1

Az 1221-ik esztendő egyik őszi napján Apod fia Dénes tárnokmester hosszú töprengés és próbálkozás után, kész tervezettel állott a királyi tanács elé. Ez a tervezet szerinte alkalmas volt arra, hogy az ország zilált pénzügyeit rendbe hozza, feltéve, ha komolyan veszik, és erős kézzel végrehajtják.

A királyi tanács tagjai régóta várták a tervezetet, s nagy érdeklődéssel hallgatták a kis termetű, heves mozgású Dénes szavait. Támlátlan székeken félkörben ültek a félkör alakú királyi tanácsteremben. Andreás, a király, könyökét a trónus karfájához támasztotta, s állával jobb kezének öklére hajolva előredőlt, úgy figyelt. A trónus lépcsőjén a mostanában sokat betegeskedő Adorján kancellár helyett Pósa alkancellár állott. A királlyal szemben, a félkör közepén ült Barcz fia Miklós, a nádorispán; kardját térdei közé szorította, s a markolat gombos végére támasztotta nagy állát. Derűs arcával figyelmesen fordult a tárnokmester felé, aki tőle balra foglalt helyet. A nádortól jobbra az országbíró ült, a nagy termetű, harcias lovagi megjelenésű Rátót nembéli Gyula, azután a mindig láncvértet hordó kardos-tőrös Keán Gyula fia László, a főlovászmester, majd Vázsonyi Lőrinc, a pohárnokmester. Barczfi Dénestől balra, a tárnokmester után Vázsonyi Atyusz, a királyné idős udvarispánja, azután Csák Dömötör, az étekhordó mester, végül két meghívott magas rangú lovag: az olasz Pontio da Croce, a templomos vitézek magyarországi mestere, aki már jó ideje egyben a tengermellék kormányzója is volt, és a Pók nembéli Kornél fia Gönczöl, a johannita lovagok esztergomi rektora. A félkörön kívül, a színes ablaknál, mintha csak kívülről szemlélné a tanácskozást, támlás karosszékben ült János, az esztergomi érsek: öreg, veres arcú, kövér ember, aki bottal járt; botja keze ügyében a karfához támasztva.

Apodfi Dénes felállt, amikor beszélni kezdett. Nemcsak kezeivel, arcmozdulataival, szemhunyorgásaival kísérte szavait, hanem a félkörben olykor fel-alá lépett, tekintetét hol a királyra, hol az érsekre vetette, de néha körülnézett, várva a hatást. Ha a magyarul csak nehezen értő és feszülten figyelő templomos mester arcán úgy vette észre, hogy elvesztette a gondolatmenet fonalát, akkor gyors szavakkal latinra is lefordította a mondottak lényegét.

A tárnokmester előadásának az volt a lényege, hogy több évi próbálkozás után most már világos, miképpen lehet szinte egyszeriben rendbe hozni az adó- , vám- és egyéb jövedéki ügyeket, s ugyanakkor az okkal kifogásolt rossz pénzt jó pénzzé varázsolni. Az országot fel kell osztani kamaraispánságokra; a kamaraispánok részben beszedik az adót, részben pénzt veretnek. Nos, olyan embereket kell kamaraispánoknak tenni, akiknek elegendő vagyonuk van, és hajlandók – megfelelő kamat levonása után – előre kifizetni a kincstárba az esztendei adót. Ugyanúgy a pénzverést is bérbe kell adni. A sójavadalmat is úgy lehet biztosítani, ha a sóbányákat nem a kincstár kezeli, hanem bérbe adják gazdag vállalkozó embereknek. Ettől kezdve a megyésispánok pénzdolgokban nem a kincstárral állnak közvetlen kapcsolatban, hanem a kamaraispánokkal; a királynak pedig nem lesz gondja, hogy befolynak-e jövedelmei, mivel a kamaraispánok előre kifizetik, s az ő dolguk, hogy miképpen hajtják be. A rossz pénzt be lehet vonni, a pénzverés bérlői kötelesek jó pénzt verni, mert ha több rezet kevernek az ezüstbe, mint ahogy az szokásos, pénzhamisítás címén akár máglyára is lehet ítélni őket.

Pósa figyelte az arcokat. A piros, zöld, kék ruhás urak tekintetén látszott, hogy nem sokat értenek az egészből, és csak annyit vesznek tudomásul Dénes szavaiból, hogy legsúlyosabb gondjaik múlnak el, ha ezek az átkozott pénzzavarok valahogyan rendeződnek. Ezért a legtöbb csak bólogatott a tárnokmesternek. Andreás mosolygott, tetszett neki Dénes elgondolása, tetszett már csak azért is, mert szeretett rendezkedni, átszervezni, de még inkább azért, mert ha ez a tanács beválik, akkor rövidesen igen nagy pénzekhez juthat. Pósa csupán két arcon fedezett föl aggodalmat. Az egyik az érseké volt, a másik azé a nagy, fehér köpenyes lovagé, aki a nádortól balra a legszélén ült, s akit azelőtt nem ismert. Ez a Kornél fia Gönczöl amúgy is értelmes férfiúnak látszott rendkívül sovány képével, csapott állával, megtört orrával, igen ritka szőrzetével.

Először azonban nem ők szóltak a tárnokmester szavaihoz. Mikor Dénes befejezte, s keze fejével törölve homlokát leült, a király kérdően nézett körül, van-e valakinek mondanivalója. Az olasz templomos, az őszülő fekete Pontio da Croce megkérdezte, hogy ilyen esetben vajon mi lesz a végek vámjaival. Azt is bérbe akarják adni? Hiszen azt nem lehet előre kiszámítani, hogy egy esztendő alatt mennyi pénzt lehet vámon bevenni. Látható volt, hogy a templomosok mestere jól megértette, mi is a lényege Dénes tervezetének, és mint a tengermelléki határvidék régi kormányzója, járatos a vámügyekben. Tört magyarsággal beszélt, de érthetően.

Dénes helyeslően bólintott, s megmagyarázta, hogy a vámokat nem is akarják bérbe adni, de a vámosispánokat az eddiginél sokkal jobban kell ellenőrizni. Ez lehetséges is lesz, amint a befolyó pénzekből erősebb fegyveres erőt lehet felállítani. Éppen a tengerparton eddig sem volt baj a vámokkal, mert ott a templomos lovagok teljesítenek határvédő szolgálatot, és Pontio da Croce lovag nézett a vámosok körmére. – Ezekben a válaszszavakban egyszersmind a bizalom hangja is megszólalt a régi, hűséges olasz úr iránt, s kiérezhető volt az a kívánság, hogy bár minden főméltóságban olyannyira meg lehetne bízni, mint Pontióban. Szavaira a többiek is bólogattak, kivéve az érseket. Kedvelték ezt a kevés szavú és mindig csak lényeges dolgokat kérdező férfit, aki oly ritkán volt látható az udvarban, mivel lelkiismereti kötelességének tartja, hogy ott legyen a tengerparton, ahová a király bizalma állította. Persze, azt is tudták, hogy sokan mások nem kedvelik a lovagot, már csak azért sem, mert Rómában sem szerették a templomos vitézeket. Ezek a Szentföldön oly bátor lovagok a különböző országokban általában hűségesen állottak a királyok mellett, és a világi hatalom támaszai voltak az egyházi követelésekkel szemben. Noha maguk is papok voltak, a pápa nem bízhatott bennük. Azt rebesgették világszerte, hogy a templomos rend maga törekszik világuralomra. Lehet, hogy tényleg ez volt a be nem vallott céljuk, de annyi bizonyos, hogy a pápák világuralmi törekvéseinek elszánt ellenfelei voltak, és ezért a királyok számíthattak rájuk. S minthogy mégiscsak papi férfiak voltak, fel lehetett őket használni a világi nagyurak ellen is, akikkel nem mindig volt közös az érdekük. Hogy a hallgatag, okos Pontióban mi lappangott, igazán soha senki sem tudta, de bármi volt is a távolabbi elképzelése, Andreást lelkiismeretes hűséggel szolgálta, és becsületes sáfárkodása példaszerű volt.

Mintha az ő kérdése adott volna alkalmat arra, hogy az érsek is megszólaljon:

– És mi lesz az egyházi földek adójával? És mi lesz maguknak a papoknak az adójával?

Ettől a kérdéstől eleve félt Dénes, ő ugyanis az utóbbi időkben a papoktól ugyanolyan adót szedett, mint más szabad embertől. Az egyházi földek jövedékei nagy pénzeket jelentenek. Ha a papok adómentesekké válnak, mint ahogy azt az egyháziak szeretnék, akkor a pénzes vállalkozóknak kevesebb kedvük lesz bérbe venni a kamaraispánságokat. Indulatosan válaszolt:

– A papok sem vonhatják ki magukat az adók alól, hacsak személyes kiváltság nem mentesíti őket. A szerzetesek, akiknek semmijük sincs, természetes, hogy ezután sem adóznak, de akinek a házán füstöl a kémény, az csak fizesse meg a füstpénzt akkor is, ha Isten szolgája.

A két pap-lovag helyeslően bólintott, az urak azonban merev arccal figyeltek. Helyeseltek volna Dénesnek, de nem akartak az érsekkel sem összeveszni.

Az érsek megragadta a szék két karfáját, és felemelkedett:

– Csak nem képzeli itt valaki is, hogy azok a kamaraispánok majd benéznek a parókiákra, s gyalázatos szolgáik papok felett uraskodnak? Kik lesznek azok a kamaraispánok? Ismerlek én téged, Dénes, tudom, kikkel paktálsz te, tudom, kik azok a gazdag emberek, akik bérbe vehetik az adót meg a sóbányákat. Hát talán az istentelen pogány Sámuel a nagy turbánjával vagy a zsidó Teka fog pénzt szedni Isten papjaitól? Hiszen nem találsz egyetlen nemes embert, aki a gyalázatos uzsoraügyeidben részt venne. Magad mondtad, hogy aki bérbe veszi az adókat meg a bányákat, előre kifizeti és levonja magának a kamatokat. Nem tudod, hogy Isten tiltja a kamatot? Uzsorásoknak akarod kiszolgáltatni az egyházat? Nem, Dénes, nem, felséges király! Amíg a papok és papi földek teljes adómentességét törvény nem biztosítja, addig szó sem lehet kamarákról. Ha a tárnokmester mégis fel meri állítani, egyházi átokkal sújtom. Ha pedig ti is hozzájárultok, akkor Róma az egész királyságot átok alá veti. Bezárjuk a templomok kapuit, sem keresztelés, sem esküvő, sem temetés nem lesz, és elkárhozik az ország népe. Csinálhattok kamarákat, uzsoráskodhattok az adóval meg a sóval, de a papokhoz ne merjetek nyúlni, mert azok Isten védelme alatt állanak.

Dénes arca vörös lett, indulatosan emelte öklét az érsek felé, és rákiáltott:

– Elhallgass, vén gyilkos!

Erre a sértésre megdermedt mindenki. Jól tudták, mire céloz Dénes, hiszen annak idején, amikor Bánk nádor megölte Gertrudis királynét, János érseknek igen kétértelmű szerepe volt, s ma sem, lehet tudni, milyen kapcsolatban állt az összeesküvőkkel. Andreás is elpirult Dénes szavára, látszott az arcán, hogy szeretné gyors elsimítani a váratlanul kirobbant ellentéteket. Öklével a karfájára ütött:

– Üljetek le azonnal, mind a ketten.

A hirtelen királyi szóra a két felhevült vitázó hökkent azután leült, de kétségtelen volt, hogy sok minden maradt még bennük. Most a király beszélt:

– Nem az a mi dolgunk, hogy egymást szidalmazzuk, hanem hogy végre megegyezzünk a tennivalókban. Amit Dénes mondott, abban sok helyes dolog van, de amit a főtisztelendő mondott, azt is meg kell fontolnunk. Előbb halljuk van-e valakinek hozzátennivalója?

Erre a fal mellett felállt Gönczöl lovag. Kétfelé húzta piros keresztes fehér köpenyét, jobb kezét a kard markolatára támasztotta. Hangja halk volt, de kereken beszélt, sovány arcán nem látszott indulat. – A tárnokmester javaslata valóban alkalmas, hogy az ügyeket hamarosan rendbe hozza, mégis meg kell fontolni a végrehajtását...

János érsek csodálkozva fordult a johannita felé. Gönczöl hidegen magyarázta:

– Akik bérbe veszik az adókat azok nem akarhatják, hogy ráfizessenek.

– Ez bizonyos – hagyta rá Dénes.

– Tehát azok a kamaraispánok minél több pénzt csikarnak ki a falvak népéből. Ki fogja őrizni, hogy nem kérnek-e többet, mint ami jár?

Pósa meglepetten nézett Gönczölre. Ez a gondolat ugyan kezdettől fogva motoszkált az ő fejében is, de remélte, hogy nem lesz csak egyetlen ember is a királyi tanácsban, akinek eszébe jut a falvak népe.

– De nemcsak ez a baj – folytatta a johanniták rektora. – A parasztok az adókat a legtöbb helyütt terményben fizetik. A bérlők azonban pénzt előlegeztek, és bizonnyal pénzt is akarnak, csakis ezüstben fogják elfogadni az adókat. Vásáros városokban ez kisebb baj, noha ott sem vezet jóra, ha a paraszt kevesebbet kapott a búzájáért, mint amennyi adó terheli őt. De komoly veszedelem ez olyan vidékeken, ahol egyszerűen nem lehet pénzt kérni. Hogyan fizessen ezüstben az, aki soha életében nem látott ezüstöt? Vagy képzeljétek el, hogy csak ötnapi járóföldre, amíg odamegy és visszajön, nagy részét elkölti annak, amit szerzett. Miből fizesse akkor az adót? Nem fogja tudni. A kamaraispán fegyverest küld rá, ő is fegyvert ragad... kész a veszedelem.

E szavakra Pósában ellentétes érzelmek tolakodtak elő.

– A paraszt is tud pénzt szerezni, csak meg kell szorítani őt. Ez ne aggasszon, Gönczöl lovag. Az pedig, hogy hajtják be az adót, legyen a kamaraispánok dolga. Itt csak egy gondunk van: mi legyen a papi adókkal.

Az érsek rácsapott a karfára:

– A papok nem adóznak!

Mielőtt Dénes felelhetett volna, közbekiáltott László, a főlovászmester, hogy csak úgy zörgött rajta a sok fegyverféle:

– De akkor a nemesek sem fizetnek dézsmát a papoknak. – Úgy van! – kiáltották rá többen is.

Az érsek indulatosan harsogta a kérdést:

– Ingyen akartok a mennyekbe menni?

Erre a kérdésre Pósát valami utálkozó csüggedés szállta meg. Soha ilyen meztelenül nem állott előtte, hogy a főpapok ugyanolyan üzletet csinálnak az üdvösségből, mint a kalmárok különböző árucikkeikből. Hát miért vetik meg az érsekek a párizsi Eustache mestert, a zsidó Tekát, Sámuelt, a mongol Burundájt, ha maguk ugyanúgy pénzért árulják a mennybe menetelt, mint azok a fűszert, kelmét, ezüstöt, szőnyeget?

A tanácsban azonban az érsek szava parancs.

– Mi nem alkudozunk. A papok nem fizetnek. Inkább az átok, és akkor saját népetek fog kényszeríteni. A többi minket nem érdekel.

Felemelkedett, fogta az elefántcsontfogantyús botját, és kiment a tanácsteremből.

A mögötte maradt csöndben Dénes felkiáltott.

– Az Isten verje meg, valamennyi főpapot!

– Azért ne szidd a papokat, Dénes – csitította Pontio.

Andreás hátratámaszkodott, és így szólt:

– Nem tehetünk ellenük. Még csak egy egyházi átok hiányzik! Jól van, előre ne adózzanak, csak ne gördítsenek akadályokat az utunkba. Ha azután elegendő pénzünk lesz, s elég erősek leszünk, Rómával is jobban összebarátkozunk, és akkor rácsaphatunk a papokra is.

Dénes úgy javallotta, hogy meg kellene nyerni Uriás apátot, azt nagyon szeretik Rómában. Értesse meg Honorius pápával, hogy a magyar király istenes dolgokat művel. Mert ha tovább tart ez a feszültség Róma és a király között, akkor az esztergomi érsek lesz itt a legnagyobb úr.

Ekkor először szólt bele Pósa a tanácskozásba:

– Ha megnyerjük Uriást, meg kell tagadnunk Róbertet, az egyetlen püspököt, akiben bízhatunk.

Dénes a fejét ingatta:

– Bízhatunk, bízhatunk, de őt szeretik legkevésbé Rómában. Az egyezségnek úgyis az lesz az ára, hogy Róbert hagyjon fel az egyetemével. Értsük meg, hogy a pápa körül nem szeretik, ha tanulnak az emberek. Ezért nem sikerült Róbertnek engedélyt nyerni, akármennyire is pártoltuk a veszprémi kérést. – Ezt egyenest Pósa szemeibe nézve mondotta, aki újra meg újra felhívta a király meg az udvari méltóságok figyelmét a veszprémi egyetem fontosságára.

– Bélának kárpótlásul a szlavóniai hercegséget adjuk, legalább megmutathatja azt is, hogyha kap egy országot, hogyan tud uralkodni.

A királyi tanácskozás azzal ért véget, hogy elhatározták a kamarák felállítását, és a halicsi csatározások beszüntetését, valamint Béla királyfi szlavóniai hercegségét.

A tanácskozás befejeztével Pósa azonnal Adorján betegágyához sietett, hogy beszámoljon a kancellárnak a történtekről.

Adorjánnak rejtélyes nyavalyája volt. Néha hirtelen, a legnagyobb csöndben is, csengés-bongást kezdett hallani, mintha dobokat és cintányérokat ütöttek volna egészen a füle mellett, máskor gyötrő fejfájás kínozta, amely a tarkóján kezdődött és bal felé húzódott, közben szédült és hányingere volt. Ha azután a fejével eltalált egy bizonyos tartást, akkor megszűnt a fájdalom, a hányinger és a csengés-bongás is. De egyre sűrűbben törtek rá a szenvedések, amelyektől oly nagyon kimerült, hogy alig állott a lábán. Fekvő helyzetben ritkábban is csendült a fülébe az a kibírhatatlan zenebona.

De sem orvost, sem vajákost nem hívott magához. Bűnös dolognak tartotta beleavatkozni az emberi szenvedésbe. Isten bizonnyal nemhiába küldi reánk a betegségeket. Ha az egekben úgy határoztatott, hogy meggyógyuljunk, akkor testünknek, ennek a bűnökkel teljes anyagnak, le kell küzdenie a kórt; ha pedig halálunk előhírnöke a betegség, akkor úgy sincs hatalom, amely megváltoztassa az isteni szándékot. Csak a salernói egyetem bűnös doktorai vetemedtek odáig, hogy az orvoslás mesterkedéseit tudományként tanítsák. A Gonosz tudománya az, Adorján nem is volt hajlandó igénybe venni.

Ezen a reggelen is oly rosszul érezte magát, hogy nem mehetett el maga a királyi tanácsba. Kimerülten feküdt betegágyán, s várta, hogy jöjjön már Pósa.

Betegsége óta nem volt már az a nagyon sima ember. Arca beesett, nem mindig volt türelme a borbély munkájához sem. Mikor Pósa belépett hozzá, megdöbbentette a kócos haj, a borostás, sápadt arc. Adorján alig lehetett tíz esztendővel idősebb nála, tehát legföljebb negyvenhét éves, mégis aggastyánnak látszott. De Pósa láttára felmosolygott; úgy látszik, most nem fáj a feje, nem is émelyeg, s azt a pokolbeli muzsikát sem hallja.

Pósa leült az alacsony, kemény ágy szélére, és részletesen beszámolt mindenről: a kamarákról, János érsek szavairól, és arról is, hogy Béla herceget el akarják választani Máriától.

Adorján szemei egyre komorabbak lettek. Sokáig gondolkozott, azután halkan magyarázta:

– Itt most nagyon súlyos dolgok történnek, Pósa. Andreás addig akarta erősíteni a királyi hatalmat, míg most minden hatalmat kénytelen kiengedni a kezéből. Az ellenséges nagyurakat úgy csendesítette le, hogy egyre nagyobb birtokokat adott nekik. Közben a pénzügyek teljesen szétzilálódtak. Ez az okos Dénes kétségtelenül helyrebillenti a pénzügyeket, de úgy, hogy az adók és a bányák mások kezébe kerülnek. Az érsekeknek és a püspököknek folyton engedményeket teszünk, mégis szüntelen feszült a helyzet köztünk és a főpapok között. A főméltóságok is napról napra nagyobb földeket harácsolnak össze. A báróknak már érdemesebb Andreás mellett állniok, mint ellenében áskálódniok... Mit tehet majd erre Béla, aki ha el akarják választani tőle Máriát, elszántabb ellensége lesz atyjának, mint valaha is? Mit tehet? Majd ő fog szembefordulni a bárókkal, s ő igyekszik megvalósítani az erős királyságot. De akkor ki fog mellette állni? Mire ő király lesz, rég kicsúszott az udvar kezéből a pénzügyek kezelése, és ha nincs se pénz, se birtok, akkor honnét vegyen katonát?

Bal kezével a fejéhez kapott. Úgy látszik, belenyilallt a fájdalom. Nyakát tekergette, hogy megtalálja azt a fejtartást, amelyben kiáll a kínzó görcs. Behunyta a szemét. Ez így tartott egy ideig, végre megint felnézett. Mintha álomból vagy valami lázas látomány világából tért volna vissza. A hangja is más volt:

– Te, Pósa, én valamikor nagyon régen, még Franciaországban, átéltem egy szélvihart. Ennél borzalmasabb dolog nem is történt velem. Útban voltam Párizs felé. Egy falu határában állt egy réges-régi épület, még a rómaiak építették, márványból volt. Kívülről alig látszott, hogy már-már omladék; a falu lakosai folyton-folyvást pusztították. Kiszedték a köveit, hogy mészégetéshez felhasználják. Nem értettek az építéshez, tehát azt sem tudták, melyik követ szabad kivenni, melyiket nem, és ami lejjebb volt, ahhoz könnyebben hozzáfértek. Közben azonban éppen a legszegényebbek, a mészégetők, akiknek egyéb lakóhely nem jutott, benne laktak, és egyre lazították az épület alapjait, csak hogy a mészégetéshez felhasználható köveket kapjanak. Mikor én abba a faluba érkeztem és rám esteledett, kis híja, hogy nem oda kéredzkedtem be, hiszen pénztelen diák voltam. De amikor megláttam az alapból kiszedett márványkövek helyét, megijedtem, s inkább a falu végén egy parasztházban kértem éji szállást. Ezért nem haltam meg akkor éjszaka. Mert este egyszerre szélvihar támadt. Nem számított senki se rá, délután még ragyogóan sütött a nap. A szél éjfélre már olyan erőssé vált, hogy a falu minden háza csak úgy rázkódott, a szalmatetők ziláltan hullottak a földre. Mi nem tudtuk, hogy kimeneküljünk-e a hulló tetők közé, vagy odabent várjuk-e meg, amíg beomlik a ház. Sajnáltam már, hogy nem húzódtam a régi kőépületbe. És akkor egy borzalmas dörej ütötte meg a fülünket. A szélvihar bedöntötte a régi épületet, amelynek pilléreit és oszlopait könnyelmű, hozzá nem értő kezek meglazították. A benne lakó mészégetők az utolsó szálig elpusztultak. A vihar azután hajnal előtt, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelenül elállott, és nem is volt más áldozata, csak azok, akik a kőépületben laktak... Rettenetes jelképnek érzem én azóta ezt a történetet.

Nem beszélt tovább, kimerülten hanyatlott vissza az alacsony ágy lapos párnájára. Behunyta a szemét, látszott az arcán, hogy füleiben felzendült az a rejtelmes csengés-bongás.

Pósa felállt, és lábujjhegyen elhagyta a tudós kancellár szerzetesek cellájára emlékeztető, meszelt falú ágyasházát.

2

Gönyü halászfalu ott fekszik a Duna partján. Valamikor a Szőnyben lakozó Kált úr birtoka volt.

Kált úr istenes ember lévén, amikor közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy mindenféle jó cselekedetekkel biztosítja túlvilági üdvösségét. Olyan végrendeletet készített tehát, hogy holta után a fiai is szeretettel emlegessék, a papok is készségesen imádkozzanak lelkének mennybemeneteléért, és a szegényparasztok is imáikba foglalják nevét. Birtokainak nagy részét tehát három fiára – Domokosra, Budára és Istvánra – hagyta, hogy közösen, testvéri szeretetben gazdálkodjanak rajta; jókora földet hagyott a pannonhalmi apátságra; a gönyüi halászat minden jövedelmét pedig ajándékul hagyományozta a gönyüi szolganépre, és az ott lakozó kézmíves udvarnokokra; emellett meghagyta a nagy birtok minden lelkének, hogy a pannonhalmi apátnak járó dézsmát kegyes emberhez méltóan pontosan fizessék.

A szőnyi plébános, aki a végrendeletet Kált úr akarata szerint latinul megfogalmazta, nem volt különösképpen jártas a törvények és okiratok nyelvében, ezért azután az a végrendelet nemcsak nyelvtani hibákkal, hanem értelmi homályosságokkal is bővelkedett. Minthogy pedig a plébános előbb költözött el a földi világból, mint az örökhagyó uraság, Kált halála után nem magyarázkodhatott. Ily módon a három Kált fiú – Domokos, Buda és István – meg a pannonhalmi apátság végeszakadatlan pereskedésbe kezdett a Szőny-vidéki birtokok tulajdonáért. Pannonhalmán az volt a vélemény, hogy a néhai Kált úr jószágainak nagyobbik részét hagyta az egyházra, s fiainak csak éppen annyit, hogy illő módon induljanak a vitézi életnek. Azt a zavaros szövegű végrendeletet így is lehetett magyarázni. Domokos, Buda és István urak azonban azt vitatták, hogy néhai édesatyjuk a birtoknak csak egy kis részét hagyta az apátságra, és szinte az egészet a fiaira, hogy azok ebből illő módon élhessenek vitézi életet. Annyi bizonyos, hogy a végrendeletet emígy is lehetett értelmezni. Kétségtelen csak egy volt: hogy a gönyüi halászat joga egyik pereskedő felet sem illeti, hanem az a szolgáké és az iparűző udvarnokoké.

A pereskedés húzódott, csak egyre húzódott, megjárt az többször is mindenfajta bírói hatóságot, tárgyalt róla nádor, országbíró, tárnokmester, döntött benne király, nem is egyszer. Ha valamelyik félnek nem tetszett a döntés, fegyverrel foglalta vissza magának a földeket. Az egykori Kált-birtok nagy része egy emberöltő alatt többször is gazdát cserélt. Egy ízben Győr mellett napokig tartó csatát vívtak Domokos, Buda és István urak familiárisai a pannonhalmi apát szervienseivel, majd kölcsönösen vádaskodó levelet küldöttek Budára, egymásra hárítva a támadás bűnét. Közben meghalt a régi apát, már több mint tíz éve Uriás irányítja a pannonhalmi bencéseket; közben megvénült Domokos, Buda és István úr; nemcsak fiaik, hanem unokáik is velük folytatják már a pereskedést. Mert Uriás apát nem az az ember, aki lemondana az apátság bármely jogáról, és a Kált nemzetség sem engedne egy faluval se többet szépszerivel, mint amennyit ők maguk magyaráznak ki a homályos szövegű végrendeletből.

A budai kancellárián külön ládája volt a pannonhalmi apát peres ügyeinek. Hosszú esztendők óta nem volt olyan hónap, hogy vagy Uriás apáttól vagy Uriás apát ellen ne érkezett volna valami vádaskodás vagy kereset vagy panasz. Mind e sokféle irat között különösképpen két csomó növekedett, duzzadt, dagadt évről évre: az egyik az a nevezetes per a somogyi tizedek körül, amelyet az apátság a veszprémi püspök ellen folytatott, a másik ez a Kált fiak elleni patvarkodás, amelyben csak egy volt bizonyos, hogy tudniillik a gönyüi halászat egyiküket sem illeti, hanem a szolganépet és az iparűző udvarnokokat.

Egy napon azután együtt jelent meg Budán Uriás apát és a három fivér: Domokos, Buda és István. Közös szekéren jöttek, azaz pontosabban a három fivér hozta szekéren magával az apátot, mintha soha életükben nem lett volna ádáz háborúság közöttük.

Nem volt nehéz bejutniok Andreás királyhoz. Uriás apátnak nagy becsülete volt az udvarban; nem szerették, féltek is tőle, mint Rómában sokszor megforduló, és ott igen kedves embertől; de éppen ezért a zordon tekintetű főpap mindent könnyen elintézhetett Budán, örültek, ha a kedvében járhatnak.

A bozontosan ősz, oroszlántekintetű Uriás régi haragosaival együtt lépett a király elé. Immár Domokos, Buda és István urak is őszek és bozontosak valának. Andreás szeretettel fogadta a régi haragosokat. Azok előadták, hogy a megvénült vitézek is most már inkább lelkük üdvösségével törődnek, mintsem régóta húzódó perpatvarukkal, ezért hát felkeresték Pannonhalmán az apát urat, és a következő egyezséget ajánlották: a három úr haláláig legyen érvényben Kált úr végrendelete oly módon, ahogy fiai értelmezik, de az ő haláluk után magyaráztassék úgy, ahogy azt Pannonhalmán vitatják. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha előbb az apátság, utóbb a három úr fiai és unokái kapnak kárpótlást.

A Kált fiak tehát lemondanak a gönyüi halászat iránti igényükről, és kérik a királyt, hogy azt a halászatot, amelyet apjuk a szolganépre és a kézmíves udvarnokokra hagyományozott, adományozza a pannonhalmi apátságra, hiszen ama parasztok éppen elég ideje híznak rajta. Viszont az apát a neki járó somogyi tizedekből, amelyeket oly nehéz behajtani, a kanászok tizedét átengedi Kált unokáinak és dédunokáinak.

Andreás meghallgatta őket, örült, hogy ily módon végét vetheti a perpatvarnak, s azonnal utasította kancellárját, hogy állítson ki adománylevelet, amely szerint a pannonhalmi apátság tulajdona lesz a gönyüi halászat joga, s ugyanakkor egy levélben szólítsa fel ismét a veszprémi Róbert püspököt, hogy ne gördítsen akadályt a somogyi tizedek behajtása elé, amelyekből a kanászok tizede a szőnyi Kált fiakat illeti.

Néhány órával utóbb a kancellárián Adorján mosolyogva mutatta Pósának a két okirat piros tintával elkészített fogalmazványát. Ki gondolta volna, hogy ilyen atyafiságosan fog véget érni ez a jól ismert mérges ügy?

Pósa azonban összehúzta a homlokát.

– Igazságosnak tartod a döntést, Adorján?

Adorján, aki napról napra soványabb volt, de úgy megszokta már fülében a csengés-bongást, hogy megint rendesen bejárt hivatalába, szétnyitotta kezeit, és vállat vont:

– Miféle igazságot kereshetünk ezekben a családi peres ügyekben? Bizonyos, hogy jól járt mind a két fél.

– De a gönyüi halászok? – kérdezte Pósa. – Hiszen a néhai Kált rájuk hagyta a halászat jogát, mostanáig az övék is volt. És most egyszeriben elvesszük tőlük?

A kancellár elgondolkodott:

– Erre nem is gondoltam. De hát örülhetnek, hogy eddig az övék volt... és a pannonhalmi apátság szolgáinak lenni aligha lesz rosszabb, mint amikor maguknak fogták a halat, és maguknak kellett keresni piacot, ahol eladhatják.

Pósa nem válaszolt erre. A somogyi kanászok tizedeiről nem is beszélt, azoknak a tizedeknek az ügyében úgyis évenként több döntést hoznak, amelyet odalent Somogyban senki sem tart be. Az hajtja be a somogyi dézsmát, akinek éppen több fegyverese van, s minthogy Uriásnak több a pénze, tehát több a katonája is, rendszerint övé a dézsma... De egyszer mégiscsak oda kellene menni, s elolvasni minden régi oklevelet, hogy meg lehessen állapítani, mi is az igazság ebben az ügyben. Évek óta ígérgeti a nádorispán, hogy kivizsgáltatja a somogyi tizedek jogának kérdését. Pósa az utóbbi két évben már kétszer is útrakészen állt, hogy elutazzék Veszprémbe és Pannonhalmára, de hol az apát, hol a püspök függesztette fel egy időre az egész ügyet. Most ez az új rendelkezés bizonnyal megint felbolygatja Somogyot és talán akkor mégis sor került Pósa utazására. Valójában azonban a gönyüi halászok dolga jobban izgatta. Hiszen azoknak a somogyi kanászoknak valahová fizetniök kell a dézsmát, a főpapi személyek hadd vitázzanak, hogy kit illet a disznók tizede. A gönyüiek azonban most elvesztik emberöltőnél is régebbi jogukat a halászathoz.

Komor arccal dobta a fogalmazványt a hosszú asztalra, hogy a nótáriusok annak alapján állítsák ki az okleveleket.

Néhány nappal később Adorjánnak megint úgy elkezdett fájni a feje, hogy képtelen volt folytatni munkáját. Pósa rábeszélte, hogy azonnal feküdjék le, s ne is gondoljon jó ideig a kancelláriára. A beteg nem is tehetett mást. Pósa arra is célzást tett, hogy talán mégis jó lenne, ha füvekhez értő javasasszonyt hívnának, de a kancellár fejével nemet intett: hagyjuk az istentelen varázslatokat istentelenebb embereknek.

Fejét fogva, roskadozva ment el; Pósa is, a nótáriusok is aggódva néztek utána. Kelet halkan azt javasolta, hogy a kancellár tudtán kívül beszélni kellene valami tudós asszonnyal, vagy még jobb lenne átmenni Pestre, ott van három olyan férfiú is, aki egyetemen tanulta az orvostudományt. Ezeknek el kellene mondani, miféle fájdalmakat érez Adorján, micsoda csengés-bongást hall szüntelenül. Hátha tanácsot adnának, s akkor megint csak Adorján tudta nélkül el kell készíttetni az orvosságot és titokban az ételében beadni neki.

Pósa felütötte a fejét annak hallatára, hogy egyetemen tanult orvosok vannak Pesten. Kelet bizonykodott, hogy ő ismeri is őket. Az egyik olasz, aki Salernóból jött, a másik zsidó, aki a messzi Cordovában tanult, a harmadik izmaelita, aki az aleppói arab egyetemet végezte.

– Kik gyógyíttatják magukat orvosokkal? – kérdezte Pósa. Kelet ezt is tudta:

– Leginkább a zsidók, az izmaeliták és az olaszok, tehát főképp a kereskedőemberek és családjaik, de Pesten a kézmívesek is néha hozzájuk fordulnak tanácsért. Meg kellene kérdezni Tekát, a zsidó kamaragrófot, hogy melyik a legjobb, mert ő mind a hármat ismeri. Ha a feleségének vagy a gyermekeinek valami baja támad, azonnal elhívatja mind a hármat.

Pósa csodálkozva nézett a magasban ülő, s onnét lefelé beszélő nótáriusra:

– Honnét tudod te ezt?

A válasz meglepő volt:

– Teka ispán tanít engem zsidó nyelvre, el szoktam járni hozzá délutánonként.

Pósa olyan csodálkozó arcot vágott, hogy mind a négy fiatal nótárius felnevetett; a többiek is tudták, hogy Kelet délutánonként mindenfélét tanul. Az magyarázta is:

– Én nem mehettem külországba egyetemre, pedig érdekelnek az isteni tudnivalók. Igyekszem hát megtanulni, amit csak lehet. Adorján úr is készséggel tanított a Szent Ágoston-i filozófiára; most megtanulok zsidóul, hogy értsem az Ótestamentumot. Utána akarlak majd téged megkérni, Pósa úr, hogy magyarázd el nekem Abélard tanításait.

Pósa meghatva és szeretettel nézett a nótáriusra, akit egyébként is az első perctől fogva kedvelt, de valahogy nem találta meg eddig vele azt a hangot, amelyet szeretett volna. Lelkesedéssel ígérte meg, hogy bármikor szívesen tanítja, remélvén, hogy a magiszter és a tanítvány viszonya meghozza azt a hangot is, amely megnyitja előtte a baranyai parasztfiúból lett nótárius lelkét. Ugyanakkor kitűnő bizonyítékát látta, hogy milyen fontos lenne már az a hazai egyetem, Róbert püspök veszprémi álma, amelynek kibogozhatatlan erők akadályozzák a megvalósulását. De még valamit meg kellett kérdeznie:

– Az a pénzes zsidó úr tanít téged? Miért?

Kelet mosolygott:

– Különös férfiú Teka kamaragróf. Délelőtt csak pénzzel, kamattal, kufárkodással foglalkozik; délután azonban könyvei között él, és nagyon szereti tanítani a maga tudományát; még ő örült, amikor félve kérdeztem, hogy tudna-e valakit, aki zsidóul megtanítana; azonnal maga vállalkozott rá. Amikor megkérdeztem, mit kíván érte, a szemembe nevetett, és azt mondta: „Kölcsönt csak magas uzsorára adok, de szívesen fizetek is, ha valakit megtaníthatok valamire.” Azóta nála tanulok. Ott ismertem meg az orvosokat is, akik mind a hárman bejáratosak a házába.

– Hát akkor kérdezd meg tőlük, mit csináljunk Adorjánnal, de nehogy bárki elárulja... Adorján elátkozna minket.

Újabb néhány nap múlva Kelet elmondotta, hogy beszélt mind a három pesti orvossal. Azok így, a hallottak alapján nem tudtak semmit se mondani, illetve hárman háromféleképp beszéltek. Az volt a véleményük, hogy okvetlenül meg is kellene nézniök a beteget. Erre azonban – tudta Pósa – nem volt mód: Adorján senkit sem hagy Isten dolgába beleavatkozni, hát még olyan embereket, akik nem is keresztények, vagy ami még ennél is rosszabb, olyan embert, aki a salernói egyetemet végezte.

Odakint az idő késő őszre fordult. Napok óta esett az eső, az ablakokra már fel kellett tenni a lantornákat.

Pósa szórakozottan ült a kancellárián, asztala előtt. Most, Adorján állandó betegsége óta, az oklevelek leíratása is az ő gondja volt. ő fogalmazta piros tintával az adományleveleket. Keze ügyében hevert egy halom kis pergamenlapocska: elintézendő ügyek. Keze azonban elgondolkozva játszott a lúdtollal. Az idő múlására gondolt.

Izabella ma reggel ősz szálakat fedezett föl férje hajában.

Mivel is telt el az az idő, amely az ifjúságtól az ősz kezdetéig vezetett? Innen-onnan idézgetett fel képeket, hol az otthoni gyermekkorból, hol Párizsból, hol már Budáról. Gondolt a régi barátokra; szerette volna tudni, mit csinálhat most Albertus, mit tevékenykedhet Sorbon? És hol lehet Márton? Ki ellen forgatja vajon a régi fegyverhordozó az ajándékul kapott kardot?

Odakint a nagyteremben egy hang az alkancellárius úr után érdeklődött. Ismerős hang volt, de nem emlékezett, hol is hallotta. Mikor azonban az ajtó kinyílt, azonnal felismerte a hang tulajdonosát: Kornél fia Gönczöl volt, a jánosrendi lovagok rektora. Testét egészen elfedte a piros keresztes fehér köpeny, amely alól hosszú kardjának éppen hogy a vége kandikált elő. Fején könnyű sisakot viselt; ezek a lovagrendiek a városi utcákon is sisakot hordanak fejfedőül. Így, a sisak alatt még inkább feltűnt, hogy Gönczöl lovag arca milyen sovány, orra milyen csontos és álla milyen kicsi. Gyér, színtelenül szőke szőrzete fölött rendkívül csillogónak látszott kék szeme.

Pósa felállott, és érdeklődve ment a látogató elé.

Az betette maga mögött az ajtót, majd egészen Pósa elé lépett, s megelőzve minden üdvözlő szót, ezt kérdezte tőle:

– Hallottad-e már, alkancellárius uram, hogy mi van a Dunántúlon?

Pósa csak a fejével intett nemet. Mire Gönczöl halk hangon mondotta:

– A gönyüi halászok fellázadtak, napok óta háborúság dúl az apát szerviensei és a halászok között. Ugyanakkor Somogyban három falu megtagadta a dézsmafizetést. Egy seregnyi kanász az apát adószedői elől bevette magát a Bakonyba. A hír legkésőbb holnapig úgyis elérkezik Budára, és akkor a királynak kell igazságot tennie. Nagyon jó lenne, ha téged küldenének Pannonhalmára a nádorispánnal, még jobb lenne, ha nélküle küldenének.

Pósát megremegtette a hír, de ugyanakkor elámult a kívánságon. Miért akarja a johanniták rektora, hogy ő tegyen igazságot ebben a szörnyűséges ügyben? Hát milyen igazságot lehet itt tenni? Azok a szerencsétlen halászok megtagadták az engedelmességet a királyi parancsnak. Ha az apát nem bír velük, királyi sereg indul majd Gönyüre. Miért akarja Gönczöl lovag, hogy ő mondja ki a halálos ítéletet azokra, akiket szíve mélyéig szán? Vagy mi igazságot tehet ő a somogyi falvakban, ahol évtizedek óta két főpap egymással versengve hajtja be a tizedeket?

– Hogy jutott ez eszedbe, Gönczöl lovag?

Amaz komolyan nézett szembe vele:

– Vejthe fia Teodorik mondotta, hogy hozzád forduljak.

Erre úgy megdobbant Pósa szíve, hogy a szava is elállt. Nos, lám, az elmúlt évek homályából felbukkant Teodorik, akinek az életével tartozik. Úgy látszik, nemhiába óvta Adorján a Csanádfitól. Azóta se látta, és csak annyit hallott felőle, hogy nemigen mozdul ki a Tisza mocsarai közt épült várából.

Nagy nehezen jutott szóhoz:

– Mi köze van Teodoriknak a gönyüi halászokhoz, és mi közöd van neked Teodorikhoz?

Közben kezével széket kínált a vendégnek, aki le is ült. Fehér köpenye szétnyílt, mellén is piros keresztet hordott. Kardját térde közé állította, és kezeivel rátámaszkodott. Pósa szembe ült vele az asztal mögé, és hallgatta szavait.

– Ha az a háborúság a Dunántúlon sokáig húzódik, akkor a királyi vitézeknek is hitet kell tenni egyik vagy a másik oldalon. Ha a királyi szerviensek vagy familiárisok az apát mellé állnak, és segítik, hogy szabad emberek szolgává süllyedjenek, akkor maguk adtak példát arra, hogy bárkit meg lehet fosztani jogaitól, és legközelebb már maguk válnak szolgává. Ha pedig a gönyüiek mellé állnak, okvetlenül szembekerülnek a király seregével, elvéreznek, és a király elveszti legjobb híveit, akikre leginkább számíthat a nagyuraságok ellenében. Ezért gyorsan és igazságosan be kell fejezni a dunántúli öldökléseket. Teodorik úgy véli, hogy ha bármelyik udvari nagyúr megy oda igazságot tenni, abból vérfürdő lesz, csakis te érzel együtt a halászokkal meg a kanászokkal...

Pósa felugrott:

– Ezt ki mondta Teodoriknak?

Gönczöl mosolygott:

– Miért lettél volna te valaha bogomil?

Csaknem kiáltva válaszolt erre Pósa:

– Soha életemben nem voltam bogomil!

– Jó, jó – csendesítette egyre csak mosolyogva a lovag. – De azt nem tagadod, hogy Kulin bán mellett állottál. Kulin fia, a boszniai István bán, mindig szeretettel beszél rólad.

– Soha életemben nem láttam István bánt – ámult el Pósa.

– Nem is jár ő errefelé, jól megvan a maga népe között. Én azonban gyakran vagyok Boszniában. Jó emléked van ott tenéked, Pósa. Nagyra hivatott embernek vélnek sokan ebben az országban. Menj hát el Pannonhalmára, tégy igazságot. Utána, Teodorik arra kéret, látogass el hozzá. Azt üzeni, hogy semmi egyebet soha nem is fog kérni tőled, felment minden elkötelezettséged alól, csak jó barátként menj el hozzá, ha már igazságot tettél Pannonhalmán. Az azután már a te dolgod leszen, hogy mit válaszolj az ő kérdéseire. Ha pedig a király vagy a nádor megkérdi, kitől tudod a dunántúli lázongások hírét, mondd csak meg bátran, hogy éntőlem, hiszen én onnét érkeztem.

Kezét nyújtotta, és Pósa elfogadta.

Később a kancellária írószobájában Gönczöl lovag suttogó hangon ezt mondotta Keletnek:

– Igazad lehet. Mihozzánk tartozik.

Pósa a nádorispánhoz sietett. Barczfi Miklós most is derűs volt. Leültette, borral kínálta. Miklós úr sohase vette észre, hogy más izgatott vagy szomorú, vagy ha észre is vette, sohasem mutatta. Szerette az egyszerű elintézéseket, és inkább karddal, mint hosszas okoskodásokkal vagy fontolgatásokkal. Az okoskodásokat a tárnokmesterre bízta, a fontolgatást a kancellárra. Mosolygóan kérdő arccal várta, mit akar Pósa. Az pedig gyors szavakkal beszámolt Kornél fia Gönczöl híreiről.

Miklós nádor egyáltalán nem látott a hírekben semmi ijesztőt.

– Várjuk meg, mit üzen Uriás. Ha egyedül nem bír velük, akkor a dolog a főlovászmesterre tartozik. Menjen le néhány száz vitézzel, és törölje el az egész Gönyüt a föld színéről.

Pósa felállt, és járkálni kezdett. Hogyan másíthatná meg ezt a véleményt? Végre ez jutott eszébe:

– Ha kiirtják a gönyüi halászokat, akkor az apátnak is elvész a jövedelme.

– Hadd vesszen – legyintett a nádor. – Nem szeretem én olyan nagyon azt a kötekedő Uriást. Azt se bánnám, ha azok a parasztok, mielőtt levernék őket, előbb jól megijesztenék, hadd lássa Uriás apát, hogy miránk szorul. Én ugyan ki nem teszem emiatt a lábamat Budáról ilyen esős időben.

Pósa szembeállt vele:

– Elmegyek én a nevedben, és igazságot teszek. Végtére mégsem hagyhatjuk a király népét pusztulni. Azután úgyis meg kell egyszer nézni a somogyi tizedek dolgát is.

Miklós úgy sóhajtott, mint aki megkönnyebbült. Attól félt, hogy végül mégiscsak neki kell személyesen elmenni Gönyüre vagy Pannonhalmára, és semmi kedve sem volt egy ilyen kényelmetlen őszi kiránduláshoz.

Nagy mozdulattal fogta asztalon álló pecsétjét, s odanyújtotta Pósának:

– Hát ha te elmégy, itt a pecsétem. Ítélj a nevemben belátásod szerint. Akasztass fel néhány parasztot, de vigyázz, hogy az a vén Uriás se örüljön nagyon. Gyulafi László veled megy kétszáz vitézzel.

Ennek nem örült Pósa; a fegyvercsörgető főlovászmestert, Apodfi Dénes sógorát nem kedvelte, félt, hogy az nagyon is kívánni fogja az öldöklést.

– Aligha hinném, hogy a főlovászmesternek kedve volna erre az utazásra. És azt hiszem, ha békés ítélethozatalra megyünk, elegendő lesz ötven vitéz is.

A nádor a vállát vonta:

– Igazad van. Uriás még azt hihetné, hogy nagyon a szívünkön viseljük az érdekét. Kérj ötven vitézt Lászlótól; bármelyik lovag vezetheti. Itt van az öcséd, János. Az úgyis olyan újdonsült lovag, hogy örülni fog, ha királyi sereget vezethet.

Ez már tetszett Pósának. János a halicsi háborúban olyan vitéznek bizonyult, hogy lovaggá ütötték. János nem fog mást akarni, mint amit ő mond majd néki.

– Holnap hajnalban indulok. Egy nótáriust is viszek magammal, hogy azonnal oklevelet állíttassak ki, ha szükséges.

A nádor helyeslően mosolygott azon, hogy az alkancellár milyen gondos férfiú.

Előbb a kancelláriára sietett vissza, ahol intézkedett, hogy Kelet is készülődjék, őt viszi magával Pannonhalmára. Belátogatott Adorján betegszobájába, s elmondotta a híreket. A kancellár helyeselte, hogy ő megy utánanézni a pannonhalmi ügyeknek. Most jobban érezte magát, s ígérte, hogy másnapra felkel ellátni a hivatali dolgokat.

Még szólni kellett Gyulafi Lászlónak, hogy hajnalra álljon készen az ötven vitéz, hívatnia kell Jánost is, hogy megbeszélje vele a teendőket. Csak ezek után ment haza.

Tudta, hogy Izabella nem fogadja vidáman elutazását. Házasságuk óta egyetlen nap sem volt, hogy távol lettek volna egymástól. Pósának is különös lesz estéit felesége nélkül tölteni. De azért nem tagadta maga előtt sem, hogy nemcsak az az ügy érdekli, amelynek érdekében Pannonhalmára siet, hanem az utazás, az eltávozás is izgatja.

– Meglásd, Izabella – mondotta neki –, milyen jó lesz, ha hazaérkezem. És nem leszek sokáig távol. – Közben azonban tudta, hogy alig lesz idehaza, újból útra kell kelnie, és az az útja sem lesz kevésbé izgalommal teljes, amely a Csanádfiak vára felé fogja vezetni.

3

Pósa a tárnokmestertől is meg a halicsi háborúból hazatért vitézektől is mindig csak dicsérő szavakat hallott Jánosról. Miklós nádorispán egy ízben elragadtatott szavakkal beszélt róla, hogy milyen bátor vitéz, milyen úri modorú ifjú; megjegyezte, hogy semmi sem emlékeztet benne paraszti neveltetésre. Magát Pósát is meglepte a harcokból hazaérkező ifjú lovag. Mozdulatai fegyelmezettekké váltak, szavai nagyon meggondoltak voltak, nem is beszélt sokat, megjelenése, magatartása szinte példaképe volt a vitézi embernek. Pósa úgy hitte, Adorján egykori jósolgatásai alaptalan aggodalmak voltak csupán.

Mikor az ifjú lovag hazatért a háborúból, elhagyhatta már Dénes úr házát, nem volt többé apród, s akár házat is vehetett volna magának Budán, minthogy annyi drágaságot zsákmányolt össze Halicsban, hogy szekéren kellett utána hozni a bútorokat, szőnyegeket, ezüstneműeket. Vitézsége jutalmául lovaggá üttetése után a nádor két falut is adományozott neki. Senki sem kételkedett benne, hogy a tizennyolc-tizenkilenc éves vitézre fényes jövendő vár.

Akkor Pósa leültette maga elé öccsét. Elmondotta neki, hogy ő éppen ilyen korú volt, amikor elhagyta az apai házat, ő is vitéz akart lenni, és csak a váratlan dolgok egész sora hozta úgy, hogy az írástudó életét választotta.

– Én nem lettem ifjan nevezetes fegyverforgató, később már egyéb gondjaim voltak, és nem is vágyódtam azzá lenni. Te azonban, úgy látszik, hívebben követed atyáink útját, mint én...

Jól megfigyelte: ezeknél a szavaknál János szeme izgatottan felragyogott. Sejtette: nem is okozhatott nagyobb örömet a vitéz legénynek, mint hogy a Miskolcz-ősök méltó ivadékának mondotta.

– Most hát magad nézz körül a világban, mit kívánsz csinálni. Van már kis birtokod is, bizonnyal egyre nagyobb lesz. Gondold meg, hogy az én földjeimet te nem örökölheted, mert azokra a Bor nembélieknek van öröklési joguk, hacsak még valaha gyermekem nem születik. De ezt ma már nem is remélem.

Erre váratlan, furcsa, rosszul eső kérdést tett fel János:

– Pósa bátyám, nem tudtad, hogy Izabella néném meddő asszony? Hiszen első házasságából sem származott gyermeke.

– De tudtam – válaszolta elkomorultan Pósa.

– Hát akkor hogyan vehetted feleségül? Vagy csak a baranyai birtokáért házasodtál?

Pósa úgy érezte, hogy Jánosnak ezt a kérdést nem illett volna feltenni. De ha már feltette, válaszolni kell rá, noha szégyellte a fiatalember előtt, hogy szerelméről beszéljen. Ezt annak a siheder korú öccsének úgyis észre kellett volna vennie.

– Nem, János, nem a birtokok miatt, én le is akartam mondani a baranyai földekről. Azért házasodtam, mert szerelmes voltam Izabella nénédbe, akkor lettem szerelmes, amikor olyan ifjú voltam, mint te most. És tizenöt évvel később végre elvehettem feleségül. Nem bántam én, van-e birtoka vagy nincs, azt sem bántam, hogy meddő-e vagy sem.

Elhallgatott; rosszkedvűen fedezett fel János szája szélein egy olyan önkénytelen mozdulatot, amelyet erőszakkal visszatartott gúnyos mosolynak lehetett vélni. Hosszan nézett a fiatal arcra. Amióta lovaggá ütötték, újra növesztette a bajszát, s a vékony csík a szája fölött amúgy is kihívóvá tette a tekintetét.

Nem ismerné a szerelem gyönyörűséges erejét? Ő vajon éjszakáin nem ábrándozik, Vagy nem szenved egy női csók emléke miatt? Szerette volna megkérdezni, de röstellte. Végre megint János kérdezett:

– Ugye, Pósa bátyám, házasságod miatt az egész nemzetség megneheztelt rád?

Erre mosolyogni kellett. Milyen fontos a tegnapi csikósnak a nemzetség véleménye.

– Nem az egész nemzetség, csak legtöbben. Miklós bátyánk éppen segítségemre volt.

Most egy önkéntelen vállrándítás következett. Pósát bosszantotta ez a mozdulat:

– Neked Miklós bátyánk nem olyan jó, mint Domokos ispán?

Nagyon udvariasan válaszolt az ifjú:

– Hiszen te is tudod, Pósa bátyám, hogy Miklós bácsinak se szava, se tekintélye az udvarnál. Domokos bátyánkat pedig suttogva és félve emlegetik. Ha ő neheztel, akkor az egész nemzetség neheztel.

Pósa csodálkozva vette tudomásul, hogy Jánosnak az atyafiságából éppen annak a Domokos ispánnak a véleménye fontos, akit annyira gyűlölt, mert paraszti sorban akarta hagyni őt. János jól tudja, hogy Pósa nem utolsósorban azért idegen Domokos úrtól, mert öccsének ismerte el a paraszti anyától született fiút. János, úgy látszik, leginkább Domokos úrnak szeretné bebizonyítani, hogy méltó a Miskolczok nevére. És ez nem tetszett Pósának. De arra is gondolt, hogy talán éppen azért találta meg öccse oly hamar a maga helyét a lovagok között, mert szívvel-lélekkel olyan akart lenni, mint a Miskolczok meg a többi vezéri leszármazottak. Nem beszélt erről, visszatért ahhoz a kérdéshez, amellyel kezdte, hogy mi legyen most már a fiúval:

– Mondottam tehát, hogy magadra kell számítanod. Én, amíg élek, mögötted állok, de a helyedet magadnak kell megtalálnod. Ha az udvarban akarsz maradni, legjobb, ha palotásvitéz leszel...

A válasz megint meglepő volt. János elmondotta, hogy szívesebben lenne Béla herceg vitéze, mint a királyé.

– Gyulafi László, a főlovászmester is hívott már palotásvitéznek. De Tomaj Dénes azt mondotta, hogy Béla herceg is szívesen fogadna. Ott becsülnek engem, Tomaj Dénes is, Borsa Tamás is... mellettük harcoltam Halicsban... És a Miskolczoknak ott van a helyük. Fülöp prépost is oda tartozik... Azután a király palotásai között a legtöbb familiáris, csak a rangosabbjaik szoktak a nagy nemzetségekből kikerülni...

Most már nem tudta megállni Pósa, hogy ezt ne mondja:

– De hát, János, te két évvel ezelőtt még csikós voltál.

A fiatal lovag arcát elborította a vörösség. Úgy szenvedett a szemébe mondott paraszti múlttól, hogy Pósa megsajnálta, de ugyanakkor bosszankodott is. János nagy nehezen nyögte ki:

– Pósa bátyám, te csinálhatsz, amit akarsz, te szeretheted még a parasztokat is, pártolhatod a familiárisokat, lehetsz akár eretnek is, senki se mondhatja rád, hogy bezzeg paraszt volt... De ha én csak egy mozdulattal mást akarnék, mint a vezérek ivadékai, azonnal összenéznének mögöttem, azonnal legyintenének, hogy: lám, kibújik a csikós. És akkor a helyem semmivel sincs a familiárisok fölött. Te, Pósa bátyám, soha éjszakáidon nem virrasztottál azzal a kínzó érzéssel, hogy a magadfajták nem fognak befogadni...

Pósa felállt, járkálni kezdett. Lehangolta az egész beszélgetés. Ez az ifjú az éjszakáin nem szerelemről ábrándozik, hanem attól szenved, hogy azok a rokonok nem ismerik el atyafinak őt. Ezért akar ott lenni, ahol Borsa Tamás meg Miskolcz Fülöp. Mit bánja ő, mit terveznek abban a körben! Ott pedig ma készségesen várják, mert pártoskodások idején mindenütt szükség van a fegyverhez jól értő vitézekre. És talán közöttük ezért meg is találhatja a helyét, s ami ennél is fontosabb, lelkének a nyugalmát. Megtilthatjuk hát, hogy elmenjen a királlyal szinte egész nyíltan ellenzékeskedő urak fegyveres hadába?

Kezét nyújtotta, de keserűen mondotta:

– Menj hát, János, a herceg vitézének. A házamat sem kell elhagynod azért...

János hálásan ragadta meg a kezet, és megcsókolta. Pósa egyszerre felnevetett, eszébe jutott egy emlék. Öccse riadtan, kérdő arccal nézett rá.

– Nagyon régen – mesélte –, amikor éppen ilyen fiatal voltam, Miklós bátyánk, aki akkor még tekintélyes ember volt az udvarnál, és aki okos tanácsokat adott nekem, amelyeket én sohasem fogadtam meg, azt mondotta, hogy az a helyes, ha egy nagy családból mindig van egy-két férfi az egyik pártban is, a másik pártban is, hogy segítsék egymást, ha az egyik győz, és a másik háttérbe szorul. Hát Jánosom, én nem kérem a te pártfogásodat Béla herceg győzelme esetére. Nem én küldelek hozzá, te magad mégy oda...

Erre János megint elpirult.

– Pósa bátyám, én nem a te ellenségednek készülök. Ha bármikor szükséged van rám, csak hívj, és melletted állok.

Hónapokkal később ezt a beszélgetést idézte fel Pósa, amikor magához hívatta Jánost, mondván neki, hogy ő lesz a vezére annak a kis királyi seregnek, amely elindul majd rendet teremteni Gönyüben és talán Somogyban is. János jókedvűen vette tudomásul a feladatot.

– No, egykettőre rendre tanítjuk a parasztokat – legyintett.

Ez nem tetszett Pósának.

– Ide hallgass, János, mi nem öldökölni megyünk. Éppen az a célunk, hogy ne öldössenek feleslegesen parasztokat. A te dolgod az lesz, hogy vigyázz rájuk.

– Hát nem az apátot megyünk megsegíteni? – ámult el a lovag.

– De igen, őt segítjük. Hanem mi a király emberei vagyunk, tehát az apát ellenségeinek az élete is fontos a számunkra. Azért megyünk, nehogy az apát egyedül győzzön, és talán oktalan bosszút álljon a gönyüieken, akiknek felháborodásán nem lehet csodálkozni, mivelhogy nemrég még szabad embereknek tudták magukat, s egyszerre csak szolgákká lettek, holott semmi bűnt se követtek el.

János nem értette, de megszokta már, hogy nem mindig lehet követni tekintélyes bátyja gondolatait. Bizonyosan azért, mert túlságosan sokat tanult.

Maga se hitte volna, hogy a gönyüi zendülést oly gyorsan és oly békésen el tudja intézni.

Az úton odafelé szüntelenül a toulouse-i polgárok lázadása járt az eszében, erről beszélt a kocsiban a mellette ülő Keletnek is. Elhatározta, hogy úgy fog eljárni, mint ahogy Fülöp Ágost király tette Toulouse-ban. Fel fogja szólítani a fegyverfogókat, hogy ne az apát, hanem a király előtt tegyék le a fegyvereket, s ő a király nevében fog ítéletet mondani.

Igen ám, de a toulouse-iak előbb megölték földesurukat, Monfort Simont. Könnyű dolga volt Fülöp Ágostnak. Uriás apát azonban él, és aligha járul hozzá, hogy Pósa egyszerűen királyi tulajdonnak mondja ki a halászközséget. Előbb tehát Uriással kell szót váltani. De azt sem szabad hagyni, hogy addig oktalanul öldössék a halászokat. Szőny táján tehát kettéosztotta kíséretét, magának csak tizenkét lovast tartott meg, hogy jelezzék az udvari ember tekintélyét. A többit János vezetésével Gönyü felé küldötte. Nehogy azonban János valami oktalan vitézkedést kövessen el, Keletet is vele küldte a kocsival. Kelet menjen be Gönyübe, és ő tárgyaljon a fegyveres parasztokkal. János pedig vigyázzon, hogyha azok valóban letették a fegyvert, az apát emberei meg ne rohanják őket.

Kelet örömmel vállalta a feladatot, János fejcsóválva vette tudomásul, hogy itt aligha lesz alkalom hősi tettekre.

Maga Pósa felült egy szelíd vezetéklóra, és a tizenkét lovas kíséretében a pannonhalmi útra tért, míg a többiek a Duna mentén tartottak tovább Gönyü felé.

Pannonhalmán – ahol addig még sohasem járt – az lepte meg leginkább, hogy az apátság olyan komoly erődítménnyel volt körülvéve, amelyhez még hasonlót sem talált Magyarországon. A sáncokon kívül parasztok egész hada dolgozott, úgy látszik, újabb sáncokat ástak. Másutt kőmívesek igen vastag falak felrakásán munkálkodtak. A falakon belül az apátság olyan volt, mint egy város: sok épület, közöttük meglepően egyenes kis utcák, s ami a legfeltűnőbb volt, rendkívüli tisztaság honolt mindenütt. Legalább annyi fegyveres szervienst lehetett látni, mint bencés papot.

A főépület előtt leszállt lováról, kísérői nyeregben maradtak.

Az apát már tudta, hogy a király embere jött látogatóba. Mikor átlépte az apátság kapuját, érkeztét előtte futó hírnök jelentette Uriásnak. A nagy termetű férfiú elébe jött.

Látta már az apátot nem is egyszer, de ilyen közelről csak most nézhette meg. Elmúlhatott már hatvanéves is, de olyan egyenesen tartotta a hátát, hogy az amúgy is magas ember még szálasabbnak tetszett. Jó fejjel volt magasabb Pósánál. Olyan csuhát viselt, mint a szolgálóbarátok, derekát kötéllel fogta át, lábán csak fából készült, kenderzsinórral felerősített sarut viselt. Homloka előreugrott, és ez kiemelte amúgy is bozontos, ősz szemöldökét. Még sötétbarna arcától is elütött nagyon fekete szeme. Ifjabb korában bizonnyal ugyanilyen fekete volt most már hófehér bajsza és szakálla. Az egész emberből csak úgy sugárzott a testi erő, a kemény akarat, a biztos céltudatosság. Tenyere oly nagy volt, hogy Pósa keze szinte elveszett benne. Ez a főpap a maga hatalmas egyszerűségével szinte hangsúlyozta, hogy egykor paraszt volt. Kolduló baráton sem szegényesebb a köntös, de ahol megállt, ha meg sem is szólalt, ott mindenkinek azonnal észre kellett vennie a jelentékeny embert.

Veszedelmes ellenfél – gondolta azonnal Pósa.

Uriás arcán oroszlánmosoly ült:

– Esztendők óta várom a király emberét, hogy végre saját szemével győződjék meg az igazságomról.

Bevezette a szobájába, amely egyszerű volt, de a nagyon művészi feszület és az asztalon egymásra fektetett három nagy alakú könyv, meg a színes üvegkristályokból készült ablak mégis pompássá tette. A sarokban álló, kemence nagyságú kandalló is meghitten díszítette a főpapi otthont. Pósa írástudói szeme azonnal észrevette, hogy az asztalon tintatartó is van. Ebben a szobában írni szoktak.

A király embere azonnal elmondta, hogy elsősorban a gönyüi halászok ügyében érkezett. Azt várta, hogy erre Uriás keményen tiltakozni fog, s nem akarja majd, hogy a király beleavatkozzék lázadó szolgáinak dolgába, hiszen bizonyos, hogy az apát maga is le tudja törni egyetlen falu zendülését. Uriás azonban aggódó arccal bólintott:

– Elsietett dolog volt valóban az a királyi adomány. Az egész gönyüi halászat nem ér annyit, hogy miatta vér folyjék, és a lázadók lelke elkárhozzék.

Pósa csodálkozott:

– Ha te is tudod ezt, atyám, miért harcolsz ellenük?

Uriás megmagyarázta.

– Kénytelen vagyok, mert ha lemondok a jogomról, akkor holnap másutt fognak fegyvert a szolgák. Sajnos az egész világ előtt példát kell adni arra, hogy aki az egyház ellen fegyvert fog, az elpusztul.

– És ha bocsánatért esedeznek? – kérdezte Pósa.

Uriás arca felderült:

– Kitárt karokkal fogadom a megtért bárányokat, csak bánják meg bűneiket. – Az arc megint komorabbá vált: – De azok a megátalkodottak nem fogják ezt tenni, mert inkább elkárhoznak, de ragaszkodnak hiú jogukhoz. Én pedig nem mondhatok le szerzett jogról. Rossz példa volna. Holnapra a szerviensek tagadnák meg a dézsmafizetést.

Pósa felállt:

– Uriás apát, ne mondj le a jogodról, hanem ajándékozd te nekik a halászatot, és ők szánni-bánni fognak mindent.

Uriás gondolkozott, kezei hol ökölbe szorultak, hol megint kinyíltak.

– Így nem tehetem – mondotta végül –, mert akkor úgy fest, mintha már eleve nem lett volna igazam. Pedig te tudod legjobban, hogy jogom van a halászathoz, ti állítottátok ki az oklevelet róla. Aztán az a jövedelem nem az enyém, hanem az apátságé... – Megint elgondolkozott, majd hirtelen eszébe jutott egy megoldás:

– Tudod-e mit, alkancellárius uram? Én magam elé bocsátom a megtért bűnösöket, akik kijelentik, hogy megbánták bűnüket, elismerik, hogy a halászati jog nem az övék, hanem az apátságé, de könyörögnek, hogy segítsek nyomorúságukon. Akkor én az ő javukra lemondok a halászat jövedelmének a kétharmadrészéről. Érted? Nem a jogról mondok le, az az enyém, csak a jövedelem kétharmadrésze az övék. De ezért teneked meg kell fogadnod, hogy addig nem mégy el innét, amíg végig nem olvastad a somogyi tizedekre vonatkozó valamennyi oklevelet, s meg nem állapítod, kinek van igaza, kit illetnek a tizedek.

Pósa gyanakodva nézett az apát szemébe:

– És ha azokból az írásokból, vagy esetleg a Veszprémben található írásokból az derülne ki, hogy egyben-másban Róbert püspöknek van igaza?

Uriás arcán megint az az oroszlánmosoly jelent meg:

– Akkor ítélj ellenem.

Gönyüt három oldalról kerítették be az apát fegyveres szerviensei. A falut egyfelől a Duna védte, s a felzendült halászok a folyótól a folyóig tartó félkör alakú földhányással kerítették el községüket. Hajlós ágakból íjakat készítettek, a földhányásokra nagy köveket hordtak, asszonyaik szüntelenül vizet forraltak nagy kondérokban. Ha a szerviensek valahol közeledtek a falu felé, nyilak, kövek fogadták őket. Ha eljutottak a hevenyészett erődítményig, forró víz ömlött a fejükre. Kiéheztetni nem lehetett a falut, a Duna adta a halat szüntelenül. A szervienseknek hajóik nem voltak csónakokon nem ostromolhatták meg a partot, mert a halászoknak több és nagyobb bárkájuk volt. Mikor a gönyüi pap arról prédikált, hogy isten ellen való vétek harcolni az apát ellen, a halászok egyszerűen fogták a papot, és ledobták a földhányásról a támadók közé. Örülhetett, hogy egy kis derékrándulással megúszta.

Amikor János, a maga harmincnyolc lovas vitézével és a kocsin utazó Kelettel odaérkezett, s megtalálta az ostromló szerviensek hadnagyát, nagy volt az elkeseredés és a harag, a falut körülzárók táborában. Mit fog szólni az apát, hogy még mindig nem mentek semmire? Nagy örömmel üdvözölték hát a király vitézeit.

János megvetően nézegette a szervienseket. Ezek is olyan alig-nemesek, mint a királyi szerviensek, csak éppen az egyháziakat szolgálják. Gúnyosan mutogatott a földhányásokra, amelyeket napok óta tehetetlenül rohamoztak. Kétségtelen, hogy a háborúban jártas vitézeknek nem lenne nagy feladat egykettőre megmászni az alacsony erődítményt, s végezni a bátor, de gyatra fegyverzetű védőkkel. A hadnagy bizakodni is kezdett, hogy János lovag a maga vitézeivel végre elvégzi helyettük a feladatot. Erre János már csaknem örült, hogy nem harcolni jött; csak mérgeskedjék ez a szerviens. Elmagyarázta, hogy a király nem kíván öldöklést, sőt békés megegyezés következik. Azért van itt ez a kocsin jött papi személy, hogy bemenjen Gönyübe, és fegyverletételre szólítsa fel a halászokat.

– Nem teszik le azok az istennek sem – mondta bosszúsan a hadnagy. – A tisztelendő úr pedig ne is próbáljon bemenni, mert már a saját papjukat is ledobták a földhányásról.

Keletet egészen felgyújtotta a történet híre. Kemény parasztok állhatnak ott a földhányások mögött. Biztatta a hadnagyot, hogy őt ugyan ne féltse, indul is azonnal, de a szerviensek mindenfelől vonuljanak vissza, a királyi vitézek azonban úgy helyezkedjenek el, hogy a földhányásokról is látni lehessen őket. Kelet bizonyos volt benne, hogy ő nem lesz eszköz a halászok kijátszásában. Bízott Pósa okosságában és becsületességében. Gyalog indult el a védett falu felé.

Amikor a földhányás közelébe ért, ott fönn három férfi jelent meg. Kettő íjat feszített feléje, a harmadik lándzsaféle szúró jószágot tartott; a lándzsás lekiáltott hozzá:

– Ne közeledj, tisztelendő úr, mert rosszul jársz.

Kelet széttárta kezeit, mutatván, hogy fegyvertelen, és visszakiáltott:

– Nem Pannonhalmáról jöttem, hanem Budáról. Nem az apát úr embere vagyok, hanem a királyé. A király meghallotta sérelmeteket, és elküldte főemberét, hogy igazságot tegyen. Eresszetek be hát, én az ő követe vagyok.

A király nevének hallatára a két íjász egyszerre leeresztette fegyverét. Arcukat nem lehetett kivenni, de úgy látszott, nagyon meglepte őket a váratlan fordulat. A lándzsás összesúgott velük, aztán megint lekiabált Keletnek:

– Várj itten, amíg választ hozok. – Ezzel eltűnt a földhányás tetejéről. A két íjász ott maradt, szemmel tartotta Keletet, de nem bánta, hogy az néhány lépéssel közeledik. Nemsokára vissza is jött a lándzsás, lihegett, látszott, hogy futva tette meg az utat oda is, vissza is. Leszólt a nótáriusnak:

– Fordulj a Duna felé, ott a partnál be lehet jönni a faluba. A billogos meg a többiek ott várnak már.

Kelet szívdobogva indult a földhányás mentén. Lelke egész hevületével együtt érzett a falubeliek ügyével. Ezt így még Pósának sem mondhatta meg, noha tudta, hogy az alkancellár sem ellensége a parasztoknak. Mégsem lehetett őszinte a nagyúrral. Igaz, bogomil volt, vagy legalábbis rokonszenvezett a bogomilokkal, ma sem gyűlöli őket, talán titokban ma is az. De nehéz dolog megtudni, hogyha valaki valóban bogomil. Hiszen ha azt mondja magáról hogy az, akkor egészen bizonyos, hogy hazudik. A bogomilok egyik legfőbb parancsa, hogy idegenek előtt tagadják. Csak Bosnyákországban, István bán közelében lehetne bizonyosságot szerezni erről. Annyi bizonyos, hogy nemcsak ő, Kelet, érzi annyira közel állónak magukhoz az alkancellárt, hanem az annyira józan, elővigyázatos Gönczöl lovag is. Éppen ezért bízott benne Kelet, hiszen tudta, hogy bár az a tiszai nagyúr, az a Teodorik üzente Pósának, hogy ő menjen igazságot tenni, de Teodoriknak Gönczöl sugallta a gondolatot, Gönczölnek meg talán maga István bán, aki Kulin halála óta a bogomilok feje. Teodorik úrnak talán fogalma sincs arról, hogy barátai közül nem egy fél szemmel mindig azt nézi, hogy a bosnyák bán vagy a johannita rektor mire utasít. Bizonnyal Pósa sem sejti, még ha titokban ma is bogomil, hogy a körében Kelet nótárius, akit láthatólag kedvel, a jó isten harcosa a gonosz igazságos isten ellenében. Elérkezett a Duna partjáig, ahol bejárat volt a folyó és a földhányás között. A harcra kelt falu elöljárói tisztelettel hajoltak meg előtte. Mezítlábas, kemény izmú, barna képű emberek voltak az elöljárók. Maguk készítette lándzsákat tartottak a kezükben. A billogos alacsony, vállas, kevés szakállú férfiú volt.

Kelet megmondta neki, hogy a király tud az ő sérelmükről. Nagy bűnnek tartja, hogy fegyvert fogtak az apát úr ellen, de nem kívánja híveinek a vesztét. Megtiltotta hát az apát úrnak, hogy harcoljon a halászok ellen, de a halászokat is felszólítja, hogy azonnal tegyék le a fegyvereket, és várják békességgel a királyi döntést.

Gyanakodva felelte a billogos:

– Mi hiszünk neked, hiszünk a király urunknak, de nem hiszünk az apát úr hadnagyának. Ha mi letesszük a fegyvert, akkor ők azon nyomban ránk rohannak, és csecsemő sem marad életben közöttünk.

– Láttátok-e a király vitézeit? – kérdezte Kelet. – Nem azért jöttek, hogy ellenetek harcoljanak, hanem azért, hogy megvédjenek titeket az apát úr hadnagya és minden fegyveres ellenében.

Ez megnyugtatta a legtöbb mezítlábas elöljárót, de az egyik ezt kérdezte:

– És mi biztosít minket, hogy te valóban a király embere vagy, és nem az apát úré? Hátha rá akarsz szedni minket. Honnét tudjuk ilyen messziről, hogy azok a vitézek a király vitézei?

Erre a többiek is aggodalmasan néztek Keletre, ő azonban feltalálta magát:

– Kezesül adom magamat tinektek. Őrizzetek, ahol akartok, egészen addig, amíg személyesen itt nem lesz a király alkancellárja, aki most Pannonhalmán az apát úrnak adja át a király üzenetét. Állítsatok mellém két embert; abban a pillanatban, hogy valamelyikőtöknek a haja szála meggörbül, akár az apát, akár a király vitézeitől, nyomban öljetek meg engem.

Ez a kijelentés bizalmat keltett.

A lázadó gönyüiek letették a fegyvereket. A zendülésnek vége volt.

Másnap megérkezett Pósa. A mezítlábas elöljárók leborultak elébe. Kelet elmondotta, hogyan beszélte rá őket a fegyvernyugvásra, hogyan ajánlotta fel magát kezesül. Ezt az éjszakát egy gönyüi házban töltötte, két halász kivont késsel őrködött a közelében. De János jól vigyázott, hogy a szerviensek még csak be se léphessenek a faluba.

Pósa pedig elmondotta a falubelieknek, hogy a király nem kívánja hívei nyomorúságát, és az apát úr is jobban szereti a békességet. Nagyon helytelen, hogy fegyvert fogtak, és nem egyenest a királyhoz fordultak, ha bajuk támadt. Így most bűnbe estek, és bűnhődniök is kellene érte, de az apát úr megelégszik, ha a falu elöljárói valamennyiök nevében szánják-bánják a falu bűnét: Fogadják vissza papjukat is, és halásszanak békességgel tovább. Az apát úr lemond a halászati jog jövedelmének kétharmadáról a falubeliek javára, csak ismerjék el, hogy a jog maga az apátságot illeti.

Megszólalt erre a billogos:

– Nem értjük ezt mi, nagyurunk. Az apát úré a jog, de a miénk a hal? Mert akkor nincs semmi baj. Vagy a miénk a hal, de mégis oda kell adni az apát úrnak? Akkor inkább újra felvesszük a fegyvert, és meghalunk egy szálig, mert nem akarjuk, hogy nyomorúságban éljen még az unokánk is.

Pósa elmosolyodott az okoskodás szövegén.

– Ez azt jelenti, hogy minden három kifogott hal közül kettő a tiétek, és egy az apátságé. Ha kívánjátok, pecsétes írást adok róla a király nevében.

A mezítlábasok összenéztek. Azt tudták, hogyha csökönyösen kitartanák a fegyver mellett, akkor végül is utolsó szálig elhullanak. Ez az eredmény pedig így is győzelemnek számít. Ha nem zendülnek, ha hagyják megrabolni magukat, mint annyi más falu, akkor elkövetkezett volna a nyomorúság. Így azonban – minden három hal közül kettő! – lehet élniök. És még királyi írást is kapnak róla. Ez több, mint a néhai Kált úr végrendelete, amely nem sokat ért, hiszen eladományozták a fejük fölül halászati jogukat.

Előbb az egyik barna fej intett igent, azután a másik, s amikor már valamennyien hozzájárultak, újra szólt a billogos:

– Elmegyünk veled, urunk, Pannonhalmára, szánjuk-bánjuk a bűneinket, még a papunkat is visszafogadjuk. Te pedig a király nevében pecsétes levelet adsz, hogy minden három halból kettő minket és ivadékainkat illet időtlen időkig.

Pósa két kézzel ragadta meg a billogos görcsös, barna kezeit, és megrázta.

Mögöttük Kelet mosolyogva, szeretettel nézett az alkancellárra, akiben, lám, nem kellett csalódniok.

Az apátságnak olyan könyvtára van, amilyet Pósa Párizs óta nem látott. Uriás apát külön házat építtetett a könyveknek és a levelesládáknak, s a könyvesházban kis szobácskák várták azokat, akik olvasni, tanulni vagy könyvet másolni akartak. A polcokon több mint nyolcvan kisebb-nagyobb könyv volt: kisebb vármegye értékével ér föl ennyi könyv. Az iratos szobában körös-körül álltak a pántos ládák. Külön ládája volt a somogyi tizedek okleveleinek.

Odakint napok óta esett az eső; akkor kezdődött, amikor Pósa a gönyüiek elöljáróival megérkezett, s attól fogva, mintha abba sem akarná hagyni. Hűvös is volt. Ezért az apát befűttetett ama kis szobába, amelyben az alkancellár helyet foglalt, hogy végigböngéssze a csaknem kétszáz esztendő alatt felgyűlt íráshalmot, amelyet gondos kéz nagyszerű rendben tartott.

Pósa érdeklődve merült el a pergamenekbe. Olykor jegyzeteket készített magának. Több mint egy hétig tartott, amíg az olvasás végére ért, és világos képet kapott a Pannonhalma és Veszprém között vitatott sok emberöltős perről.

Miről is volt szó tulajdonképpen? Amikor elindult, csak annyit tudott, hogy Róbert érsek nem győzi szidalmazni Uriás apátot, és az apát Budától Rómáig rágalmazza a püspököt. Fél Európa tudta, hogy ez a két egyházfő az egyházat illető Somogy vármegyei dézsmákat egymás elől szokta behajtani. De hogy valóban kit illetnek azok a tizedek, rendszerint azok sem tudták, akik nemegyszer ítéletet hoztak ebben a végtelen peres ügyben. Kinek lett volna türelme végigolvasni ezt a rengeteg pergament, amelyen most Pósa átrágta magát? Akik ismerték, azok vagy a püspök vagy az apát emberei voltak, tehát szavuk nem sokat nyomhatott az igazság mérlegén. A nagyméltóságú udvari bírák inkább a pillanatnyi helyzet érdekei alapján ítéltek. Ha ki kellett békíteni a mérges és Rómában kedvelt Uriást, akkor mellette döntöttek; ha félő volt, hogy túlságosan is megsértik a hűséges Róbertet, akkor az ő javára szólt az ítélet, hogy utána folytatódjék, folytatódjék reménytelenül a tizedek ügye.

Hát most azután Pósa elolvasott minden Pannonhalmán található alapítólevelet, adománylevelet, nyílt és zárt pecsétű határozatot, királyi, nádori és országbírói ítéletlevelet. Nyugodtan rá lehetett bízni a király nevében a döntést.

Az irathalomból kiderült, hogy jó kétszáz évvel annakelőtte, amikor a szentséges István király tíz püspökségre osztotta fel az országot, Somogy vármegye, a néhai pogány Koppány úr egykori országa a veszprémi püspökséghez tartozott. Nemsokkal azután azonban a pannonhalmi apátság a vármegye jó darabján földesuraság lett. A bencés szerzetesek nemcsak a maguk földjein folytattak földmívelést, hanem a messze vidék parasztságát is eredményesen oktatták arra, hogyan lehet az anyaföldet nagyobb termékenységre biztatni. Somogyban, mint sok egyéb helyen is, a bencések nemcsak lelkiatyjai lettek a falusiaknak, hanem hozzájuk fordultak mindenfajta hasznos tanácsért. Veszprém távol esett Somogytól, a bencések azonban ott voltak, noha apátságuk – Pannonhalma – Veszprémnél is messzebb volt. Ezért a szerzetesek a maguk javára szedték be a megyeiek tizedeit. Jó ideig a veszprémi püspökök nem is emeltek kifogást ez ellen, minthogy a valójában ott tevékenykedő papok Pannonhalmához tartoztak, és szinte mentesítették a püspököt, hogy sok törődnivalója legyen az amúgy is igen nehéz vidékkel, amelyen sokáig elevenen élt Koppány úr pogány emléke. Egy ízben azonban a veszprémi tizedszedők eljutottak a somogyi falvakba, hogy behajtsák a dézsmát. De a parasztok megtagadták a fizetést, mondván, hogy azt már elvitték a pannonhalmiak. Lett erre hétmegyére szóló pereskedés. A püspök a királyhoz fordult, az apát az érsekhez, az iratok megjárták Budát, Esztergomot és Rómát. Az országban akkoron az öreg Béla király uralkodott. A határozott akaratú király maga nézett utána az ügynek, s úgy döntött, hogy Szent Istvánnak minden akarata szent, ő Somogyot a veszprémi püspök alá rendelte, tehát annak minden tizede a püspököt és papjait illeti, az apát és szerzetesei jogtalanul jártak el. Béla életében ezen nem is volt több vitázni való, hanem amikor Imre és Andreás között kitört a villongás, az országos zavarban az apát elküldte tizedszedőit, és behajtotta az adót. Megneszelték ezt Veszprémben, nyomukba küldték a szervienseket, és véres csata alakult ki a püspök és az apát fegyveresei között, amelyben Pannonhalma győzött – nem is adta vissza a behajtott adókat. A püspök felháborodottan fordult a királyhoz, mire az apát Andreás herceget hívta segítségül. Ekkor senki sem tanulmányozta az ügyeket. Imre Veszprémnek adott igazat, Andreás Pannonhalmának. A két ellentétes tartalmú döntés alapján most már évről évre mindketten kiküldték fegyvereseiket, és behajtották mindketten a dézsmát. A parasztok átkozódtak és fizettek, mert féltek lelkük elkárhozásától is, de még jobban attól, hogy ha ellentmondanak, . mindenüket elviszik, talán még az életüket sem kímélik. Különösképpen a kanászok lázadoztak. Nemegyszer, ha híre jött, hogy papi emberek járnak a tájon, egész kondájukkal eltűntek az erdőségekben.

Bánatosan emlegették a pogány Koppány úr emlékezetét, hiszen az ő idejében nem voltak tizedkövetelő papok. Ezért azután a somogyi kanászok pogány hírbe kerültek mindenütt. Imre király végső esztendejében a püspök a nádor előtt megpróbálta visszaperelni azt a rengeteg tizedet, amelyet az apát behajtott, de az alperes azzal érvelt, hogy erre akkor sem volna joga, ha netalán a felperest illetné a tized, minthogy azt a dézsmát ő maga is behajtotta. Ez igaz is volt, el is vesztette a pert a püspök. Mire megint csak Rómáig került az ügy. Közben azonban meghalt Imre király, Andreás eleve az apátot pártolta, és nem nyújtott segítséget Veszprémnek.

Az 1207-ik esztendőben azután Uriás került a pannonhalmi apátok székébe. Mint mindent, ezt is erőteljesen és lankadatlan kitartással vette a kezébe. Rómában járt, s elintézte, hogy egyáltalán ne foglalkozzanak az üggyel, majd úgy vetett véget az udvarban a sokféle jogvitának, hogy egyszerűen magának adományoztatta a somogyi tizedet, tekintet nélkül arra, hogy azelőtt kit illetett ez a jog. Andreás belement, nem akart haragosa lenni a kemény léptű, kemény hangú és kemény akaratú apátnak. A pereskedés azonban ezzel nem ért véget. Mikor a francia Robert de Liège lett a veszprémi püspök, azt vette észre, hogy nagy terveihez, így az egyetem megszervezéséhez is kevés a jövedelme. Szüksége volt a somogyi tizedekre is. Igyekezett megállapítani, hogy a királynak nem volt joga eladományozni az őt illető dézsmákat. Hanem hát Rómában nem volt jó híre Róbertnek, aki egyetemet csinál, s ott ki tudja, mit akar taníttatni. A pápánál ismételten megforduló Uriás nem helyeselte az egyetemet, különösen nem a pogány emlékekkel terhelt, s ami még rosszabb, az eretnek hírű Baranyától sem túlságosan messze fekvő Veszprémben. Azt pedig Rómában is tudták, hogyha nincs pénz, nincs egyetem. Tehát nem foglalkoztak most sem Róbert panaszával. Mit tehetett erre Róbert? Erőszakkal hajtotta be, amikor tudta, a tizedeket. Most már Uriás fordult a királyhoz. Andreás habozott. Uriást szerették Rómában, Róbertet nem; de Uriás érzelmeiről semmit nem lehetett tudni, Róbert pedig talán az egyetlen egészen megbízható főpap volt. Adorján kancellár, majd később Pósa vicekancellár feltétlenül a püspököt pártolta. Apod fia Dénes is kedvelte Róbertet, de semmi áron sem akart összekülönbözni Uriással. Ezért azután folyton csak ígérgették, hogy leküldenek valakit áttanulmányoztatni az egész zűrzavaros szövevényt. Pósa már két esztendeje készülődött is, de éppen e két esztendő alatt egyszerre elkezdték nem sürgetni a pert. Most kiderült, hogy azért nem volt sürgős, mert úgy látszik, a parasztok beletörődtek a változhatatlanba, és inkább kétfelé adóztak, csak hogy békében hagyják őket. Csak akkor lángolt fel újra az adószedők elleni szenvedély, amikor – úgy látszik, a gönyüi zendülés hírére – egy seregnyi somogyi kanász megtagadott mindenféle adófizetést, és bevette magát az erdőbe, és ugyanakkor három somogyi falu elkergette Uriás apát szervienseit.

Most már mindezt tudta Pósa. Amíg az iratokat olvasta, Uriás nem is beszélgetett vele a tárgyról. Ha étkezésekkor találkoztak, nem szóltak: a szerzetesi ebédlőben csöndesség ült az asztal fölött, és csak az imádságok hangjai szálltak fel onnét ebéd előtt és ebéd után. Néha alkonyaikor, ha olvasni már nem tudott a szem, és Uriás rövid sétára hívta a vendéget, kerülte, hogy a tizedekről essék szó, előbb ismerjen meg Pósa minden iratot.

Ilyenkor Pósa igyekezett minél jobban kiismerni Uriást. Amikor átlépte a kolostor küszöbét, nem szerette az apátot, főleg azért, mert tudta, hogy ellenzi Róbert egyetemét. Hanem, ahogy tudomásul vette a kolostor-rengeteg meglepő tisztaságát, a bencések munkáját, akik lankadatlanul tanítják okos szántóvető munkára a falusiakat, látta a nagyszerű erődítményeket, a szüntelen építkezést, s ahogy a váltott szavak közt kiderült, hogy Uriás igen-igen művelt férfiú, aki jó iskolát tart fenn itt Pannonhalmán, véleményét valamennyire módosítania kellett, csak éppen egyre kevésbé értette az apátot. Ha ilyen, hát miért ellenzi azt a veszprémi egyetemet? Meg is kérdezte, de Uriás azt mondta, hogy erre csak akkor fog felelni, ha már Pósa ismeri töviről hegyire a somogyi tizedek ügyét.

Végre elérkezett annak az ideje, hogy meghányják-vessék a somogyi pert. Október végén jártak már. A belső udvar kis kertje hervadtan hevert a szemerkélő eső alatt, ők ketten a fedett kerengő tornácon járkáltak, mert a szobák vagy túl hidegek voltak már, vagy ha befűtöttek, túl melegek.

Pósa megkérdezte az apátot, hogy vajon nem tudnának-e békésen kiegyezni Róberttel? Hiszen úgy látta, Uriás nem olyan csökönyös, mint amilyen a híre. Lám, a gönyüi ügyben is méltányos volt a halászokkal.

A bozontos arcra kiült az oroszlánmosoly:

– A halászokkal méltányosnak kell lennünk, a mi nyájunkért minket terhel a felelősség, és ha én történetesen gönyüi halász volnék, én is fegyvert fogtam volna, amikor eladományozzák fejem felől a jogomat. Kált fiaival is megegyezhettem, mert csak idő kérdése, s amint Domokos, Buda és István urak elhaláloznak az Úrban, birtokuk az apátságra száll. Az apátságnak van ideje, várhat, az apátság nem múlik el a halandó emberekkel. Más ügy azonban a somogyi tizedeké. Ehhez feltétlen jogom van, mert királyi adománylevél adta nekem, és nekem szükségem van minden rézpénzre és minden gabonaszemre. Róberttel nem alkudozhatom, mert ha ő elhalálozik, megmarad a püspökség. Itt nem emberek állnak szemben egymással, hanem isten örökkévaló intézményei: a veszprémi püspökség és a pannonhalmi apátság. Róbertnek is kell a pénz. Mire? Hogy egyetemet csináljon belőle. Nekem is kell. Mire? Hogy egyre jobban erősítsem a vidéket, hogy a tárak mindig tele legyenek, akár fél megyényi embert élelmezni belőle, ha szükség következik, hogy fegyvereink legyenek, akár fél megyét felszerelni, hogy sáncok, bástyák, falak meredezzenek a bárhonnét közeledő ellenség felé.

Pósa gyanakodva nézett rá:

– Ki ellen akarsz harcolni, Uriás apát?

Komoly hangon válaszolt az óriási ősz ember:

– Én senki ellen nem akarok harcolni, de bárki akar harcolni ellenünk, azt visszaverem innét. Ti, az udvarban cselszövést cselszövésre halmoztok, király és királyfi gyűlölködik egymással, nagyúr nagyúrral marakodik országszerte, de mi lesz, ha bárhonnét ellenség tör az országra? Meg tudjátok ti védeni? Az országban kevés a vár, a fegyverek egymás ellen fordulnak, a püspökök nem törődnek a nyájaikkal. Ha több pénzem volna, beépíttetném az egész országot várakkal, megraknám a tárakat gabonával, fegyvert készíttetnék minden kováccsal. De legföljebb annyit tehetek, hogy ezt a vidéket jól felkészítem. Nem mondhatok le hát a somogyi tizedekről.

– Kitől félsz te, Uriás? – nézett rá csodálkozva Pósa.

– Kitől félek? – ismételte a kérdést az apát. – Hát nem tudod, te világlátott ember, hogy mi van a világban? Pápa és császár évszázada acsarkodik egymás ellen; a francia lovagok egy szép napon megrohanták Bizáncot, és elpusztították az ősi birodalmat; a német lovagok éhesen vetik magukat az orosz tartományokra és közben az orosz fejedelmek egymás ellen hadakoznak. Jaj a gyöngének, jaj annak, aki nem készül fel a valahonnét előrohanó támadók ellen. Ezért ragaszkodom én a jogaimhoz.

– És ezért akadályozod Róbert egyetemét?

Uriás legyintett:

– Róbert hiú álmokat álmodik. Én szeretem az iskolákat, itt nekünk is jó iskolánk van. De az egyetemeken nemcsak papokat képeznek, hanem jogászokat is, akik majd kétségbe vonják a jog isteni eredetét. Ahol jogászokat képeznek, ott a zendüléseket is tudják indokolni. És az egyetemeken hiábavaló filozófiát is tanítanak. Nem láttad-é Párizsban, hogy a tudomány lázong a teológia ellen? A tudomány nem akar a hit cselédlánya lenni. A tudomány lázadó jobbágy, aki szembe akar fordulni az urával. Ezért hát Rómában méltán gyanús mindenki, aki egyetemet akar szervezni. Én. jártam Rómában, és ott megismertem egy hazulról elmenekült francia főpapot, Greviusnak hívják...

Pósának arcába szaladt a vér az ismerős névre:

– Grevius kancellár – bólintott. – Ő volt Párizsban az egyetem legfőbb ellensége.

– Nos, hát ő beszélte, hogy Párizsban minden istentelenség mennyire ott, az egyetem körül tömörül össze. Nincs szükségünk nekünk ilyesmire. Rómában csak még gyanakvóbban néznék Andreás országát. Mifelőlünk sem múlott még el az eretnek-veszedelem. Az egyetem jogászai és filozófusai közt buján tenyészhetne a titkos bogomilizmus. És mindemellett annak az egyetemnek pénzre, sok pénzre lenne szüksége. Róbertnek pedig ugyanaz a legfőbb forrása, mint nekem: a somogyi tizedek. Tehát az egyetem léte az én erődítményeimet veszélyeztetné.

Pósa nagyon csodálkozott mindazon, amit hallott. Bizonyos, hogy Uriás minden gondolata idegen tőle. Uriás tulajdonképpen ugyanoda tartozik, ahová Grevius kancellár. Szöget ütött azonban a fejébe, hogy milyen következetesen készül a védelemre támadó ellenség ellenében. Abban igaza van, hogy az országban kevés a vár. Ebben az egyben talán igaza is van Uriásnak, több gondot kellene fordítani az ország védelmére. Hiszen itt van a sok riasztó példa. Ami a somogyi tizedek ügyét illeti, hát szigorúan jogilag Uriásnak van igaza, mivel a király neki adományozta. Persze kétséges, hogy a királynak volt-e joga a püspök elől a tizedet az apátnak adományozni? De a kancellárnak nem az a dolga, hogy saját királyának jogát piszkálgassa; szerezzünk inkább érvényt a királyi szónak. De mi lesz a veszprémi egyetemmel? Itt nem is a tizedekről van szó. Róbert kárpótlásul más adományt is kaphat. De ha Róma nem akarja, akkor a legtöbb főpap sem akarja.

Hirtelen Uriásra nézett:

– Én átnéztem minden oklevelet. Ebben az ügyben neked van igazad, és én ennek nem örülök, de nem ítélhetek másképpen, csakis melletted.

Ezekre a szokatlan szavakra mosolyogva nézett rá az apát:

– Igazságos férfiú vagy, az országbíró székében volna a helyed, ha ítélni tudsz saját örömöd ellenére is. De miért nem örülsz az én igazamnak?

– Mert én mindent elkövetek, hogy az az egyetem megszülessék végre, s ne kelljen a mi gyermekeinknek folyvást idegen országokba szaladni a tudományért. Én megtehettem, mert Bors vezér ivadéka vagyok...

– Én is megtehettem, noha azoknak a lázadó somogyi kanászoknak vagyok az ivadéka – vágott szavába zordon arccal Uriás. – De én nagyon akartam tanulni. Ha itt van az egyetem a tőszomszédságunkban, akkor az is tanulhat, aki nem is akar nagyon tanulni, és fölöslegesen sok tanult ember lesz az országban. Máris többen tudnak írni meg olvasni, mint amennyinek kellene. Kérdezd csak meg az esztergomi érseket, ő még a kolostori iskolák nagy részét is becsukatná, mert a tanult ember hamarabb lesz eretnek. A könyvek között mindig ott settenkedik a sátán...

Pósának mosolyognia kellett:

– Hiszen itt nálad több könyv van, mint bárhol az országban.

Uriás bólintott:

– Így is a helyes. Itt jó helyen vannak, csak az olvassa, akinek olvasnia kell. De ha a kolostorfalakon kívül is sokan tudnak olvasni, akkor ők is könyveket szereznek, titkon leírhatják maguknak, s úgy fogják magyarázni, ahogy ez nem tetsző istennek. Mi itt papokat nevelünk, ezeknek kell az írás-olvasás. De Róbert nem papokat, hanem jogászokat és fel nem szentelt okoskodókat akar nevelni.

– Én is ilyen ember vagyok – jegyezte meg Pósa.

– Gyanús ember is vagy sokaknak szemében. Miért tanult az, aki nem lett pap? Miért nem lett pap, aki tanult? Úgy látszik, igazságos a lelked, de vigyázz, nehogy baj érjen ezen a világon... és a másikon is.

Pósát meglepte ez a kijelentés. Jól tudta, hogy sokan nem érthetik őt. Azt is sejtette, hogy az udvarban is lehet egynémely ellensége; tapasztalhatta, hogy atyafisága sem szereti. De így, nyíltan kimondva, hogy ő gyanús ember, még nem hallotta. Nem válaszolt; bármily meglepőek voltak a szavak, egyszerre világossá vált, hogy ez nem is lehet másképp: ő gyanús ember. Gyanús azok szemében is, akik előtt kétségtelen a jóhiszeműsége és az igazságossága. Talán nem is tudnák megmondani, mire gyanakodnak: elismerik, tisztelik is, vannak, akik szeretik is... csak éppen gyanús. Gyanús a magafajtájúak előtt, hiszen mások a céljai; gyanús a király körében, hiszen a vezérek ivadéka; gyanús a szolgái előtt, akik pedig bizonyosan szeretik, de vajon miért oly kedves hozzájuk, amikor a legnagyobb urak közé tartozik?

Mosolygott, nem is volt kellemetlen a számára ennek a különös helyzetnek a tudata. Az a fő, hogy töretlenül igazságosnak kell lennie, világosan kell tudnia teendőit, és akkor gyanakodhatnak, amennyit akarnak, még azok is, akiknek az érdekében él és cselekszik.

– Hát akkor fogalmazzuk meg az ítéletet. Nálam van a nádorispán pecsétje, hoztam nótáriust is. A tizedek téged illetnek, Róbert püspököt eltiltjuk a dézsmaszedéstől. És hogy foganatja legyen a tilalomnak, helyette adományt kap a király földjeiből...

Ebben a pillanatban az jutott az eszébe, hogy lám, ő, aki annyira szeretné megszorítani a királyi adományokat, nehogy egészen szétessék a hatalmat jelentő királyi birtok, maga is kénytelen fogyasztani a királyi földeket, hogy békesség legyen. Látta Uriás arcán, hogy meg van elégedve.

– De itt van ez a három falu – tette hozzá. – Nem azért nem fizettek, mert nem akartak fizetni, hanem azért, mert egyszer már fizettek. És ugyanazt az adósságot senki sem köteles kétszer leróni. Tartsa meg hát Róbert, amit egyszer megszerzett magának, és az a három falu se fizessen ez évben még egyszer. Jövő évtől azután a tiéd az ő dézsmájuk is. Ezzel egész Somogy megye megmenekül a kétszeri tizedfizetéstől.

Ez sem volt Uriás ellenére.

Pósa még aznap délután lediktálta az okiratot Keletnek. – A gönyüi eset után János a vitézek nagy részével hazament, az alkancellárral csak Kelet és tizenkét lovas maradt Pannonhalmán.

Pósa figyelte közben Kelet arcát, hogyan tetszik neki az ítélet. A nótárius mosolygott, s egyszerre megszólalt:

– A somogyiak imáikba foglalnak téged, Pósa úr.

– Miért? – kérdezte. – Jobb szeretnek az apátnak fizetni, mint a püspöknek?

Kelet halkan fölnevetett.

– Nem, uram, ez nekik igazán mindegy. De jobb szeretnek egyszer fizetni, mint kétszer. Ennek a hallatára a kanászok is visszatérnek majd az erdeikből... És a legjobb időben történt ez, mert nagyon rossz a telet az erdőkben bujdokolva tölteni.

Még egy napig vendégeskedtek Pannonhalmán. Uriás csak most vezette végig mindenütt a vendégeit. Megnézték az építkezéseket. Pósa ugyan nem értett várakhoz és bástyákhoz, de sejtette, hogy jól megerősített ez a hely. Bejárták a környék néhány faluját is – az utak sárosak voltak, de az eső elállt – tiszta helységek környezték az apátságot. Uriás gondos földesúr lehet. Azután töviről hegyire megnézte a könyvtárat is. Élvezettel lapozgatott a szép könyvekben. Főleg miséskönyvek, evangéliumok és legendák sorakoztak az állványokon, a filozófia legföljebb csak vendég volt itt, az egyetlen Szent Ágoston képviselte a bölcsességet, az sem az Isten országáról szóló mű volt, nem is a szent Vallomásai saját tévelygő életéről, hanem a „Soliloquia” – a lélek magányos párbeszéde istennel –, amely inkább költői mű, mintsem igazi bölcselet.

A könyvesházban kis cellácskák voltak, mindegyikben egy-egy szerzetes ült és másolt, készítette az újabb könyveket. Pósa Uriás oldalán végigjárta a hosszú folyosót, benézett mindegyik cellába. Az egyik asztal mellett szőrcsuhában, kötéllel a derekán, övig érő, deres szakállú férfi másolt gondos lassúsággal. Az asztalnál, ebédkor látta már ezt a szerzetest. Fel is tűnt neki, mert ismerősnek találta, de nem emlékezett rá, hol találkozhattak.

Amikor továbbmentek, megkérdezte Uriást:

– Ki ez a szerzetes?

Uriás a fejét tagadóan csóválta:

– Nincs neve. Meghalt.

Hökkenten nézett erre Pósa. Uriás magyarázta:

– Én tudom az egykori nevét, mert ismertem azelőtt, de nincs jogom megmondani, és ha én előbb halnék meg, mint ő, akkor többé senki se fogja tudni. Erre is menedék a kolostor. Nagyúr volt valaha. Azután úgy fordult a világ, hogy értelmetlenné vált az élete, nem volt többé helye az emberek között. Egy napon megkopogtatta a kolostor kapuját. Akik ismerték, régóta azt hiszik, hogy meghalt. A többi szerzetes sem tudja, kicsoda, nem is kérdezik. Itt mi nem szoktunk beszélgetni magunkról és egymásról.

Pósa pedig egyre csak töprengett, honnét ismerhette azt az arcot. Hol láthatta? Akkor bizonyára nem volt ilyen nagy szakálla, talán nem is volt szakálla. Csak úgy sejtette később, hogy bizonnyal akkor régen, Imre király körében nézhetett szembe vele. Hiszen jól tudta, hogy Imre halála után, amikor Andreás lett az ország ura, olyat fordult a világ, hogy értelmetlenné vált nem egy udvari nagyúr élete. Volt, aki sértődötten hazament birtokára, mint Vejthe ispán, Teodorik édesapja, mások igyekeztek visszajutni a hatalom közelébe... De bizonyára voltak olyanok is, akik reményeikkel együtt még az otthonukat is elvesztették. Mit tehettek az ilyen férfiak, ha nem volt kedvük alacsony rangú vitéznek menni? Vagy ha megalázónak tartották, hogy a maradék kis földecskén idézgessék egykori méltóságuk emlékét?... Bizony, amikor az ember élete értelmetlenné válik, akkor a legszebb dolog így ülni és könyvet másolni, ha már megtanulta az írás és olvasás annyi gyönyört adó mesterségét.

Másnap hajnalban azután indultak haza. Este Pósát egyszerre elfogta a türelmetlenség. Amíg dolga akadt itten, kötötte a munkája; de hogy befejezte tennivalóit, egyszerre megint nagyon hiányzott Izabella. Otthon akart már lenni. Elhatározta, hogy nem megy azonnal Teodorikhoz, nem hagyja ott azonnal újra Izabellát.

4

Odahaza gyászhír fogadta. Adorján kancellár néhány nappal azelőtt meghalt.

Pósa elutaztakor még azt mondotta, hogy jól érzi magát, és nap nap után bejárt a kancelláriára. Nem is látszott rajta semmi szenvedés, csak az arca fogyatkozott meg igen nagyon. Egy délelőtt azután észrevett a földön egy leejtett tollat. Lehajolt utána, és végigvágódott a földön. Halott volt, mire odafutottak. Két nap múlva el is temették.

Ravatala előtt végső búcsúüdvözletre megállt a király, a királyné és minden udvari főméltóság. Megálltak, továbbmentek, felidézték szavait, szokásait. Volt, aki fájlalta elmenetelét, volt, aki érezte hiányát, de nem volt senki, aki virrasztva zokogjon a koporsó mellett, nem volt senki, aki a maga halottjának érezte volna a nagyon sokat tanult kancellárt. Árva fiúként indult útjának, távolabbi rokonai vidéki szerviens-vitézek voltak, elfeledte őket, mire hazatért Párizsból, hiszen azok se törődtek vele azelőtt. Pap volt, hát nem akadt sógorsága; de szerzetes sem volt, hogy a kolostorbeliek testvérüknek érezhetnék. Mindenkivel barátságos volt, de nem volt jó barátja, hiszen még Pósa is nemegyszer meggondolta, miféle szavakat mond ki a közelében. A legtöbb ember, aki ismerte, nem értette, mit gondol, miként vélekedik. Mindenki becsülte, nem volt ellensége, de igazán nem is szerette senki. Talán Mária hercegasszony, a királyfi felesége érezte, hogy Adorján lett atyja helyett atyja. De ő az igazi atyját sem szerette, valódi gyermeki érzést hát ő sem érezhetett iránta. Emellett, amikor a király elhatározta, hogy Béla herceget és Mária hercegasszonyt elválasztja egymástól, Adorján éppen hogy lanyhán helytelenítette a királyi szándékot, de nem állott ki Mária érdekében. Igaz, hogy akkor már beteg volt, de tartózkodása keserűséget váltott ki az ideszakadt Laszkarisz-herceglány szívében.

Ilyenfajta gondolatokkal vette tudomásul Pósa Adorján halálát. Megrendítette a gyászeset, tudta, hogy most még jó ideig hiányozni fog neki Adorján. Izabellával is, másokkal is felidézi majd a halott kancellár szavait, az is bizonyos, hogy Szent Ágoston neve ezentúl elválaszthatatlan marad számára Adorján emlékezetétől. De álmatlan borongásokat, tépő fájdalmat nem jelent az ő számára sem a mindig barátnak tartott férfi elmúlása.

De vajon bárkinek a halála jelenthetne akkora gyászt? Ezen töprengett az őszi estében, kandallója előtt ülvén, Izabella mellett, hosszan nézve a jó meleget árasztó piros lángokat, s hallgatva a kintről kopogó eső nagyon halk zenéjét. Vajon az anyja halála óta volt-e valaki is, akinek elmúlása fájó nyomot vésett, egészen sohasem gyógyuló sebet vágott volna a lelkébe? Apja? Egyetlen szomorú főhajtással vette tudomásul, hogy nincs már. Miután évekig azt sem tudta, hogy él-e még. A fegyvertárs és jó barát Ambroise halálakor jobban megrendítette a szülők vádaskodó fájdalma, mint Ambroise elvesztése. Kulin bán halálhírét a véletlen mendemonda hozta utána Párizsba. Gyászolta-e Kulin bánt? Nem gyászolta. Az a bogomil nagy ember új útra terelte az ő életét, nemegyszer hálával gondolt rá, de ideje sem volt, hogy megszeresse; azt a rajongó, szinte imádó szeretetet, amelyet hívei éreztek iránta, ő sohasem érezte. És különben is, nem volt ideje sem gyászolni Kulin bánt, minthogy ugyanaz a hír hozta el neki Kalán püspök halálát is. És a gyűlölve bámult férfinak, Izabella nagybátyjának elmúlása sokkal jobban foglalkoztatta, hogysem elég sokat gondolhasson közben Kulin bánra is. Mások elmenetele a földi árnyékok világából ennyire sem illette meg szívét. Hát a most élők közül kit siratna igazán? És ha ő menne el egy napon, kinek az életéből hiányoznék ő?

Megfogta Izabella kezét. Felesége kérdő mosollyal nézett vissza rá. ő ezt mondotta:

– Vajon van-e értelme itt élni, Budán, az udvar mellett? Van-e értelme azon töprengeni, hogy igaza van-e Dénesnek, helyes úton jár-e Andreás, vagy talán mégis Béla és vitézi köre tudja jobban, mi a helyes tennivaló? Van-e értelme szüntelenül pártolni Róbert veszprémi egyetemét, hogy közben felidézzük a többi püspök haragját? Nem volna jobb elmenni a baranyai birtokra? Szerezni még néhány szép könyvet, és az életet okos gazdálkodással, olvasással, hosszú esti beszélgetésekkel tölteni?

Izabella megsimogatta férje kezét:

– Ha ezt akarod, Pósa, én szívesen megyek. – Kicsit csodálkozott férje szavain, hiszen azt mindig szenvedélyesen érdekelte, ami az ország tűzhelyén történik. De egy kicsit örült is Pósa szavainak, szívesen futott volna Budáról. Tudta már, miféle gondjai, aggodalmai vannak az ő urának; két esztendő alatt sokat beszélgettek erről. Izabella elhatározta volt, hogy mindig mindenben férje szándékai lesznek az ő szándékai is, de nagyon nehezen tudott igazán együtt érezni vele, amikor Pósa szidalmazta a nagybirtokos urakat – ahogy ő mondotta franciásan: a bárókat –, akiknek hatalmát szerette volna megsemmisülve látni. Izabella kisgyermekkora óta túlságosan büszke volt Bor nemzetségére, hogysem követhette volna lelkében is Pósát, aki annyira elszakadt Miskolcz nemzetségétől. És emellett féltette is őt; nem tudta, milyen veszedelmek leskelődhetnek rája, de érzései legmélyén lappangott a sejtelem, hogy rosszul jár, aki szembehelyezkedik a nagyurakkal, a nagypapokkal, Szent István egész örökségével.

– Gyerünk hát, Pósa.

Pósa nagyot sóhajtott, azután mosolygott.

– Nem megyünk, jobb nekünk itt, Izabella. Vagy tényleg azt hiszed, hogy Baranyában egyebet sem tennénk, mint okosan gazdálkodnánk, bölcs könyveket olvasnánk, esténként békésen beszélgetnénk? Ott Baranyában is, mint szerte az országban, elkeseredett emberek élnek: parasztok, akiken kétszeresen vagy még többszörösen hajtják be az adót, halászok, akiknek feje felől eladományozták szabad jogukat, kanászok, akik az erdőbe vetik magukat. Ott Baranyában elevenen él az eretnekség emléke, ha ugyan nem maga a bogomilizmus lappang ma is a falvakban. Ha ott vagyok, hitet kellene tennem. Itt Budán csak aközt kell választanom, hogy Andreás vagy Béla, itt Budán egyetemért vagy újabb törvényekért kell vitázni. De Baranyában talán hitet kellene tennem minden magunkfajta ellen, minden püspök ellen, talán hitünk ellen is.

– Hitünk ellen? – Izabella belesápadt a kérdésbe, noha jól ismerte Pósa vívódását a különböző tanítások között. Tudta, hogy ha nem is volt bogomil, nem is volt soha ellensége az eretnekeknek, tudta, hogyha nem is hiszi az üldözött Averrhoes minden sorát, szabadulni sem akart soha a kísértő arab bölcs igéitől.

Pósa vállat vont, hallgatott, azután felállt. Izabella jól ismerte már ezt a mozdulatot: ha férjét erősen foglalkoztatták gondolatai, akkor felállt, néha járkált is, úgy beszélt tovább.

– Hát mondhatom mindenestől a magam hitének azt a hitet, amelynek főpapjai mindent elkövetnek az egyetemek ellen? Pártolhatom-e azokat, akik akadályozzák az emberek tanulását? Láttam Párizsban a harcot, látom most Veszprém körül. Párizsban győztünk, Fülöp Ágost egyszerre győzött a bárók és az egyházi kancellária ellen. Párizsban tehát akár ezrek is tanulhatják a tudományokat. Andreás is érzi, hogy olyannak kellene lennie, mint Fülöp Ágostnak... De itt valahogy mássá lesz minden. Ahelyett, hogy a király növelné hatalmát, maga gyöngíti magát... és nem tehet másképpen. Talán, ha igazán össze lehet békíteni Andreást is Bélát, akkor lehetne olyan törvényeket hozni, amelyeket mindenki betartana, még a király is.

És erről a törvényről, amelyet a királynak is be kell tartania, újra eszébe jutott Vejthe fia Teodorik, aki a Tisza mocsarai közé épült várában várja őt. Adorján ugyancsak óvta Teodoriktól; annak idején gondolt is rá, meg se fogja mondani Adorjánnak, hogy hozzá utazik. De Adorján, íme, halott. Ez az utazás nem kötelez semmire; mégis meg kell hallgatni, mit akar az okos lovag.

Visszaült Izabella mellé, és elmondta neki, hogy elmegy Csanád földjére, egykori megmentőjükhöz, Teodorik lovaghoz, aki hívta őt. Elmondotta azt is, hogy Teodorik bizonyosan valami olyasfélét akar, ami nem hasonlít sem az udvarbéliek szándékaira, sem a Béla-párt ma még kiismerhetetlen törekvéseire. Meg kell hallgatni Teodorikot, és gondolkozni szavain.

Izabella hozzáhajolt, két kezével végigsimította Pósa haját, két tenyerével átfogta arcát, és a szemébe mosolygott.

– Dehogyis akartál te, Pósa, hazamenni. De hát tégy, ahogy helyesnek véled. És amit te jónak fogsz látni, jónak látom én is.

Pósa arra gondolt, hogy mennyivel nehezebb, mennyivel sivárabb volna mindaz, amit csinál, ha nem volna Izabella. Nemhiába várt reá másfél hosszú évtizeden keresztül.

Másnap Miklós nádor hívatta. Azt hitte, azért, hogy beszámoljon, mit végzett Pannonhalmán. De a mindig derűs képű nagyúr egyáltalán nem volt kíváncsi, hogy az alkancellár milyen döntést hozott az ő nevében. Leültette, nagy kupában borral kínálta. Adorjánról kezdett beszélni. Felidézték a halott kancellár szokásait. Megfontoltságáról, nagy műveltségéről beszéltek. A nádor egyszerre megszakította a beszédet, és ezt mondta:

– Úgy gondoljuk, hogy te légy az utóda.

Pósa csodálkozva nézett Miklós úrra; azt tudta, hogy amikor a nádor többes számban beszél, hogy „úgy gondoljuk”, akkor ez nemcsak őt, hanem a királyt is, és még inkább Apod fia Dénest is jelenti. Tudta, hogy a nádornál is nagyobb hatalmú tárnokmester kedveli, de nem értette egészen, hogy miért. Igaz, jó barátságban voltak, gyakran vendégeskedtek is egymásnál. Dénes ilyenkor is szüntelenül a kamarákról, vámokról és egyéb pénzügyekről beszélt, mintha nem is érdekelné, mások mit mondanak körülötte. Persze tapasztalhatta mindenki, hogy a mozgékony, kis, fekete ember egyetlen szót sem ereszt el a füle mellett. De éppen ezért meg kellett hallania Pósa halk aggodalmait is. Vajon a kamaraispánok nem sanyargatják agyon az adófizetőket? Vajon a kötelező pénzbeli adó nem tesz nyomorúságossá egész falvakat? Dénes mintha meg sem hallotta volna ezeket az aggodalmakat, pedig bizonyos, hogy hallotta, tehát tudja, hogy Pósa nem mindenben ért egyet vele, és megszívlelte azokat a szavakat, amelyeket a királyi tanácsban egyszer Gönczöl lovag, a johanniták rektora mondott. Ezért volt meglepő, hogy most Adorján helyére állítják. Annak az Adorjánnak a helyére, akinek a vélekedéseit sohase lehetett ismerni.

Barcz fia Miklós nem vette észre a csodálkozó tekintetet, vagy úgy tett, mintha nem venné észre. Hagyta, hogy Pósa barátkozzék új méltóságával. Felemelte poharát, kézmozdulattal biztatva vendégét, hogy igyék az is. Utána még meglepőbb dolgokat mondott:

– Az udvari méltóságok közt is van egy-két változás. Országbírónak visszahívtuk Bánk bánt, és a királyné udvarispánjának Keán Gyulát.

Pósa lázasan kezdte kutatni az összefüggéseket. A Bor nemzetség feje, Gertrudis királyné gyilkosa az országbírói székben, a legnagyobb birtokú Keán úr az udvarispáni méltóságban – ez azt jelenti, hogy Andreás most a bárókat akarja megnyerni magának. Igaz, Gyula úr a tárnokmester apósa, és a főlovászmester atyja, tehát befolyása eddig is megvolt, Bánk is részt vett a hatalomban, mint Horvátország és Szlavónia bánja... de távol voltak. Most, hogy közel hozzák újra őket, ezzel a király a többi bárónak ad jelt, hogy velük tart. Miféle veszedelmes játék ez? Azt már értette, hogy most éppen azért van szükség a kancellária élén a bárók hatalmának egy olyan ellenfelére, mint ő, hogy a király vagy Dénes megkerülésével ne mehessen ki olyan oklevél, amely ellenséges célokat szolgál. De eszébe jutott még valami. Ezt meg is kérdezte:

– Bánkot azért kellett visszahívni a Dráván túlról, mert Béla királyfi megy oda hercegnek?

Miklós előbb ivott, úgy felelt:

– Azért is, de még inkább azért, mert ha Béla bármit cselekednék a maga hercegi hatalmában, jó ha olyan országbírónk van, aki semmilyen körülmények között sem állhat Béla mellett. A következő törvénynapon nagy viharokra számíthatunk. Dénes kamarái kezdetben sok nehézséget okoznak, tehát sok lesz a panaszos. Béla herceg pedig bizonnyal igyekszik kihasználni az atyja elleni panaszokat. Amióta kénytelen volt a feleségét elengedni, még csak a tájára se néz az udvarnak. Holnap indul, de búcsúzni se fog eljönni. Hát nekünk jól fel kell készülnünk a fehérvári törvénynapra. Messze van még. Csak novemberben tartunk, és jövő augusztusig, Szent István napjáig van időnk. De Béla sem lesz tétlen odáig.

Pósa felállt, gondolkodva tett egy-két lépést, majd megkérdezte: – Mikor kell átvennem a kancellári teendőket?

Most Miklós úr csodálkozott:

– Hiszen máris azt csinálod. Adorján halála óta úgy sincs más feje a kancelláriának.

– Igen, igen, Miklós, de nekem a birtokaimon lenne egy és más elintéznivalóm, amelyet nem bízhatok tiszttartókra.

A nádor megértően bólintott:

– Még nem fizették meg a járandóságokat... a tiszttartók ellopták a befizetett jószágot... tudom, nálam is így van. Nem bánom. De mire Bánk és Gyula Budára érkezik, jó lenne, ha te is itt volnál, ők karácsonyig bizonnyal megérkeznek.

– Én előbb leszek idehaza.

Még aznap délután elébe lépett János, hogy búcsúzzék tőle. Indul Bélával Szlavóniába.

Pósa átölelte és megcsókolta, Izabella is úgy köszönt el az ifjú lovagtól, mintha az ő fia volna.

– Ide hallgass, János – mondotta Pósa –, bizonnyal sok rosszat hallottál eddig is a királyfi körében a királyról, a nagyméltóságokról, talán énrólam is. Én csak arra kérlek, hogy semmit se higgy el, amíg magad meg nem győződtél róla.

– Pósa bátyám – válaszolt komoly arccal János –, bizonnyal az udvarban is sok rosszat mondanak Béla hercegről. Arra kérlek, hogy te se hidd el, amíg magad nem győződtél meg róla. Te tanult ember vagy, mindenkinél tanultabb, jobban meg fogod érteni, mint bárki más, hogy amit Szent István akart, azt nem Andreás, hanem Béla követi híven. A honfoglaló vezérek ivadékai nem lehetnek másutt, csakis Béla királyfi oldalán.

Pósa hallgatagon hallgatta ezeket a szavakat. Persze hogy igaza van: amit valaha nagyon régen Szent István akart, azt Béla és nem Andreás követi. Csakhogy éppen arról vagyon szó, hogy Pósa sem azt akarja, amit két évszázadnak előtte a szentséges István király. Szent István diadalmasan legyőzte a pogányságot, új világba emelte át a népet. De Szent István országa csak néhány, nagy nemzetségnek ad boldogságot... Igaz, Miskolcz nembéli Pósa, aki a Bor nemzetséggel fogadtatta örökbe magát, kétszeresen is e nagy nemzetségekhez tartozik. De hát elegendő lehet az ember számára, hogy csak neki jó ezen a földön? Lám, az egykori csikóslegény mennyivel büszkébben hordozza az ősi nemzetség nevét, mennyivel inkább odatartozik, mint Pósa. És még Izabella arcán is látszik, hogy tetszenek neki János szavai, örül, hogy fogadott öccsük, akit magukhoz emeltek, büszke a vezéri elődökre. Holott Izabella mindig mindenben érteni és követni akarja urát.

– Még csak annyit, János – tette hozzá végső búcsúként –, hogy akármilyen nagy uraság lesz belőled, ne feledd el az édesanyádat, az igazit.

János arca tüzesre pirult. Izabella úgy nézett Pósára, mint aki azt mondja, hogy erre nem kellett volna emlékeztetnie, de Pósa szándékosan idézte a fiú emlékezetébe a fekete ruhás parasztasszonyt, jól sejtvén, hogy ez az emlékezés nem esik jól a fiatal lovagnak. Hát ne essék jól, de azért ha parasztokkal áll szemközt, ne is feledje el egészen, hogy azok is atyafiai, nemcsak a vezéri ivadékok.

Az ifjú nem válaszolt, csak arcvonásai rándultak bosszúsan. Hiszen, ha válaszolt volna, ingerülten válaszol. Pósa iránt pedig hálát és tiszteletet érzett. De nem értette, nem is akarta megérteni bátyját, aki éppen mától az ország legnagyobb méltóságai közt foglal helyet, és aki valahogy nem úgy viselkedik, nem is úgy beszél, amint ezt a néhai Bors vezér s ivadéka, a néhai Miskolcz úr elvárhatná híres nemzetségük fiaitól.

Mikor János elindult, Pósa is, Izabella is újra megcsókolta. Majd hogy elment, Pósa elgondolkozó mosollyal fordult feleségéhez:

– Ugye, Domokos ispán őt sokkal inkább vallhatja szeretett atyjafiának, mint engem? Ha egyszer úgy esnék, hogy kardra kerülne a sor köztem és Domokos ispán között, szegény János ugyancsak gyötrődnék, hogy melyikünk mellett a helye.

5

Csepelen, a királyok régi nyári szállásán lakott néhány hete Béla királyfi. Ridegen vette tudomásul, hogy atyja erőnek erejével elválasztja feleségétől, és kárpótlásul Szlavónia hercegségét adja neki. Nem is akarta látni attól kezdve az apját, azonnal kiköltözött Csepelre, hogy ott készüljön fel az elutazásra.

Senki nem volt jelen a házaspár búcsújánál. Annyi bizonyos, hogy mindketten tudták, nem tart mindhalálig ez a válás. Mikor elhagyták belső szobájukat, arcuk komor és elszánt volt. Mária nem élt Andreás ajánlatával, hogy menjen haza Nikeába. Itt akart maradni, kolostorba vonult, ahol azonban nem vette fel az apácák fátylát. Béla pedig még Tomaj Dénessel sem beszélt Máriáról, pedig a besenyő herceg volt a legbizalmasabb barátja.

Ettől kezdve csak az elutazást készítette elő a barátságtalan csepeli otthonban. A régi fénynek híre sem volt már ott. Szőnyegek, függönyök nem lágyították a szürke kőfalak ridegségét; a belső termek festményei lepattogzottak. Hideg is volt, de Béla nem engedett befűteni, ő maga jól bírta a legjegesebb időjárást is, és nem bánta, ha a többiek dideregnek. Elengedte a füle mellett Tomaj Dénes gúnyos szavait a megfagyott hercegi udvartartásról.

Odakint, a sárga késő őszben nagy kocsikra rakodtak mindenféle holmit az izmos szolgák. A ház nagytermében, ahol egykor Imre trónusa állott, végső megbeszélést tartott a királyfi híveivel. Csak a herceg ült, nem is volt több egyetlen karosszéknél a szobában. A tizenöt éves ifjú olyan mereven ült, mint régi bizánci mozaik képeken az egykori császárok. Béla arca is olyan hosszúkás volt, akár a régi képek uralkodóié. Csak öltözéke nem emlékeztetett amazokéra. A herceg egyszerű, szürke vadászköntöst és fekete csizmát viselt, kardmarkolatán egyetlen ékkő sem díszlett. Az ő környezetében az urak sem mertek túl díszes öltözéket hordani.

Az urak álltak a királyfi körül. Béla felháborítónak tartotta, hogy atyja tanácsában az alattvalók is ülnek, úgy vélte, hogy ez a királyi tekintély megcsúfolása. Azt is mondották, hogy eredetileg Tomaj Dénes gondolata volt, hogyha a király tekintélyét vissza akarjuk állítani, úgy, ahogy az Szent István korában, vagy akár még az öreg Béla idejében is volt, a legelső dolog, hogy az uralkodó körüliek adják meg a tisztelet minden külső jelét, s födetlen fővel álljanak, ha a király jelen van. És sokan voltak már, akik Béla herceget tekintették királyuknak. Most, amikor Szlavónia hercege lett, akár uralkodónak is tisztelhetik őt.

Szlavóniában most már olyan udvartartást rendez be, amilyen a királyokat megilleti. Lesz nádorispánja, udvarbírája és kancellárja.

Most azonban nemcsak azok vették körül, akik holnap vele indulnak, hanem azok is, akik itt maradnak, hogy előkészítsék Béla diadalmas visszajövetelét. Úgy vélték, hogy már csak királyként térhet vissza a szlavóniai herceg.

A trónszék jobbján az a három férfi állt, akit Béla fő udvari méltóságoknak visz magával. Mindnek előtte Tomaj Dénes. A besenyő herceg lesz a nádorispánja. Mellette egy ifjú lovag állott, alig idősebb a hercegnél. Türje Dénes, előkelő dunántúli nemzetség sarja, akárcsak Tomaj Dénes. Néhány év előtt együtt tanulta a vitézi mesterséget – lovaglást, vívást, dárdatörést – Béla herceggel, azután Tomaj Dénes oldalán vitézkedett Halicsban. Olyan lovagi életet szeretett volna élni, ahogy azt Szent László koráról mesélik, és megvetette az udvari cselszövényeket, fájlalta a királyi tekintély aláhányatlását. Csak az ősök dicsőségét becsülte. Béla és Tomaj Dénes együtt vitatta meg a szlavóniai tennivalókat, s mindketten alkalmasnak vélték Türje Dénest az udvarbírói méltóságra.

A harmadik Miskolcz nembéli Fülöp prépost volt. Ő lesz a kancellár. Lapos arcával, savanyú tekintetével, amely olyan volt mindig, mintha undorodnék valamitől, fekete papi öltözékében állt a két lovag mellett. Tudták róla, hogy semmi sem tetszik neki Andreás udvarában, emellett művelt férfiú; tehát alkalmasnak látszott a kancellári hivatalra. Régóta köztudomású volt, hogy erre szemelte ki magának Béla herceg. Éppen ezért, amikor most híre jött, hogy az Adorján halálával megürült királyi kancellári méltóságot Andreás Pósára ruházta, Tomaj Dénes csúfolódó arccal, amelyet még gúnyosabbá tett hosszú, egyenes orra, jegyezte meg, hogy úgy látszik, az udvar nem bírta elviselni, hogy csak a hercegnek legyen egy Miskolcz nembéli kancellárja, azonnal kinevezett egy másik Miskolczot királyi kancellárrá.

Többen nevettek, Fülöp prépost arca is mosolyra görbült. Alig ismerte rokonát, de szíve mélyéből nem szerette, méltatlannak találta a nemzetség nagy nevére. Béla nem nevetett. Eltűrte Tomaj Dénes folytonos gúnyolódását, de csak úgy, mintha nem is hallaná. (Azelőtt sem volt soha nevetős ember, de amióta elválasztották Máriától, még csak mosoly sem ült keskeny ajkára.)

Voltak ott azután olyan fiatal lovagok, akik Béla palotásvitézeiként indultak Szlavóniába. Ezek között állt János is, és vagy húsz előkelő ifjú. Általában fiatal férfiak gyülekeztek Béla köré, a harmincadik esztendőn túl csak Fülöp prépost lehetett közöttük, de nem egy közelebb volt a húszhoz, s akadt, aki húszéves se volt. Hanem a búcsúzó uraságok között, akik visszavárták a királyfit, és most előtte állottak, bőven akadt idősebb ember is. Így közvetlenül Béla karszékének balján állott Rátót Gyula, tegnap még országbíró, aki át kellett, hogy adja méltóságát Bánk bánnak, mert Andreás ingatag politikája most helyesnek vélte visszahívni Béla herceg anyjának gyilkosát. A sértett nagyúr úgy találta, hogy ettől kezdve Béla mellett a helye; elhozta magával két öccsét is, Lórántot és Domokost. Ott volt izgatott tekintetével, növekvő szakállával Borsa Tamás. Nagyon szeretett volna ő is elmenni Szlavóniába, de Béla meg Tomaj Dénes úgy határozott, hogy a sokat tapasztalt fiatal lovagra itthon lesz szükség, s ő megértette, hogy kalandosabb élet vár reá, ha nem megy Szlavóniába. És azután felsorakoztak Béla előtt az elégedetlen családok többi sarjai, az Ákos, Pók, Huntpázmány nemzetség fiai, akik régóta nem vesznek részt a kormányzásban, akik hirdetik, hogy rajtuk kívül senkinek nincs joga se földhöz, se méltósághoz az Árpád szerzette országban. Hitték és vallották, hogy ama nagy időkben a hét vezér vérszerződést kötött, amely szerint az uralom Árpád ivadékaié, de együtt gyakorolják a vezérek leszármazóival, és senki más nem lehet a részese a vérrel hódított földnek, hacsak maguk nem engedik maguk közé, mint ahogy ezek az elégedetlenek is nemzedékek óta maguk közé fogadták Huntpázmányékat, holott azoknak elei csak jövevény német lovagok voltak. De a századok alatt sokszorosan összerokonultak a vezérek családjaival, egy-egy Huntpázmány uraságnak ma már anyák, nagyanyák és dédanyák révén több honfoglaló őse volt, mint ahány német ősről említést tehettek. A Rátótok is franciák voltak egykor, de két nemzedék alatt oly sokszorosan házasodtak össze a Borsákkal, Miskolczokkal, hogy mindenki úgy tekintett rájuk, akár a hét vezér unokáira.

Novemberi sárgás szürkeség ült a kopár teremre. Fülöp prépost fázósan húzta nyakát vállai közé. Csendben álltak. Végre megszólalt Béla. Csöndes hangjában erélyt lehetett érezni, és elszántságot. Királyi méltósággal beszélt:

– Nem lesz könnyű dolgunk odalent a Drávántúlon. Ott bujkál minden faluban a Gonosz. Az eretnekség emelt fővel jár az országutakon. Hazulról nem várhatunk segítséget, hiszen az udvarban elkárhozandó lelkek ülnek a legfőbb székeken. A szomszédos tartományok ellenségesen fognak reánk tekinteni. Hiszen a tengerpart a templáriusok kezében vagyon, azok pedig az ördöggel cimborálnak; Pontio da Croce lovag pontosan behajtja az adókat és a vámokat, hanem az eretnekek ellen aligha kíván keresztes háborút viselni. Boszniában István bánról úgy hírlik, átkozott türelemmel hagyja terjedni Bogomil istentelen igéit. Dalmáciában az érsek, spalatói Bernát, szent ember, de nagyon öreg már, és ifjabb korában is megtörtént vele, hogy az átkos emlékű Kulin bán kijátszotta. Elhitte Kulin bán bűnbánatát, és akaratlanul részese volt az eretnekek megmentésének. Magában Szlavóniában ez ideig a gyilkos Bor nembéli Bánk hatalmaskodott, s megerősítette a királyi tekintélyre fittyet hányó nagyurak hatalmát. Nehéz dolgunk lesz, urak. Össze kell törnünk a gőgös urak székeit, hogy tiszteljék az Isten kegyelméből való királyi hatalmat, szét kell zúznunk az eretnekség fészkeit, meg kell aláznunk a gőgösöket, el kell pusztítanunk a csábítókat, meg kell mentenünk a veszendő lelkeket. Tűzzel és karddal kell érvényt szereznünk az isteni parancsolatoknak, hogy példát adjunk az egész országnak, és diadalmasan térjünk vissza onnét.

Elhallgatott. Körülnézett, hogy szavai egyetértésre találtak-e.

Az urak bólintottak. Nem szóltak, mert Béla körében nem illett addig beszélni, amíg a herceg nem kérdez, vagy nem szólít fel a beszédre. Még Tomaj Dénes hosszú orrú, gúnyos arca is komoly volt; sokan gyanították, hogy Béla előzetesen vele beszélte meg, mit fog mondani. Röpke szünet után folytatta a királyfi:

– De azoknak sem lesz könnyű dolguk, akik idehaza maradnak. Fel kell venniök a küzdelmet a Gonosz hatalmával. Az országban szerte jajkiáltások szállnak az ég felé. Hatalmaskodók hatalmaskodnak, uzsorás kamaraispánok sanyargatják Isten nyáját. A király pedig tűri, sőt a király és gonosz tanácsadói segítik a sátán hatalmát. A ti dolgotok lesz, akik itthon maradtok, hogy felvegyétek a harcot, s előkészítsétek a mi visszajövetelünket. Mert mi csak úgy jöhetünk vissza, hogy itthon mindent visszaállítunk amaz állapotba, ahogyan nagyapám, az öreg Béla király idejében volt. Hosszú az idő még Szent István napjáig, de akkor a király Fehérvárott köteles meghallgatni minden panaszt. A ti dolgotok, hogy a panaszok el is jussanak Fehérvárra, s a panaszok áradata elsöpörje a király gonosz tanácsosait. Most pedig beszélj, Rátót Gyula, te ott voltál a királyi tanácsban.

Rátót Gyula máskor mosolygós, vitézi arca most pirosan komoly volt. Nemrég még maga is helyeselte, amit Apod fia Dénes javasolt. De azóta a tárnokmester és Miklós nádor őt feleslegesnek ítélte a főméltóságok között, mivel a helyére Bánk bánnak volt szüksége. A sértett lovag ettől a pillanattól kezdve ellenségének érezte az egész királyi tanácsot. Egyszeriben eszébe jutott, hogy apja, a francia lovag, az öreg Bélának volt hűséges vitéze, s azonnal kezdte visszaáhítani harmadik Béla király letűnt korszakát. Elment az ifjú Bélához, aki mindig is hirdette, hogy nagyatyját tekinti példaképének, s elmondott mindent, amit a királyi tanácsban terveznek a jövő évi fehérvári törvénynapra. Barcz fia Miklós és Apod fia Dénes ott akar leszámolni az egész Béla párttal, minthogy akkorra már Béla herceg régóta nincsen idehaza, tehát remélhető, hogy pártja is vagy távol van, vagy csak laza kapcsolatban maradt a komor királyfival. A tárnokmesterék is számolnak az ország elégedetlenségével, s elejét akarják venni a kitörő haragnak.

Ezt ismételte meg most a csepeli tanácsban Rátót Gyula.

Béla pedig újra körülnézett, majd így szólt:

– Hát ezen a törvénynapon másképpen lesz, mint eddig. Jelenjék meg minden előkelő család minden fegyverfogható tagja, ki-ki néhány megbízható familiárissal. A betakarításhoz maradjanak otthon az öregek, a parasztokat azok is biztathatják a munkára. De éppen az előkelő családok ifjainak kell túlharsogniok a Gonosz szavát. És ez a ti dolgotok lesz. Legfőképpen a tiéd, vitéz hívünk, Borsa Tamás.

Tamás büszkén kiegyenesedett, tetszett neki a feladat, bár még nem tudta, mi is lesz a teendője, Béla azonnal megmondta:

– Te most nem élsz az udvarban, senki sem törődik azzal, mit csinálsz, merre jársz. Az eljövendő hónapokban sorra vendégeskedel az ország minden előkelő családjánál. És ahol csak elkeseredést hallasz a király ellen, ott megmondod, hogy Szent István napján a család ifjainak ott kell lenniök Fehérvárott, méghozzá megbízható fegyveres familiárisokkal. Csak arra vigyázz és arra vigyázzatok valamennyien, hogy föl se keressétek azokat a családokat, amelyek vármegyényi adományokat kaptak az én atyámtól, mert azok jól tudják, hogy ha egyszer én ülök Szent István és nagyatyám, az öreg Béla trónusán, jogtalanul kapott birtokukat vissza kell adniok, és ha nem adják, halál várakozik rájuk. Ne menj azokhoz sem, akik részesek voltak az én édesanyám megöletésében; nem kell az ő segítségük; velük csak akkor akarok találkozni, amikor ítéletet mondok felettük. De menj el az ország legfőbb papjaihoz, akik tudják, hogy országunkban most a Gonosz országol. Csak a veszprémi Róbertet kerüld el, mivel az maga sincs Róma kegyében, s ezért még elárulhatná terveinket a sátán cimboráinak.

Az urak fejbólintással helyeseltek. Béla befejezte rendelkezéseit:

– Amit végeztél, arról mindig számolj be Rátót Gyulának, és te, Gyula úr, lovasfutárral üzend meg nekem, mit végeztek idehaza. Én is neked íratom meg kancellárommal – Fülöp prépostra nézett, aki fejével igent intett –, mit kell tennetek. Ha a törvénynapra még több vitézre lenne szükségetek, akkor én is küldhetek egy seregnyit. – A fiatal lovagokra nézett. – Akkor ti is lóra ültök, te, Türje Dénes fogod vezetni a sereget.

Türje Dénes meghajolt, úgy vette tudomásul a megbízást. János, ott állván az ifjú lovagok között, elragadtatva a vitézi tettek lehetőségétől, kirántotta a kardját, és magasra emelte. Hiszen így szokták volt a régi lovagok, ha hűséget fogadtak hűbéruruknak. Mozdulata fellelkesítette a többieket is, és suhogva repült ki a sok kard a hüvelyből.

Erre felállt Béla is, kihúzta keskeny kardját, majd maga elé tartotta. Tomaj Dénes a maga pengéjét keresztbe tette a hercegi kardon, mire mindenki odajárult félkörben a herceg elé, és a fegyverek csillag formában érintették egymást. Csak Fülöp prépost nem viselt kardot, de ő lévén egyedül papi férfiú, ő mondotta az eskü szövegét, amelyben megfogadták, hogy vérük hullásával is hűségesek lesznek Béla herceghez, és kardjuk élével fogják elűzni a trónus közelébe settenkedett Gonoszt.

A vitézek hangosan mondották utána az esküt, Jánosnak eszébe se jutott, hogy Pósa ellen tett hitet, hogy Pósa ellen rántott kardot. Lelkesen boldog volt, úgy érezte, most került igazán egyenrangú lovagként a legelőkelőbb nemzetségek ifjai közé.

6

Mintha a rég halott ősapák világa támadt volna fel, vagy élt volna változatlanul tovább a Tisza mocsárvilágában. Pósa, nyakig takarva prémekkel, álmélkodva nézett jobbra-balra a kocsiból. Előtte hat vitéz, mögötte hat vitéz nyargalt, a bakon Döme pattogtatta az ostort. Óvatosan kellett járniok, mert ha az első hó már le is esett, nem volt még olyan kemény a fagy, hogy a láp el ne nyelje a rossz helyekre lépő lovat vagy éppen a lidérc lakta mélység felé tévedett szekeret.

Már az út kezdetekor nyilvánvaló volt, hogy egészen másfajta vidék az az Alföld, amerre járnak, mint az ország bármilyen más tája. Megművelt területet kezdetben is keveset találhattak, később már nyoma sem volt földművelésnek. Végeláthatatlan legelők, amelyekről a nyájat téli szállásra terelték, feltöretlen pusztaságok, de még több helyütt bőröző felületű talajvíztengerek fogadták az utazót. Erdőnyi nádasok állták el az utat. A szekér olykor kerékagyig vízben járt, és a paták alatt recsegett a vékony jégréteg. Fejük fölött hosszú csőrű vízimadarak keringtek.

Falut alig lehetett látni. Nem is emlékeztetett ez a táj a Dunántúl sűrűn lakott, jól megművelt, derűs világára. Mintha a kerek föld másik oldalán járnának.

Első este elérkeztek a Tisza partjára, és a szolnoki plébánosnál szálltak meg. Itt érdeklődött Pósa, merre kell tovább menniök.

Szolnok is más formájú helység volt, mint amilyet megszokott. Roppant nagy karámok, istállók körítették a várost, tengernyi ménes, csorda, nyáj, konda téli szállása volt ez. A lakosok nagyrészt pásztorfélék.

A plébános Pósát és kocsisát vendégül látta, de arról panaszkodott, hogy a vitézeknek nem tud sem szállást, sem eleséget adni. Hanem azt se tanácsolja, hogy a pásztoroknál szálljanak, mert akkor nem állhat jót az életükért. Nem szeretik ezek a beszállásolt fegyvereseket, mert adószedőt látnak mindenkiben, aki messziről jött, és kardja van. Lelkükre beszélni pedig nagyon nehéz, mert ugyan télidőn templomba is járnak, de azért a legtöbbjük megátalkodott pogány, akárcsak öregapjuk volt. Nézze csak meg Pósa azokat a pásztorokat. Ma is csimbókban hordják a hajukat, világért sem hajtanák meg a derekukat még a feszület előtt sem. Még jó, hogy nem áldoznak varázsberkekben fehér lovat a felkelő napnak.

Suttogva emlegette a plébános, hogy úgy beszélik, délebbre, a mocsárvilágban ma sem veszett ki a pogányság. Hiszen ott harcoltak a legtovább Szent István ellen is, azon a vidéken lakott Ajtony vezér pogány népe. Amaz Ajtonyé, akit csak nagy nehezen győzött le Csanád vezér. De úgy vélik sokan, hogy maga Csanád úr sem volt ment a gonosz pogányságtól. Csak hát Szent István király elnézte neki, mert igen hűséges vitéze volt. Ezért is kapta meg Csanád nemzetsége azt a végtelen nádvilágot.

– Hát én most éppen Csanád ivadékához, Vejthe fia Teodorikhoz igyekezném.

A plébános keresztet vetett.

– Tudja-e Teodorik úr, hogy meglátogatod? Mert élő emberfia oda nem juthat az ő engedelme nélkül.

– Ő hívott – nyugtatta meg a papot a kancellár. A pap erre csodálkozva nézett rá, s megjegyezte, hogy sohase hallotta, járt volna-e erre udvari ember. Teodorik úr elhúzódik az udvarbéliektől elhúzódott már Vejthe úr is azóta, hogy a királynak nem volt többé szüksége rá.

Pósa megkérdezte, kaphatna-e vezetőt, aki kiismeri magát a lápvilágban?

A plébános elgondolkozott:

– Csongrádig még csak akad vezető, de onnét tovább senki se merészkedik. Azonban, ha Teodorik úr valóban vendégül vár, akkor Csongrádon lesznek olyan familiárisai, akik elvezetnek hozzá.

Az éjszakai szállást ezután úgy intézték el, hogy Pósa felajánlotta, megfizet, ezüst pénzzel fizet meg annak, aki vendégül látja vitézeit. A pap a fejét csóválta, mondta, hogy a pásztorok pénzért sem fogadnak vendéget, különben is gyűlölik még a nevét is a pénznek, amióta a kamaraispánok pénzben kérik az adót. Ő maga azonban vállalkozott rá, hogy ha pénzt kap érte, hát szerez eleséget. Egy-két dénár ráígérése után még azt is megengedte, hogy a vitézek az ő padlásán aludjanak.

Másnap befont hajú, ősz férfi ült Döme mellé a bakra, ő mutatta az utat. A nádasok még gyakoribbak lettek. Olykor el kellett kanyarodni a Tiszától, mert a süppedék elnyeléssel fenyegette a kocsit is, a lovakat is. Vezető nélkül biztos halálnak teszi ki magát erre az utazó. Itt-ott halászokat találtak. Mintha maguk Ajtony emberei keltek volna fel sírjaik mélyéről. Pogány figurák voltak valamennyien. Csupasz fák közt egy helyen ormótlan sötét árnyékot gyanított Pósa szeme. Megkérdezte a vezetőt, mi az, hanem az úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Lehetséges, hogy állnak még ősi bálványok ezen a vidéken? Pósa összeborzongott a nyakig fedő prémek között.

Csongrád is pásztorok téli lakhelye; nyáron bizonnyal csak halászok lakják. Volt azonban egy kis várforma is a helység közepén, azaz ledöngölt földhányásból, s a tetején gerendapalánkból készült erődítmény. Mikor a kocsi a vár elé érkezett, megállt, s erre nyomban kilépett a várból egy vitéz. Hosszú, hegyes bajusza valahonnét ismerős volt Pósának, de nem tudta volna megmondani, hol látta. A vitéz köszöntötte:

– Vártunk már, Pósa úr. Pihenj le egy kicsit. Ha fáradt vagy, indulhatunk akár reggel. De legyünk mihamarabb Teodorik úr várában.

– Honnét ismersz te engem? – kérdezte Pósa lekászálódva a kocsiról és kibontakozva a prémtakarók közül.

A vitéz mosolygott.

– Én Teodorik úr familiáris hadnagya vagyok. Ott voltam Mosonban is Teodorik úrral, ott voltam Buda közelében is, amikor téged és feleségedet megtámadtak a somogyiak.

Igen, igen, ott látta ezt a hosszú, hegyes bajuszt.

Barátságosan kezet nyújtott neki.

– Csanádvárra megyünk?

– Nem, uram. Teodorik úr nem Csanádvárott lakik. Ott is van háza, de csak ritkán tartózkodik ott. Nem szeret ő egy városban élni a püspökkel. Teodorik úr vára a Maros szögében áll, nincs messze innét annak, aki tudja az utat. Sokan várnak ott terád, Pósa úr.

A várat egyik oldalról a Tisza, másik oldalról a Maros védte. A széles árterület úgy be volt nőve náddal, sással, faóriásokkal vetekedő vízinövényekkel, hogy az sem vette észre, aki már néhány percnyire megközelítette. Odajutni egyébként is csak a harmadik oldalról lehetett. Ott pedig feneketlen mocsár terjengett, amelynek ösvényein csak az juthatott át, aki jól ismerte a vidéket. A szilárd utak mentén jól védett leshelyek és láthatatlan őrségek vigyázták a világtól eldugott, úri erősséget.

A falak legnagyobbrészt földből és gerendából épültek, még a négy sarki bástyának is csak alapzata volt kőből, felső emeleteit barna kemény fából ácsolták. A vár kapuja sokszoros vaspántokkal erősített tölgyfa alkotmány volt. Pósa jöttére két szárnnyal tárult ki az a kapu. Az egyik bástyáról kürtszó köszöntötte, és a vár udvarán derűsen, szőkén, daliásan jött elébe Vejthe fia Teodorik.

Rég látott barátokként ölelték át egymást. A vár ura kedvesen tessékelte a vendéget a házba, hátraszólván, hogy a vitézeket és a kocsist is lássák jól a falak között.

A ház igen alacsony és igen hosszú volt. Nagyon régen épülhetett. Falai vastagok, a szobák mennyezete gerendák sűrű hálózatán nyugodott, fölül dús szalmatető védett meleg és hideg ellen. A kéményekből lilás kék füst gomolygott elő, mint ahol főként szalmával tüzelnek. Minden szobában kemence termetű tűzhely lehelte melegét. A padok, asztalok és ládák nagyon régiek, és dúsan faragottak voltak. Az ágyakban annyi tollas holmi volt egymásra rakva, hogy az ember úgy képzelte, csak létrával lehet a tetejére jutni. A ház derekán, a hosszú teremben, amelynek közepén az evés-ivást szolgáló hosszú asztal állott, körös-körül a falakon mindenfajta fegyverek függtek. A régi ház, a régi bútorok között feltűnhetett, hogy a fegyverek újak, fényesek voltak. Nem egy ott függő kard markolatát kézvédő kosár borította; ilyet pedig csak a legutóbbi esztendők óta készítenek a fegyverkovácsok. Volt persze nem egy régi szerszám is. Kerek pajzsok, aminőket még a kalandozó pogány elődök viseltek; két kézre való csákány, amelyet talán még maga Csanád vezér forgatott, ember nagyságú lovas íj, amilyet két évszázada nem használnak errefelé; de mellettük háromszög alakú lovagpajzsok, kétélű keresztes kardok, hosszú, kézvédős tornadárdák, és a sarkokban állványokon összeállított páncélfegyverzetek, mintha megannyi éberen őrködő vasvitéz volna. Csupán ennek az egy teremnek a fegyvereiből egész kis hadsereget lehetne fölszerelni. És ahol ennyi van a nagyteremben, mennyi lehet a padlásokon és a szalmával szárazra bélelt vermekben? És a vidék pogányformájú népe rettenetes kardforgató lehet, ha ellenség akarná megközelíteni a nádas vadvilágát. Ezen a tájon aligha mondhatja úrnak magát a király vagy megyésispánja. A csanádi püspök is bizonyára kevés dézsmát kap innét, és aligha meri elküldeni szervienseit, hogy azok kardéllel sürgessék az adót.

Pósa kíváncsian nézett körül. Teodorik pedig vezette vendégét, és láthatólag tetszett neki a vendég ámulata. A hosszú ház tornácáról egész sor vendégszoba nyílott, most mindegyikben lakott valaki, de Pósa a vendégeknek színét sem látta. A házigazda azonban hamar felvilágosította, hogy dereglyéken kócsagvadászatra mentek. Maga Teodorik azért nem indult velük reggel, mert hallotta már, Szolnokról kocsin és vitézi kísérettel indult valaki Csongrád felé, gyanította hát, hogy Pósa ma érkezik hozzá.

A vár falain belül, a hosszú úriház körül több épület volt még; istállók, csűrök, szolgák lakásai. Szükség esetén a környék lakossága is behúzódhat a falak mögé, s elhelyezkedhet a tágas helyiségekben. Volt azután egy kis kerek, kupolás ház; Pósa azt hitte, kápolna. De nem volt kereszt a tetején. Teodorik most afelé vezette a vendéget.

– Különös alakú kápolna – jegyezte meg Pósa.

Teodorik ránevetett:

– Nem kápolna. Ha imádkozni akarok, édesanyám szobájába megyek, ott van feszület. Mellette lakik a húgom is... Az asszonynép mindennap imádkozik. – És szemével a hosszú ház vége felé intett, amerre még nem jártak, ahol a ház asszonyai lakoznak.

Pósa annál érdeklődőbb tekintettel vizsgálgatta a kerek kupolás kis építményt, hogy mi lehet. Alacsony ajtaja volt és magasan fekvő kerek ablakai, az ablakokon színes üvegkristályok, míg a lakóház ablakait lantorna borította.

Teodorik nadrágja hasítékából nagy, nehéz kulcsot húzott elő. Kisebb buzogánynak is beillett volna. Beledugta a zárba, nagy csattanással elfordította és kinyitotta az ajtót, maga előtt eresztve a vendéget.

Odabent azután volt min csodálkozni. A kupola azúrkékre volt festve, és a csillagos eget ábrázolta. A falakon mindenféle csodalények képei látszottak: repülő szárnyas kígyók, griffmadarak, egyszarvúak, köztük a csillagzatok arab jelei. Egy asztalon titokzatos szerszámok, tűzhely fölé erősített lombik, apró üvegcsék. A szoba másik oldalán pedig magas állványokon könyvek.

Pósa elképedve nézett Teodorikra:

– Te alkimista vagy?

A lovag hangosan nevetett:

– Dehogyis vagyok. De ezt a műhelyt valamikor egy alkimistának építtettem. Salernóban ismertem meg. Azt ígérte, hogy aranyat fog csinálni. Cordovában tanulta a tudományát, és olyan csodadolgokat tudott végezni, hogy még Salernóban is majdnem máglyára vitték. Pedig ott még orvostudományt is tanítanak. De hát messere Giacomo nemcsak gyógyítani tudott, hanem lencsékkel és tükrökkel távolból tüzet gerjesztett, összeöntött két vízszínű folyadékot, mire piros lett az egész; egyszer felboncolt egy emberi hullát, arra hivatkozva, hogy Avicenna, az arab bölcs is hullákon tanulta meg, mi van a testünk belsejében. Amúgy is boszorkánymester hírében állott, de amikor a hullaboncolás kiderült, elfogták, és máglyahalálra ítélték. Én azonban még aznap éjszaka megszöktettem a börtönéből. Akkor hagytam ott Salernót is, az egyetemet is. Nem volt tovább maradásom. Messere Giacomo mindenüvé elkísért utamra, s ugyancsak fogadta, hogy hálából aranyat készít a számomra. Én hát elhoztam magammal, berendeztem neki ezt a boszorkánykonyhát, ahol évekig öntögetett, főzögetett. De arany nem lett soha belőle. Igaz, hogy közben nagyon sokat tanultam. Amit Salernóban elkezdtem, azt mellette folytattam. Tőle tanultam meg a csillagok járását. Nézd csak, a kupolát ő maga festette ki a mennybolt képére. Húgom olyan orvosságokat tanult tőle, amelyeket messze tájon nem ismernek. Azt hiszem, sztriga hírébe is került, noha nemigen hasonlít a sztrigákhoz. – Amint ezt mondotta, olyan élesen nézett fel a fal tetejére, a félgömb alakú mennyezet alá, hogy Pósának is követnie kellett tekintetét. Most azután észrevette, hogy amiről eddig azt hitte, aranycsík a kék mennyezet alatt, az aranybetűs felírás, amely körbefogja az egész kerek szobát, mintegy jelmondatként. Pósa jól ismerte a latin nyelven írt mondatot, Könyves Kálmán király törvényéből vett idézet az: DE STRIGIS VERO QUAE NON SUNT NULLA QUESTIO FIAT. Ez a híres sztriga-törvény: „Sztrigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle szóbeszéd ne essék.” – Különös jelmondat egy boszorkánykonyhában.

– És hol van messere Giacomo ?

– Meghalt szegény. Déli ember volt, nem bírta elviselni a mi mocsaras levegőnket. Mindenki mást meggyógyított, magát nem menthette meg. Hamar köhögni kezdett, minden ősszel beteg lett, minden tavasszal jobban lefogyott, és jó néhány éve már meghalt.

– Az ő könyvei voltak ezek? – kérdezte Pósa, érdeklődéssel lépvén a magas állványhoz.

– Csak részben. A legtöbbjét én hoztam magammal. Ide szoktam bejönni, ha olvasni akarok. A húgom is szokott olvasni, ő is idejár, ő olvasgatja a néhai Giacomo könyveit. Én inkább Justinianust.

A polcokon nagy alakú kötetekben feküdtek a római jog törvénykönyvei, de nemcsak Justinianus császár gyűjteménye, hanem a sokkal régebbi tudósok elmélkedései is a jog lényegéről és intézményeiről. Gaius, Paullus, Papinianus, Ulpianus, Modestinus neveit lehetett olvasni a kezdőlapokon. Pósa úgy nagyjából tudta, kik voltak ezek a réges-régi tudósok, bár műveiket nem ismerte, minthogy egyetemi évei alatt éppen a jogtudomány nemigen izgatta.

– Van itt filozófia is – mutatta a vendéglátó –, ami téged jobban érdekel. Ezeket már Giacomo mester hagyta rám. – Ezzel két kis alakú könyvet emelt ki. – Én, sajnos, nem értem, nem tudok görögül.

Pósa mohón lapozott az elsőbe, és arca is belepirult: Averrhoes magyarázatai voltak Arisztotelészhez. Az az üldözött könyv, amelyet titkon annyit olvasott: az egyéni lélek halhatatlanságát tagadó, a kettős igazság tanát hirdető arab bölcs könyve.

– Nekem is megvan – mondotta. – Tudod-e, mi áll benne?

Teodorik bólintott:

– Giacomo elmondotta. Elmondta ezt a másikat is.

Az a másik Epikurosz műve volt.

– Ebből tanulta meg Giacomo, és tanított meg engem is arra, hogy milyen jó dolog sokat tudni, mekkora gyönyörűséget ad a tudás, hogy a legszebb dolog okos emberek között okos dolgokról beszélgetni. És leginkább azt tanultam meg tőle, hogy nincs okunk a félelemre.

És idézte Epikuroszt: „Ahol mi vagyunk, a halál nincs ott; ahol ott van a halál, ott már mi nem vagyunk.”

Pósa döbbenten nézett Teodorik szemébe:

– Te nem vagy keresztény?

Hangosan nevetett fel a lovag:

– Dehogyis nem vagyok. Hanem hát éppen a te Averrhoesedtől lehet megtanulni, hogy két igazság van: az egyik a vallásé, a másik a tudományé. Valahogy mind a kettő igaz, de egymással sehogy sem találkoznak.

Pósa most megint érezte azt az irigységhez hasonlatos csodálatot, amely egyszer már elfogta Teodorik közelében. Ez a szőke lovag, aki beszéd közben olykor szórakozottan szánt dús hajában, sokat tud, bölcsekhez méltó gondolatokat gondol, de úgy látszik, gyötrődés nélkül birtokolja a tudást. Bezzeg Pósának fájó szenvedést jelent Averrhoes minden igéje, hánykolódik az eszmék között, fél attól, amit igaznak gyanít. És íme, Teodorik nevetve és nyugodtan hivatkozik a kettős igazságra, és talán valóban együtt hiszi a vallás és a tudomány kétféle tanítását.

De a házigazda már mutatta is tovább a könyvesház kincseit.

– Itt vannak a varázskönyvek. Ezekről azt sem tudom, mik lehetnek, mert arabul írták őket.

Pósa ugyan nem tudott arabul, de Párizsban valami keveset megtanult olvasni a mohamedán bölcsek nyelvén, különösen az időben, amikor barátja, a mindent megtanuló Albertus az arab doktorok könyveit kezdte böngészni. Ezért hát megértette, hogy azok a könyvek Avicenna orvosi művének a kötetei.

– Ez az az Avicenna-féle mű, amelyet latinul Canonnak neveznek.

– Itt van latinul is – bólintott Teodorik –, a húgom főképp ezt szokta olvasni.

Pósa most már kezdett kíváncsi lenni arra a nőtestvérre, aki sztriga hírben áll, és Avicennát olvasgat.

Mosolyogva nézett a szőke lovagra:

– Ki mer feleségül venni majd egy olyan leányzót, akit ilyen tudós dolgok érdekelnek? Hiszen félni fog, hogy a felesége, mialatt ő alszik, elvarázsolja.

Teodorik derűs arcára árnyék borult:

– Ő szegény nem is akar férjhez menni. Még kislány volt, amikor jött a feketehimlő. Apám és két öcsém is abban halt meg. Aranymenyét meggyógyult, de az arcát elverte a ragya. Nem hiszi, hogy akadhatna férfi, aki valóban szerethetné őt. Apáca akart lenni, hogy egész életében betegeket gyógyítson. De amikor én hazajöttem, és ő megismerte Giacomo mestert, nem akart többé kolostorba menni, inkább megtanulta a gyógyítás mesterségét. A messze vidéken mindenki tudja, hogyha bármi baja van, Csanád nembéli Aranymenyét úrnőhöz kell fordulnia, és ha Isten lehetőséget ád a segítségre, ő segít rajta. Ezen az asztalon, ahol az alkimista valamikor aranyat akart csinálni, most ő szokta főzögetni az orvosságokat. Ha nem volna olyan hatalmas család leánya, mint mienk, már bizonnyal rég megégették volna. Így Csanádvárban csak mindenféle rosszat kiáltanak utána, de el nem érhetik. És férjet amúgy sem akar magának. De most már gyere. Csókolj kezet az édesanyámnak, és ismerd meg Aranymenyétet is.

Kimentek az ég alá. Teodorik nagy csattanással zárta be a könyvek és orvosságok kupolás kis csarnokát. Pósa azon töprengett, vajon mit is akar mondani neki a szőke lovag? Mert minden bizonnyal nem azért hívta magához, hogy ezt az érdekes várat megmutassa. Egy pillanatra az is felrémlett, hogy talán mégis titkos bosszút forral azóta, hogy előle rabolta el Izabellát, de átallotta volna, hogy csak úgy, amint minden lovagnál szokásos, párviadalban végezzen az ellenfelével, s valami körmönfont borzalmasságot tervez ellene. Ezt a gondolatot azonban maga sem vette komolyan. Csak azért jutott eszébe, mert volt valami borzongató az egész lápvidékben, és még inkább ebben a fegyverekkel megrakott boszorkánykonyhás várban, ahol egy ragyavert leány, akit Aranymenyétnek hívnak, orvosságokat főz a messze környék minden betege számára.

Az udvar levegője kellemesen hideg volt, de még kellemesebb az a meleg, amely az asszonyok házában fogadta őket. Az ablakokon lantorna helyett itt is ólomkarikába foglalt színes kristályok eresztették be a napfényt. Egész hasábfák égtek a tűzhelyen, amelyet mesteri tudású kőmíves építhetett, mert a szobában alig lehetett füstszagot érezni. Hímzett selyemmel leterített ágy, mellette nagy, térdeplős feszület foglalta el az egyik sarkot. Az ablak előtti karosszékben ült Vejthe ispán özvegye: ősz hajú, kék szemű, nagy termetű asszony. Keze ügyében rokka; maga fonta a fonalat, mint ahogy maga szőtte a vásznat is, amelyből a ház fehérneműi készülnek. Körülötte, négy kisebb széken leányok fontak: a fiatal úrnő és három ifjú házicseléd.

Nem kellett külön megmutatni, hogy melyik közülük Aranymenyét. Nemcsak azért, mert jöttükre felállt, hogy köszöntse a vendéget, de himlőhelyes arca is vallotta, hogy ő az, akiről az imént a bátyja beszélt.

Nagyon szép leány lett volna, ha az egykori betegség fel nem szántja arcának bőrét. Szeme világoskék volt, haja, amely négy fonatban hullott vállaira, csillogó aranyszőke, termete sudár és formás, mozdulatai olyan kellemesek, hogy Pósa arra gondolt, ezekben a mozdulatokban derű és okosság van. Milyen kár, hogy ezekhez a szemekhez, ehhez a hajhoz, ezekhez a mozdulatokhoz nincs az arcán egy körömnyi sima folt sem.

Pósa az úrasszony elé járult, kezet csókolt neki. Teodorik elmondotta, hogy a vendég a király kancelláriusa. A leányok erre nagy tisztelettel fordultak feléje, s az úrnő rövid szavakkal mondotta, hogy örül a vendégnek.

Pósának tetszett, hogy Teodorik mint a ház úrnőjéhez viszi őt az édesanyja elébe. Bizonyos volt benne, hogyha az ő anyja Nána úr halála után még életben van, akkor most az is Pósa házában élne, ő volna a ház úrnője, és Pósa is hozzá vezetné mindenekelőtt a kedves vendégeket. Édesanyja is bizonnyal így töltené el idős korát: szolgálói körében fonva, szőve, őrködve családja jó életén. Bizonnyal az ő édesanyja ágya mellett is feszület állna, hogy imádkozzék a gyermekéért is, nemegyszer a gyermeke helyett is.

Az egyik szolgálólány a fal mellől kis széket hozott, Pósa leült rá, Teodorik is helyet keresett magának. Aranymenyét elmondta, hogy hallott már róla a bátyjától. El is mosolyodott hozzá, látni lehetett, hogy ismeri az asszonyszöktetés történetét. Tudta azt is, hogy Párizsban járt egyetemre. Kérte, meséljen valamit arról. Teodoriktól sokat hallott már a salernói egyetemről, de a párizsi az más, nagyobb, híresebb. Mit tanult ott? Miket olvasott?

Meglepő volt ez a hang. Feleségén kívül még nem találkozott olyan nővel, akit érdekeltek volna a tudós élet dolgai. De Izabella sem beszélt ilyesmiről cselédei között, neki szinte szent szertartás volt, ha férjével könyvekről, bölcsekről esett szó. Itt könnyedén, csevegve, nevetgélve említették Párizs, Salerno meg a többi nevezetes tanulóhely nevét. Mikor Pósa emlékezve beszélni kezdett a híres doktorokról, Aranymenyét belekérdezett. Sőt, kéretlenül belekacarászott egyik-másik cselédlány is, mondván, hogy „Aranymenyét leányasszonyt mindig effajta furcsaságok érdeklik.” Egy másik meg éppen azt kérdezte, hogy miféle ételeket főznek abban a messze, országban. Az úrnőt az érdekelte, hogy kik jártak még Magyarországról Párizsban, s amikor Adorján nevét említette, bólintott, mint aki régi időből ismerte a kancellárt. Pósa megmondotta, hogy néhány napja halott, mire az idős asszony szemeiben könny jelent meg, keresztet vetett, és kezeit imára kulcsolta. De mindezt gyorsan, kis mozdulatokkal tette, alig észrevehetően.

Pósa azután Türingiáról beszélt, ahol jó néhány hetet töltött Lajos őrgróf udvarában. Elmondta, milyen ember a francia király. Közben észrevétlenül Teodorik vette át a szót, arról kezdett beszélni, hogy Dél-Itáliában milyen csodálatos ruhákban vonultak fel az asszonyok, hogy végignézzenek egy lovagtornát. Majd a szó Aranymenyété volt. Nevetve mesélte, hogy a mocsárvidék halászai miféle szörnyetegektől félnek, hogy milyen tündérekről, manókról, lidércekről regélgetnek. Elmondta Pósának, hogy emitt-amott még Szent István előtti bálványokat is lehet találni. Fehér lovakat ugyan nem áldoznak már nekik, de az emberek borzongva néznek feléjük.

Ilyen lehetett az a sötét árnyék is, amelyet Pósa Szolnok és Csongrád között látni vélt a kopasz ágú fák között. A többiek bizonygatták, hogy az valóban réges-régi istenfa volt.

Az idő szárnyon röppent a beszélgetés alatt. Pósa egyszeriben azt vette észre, hogy nagyon jól érzi magát. Nem volna semmi kedve abbahagyni ezt a kellemes csevegést. De odakintről már hangos zsivaj jelezte, hogy megjöttek a vadászó vendégek, tehát közeledik az evés-ivás ideje.

Aranymenyét egyszerre ijedten kiáltott fel:

– Jaj! Még semmivel sem kínáltuk meg a vendéget! – Arca valóban elpirult a szégyenkezéstől. De Pósa nevetve nyugtatta, hogy ő nem volt éhes, és nem volt szomjas. Valahogy ebben a feledékenységben azt érezte, hogy igazi szeretett barátnak érzik őt itten, aki majd szól, ha szüksége van valamire.

De most már közeledett az ebéd ideje. Aranymenyét kifutott a konyhába, hogy utánanézzen, jól megsültek-e a húsok, ízesek-e a levesek, és édesek-e a tésztafélék.

Pósa megérkezése óta kíváncsi volt, kik lehetnek a vendégek. Az ebédnél kiderült, hogy azoknak legnagyobb része igen kis birtokkal rendelkező uraság, főként királyi szerviensek, de van közöttük familiáris vitéz is, nem egy a közeli Keán-birtokról. A nagy birtokú, ismert nemzetségekből csak eggyel találkozott az asztalnál, Gönczöl lovaggal, a johannita rektorral. Volt azután még egy Ipoly nevű erdőelvi uraság is, aki a többinél módosabb férfiúnak látszott. – Mi az ördögöt akar Teodorik ezekkel az alig nemes emberekkel? Mi lehet az a fontos kérdés, amelyet fel akar adni neki? – Az ebéd alatt nem derült ki.

Az ebédnél a ház úrnői nem ültek az asztalnál. Teodorik édesanyja a szolgálói között evett, Aranymenyét pedig néhány cselédlánnyal együtt felszolgált az asztal mellett.

Ebben is volt valami régies: ahogy az úrasszony a cselédekkel együtt eszik, a kisebbik úrnő meg éppen felszolgál annál az asztalnál, ahol magánál alacsonyabb rendűek ebédelnek. Ugyanekkor ez a fölszolgáló úrnő távoli egyetemek után érdeklődik, maga is latin könyveket olvas, és orvosságot főz a betegek számára. Az arcán pedig szüntelenül ott ül az a derű, mintha a ragya nem szántotta volna el a szépségét. Pósa inkább őreá figyelt, mint az asztal fölött folyó beszédre, annál is inkább, mert ott még mindig a kócsagvadászatról volt szó. Ünnepeltek egy Péter nevű vitézt – az egyik Keán-familiárist –, aki íjával öt madarat is elejtett, pedig nemcsak az áldozat szállt gyorsan, de a ladik is himbálódzott, amelyen a vadász állott. Pósának ennél és az ehhez hasonlóknál sokkalta érdekesebb volt Aranymenyétet figyelni. Az is észrevette, hogy a vendégúr egyre csak feléje néz, hát minden tállal többszörösen is odament hozzá; alig győzött szabadkozni, hogy nem képes ilyen sokat enni.

Most is csodálkozva vette tudomásul, hogy mások milyen hökkentő mennyiségű húst tudnak elnyelni, és mily teméntelen bort öntögetnek fölébe. Jómaga Párizsban megszokta a diák-mértékletességet az étkezések dolgában, a túl sok bortól pedig elszédült, s ami még kellemetlenebb volt, másnap mindig főfájással ébredt, ha többet ivott, mint amennyit szomjúsága megkívánt, ezért azután a hazai úri asztaloknál mindig ő fogyasztotta a legkevesebbet, s nem is értette, hogy ez az írástudó Teodorik miképpen tud hamarosan elfogyasztani egy egész nyárson sült csirkét, anélkül hogy jóllakott volna, hiszen utána késével még nagyot kanyarít a félöles tálon előtte párolgó őzcombból. Amaz erdőelvi Ipoly uraság egymaga megevett egy egész szalonnával sült nyulat, s a többiek sem maradtak el semmiben a vendéglátó mögött.

– Miért nem eszel, Pósa? – kérdezte mellette állván Aranymenyét.

– Én nem tudok ilyen sokat enni, beteg leszek tőle – fordította fejét hátra, a ragyaverte aranyszőke leány felé, s azután elmosolyodott. – Igaz, hogyha beteg leszek az ételedtől, te nyomban meggyógyítasz az orvosságaiddal.

Aranymenyét azonban a fejét csóválta:

– Bizony nem jó már neked a mi hazaink. Borsos ételt és szegfűszeges italt ismertél meg a messzi országokban. Teodorik is gyakorta emlegette, amikor hazatért, hogy más étel a fűszerszámos étel.

Pósa hangosan fölnevetett; a diákok házában bizony nem tartották őket drága borsos ennivalókon. Szegfűszeges bort először csak Eustache mester házában ivott, s azóta is csak néha-néha volt alkalma effélére. Sohase felejtette el a párizsi kereskedő tanácsát, hogy óvatosan, mértekkel egyék-igyék a fűszeres finomságokból, mert igen jólesik ugyan, de hamar válik émelygéssé az élvezet.

– Ettem én, ittam én fűszeres holmit is, ízlett is, de abból is csak mértékkel vettem. Tudom, hogy vannak emberek, akik embert ölnek egy kis borsért, és keservesnek érzik az életet, ha fűszer nélküli ennivalókat kell lenyelniök. De én aligha tudnék akár jókedvű, akár szomorú lenni ilyen vagy olyan étek miatt.

– Pedig fűszeres bort akartam főzni neked, Pósa – válaszolta halkan Aranymenyét. – Van fahéjam és szegfűszegem, de csak a legkedvesebb vendégek számára. És ára van a fűszeres bornak.

Pósa meglepve, zavartan fordult a mosolygó, szőke, himlőhelyes arc felé. Miféle árat kérne ez a boszorkánykonyháján ki tudja, mit keverő leány a kínált italért? És ha oly árat kérne, amiért Pósa csak szégyenkező érzésekkel tudna hazagondolni, mondhatna-e ő, a vendég nemet a vendéglátó ház ifjú úrnőjének? Hiszen megtörtént már, hogy Pósát, a vendéget, ágya szélén várta a vendéglátó ház ifjú úrnője... De az Izabella volt, az egyetlen asszony. Meggyalázhatja-e az ember saját legbensejében hordozott érzelmét csupán a vendég kötelező udvariassága kedvéért? Miféle árról beszél ez a csúffá torzult gyönyörű leány, aki nem akar férjhez menni, mert úgy véli, úgysem szeretheti őt igazán férfi? Holott nincs igaza. Kedvessége, hangja, haja, okossága bizony vonzóvá teszi, noha himlő szántotta az arcát. S bizonnyal, ha a férfi egy-két pohár fűszeres bort is iszik, a vonzó leány kívánatossá is válik. Ő ne tudná ezt, aki orvosságokat, varázsitalokat kever abban a kereszt nélküli kápolnában?

Történt már Pósával házassága óta, hogy kedvtelve nézett szép asszonyok arcába, s elképzelte, milyen tündöklő alakot rejtenek a szemérmes ruhák, de sohasem engedte közel magához a kísértést. Ki érhetett volna fel Izabellával? Ki érhetett volna fel a tizenöt esztendei várakozással? Pósa életének java részét Izabella töltötte ki, akkor is, amikor távol volt tőle. Talán egész múltját, fél emberöltő minden emlékét zúzta volna szét, ha leereszkedik valami apró fellobbanás alant lángoló tüzéhez. És ha mosolyogva nézett az udvar versengő szépségeire, hát most, itt e távoli nádasban, egy boszorkányhírű ragyaverte asszony mérgezze meg a végre elnyert gyönyörűséget, azt a szüntelen örömet, önmagában már büszkeségnek érzett boldogságot, hogy az övé Izabella?

Mindezt gyorsan gondolta végig, amíg fejét Aranymenyét felé fordította, szemeit gúnyosra húzta, és megkérdezte tőle:

– Mi hát az ára fűszeres borodnak? Én kalmárkodtam is életemben. Alkudni is tudok, ha kell.

A válasz váratlan volt:

– Te tudsz görögül, Pósa, és nekünk vannak görög könyveink. Nézz ezekbe a könyvekbe, és mondd el, mi van bennük. Ha pedig orvosi dolgokról esik szó, fordítsd le nekem. Ugye, megteszed? Amióta a mesterem, Giacomo, meghalt, csak a latin könyveket olvashatom. Teodorik sem tud görögül. Bárcsak jönne valaki, aki arabul is tud.

Pósa hangosan felnevetett, kicsit szégyellte is magát előbbi gondolataiért. Megkönnyebbülten, szeretettel nézett Aranymenyétre, szívesen megsimogatta volna aranyos hajfonatait:

– Ugye, aki arabul tud, annak még jobb, még erősebb fűszeres bort főznél?

– Te is finom italt kapsz, de ígérd meg, hogy este leülsz velem, és olvasunk.

– Akár ebéd után is, Aranymenyét.

A leány fejével intett:

– Akkor te nem fogsz ráérni, akkor Teodorik beszél majd veled... sokkal fontosabb dolgokról.

A szolgálók kivitték a tálakat és a tányérokat, összeszedték a korsókat és a kupákat is. Az egyik vendég megmarkolta a maga poharát, s nem akarta odaadni a cselédnek, de Teodorik felállt, és harsány hangon így szólt hozzá is, a többiekhez is:

– Urak, most hagyjuk az ivást. Komoly dolog következik, józan fővel kell döntenünk.

Erre az akadékoskodó elengedte a kupát, valamennyien a házigazda felé néztek. A fehérszemélyek megrakott kezekkel kisurrantak a teremből. Pósa körülnézett, szemével kereste Aranymenyétet, de már az sem volt sehol.

Most következik hát az a fontos tanakodás, amelyért neki ide kellett kocsiznia Budáról, és amely után valamit válaszolnia kell.

Izgatott figyelemmel fordult ő is Teodorik felé. Fél karral az asztalra könyökölt, mint jó néhányan a többiek közül is.

És szólott a Csanádfi. Kezével beleszántott szőke hajába, körülnézett, tekintete megállt az erdőelvi Ipoly úron:

– Beszélj hát te, Ipoly. Hadd tudják a többiek is kinek-kinek a baját. – Ezzel leült.

A megszólított felemelkedett, keze fejével megtörölte bajszát, és ennyit mondott:

– Birtokom van, nem is kicsi. De mi haszna? Ötször vittek el Halicsba háborúzni. Közben nem tarthattam szememet a jószágon, hűtlen tiszttartók herdálták a vagyont. Még a fegyvereimet is kölcsönpénzen kellett vásárolnom, kölcsönből fizettem a dézsmát. Kitől kaphattam pénzt? Izmaelita uzsorástól. Ötször annyit kellett volna visszafizetnem, de egyszeresét sem tudtam visszafizetni, mert amikor a jószággal törődhettem volna, újra Halicsba vittek háborúzni. Az izmaelita zálogba vette birtokom nagyobbik felét. El is fogom veszteni mindörökre, mert nem lehet módom a kölcsön ötszörösét megszerezni. Ha pedig újra kölcsönt kérek, hogy kifizessem adósságaimat, adóimat, és közben újból háborúzni visznek, akkor elúszik az egész vagyon, és én mehetek bérbajnoknak, családomra ráköszönt a nyomor. Miért kell hát nekem Halicsba mennem, fegyverrel a kezemben, amikor azok az oroszok sohasem vétettek nekem, és én sohasem vétettem nekik? Miért kényszeríthet a király, hogy elhagyjam otthonomat, és külországba menjek olyan ügy érdekében, amelyhez semmi közöm? Miért kell közben dézsmát és egyéb adót fizetnem, amikor az én szolgálatomat senki sem fizeti meg? A püspök nem fizet adót, most már a plébános sem akar adót fizetni; miért fizessek hát én őnekik?

Szólt és leült. Hangos mormogás válaszolt az asztal minden oldaláról. – „Igaz!” „Úgy van!” – hangzott erről is, arról is.

Mikor újra csendesség lett az asztal fölött, megint felemelkedett Teodorik, mondván:

– Beszélj te, Gönczöl. – És visszaült a helyére.

A sovány johannita rektor felnyúlt, két kezével keresztes kardja markolatára támaszkodott, és halk, nagyon érthető hangján ezt mondotta:

– A falvak népe nem tudja fizetni a pénzadót, sem a püspöknek, sem a kamaraispánoknak. Honnét vennének pénzt? És ahol vásározni tudnak, ott rossz pénzt kapnak, amelyet sem a püspök, sem a kamaraispán nem fogad el. A falvak népe még uzsorára sem kap kölcsönt. Ha a püspök és a kamarák fegyveresei a hátralékosoknak elviszik mindenét, nemcsak a parasztok osztályrésze a nyomorúság, de mi magunk is éhezhetünk. Hogyan adjon a falu nekünk gabonát és lábasjószágot, ha a király és a pap elviszi mindenét? Átkozott legyen, aki pénzben követeli az adót.

Szólt és leült. Szavait hangos helyeslés kísérte.

– Beszélj most te, Péter – nézett Teodorik arra a vitézre, aki az ingadozó ladikból öt kócsagot ejtett el íjával. Az felállt.

Szikár kis ember volt. Fekete bajusza mérgesen ugrott kétfelé, fekete szeme szikrázott, ahogy beszélt:

– Én a Keán urak familiárisa vagyok, huszonhat csatában vettem részt. Véremmel adóztam, de azért ugyanannyi adót követelnek rajtam, mint a falusi parasztokon. Az úr nemegyszer az én házamba szállt egész háza népével, és felemésztette a téli tartalékomat is. Holott neki ezer meg ezer ekealja földje van, nekem pedig csak kettő. Én megszöktem hazulról, én nem akarok többé sem adót fizetni, sem eltűrni, hogy a házamra szálljanak, mint a sáskák, és felemésszék, ami keveset a vermekbe rejthettem.

– „Úgy van!” „Mi sem akarjuk!” – dörögték asztalszerte a férfiak.

– És most beszélj te, Sámson! – mutatott az asztalvégre Teodorik.

Felállt egy vitéz, akit Pósa eddig nem vett észre. Daliás fekete ember volt, roppant dús szőrzettel, vastag bajsza fölött azonban nem volt orra, csúnya sebes lyuk árulkodott, hogy a vitézt megcsonkították valamikor. Most két kezével hatalmas hajzatát is hátrahúzta és láthatóvá vált, hogy fülei sincsenek. Szinte dübörgött a hangja:

– Én paraszt voltam a Borsa urak birtokán; becsületes, istenes életet éltem mindig, csak hát sokan nem szerettek, mert erős vagyok, és verekedésekkor véresre vertem más legényeket. Egyszer elveszett Mika ispán úr kedves lova. Senki se tudta, ki kötötte el. Ha nincs tolvaj, akkor dobszóval kérdik meg a faluban, kire gyanakszanak. Megkérdezték minálunk is. Minden haragosom engem kiáltott tolvajnak. Hiába tagadtam, rám hárult a gyanú, és a törvény szavával, mint tolvajnak, levágták a fülemet és az orromat. Egy hónap múlva a váradi vásáron megkerült a ló is, a tolvaj is. Annak is levágták fülét és orrát, de az enyémet már nem lehetett visszaragasztani. Az uraság ugyan kárpótlásul familiáris vitézzé tett, és adott nekem félteleknyi földet. De nekem többet ért a fülem és az orrom, amelyet soha senki nem adhat vissza. De nem is lesz addig igazság sehol ez országban, amíg a gyanúpert el nem törlik.

Kéretlenül ugrott fel egy beesett arcú, barna férfi:

– Engem a megyésispán elfogatott; azt állította, hogy én gyújtottam fel a szomszédom házát. Majd egy évig senyvedtem vizes pincebörtönben. Azóta köhögök szüntelenül. Csak amikor a gyújtogató halálos ágyán meggyónta bűnét, akkor eresztettek ki. Nem lesz itt igazság, amíg puszta gyanúra el lehet fogni embereket.

Nem kellett most már senkit felszólítani, egymás után álltak fel a vitézek, s mondották panaszaikat:

– Én el akartam menni Béla herceg vitézének; ennek hallatára a megyésispán a király nevében elvette azt a kis birtokomat, amelyet még az apám kapott az öreg Béla királytól vitézi tetteiért.

– Nekem öröklött földem volt Békésben, úgy mondják, még a honfoglaláskor ott szállott meg a szépapám. De a király az egész Békés vármegyét a Keán uraknak adományozta, és Gyula úr fegyverrel kergetett el onnét. Legidősebb fiam kardot ragadott, hogy védje a házunkat. Ott is van eltemetve a hazai temetőben.

– Az én földem Vas vármegyében volt, a Rátót urak jószágainak kellős közepén. Gyula úr felszólított, hogy legyek a familiárisa, én azonban nem akartam szolgálni. Sohasem voltunk gazdagok, de a királyon kívül nem szolgáltunk senkinek. Nemet mondtam az országbírónak, mire ő íródeákjának odahaza lediktált egy ítéletet, hogy hűtlenség miatt engem fej- és jószágvesztésre ítélnek. És egy emberével átküldte hozzám, üzenve, hogy másnap küldi a hóhért is. Én feleségemmel és három gyermekemmel együtt azon nyomban elmenekültem, és Gyula úr beült az én jószágomba is. Azóta Teodorik úr védelme alatt itten élek. Írásban panaszkodtam már az udvar előtt az igazságtalanság miatt, de ördögöt pereltem a nagyanyjánál...

Erre megszólalt Pósa; hiszen annak a panasznak az ő kezén kellett keresztülmennie. Ha nem is a kancelláriára küldötték, végül is oda kell kerülnie:

– Hogy hívnak téged, vitéz uram, és hová küldötted a panaszodat? Ki vitte el és kinek adta oda? Azért kérdezem, mert én vagyok a király kancellárja.

Szavai nyomán döbbent csönd borult az asztal köré. A legtöbben nem tudták, hogy udvari ember van közöttük, s megijedtek, hogy illetéktelen fül hallotta kifakadásukat. Szemrehányó tekintetek fordultak Teodorik felé. Az mosolyogva nyugtatta meg őket:

– Pósa kancellár éppen azért jött ide, hogy enszemével lássa, enfülével hallhassa, mi baj, mi panasz van az országban.

Most Pósának fel kellett állnia. Tudta már, mit mondjon:

– Ne féljetek tőlem. Az én dolgom, hogy a ti panaszotok elhangozzék a király füléig; az én dolgom, hogy a fehérvári törvénynapon ezek a panaszok orvoslást találjanak.

Gönczöl helyeslően bólintott. A hangulat nyugodtabb lett. Pósa újra kérdezte:

– Hogy hívnak téged, és kihez küldötted panaszodat?

– Engem Jakab fia Jakabnak hívnak, és panaszomat Teodorik úr familiáris hadnagya adta át egyenesen a nádorispán kezébe, aki megígérte, hogy azonnal utánanéz.

– Az a hadnagy pedig megbízható ember, s oka sem volt a hazugságra – tette hozzá Teodorik.

Pósa komor hangon mondotta:

– Urak, az a panasz sohasem érkezett el a kancelláriára, tehát intézkedni sem lehetett benne.

Gönczöl halkan, tagolt szavakkal szólt:

– A nádorispán nyomban tűzbe hajította. Csak nem fog összezördülni egy igazságtalan ítélet miatt az országbíróval?

Pósa maga előtt látta a derűs, hányaveti Barczfi Miklós nádor arcát, és igen jól el tudta képzelni, hogy valóban ez történt. Az asztal körül pedig komoran hallgattak.

Jól sejtette Pósa az országos elégedetlenséget, tudta a vidéki bajokat, de most tárul elébe egész komolyságában, kusza sokféleségében az igazságtalanságok rengetege. Ezek a panaszok nem újkeletűek, mégsem érkeznek el soha a fehérvári törvénynapokig. Odafent Andreás folyton-folyvást tervezget, de fogalma sincs, mi van országában. Apodfi Dénes éles elmével hozza rendbe az udvar pénzügyeit, de nyomorba kergeti az alattvalókat. Amit odafent elvégeznek, az bú és baj forrásává leszen itt alant. Andreás hol ellenségeskedik a bárókkal, hol paktál velük, de akármit tesz, sérelem és méltánytalanság burjánzik a nyomában. Közben pedig a király is szegényedik, s gazdagodnak, egyre gazdagodnak a bárók, gazdagodik maga Apodfi Dénes is.

– Urak! Vitézek! – kiáltott feléjük. – A ti jogos panaszaitokat nem tudja a király. Miért nem mentek el Fehérvárra, a törvénynapra, hogy elmondjátok neki?

Szólott erre Péter, a kócsagvadász:

– Hogy menjünk Fehérvárra Szent István napján, mikor nyárutóján van a betakarítás? Azt a keveset is elvesztenők, amit ilyenkor összekaparhatunk.

Mintha leplek hullottak volna le Pósa szemei elől, olyan volt a felismerés. Hát ezért kell éppen Szent István napján tartani a törvénynapot! Ilyenkor csak az mehet el a király színe elé, akinek panasza nem tárja fel az ország bajának mélységeit.

Hirtelen eszébe jutott egy megoldás:

– El kell érni, hogy törvénynapot ne csak Szent Istvánkor, hanem tavasszal is, talán Szent György-napján tartson a király.

– Helyes – kiáltotta Ipoly.

– Akkor mindannyian elmegyünk – mondta valaki, s erre rádörgött a terem: „Mindannyian elmegyünk!”

Teodorik és Gönczöl összenézett, Teodorik felállt:

– És ki intézheti el, hogy Szent Györgykor is legyen Fehérvárott törvénynap, s a király is ott legyen azon?

– Én elintézem, ígérem nektek – válaszolt Pósa. Tudta is már, mi lesz ennek a módja. Barczfi Miklósnak majd megmondja, hogy jobb lesz tavasszal törvénynapot tartani, amikor Béla hívei még nem készülhettek fel a király elleni panaszokra. Hát majd a Béla-párt panaszai helyett hallhatják az egész ország panaszát. És ha a nádorral nehezen menne a dolog, beszél magával Andreással és Jolán királynéval. De ezeknek a panaszoknak el kell jutniok egészen Andreás füléig, még akkor is, ha nádortól tárnokmesterig mindenki megharagszik érte Pósa kancellárra.

Teodorik a kezét nyújtotta: