet nem ismernek sem Kalán püspök földjein, sem Imre király palotájában. És ezért érdemes csalni és hazudni is. Gyere hát velem, Pósa.

Magas alakja, hosszú szakálla a fáklyafényben olyan volt, mint az ég felé merengő szenteké az oltárképen. De Pósa mégsem akart vele menni. Sokáig hallgatott, és a szavakat végre nagyon meggondolva mondotta ki:

– Nem megyek veled, uram. Énbelőlem még hiányzik a te hited. Nem vagyok elég szegény, hogy hozzád meneküljek, és nem vagyok elég bölcs, hogy melletted álljak. Nekem tanulnom kell. Én Párizsba megyek.

Kulin rámosolygott:

– Jól van, Pósa, indulj el Párizsba. Onnét mindenfelé vezet út, és te meg fogod találni, hogy merre menj tovább.

Még egyszer átölelte az ifjút, aki most már, bizonytalan mozdulattal, viszonozta az ölelést. Majd nemsokára elbúcsúztak egymástól, és Pósa kissé tántorogva a mai nap sokféle izgalmától, botorkált otthona felé Csepel hepehupás, holdvilágos utcáján.

31

Kulin bán elutazása óta még jobban félt Kalán püspökkel találkozni, mint azelőtt. Elkerülte a palotát is, és céltalanul lézengett Csepelen. Már arra gondolt, hogy nem is jelentkezik a királynál, egyszerűen hátat fordít mindennek, hazamegy, elbúcsúzik apjától és megindul Párizs felé. De hazamenni sem akaródzott: félt, hogy a szobákban, ahol anyja emléke jár, Karolduval találkozhat; és akkor hogyan nézzen apja szemébe?

Egyszer pedig eljött hozzá Miklós úr, aki hírül hozta, hogy este okvetlenül meg kell jelennie a palotában, mert Kalán püspök és unokahúga holnap hazamegy Pécsre, és a király lakomával búcsúzik tőlük.

Pósa tétovázva nézett rokonára, de az mintha kitalálta volna gondolatát, nevetve mondta:

– Gyere nyugodtan, Kalán püspök is azt üzenteti, hogy nem haragszik rád. Úgy szeret, mint annak előtte. – Belevakart dús szakállú állába, és hozzátette: – Szó ami szó, bátor ember vagy, hogy így ki mertél kezdeni Kalánnal; nem is volt nagyon bölcs dolog. De Kalán is csodálatos ember. Más üvöltött volna a kudarcon. Hiszen már a kezében érezhette ellenségét, és az – hála neked – kicsúszott. De Kalán mintha nem is gondolna már az egészre, s fennen hirdeti, hogy te bátor és okos ember vagy.

Pósa azt vette észre, hogy örül ennek a hírnek, bár még mindig rossz érzéssel gondolt arra, hogy mi lesz, ha szembekerül a püspökkel.

És Izabella?

Alig várta már, hogy rokona eltávozzék, mert egyszerre szüntelenül csak Izabellára kellett gondolnia. Vajon nem Izabella az oka annak, hogy Kalán nem haragszik rá?

Izgatottan várta az estét. Gondosan öltözködött, és késő alkonyattájban átsétált a palotába. Ott akkor már sok volt a vendég. Ismeretlen arcok köszöntötték: a bogomil-ügy óta mindenki tudott felőle.

A termek ragyogtak: a sűrűn körültűzdelt fáklyákat már jó eleve mind meggyújtották. Ebben a vöröses-lobogó fényben a piros és zöld ruhák, az ezüst kardok és arany hímzések között egyszerre csak meglátta Izabellát, amint nevető arccal beszélget Andreás herceggel.

El akart fordulni, hogy másik terembe menjen át. Egyszerűen nem bírta el a látványt: gyanúja úgy fellobogott, hogy Izabella és a herceg...

El akart fordulni, de csak állt, és nézte őket, s egyszer azok is feléje néztek. Feléje néztek, és nyomban feléje tartottak. Pósának pedig nem volt mit tennie, udvari illem szerint mélyen hajolt meg a nagyúr előtt.

Eddig még sohasem beszélt vele. Mikor Kulin bán ügyében vallomását tette, Andreás nem szólt közbe, nem kérdezett semmit. Máskor meg nem is lett volna alkalma szót váltani vele. És most íme, itt áll a veszedelmes hírű herceg előtt, aki Izabellával... És Izabella úgy mosolyog, mintha csak mosolyognivalója volna.

– Á, a mi udvari bogomilunk – köszöntötte őt a herceg. Izabella hangosan felnevetett. Pósának sötétvörös lett az arca. Csak nem nevezik őt a háta mögött bogomilnak?

– Nem vagyok eretnek, uram.

Andreás kedves mosollyal nézett rá.

– Azért ne légy haragos. Kulin bán sem eretnek. Te tudod legjobban. De azért őt is így nevezik itt.

– Őt istentelennek nevezik az udvarban.

– Engem meg lázadónak – tette hozzá csöndes derűvel Andreás. – Ha azzal törődnénk, hogy kiről mit mondanak az udvarban, ugyancsak sok fölösleges dologgal kellene foglalkoznunk. Az is elég, ha csak arra figyelünk, hogy a hölgyek mit mondanak. Rólad például Bor nembéli Izabella úrnő annyi szépet mesélt, hogy már igen kívántalak megismerni.

– Nem szolgáltam rá a szép szavakra.

Szavai szinte önmaguktól, előre meg nem fontolva hagyták el ajkait. Maga sem akart ennyire rideg lenni. De nem ment másképp. És közben mégis azt érezte, hogy nem néz kellő haraggal a hercegre. Talán a szemeiben volt valami messze tekintő, vagy a csevegő modorában valami meghatározhatatlanul uralkodó. Ha Izabella nem lett volna, vagy legalább nem lett volna mellettük, talán azonnal felenged az idegenkedés. Így azonban arra kellett folyton gondolni, hogy Andreás és Izabella...

De a herceg egyszerre hangot változtatott, és komoly arccal ezt mondta:

– Ide figyelj, Miskolcz nembéli Pósa, azt hiszem, te vagy a legbátrabb ember ebben az udvarban. Én beszélni akarok veled. Holnap keress fel. Éntőlem lehetsz olyan barátságtalan, amilyen akarsz lenni. Ha kívánod, én is rideg, és barátságtalan leszek veled, de nincs értelme, hogy éppen te céltalanul lézengj itt Csepelen, amikor annyi dolog volna ebben a széles országban.

Pósa kérdően nézett a szemébe: talán valami újabb pártütésbe akarja beavatni? Hát majd meglátja Andreás herceg, hogy ő valóban bátor, és nem hagyja cserben a királyt... azaz nemsokára úgyis hátat fordít mindennek, és indul. – De a meghívást elfogadta. Sokkal lágyabb hangon válaszolt már:

– Keresni foglak, uram.

Ezután Andreás kettesben hagyta Izabellával, és más embercsoporthoz csatlakozott. Ez a könnyedség teljességében megkülönböztette királyi bátyjától. Imre, ha másokkal szóba állt, leereszkedett azokhoz. Andreás nem akart királyi hercegként viselkedni, és nem éreztette különbvalóságát, ha a lakomára hívott vendégek között ide-oda ténfereg, beszélget, és egyenrangú barátként viselkedik. Ez a közvetlenség volt egyik fő varázsa, szeretetreméltó modorával majdnem annyi hívet szerzett magának, mint féktelen ígérgetéseivel. Tagadhatatlan, hogy népszerű volt.

Pósa hosszan nézett utána. Már csak azért is, mert nem tudta, hogyan is kezdjen most a beszédhez. De Izabella szólalt meg:

– Nem innánk egy csöppnyi bort?

Az ivóteremben pedig még nem volt senki sem, csak az asztalra készített kancsók és kupák várták a vendégeket. Pósa némán töltött mindkettejüknek, s összezizzentették a borral telt ezüstöt. A férfi végigitta, a nő csak megízesítette ajkait.

– Miért haragszol énrám, Pósa? – Izabella megfogta a kezét, és egész közelről nézett a szemeibe.

Pósa görcsösen szorította meg a keskeny ujjakat.

– Mit akarsz megint tőlem? – kérdezte.

– Miért mentél el tőlem? – kérdezte vissza Izabella.

– Nem tudod talán?

– Szökéssel igazán nem segíthettél sem rajtam, sem magadon.

– Velem jöttél volna?

– Nem.

– Nos hát akkor?

– Miért nem vártál? Egyszer, talán...

Pósának mintha az egész teste tűzben égett volna:

– Vártam volna, mialatt közben te meg a nagybátyád...

– Tudtad, hogy egyedül sohasem tudnék elszakadni tőle. De te nem is akartál segíteni rajtam...

– Gyere hát most velem...

– Még nem lehet, Pósa. Most még, ha ő hívna, vissza kellene mennem.

– Miért?

– Még szüksége van rám. Sok mindent akar, és erőt ad neki, hogy ott vagyok mellette. Nem tudnám csak úgy megtenni. De maradj mellettem, és akkor egyszer...

Suttogva, rekedt hangon beszéltek.

– Hogy maradhatnék melletted? Meg kellene égnem, ha csak rád néz egy férfi... Hiszen Andreás is... Talán ez is a nagybátyád politikája. És ha neki szüksége van reád, te nem habozol.

– Kiért haboznám, ha nem vagy mellettem?

– Jössz hát velem?

– Megyek, de őt még nem hagyhatom el.

Pósában egy pillanatra felrémlett a lehetőség, hogy fél karral átöleli Izabella bársonyruhás derekát, és vezeti ki az utcára, el a szállására... Mit bánja ő az egész lakomát, ahol éppen Izabella nagybátyját búcsúztatják? Nem volna akadálya. De mi lenne azután? Azután felöltöznének, és suttyomban visszajönnének, mintha kezdet óta itt lettek volna, és majd mosolyogva el fog beszélgetni Kalán püspökkel, hiszen az nem is haragszik rá.

Úgy roppantotta meg Izabella kezét, hogy az felszisszent. Azután ellökte magától:

– Nem kellesz! Érted? Nem kellesz!

– Így is jó, Pósa – jött nagyon, nagyon halkan a távolodó hang. Izabella már majdnem az ajtónál volt, és vissza se nézett, úgy ment át az emberektől nyüzsgő nagyterembe.

32

Az asztalfőnél ült a királyi pár, a királynő mellett Andreás herceg.

Az ennivalók igen változatosak voltak: a magyar, görög és francia szakácsok egymással versengtek a különleges ételek kieszelésében. A beszélgetés a királynő közelében francia nyelven folyt, és főleg Kalán püspök beszélt. Aki nem értette a nyelvet, hallgatott, és némán evett meg ivott.

Pósának nem volt kedve az evéshez. Egy-egy falatot vett a szájába, de egymás után hajtotta fel a teli kupákat. Mintha testében minden belső része szét akart volna pattanni. Izabella pedig olyan mosollyal ült nagybátyja mellett, mintha egyenest most érkezett volna meg a zárdából, s először látna világi életet, először látna férfit, akire persze tartózkodó szemérmetessége folytán nem mer egyenesen ránézni.

Egyszerre elhallgatott a beszéd. Smaragd ispán, aki éppen szemben ült a püspökkel, felállt, és úgy látszik, a búcsúzót köszöntötte fel. A francia szavakat Pósa nem értette, de nyilván Kalán úr érdemeit méltatta. Közben pedig ezt a szót lehetett kiérteni beszédéből: bogomil. – És erre Kalán püspök villanásnyi mosollyal fordult Pósa felé, és szeme nyomán az asztalnál ülők mind odapillantottak. Pósa arca átforrósodott, kezével megmarkolta a kupát. – Ekkorra már Smaragd úr be is fejezte beszédét, lehajtotta borát és leült. Az emberek mind Pósára néztek. Mozdulatát félreértették, s úgy magyarázták, hogy most ő akarja felköszönteni a püspököt, éppen ő, akinek vallomása megmentette az istentelen Kulin bánt.

És Pósa egyszerre azt vette észre, hogy kezében a kupával áll, lába remeg, agyában mintha köd gomolyogna, s a szemek érdeklődve figyelnek az ajkára. Latinul akart beszélni, de nem találta a szavakat, s egyszerre csak magyarul mondta:

– Köszöntöm Kalán püspököt, aki tudja, mi a politika, aki gonoszabb az eretneknél, és otthonában saját unokahúgával paráználkodik...

Zúgás, morajlás, hangok kavarodása következett erre. A király hökkent arccal emelkedett föl. Izabella arca halotti fehérré vált. Kalán pedig vérvörös tekintettel állt fel, és ujját feléje szögezve olyan hangon, hogy egyszerre csendesség lett, így szólt:

– Bogomil! Hamis esküt tett, hogy megmentse az istentelent, és itt maradt, hogy az ő megbízásából megrágalmazza a híveket, s ellentétet szítson az egyház fiai között.

Valaki kiütötte Pósa kezéből a kupát, mások lefogták karjait. Valaki irtózatos erővel csavarta hátra a kezét, és vezették valahová.

Mikor a köd elpárolgott agyából, és a pattanó feszültség is felengedett, vette észre, hogy magányos, nedves cellában van.

Majdnem közömbösen vette tudomásul, hogy mint eretneket máglyán fogják elégetni. Már szeretett volna túllenni rajta, mert nyilván nagyon fog fájni a tűz égetése.

Azután eszébe jutott anyjának a képe. Anyjáé, akivel talán nemsokára találkozni fog valahol nagyon messze.

Ha ugyan nem kárhozom el – gondolta.

Ez a lehetőség volt a legrosszabb: hogy halála után ne borulhasson anyjának a vállára, ahol olyan jó volna sírni.

Mintha anyját ölelte volna, és az ő vállán folytak volna a könnyei.

Egyszerre nyílt az ajtó. Felnézett, és ezt gondolta: „Máris?”

Lépcsőkön vezették föl. Csak ott lehetett észrevenni, hogy már reggel van. Nem tudta, hol lehet. Nem emlékezett, hová vezették éjszaka a sötét utcán át.

Fölértek a földszintre, de nem vezették ki az utcára. Úri magánház volt ez. Az egyik ajtót kinyitották, és amikor belépett, az ajtó becsukódott mögötte. És Kalán püspök állt előtte.

Most ugyanolyan világi ruha volt rajta, mint amilyet Pécsett szokott hordani. Arca kicsit gúnyosan mosolygott, de nem volt rajta semmi haragos. Végignézett a gyűrött fiatalemberen, és ezt mondta, amíg az zavartan és megdöbbenten hallgatott:

– Igazad volt, Pósa, hogy én tudom, mi a politika. De te még nem tudod. Én pedig azt akarom, hogy tudjad. Te gyűlölsz engem, és ez nem keresztényi erény. Én azonban, úgy látszik, mégis jobb keresztény vagyok, mert nem gyűlöllek. Tudod, hogy olyan ostobaságot követtél el, ami az életedbe kerülhetett volna. Ostobaság olyasmivel vádolni másokat, amit nem tudsz sehogy sem bizonyítani, különösen akkor, ha az a másik sokkal hatalmasabb nálad. Azt se hidd, hogy legalább olyasmit mondtál, ami új témákat adna az udvari mendemondáknak, hiszen, hogy én gonosz ember vagyok, azt nem te mondod először rólam. Ezt minden okos és hatalmas emberről eddig még mindig elmondták. Nem volt illő dolog elmondani, hogy parázna életet élek. Nem énmiattam, hisz mindannyian bűnben fogantattunk, és soha senki sem gondolta még az udvarnál, hogy éppen én vagyok kivétel. De nem volt illő Izabella miatt, már csak azért sem, mert te sem vagy mentes a vele való paráznaság bűnétől. Újat azonban az udvari mendemondának még ezzel sem adtál, mivel már erről is jó ideje suttognak nemcsak Csepelen, de Rómában is. Tavaly szóvá is tették az esztergomi prímás előtt, akinek azonban kényelmetlen lett volna ebből nagy ügyet csinálni, minthogy nem is az, főképp nem tartozik másokra. Ez az én dolgom, Izabelláé, esetleg talán a tiéd is. De ezt már nekünk egymással és Istennel kell elintéznünk. Ilyen esetben lehet ölni, lehet megbocsátani, de semmiképpen sem lehet pletykát csinálni belőle.

Kalán püspök leült egy nagy támlájú székre, és kérdő mosollyal nézett Pósára, aki hallgatott, és lehajtotta fejét.

– Jól van, Pósa, nem kell beszélned. Neked .most nem is lehet mondanivalód. Szóval te bogomil-hírbe kerültél. Én nem válaszolhattam másképp a te részeg vádadra. Persze eszemben sincs, hogy kiadjalak az egyházi bíróságnak, de nem is tűrhetem, hogy itt tétlenkedj tovább Csepelen, ahol semmi dolgod sincs, és ahol még sok értelmetlen dolgot csinálhatnál. Te most azonnal elindulsz Párizsba, ahol ha már eleget tanultál, arra is rá fogsz jönni, milyen ostoba dolog volt Kulin mellett vallani. Nem azért, mert Kulin eretnek, hanem azért, mert Kulin azzal, hogy magához édesgeti a szegény embereket, megnehezíti, hogy az ország bárói lépjenek a tehetetlen király helyébe, ahogy a franciák és németek közt már megtörtént. Hát éppen nekünk, az előkelőeknek kell résen állni, és megtanulni, hogy mi a politika. Izabellától bizonyára nem kívánsz elbúcsúzni, de üzeni neked, hogy ő is szerencsés utat kíván.

És Kalán püspök üdvözlő mozdulattal nyújtotta mindkét kezét Pósa felé.

33

Nem ment haza az avasi otthonba. Miklós úrtól kapott kölcsön pénzt, ruhát, fegyvert és egy kísérőszolgát, hogy majd fizesse vissza akkor, ha tudásban gyarapodva megtért Párizsból. Miklós úr nagyon megijedt, amikor Pósát elfogták, és nagyon örült, hogy kiszabadult. Néhány szóval leszidta meggondolatlanságáért, amely könnyen az életébe kerülhetett volna, de aztán nagyon jó rokonnak bizonyult. És Pósa örült, hogy nem kell hazamennie búcsúzkodni.

Két nappal a palotában történtek után már meg is indult a rév felé. Átlovagolt Budán, majd Esztergom utcáin, s amerre a Duna mutatta az utat, arra tartott. Mennél jobban távolodott Csepeltől, annál halványabbak lettek az utóbbi napok változatos emlékei. Most nem is akart ezekre gondolni. Ráér majd akkor, ha elérte már a mindentudás városát, sőt talán csak akkor, ha már megtanult egyet-mást a tudnivalók közül.

És rövid napok múltán ott állott már a magyar király országának határánál. Vissza se nézett, azt se figyelte, követi-e fegyverhordozója. Ment a messzeség felé, a mindentudás városa felé, ahol talán megtalálja értelmét azoknak a kavargó eseményeknek, amelyeket oly rövid idő alatt végigélt azóta, hogy anyja meghalt, és ő elhagyva az avasi otthont, elindult, hogy a király vitéze legyen. Nem nézett hátra, és néha úgy képzelte, mintha az avasi otthontól távolodnék, és az ablakból anyja integetne utána. Azután ez a kép is a messzeségbe homályosodott.

Ment előre. Már messze maga mögött volt Kulin bán, Kalán püspök, Izabella és egész Magyarország.