1

Alexiosz kényelmesen elnyúlt a köríves ablaksoron beömlő napfényben. Szemét is lehunyta, úgy adta át magát a szolgálatkész kezeknek.

A fodrász fűszeres illatú olajjal kente haját, egy szolgáló a körmeit fényesítette, egy másik selymes anyagból készült topánjait igazította lábain. Testén hűvös tapintású, fehér gyolcsing volt, lábán selyemszálból kötött, testhez tapadó világoskék nadrág. Végiggombolós, hosszú köntöse az ablak előtt álló kecskelábú szék karfáján piroslott. Azt ráért felvenni akkor, ha elindul majd napi útjára.

Egyelőre azonban még nem is gondolta végig mai teendőit. Most még a reggeli fürdő üdítő langyosságát érezte testében, élvezte a szolgálattevő kezek simogatását, és fülében kellemes zsongássá vegyült a város kintről érkező sokféle zaja.

A kis palota, amelyet a doge a rendelkezésére bocsátott, közel volt a kalmárok kikötőjéhez, s az ablak alatti szüntelen hullámverés csapkodó zenéjébe belé-belévegyült a veszteglő gályák nyikorgása, a rakodószolgák hórukkja, és nem ritka káromkodása.

A felhangzó szavakból ugyan semmit sem értett, mivel az itteni elcsavart latinság teljesen idegen volt fülének, a zajoknak ez az összhangja mégis ismerősen idézte elmúlt víg éveit. Otthon, Bizáncban, legszívesebben a rakodópart közelében szeretett tartózkodni. Ha elunta az udvari szertartásosságot, vagy ha teste igen kívánta már a bűnt, olyankor egész termetét elfedő köpenyt vetett a vállára, és elsietett a partok felé, ahol elnézte a matrózok készülődéseit vagy a kikötőmunkások tevését-vevését, s izgatott kamaszszemekkel leste, hol bukkan fel asszonyi forma. Olykor alkonyatonként megleste az összebújó párokat, követte őket a külvárosi lebujok ajtajáig. Valahogy ezt az életet érezte az igazinak, az izgalomadónak, és nem az otthoni szabályosságot. Titokzatosnak és érdekesnek sejtette a szegény emberek életét. Persze, akkor még félig gyermekifjú volt, aki nem vette észre, hogy milyen rettentő titkok és izgalmak ólálkodnak körülötte agyonszabályozott otthonában.

Ha papi ajakról a „bűn” szót hallotta, nem gondolt az udvarra, apja udvartartására, hanem a kikötővidéki párok és lebujok jutottak eszébe. Ha egy fiatalabb udvaronc kiejtette azt, hogy „szerelem”, nem az udvari hölgyek képe rémlett elébe, hanem a külvárosok vágyott, váratlan kalandja.

Ez ifjúkori magányos séták emlékét idézte most hunyt szemei elé a kikötői hangegyveleg.

A fodrász végzett a munkájával, és tükröt tartott elébe. De a herceg szemei még csukva voltak. A mester figyelmeztető hangon köhentett, mire Alexiosz felpillantott, ültében felemelkedett, és szembenézett képmásával.

Megöregedtem – ez volt az első gondolata, ahogy meglátta arculatának tükörmását.

Alexiosz húszéves volt. Tizenhat éves koráig gyermekként élt, aki alig vette tudomásul, mi történik körülötte. Némi kis tanulás, sok szertartás, gyakori imádkozás, személytelen szerelmi ábrándozások, és utolsó évében már egy-két szerelmes kaland töltötte ki ezt az időszakot. Egy napon aztán valahonnét rárohantak, hátracsavarták karjait, majdnem agyonverték, és bedobták egy pincehelyiségbe, ahol három éven át várta, hogy megölik, mint legtöbb rokonát, vagy megvakítják – hogy képtelenné tegyék az uralkodásra –, mint apját, Izsák császárt. E háromesztendős magányban, mikor is csak a naponként belátogató félénk pappal beszélgethetett egy egész keveset, kénytelen volt gondolkodni. Ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen mindig is tudta, hogy életét állandó veszély fenyegeti, csak valahogy sohasem gondolt rá. Ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen mindent megjegyzett abból, amit Bizánc történetéről tanult, és tudja, hogy a legtöbb bizánci császár és herceg így végezte életét. Arra is gondolt, hogy talán azért vonzódott az ismeretlen szegény emberek bűneihez, mert rettegett a maga világának bűneire gondolni. Azért érezte igazabbnak a kikötővilág szerelmét, amelyről semmit sem tudott, mert hamisnak tudta az udvar minden érzését. S ezért történt, hogy mikor egy éjszaka anyja egyik udvarhölgye fölfedte előtte a test által elkövetett bűn rejtelmét, már másnap elment abba a rakpart menti lebujba, amelynek ajtaján mindaddig nem mert belépni, és ott ismételte meg a sátán sugallta szertartást. Tulajdonképpen ott akarta ellenőrizni, hogy valóban olyan-e a bűn, ahogy az udvari hölgy tanította.

Régen volt. Akkor még ott volt az anyja, ez a félig magyar, félig francia szépasszony, aki oly mérhetetlenül szerette a hatalmat, hogy mellette szinte alig vette észre férjét és gyermekeit. Azóta ki tudja, mi lett vele. Akkor még császár volt az apja, tehetetlen ember, aki egész életében szorongott, félt a rokonaitól és a nagy hatalmú családoktól, akik székére áhítoztak, félt a feleségétől, akinek nem tudott ellentmondani, s aki gyűlöltté tette férjét is. Emellett önálló elképzelése sohasem volt arról, hogy egyes esetekben mit is kellene tenni. Végül is a palotaforradalom végzett vele. Azóta vak és fogoly. Ha ugyan él még. És akkor még testvérei is voltak Alexiosz hercegnek, akiket azóta sem látott, s fogalma sincs, meghaltak-e vagy megszöktek-e, mint ahogy ő megszökött néhány hónappal ezelőtt. Erről a szökésről ma is nehezen tud számot adni magának. Pedig ő maga készítette elő. Ő ígért mindenfélét a félénk papnak, ha segítségére lesz. Az azonban legföljebb arra vállalkozott, hogy szól az őrség parancsnokának; megmondja neki, hogy a rab herceg okvetlenül beszélni akar vele, de nem tudja, miről. Így azután a nagy szakállú százados bejött hozzá. Alexiosz akkor jól tudta, hogy életével játszik. De ez az élet, így, a pincebörtönben nem is ért sokat. Tehát egyszerűen szemébe mondta a tisztnek, hogy meg akar szökni, és segítségét kéri. Mire visszajön Bizáncba, ő lesz a császár, s akkor a hűséges embert tábornokká teszi.

A százados nem is habozott, csak az volt a kérdés, miképp terelje el saját magáról a gyanút. Hogy ezt hogyan oldotta meg, arról Alexiosznak máig sincs fogalma. Annyi bizonyos, hogy éjjel nyitva volt az ajtaja, a folyosón nem találkozott senkivel. Egy keskeny ablak előtt egy kéz megérintette karját – megtántorodott az ijedtségtől –, azután egy lépcső felé vezette valaki, majd kinyílt egy kis ajtó, és kinn volt a szabad ég alatt. Előtte nagy kocsi. Később egy hajó fenekén volt. Másnap reggel pedig latin udvariassággal köszöntötte egy hang. Kijöhetett végre. A hajó a nyílt tengeren volt, és a kapitány olyan hangon beszélt vele, mint illik a bizánci trón várományosával. Spalatói gálya volt, amely hazafelé tartott. A parancsnok megkérdezte, hogy merrefelé kíván utazni. Persze ekkor már erre is gondolni kellett.

Mi volt hát a teendője? Maga sem tudta még. Bizáncra gyűlölettel gondolt. Nem is a palotaforradalom miatt, amely kiirtotta családját, s őmagát ifjú éveire rabbá tette. Szüleihez sohasem volt túl sok köze. De éppen arra a Bizáncra gondolt gyűlölettel, amelyben gyermek- és ifjúkorát élte végig, mivel ezek az évek annyira céltalanok és lélektelenek voltak. Valami mást szeretett volna életében, mint amit eddig kapott. Tehát valóban majd császárként kell visszatérni, és mindent másképp csinálni... De hogyan? Hogyan térjen vissza, és mit tegyen majd, ha visszatért? Kitől kérhet erre tanácsot? És egyáltalán hova mehet most?

Anyja rokonait soha nem ismerte, mégis hozzájuk kellett menekülnie. A két nagybácsihoz: Imréhez és Andreáshoz. Spalato nem is rossz irány, onnét egyenes az út Magyarország felé.

Eljutott hát Csepelre és Budára is. Illő módon fogadták. Szép ruhákkal és egyéb ajándékokkal látták el. Imre király felajánlotta, hogy akár holta napjáig is vendégül maradhat az udvarában. Andreás herceg azonban mást tanácsolt.

– Menj el Velencébe – mondotta a fiatalabbik nagybácsi. – Nem tudom, mi fog történni veled, de úgy hiszem, hogy Velence szívesen lát egy bujdosó bizánci trónkövetelőt. Ha ott nincsenek nagy lehetőségek, még mindig visszatérhetsz ide. De meg kell próbálnod.

Így került hát Bizáncból Magyarországon keresztül a velencei palotába az Angelosz családból származó Alexiosz herceg, aki szembenézve tükörmásával, úgy vélte, hogy megöregedett.

Persze a borbély már Csepelen is rendet csinált börtönben elvadult szőrzete között. De igazán, kényelmesen elnyúlva csak most adta először át magát a testápoló mesterkezeknek. És tükörbe szinte évek óta nem nézett úgy, hogy tüzetesen figyelje saját ábrázatát. Akkor pedig még alig serkedt a szakálla, amely most vékony, de igen sötét vonallal köríti arcát. Bajusza is tömött. Orrától szája széléig pedig két ránc húzódik: ez is börtönszerzemény. Az egész arc sokkal soványabb, mint régen, és túlságosan fehér, amit még jobban kiemel a szem, és a göndör szőrzet feketesége. Alexiosz e kép láttán arra gondolt, hogy arca szigorúbb és szomorúbb, mint ahogy ő ismeri magamagát.

Barátságosan rámosolygott a fodrászra:

– Köszönöm.

Közben körmei is elkészültek, s az öltöztető szolgáló is végzett a lábbelik szélének visszahajtásával. A herceg felállt: nyúlánk volt, de nem túl magas.

Ekkor kamarás jött be, karján finom acélból font láncvérttel. Alexiosz kérdően nézett rá.

– Ezt a doge úr küldötte reggel. Okvetlenül fel kell venned uram a köntös alá.

– Miért? – csodálkozott a fiatalúr.

– Velencében sok idegen él, akinek tőre van, és Velencének túl drága a te életed.

Alexiosz bólintott. Értette. Készségesen állt a szolgálattevő elé, aki ráadta a zörgő jószágot. Meglepően könnyű volt, alighanem arab munka. És ha már ez rajta volt, akkor be is fejezhetik az öltöztetést, akkor már indulhat is, hiszen ma délelőttre fontos utat tartogatott. Meg kell ismerkednie a két flandriai gróffal, aki itt, Velencében adott találkozót a keresztesek vezéreinek. A grófoknak bizonyára saját céljaik vannak a francia keresztes haddal, mint ahogy külön céljuk van velük a velencei kereskedőknek, és lehetséges, hogy ő maga is kapcsolatba kerül majd azokkal a lovagokkal, akik néhány napon belül meg fognak érkezni, hogy kibéreljék a velencei hajóhadat a hadjárat céljaira. A keresztes lovagok végre rendezni akarják keleten a hit és a hatalom ügyét, vissza akarják végleg foglalni a Megváltó sírját. A keresztény világ három eddigi hadjárata nem ért el túl sok eredményt. Hát talán majd ez.

De addig neki mindenesetre beszélnie kell a grófi testvérpárral, Balduinnal és Henrikkel.

Az öltöztető leány már tartotta a mélypiros színű köntöst. A herceg belebújt, s a kamarás finom ujjakkal gombolta be a csaknem bokáig érő öltözetet. Végül rácsatolták a hímzett övét, amelynek jobb oldaláról kis tőr lógott le, bal oldalán pedig a pénzeszacskója függött. A tőrt Andreástól kapta, a zacskót Imrétől, az aranyakat belé a doge pénztárából.

2

Mintegy nyolcvan évvel ezelőtt pihent el békén az Úrban Károly, Flandria grófja. Híres és nagy hatalmú úr volt, aki öröklött birtokait céltudatos évtizedek harcaival, fondorkodásaival és alkudozásaival megsokszorozta. Tekintélye királyokéval vetekedett, parasztjainak száma megszámlálhatatlan volt, hűbéres lovagjai és szolgáló nemesei fényes udvart és erős hadinépet biztosítottak neki és utódainak.

Csakhogy ezek az utódok sokan voltak. Károly grófnak is számos gyermeke volt. Fiai és vejei egymással versengtek az örökhagyó hatalmáért. Az unokák közül már soknak alig jutott ebből a nagyszerű gazdagságból, és mire felnövekedett a dédunokák nemzedéke, addigra bizony az egykori királyi tekintélynek csupán az emléke élt. A flandriai gróf urak nagy része csupán az uralkodni akarás igényét örökölte sértetlenül a híres ősapától; a hűbéruraság azonban csak néhányuk kezében lehetett. Ez a hatalom is csak híre-árnyéka volt Károly gróf roppant örökségének. Így tehát az egyik ifjabb ág két testvértagjának, Balduinnak és Henriknek, igen szűk volt már Flandria.

Otthonuk beléjük oltotta az uralkodó szándékot, de nem adott alkalmat az uralkodásra. A fiatal grófok tehát azóta, hogy lovaggá ütötték őket, figyelték, hogy hol akad hely és alkalom a világban, ahol lovagi erényeik jutalmaként kielégítő uraságot és megfelelő számú jobbágyot szerezhetnek.

A rokonság is szívesen vette, ha elhagyják Flandriát. A grófi család tisztában volt azzal, hogy minden élő atyafi vagy maga követel részt a hatalomból, vagy ha nem is, megvan a lehetősége, hogy jogokat követelő utódokat hozzon létre. Ha Balduin és Henrik eltávozik, akkor az ő águkat már csak húguk, Jolán grófkisasszony fogja képviselni; róla pedig elhatározták, hogy kolostorba vonul. Az illendőség is megkövetelte, hogy a tekintélyes család mindegyik nemzedékének legalább egy tagja szentelje életét kizárólag Istennek, s ellensúlyozza rokonai földi tévelygéseit.

Jolán azonban nem akart apáca lenni, annak ellenére sem, hogy kétségtelen volt, igen hamar érné el valamelyik rendház főnöknői rangját. A rokonok igen csodálkoztak, hogy húguk nem fogadja örömmel tervüket. Jolán ugyanis serdülőkora éveiben szinte kizárólag Krisztus szerelmének élt. Húzódott a világi élettől, olykor térdepelve töltötte éjszakáit, napjában gyónt és áldozott. Tekintete is olyan volt, mint aki már a mennyek országában él. Szüleik régóta természetesnek tartották, hogy hajadonná érve, felszentelését fogja kérni. Mégsem adták novíciának, gondolván, hogy hátha majd meggondolja magát, és szembetalálkozva valamelyik tekintélyes ifjú lovaggal, kedve támad lemondani a szentek fénykoszorújáról. A szülők ugyanis azon a véleményen voltak, hogy az illem követelte kolostorba vonulás inkább valamelyik testvérük vagy unokatestvérük gyermekét kötelezi, mivel nekik nem volt több, csak ez az egy leányuk. Apjuk azonban elesett valami útszéli perpatvarban, s anyjuk egy-két évvel később követte őt a székesegyház kriptájába. A két fiú is férfivá érett, tervezgették is már világgá indulásukat. Az elárvult leánynak nem is lett volna más útja, mint amely a kolostorkapu felé vezet, s ez megegyezett a rokonok szándékával is. De Jolánnak éppen ekkor támadt fel az ellenállása.

Elmondta bátyjainak, hogy ő már nem akar apáca lenni.

A három testvér a gyermekkori játékok óta változatlan jó barátságban élt egymással. A két fiú bizalmas volt mindig a szent életű nővérkéhez. Ha olyasmit követtek el, amit maguk is vétkes cselekedetnek éreztek, jobban bíztak abban, ha Jolán imádkozik értük, s tettükre kéri az ég bocsánatát, mintha a gyóntatópap kötelességszerűen feloldozást ad. Jolán pedig éjszakáinak nagy részét éppen bátyjai lelki üdvéért töltötte térdein virrasztva. A heves Balduin és a hideg modorú, megfontolt Henrik ugyanis versengve számolt be olyan erőszakoskodásokról, méltánytalanságokról, amelyek levezeklésére bizony szükségük volt egy jótékony szívű és mindent kiengesztelő testvérhúgra. Bizalmasságuk odáig terjedt, hogy töredelmesen bevallották, ha olyasmiben vétkeztek, amit csak akkor tudna teljesen felfogni, ha történetesen asszony lenne. Jolán ezekre a bűnökre is bocsánatért könyörgött az égtől.

Balduin és Henrik ugyan elcsodálkozott az első pillanatban, hiszen húgukat egy kissé máris apácának érezték. Hanem amikor előadta nekik, hogy nem érzi elég méltónak magát a szent életre, s könnyes szemekkel suttogta el, hogy különben is fél elengedni őket egyedül a nagyvilág kísértései közé – akkor a két fiú előbb összenézett, majd a hevesebb Balduin átölelte a leányt, és azt kérdezte tőle:

– Csak nem akarsz velünk jönni a kalandos útra?

Jolán igent intett:

– Vigyetek magatokkal. Kell, akinek elmondjátok, mit követtetek el.

Henrik, aki szőke volt és csontos arcú, összehúzta homlokát, és aggodalmaskodott:

– Nem leánynak való élet ez. Lehet, hogy valahol nagy hatalmat szerzünk, de lehet, hogy vitéz módra elpusztulunk. Akkor mi lesz! veled?

– És sokszor kell majd parasztviskókban vagy kemény földön hálnunk. Hogy bírná ezt a te gyönge tested? – így Balduin, aki barna volt, kerek képű és csillogó szemű.

De ennyiből már tudta Jolán, hogy bátyjai elvinnék magukkal, ha biztosítja őket, hogy nem lesz nyűg rajtuk az úton. Ezért hát így felelt nekik:

– A fáradtságot bírom úgy, mint ti. Sokszor egész éjszakán át a térdeimen virrasztottam, hogy értetek imádkozzam. Ha kemény lesz a föld alvásra, majd imádkozni fogok. Ha egyszer aztán hatalmasok lesztek, én is osztozom veletek a hatalomban. És ha vitéz módra elpusztultok, én is szívesen halok meg tiveletek.

Akkor a három testvér átölelte egymást, és nemsokára a rokonok legnagyobb csodálatára, sőt nem kis megbotránkozására, Jolán is útra készült. Már csak azért is haragudtak rá, mert így neki is ki kellett adni aranyban és ruhában azt az örökrészt, amely megillette Károly gróf dédunokáját. Ezt nem tagadhatták meg, mivel Balduin minden sérelemért, mely húgát éri, hajlandó lett volna atyafiaival is kardélre menni, és Balduin túl híres fegyverforgató volt ahhoz, hogysem bárkinek kedve lett volna ingerelni. Fondorlattal pedig nem lehetett kijátszani őket, mert a jeges nézésű Henrik átlátott minden cselszövésen.

De amikor már együtt volt az arany, szekérre volt csomagolva minden ruhanemű és fegyver, akkor kiderült, hogy mindez nem túl sok ahhoz, ami a grófi élet folytatásához kell. Gyorsan kell hát vagyont szerezni, ha nem akarnak szegény vándorai lenni idegen utaknak.

De bármi is lesz, gyorsan akartak túllenni otthonuk határain, mert már nagyon-nagyon szűk volt Flandria. És Jolán volt az, aki legjobban siettette az indulást.

Elbúcsúztak hát Károly gróf várától, és hátra se fordultak, amikor a láncos híd csikorogva húzódott fel mögöttük, lovaik mögött, szekereik mögött, kisszámú fegyverhordozó legényük mögött.

Az élen a három testvér lovagolt.

Jolán az indulás pillanatától fogva, mintha ruhaként vetette volna le egész kisleánykorát. Tekintete megváltozott, szemei előre, a földi élet felé fordultak, orcái rózsásak lettek, és olyan dalok jutottak eszébe, amelyeket a parasztlányoktól hallott, ha jótékonykodva kenyeret vitt a faluvégi szegényeknek. Akkor elpirult ezeknek hallatán, soha nem ismételte még magában sem, s eddig nem is tudta, hogy megjegyezte szövegeiket és dallamaikat. Most azonban – a fivérek ámulatára – egymás után buggyantak fel ajkáról.

Balduin mosolyogva fordult hozzá:

– Hogy is gondolhattuk, hogy apáca légy?

Jolán visszanevetett:

– De azért a bűneiteket továbbra is mondjátok el nekem.

Az első pihenőnél – egy falu határában – azután tanácsot tartottak. Jól meg kell gondolni a teendőket, hiszen nem elég gazdagok ahhoz, hogy sokáig habozhassanak.

Henrik felvetette azt a gondolatot, hogy van annyi tekintélyük, aminek folytán bármelyik király szívesen fogadja őket udvarába. Olyan híres vitézek, mint ők, bárhol könnyen kaphatnak birtokadományt. Persze arrafelé kellene indulni, ahol van még bőségesen földbirtok a király kezén. Tehát vagy Magyarországra vagy Lengyelországba.

A gondolat józan volt, és meg kellett fontolni. Balduin felvetette azt is, hogy gondolhatnának Oroszországra is. A kijevi nagyfejedelem és legfőbb hűbérurai állandó viszályban vannak egymással. Az ilyen ellenségeskedésből pedig komoly haszna lehet a hadakozáshoz értő lovagnak. Akármelyik oldalra állnak, igen nagy darab földet szerezhetnének.

Jolán azonban megfogta bátyjai kezét, és ezt kérdezte:

– Hát elegendő volna nektek ennyi? Mindössze egy kis földbirtokért és néhány jobbágyért indultunk volna el? Gondoljátok, hogy dédapánknak is elég lett volna ennyi? Neki királyi hatalma volt.

– Hol akarsz hát király lenni? – nézett rá mosolyogva Henrik. – Már minden trónon ül valaki.

– Amíg egy erősebb el nem kergeti onnét.

A két férfi összenézett. Egyszerre kezdett derengeni bennük a felismerés, hogy húgukban, akit addig szent életűnek képzeltek, még erősebben él a hatalom vágya, mint őbennük. Kettejük közül Balduinban volt több kalandosság. Őt lelkesítette fel előbb Jolán fellobogó tekintete, neki is jutott eszébe a lehetőség.

– A Szent Sír még mindig a pogányoké. Aki visszahódítja, azé a hatalom.

– De a keresztes háborúra a franciák készülődnek – mondta Henrik. – Ha el is mennénk keresztes lovagnak, lehetnénk-e a népek vezérei?

Mielőtt Balduin felelt volna, Jolán elébe vágott:

– Ha meg sem próbáljátok, akkor semmi esetre sem.

Jolán ebben a pillanatban határozta el, hogy el fog jutni a keresztesek vezérkarához, és vagy mindent elkövet, hogy bátyjai egyike legyen a hadjárat legfőbb irányítója, vagy ha ez nem megy, ő meghódítja magának a vezért. Vagy Balduin lesz király, vagy ő királyné.

Mintha soha életében nem akart volna szentté válni már ezen a földön, megrészegült a siker lehetőségétől. Egészen bizonyos volt abban, hogy hatalma van az emberek fölött. Arra a vétekre gondolt, amelyről bátyjai úgy beszéltek, hogy csak akkor fogná fel, ha már asszony lenne. Tudta, hogy ez a vétek uralmat ad a nőnek a férfi fölött, ha bánni tud vele. És még csak eszébe sem jutott, hogy lelkének üdvösségével játszik.

Bátyjai csak azt látták, hogy Jolán titokzatosan mosolyog. Nem tudták, miért. Pedig a grófkisasszony ekkor jutott arra a felismerésre, hogy a paráznaság bűne és a hatalom gyönyöre elválaszthatatlan egymástól.

– Ki a keresztes had vezére? – kérdezte.

Azok nem tudták.

– Oda kell menni közéjük.

– Franciaországba? – kérdezte Balduin.

– Semmi esetre se – vélte Henrik. – Ott máris sok a lovag. Észre sem vennének minket. Hanem ha az a hadsereg elindul, hajóra kell szállniok. És hajót vagy Génuától vagy Velencétől kell bérelni. Nekünk már a hajón kell lenni, amikor a többiek beszállnak.

– Tehát Itáliába! – döntött Jolán. – Ott majd meglátjuk, hogy Génua vagy Velence.

Ettől kezdve tulajdonképpen húguk vezette őket. Meglepve látták, hogy milyen tájékozott. Pedig nem volt az. Eddig nem sokat tudott a világról. Hanem amit egyszer látott vagy hallott, azt azonnal fel tudta használni, azonnal eligazodott a lehetőségek között. Hajtotta a vágyakozás. Szeme napról napra jobban csillogott. Arca rózsásabb lett.

Sok heti utazás után pedig elérkeztek Velencébe. Közben megtudták, hogy a keresztesek vezérei is odakészülőben vannak, mert Génuának nincs elég hajója.

Elmentek a dogehoz, aki illő tisztelettel fogadta a nagy hírű család tagjait, s német anyanyelvükön szólott hozzájuk.

Dandolo doge vénséges vén ember volt, nyáron is prémes szélű, bélelt, földig érő köntöst viselt, feje selyemkendőbe volt bugyolálva, homloka alól csak két szeme látszott ki rengeteg szakálla közül. De a hangja férfiasan zengett, s minden mozdulata biztos és határozott volt. Megmondták neki, hogy a Szentföldre készülnek, és itt akarnak csatlakozni a keresztesekhez. A doge pedig biztatta őket, hogy csak tartózkodjanak a városban, ameddig akarnak, bármit megkapnak a polgároktól megfelelő pénz ellenében.

Ez a fogadtatás újdonság volt számukra. Itt az idegen lovag nem számíthatott adománybirtokra, hiszen legföljebb vizet kaphatott volna. Itt, mint észrevették, a városi urak is dolgoznak: kereskednek, vagy hajókat igazgatnak. Az idegen vagy beáll zsoldosaik közé, vagy költi a gyorsan fogyó aranyakat. De ezeket a gazdag idegeneket szívesen is látják a kalmár urak.

Nem volt mást mit tenniük: kibéreltek egy kis palotát, és várták a francia kereszteseket. Annyit mindenesetre már elértek, hogy a bérelt gályákba ők már itt fognak beszállni, tehát már parancsolni fognak a hajók vezetőinek, mire azok a francia partokon várakozó seregekhez elérnek.

Egy napon azután a doge udvarias hangú levélben hívatta Balduint. Ez elment, és a köztársaság öreg fősáfára elmondta neki, hogy megérkezett Velencébe egy bizánci trónkövetelő, akinek szüksége lenne kipróbált és tekintélyes vitézekre. Nem volna-e kedvük szövetkezni vele?

Balduin meghökkenten válaszolta, hogy ők a Szentföldre igyekeznek. Mit csinálhatnának ők Bizánc felé?

– Nem tudod-e, gróf uram – kérdezte az öregember –, hogy a bizánci gonoszabb a pogánynál? És különben is, csak Bizáncon át lehet érkezni Jeruzsálembe.

Az útiránnyal Balduin nem volt egészen tisztában, de nem is értette egészen a doge célzásait.

– Mit kívánsz hát tőlünk, uram?

– Fogadd szeretettel holnap délelőtt Alexiosz herceget, és beszélgess el vele.

E kívánság ellen Balduinnak nem lehetett kifogása.

Odahaza elmondta testvéreinek, miről folyt a szó a Doge-palotában. Henrik vállat vont, közben arra gondolt, hogy egy bizánci kalandnak is lehetnek hasznai, s a szentföldi útra azután is ráérnek. De Jolánban egyszerre új lehetőségként merült fel egy egészen új, mindennél nagyszerűbb gondolat:

Miért ne lehetne ő a bizánci császárné?

3

Alexiosz és a flandriai testvérek az első találkozás óta szinte állandóan együtt voltak.

A herceget délelőtti frissítő ételekkel fogadták, ezekhez jól értett az itteni szakács. És bort is szolgáltak fel. A beszélgetés előbb csak lassan indult meg közöttük, mert bár Alexiosz sok nyelven tudott, vendéglátói német tájszólását nem értette, latinul folyékonyan pedig csak Henrik beszélt, akit ifjúkorában papnak szántak. Jolán azonban hamar közbeszólt. Latinul ugyan csak a néhány fontosabb szót ismerte, de mert beszélni, és nem bánta, ha hibákat követ el. Néhány francia fordulat is élt az emlékezetében, amelyet távoli trubadúrok honosítottak meg rokonaik udvarában; ezeket is felhasználta. Alexioszt pedig úgy elragadta ez a közvetlenül csevegő női hang, hogy észre sem vette a nyelvtani botlásokat.

Így azután a társalgás egyre élénkebb lett. Közben Balduinnak is lefordították, miről van szó. Végtére is neki kellett döntenie a fontos kérdésben, hiszen ő volt a legidősebb.

Alexiosz elmondta, hogy Velence szívesen segíti őt vissza atyái trónusára. Velencének ugyan nincs ehhez katonája, de van hajója, és a keresztesek közt nyilván fog akadni, aki zsákmány kedvéért előbb vállalkozik egy bizánci kalandra. Ehhez azonban a jogcímen kívül, ami Alexiosznak van, a hajóhadon kívül, ami Velencének van, és a katonán kívül, aki a keresztes hadnak van, kell fegyverforgatásban alaposan jártas és tekintélyes nevű lovagi vezér is. És erre lennének jók a gróf urak.

Erre az ajánlatra Balduin azt gondolta, hogy ha ő egy keresztes had élén sikereket arat Bizánc alatt, akkor ennek a seregnek többé úgysem lehet más vezére, s ő maga szakállára csinálhat keresztes háborút a Szentföldön. Amit majd ott elfoglal, az az ő királysága is marad.

Henrik azt gondolta, hogy ha beveszik Bizáncot, akkor még majd meggondolják, hogy Alexiosz hercegnek adják át a trónt vagy egyszerűen maguk üljenek rá.

Jolán pedig biztos volt benne, hogy az övé már Bizánc. Vagy maguknak foglalják el, vagy a hercegnek, de az utóbbi esetben ő lesz Alexiosz felesége. Azt máris látta, hogy a sápadt trónkövetelőt hatalmában tartja. Ezt elárulja annak szemecsillogása. Tetszettek is neki ezek a szemek. Persze addig, amíg nem bizonyos, hogy Alexiosz lesz a császár, távol kell maradnia tőle, de mégis elég közel ahhoz, hogy a húszéves fiatalembernek más nő ne jusson az eszébe.

Déltájban tehát teljes volt a megegyezés közöttük. Átölelték és testvérül fogadták egymást. Alexiosz testvéri csókkal köszöntötte Jolánt, aki ebből a csókból megérezte, hogy jól sejtette: a herceg azt fogja csinálni, amit ő parancsol neki. Az ő testvéri csókjából pedig Alexiosz azt hitte, hogy viszontszerelemre talált, és úgy elárasztotta a boldogság, hogy képtelen volt tovább is ott maradni. El kellett mennie, hogy egyedül vitesse magát a csónakon, hogy szobájába zárkózva föl-alá sétáljon boldogságával.

De ettől kezdve nap nap után együtt voltak. Várták a kereszteseket.

4

A rakodóparthoz nap nap után újabb gályák futottak be, s minden reggelen – hacsak nem jelzett közeli vihart az időjárás – bontott vitorlák indultak a nyílt tenger felé. A tárházakban éjjel-nappal folyt a munka. Vasárnap szent óráiban sem volt pihenés. A munkásember, ha dolga volt, még a mise alól is feloldást kapott. Mivelhogy a kereskedés nem tűr pihenőt. Hajó vasárnap is érkezik, azt pedig ki kell rakni, s a hétfői szerencsével induló gályákat is meg kell rakni áruval.

Ezek az áruk, amelyek a földkerekség minden részéből érkeztek, hogy innét menjenek tovább a messze piacok felé, hozták, egyre hozták az újabb aranyakat a kereskedő urak kincsesházaiba. Jól őrzött szobákban évről évre emelkedett az arany és ezüst színvonala. Nem volt ritkaság, hogy a szerencsés kalmár embermagasságra felhalmozott drágaságok, ékszerek, ékkövek közt érezhette hatalmát.

Valamikor, úgy húsz emberöltővel azelőtt a földig rombolt Aquileia lakossága menekült Attila elől ide, s ajánlotta magát a víz védelmébe. Itt azonban nem folytathatták régi életüket: hiszen nem volt föld, amelyet megműveljenek. Ráfanyalodtak hát a kereskedésre. S mivel a lovag uraknak és a falvak népeinek szüksége volt a messze földekről érkező árura – a kalmár nép minden nemzedékkel jobban gazdagodott. Ahol pedig van gazdag, ott még több a szegény. De ahol sok szegény kényszerült másoknak munkálkodni, ott pénzével uralkodó lesz a kalmár.

Ezeknek a kalmároknak dolgozott a gályák matróznépe, a rakodópart és a tárházak munkássága. Ezeknek épült a nagy hatalmú Víziváros minden színes, mozaikos palotája. A dolgozó emberek otthonait nem látta az idegen vendég. Ezek roppant nagyságú, piszkos, zsúfolt épületek voltak, amelyeknek szétáradó szaga messziről elriasztotta az arrafelé kíváncsiskodókat. Innét bújt elő hajnalonként az a tömeg, amely mintha szüntelenül nyüzsgött, tevékenykedett, ordítozott volna a kikötő vidékén.

Páncélos embert keveset lehetett látni Velencében. A város benn állott a tengerben, szárazföldi sereg meg sem tudta közelíteni. Hajókon pedig senki se merészkedett volna a köztársaság ellen indulni, mert semmiféle hatalomnak nem volt annyi vízijárműve, amely akárcsak meg is közelítette volna a velencei gályák számát. A kereskedőknek tehát alig volt szükségük katonaságra. A rendet és a szegény emberek munkafegyelmét fenntartani – ehhez elegendő volt a kis létszámú városi őrség is. Ha egyik-másik bárkában vagy a száraz sétányokon lovagi karddal övezett férfi tűnt fel, majdnem bizonyos volt, hogy idegen, aki itt várja a szerencsét. Ezeket az idegen vitézlő embereket szívesen látták mindig a városban, mert amíg volt aranyuk, addig jó áron lehetett eladni nekik a hazai árut, s amikor elfogyott a pénzük, olcsón lehetett felhasználni őket olyan szolgálatokra, amely a kalmároknak volt előnyös.

Velence urai hamar rájöttek, hogy az idegen lovagoknak fogalmuk sincs az arany igazi értékéről, és nem pénzben gondolkoznak. Az idegenek pedig sohasem értették meg az itteniek gondolkozásmódját. A lovag földet akart, rajta minél több jobbággyal, hogy azok dolgozzanak neki. A velenceieknek idegen dolog volt a föld, amely sohasem sokszorozza meg saját értékét, s amelynek birtokában az ember sokkal jobban ki van téve az időjárás szeszélyeinek, mint a kereskedő, akinek legföljebb a tenger viharaitól kell tartania, de még az is megéri a kockázatot, hiszen egy hosszú tengeri út a befektetett tőke sokszorosát adja vissza. Ezt azonban meg sem lehetett magyarázni az idegeneknek, akik sohasem értették volna meg, hogy mi módon is gyűlik az arany olyan szakadatlan következetességgel éppen ezen a pontján a világnak. Egyébként ezek az idegenek tulajdonképpen lenézték a kalmárkodó velenceit, s az itteniek ugyanúgy lenézték a pénzét könnyen elverő, bármire könnyen rábeszélhető lovagokat.

De szükségük volt egymásra. A lovagok meg sem tudtak mozdulni a tengeren a velencei gályák nélkül. Ha háborúra pénz kellett, igazi nagy kölcsönöket csak innét kaphattak. A velenceiek pedig a világ minden tájain élő lovagokból gazdagodtak, és őket használták fel, ha háborúzni kellett. Mert Velencének ugyan nem kellett katona, aki megvédi, de szüksége volt katonára, ha támadni akart. És Velence mindig támadott, ha valahol versenytársat gyanított. Nem hódítani akart: a kereskedőnek nem kellett birtok. De olykor szükségesnek látszott, hogy egy-egy virágzó város többé ne legyen virágzó, vagy ha lehet, egyáltalán ne legyen város. Mikor két év előtt a magyar király fennhatósága alá esett Zára egyszerre gyanúsan gazdagodni kezdett azon, hogy ő közvetítette a tengerek kincseit Magyarország felé, egyszeriben szükséges volt, hogy egy felelőtlen sereg kifossza és felégesse a versenytárssá merészkedő várost. Volt is olyan vállalkozó keresztes vezér, aki hajlandó volt némi adósság elengedése fejében felprédálni Zárát. – Akkor Imre király felháborodottan tiltakozott is a pápánál, a pápa átokkal fenyegetőzött, Velence bűnbánóan mentegetődzött. De Zára nem volt többé versenytárs.

Máskor, ha ellentéte támadt idegen hatalommal, zsoldosokat fogadott. Ezek Velence nevében harcoltak, anélkül hogy valaha is látták volna Velencét, vagy a velenceiek látták volna őket. Legföljebb a vezéreik jártak és gyönyörködtek néhány napon át a vízivárosban. Velence mindenkit megvesztegetett: kit az aranyával, kit sajátos gyönyörűségével, ismeretlen kényelmével, kit ígéreteivel, amelyek felgyújtották bárki vakmerő képzeletét.

Velence úr volt mindenki felett. Árutelepei behálózták az egész, keresztény világot, hajói összekötötték a távoli partokat. Csak éppen a legdrágább kincsek és legértékesebb fűszerek felé volt ősidők óta kemény vetélytársa: Bizánc.

A drágakövek és a még drágább fűszerek a titkokkal teljes India felől érkeztek, és az út a Szentföldön át vezetett. Ide pedig keresztény nem könnyen jutott el, mivel a mohamedánok keresztény-gyűlölete még a zarándokok seregét is minduntalan elzárta a Szent Sírtól. Ezt a gyűlöletet elsősorban Bizánc szította. A bizánci kalmár ugyanis jó viszonyban volt a hitetlenekkel, tehát a legjövedelmezőbb üzleteket a bizánciak bonyolították le. A legjobb árut Velencének is Bizánctól kellett vásárolnia, tehát a haszon nagy része görög kezekben maradt. Az olasz kalmár el is követett mindent a görög kalmár ellen. Keresztény és pogány nem gyűlölte úgy egymást, mint a bizánci és a velencei kereskedő. Háborút nem viselhettek egymás ellen. Velence megtámadhatatlan volt. Olyan zsoldos sereget pedig Velence sem gyűjthetett, amellyel a hatalmas bizánci birodalmat megtámadhatta volna. Ekkora sereg csak szent célokra gyűlt össze. De Velence egyebet sem tett, mint hogy készülődött Bizánc ellen, s Bizánc mindent elkövetett a fondorkodások kivédésére. Ez az ellenségeskedés olykor lángra lobbant. Úgy harminc évvel ezelőtt is Bizánc csőcseléke – ki tudja, milyen izgatás folytán – megrohanta és legyilkolta a városban tartózkodó velenceieket. Maga a velencei követ, Dandolo Henrik úr is alig tudott elmenekülni, s olyan ütést kapott a homloka alá, hogy csaknem elvesztette a szeme világát. Évekig tartott, amíg sérülései teljesen meggyógyultak. Dandolo Henrik azóta személyes bosszúját is hidegen tartja, és a Víziváros kalmárai jól tudták, ő a legalkalmasabb arra, hogy érdekeiket megfelelően védje Bizánc ellenében. Dandolo most már hosszú évek óta Velence dogeja. Kilencvenéves immár, de gondolkodásának élessége, tapasztalata, higgadt fondorlatossága bárkinél alkalmasabbá teszi méltóságára. Velence megbízhat benne, ő tette tönkre Zárát is.

Kilencvenéves korban az ember már messze túl van a test minden kívánságán, ilyenkor az ember rég túl van saját magán. Dandolo már nem egyéb, mint maga Velence. Döntéseiben nem vezérli semmi önérdek, csak Velencéé, érzelmeit a város leheli belé. Személyes bosszúvágya a bizánciak ellen már elválaszthatatlanul egybeolvadt a velencei kalmárok vágyával, hogy a gőgös birodalomnak egyszer el kell pusztulnia. Emellett régi kereskedő, aki pontosan tudja, kinek mi az érdeke. Méltányosan össze tudja egyeztetni az egyesek követelményeit. Járt mindenütt az ismert világon, és sok nyelvet beszél, tehát az idegenekkel is ő tud legjobban tárgyalni.

És most már csak egyetlen vágy élteti, olyan erővel, mint ahogy valamikor, fél évszázaddal azelőtt, a férfivágy hajtotta asszonyok után. Egyetlen vágy – az övé és Velencéé, e kettő már nem különböztethető meg, egyetlen vágy, amelynek be kell teljesednie, addig nem fog meghalni, addig nem is veszti el megsűrűsödött, céltudatos bölcsességét: Bizáncot akarja lángok közt látni.

Ha Bizáncban lázongásra vagy palotaforradalomra volt kilátás, a rendzavaró nyugodtan fordulhatott Dandolóhoz – nyitva állt a kincstár. Több mint húsz éve Bizáncban nem volt olyan trónkövetelő, aki ne kapott volna pénzt Velencétől. De ha ezzel uralomra került, abban a pillanatban az ő ellenségei lettek Velence adósaivá. Izsák császárt megvakították, Alexioszt börtönre vetették: Velence ujjongott. Alexiosz megszökött, s el kellett jutnia Velencébe, s a város tárt karokkal fogadta. Ha segítségével egyszer trónra jut, azonnal ellenség lesz... És így kell mennie ennek mindaddig, amíg Bizánc lángok közt nem áll, és el nem enyészik az a birodalom, amely ősidők óta vetélytárs a keleti kereskedelemben.

De ehhez nagyobb hadsereg kell, mint aminőt keresztény hatalom ellen egyáltalán ki lehet állítani. Ilyen haderő csak keresztes háborúra gyűlhet össze. Hanem most Franciaországban új hadjárat indul a Szentföldre. A hívők imádkozni akarnak ott, a lovagok uralkodni akarnak ott, a kalmárok kereskedni akarnak ott.

És a keresztes hadat csak Velence szállíthatja át a tengeren, mert csak neki van annyi gályája.

Dandolo Henrik tehát türelmesen vár, tudja, hogy nem kell sokáig várnia. Vár, hogy ma vagy holnap befut egy francia hajó, azon a keresztesek vezérei, akik majd bérbe veszik a vízi járműveket.

És akkor majd ő fog beszélni a keresztesek vezéreivel.

5

Egyszerre két gályával érkeztek meg.

Dandolo doge és a város tanácsa Szent Márk terén fogadta a kereszténység vezéreit, megadva nékik mindama tiszteletet, amely kijárt a szent mozgalom választott irányítóinak.

A doge mennyezetes trónuson ült, mellette kétoldalt álltak a legtekintélyesebb kereskedőházak családfői. Közeledtükre az aggastyán felállt, és biztos léptekkel elébük ment. Amazok kiugrottak a kis bárkából, nyomukban apródjaik és fegyverhordozóik. Tarka, pompás vendégsereg volt: papi és világi urak.

Dandolo gyakorlott szeme azonnal észrevette, hogy nem véletlenül jöttek két külön hajón. Első pillantásra gyanította már, hogy nincs közöttük egység, és két ellentétes kör áll szemben egymással. Már külsejük is elárulta a különbséget. Azok, akik az egyik gályáról érkeztek, egyszerűbb öltözéket viseltek, vassisakot hordtak, mellüket nehéz vért fedte. Az elöl járó főpap lábán puszta fatalpú saru volt. A másik társaság aranysujtásos, kék, piros és zöld ruhákat viselt, ezek fölé könnyű, finoman munkált láncvért borult. Öveik hímzettek voltak, csatjaik drágakövekkel rakott. Papi személyeik díszes ornátusban jártak. – De még tekintetük is különböző volt. E sokféle színhez mosolygó arcok, kerek tekintetek, ápolt szakállak tartoztak. Az egyszerűbb ruhák viselői mintha mind összeszorították volna ajkaikat, és szigorúan néztek volna a világba.

A vendégek felsorakoztak. Ekkor a tér két oldalán megszólaltak a város kürtösei, üdvözölvén a lovagokat, mire az érkezők apródjai is szájukhoz emelték hosszú trombitáikat, amelyeken címeres zászló lengett.

Dandolo figyelte, hogy ki fog a vendégsereg élére állni? Fontos volt a számára, illetve fontos volt Velencének, hogy vajon a derűs vagy a szigorú lovagok közül kerül-e ki a keresztes hadjárat fővezére.

Hatalmas termetű, piros bársonyba öltözött, nyílt tekintetű úr volt az. Megindult a doge trónusa felé, nyomában mind a többiek. Erre Dandolo még néhány lépést tett feléjük. Végre szemben állottak egymással.

Az öreg államférfi hosszú élete folyamán Velence megbízásából bejárta csaknem az egész keresztény világot. Tudott mindenkiről, aki számottevő ember az ismert tájakon. Amikor tehát egymás után megtudta a lovagok neveit, a legtöbbjéről azonnal tudta azt is, mint vélekedjék róluk.

Legismertebb név a fővezéré volt, Montferrati Bonifác őrgrófnak hívták. Nem volt francia, Itáliából származott, de olyan népszerű lett már fiatalon, hogy nem is volt csodálatos, ha érett férfikorára még a francia lovagok is szívesen látták a nagy vállalkozás fővezéréül. Nagyhírű család kisebbik fia volt, aki ifjúkorában elkeseredett azon, hogy az emberek nem élnek az evangéliumok parancsai szerint, s a föld eltellett igazságtalansággal. Egész életét a földi igazságnak akarta áldozni, hogy ezzel nyerje el majdan túlvilági üdvösségét. Elhagyta hát apái házát, s egymaga bolyongta az országok útjait, hogy ha lehet tekintélyével, ha kell fegyveres erejével szerezzen érvényt a jognak és az erkölcsnek. Faluból faluba, városból városba utazott; kikérdezte az embereket, hogy mi a panaszuk. Bíráskodott a magánosok között, s maga hajtotta végre ítéleteit. A kijátszott gyermekeket megvédte hatalmaskodó rokonaik ellen. Ha valakinek a felsőbb hatalmak embereivel gyűlt meg a baja, kivizsgálta az ügyet, és pártjára kelt a gyengének. Kezdetben mérgesek voltak rá a földesurak, miért avatkozik a dolgukba. De híre oly gyorsan terjedt, hogy a méltánytalanul megnyomorítottak messze földekről is kikutatták, merre tartózkodik, és segítségül hívták. Bonifác őrgróf pedig fáradhatatlan volt. Számára nem létezett jelentéktelen ügy, neki mindenkinek fájdalma fájt. Emellett veszedelmes bajvívó volt, és ha jogi szőrszálhasogatásra került a sor, nem restellt királyig, császárig vagy pápáig vinni fel a pereskedést. Közben úgy élt, mint a koldusok: faluvégeken, vendéglátó szegény emberek viskóiban hált, ette, amivel megkínálták. Híre vetekedett a szentekével, de a dicsőítést mindig mosolyogva hárította el magától, mondván, hogy ő sohasem tett csodát, csupán az igazságot védi, különben is olyan bűnös ember, mint felebarátai, s egyáltalán nem ment a test vétkes kívánságaitól. Éppen szerelmes természete különböztette meg a szentektől. A falvak asszonyaitól a várak hölgyeiig udvarlója volt minden női szemnek. És nagy híre, kellemes csevegő modora meg daliás termete mindenütt könnyű sikert biztosított neki, noha az igazságnak ez az állhatatos lovagja állhatatlan szerelmes volt. Érzelme addig tartott, amíg a vidék ügyeit nem rendezte, akkor ment tovább új feladatok, új küzdelmek, új csókok felé. De ezt is elnézték az emberek. Bonifác őrgrófnak semmi sem volt tilos, mivelhogy előbb a szegények zárták a szívükbe, majd a földesurak is kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy mindenbe beavatkozik, s olykor már nem egy vitás ügyben ők maguk kérték fel döntésre. Így anélkül, hogy bárki is megbízta volna, roppant nagy területeken ő volt a legfelső bíróság. Így élt több mint egy évtizeden keresztül. És Dandolo, aki sokat tudott róla, abban is bizonyos volt, hogy ez a nagyszerű ember mit sem tud a világ tényleges igazságtalanságairól. Ez a jószívű férfi tulajdonképpen mindenkit jónak képzel, s azt hiszi, hogy a bűn csak eltévelyedés. De fogalma sincs arról, hogy miféle érdekek kormányozzák a világot. Együgyű emberek legfőbb bírája volt mindig, s bármelyik ravasz államférfiú úgy szedheti rá, ahogy akarja. Dandolo örült, hogy éppen vele kell majd tárgyalnia. Máris úgy érezte, hogy a kezei közt van. Alig is figyelt a többi úr nevére, éppen csak hogy megjegyezte magának, kikkel is áll szemben. Persze ezek sem voltak ismeretlen nevek: Otto de la Roche, Godofréd Villehardouin – ezek délfrancia, provence-i urak; Marco Sanudo – ez híres olasz lovag. És még néhány név, főleg délfranciák, köztük egy-egy itáliai. Lovagok és papok, mindmegannyi arról nevezetes, hogy szeretik a verseket és a zenét. Kellemes társaság, ezek nem fognak akadékoskodni, ha pénzről lesz szó, ezeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi is a pénz. Ezeknek sok pompa, sok kaland, hírnevet biztosító dicsőség kell.

Ezek után léptek csak elő a vassisakot viselők. Elöl az egyszerű csuhás, sarus főpappal, akit Guido apátnak hívtak, ő volt a keresztes háború lelke. Komor, istenben élő férfi, akit egyetlen vágy éltetett: megsemmisíteni a hitetleneket, és visszavenni a Szent Sírt, hogy minden keresztény leborulhasson az üdvözítő kínjainak színhelyén. Roppant sovány, agyongyötört tekintetű, lázas szemű férfi volt. Nem ismerte a földi örömöt, de állandó mennyei elragadtatásban élt, cellája magányában a Szent Szűzzel társalgott, és hideg gyűlölettel uszított mindenki ellen, aki másként vélekedett, mint ő. Gyűlölte a pogányokat, de nem kevésbé az eretnekeket, akik állítólag egyre szaporodnak Dél-Franciaországban, és gyűlölte a délfranciákat, akik földi gyönyörökben élnek, és semmit sem tesznek az eretnekség ellen. Mindvégig ellenezte, hogy délfrancia legyen a vezér, és inkább beletörődött az olasz Bonifác megválasztásába. A délfranciák ugyanis semmiképp sem akartak északfrancia urat választani vezérül.

Amikor Dandolo megtudta, hogy Guido apáttal áll szemközt, azonnal megértette a két csoport ellentétét. Ezek a komoly tekintetű férfiak – északfranciák. Vezérüknek már akár be sem kellett volna mutatkoznia, úgyis tudta, hogy csakis Simon de Monfort lovag lehet. Ez a szigorú, gazdag, még fiatal hűbérúr máris elismert irányítója volt a Franciaország északi vidékein élő grófoknak. Keményen áhítatos, papos életet élő ember volt, aki csak azért nem ment kolostorba, mivel egyetlen férfitagja volt a nemzetségének, s kötelességének érezte, hogy majd idővel gyermekei legyenek. Szigorú és megfontolt volt. Bátorságáról sokat regéltek. Igazságossága is közismert, bár jobbágyai nem szerették, mert csak jogot ismert, és a méltányosság idegen volt szívétől. Tudott írni és olvasni, járatos volt a hadvezetés mesterségében, kevés szóval élt. Roppant egyszerűen öltözködött, de feltűnő tisztán. Rövid, hegyes szakállt viselt, és nagyon vékony ajka volt. Sokan szerették volna, ha ő lenne a fővezér. Dandolo örült neki, hogy nem ő az.

Utána még több ismerős név következett. Majd egyszerre valaki, akiről a doge semmit sem tudott, illetve csak annyit, hogy honnét származik. Pierre de Courtenay. Ezt a nevet viselik az auxerre-i és namure-i grófok, akik közeli rokonságban állnak a francia királyi családdal. De maga Pierre lovag ismeretlen volt eddig Dandolo számára. Jól meg kellett hát néznie. Igen magas, széles vállú, egészen sima arcú fiatalember, ő is olyan egyszerű, mint a többi északi úr, de valami mégis megkülönbözteti azoktól. A tapasztalt aggastyán ezt így fogalmazta meg magának: „Pierre lovag nem él a mennyek országában.” Ez a tekintet mosolygós volt, s a mosoly lágyabbnak tetszett, mint maga a kemény vonású arc. Bár haját sisak fedte, és simára volt borotválva, a kék szemekből és a kissé szabálytalan szemöldökből ki lehetett találni, hogy felnőtt létére is eléggé világosszőke lehet.

A kölcsönös köszöntések után, amelyek latinul hangzottak el, Dandolo megkérdezte Bonifác őrgrófot, majd a többi urat, hogy milyen nyelven kívánnak majd tárgyalni, mivel sejtette, hogy az egyház nyelvét nem mindegyik érti. Guido apát és Simon de Monfort szívesen maradt volna a hivatalos latinnál. Bonifác úrnál se lett volna ez akadály, mégis a fővezér jónak látta megjegyezni, hogy jobb lenne franciául, méghozzá lehetőleg provence-i tájszólásban beszélgetni, mivel a déli urak egy része másképp egyáltalán nem ért, míg ő és az északi lovagok ezt is megértik. Dandolo bólintott, ő így is könnyedén társalgott. Az északiak sem tiltakoztak, bár Simon lovag ajkán a szándékosan sértő megvetés vonását bárki felfedezhette.

Ily módon megállapodva a tárgyalás nyelvében, elhatározták, hogy holnap délelőtt meg fognak egyezni a gályák bérbe vétele és a szállítás lebonyolítása tárgyában. Ma estére azonban a doge a maga palotájába hívta meg az előkelő vendégeket. Azok főhajtással vették tudomásul a vendégül látást, csupán Guido apát jelentette ki, hogy őt fogadalma tiltja mindenféle földi vidámságtól. Ezt Dandolónak tudomásul kellett vennie. Nem bánta, Guido apátról úgyis tudta mindazt, amit tudnia kell; márpedig e vendéglátás legfőbb célja az volt, hogy tanácskozás előtt pontosan kiismerje embereit, és kiszámítsa a lehetőségeket. Mert hiszen itt nemcsak egy nagy hajóbérleti ügyről volt szó. Sokkal többről. A keresztes lovagok nem is sejthetik, miről.

Bizáncról.

De addig pihenjék ki magukat a vendégek.

Az ünnepélyes fogadtatás befejeztével a doge palotájába vonult, a lovagoknak pedig a kijelölt tisztviselők megmutatták a már régen előre elkészített, kényelmes szálláshelyeket. Kis paloták voltak ezek a Víziváros közepén. Még a déli urak is csodálkoztak a pompán és előkelőségen, az északi lovagok pedig el sem tudták képzelni eddig, hogy ilyenfajta gyönyörűségek egyáltalán léteznek itt az árnyékvilágban. Guido apát keresztet vetett és nem nézett körül. Tudta: mindez a sátán segítségével készült, és a sátán hatalmát szolgálja, hogy megrontsa az esendő lelkű embereket.

6

Dél-Franciaországban, közel Marseille városához, a tengerparton sok mérföldnyi hosszúságban húzódtak a keresztesek sátrai. Itt várakoztak a sokfelől összesereglett lovagok, papok és fegyveres hívők, hogy Velence felől feltűnjenek a gályák, amelyek majd elviszik őket a Szentföldre, hogy végre megszabadíthassák a Megváltó sírját a hitetlenek fennhatóságától.

A tábor egyre növekedett, nap mint nap érkeztek újabb fegyveres alakulatok, hogy csatlakozzanak a szent vállalkozáshoz. Marseille lakói féltek tőlük, bezárkóztak előlük, és jó üzleteket kötöttek velük. A környék parasztsága átkozta őket, mert letarolták földjeiket, de olykor közülük is nem egy beállt közébük, s attól kezdve maga is herdálta a vidék jószágait.

A sátrak közötti tereken a nap minden szakában miséztek a papok; a sátrakban, sőt a szabad ég alatt is mindenütt vezeklők térdepeltek magányosan, ég felé fordított szemekkel. Másutt kockajátékra ültek körbe a vitézek, és elnyerték egymás fegyverzetét, vagy a környék parasztjaitól aznap zsákmányolt holmit. Nők és gyermekek körmenetben botorkáltak a sátrak kötélzetei közt, festett zászlókat vittek, és himnuszokat énekeltek. Más nők belopództak a lovagok sátrába, és aranypénz ellenében ott is aludtak náluk. A fegyverhordozók olykor kalandos útra indultak a falvakba, s ha az út mentén parasztlányt érhettek utol, erőszakot követtek el rajta.

Mindez állandó zsibongó hang, olykor felcsendülő ének vagy harsány szitkozódás közepette folyt. És minden ember feszülten várt valamire. Várták a hajókat, várták a harcot, várták a győzelmet, várták a bűn alóli feloldoztatást, várták a zsákmányt és a túlvilági üdvözülést. Volt lovag, aki túl sok vétkétől akart megszabadulni, azért jött ide. Mást a fogadalma hajtott. Sokan hírnevet és dicsőséget kerestek. Egyesek elmentek hazulról, mert a birtok jövedelme az idősebb testvéreknek jutott, és a meghódítandó földön reméltek uradalmat szerezni. Mások éppen hercegek vagy királyok szerettek volna lenni az ismeretlen messzeségben. Kalandos vérűek csupán világot látni, zsákmányolni és asszonyt ölelni reméltek ezen az izgalmas úton, amely egyúttal bűnbocsánatot jelent mindama bűnökre is, amelyeket közben el fognak követni.

Itt volt aztán a rengeteg fegyverre kelt paraszt. Egy részük parancsszóra jött, mint lovagi urának kísérő vitéze. Volt azonban igen sok, aki úgy szökött meg otthonából, éppen azért, hogy megszabaduljon bárójától. Sokat közülük látomások, álombéli parancsok hajtottak a szent feladatra.

Kétségtelen volt: ott a Szentföldön ki-ki megtalálja a lelki üdvösségét, és még e világon való életében a kincset és dicsőséget. Ezért hát mindennap jobban feszített a türelmetlenség. Harcolni akartak már, s ez az izgalom nem ritkán parázs kis csetepatékban robbant ki. Néha még hűséges barátok szóváltásai folytán is kirepült a kard a hüvelyekből. Annál több összecsapásra került sor olyanok között, akik nem szerették egymást. Déli és északi urak állandóan egymás rovására gúnyolódtak, míg vérontásra nem került a sor. A lovagokat követték a fegyverhordozók, s ilyenkor egész ütközet alakult ki a sátrak között. Nem volt nap erőszakos halál nélkül. A papok alig győztek prédikálni az ilyesmi ellen. Kárhozattal fenyegették azt, aki fegyvert húz keresztényre. De maguk a déli és északi papok sem szerették egymást.

Emellett nemcsak franciák voltak itt. Egymás után jöttek az olasz urak, a németek, a normannok, olykor egy-egy angol, cseh, magyar vagy lengyel világcsavargó lovag is érkezett. Mindegyik apródokkal, fegyverhordozókkal, néha egész kis vitézi sereggel. Minden sátornak más zászlója, más címere volt. A tábor szélein minden sátorban más nyelven beszéltek. Minden sátor maga látta el magát eleséggel.

Így lassan felprédálódott az egész vidék, és meggazdagodott egész Marseille. De a városiak is szerették volna már a tengeren látni őket, különösen, miután már aranyaik jó részét itt hagyták. Ezért hát az egész vidék egyetlen zsongó, zengő, imádkozó várakozás volt, hogy a Velencében járó vezérek mihamarabb egyezzenek meg a hajók ügyében, és jöjjenek már azok a gályák!

7

A vezéreknek elsősorban az tűnt fel Velencében, hogy mily kevés papot lehet látni. Ez a másforma élet, amelyet azonnal észrevett minden idegen, másfajta hivatalokat követelt, mint aminőket a lovagok ismertek. Mindenütt másutt a keresztény világban a tisztviselők szinte kizárólag papok voltak. Itt a pap a templomi ténykedéseken kívül egyebet nem végzett. Nem is volt hát szükség annyira belőlük. De hát itt nem is Isten kegyelméből való, örökös jogú király állott a hívek fölött, hanem választott hivatalnok vigyázott a törvényekre, aki talán maga is kalmár volt fiatal korában. Alárendelt tisztviselői is mind világi emberek voltak.

Dandolo esti lakomáján is csupa előkelően öltözött kereskedő és hivatalnokféle jelent meg. Még lovagforma is kevés volt. A meghívottak, akik az előkelő vendégek tiszteletére sereglettek össze, egész családjukat elhozták. Asszonyok, leányok, udvarias ifjak vonultak fel a mozaikkal ékes falak között. Itt volt a Flandriából érkezett három grófi testvér, és itt volt Alexiosz herceg is. Dandolo helyesnek tartotta, ha ezek a vendégei, akikkel nagy céljai voltak a keresztes hadjárattal kapcsolatban, ilyen barátságos körülmények között ismerkednek meg a nagy hírű vezérekkel.

Alexioszt azonban egyelőre nem érdekelték a keresztesek. Napok óta Jolán töltötte ki minden vágyát és gondolatát. Őt kereste a vendégforgatagban, és forró lett a teste, amikor megpillantotta. Úgy tervezte, hogy egész este a közelében lesz. Úgyis nyilván bort fognak inni. És néhány korty után már megbocsátható lesz, ha az egyik kevéssé megvilágított szobában megcsókolja. Talán Jolán is inni fog, s így ő sem fog haragudni érte.

Jolán pedig már messziről visszamosolygott rá. ő már napok óta nem értette, hogy a kellemes ifjú herceg miért nem próbálta meg, hogy legalább megcsókolja. Persze, ma este inkább lesz alkalom rá. Rengeteg sok terem, rengeteg sok ember. Itt-ott üres szobák. Sok helyütt a falaknál olyan széles karosszékek, amelyek láthatólag két embert várnak.

A berendezés pompáján egyébként Jolán éppen úgy elámult, mint bátyjai, vagy akármelyik a többi lovagok közül. Ez a kényelem, amely a bizánci pompához szokott Alexiosznak egyáltalán nem volt meglepő, egészen meghökkentő volt a francia és német uraknak, akik hasonlót még távolról sem tudtak elképzelni. Nehézkesnek érezték magukat ennyi finomság között. És Velence lakói is egyszerűen barbároknak vélték a pallérozatlan modorú lovagokat. Ezt persze nem mutatták, sőt mindig udvariasan mosolyogtak feléjük, hiszen nagyon nagy üzletet akartak kötni velük.

A termekben már fellobogtak a fáklyák. Láthatatlan zenészek egész halk muzsikával gyönyörködtették a füleket. A vendégek csoportokba tömörültek. A lovagok egymás közelében maradtak, mert kissé védelmet vártak egymástól, mivel még bizonytalanul érezték magukat az ismeretlen világban. Egyszerre azonban ott volt közöttük Dandolo, a doge. Azt sem látták, merről tartott feléjük, csak ott volt. Most is prémmel szegélyezett, vastagon bélelt selyemköntöst viselt, amely még cipőit is eltakarta. Fején is olyan meleg sapka volt, hogy aki ránézett, kiverte a verejték. Az este fullasztóan forró volt, a lovagokról a térdig sem érő felsőruha is lekívánkozott, és döbbenten nézték az aggastyán téliesen nehéz öltözékét. Annak a kilencvenesztendős testében azonban, úgy látszik, éppen ez a meleg tartotta a méltóságos frisseséget. Szeme élénken csillogott magas, kopasz homloka alól, dús szakállzata felett.

Dandolo megjelenése nyomán egyszerre irányt kapott a kavargás. A szemek feléje fordultak. Ő meg kereste az embereit. Hol ezzel, hol azzal beszélt. Úgy sétált egyik úrral a másik felé, mintha egészen véletlen volna. De csakhamar már együtt társalogtak azok, akiket össze akart hozni.

Bonifác őrgrófot összeismertette Balduin gróffal. Tudta, hogy Bonifác tud németül, tehát képesek is beszélgetni egymással. Mellékesen megjegyezte, hadd tudja meg a fővezér, hogy a flandriai urak is a Szentföldre igyekeznek, tehát ő szívesen teszi meg Balduint a gályák parancsnokának. Ezzel megadta neki azt a tekintélyt, amelyet Bonifác tudomásul vesz, s ettől kezdve Balduinnak ha kimondatlanul is, de beleszólási joga van a keresztesek dolgába. Balduin pedig akaratlanul is azt fogja mondani, amit Dandolo sugall. Ezzel magukra is hagyta őket.

A többi francia úrhoz Henriket vezette, mivel megjegyezte, hogy Henrik tud latinul, tehát ő azokkal beszélhet. Szokják csak meg egymást.

Jolánt a komor Simon lovaggal szerette volna összehozni. Úgy sejtette, hogy az akaratos fiatal úrban kemény szenvedélyek lángolnak, tehát leghelyesebb szép ifjú nők által hatni rájuk. Szemével kereste a grófkisasszonyt. Hanem az Alexiosszal beszélgetett már kettesben. Az öregember mosolygott.

Még jobb – gondolta – Jolán által lehet kormányozni Alexioszt, és Alexiosz által Jolánt.

Szolgák hosszú asztalokon hozták be az ennivalót és az italokat. Minden terembe jutott egynéhány megrakott asztal. Köréjük székek is kerültek. Senki sem kínált, és bárki ehetett tetszése szerint. Ez is másképpen volt, mint az északi várak lakomáin, ahol kötelező volt a rontásig való evés, és a rosszullétig tartó ivás. Igaz, hogy ott a nagy ivásokon az asszonyok nem is igen vettek részt. De még a déli kastélyokban, ahol megbecsülték az asszonyokat és a könnyed életet, ott is szertartás volt az evés-ivás, amit itt rábíznak a vendégek tetszésére. Itt az urak nem az étkezésért, hanem csupán az együttlét gyönyöréért jönnek össze.

Alexiosz és Jolán között már egészen könnyedén folyt a beszélgetés. A herceg sok nyelven tudott, a grófkisasszony pedig nagyon könnyen tanulta az új szavakat. Kapcsolatuk hát egyre erősebb lett. Ide-oda jártak a palotában. Nevetve indultak felfedező utakra a távolabbi termek felé. Oda-odamentek az asztalokhoz, és végigkóstolták apró kortyokban a borokat. Alexiosz szándékosan ivott. Mihamarabb el akarta veszteni a felelősségérzését, hogy egy homályos sarokban átölelje és megcsókolja Jolánt. Jolán is ezt várta, ő tehát alig ivott, hogy teljes józansággal kiélvezhesse a csók gyönyörét.

Össze is karolhattak. Senki se törődött velük. Jolán elbeszélte, hogy apáca akart lenni.

– Miért nem lettél? – kérdezte Alexiosz, és forró lett az arca.

Jolán eddig maga sem tudta egész pontosan, de most, amikor az elpiruló trónkövetelőt már a magáénak tudta, meg kellett mondani, és ezzel tisztázta maga előtt is:

– Hatalmas akarok lenni. Odahaza mindig másé volt a hatalom. Kolostorba vonultam volna, ha jószántamból tehetem. De megkövetelték tőlem. Hát nem megyek, és én hatalmasabb leszek, mint ők, akik kényszeríteni akartak.

Felmagasodott, és szempárja parancsolóan, de biztatóan is nézett Alexioszra, akiben már a bor lelke is megkezdte boszorkánytáncát. És erre a hatalomvágyra felrémlett előtte anyja képe, aki mindennél jobban szerette a hatalmat. Egyszerre borította el a félelem és a vágy. A szobában nem is voltak sokan, azok se figyeltek ide. Jobb karjával átkarolta Jolánt, és megszorította a mellét. Az lehunyt szemmel hagyta. Azután az ajkak is összehajoltak.

Mikor szemeiket kinyitották, hosszú termetű, sima arcú lovag" állott előttük, és csodálkozó, derűs szemekkel, mosolygó ajakkal nézett rájuk. Alexioszba azon nyomban visszatért a józanság. Szégyellte magát. Nem is mert Jolánra nézni. A grófleány azonban semmi szégyellnivalót nem érzett. Jókedvűen visszanevetett a barátságos idegenre, aki erre bort töltött egy ezüstkehelybe, és feléjük köszöntötte. Franciául. Alexiosz értette:

– Éljen a szerelem!

– Mit mondott? – kérdezte Jolán szerelmesétől. Az lefordította latinra. Erre a nő odament az asztalhoz, és felvette a maga poharát, és az idegen lovagéval csendítette:

– Éljen – mondta latinul.

Alexiosz dühös volt a hosszú emberre, aki idejött tönkretenni ezt a mámoros percet, de nem tehetett egyebet, mint hogy ő is mosolygott, és újra töltött magának.

Mikor már ittak, a francia mélyen meghajolt előbb Jolán előtt, majd Alexiosz felé, és bemutatkozott:

– Pierre de Courtenay, Auxerre és Namure grófság nélküli grófja.

Jolán azonnal megértette, és felnevetve válaszolt:

– Én meg Flandria grófság nélküli grófnője vagyok. Ő meg Bizánc császárság nélküli császára.

Pierre arcán csillogott a jókedv. Egyszerre németül szólalt meg, méghozzá flandriai tájszólásban:

– Úrnőm, tehát te is azért szaladsz hazulról, mert odahaza vannak idősebbek is, neked pedig nem elég, ha a rokon uralkodik.

– Én magam akarok uralkodni – csillant vissza Jolán.

Pierre azonnal észrevette, hogy a német beszédből Alexiosz mit sem ért, tehát bátran így folytatta:

– Vagyis azt reméled, hogy ő visszajut a trónra, és te akkor császárné leszel. – Nem nézett közben Alexioszra, nehogy az kitalálja, hogy róla beszélnek. Tudta, hogy ha Jolán valóban szerelmes Alexioszba, akkor nyomban elfordul tőle, és a bizánci ifjúval karján távozik. Az se baj. Többé úgysem látják egymást. De ha nem megy el, ha visszanevet rá, akkor nem a trónkövetelőbe, hanem a trónba szerelmes. Akkor pedig ugyanaz hajtja a világba, ami őt. És ezzel a gyönyörű nővel együtt ők játszva megszerezhetik bárhol a hatalmat. Még az is átfutott a fején, hogy Jolán bizonnyal a trónkövetelő menyasszonya. Nos, ez esetben, ha ő meghódítja és szeretőjévé teszi a nőt, s idővel a trónkövetelő valóban trónra jut, úgy végeredményben ő, a császárnő kegyence fog uralkodni Bizáncban. De lehet, hogy egészen másként alakulhatnak a dolgok. Mindenesetre figyelni kell, mit szól most Jolán.

Jolán szemei pedig kitágultak. Piros lett az arca. El akart fordulni a modortalan lovagtól. De ugyanakkor az jutott eszébe, hogy az, úgy látszik, lelkébe lát... vagy túlságosan hasonló módon gondolkozik, mint ő. Erre rámosolygott, és azt kérdezte:

– Te talán úgy képzeled, uram, hogy a hatalmat szerelem útján kell megszerezni?

– Mindegy, milyen úton szerezzük. A hatalmat meg kell szerezni. És a szerelemnél nincs szebb dolog a földi életben. Miért ne lehetne hát ugyanegy az uralkodás és a szerelem? Szerelem által uralkodni, és uralom által szeretni, ugye, ezt keresed te is? Mert én ezt keresem.

Jolán nem felelt, csak a szeme csillogott, csak a homloka bólintott igent.

– De ő szeret téged – mondta Pierre.

– Engem az szeret, akit akarok – így Jolán, aki most talán a nem túl sok bortól, talán attól az izgalmas hangulattól, amely Alexiosz csókjával kezdődött és Pierre szavai nyomán bontakozott ki, sajátos mámor ködébe merült, és ki mert mondani mindent, amire gondolt. Courtenay testében pedig egyszerre remegő izgalom hullámzott fel. Sok asszonyhoz volt köze már eddig. Ilyennel sohasem találkozott. Szerette volna megfogni a kezét, vagy még inkább letérdelni elébe, s megkérdezni, vajon azt is akarja-e, hogy ő szeresse?

De Alexiosz most beleszólt. Akaratlanul is kényszeredett hangon:

– Szeretném tudni, miről beszéltek.

Jolán ránézett, mintha most jutna csak eszébe, hogy a herceg nem tud németül, s bocsánatkérő tekintetet vetett rá, s engesztelésül megszorította a kezét. Tudta, hogy Pierre látja ezt a mozdulatot is, de nem volt baj, hiszen kétségtelen, hogy a lovag érti minden gondolatát, amiként ő is – úgy vélte – máris pontosan átlát a francia lovagon.

Itt, úgy látszott, szokásban volt, hogy a hölgyek és urak egymásba karoljanak. Jolán hát egyszerre öltötte karját mind a két férfi karjába. Vitte őket a nagyterem felé, ahol most felerősödött muzsika.

Ilyen közelségben még sohasem volt férfival, mint ma. Kétfelé karolva úgy érezte, hogy ez már maga a vágyott vétek, és csodálatos gyönyörök következnek most az életében. Uralkodni fog a szerelem által, és szeretni fog uralom által, amint az imént tanulta., Mintha a világ tárult volna ki előtte, ahogy kiegyenesedett derékkal vonult a két fiatal lovag között a másik terembe, ahol a vendégek a falak felé húzódtak vissza, mert a középre táncosnők vonultak, akik zeneszó ritmusára hajlongtak, keringtek és forogtak. Ilyet sem láttak még az idegen lovagok.

Az egyik velencei hölgy közben a két férfiba karoló Jolánra nézett, és azt mondta férjének:

– Parázna asszony. Két férfiba karol. – A férfi legyintett:

– A barbárok közt bizonyára ez a szokás.

Az egyik északfrancia lovag is megbökte a másikat, és Courtenayék felé mutatott:

– Pierre valami parázna nőre akadt. Egyszerre két lovagba karol. – De a másik legyintett:

– Velencében bizonyára ez a szokás.

Balduin és Henrik is éppen egymás mellé kerülve, figyelte Jolánt, amint lovagjait a táncosnők látványa felé vezeti.

Balduin ezt mondta:

– És Jolán odahaza apáca akart lenni.

Henrik mosolygott:

– Hadd csak. Az odahaza volt. Jolán mindenütt hamar megtanulja, hogy mi a szokás.

– Itt az lenne a szokás, hogy a hölgy két férfiba karol? – kérdezte Balduin. Hanem Henrik, aki Velencében már sok dolgot megsejtett, nevetve így felelt:

– Nem. Hanem itt az a szokás, hogy mindenki minden eszközzel hatalmat akar.

8

Másnap délelőtt, a doge tárgyalószobájában a megjelenő urak már mint jó ismerősök találkoztak.

Az asztalfőn ült hatalmas, faragott karosszékben Dandolo, tőle jobbra Guido apát, balra Bonifác őrgróf. Utánuk egy-egy velencei úr következett, az egyik a kincstáros, a másik a hajóhad felügyelője. Ezután egyik oldalon a két legelőkelőbb északfrancia lovag, Simon de Monfort és Pierre de Courtenay. Velük szemben a két legelőkelőbb délfrancia, Villehardouin és Otto de la Roche.

A kérelmet Bonifác terjesztette elő.

Előadta, hogy szerződést szeretnének kötni a velencei nagyrabecsült köztársasággal, amelynek értelmében a velencei gályák a francia partokról átszállítanának az egyiptomi kikötőkig négyezerötszáz lovagot, kilencezer fegyverhordozót, húszezer gyalogos vitézt minden fegyverzetükkel, lovaikkal és málháikkal. Ezeket az út folyamán, és azután a hadjárat ideje alatt egy esztendeig a velenceiek élelmeznék, azoknak lenne gondja, hogy az eleség eljusson utánuk az úton, amely Egyiptomtól a Szentföldig vezet, mivelhogy leghelyesebbnek látszott a keresztes had vezérkara előtt, ha a támadást nem a jól védett partvidék felől, hanem az egyiptomi határnál indítják a pogányok ellen. Arra kérte ennélfogva a fővezér lovagtársai nevében is Velence képviselőit, hogy számítsák ki, milyen összeget kell fizetniük, és milyen részletekben törleszthetik. Kérte, hogy vegyék tekintetbe, micsoda szent vállalkozásról van szó, és hogy mennyire az egész kereszténységnek, tehát a velenceieknek is kötelessége végrehajtani a Szent Sír visszavételének feladatát.

Az arcok komolyak voltak. Bonifác hangja kezdetben ércesen csengett, de amikor a közös keresztényi feladatokat említette, a meghatottság fátyola tompította a szavakat.

Mialatt beszélt, a velenceiek az előttük fekvő papirosra jegyezték a bemondott adatokat. A lovagok ugyan odanéztek, de nem tudták, micsoda számításokat végezhetnek. A lovagok közül csak Simon gróf tudott írni, de a számolás mesterségéhez éppen úgy nem értett, mint a többiek.

Amíg a kincstáros belemerült a számításokba, Dandolo ünnepélyes hangon válaszolt. Elmondotta, hogy Velence tisztában van azzal, milyen fontos keresztényi kötelességet teljesítenek a nagy hírű lovagok, és meg van győződve arról, hogy amit ilyen roppant hívő hadsereg, összesen harmincháromezer- ötszáz fegyveres vitéz, közöttük a világ leghíresebb lovagjai akarnak, azt földi erő nem akadályozhatja meg.

Simon de Monfort kérdően húzta össze a homlokát, amikor a doge a harcosok számát kimondotta. Dandolo felfogta az arcmozdulatot, s feléje fordult:

– Ti mondtátok, Bonifác őrgróf mondotta – itt maga elé nézett a papírra, és onnét olvasta fel – négyezerötszáz lovag, kilencezer fegyverhordozó és húszezer gyalogos fegyveres vitéz. Ez összesen harmincháromezerötszáz fegyveres.

– Az összeadás helyes, doge úr. De hogy lehet egybevenni a lovagok számát és a nem nemesekét? Te azt mondtad, hogy harmincháromezerötszáz fegyveres. Ilyen nincs. Ez négyezerötszáz fegyveres lovag és huszonkilencezer különböző fegyveres jobbágy.

– Összesen harmincháromezerötszáz ember – mondta most már mosolyra húzott szemmel Dandolo.

– Isten szemében egyformák vagyunk – szólt közbe az apát halk hangon. – Isten is csupán embereket lát.

– De a doge úr nem isten – így Simon. – Az emberek előtt pedig nem vagyunk egyenlők.

Erre azonban a gályák felügyelője avatkozott a csöndes szóváltásba.

– A hajók előtt azonban mégiscsak egyenlőek az utasok. A hajónak mindegy, hogy grófot hord-e vagy parasztot. A hajó csak azt kérdezi, hogy hány ember akar felülni rá. – Hangjában volt egy kis ingerültség, amit nem is akart leplezni. Igazán nem szerette a parasztokat, de ingerelte, hogy ezek a lovagok úgy elkülönítik magukat az Úr minden más teremtményétől, hogy még az is fáj nekik, ha összeadják őket a nem nemesekkel. Ez ellen a velencei polgári öntudata tiltakozott. A grófok azonban láthatóan egyetértettek Simon közbeszólásával. Még az egész életét a szegényeknek szentelő Bonifác is különösnek találta, hogy őt csak úgy összeadják a fegyverhordozókkal és gyalogos közemberekkel.

Időközben a kincstáros elkészült a számolással, és a telefirkált lapot Dandolo elé tolta. Az ránézett, utánaszámolt, közben félhangosan számokat mormogott, végül fejével igent bólintott, és a lovagok felé fordult:

– Amit akartok, nagy hírű lovagok, Velence készségesen teljesíti. Átszállítjuk a keresztes hadat a megjelölt kikötőbe, és ellátjuk egy kerek esztendeig eleséggel. Fizetni azonban előre kell, mivel magunknak is be kell szerezni azokat az árukat, amelyeket utánatok szállítunk, és hajóink addig, amíg a szent sereget hordozzák, más célra nem használhatók. Most pedig mondjátok meg, hogy milyen pénzben kívántok fizetni, hogy kiszámíthassuk, mennyi legyen az összeg, mivel mi itt velencei aranyban számolunk, s ebből nyilván nincs nektek elegendő. Mi azonban méltányosak vagyunk, és bármiféle arany- és ezüstpénzben elfogadjuk a szerződés teljesítését.

A lovagok már erre is döbbenten néztek össze. Arra nem gondoltak, hogy azonnal kell fizetniük.

– Annyi hozzájárulást Velence is vállalhatna a szent feladatból – mondotta bosszúsan Guido apát –, hogy legalább méltányos részletekben kéritek a költségeket.

– És addig mit egyenek gyermekeink és unokáink? – kérdezte olyan szelíd hangon a doge, hogy az apátnak arcába futott a vér dühében.

– Hogy mit egyenek? Hiszen gazdagabbak vagytok, mint a legdúskálóbb királyok. Nem halnátok éhen...

– Nem is akarunk éhen halni – viszonozta Dandolo változatlanul szelíd hangon.

– De hát tulajdonképpen mekkora összegről van szó? – kérdezte Pierre de Courtenay, aki sejtette, hogy az előrefizetés feltétele még csak a kezdet volt. Szinte tudta, hogy ebből a tárgyalásból nem fog az kiderülni, amit az összes többi lovag vár. Ő azonban nem bánta. Tegnap óta maga sem tudta már, hogy egyáltalán van-e kedve elmenni a Szentföldre. Tegnap óta egész lelke Jolánnal, és valami nagyszerűen dicsőséges kaland vágyával van tele. Olyan irányba szeretett volna indulni, ahová Jolán is velük tart. Abban pedig bizonyos volt, hogy a flandriai testvéreknek nem éppen a Szent Sír visszavételé a legeslegfőbb cél.

– Összeget csak akkor mondhatok, ha tudom, hogy milyen pénzben fizettek, mivel más értéke van a velencei aranynak, a bizánci aranynak, a kölni márkának vagy a magyar dénáriusnak. Kérlek is titeket, hogy ha lehet, ne dénárokban fizessetek, mivel azok kis pénzek, tehát nagyon nehéz leszámolni belőlük olyan nagy összeget.

Bonifác őrgróf felhúzta a vállát:

– Én bizony soha életemben nem ismertem ki magamat a különböző pénzek között.

A déli urak hallgattak. Jobbágyaiktól terményben kapták az adót. Pénzt általában úgy szereztek, hogy kiraboltak egy-egy kereskedőt, és azután e pénzen ruhát vagy fegyvereket vásároltak más kereskedőktől, vagy könnyedén kiadták, hogyha útrakeltek, és valamelyik városban időztek. Guido apátnak soha életében nem volt pénz a kezében. Simonnak meg egyszerűen nem volt kedve megszólalni. Hirtelen a gyűlölet és az utálat hullámai öntötték el a kicsinyes kalmárok iránt, akik az isteni feladatból is üzletet akarnak csinálni. Courtenay azonban, aki gyakran élt városokban, sőt otthon volt Párizsban, a király közelében, ismerte a pénz értékét. Tehát végül is ő szólalt meg ismét:

– Mondd hát kölni márkában.

A három velencei egyszerre hajolt maga elé. Morogva számoltak; a többiek kicsit értetlenül, kicsit megvetően figyelték. Végre azok elkészültek, összehasonlították az eredményt, s Dandolo megint a lovagok felé fordult.

– A legméltányosabban számítottunk. Higgyétek el, nem akarunk nyereséges üzletet kötni. Mi azzal járulunk a szent vállalkozáshoz, hogy nem keresünk rajta. Fizessetek 85 000 kölni márkát, és a hajók azonnal indulnak.

Simon ökle az asztalra zuhant.

– Hogy képzelitek? Hol van ennyi pénz a világon?

A többi lovag, akármennyire is idegenkedett a komor monfort-i gróftól, érezte, hogy most valamennyiüknek mellé kell állni, mert Velence ki akarja játszani őket. Mozdulataik nyomán oldalukon megcsörrent a kard.

Dandolo mosolyogva nézett Bonifác őrgrófra:

– Ti pénz nélkül akartok hadat viselni?

– Mi nem hadat akarunk viselni – válaszolt méltóságosan a fővezér –, mi Krisztus sírját akarjuk visszavenni. Mi egész vagyonunkat rááldozzuk erre a feladatra. Méltán vártuk tehát, hogy ti, akik ugyanolyan keresztények vagytok, mint jómagunk, ugyanolyan áldozatosan álltok mellénk ebben a küzdelemben.

– Olyanok vagytok, mint a hitetlenek! – szólt lihegve Guido apát. – Vesztek és eladtok. És drágábban adtok, mint amennyiért vesztek.

Dandolo fejében egy pillanatra átsuhant a gondolat, hogy megmagyarázza ennek a barbár papnak meg a többi barbárnak, hogyha az ember nem drágábban adna, mint ahogy vesz, akkor csakhamar tönkremenne. És a kereskedőnek nincs olyan hatalma, hogy rablásból éljen. De azonnal rájött, hogy ezek ugyan egy szót sem értenének ebből a beszédből, és még csak elmérgesednék a hangulat, mivel mindössze azt hámoznák ki a szavaiból, hogy rablóknak tartja őket. Tehát bűnbánó arccal nézett az apátra, s így válaszolt:

– Bizony, gyarló emberek vagyunk. De hát mit tehetnénk? Isten nem adott nekünk földet és hatalmat. Kénytelenek vagyunk kalmárkodni.

A lovagok közül egyedül Simonnak volt fogalma arról, hogy mekkora pénzbeli megerőltetésre képesek az összegyűlt lovagok. Szeretett volna túllenni ezen az egész undorító tárgyaláson, és soha többé nem látni velenceit.

– Kaptok 50 000 márkát és indulhatunk. – Szinte magát is utálta, hogy egyáltalán pénzről beszél, amikor Krisztus sírjáról van szó.

– 85 000-t mondtam, gróf uraim.

Bonifác őrgróf gyors véget akart vetni a vitának. Közbeszólt:

– Zálogba adom hozzá egész örökrészemet. – Azt hitte, ezzel busásan felülfizette az uzsorások követelését.

– Az 1000 márka – mondta Dandolo, aki pontosan tisztában volt az urak vagyoni lehetőségével. – Még 34 000 márka kell.

Az egyik délfrancia lovag felajánlotta, hogy a hátralékot talán fedezni tudják a zsákmányból.

– De addig nem indulnak el a hajók.

A lovagok arca vörös volt, csak Courtenay vonásain futott át a mosoly. Várta, hogy most mi következik.

A feszült csendben egyszerre csak megint megszólalt Dandolo hangja:

– Ide hallgassatok, urak. Velence hajlandó áldozni is értetek, a szent célok érdekében. Ha akarjátok ingyen szállítjuk át a hadat a tengeren, s akkor ezt a 34 000 márkát sohasem kell megfizetnetek. Az élelmezésért járó 51 000 márkát pedig ráértek akkor megfizetni, ha győztes harcaitokban már annyit zsákmányoltatok, hogy könnyűszerrel tesztek eleget kötelezettségeteknek.

A lovagok elképedve néztek az aggastyánra, akinek szeme most csillogni kezdett, s így beszélt:

– Nemcsak isteni feladatok lehetnek magasztosak, hanem a földiek is. Velence is tud önzetlen lenni. Velence mindig megvédi, aki hozzá fordul védelemért.

Courtenay izgatottan figyelte, hogy mi lesz ebből. A doge pedig folytatta:

– Hozzánk futott a trónjától igaztalanul megfosztott Alexiosz herceg, a bizánci császár fia, akinek apját bűnös kezek megvakították. Mi védelmet ígértünk, és megfogadtuk, hogy visszaültetjük jogos méltóságába. Ha tehát ti, mielőtt a Szentföldre mennétek, beveszitek Bizáncot, és Alexiosznak visszaszerzitek a trónját, akkor mi nem kérünk semmit a szállításért, és az élelmet utólag fizethetitek.

Bonifác őrgróf ebből csak a kaland lehetőségét értette ki. Miért is ne lehetne a szent csaták előtt még egy méltányos cselekedetet végrehajtani?

– Kitűnő – mondotta. És Dandolo azt is látta, hogy a két délfrancia lovagnak sincs kifogása a terv ellen.

Guido apát azonban remegő ajkakkal emelkedett fel, és hangja beleharsogott a terem levegőjébe:

– Átkozott, aki keresztényt uszít keresztény ellen. Átkozott, aki a keresztes had útját eltéríti a Szentföldről. Átkozott, aki apró önző okokból ritkítja a keresztesek sorait, mielőtt azok elérnék Egyiptom földjét. Nem vagy keresztény, Dandolo Henrik.

Simon de Monfort hevesen pattant fel:

– Jó lenne ugye, ha mi tönkretennők nektek Bizáncot? – De azután a déliekre nézett, s ugyanolyan gyűlölködő hangon mondta nekik. – És ugye, ti sem találtok semmi kivetnivalót a gyalázatos tervben? Persze, ha Bizánc elpusztul, azon nemcsak a velencei gazdagodik, hanem a provence-i eretnek is. A provence-i báró urak legszívesebben ugyanúgy kereskednének a tengeren, mint Velence vagy Bizánc. Ha tehát az egyik elbukik, ha Bizánc elbukik, helyére nemcsak Velence lép, hanem ti is. És ugye, jó lenne meggazdagodni, hogy azután hátat fordítsatok mindennek, ami szent, és eretnekeskedhessetek, ahogy akartok!?

De la Roche és Villehardouin egyszerre ugrott fel. Mind a ketten kardjukhoz kaptak. Simon is fegyveréhez nyúlt, és Courtenayre nézett, aki most már szintén kirúgta maga alól a széket, és egy lépéssel hátrált, hogy helye legyen, ha összecsapásra kerül a sor.

A velenceiek csodálkozva néztek össze, hogy egyszerre a lovagok egymást kívánják megölni.

– Megálljatok – kiáltott rájuk Bonifác. – Átkozott, aki keresztényre fog most fegyvert. Nevethetnek rajtunk a pogányok.

Az apát bosszúsan morogta a fővezér felé:

– Te is beleegyeztél volna már Bizánc megtámadásába.

Az északi és déli lovagok még mindig farkasszemet néztek egymással. Dandolo azonban békítő hanggal fordult feléjük.

– Most ne válaszoljatok nekünk. Menjetek haza. Gondoljátok jól meg a mi ajánlatunkat. Tudom én, hogy ilyen kérdésben nem lehet azonnal határozni.

– De lehet – így az apát. – Hiszen Bonifác őrgróf még csak nem is vezethetné Bizánc ellen a sereget. Aki a keresztesek fővezére, az addig nem vezethet hadat keresztények ellen, amíg nem győzött a pogányok felett. Erre megesküdött.

– Igaz – bólintott Bonifác.

– Még az se volna hiba – magyarázta fennakadás nélkül a doge.

– Nem is kell, hogy Bonifác lovag a lelke üdvösségét kockáztassa azért. A hajóhadnak olyan lovag is lehet a parancsnoka, aki eddig nem volt vezére a kereszteseknek. Akkor, ha van bűn, csupán az övé. Ti csak mentek utána, hogy megszolgáljátok azokat az előnyöket, amelyeket Velence nyújt a szent célért.

– Átkozott kísértő! – vágta az arcába Guido apát, de az aggastyán mintha észre sem vette volna az átkozódást.

– És ki lenne a vezér? – kérdezte Courtenay. Maga sem tudta pontosan miből, előre sejtette a választ. Monfort meg dühösen nézett bajtársára, hogy egyáltalán még beszél is erről, hogy egyáltalán kíváncsi a doge terveire.

– Tőletek függ, kit választotok erre. Például itt fog csatlakozni hozzátok a két flandriai gróf. És Balduin lovag híres vitéz.

– Nekünk ugyan nem lesz vezérünk! – kiáltotta Simon.

– Átok alá vetem, aki követi őt – jelentette ki az apát.

Courtenay arcán azonban most már megragadt a mosoly. Úgy vélte, hogy mindent ért. És arra gondolt, hogy Dandolo ugyan kitűnően mozgatja az embereket, de aki átlát a terven és az embereken, az átveheti a mozgató erőt is. Persze ő most itt nem mondhatott ellent Simonnak, nem erősíthette a déli lovagokat, akik, úgy látszik, szintén szívesen mennének egy bizánci zsákmányoló kalandra Alexiosz herceg kedvéért. De Alexiosz számára nyilván kevés jó fog származni ebből, ha ők megsegítik. Hanem hát ki törődik Alexiosszal? Alexiosz még Jolánt sem fogja feleségül venni Jolánnak majd ő lesz a férje, s akkor Balduin sógorává válik, akit segítenie kell, ha az lenne a fővezér. És ha Dandolo akarja, hát akkor nyilván úgy is fog történni. Csak valahogy Simont és az apátot kell innét elriasztani.

– Ne válaszoljatok – ismételte az öreg ember. – Menjetek haza, nyugodjatok le, pihenjetek, gondolkozzatok, vitassátok meg magatok között, és holnap találkozzunk békén ugyanitt.

– Mit mondhatnánk holnap? – kérdezte Simon. – Mi nem megyünk Bizáncba.

– Akkor talán gondoljátok meg, hogy miképp szereztek 85 000 márkát. Nekünk úgy is jó. Ti fizettek, mi szállítunk. Így követeli Velence érdeke.

– Nem vagytok keresztények – sütötte szavaira a bélyeget Guido apát.

Dandolo keményen a főpap szemei közé nézett:

– Apát uram, mi jó keresztények vagyunk. Imádkozunk, gyónunk és áldozunk, ahogyan a szabályok megkívánják. Isten meg is segített mindig. De ugye, hallottad már a mi réges-régi mondásunkat: előbb velencei vagy, és csak azután keresztény. Mert ha nem vigyáznánk Velencére, keresztények sem tudnánk lenni, mivelhogy akkor elpusztulnánk mind egy szálig. És Isten azt akarja, hogy teremtményei éljenek az ő dicsőségére.

Ezekre a káromló szavakra az apát fehérre sápadt. Simon sarkon fordult, és kifutott a teremből. A többiek meghökkenten néztek össze.

– Szóval, uraim, holnap ugyanitt találkozunk – fejezte be a tanácskozást a doge, és felemelkedett. A két másik velencei is felállt, s követte Dandolót, mindhárman kivonultak a helyiségből.

– Sátán, ne kísérts! – remegte a főpap ajka.

– Induljunk vissza azonnal – javasolta a fővezér. – Itt csak a kísértés vár reánk. Üljünk hajóra, fordítsunk hátat Velencének. Hiszen magam is majdnem megtévelyedtem.

Hanem akkor Courtenay egészen könnyed hangon, amely sértve ütötte meg az apát fülét, ezt kérdezte:

– És mi lesz akkor a keresztes hadjárattal?

A többiek döbbenten néztek össze. Csak a hosszú lovag mosolygott, és így folytatta:

– Alighanem igaza van a sátán követének: legjobb lesz, ha most lepihenünk, és azután magunk vitatjuk meg, hogy mit lehet csinálni. Mert egyszerűen hazamenni, ez azt jelentené, hogy lemondottunk a Szentföldről.

Aggodalmas csend zuhant közéjük: kétségtelenül igaza volt Pierre de Courtenaynek.

Ő indult el először. Az ajtónál már alig gondolt a vita izgalmaira. Jolánt akarta már mihamarabb látni.

A többiek lassan, tépelődő arccal követték.

9

Odakint az égre egymás után ültek ki a csillagok, de a levegő még sötétlila volt. Hanem a szobára már ráborult a feketeség. Jolán azonban még mindig nyakig húzta magára a takarót, noha a fülledt meleg egyre kibírhatatlanabb volt. De nem mert még a testére nézni.

Mikor egyedül maradt, alig alkonyodott, és most már este van. De még ennél is hosszabbnak tűnik az idő. Hiszen azóta a gondolatok olyan gyors összevisszaságban váltogatták egymást, mintha napok óta idézné fel magának a képeket.

Réges-régi dolgokra akart gondolni, hogy elterelje emlékeit a mai délutánról, hanem ami történt, vissza-visszatolakodott. Nem lehetett tudomást nem venni róla.

Pierre de Courtenay. Pierre de Courtenay. Pierre de Courtenay.

Nem mert arra gondolni, amire gondolt, hogy hátha most már nincs menekvés, és a lelke el fog kárhozni a túlvilágon.

Milyen könnyű volt gondolatban játszani a bűnnel. Milyen könnyű volt egyszerre két férfiba karolva számítgatni a hatalom lehetőségeit.

De mi lesz most?

Kolostorba kell menni, hogy egész életén át vezekelje ezt az egyetlen délutánt.

Most már nyugodtan vallhatnának neki bátyjai azokról a vétkekről, amelyeket csak akkor tudna igazán felfogni, ha asszony volna. De vajon ugyanezt a vétket megvallhatja ő is a bátyjainak?

Mégis el kell menni apácának. Pierre de Courtenayt pedig soha többé nem szabad látnia, nevét nem szabad kimondania.

Ugyanakkor azonban azt is tudja, hogy ez nem így lesz. Ő nem vonul kolostorba, és Pierre-t látni fogja. És attól is fél, hogy bejön valaki, mert nem lehetne most nem beszélni róla.

S amikor már odakint is teljes lett a sötét, egyszerre a háborgó lélek is csendesülni kezdett.

Vajon valóban jóvátehetetlen bűn ez? Hiszen ha Pierre felesége lesz, akkor nap mint nap ismételhetik a mai délutánt, és pap fogja áldását adni erre.

Ahogy pedig ez az eszébe jutott, már maga idézte a délutánt. És jó volt újra meg újra végiggondolni az egymást követő pillanatokat attól a perctől kezdve, amikor Pierre hosszú, vállas alakja, mosolygó sima képe megjelent az ajtóban.

És felvonulnak az elmúlt képek, elcsendült szavak. Öröm és szorongás, gyönyörűség és ijedelem váltogatta egymást. Míg egyszer azután a boldogság elborított mindent, és fokozódott, lángot vetett. Majd egy elfutó pillanatra megint fellobbant a rémület, és hörgő kiáltást követelt a fájdalom. Ennél az emléknél a takarót még görcsösebben szorította az állához. De azt a rémületet és azt a fájdalmat az áhítat és gyönyörűség olyan lobogása követte, amihez hasonlót nem érzett soha életében. És ennél az emléknél Jolán végre ledobta a takarót, és élvezte, ahogy testét átöleli a sötétség melege. Végig mert már nézni meztelenségén, amely karcsún és bágyadtan fehérlett az ágyon. Karjait feje alá görbítette, és egyszerre a tapasztalat öröme és büszkesége töltötte el. Hirtelen gúnyos megvetést érzett a világ valamennyi szüze iránt. Hiszen azoknak fogalmuk sincs, mivel ajándékozta meg Isten az embereket.

Hogy lehetne az bűn?

– Pierre de Courtenay – mondta hangosan, és sírni szeretett volna az örömtől. – Császárné leszek és Pierre de Courtenay a császár.

Erről jutott eszébe Alexiosz.

Fel kellett nevetnie. Szegény Alexiosz, milyen szerelmesen néz rá. Tegnap végre meg merte csókolni. És azután jött Pierre de Courtenay, mosolygott, ölelt... és íme.

De mi lesz Alexiosszal? Hiszen ő a trónkövetelő, és nem Pierre.

Valószínű, hogy Alexiosz lesz a császár. De Alexioszon is ő fog a uralkodni. Ám Alexiosz sértődötten fordul majd el, ha ő talán már holnap férjhez megy a francia lovaghoz. Nem fog elfordulni. Alexiosz az ő rabja marad. Alexiosznak reménykednie kell, hogy egyszer ő is elérheti azt, amit Pierre de Courtenay elérhetett. Ezt a testet.

Kezeit végighúzta mellein, derekán és combjain. Büszke öntudattal örült szép formáinak.

Vajon – töprengett – nem kellene egyszer Alexiosznak is megismernie ezt a gyönyört, hogy azután mindig vágyódjék utána?

Vajon más férfi másmilyen? Vajon eleget ismert, aki csak egyetlen s férfit ismert? Hiszen a férfiaknak mindig új meg újabb asszony kell.

Milyen más szemmel fog ma este végignézni a férfiakon, mint akárcsak tegnap! Most már tudja, hogy a női tekintet mit ígér a férfi szemének. Ezt ígéri. Ezt ígéri minden apró érintés, amikor kéz a kézhez ér vagy éppen kéz kezet szorít.

Elképzeli, hogy ha most Alexiosz bejönne... és fejével nemet int. Pierre kell. Újra meg újra csak ő. Alexiosznak elég lesz a titkos kézszorítás. De az okvetlenül szükséges, mert hátha valóban császár lesz. Ezt még Pierre is megértheti, hiszen ő is uralkodni akar.

És ők ketten együtt fognak uralkodni.

Ma estére pedig bátyjai éppen Pierre-t és Alexioszt hívták meg ide. Alexiosznak meg kell szorítania a kezét, ígérni kell, hogy reménykedjék. De Pierre-nek éjszakára titokban vissza kell majd jönnie, hogy újra meg újra, hogy mindig...

10

A doge dolgozószobájában ezen az éjszakán nem hunytak ki a mécsek. A vén ember még jobban be volt bugyolálva, mint máskor, de lankadatlan éberséggel ült asztala előtti karosszékében. Körülötte tanácsosok ültek, titkárok álltak, és küldöncök sürögtek. Most nem volt idő az alvásra, mivel itt volt a pillanat, Velence nagy pillanata. 33 500 kitűnően felszerelt, jól vezetett keresztes rajtaütéssel be tudja venni Bizáncot. Az már a fővezér dolga lesz, hogy a híres város a győzelem pillanatában lángokban álljon. Az üszköket azután át lehet adni Alexiosznak, mint jogos örökséget. De még ez sem elég. A romokat olyan adósságok kell hogy terheljék, amelytől a város egész kereskedelme nyög. Ennélfogva Velence nem adja ingyen a segítséget. Velence megsegíti Alexioszt, odavezérli a kereszteseket, és visszaadja a hercegnek trónusát, ennek költségeit azonban Bizáncnak kell viselnie.

Meg kell keresni tehát Alexioszt, sürgősen idehívatni, és megkötni vele az írásbeli szerződést.

Futárok indultak a vendég úr otthonába. Ott arról értesültek, hogy a herceg Balduin gróf úrékhoz ment vendégségbe. Odamentek hát utána, de ott sem találták meg, onnét már eltávozott.

– Keressétek tovább! Forgassátok fel egész Velencét, de még az éjjel itt legyen – rendelkezett Dandolo.

Csak nem akar túljárni az eszemen a kölyök? – Ez a kérdés rémlett fel agyában. További intézkedéseket adott ki:

– Figyeljétek az összes keresztes pap és lovag otthonát; különösen Guido apátét és Simon de Monfort-ét. Ők ne tudják meg, hogy figyelik. De a herceget, ha ott lenne, onnét is hozzátok el. – És mindenesetre azt is megparancsolta, hogy kutassák át a vendég út után Velence valamennyi rossz hírű házát. Elvégre, ismervén Alexioszt, valóbbszerűnek tetszett, hogy ott szórakozik, mint hogy cselszövésben jár.

Azoktól a közegektől, akik Balduinék házát figyelték, megtudta, hogy Pierre de Courtenay úr éppen együtt tölti az időt a flandriai testvérekkel. Ez tetszett neki. Balduinnal már megvolt a megegyezés. Délután letárgyalták a feltételeket. Velence mindenben Balduin mögött áll. Balduinnak csak annyi lesz a dolga, hogy a meghódított várost átadja Alexiosznak. De a városnak égnie kell.

Az ellen pedig senkinek sem lesz kifogása, ha csupán a városát kapja vissza a herceg. Görögország azonban azé, aki elfoglalja.

Erről írásbeli szerződést is kötöttek, amelyet a doge elhelyeztetett titkos levéltárában. Ha Görögországot leszakítják Bizáncról, akkor soha többé nem támadhat új életre.

Míg azonban Alexioszra várt, rájött Dandolo, hogy még ez sem elég. Görögországnak sem szabad egy kézben maradnia. Fel kell osztani a lovagok között, marakodjanak rajta. Az persze kétségtelen volt, hogy ha Bizánc bevétele után még az ország felosztására is sor kerül, ez a had ugyan sohase jut el a Szentföldre. De hiszen Velencének nincs baja a hitetlenekkel. Sőt: Bizánc bukása után még teljesebb lehet közöttük a béke, s a keletről érkező fűszereket a velencei kalmárok gályái szállíthatják Nyugat minden királyságába.

Következő tehát a feladat: megbeszélni a legfőbb lovagokkal, hogy ők is részt kapnak győzelem esetén Görögországból. Elsősorban a déli grófokra gondolt. Az északiak – azok rábeszélése a nehezebb feladat, mert Guido apát valóban keresztes háborút akar, Simon lovag pedig attól fél, hogy egy ilyen győzelem a déli grófokat erősítené meg. Márpedig a déli urak egyre önállóbbak akarnak lenni.

Megnyugtató volt azonban, hogy az északi Pierre de Courtenay, aki a legnagyobb tekintélyűek közé tartozik, ma este éppen Balduin házában mulat. Ott valamiféle szövetség van kialakulóban, ami jelenleg csak előnyös lehet Velencére. De így Pierre úr nem alkalmas arra, hogy neki ígérgessen Balduin háta mögött görög földet. Erre éppen a délieket kell felhasználni.

Indultak tehát az új futárok az éjszakába. Egyik Otto de la Roche-ért, a másik Godofréd de Villehardouin lovag lakására.

Az éjszaka folyamán külön-külön mindkettő megjelent, és a doge előadta nekik, hogy ha seregükkel együtt részt vesznek a hadjáratban, akkor olyan óriási földdarabokon osztozkodhatnak, mint Boiotia, Attika, Peloponnészosz.

Ezeknek a földrészeknek a neveit az urak régi mesékből ismerték. Trója és Nagy Sándor történetének emlékei lebbentek fel a mécsláng fénykörében, és úgy érezték, hogy a mesevilágba indulnak hódító útra.

Dandolo gyorsan észrevette, hogy ez a lehetőség kedvesebb is nekik, mint az egész keresztes hadjárat, már csak azért is, mivel az északfranciák ellenére csinálhatják. Persze, itt vigyázni kellett. Az északiak nem szakadhatnak le, mert akkor kisebb lesz a sereg, és ez az eredmény rovására mehet.

Mindenesetre megkötötték a titkos szerződéseket az urakkal, hogy ezzel annak is elejét vegyék, hogy a győzelmes Balduin túlságosan nagy hatalomra tehessen szert.

Most még csak Alexiosszal kellett volna szót érteni, és az északiakhoz hozzáférkőzni. Az északiakat nem csábítja túlságosan a görögországi birtok, mivel nincs arrafelé közvetlen útjuk. A provence-iak egyszerű hajóúttal köthetik össze hazájukat és szerzett gyarmatukat. Az északiakat mással kell kecsegtetni.

Tehát beszélni kell Courtenayval. Csakhogy Courtenay még mindig Balduinéknál van. A megfigyelő szolgák pontosan tudtak mindent. Így Dandolo azt is tudta, hogy késő éjszaka végre búcsúzkodni kezd a vendég, azt is, hogy kijön a kapun, sőt azt is, hogy nem megy haza, hanem bárkájával sétautat tart a keskeny csatornákban. Később hírt hoztak arról, hogy a bárka visszakanyarodott a flandriai vendégek háza elé, ahol a kapuban Jolán grófkisasszony várta Pierre gróf urat, hogy együtt tűnjenek el a bejárat sötétségében.

Dandolo nevetett.

– Szóval ő követni fogja Balduinékat. Lehet, hogy ő is tudja már, hogy Balduin a fővezér, s már csak azért is hódol a húgának. Most már tényleg csak Alexiosszal kell megkötni a szerződést.

Alexiosz azonban nem volt sehol.

Alexiosz hanyatt feküdt a bárka puha kerevetén, nézte a csillagos eget. A két evezős némán röpítette a holdfényes vízen, amely puhán ringatta a hontalant. Azt a parancsot adta, hogy megállás nélkül evezzenek összevissza a csatornák között, amíg csak másképp nem rendelkezik.

Mikor kilépett a vendéglátó ház ajtaján, úgy hitte, hogy hiábavaló az egész élet, céltalan minden, és jobb volna nem élni, mint mellében viselni boldogtalan szerelmének a fájdalmát. Gyűlölt mindent: Velencét, a kereszteseket és főleg Pierre de Courtenayt.

Már tegnap este, amikor végre meg merte csókolni Jolánt, s utána felnyíló szemei előtt ott állott a sima arcú, hosszú lovag, elfogta az a rossz érzés, amely azóta egyre fokozódott. Ma egész nap veszedelemben érezte boldogságát, s íme, most itt a bizonyosság.

Igaz, Jolán egész este mellette ült, kezét néha titokban megérintette, egyszer meg is szorította, de szemeit mindig csak a franciára függesztette.

Sokat ittak ott mindannyian, és amikor már mindent színes gombolyagba burkolt az alkohol gőze, egyszerre Jolán kijelentette, hogy Pierre de Courtenaynak lesz a felesége.

Alexiosz nem is tudja, hogy az úrnő bátyjai mit mondtak erre. Ő maga megszédült a rémülettől. De akkor vele senki se törődött, és egyszerre csak azt vette észre, hogy Balduin és Henrik grófok ugyancsak ölelkeznek jövendő sógorukkal.

Fel kellett állni és menni, A többiek alig tartóztatták. Udvariasan köszöntek el egymástól. De Jolán mégis kikísérte a szomszéd szobáig. És ott megint megszorította a kezét.

S akkor, mintegy búcsúzóul, megint megcsókolhatta. Ebben a csókban pedig – Alexiosz tudja, hogy nem téved, hiszen teljesen kijózanodott –, ebben a csókban megint csak ígéret volt... több, mint ígéret: biztatás.

De hát akkor miért megy feleségül a grófság nélküli grófhoz, amikor jól tudja, hogy ő is feleségül venné?

Ezen töprengett már hosszú idő óta a ringató bárkában. A fájdalom, amely kezdetben tűrhetetlen volt, egyre édesebbé vált. Már szinte jó volt keseregni saját szerencsétlenségén. És a könnyei csak ekkor indultak meg. Amíg rémült kietlenségében érezte veszteségét, száraz maradt a szeme, de amikor már élvezni kezdte szenvedését, jóleső sírás fogta el.

Így sírt néha a börtön magányában, ha eszébe jutottak szabad éveinek képei, különösen, ha az elvesztett női arcokra gondolt. S ezért most egyszerre oly élesen rémlett vissza egykori börtöne, amelyben három esztendőt töltött, mint még soha, amióta sikerült kiszabadulnia. És elcsodálkozott, mennyire elfelejtette rabságos múltját.

Ha egy évvel azelőtt valaki azt mondja neki, hogy szabad ember, aki Velence csillagfényes éjszakájában puha, ringató bárkában siklik a vízen, és szerencsétlen szerelmén kesereg – az elérhetetlen boldogságnak tűnt volna előtte. Nos, itt van az elérhetetlen boldogság, elérte: szabad, kényelmes életet él, és reménytelen szerelme miatt zokog.

De vajon tényleg reménytelen? Akkor mit jelentett az az ígérettel teljes búcsúcsók?

Felült fektéből, akaratosan megmarkolta a bárka szélét, és úgy fogadta meg, hogy nem nyugszik addig, amíg Jolán nem lesz az övé. Legyen bár vetélytársa felesége, történjék bármi. Jolánt el fogja érni.

Egyszerre piros fény csapott a szemébe. Két, fáklyákkal kivilágított bárka közeledett, és közrefogta az ő vízijárművét.

– Alexiosz herceg úr? – kérdezte valaki.

– Én vagyok.

– A doge úr parancsa, hogy keressünk meg téged, és alázatosan hívjunk meg a palotába.

Ott pedig megtudta, hogy napokon belül megindul a hadjárat Bizánc felé, hogy ő visszakaphassa trónusát. A fővezér Balduin gróf lesz. De a segítség költségeit neki kell viselnie, azaz alá kell írnia egy kötelezvényt valami kimondhatatlanul nagy összegről, amely akkor fizetendő, ha már császár lesz.

Alexiosz alkudozás nélkül aláírta. Így várta ezt Dandolo is, aki igen együgyű embernek tartotta a herceget. Holott Alexiosz már akkor, amikor ismertették vele kötelezettségeit, előre elhatározta, hogy mindent megígér, mert semmit sem fog betartani. Gyűlölte Velencét és a kereszteseket. És most már az is biztos, hogy ha Balduin a vezér, akkor Courtenay is ott lesz, és remélhetőleg Jolán is. Akkor pedig előbb ő lesz császár, azután övé lesz Jolán, majd Bizánc birtokában szétveri a kereszteseket, s azután Velence várhatja tőle az aranyakat. Meg se nézte tehát, hogy mennyi a tartozása. Aláírta.

Még nem tudta, hogy Bizánc birtokában hogyan is fog visszaütni a keresztesekre. De annyi bizonyos volt, hogy nem úgy fog történni semmi, ahogy azt Dandolo, Balduin és főleg Courtenay elképzeli.

Hazamenet még hevítette az izgalom, hogy túl fog járni mindenkinek az eszén, de amikor lefeküdt magányos ágyába, megint visszatért a szomorúság. Görcsösen igyekezett a börtönre gondolni, s összehasonlítani azt az állapotot a maival, hogy így vigasztalja meg magát.

11

Másnap délelőtt Dandolo Henrik jól látta az arcokról, hogy minden úgy történik, ahogy ő elképzelte. Guido apát és Simon lovag még komorabb volt, Bonifác tekintetében bizonytalanság vibrált, de a két déli gróf és Courtenay derűsen mosolygott.

– Meggondoltátok a dolgot, gróf urak? – kérdezte Dandolo.

Az apát szólni akart, de Villehardouin megelőzte. Egész éjszaka a Peloponnészoszról ábrándozott, amelynek ő lehetne a hercege.

– Én úgy vélem, hogy szent ügyünket elősegítené, ha megfogadnók a doge úr tanácsát.

Guido apát és Simon elképedve fordult feléje, de Otto de la Roche helyeselve bólintott:

– Én is úgy találom, s azt hiszem, valamennyien.

Simon felállt, és szembehajolt a két lovaggal:

– Hűtlenek! Elárultátok a keresztet. Eretnekek! Csak menjetek, kárhozzatok el. De nélkülünk. Mi azonnal indulunk haza.

Hanem ekkor váratlanul Courtenay megfogta a kezét:

– Ne légy meggondolatlan, Simon. Hogy mehetnénk mi haza, amikor a provence-iak hatalmas birtokokat akarnak szerezni? Csak nem járulhatunk hozzá, hogy ők gazdagodjanak, hatalmasodjanak, és mi elessünk ettől a gazdag lehetőségtől?

Simon döbbenten nézett Pierre-re:

– De hát ki megy közülünk ezekkel?

– Mindannyian, Simon. Reggel beszéltem már valamennyi lovaggal. Senki sem akar kimaradni a diadalból, és valamennyi el akar jutni utána a Szentföldre. Enélkül pedig nincs keresztes hadárat. Jól tudod ezt te is.

De erre felállott Bonifác őrgróf, aki tegnap óta csak annyit tudott, hogy nem érti, mi történik itt, de valami nagyon tisztátalan dologba keveredett.

– Hát én nem megyek.

– És átkozott, aki megy – dörögte az apát.

De most már Courtenayé volt a szó. Jól látta Dandolo is, hogy felesleges beszélnie, az okos lovag mindent igen jól elrendezett. Nem értette egészen, hogy miként jutott idáig a francia fiatalúr, de nagyon hasznos, hogy idáig jutott.

Courtenayval pedig az történt, hogy miután bejelentette házassági szándékát, és a flandriai grófokkal rokonul fogadták egymást, alaposan végiggondolta a lehetőségeket. Éjszaka azután visszatért Jolánhoz, akiről meglepve vette tudomásul, hogy ha hatalomról van szó, milyen hideg körültekintéssel tud gondolkozni. Tehát miután visszatért, egészen hajnalig szerelemmel és tervezgetéssel töltötték az időt. Gyönyörrel fedezték fel, mennyire egymásnak teremtette őket a teremtő Isten. Tudták már, kettejük előtt nincs akadály.

Együtt beszélték meg, hogy mi a teendő. Amikor Pierre részletesen beszámolt szerelmesének a keresztes lovagok ellenségeskedéséről, akkor Jolán hívta fel a figyelmét, hogy meg kell akadályozni, nehogy az egyik vagy másik fél serege lemaradjon a bizánci vállalkozásból. Mert azt már biztosan tudták, hogy ennek a kalandnak a győztesei ők ketten lesznek. De mindenekelőtt győzni kell, és ehhez sok vitézre van szükség.

Courtenay egészen biztos volt, hogy a provence-iak nem fognak tiltakozni a kaland ellen. Simonnak igaza volt abban is, hogy déli grófoknak okvetlenül előnyös, ha Bizánc elbukik. Tehát ők mennek. Simon azonban nem megy, mert ő valóban keresztes háborút akar. És megtörténhetik, hogy visszatartja a többi északi grófot. – Tudta már, hogy mit kell tennie.

Kora hajnalban elhagyta szerelmese ágyát, és kilopódzott a házból. Bárkájába ült, és egymás után felkereste az északi urak otthonát. Felkeltette őket álmukból, és előadta, hogy nem engedhetik el a délieket, hogy azok egyedül gazdagodjanak. Ezt az érvelést mind megértette.

Ezért most, amikor Bonifác kijelentette, hogy nem jön, már tudta, hogy mit feleljen neki:

– Bonifác őrgróf, te nem hagyhatod el a seregedet, amelynek vezetésére esküt tettél. Mi lesz velünk nélküled? Mi elmegyünk, mert Bizánc elfoglalása nélkül nincs keresztes hadjárat, de onnét mi a Szentföldre indulunk, ahová neked kell vezetned minket. Hogyan élhetnél tovább a meg nem tartott eskü emlékével?

Bonifác tekintete kétségbeesetten kért segítséget Guido apáttól, aki szinte önkívületben volt a dolgok ilyetén elfordulása miatt.

– Ne feledd, hogy keresztény vagy – ezt mondta a pap.

– Ne feledd, hogy keresztény lovag vagy – ezt mondta Courtenay.

– Ha elmégy, a Gonoszt szolgálod – ezt mondta Simon.

– Ha nem jössz, nincs aki békét és igazságot tegyen keresztény és keresztény között, s egymást fogják gyilkolni a lovagok – szólt ismét Courtenay.

És ez döntött. Jól tudta Bonifác, hogy az ő tekintélye és bírói méltányossága tartja a nehéz békét gyűlölködő lovagtársai között. És ha volt hiúság jámbor életében, akkor erre a bírói tekintélyére volt hiú. Feladatának érezte, hogy szeretetet hirdessen felebarátai között. De hajtotta a kaland felé a lovagi kalandvágy is. És megvolt az indoka is, hogy csak így valósulhat meg a keresztes hadjárat.

Lehajtott fejjel mondotta:

– Mennem kell velük.

Dandolo erőszakosan fojtotta vissza diadalmas mosolyát. Győzött. Ha Bonifác megy, megy mindenki, és akkor nincs aki ellenálljon ennek a seregnek. Bizánc el fog pusztulni, Bizánc a lángok martaléka lesz.

Guido apát szótlanul felállt, megfordult, és előremeresztett tekintettel elhagyta a termet. Simon de Monfort követte. Ő még visszanézett, és Courtenay felé fordult:

– Tudod-e Pierre, hogy mit csináltál? Hatalmassá tetted a provence-i eretnekeket. Mi lesz Franciaországgal?

Ezzel ő is kiment az apát után.

Nem bánták. Ha ezek ketten elmennek, az csak előnyös a bizánci kalandra.

A két francia gálya közül az egyik még aznap elindult. Guido apát és Simon lovag egy napig sem akart tovább tartózkodni a sátán városában.

12

A gályák már felsorakoztak a kikötőben. Holnap reggel indulás, előbb a francia partok felé, ott felveszik a keresztes hadat, s onnét előre, Bizánc irányába.

A lovagok már hozzájárultak, hogy a vállalkozás vezére flandriai Balduin gróf lesz, aki már nem is idegen, hiszen húga, Jolán grófkisasszony és az ő társuk, Pierre de Courtenay gróf ma házasságot kötnek egymással.

Az esküvőn, a mozaikdíszes székesegyházban felvonult valamennyi lovag, s ott volt Dandolo dogeval az élén Velence minden előkelősége. A menyasszony drágalátos öltözetét, amelynek uszályát tizenhat apród vitte, a köztársaság ajándékozta Jolánnak. Ott volt Alexiosz is. Azzal tetszelgett maga előtt, hogy alakoskodik, és úgy tesz, mintha nem fájna neki Jolán hűtlensége. És ez a játékos képmutatás meg is vígasztalta. A szertartás alatt azon töprengett, hogyan is kezdjen hozzá, hogy a fiatalasszony mégis az övé legyen. És amikor letérdelt, egyszerre ugyanazt érezte, amit valamikor régen apja rideg udvarában: hogy minden-minden hazugság körülötte, és a valóságot talán csak a kikötői nép izgalmasan idegen világában sejtheti az ember. De csak sejtheti, hisz olyan messze van...

Balduin és Henrik arcán meghatottság ült. Szeretettel nézték húgukat, és mindkettejükben felmerült az a gondolat, hogy íme, most sógoruk révén a francia királyokkal kerültek rokonságba.

A különböző lovag mind a lehetőségeket számítgatta, amelyeket egy ilyen vállalkozás magában rejt. Boiotia, Attika, Peloponnészosz távoli nevei jártak a képzeletben, amíg az ajkak morzsolták az imádságok szavait.

Jolán és Pierre pedig ott térdelt az oltár előtt. Hűséget esküdtek egymásnak, és mindketten arra gondoltak, amiről rövid ismeretségük óta oly sok szó esett közöttük, hogy a hatalom és a szerelem vágya ugyanaz.

És ott volt Dandolo. Ég felé tekintő szemekkel ült a faragott karosszékben. Szinte egészen belesüppedt gallérja prémeibe. Gondolata már messze túl volt mindazon, ami itt történik. Hiszen ezt már elintézte. Bizánc lángokban fog állni. De mi lesz azután?

Valaki a keresztes lovagok közül nyilván hatalmassá válik. Még nem lehet tudni, hogy melyik. Aki a legügyesebb, legravaszabb, legszerencsésebb lesz. Szó sincs róla, az óvatos szerződések annak a hatalmát is alaposan körülnyirbálják, de mégis marad neki annyi, hogy számolni kelljen vele.

Azután a délfrancia urak valóban gazdagabbak lesznek, tehát még inkább el akarnak majd szakadni királyuktól, mint eddig. És nemhiába bélyegezte Simon lovag eretneknek őket. Dél-Franciaországban állítólag ugyanaz az eretnekség terjed, mint ami annyi bajt okoz a magyar királynak is, és amely már a közeli Dalmáciában sem idegen. Az emberek már a Provence-ban is két Istenről suttognak. Az északiak ezeket nyilván jobban gyűlölik a hitetleneknél is.

A francia lovagoknak tehát harcolniok kell majd egymás ellen. Annál is inkább, mert ha Bizánc elbukik, esetleg a marseille-i kereskedők lesznek az új vetélytársak. A győzelem után tehát azonnal uszítani kell az eretnek déli francia urak ellen. Így kívánja Velence érdeke.

A boltozatok alatt felcsendült az ének. A szemek az ég felé fordultak. A tekintetekre kiült az áhítat. A lelkek elteltek Istennel.

Bonifác őrgróf egy oszlop mellett térdelt. Szemeiből könny szivárgott. Valami megmagyarázhatatlan lelkifurdalást érzett, mintha bűnt követett volna el, valami igen nagy bűnt, csak azt nem tudta, hogy mi ez a bűn. És kérte az eget, hogy mihamarabb segítse sikerre a bizánci kalandot, hogy utána azon nyomban indulhasson már a Szent Sír megszabadítására. De rajta kívül már egyetlen lovag sem gondolt a Szentföldre.