A fegyveres sereg, élén Vejthe fia Teodorik úrral, még aznap elindult a Buda felé vezető úton.

A megsértett öregembernek azonban nem volt elegendő, hogy Teodorikot fegyveres lovasok élén halálos megbízatással rászabadította a szökevényekre. Dúlva-fúlva járt háza udvarán, be se mert lépni az ágyasházba, hol felesége nyögve-jajgatva fájlalta egész testét, és félig önkívületben hívta a hűtlen gyermeket. Pot bizonyos akart lenni a bosszújában, s egybe akarta kapcsolni a Borfiakkal való leszámolással. Hiszen Bor egész nemzetségének is bosszút kell szomjaznia Izabelláért. Izabella Bor vezér ivadéka. Helyes volna tehát, ha rokonai is rátörnének Pósára. Ezt mindenki természetesnek tartaná, és ez esetben minden felelősség nyilván a Borfiakra hárulna. Nem is árt a király s az udvarbéliek haragját őellenük irányítani.

Pot a Bor nemzetségből mindenekelőtt Bánkot gyűlölte, hiszen ő volt az, aki – hite szerint – kitúrta nádori székéből, s maga ült a helyére. Mikor aztán Bánk megölte a királynét, Andreás nem tehetett egyebet, mint hogy eltaszítsa az udvarból. De nem sokáig kellett birtokán ülnie. Azóta már újra nagy súlyú méltósága van, csak hogy távol a budai szemektől. Bánk úr most Horvátország és Szlavónia bánja. Ott is él, túl a déli végeken, őt hát nehéz volna bevonni a bosszúállásba. Amíg a futár fordul, amíg ő elindulhat, ha egyáltalán elindul, hosszú hetek múlhatnak el. Nem is biztos, hogy éppen Bánk – aki örülhet, hogy olyan szerencsésen menekült meg a királynégyilkosság következményeitől – most effajta családi ügy miatt megint magára vonja az udvar haragját. Ezért nem is Bánk bánt kell értesíteni a történtekről, hanem atyafiságának valami közelebb lakó családfőjét. Itt van Somogyban Bor nembéli Simon ispán, a néhai Kalán püspök unokaöccse, tehát Izabellának is közeli atyafia. Látni nem látták egymást sohasem Pot ispánnal, csak annyit tudtak egymásról, hogy családjaik ellenségesek. De bizonnyal meghallgatja a tőle származó üzenetet, amelyben nemzetsége sérelméről értesíti.

Amikor idáig ért gondolataiban, tüstént hívta az egyik vitézét, s elmagyarázta neki, mi a teendője. Az nyomban nyeregbe szállt, és megindult a Balaton felé vezető úton.

Somogyvárott, abban az alacsony, dombon fekvő ősi földvárban, amely valamikor a rettegett pogány úrnak, Koppánynak volt az otthona, ült Bor nembéli Simon ispán. A sáncárok és a ledöngölt földhányások rendszere, amely sokszorosan gyűrűzte hosszan nyúló, alacsony úriházát, biztos menedéket nyújtott mindenféle támadás ellen. A ház nem volt régi. Koppány úr óta nem is az első úri lakhely volt ez, nagy változások idején a régi épületet mindig felgyújtották, és a szent emlékezetű István óta bizony sok nagy változás esett ebben az országban. Maga a földvár azonban még mindig a régi volt. Állítólag már Koppány úr öregapja is így találta. Lehet, hogy még az avarok építették, vagy talán az avaroknál is régebben itt élő népek, a maguk akkori nagyurai számára. Azt beszélték, hogy ezt a komor erődítményt csak kiéheztetéssel lehet megvenni, vagy úgy, hogy az urat kicsalogatják a sáncok közül, és nyílt harcban győzik le. Simon ispán tanult is a vár előbbeni gazdáinak sorsából, s amióta úr ezen a tájon, igen sok eleséget halmozott fel vermeiben és táraiban, ő maga pedig legföljebb csak a Balatonhoz járt le, mivel szeretett saját úri kezeivel halászni, vagy a közeli erdőkbe lovagolt ki vadászat kedvéért. De mindig olyan közelben maradt, hogy gyorsan visszafuthasson a biztonságos földhányások mögé, amelyeknek őrhelyein, átjáróinál, sarki bástyáinál éjjel-nappal íjászok és kopjások vigyázták a környéket. Simon ispán tudta, hogy nem is annyira váratlanul megjelenő külső ellenségtől kell tartania, az ország végei messzire vannak Somogyvártól, sokkal inkább a gonosz indulatú egyéb nemzetségektől, akik szívesen kanyarítanának le egy-egy jó darabot a Borfiak földjéből, készséggel hajtanák el jó néhány falu paraszti népét, s vágyódva gondolnak ama kincsekre is, amelyek pántos ládákban pihennek a somogyvári otthonban.

A ház berendezése nem volt fényűző. Simon úr jobban szerette, ha drágaságai a biztos lakat védelmében, ládák mélyén zsúfolódnak, mintha bútor vagy szőnyeg formájában díszítik az otthont. Sok gyermek is volt a házban, azok csak rongálnák a szép holmit. Jobb lesz nekik majd örökségnek a kincs, semhogy éretlen fővel koptassák-herdálják. A feleségnek sem az a dolga, hogy hiú pompával ékeskedjék, s kockáztassa mennyei üdvösségét; az asszony csak tevékenykedjék a konyhában, bajlódjék a gyermekekkel, fonjon együtt cselédeivel, s üres idejében imádkozzék az egész családért, a holtakért is, a halandókért is.

Simon úr vagy halászott, vagy vadászott, vagy adószedőinek számadását hallgatta. Hozzá hordták be a vármegye adóját, abból ő levonta magának az ispánnak járó harmadot – jó bőségesen vonta le –, a többit útnak indította Budára. A tárnokmester körében nem volt rossz híre, azok közé számított, akikben eléggé megbíztak, s még Dénes sem akadékoskodott soha Simonnal, már csak azért sem, mert emberei nem szívesen mentek Somogyvárra, ahol oly nehezen engedik a látogatót a földsáncok közé. Egyszer maga Dénes ment el vendégeskedni Simonhoz. Ott néhány napig agyon etették-itatták, de utána nevetve mesélte a tárnokmester, hogy folyvást az volt az érzése, egyszerre csak megnyílik alatta a föld, s egy pincebörtönben találja magát, vagy valahonnét balta esik a fejére. Nagyot lélegzett, amikor már kint volt a földvárból, s ettől kezdve inkább megbízott Simon úr ispáni sáfárkodásában. Dénes egyébként sok furcsaságot mesélt ezután az udvarban Simon ispánról, akinél semmi sem vall arra, hogy a fényűző néhai Kalán püspök unokaöccse. A nagyúrnak derékig ér a szakálla, nyáron odahaza maga is, családja is mezítláb jár, noha ládáikban hosszú sorban áll a sok csizma; káplánjának is tiltja a lábbelit, mondván, hogy az apostoloknak sem telt effajta fényűzésre. A káplánt egyébként befogta ispánsági munkára is. Neki kell a számvetést elintézni az adók körül; a sok összeadástól, kivonástól, osztástól és szorzástól alig ér rá misézni. Holott az uraság maga is tud írni meg számolni. Kalán famíliájában ez természetes, de nem tartja úri tevékenységnek effajta munkát végezni, viszont alaposan utána számol házi papjának, és ha tévedett, saját úri ökleivel döngeti el.

Ehhez a nagy szakállú, mezítlábas úrhoz érkezett el Pot ispán küldötte.

Már odalent a halászfaluban feltartóztatta egy íjas-kopjás őrködő, hogy mi járatban van. Elmondta, hogy a mosoni ispán üzenetét hozza a somogyi ispánnak. Erre az íjas elvezette a domb lábáig, ahol két másik fegyveres szolgának adta át. Az első sáncnál azután várakozni kellett. Az egyik kísérő bevitte a hírt Simon ispánhoz. Amikor visszatért, kendővel bekötötték a futár szemét, nehogy kilesse a földhányások átjáróit. Összevissza fordulgattak vele. Csetlett-botlott az emelkedőkön. Végre levették szeméről a köteléket. Nagy szobában volt; körös-körül nehéz, pántos faládák, oldalt egy igen nagy, de egészen egyszerű feszület, közepén egy hosszú, durván gyalult faasztal, mögötte öreg karszékben ült hosszan alányúló, dús szakállával Simon ispán. Az asztalon az úr keze ügyében nagy vasbuzogány. Az ispán mellett kisebb széken házi papja ült. Mindketten mezítláb. Az ispán gyolcsingével, redős gatyájával inkább parasztemberre emlékeztetett, mint a nagy hatalmú, gazdag Bor nemzetség tekintélyes fiára, a káplánon sem látszott, hogy nagymódú uraság otthonában tevékenykedik; kopott volt és zilált szakállú, mint ahogy az ember a remetéket képzeli.

A futár két oldalán úgy állott a két kopjás, mintha foglyot őriznének, éberen figyelve minden mozdulatára, ha netalán az idegen kardjához merészelne nyúlni.

Simon gyanakodva nézte a mosoni vitézt:

– Győr nembéli Pot üzenne nékem valamit? – kérdezte. – Ha kiderül, hogy kém vagy, és váram titkait akarod kilesni, jobb lett volna meg sem születned.

A vitéz meghajolt a nagyúr előtt:

– Győr nembéli Pot úr semmi rosszat sem tervez ellened, ispán uram. Csupán olyan hírt akar közölni véled, amely mint Bor nembéli urat kell, hogy érdekeljen.

Simon felhúzta homloka redőit, és várta a hírt.

– Húgod, Izabella úrnő, Péter úr özvegye, Mosonban élt, apósánál, Pot úrnál.

– Ezt tudom – intett fejével Simon. – Pot rakja ládáiba azokat az aranyakat, amelyek minket illetnek, ő bitorolja a baranyai birtokokat.

A futár, mintha nem is hallotta volna e szavakat; ura megparancsolta, hogy nem szabad felfortyannia, bárhogy is rágalmazzák majd Somogyvárott a Győr nembélieket. Folytatta szavait:

– Izabella úrnőt tegnap éjszaka elrabolták.

Simon ültében kiegyenesedett:

– Elrabolták? A húgomat? Ki merészelte? És Pot? A hatalmas Pot ispán nem tudta megvédeni?

– Nem védhette meg, mivel az úrnő maga is menni kívánt elrablójával. Éjszaka, lovon hagyták el Mosont.

Erre a hírre Simon hátradőlt az öreg székben, és úgy nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak.

– Ugyancsak mérges lehet Pot ispán – mondotta végül, még zihálva a hahotázástól. – A baranyai földek ellovagoltak éjszaka a mosoni házból.

Egyszerre elkomorodott, és öklével az asztalra csapott:

– Ki volt az a vakmerő, aki illetni merte Bor vezér leányivadékát?

A hírhozó szenvtelenül mondotta a nevet, hiszen ő maga sem hallott mindeddig róla:

– Pósának hívják, Miskolcz nemzetségéből. Alkancellárius Budán.

Simon arca gúnyosra torzult:

– Az udvarbélieknek kellene a baranyai föld. Az udvarbéliek szívesen szöktetik a parázna özvegyasszonyokat, ha sok falu parasztja kerül velük a birtokukba. És az én kedves húgocskám készséggel szökött vele. Azt mondod, alkancellárius Budán. Hát majd fellátogatunk hozzá.

Egy kicsit hallgatott. Elgondolkozott, azután megint a futárhoz fordult:

– Mondd meg uradnak, hogy köszönöm a híradást. A bosszú az én jogom. De mondd meg azt is, hogy azért én nem mozdulok ki a váramból, és ne higgye, hogy azalatt védtelen lesz Somogyvár. – Simon úr mindenesetre számított arra is, hogy ezzel a hírrel akarják kicsalogatni biztonságos erődítményei közül, s amíg ő vitézei javával távol jár, rátörnek a kincsekkel megrakott úriházra.

A futár néhány szóval igyekezett meggyőzni Simont, hogy Pot urat meg is törte ez az esemény, felesége is beteg, eszében sincs hát most magánháborúságot viselni. Az ispán azonban oda se figyelt, kezével intett a kopjásoknak, mire azok újra bekötötték a vitéz szemeit, s vezették kifelé. Csak odalent a Balaton partján, ahol egy szolga lovával várakozott reá, vették le a kendőt, s utána néztek, míg el nem tűnt az út fordulójánál.

Odafent a várban pedig Simon úr maga elé hívatta familiáris vitézeinek hadnagyát. Jött is az sietve. Hármasban voltak a pappal.

– Ide hallgass! – rivallt rá az ispán. – Miskolcz nembéli Pósa, jól jegyezd meg ezt a nevet, alkancellárius Budán. Elrabolta a húgomat, Izabella úrasszonyt. Ezt a szégyent csak a rabló vérével lehet lemosni. Magad mellé veszel húsz jó vitézt. Elmégy Budára. Vagy ott találod, vagy megtudod, merre van. Addig vissza nem jössz, amíg ez a Pósa él. De jól vigyázz! Olyan kavarodást kell csinálnod, hogy Izabella se maradjon életben.

A hadnagy bólintott, hogy megértette. Indult is teljesíteni ura kívánságát. A pap kérdően nézett Simonra:

– Izabella úrnőt is meg kell büntetni?

– Lassú elméjű vagy, páter – vonta a vállát Simon ispán. – Azok a baranyai földek Kalán szerzett jószágai voltak, tehát nem a nemzetséget illették, hanem azt, akinek örökbe hagyta. Ő pedig Izabellára hagyta. De Izabellának már nem szerzett, hanem öröklött vagyona, tehát, ha ő meghal, nem a férjét vagy férje atyafiságát illeti, hanem a saját nemzetségét, azaz minket. Bánk távol van, és távolabbi rokona is Izabellának, mint én. Ha tehát abban a tülekedésben Izabella is elhalálozik, akkor te misét mondasz a lelke üdvösségéért, úgyis ráfér, mert bűnös életet élt, a baranyai földek pedig mind az enyéim lesznek.

A pap bólintott, és az őszinte elismerés hangján mondotta:

– Milyen jól értesz a jogi dolgokhoz, ispán uram.

Simon felnevetett:

– Nem boszorkányság ez, páter. Könnyen tanulja meg a jogot az, aki ezzel a joggal egyre több birtokot, egyre több parasztot szerezhet magának. Csak annak kiismerhetetlen a törvény, aki akármennyire tanulta, úgyse lesz gazdagabb belőle.

8

Pósa és Izabella a Bakony erdejének közelében már biztonságban érezte magát. Arra aligha gondoltak Mosonban, hogy errefelé kutassák a szökevények nyomát. Éjnek idején azonban nem volt tanácsos nekivágni az erdőségnek, mert vadállatokkal is találkozhattak, s az utat is könnyen elvéthették. Pihenőt kellett keresniök, ahol hajnalban majd meg is mutatják a Veszprém iránt vezető utat. A sűrűségnek hát nem vágtak neki, lépésben lovagoltak az erdő szélén, hogy favágó házára bukkanjanak. Csak úgy az ég alatt nem lett volna tanácsos lepihenni ezen az ismeretlen tájon. Elég sokáig keresgéltek, de egyelőre nyoma sem volt emberi lakhelynek.

– Nem félsz, Izabella? – kérdezte a férfi halkan, mosollyal hangjában.

– Melletted? – hangzott derűsen a válasz. – Most már mindig te vigyázol rám.

Nem szóltak többet, nem volt szükségük szavakra.

Egyszerre azonban észrevették, hogy a keleti égbolton már derengeni kezd a kora hajnal szürkesége. Maguk se vették észre, hogy ilyen régóta hagyták maguk mögött a mosoni udvarházat.

Az éjszaka egyre világosabb lett, már nem is volt éjszaka, az utolsó előtti csillag is eltűnt a fejük fölül. S akkor mozgolódás hangjai ütötték meg a fülüket. Vízcsobogás és disznóröfögés keveredett rövid, emberi hangokkal. Meg is találták nemsokára a kanászokat.

Azok levették fejfedőjüket az úrféle lovasok előtt. Pósa nyájas hangon szólt hozzájuk, elmondva, hogy eltévedt utasok ők, akik valahogy elszakadtak kísérőiktől. Veszprémbe igyekeznének, a püspök úrhoz, szeretnék tudni az utat, de fáradtak is az éjszakai bolyongástól, s ezért ő meg a felesége szívesen fogadna néhány órai nyugalmas szállást.

A „feleség” szónál csak úgy fél szemmel nézett Izabella felé, aki elkapta szeme pillantását, és arcára valami olyan kifejezés ült ki, ami egyszerre jelentett nyugalmat és boldogságot.

A kanászok mentegetőztek, hogy nekik bizony csak nagyon szegényes kis kalibájuk van. Az utasoknak azonban jó volt az is.

Kis faépítményben, ahol a kemény fekhelyre néhány subát borítottak a vendéglátó kanászok, a hajnali erdő illatai közt talált újra egymásra tizenöt esztendő után Pósa és Izabella.

Az esküvőjük pedig Veszprémben volt.

Róbert püspök szíves szeretettel fogadta őket.

Pósának feltűnt, hogy Veszprém, noha bizonnyal kisebb hely, mint Buda, mennyivel szebb, barátságosabb és városiasabb, mint a király székhelye. A székesegyház és a püspöki otthon valahogy Franciaországra emlékeztette. Aránylag sok kézmíves is lakott a város jól őrzött fala közt a lejtős utcákon.

Robert de Liège, a püspök, francia ember volt.

Mikor Pósa hazai nyelvén köszöntötte, átölelte őt, azonnal felismerte benne az egykori párizsi diákot. A főpap ugyan belga földön született, de Párizsban járt egyetemre, s így füle érzékenyen fogta fel, hogy az a francia nyelv, amelyet Pósa beszél, párizsi diákra vall.

Pósa kertelés nélkül bevallotta a püspöknek, hogy mi járatban vannak. A sima arcú, őszülő hajú püspök előbb összeráncolta a homlokát, nem nagyon tetszett neki ez a kalandos szerelmi történet, noha Pósa iránt az első pillanattól kezdve rokonszenvet érzett. A lovon járó, férfival megszökő úrasszonyokat azonban nem szerette. Hanem, ahogy együtt ültek a püspök sokablakú, világos szobájában, és Pósa elbeszélése nyomán már-már gyónásszerűen bontakozott ki kezdetétől mindmáig az a tizenöt év, attól kezdve, hogy az ifjú vitéz elérkezett Pécsre, Kalán püspök házához, egészen odáig, hogy most itt ülnek előtte, egyre nagyobb részvétet érzett irántuk.

Végül kezét nyújtotta feléjük.

Izabella hallgatagon ült. Nem tudott franciául, és csak sejtette, hogy Pósa, mikor melyik részleténél tart az ő életüknek. Félve figyelte Róbert kék szemeit, amelyek alig-alig fordultak feléje.

S amikor végül is a püspök kinyújtotta kezét, hálásan ragadta meg, és megcsókolta. Pósa egészen ráhajolt a papi kézre.

Róbert püspök szerette volna, ha Izabella is érti szavait. Mentegetőzött, hogy magyarul még csak igen kevés szót tanult meg, noha minden igyekezetével azon van, hogy nyájával mihamarabb közvetlenül érintkezzék. Eddig azonban annyi gondja, annyi törődnivalója akadt, hogy a nyelvtanulást mindig félbe kellett szakítani. De reméli, hogy egy esztendő múltán már magyarul beszélhet Izabellával is.

Pósa mosolyogva mondotta erre, hogy szólhat latinul, Izabella Kalán házában, eléggé megtanulta a tudományok nyelvét. A püspök örömmel fordította szavát latinra, Pósa mosolygott. Ezt a latin nyelvet ő igen jól értette, a párizsi diákok franciával kevert, sziszegő, raccsoló latinsága volt ez; Izabellának ugyancsak oda kellett figyelnie, hogy kihámozza belőle az értelmet. Válaszainál pedig a püspöknek akadt gondja, hogy a magyarosan ejtett latin mondatokat megértse. De valahogy így is megértették egymást.

Róbert nem akadékoskodott, nem volt miért várni az esküvővel, s neki most először is püspöki felmentést kellett adnia a hosszas előzetes teendők alól. Készséggel megtette.

Így azután, még aznap, ő maga áldotta meg házasságukat. Két kanonok volt a két násznagy.

Utána a násznagyokkal ötösben ültek a püspöki ház megrakott asztalához.

Itt tért rá Pósa arra a kérdésre, hogy vajon valóban egyetem készül Veszprémben? Így hallotta a király szájából.

Róbert püspök arcára kiült a jókedv, látszott, hogy mindig erről szeretne beszélgetni. Ugyanakkor nagyot sóhajtott:

– Hiszen éppen emiatt van annyi gondom, annyi bajom.

Kiderült azután, hogy itt Veszprémben van már egy iskola, ahol papokat nevelnek. Tanítják ott a hét szabad művészetet. Voltak itt már eddig is diákok, még olyanok is, akik nem papnak készülnek, hanem tudni akartak a világ tudnivalóiról. Ebből az iskolából szeretne Róbert egyetemet fejleszteni. De sok akadálya van. A király nem ellenzi, de nem is tesz eleget az érdekében. Rómában a pápa nem akarja engedélyezni, mert a pápa nincs jóban Andreással. Pápai engedély nélkül pedig nincs egyetem. Ráadásul a pénzzel is bajok vannak, mert földjei nagy részén a tizedeket erőszakkal a pannonhalmi apát szedi be. Amióta idejött Róbert, azóta pereskedik a pannonhalmi Uriás apáttal. Hiába, az apátnak nagyobb a hatalma. A somogyi ispán, a Bor nembéli Simon is azt pártolja, ezért például Somogyból csak ritkán sikerült pénzt vagy gabonát kapni. Emellett Uriás apát több ízben is járt Rómában, s ott bizonnyal csak rosszat mondott a veszprémi püspökről. Ez is megnehezíti a pápai hozzájárulás elnyerését.

Pósa határozott hangon jelentette ki:

– Pedig szükség van erre az egyetemre. Ha Andreás király valójában újjá akarja szervezni az országot, ha Apod fia Dénes igazán olyan hivatalokat akar teremteni, amelyek a királyt szolgálják, akkor nem elegendő egy-két tanult nótárius a kancellárián. Akkor ide jogban járatos, tudós férfiakra van szükség. Ezeket csakis az egyetem adhatja. Nem várhatjuk ki, amíg néhány ember Párizsban vagy valahol Itáliában hosszú esztendőket végig diákoskodik. Olyan messzire kevesen jutnak...

Róbert szeme közé nézett:

– És ugye, itt nemcsak miséző papokat akarsz képezni?

A püspök kék szeme derűsen villant vissza a kérdezőre. Végre érti valaki, mit is kellene csinálni Veszprémben.

– Nem hát – mondotta. – Jogtudományt, filozófiát...

– Abélard-t ? – kérdezte mosolyogva Pósa.

– Akár őt is...

Pósának már a nyelvén volt a következő kérdés, hogy talán Averrhoest is, de nem mondotta ki; visszaemlékezett, hogy a kettős igazság hirdetője, az egyéni halhatatlanság tagadója, mekkora felháborodást váltott ki Adorján lelkéből. De talán nem is szükséges, hogy az annyi kétséget ébresztő arab bölcs igéitől Veszprém is visszhangozzék. Úgyis nehézségeket gördít Róma az egyetem megvalósítása elé. Még csak az kellene, hogy a pápa körében híre keljen, Veszprém az averrhoeizmus fészke.

Rómában sohasem járt, de annyit mindenesetre tudott, hogy Grevius kancellár Róma nevében igyekezett megakadályozni Fülöp Ágost király minden cselekedetét, Róma nevében akarta egész Franciaországra árasztani az inkvizíciót, és Róma nevében gáncsoskodott a párizsi egyetem átszervezése ellen. Végül, amikor minden cselvetése összeomlott, nem volt más útja, mint hogy Rómában keressen menedéket. Jól emlékezett Pósa arra a pillanatra, amikor utoljára látta az egyházi kancellárt, amint kocsiján éppen elhagyta hírneve, dicsősége és bukása színhelyét: Párizst. Igen, ott messze, Franciaországban az egyetem győzött, mivelhogy előbb győzött Fülöp Ágost király.

A püspökhöz fordult megint:

– Ugye, tudod, hogy addig nem sikerülhet a te egyetemed sem, amíg Andreás király nem győzedelmeskedik az ellenséges hatalmak fölött? A ti dolgotok, hogy Andreást segítsétek, és Andreás dolga, hogy titeket segítsen.

– Andreás is tudja ezt? – kérdezte Róbert. – És ami nem kevésbé fontos: a tárnokmester is tudja ezt?

Pósa bólintott:

– Ha eddig nem tudják eléggé, majd egyre jobban tudják; ez lesz az én legfőbb feladatom az udvarban.

A püspök két kézzel ragadta meg Pósa jobbját, az pedig folytatta:

– De ti se felejtsétek el, hogy csakis Andreás mellett lehet a helyetek. Még akkor is, ha valamit talán tévesen csinál. A király tévedésében is több a rend, mint a nagy földek urainak bármely cselekedetében. Ti a királyi hatalomnak neveltek írástudókat, Róbert doktor.

A püspök feszülten figyelő arca megint mosolyra derült, amikor vendége egyházfői címe helyett az egyetemi tudomány legnagyobb címével, doktornak nevezte őt.

– Megértettem, Pósa magiszter – nézett rá baráti tekintettel. – Csak te értesd meg az udvarban is, hogy milyen fontos dolog ez. És igyekezz szépszerével vagy erőszakkal megértetni szomszédommal, Uriás apáttal, hogy Rómában nem ellenem, hanem mellettem kell szólnia, és hogy a somogyi tizedekre nagyobb szükség van Veszprémben, mint Pannonhalmán.

Másnap reggel azzal váltak el, hogy Pósa még visszatér, hamarosan visszatér Veszprémbe. Most nincs idő megnézni azt az iskolát, a kancellárián már hazavárják őt. Most majd – feleségével együtt – berendezkedik Budán, s ott néz utána a veszprémi egyetem ügyének.

A püspök kocsit is kölcsönzött a számukra. Izabella szeretett ugyan lovagolni, de a tegnapi lovon járás mégis kifárasztotta. És ha már akadt olyan kocsi, amelynek ülésén puha párnák enyhítették a kerekek rázását, hát Pósa is inkább ülőhellyel váltotta fel a nyerget.

Elbúcsúztak Róbert püspöktől és környezetétől, majd Pósa felsegítette feleségét a kocsi magas hágcsóján, s nyomában ő is beült a párnákkal bélelt szekérbe.

Nem hajtottak gyorsan, felesleges volt agyonrázatni magukat. Úgy számították, hogy Fehérvárott szállnak meg, s másnap érkeznek Budára.

9

Természetesen gondoltak arra, hogy Budán esetleg nemkívánt meglepetés várja őket. Nem kételkedtek abban, hogy Pot úr nem hagyja annyiban a sérelmet, és talán perre viszi az ügyet, vagy fenyegetőző küldöttek útján igyekszik Izabella birtokainak legalább egy részét visszaszerezni. A hosszú kocsiúton meghányva-vetve a lehetőségeket, úgy vélték, ha lehet, el kell kerülni a szenvedélyes vagy éppen hosszan húzódó ellenségeskedést. Izabella nem szeretett volna haragot tartani egykori apósával-anyósával, tulajdonképpen szeretettel gondolt vissza rájuk, és szívből sajnálta a magára maradt, beteg öregasszonyt. De most, férje oldalán tartva Buda felé, érezte igazán, hogy mennyire rab volt idáig a mosoni udvarházban. Ámde, ha vártak is meglepetést Budán, nem gondolták, hogy az életüket fenyegetik, és hogy a veszedelem elébük siet az országúton.

A Bakony táján, ha lovasokat pillantanak meg, gyaníthatnak támadó szándékot. De éppen ezen az úton, az ország legsűrűbben lakott vidékén, ahol falu falut követ, ahol a földeken mindenfelé parasztok dolgoznak, s a városokban nagyobb királyi őrsereg figyel, mint bárhol másutt Andreás királyságában – nem lehettek elkészülve a támadásra.

Kocsijuk a Balaton felé indult, ott lefordult a Fehérvárra menő hadiútra, amelynek kőalapját több mint ezer évvel azelőtt a római hódítók építették. Messzeföld legjobb útja volt, még tavaszi és őszi lucsok idején is használni lehetett, nyáron pedig simán gördült rajta a szekér. Fehérvárott a megyés ispán vendégei voltak. Hajnali mise után indultak tovább, hogy még nappal hazaérjenek.

Nem akartak sokáig Dénesék házában lakni. Elhatározták, hogy hamarosan felépíttetik a maguk otthonát. Tervezgették már, hogy milyen lesz. Magát a házat telkestől a király ígérte. Dénes tud adni értő kőfaragókat. Izabella szép bútorokat, drága szőnyegeket, ruhákkal tele ládákat akart mihamarabb beszerezni. Minden holmija, ékszere Mosonban maradt; ezeket Pot aligha fogja szépszerével utánuk küldeni. Új ruhákat, új drágaságokat kell vásárolniok.

Pósának volt némi fogalma a holmik áráról, de aggodalmára felesége nevetve válaszolt:

– Ne feledd el, Pósa, hogy nagyon gazdag vagy. Most a tiéd Kalán püspök híres vagyonának nem is kis része.

Nagyon különös volt ez. Végül is éppen ő lett Kalán püspök örököse. Igaz, volt egy pillanat, amikor talán maga a kísértő főpap is erre gondolt. Csak arra nem gondolhatott soha, hogy összeharácsolt vagyona mindannak az ellenkezőjét fogja szolgálni, mint amit egykoron ő akart. Vajon el szabad fogadni ezt az örökséget? Nem szennyezi-e bűn mindama kincseket, mindama birtokot, amelyek valaha pécsi Kalán úré voltak? Ámde azonnal készen állt az ellenérv is. – Hagyjuk talán, hogy a vagyon a Győr vagy a Bor nembéliekre szálljon, s őket erősítse a királyi hatalom ellenében?

Feleségére mosolygott:

– Ha láttál volna engem Párizsban! Földig érő, végiggombolt fekete köntösben jártam, övemen kard helyett tintatartó függött, az arcom mindig borostás volt, és csak azért volt némi rézpénzem, mert néha gazdag kalmároknak írásmunkát végeztem.

Erre csodálkozva nézett rá Izabella:

– Bors vezér ivadéka kalmároknak végzett írásmunkát?

Pósa élvezte ezt a maga köre számára oly különös múltat, s még erősebben hangsúlyozta párizsi szegénységét. Visszaemlékezett a gazdag Eustache mester történetére. Éppen neki ugyan sohase végzett írásmunkát, de ha arra került volna sor, írhatott volna neki is:

– Bizony, kalmároknak, és volt köztük olyan is, akiről tudtam, hogy még maga parasztgyermek volt. De olyan gazdag lett, mint nálunk csak a legesleghatalmasabb urak. Ezeknek a párizsi kereskedőknek annyi aranyuk van, hogy Bizánci Péter is hozzájuk fordult kölcsönért. Ők is ráfizettek Pierre halálára.

Ezek az odavetett szavak nem múltak el nyomtalanul Izabellában. Derengeni kezdett lelkében a sejtés, hogy férje nagyon sokat tud a világ dolgainak összefüggéseiről. Talán nem is baj, hogy nagy hírű elődeinek ellenére parasztból lett idegen kalmárokat szolgált, ha így oly sokat megtanult a világ folyásáról. Például azt, hogy Pierre balsikerű hadjáratában akaratlanul szövetséges volt egymással Andreás király meg néhány messzenyugati gazdag polgárember. Ugyanakkor apró szorongásféle is ült keblére, most kezdte valóban gyanítani férje politikai érzelmeit. Nem tudta volna szavakkal kifejezni, mi is lehet Pósa célja, de annyit tudomásul kellett vennie, hogy ott áll a királyi hatalom mellett, és nem ellenszenvesek a számára a pénzzel és áruval kalmárkodó jöttmentek. Izabella egykor Kalán mellett is, később Pot családjában csak gúnyosan, olykor haragosan kiejtett szavakat hallott a királyi udvarról. Amíg Budán élt, előbbi férje oldalán, úgy érezte magát, mint aki több az udvari embereknél, s hálás lehet a király, ha ők, a nagyon előkelők, melléje állnak. A királyi hatalom ellenséges dolognak tűnt előtte, hiszen a maga körében mindig erről hallott. A kereskedőket pedig, legyenek bár vagyonos emberek, Kalán püspök semmivel sem tekintette többnek, mint a parasztokat. Vásárolt tőlük, de szóra se méltatta őket. Az öreg Pot ugyan szerette, ha vásározók látogatnak el hozzá, a módos idegen kalmárokat még az asztalukhoz is ültette, s elbeszélgetett velük, ugyanúgy, ahogy betegség esetén szóba állt a vajákos asszonyokkal is, parolázott egyik-másik ügyes lovászlegénnyel, vagy gazdag ebéddel jutalmazta a vándor kéményseprőt, ha megtisztította a ház tűzhelyeit. Magaformájú embernek azonban nem tekintette sem a kéményseprőt, sem a javasasszonyt, sem a lovászlegényt, sem a kereskedőt. Izabella nem is értette egészen férjét, miért törekszik arra, hogy a királynak legyen mindenki másnál nagyobb hatalma, s miért ne például nekik maguknak? Hiszen akár Bor, akár Miskolcz nemzetsége ugyanúgy a honfoglaló elődök legelőkelőbbjeihez tartozik, akárcsak Árpád családja. Izabella, akit Kalán nevelt egykor magamagának, Pot nádor házában se felejtette el, hogy Bor nemzetségéből származik, tehát Ond vezér egyenes leszármazottja, míg a Győrfiak elődje csak német jöttment volt. Nem beszélt erről soha, gőgössé se vált, de ez a tudat belső büszkeséggel töltötte el. Mikor Vejthe fia Teodorik belépett a mosoni udvarházba, s megtudta róla, hogy Csanád úrnak, István király fővezérének ükunokája, magához eléggé méltónak érezte a daliás lovagot, noha Csanád sem volt a honfoglaló vezérek ivadéka, de nem is volt valami ki tudja, honnét idevetődött ember. Ezért is tudta azonnal elképzelni, hogyha kéri, talán elmegy vele. Pósa szavára pedig nemcsak azért hajlott azonnal, mert láttára újra lobbant a tizenöt év előtti szerelem, nemcsak azért, mert akaratán kívül is a Kalánt gyűlölő Pósa egyúttal Kalán emlékét is szüntelenül idézte, hanem azért is, mert Pósa – még ha vagyontalan is, bárha idegen kalmároknak pénzért végzett írásmunkákat – Miskolcz nemzetségéből származik, tehát a honfoglaló Bors vezér ivadéka, ugyanúgy a legelőkelőbbek közül való, mint ő maga.

De éppen ezért nem értette, mit is akar Pósa. Lehet-e legfőbb célja a honfoglaló vezérek gyermekének, hogy a királyi hatalmat szolgálja? Hiszen ők egyenrangúak a királyokkal. Sáfárkodhat együtt bármi cél érdekében is a vezérek nemzetsége a jöttment kalmárokkal?

Érezte Izabella, hogy erről még sokat kell beszélgetniük egymással. Most azonban nem akarta érezni a szorongást. Bizonyos volt, hogy Pósa sokkal, de sokkal többet tud nála. A tudás tiszteletét pedig megtanulta Kalán otthonában. És tudásáért akart felnézni férjére. Szüksége volt rá, hogy ne csak nagyon szeresse, hanem tisztelje is urát. Első férjét nem tudta tisztelni, ezért nem tudta igazán szeretni sem.

Fél karral átölelve egymást ültek a szekér belsejében. Hol szólottak, hol elmélyedtek gondolataikba, s közbe-közbe összemosolyogtak. Mellettük változott a táj. Falvak maradtak el egymás után, a földeken parasztok arattak, másutt pásztorok legeltettek nagy nyájakat. Az út olykor dombra fel, dombról lefelé vezetett. Közeledtek már Buda hegyei felé. És két falu között, alig órajárásnyira a király városától, találkoztak a leselkedő veszedelemmel.

Látni lehetett már Kelen kopasz hegyét, ahonnét az István utáni mozgalmas időkben legurították Gellért püspököt, amikor egy dombhajlás felől előreszegezett kopjákkal lovascsapat rohant elébük. Támadó szándékuk nem volt kétséges. Elállták az utat. A lovak megtorpantak. A kocsis ledobta ostorát, s az ülés alól fokost rántott elő, csak fél vállról kiáltva hátra:

– Baj van, uram!

Pósa felpattant. Látta, hogy Izabella elfehéredik a rémülettől. Nem volt azonban itt az ideje a vigasztalásnak. Ez halálos veszedelemnek látszik. A támadók jól kiszemelték a helyet. Itt már befejeződött az aratás, s még nem kezdődött a behordás. Elhagyott kévekeresztek hevertek mindenfelé, de ember sehol se volt a tájon, s falu is csak a szemhatár távolában látszott. Mit lehet itt tenni lovas, kopjás támadók ellen?

Kirántotta kardját, s a fokost emelő kocsis mellé ugrott a bakra, hogy egymás hátát védjék. Azt hitte, ismerős arcokat fog látni a támadók közül, hiszen bizonyos volt, hogy Pot küldte utána a bosszulókat. De a lógó bajszú férfiakban sehogy sem ismerte fel sem a mosoni vitézeket, sem a Győrfi ház vendégeit. Ez megijesztette, hiszen, ha bosszulók, akkor esetleg még páros viadalra hívhatja vezérüket. A kardot ugyan nem forgatta nagy biztonsággal, de kettős harcban mégis lehet valami reménye, míg így, egész had ellen, mit érnek ők ketten? Meg aztán, ha Pot küldi rá a gyilkosokat, azok bizonnyal nem nyúlnak Izabellához. Ezek azonban, úgy látszik, útszéli rablók...

A támadók már egészen a közelükben voltak, még egy ugrás, és bekerítik a szekeret. Akkor a kocsis elkiáltotta magát.

– Megálljatok! Ez a veszprémi püspök úr kocsija!

Erre a lovasok meg is torpantak. Majd előugratott egy kivont kardú vitéz, s megkérdezte:

– Ki utazik a püspök úr kocsiján?

A kocsis azt hitte, hogy utasának rangja visszariasztja az útonállókat, s ezért megmondta:

– Menjetek el innét békességgel, mert az alkancellár úr meg a felesége megy haza Budára.

– Miskolcz nembéli Pósa úr – mondta a vitéz. – Hát éppen vele van számolnivalónk.

– Ki vagy és mit akarsz tőlem? – kérdezte elámulva neve hallatára Pósa.

– Engem Mihálnak hívnak, és Bor nembéli Simon úr familiáris hadnagya vagyok. Az alkancellárius úr elrabolta az ispán húgát, innét hát nem szabadul élve. Te kocsis, szállj le a szekérről, veled nincsen dolgunk, menj vissza a püspöködhöz. No, egy-kettő! – Azután hátraszólt az embereihez: – Körülvenni a kocsit!

A kocsis azonban nem szállt le, hanem egy kétségbeesett mozdulattal Mihál hadnagy fejéhez akarta vágni a fokosát. A vitéz elkapta a fejét, de a repülő fegyver felsértette a vállát. Nagyot ordított.

– Rajta! Mindenkit megölni!

A kocsis azonban leugrott a bakról, és két kezével ragadta meg a hadnagy lovának zabláját, úgy guggolt a ló feje alá, hogy Mihál úr kardja nem érhette el. Erre a hadnagy bosszúsan kiáltott vitézeinek, hogy előbb a kocsist intézzék el. Hanem az a következő pillanatban már felkapta a földről a fokosát, gyors mozdulattal hátraugrott a szekérhez, s felhágott a kivont kardú Pósa mellé.

Ez a rövid huzavona, a kocsis bátor viselkedése megmentette az életüket. Mert amikor a hadnagy újra parancsot adott a gyilkolásra, Buda felől egy domb mögül másik lovas csapat, a támadóknál nagyobb sereg rontott előre, egyenest neki a Borék fegyvereseinek. Ezek észrevették, s látták ellenséges szándékukat is. Azonnal feléjük fordultak. Pósa pedig ámulva vette észre, hogy a mentő hadnak az élén, előrenyújtott dárdával Vejthe fia Teodorik ront egyenesen Mihál hadnagynak. Annak védekezni sem volt ideje, sérült válla is akadályozta a mozgásban. Alig lehetett észrevenni, hogy is történt. Teodorik dárdája hegyén emelte magasra a hadnagy átdöfött testét.

A látványra Izabella felsikoltott, körülöttük a két csapat öldökölte egymást, de csak rövid ideig. Nemsokára a somogyi lovasok jobbnak látták, ha hátrahagyják halottaikat, és megeresztett kantárral menekülnek hazafelé.

Teodorik leugrott lováról. Pósa is leszállt nyomban a szekérről. Nem tudta, mi következik most. Bizonnyal a daliás Csanádfi akarja párviadalra hívni őt, miután megmentette a rablóktól. Teodorik azonban kezét nyújtotta feléje:

– Én nem vagyok az ellenséged, Pósa. Örülök, hogy idejében érkeztem. De tanuld meg ebből a kalandból, hogy amíg az erős királyi hatalom, amelyről ábrándozol, csak ábránd és nem valóság, addig fegyveres kíséret nélkül ne indulj útra az országban.

Erre a váratlan üdvözletre mosolyogni kellett. Keményen megszorította Teodorik kezét, s azután a lovasokra nézett, akik között felfedezte azokat az ismerős arcokat, amelyeket a támadók között várt.

– Azt hittem, hogy ti akartok megtámadni, azt hittem, hogy te akarsz párosviadalra hívni.

Körül a lovasok nevettek. Teodorik pedig ezt mondotta:

– Azért is jöttünk. Budára érve Adorjántól tudtam meg, hogy nem érkeztél még haza. Vártunk hát. De közben hírét hallottam, hogy a somogyi familiáris hadnagy is Budára érkezett, s felőled érdeklődik. Ismerem én Simon ispánt. Kitaláltam, hogy csakis Pot tudathatta vele a szökéseteket. Simon ispánnak jó volna, ha vagy magához rabolhatná az unokahúgát, vagy azt sem bánja, ha véletlenül ő is áldozatul esik az úti csetepaténak. Hát ehhez a bosszúhoz én nem csaptam fel szövetségesnek. Közben gondolkoztam azokon a szavakon is, amelyeket te mondtál Mosonban. Kár volna érted. Még hasznodat vehetjük.

– Kik? – vágott bele Pósa. – Kik vagytok, akik hasznomat akarjátok venni?

Teodorik még mindig szorongatta a kezét, úgy felelt:

– Még magam sem tudom. Azt hittem, hogy talán Pot, de már látom, hogy ő nem. Ha majd tudom, hívni fogunk, és te jönni fogsz. Most már az életed kötelez, én mentettelek meg. A lóra kelt vitézek is megértették, hogy helyesebb, ha segítségedre sietnek, ők is hasznodat vehetik, ha élsz, és nincs értelme a múlt tekintélyű Pot ispán bosszúját szolgálni. Hadd üdvözöljem Izabella úrasszonyt, azután indulunk haza.

– A feleségemet – mondotta nyomatékkal Pósa, a kocsi felé vezetve Teodorikot. Megint érezte azt a csodálatot, kicsit talán irigységet is a lovag iránt, amelyet már Mosonban felfedezett magában. Jó lehet ilyen erősnek lenni, így bánni a fegyverrel. Feledhetetlen volt, ahogy magasra emelte az átdöfött hadnagyot. Annak holtteste ott hevert a közelben. És ez a győzhetetlen vitéz járatos a jogtudományban, könnyedén beszél a filozófia gyötrő kérdéseiről... Nominalista...

Izabella még mindig halálosan sápadt volt. Alig tudta kimondani a köszönet szavait. Teodorik ajkával a kezére hajolt, s neki is megmondta:

– Ne gondoljatok engem ellenségeteknek.

Pósának az jutott eszébe, hogy Szent László óta mennyit beszéltek arról, milyennek kell egy lovagnak lennie, de most, Teodorik ismeretében meri először állítani, hogy íme, ilyen a lovag. De vajon mit vár tőle ez a lovag?

Nem is búcsúztak sokáig. Teodorik már újra nyeregben ült, s úgy szólt le feléjük.

– Találkozunk még, Pósa.

Ezzel megsarkantyúzta a lovat, s a többiekkel együtt útnak indult. Ő meg hosszan nézett utánuk, megkönnyebbülten, megszabadulva az életveszedelemből, a boldog élet nyitott kapui előtt. De azt is érezte, hogy ezzel a kalanddal elkötelezte magát megmentőjének. A lovag egy napon talán megjelenik, és követel valamit tőle... Vajon mit?

Visszafordult a szekérhez. A kocsis a gyeplőkkel bajlódott. Az a bátor kocsis ki mert állni egyetlen fokossal az egész útonálló sereg ellenében. Megmentette az életüket. Hát vajon neki nincsen elkötelezve? Csak azért, mert nem lovag, kevesebb hálát érezzen iránta? A mesteri kardforgató, erős csapattal érkező Teodorik nem is volt életveszedelemben, mint ez a bajuszos paraszt, akinek felajánlották, hogy szálljon le a kocsiról, nem lesz bántódása, de ő híven kitartott élete árán is.

Elébe állt, és kezét nyújtotta neki. Amaz nem is csodálkozott nagyon a megtiszteltetésen, jobbját beletörölte gatyájába, és megszorította Pósa kezét.

– Hogy hívnak? – kérdezte tőle.

– Dömötörnek kereszteltek, de mindig csak Dömének szólítanak.

– Mondd csak, Döme, miért nem futottál el, amikor szabad utat adtak neked? Miért kockáztattad a biztos halált miértünk, akiket nem is ismersz?

A bajuszos paraszt egyenesen nézett Pósa szemébe.

– Ismerem én a te nevedet, Miskolcz nembéli Pósa úr. Baranyai faluban születtem, voltam én Kulin bán katonája is. Hallottuk ott a te nevedet. A te egykori fegyverhordozód, Márton mesélgetett terólad. Tudjuk mi, hogy szeretsz minket.

Pósának fejébe futott a vér. Hát még mindig kísért Kulin bán emléke? Hát még a parasztok is úgy emlékeznek rá, mint eretnekre?

– Ma is bogomil vagy? – nézett keményen a szemébe.

Döme a fejét ingatta:

– Nem voltam én akkor se bogomil, nem is értettem, mit tanítanak azok a fekete csuhások. De keserves volt az élet a püspöki földön, és Kulin bán jól bánt a szegényekkel. Amikor azután a bán meghalt, isten nyugosztalja szegényt, a bogomilok pedig messzebb vándoroltak, elvándorolt a te Mártonod is, hát nekem nem volt kedvem olyan távolra szakadni. Hazajöttem, de elkerültem Baranyát, így érkeztem Veszprémbe. Hanem, amikor a nevedet hallottam, egyszeriben eszembe jutott, hogy olyan úr vagy, aki közöttünk jártál... akkor.

És Pósának meg kellett kérdeznie:

– Tudod azt is, hogy a feleségem Kalán püspök unokahúga? Döme elámulva nézett rá:

– A te feleséged, Pósa úr, Kalán püspök unokahúga?

És mielőtt még bármi mást mondhatott volna, Pósa nevetve szólt:

– Most én vagyok a földesúr azokban a baranyai falvakban. Döme csak ennyit mondott:

– Akkor hazamegyek, és megmondom.

Pósa szívét melegség járta át. Nem hitte volna, hogy itthon valaki is emlékeznék az ő nevére, és lám, vannak parasztemberek, akik nem felejtették el, hogy a nagyurak atyjafia Kulin bán mellett tett valamikor hitet. Lehetséges, hogy azok a baranyaiak afféle újabb Kulin bánt látnak benne?

– Ne menj még haza, Döme. De maradj nálam. Róbert püspök elenged, ha én kérem.

A bajuszos kocsis fejével igent bólintott.

Izabella már magához tért a rémülettől. De kimerülten dőlt hátra a szekér párnáin. Pósa gyöngéden hajolt föléje. Az asszony alig értette, mi is történik körülötte. Kik voltak a támadók? Hogy került ide Teodorik? Miért beszélget most ura oly sokáig a kocsissal?

Már Buda kapuinál voltak, amikor Pósa szavai nyomán eléje bontakozott a történet. Annyi bizonyos volt, hogy Potéktól már nem kell tartaniok, de úgy látszik, a Bor nemzetség az, amely nem törődik bele, hogy Izabella, és véle a baranyai nagyföldek kiszakadtak karmaik közül. A Bor nemzetségtől kell félni, amelyre Izabella mindig oly büszke volt. És egy kissé bántotta is, hogy az a baranyai paraszt ott a kocsibakon örül, hogy ezentúl nem a Bor nemzetség, hanem Pósa személyében a Miskolczok lesznek a falvak urai. Szó sincs róla, ő maga Izabella akarta ezt így... De miért kell erről a parasztokkal beszélgetni? Ez is ama dolgok közé tartozott Pósa viselkedésében, amelyek miatt az asszony kis szorongást érzett a mellében. De mindig elhessegette magától, hiszen Buda kitárult városkapui az ő számára a boldog élet kapui voltak.

Az őrzők félreálltak, és kocsijuk behajtatott a tárt kapuk között.

10

Budán, az udvarbéliek körében nagy híre támadt ennek a házasságnak. Voltak, akik jól emlékeztek még az egykori nevezetes történetre Kalán püspökkel, mások hallomásból ismerték az eseményt. Mikor Pósa hazaérkezett Párizsból, mosolyogva emlegették ifjúkori kalandjait. És lám, alig jött meg, még körül se nézett, máris feleségül vette Kalán püspök unokahúgát. Az se maradt titokban, hogy bosszuló seregek értek a házaspár nyomába, s végül a kétféle bosszuló egymással ütközött meg.

Pósa szerette volna, ha észrevétlenül állapodhatik meg Budán, csöndesen elfoglalhatja helyét a kancelláriában. Arról is beszélt Izabellával, hogy ha néhány napot már itt töltöttek, amíg a saját otthonuk felépül, látogassanak még haza Borsodba, az avasi házhoz, Pósa gyermekkori emlékeihez. Adorján is így vélte helyesnek. Most már tudja az egész udvar, hogy ők házasok. Ha jó néhány hét után hazajönnek, már mindenki természetesnek fogja tartani, hogy Izabella Pósa felesége. Apod fia Dénesnek azonban az volt a véleménye, hogy mielőtt kitennék lábukat Buda mégiscsak biztonságos falai közül, előbb egyezzenek meg a Bor nemzetséggel. Pottól aligha kell tartaniok ezután, de Simon ispán nem az a férfi, aki beletörődik a kudarcba. Így hát Pósának választania kell, vagy szüntelen háborúságot kezd a Borfiakkal, vagy békességet köt velük. Adorján is, Dénes is a legalkalmasabb közvetítőnek Pósa rokonát, Miklós urat tartotta.

Miskolcz nembéli Miklós az elsők egyike volt, akik az új asszony udvarlására megjelentek a Dénes házában lakó Pósáéknál. Pósa szeretettel, meghatottan ölelte át öreg bátyját. Miklós úr fölött nem múlt el nyomtalanul a másfél évtized. Szakálla megőszült, feje megkopaszodott, okosan gunyoros szemeiben gyakran megjelent a szomorúság. Rövid, boldog házassága emlékét siratta. Kézen fogva vezette fiát. Ez az egykori szenvedélyes birtokgyűjtő, ez a számítva pártoskodó – gyengéd apa volt. Maga nevelte árván maradt gyermekét, s azóta alig érdekelte egyéb, mint a fiú sorsa. Ámbátor az udvar cselszövéseiben régóta nem vett részt, mégsem ment haza a vidéki birtokaira, mint a legtöbb Miskolczfi, mert megszokta az udvari életet, a hangosságot, a késő esti lefekvéseket. Öreg bútordarab volt Andreás körében, akinek jelentősége már nincs, de akinek elmesélnek minden érdekes hírt, s olykor meg is hívják a tanácskozásokra, bár a tanácsát nem kérik ki semmiről. És Miklós úr ezt így helyénvalónak is tartotta. Nagy vagyona volt már, több nem is kellett, s más nem érdekelte, mint hogy előkészítse fiának, a most még alig tizenkét éves Péternek csillogó pályafutását. Nem vitézi, hanem udvari életet képzelt a gyermeknek. Tanulja csak meg a fegyverforgatást is, de másokkal forgattassa a fegyvert, s ő maga cselvetéseivel legyen hatalmas mások felett.

Valamikor Pósa gonosz embernek tartotta Miklóst számító önzéséért, és csak később ismerte fel, hogy meleg családi érzések szunnyadoztak benne; hiszen Pósának is ő volt a támasza egykor. Most, amikor a fiát kezénél fogva lépett be Dénes házába, egyszeriben úgy tűnt, hogy az öreg világéletében szelíd szívű, jó ember volt, csak elrejtette emberséges érzéseit a számítgatás és az önzés mögé... Persze, jól rejtette el, hiszen közben sok ezer ekealja földet harácsolt össze magának.

Pósa észrevette, hogy Izabella szinte azonnal a szívébe zárta Miklóst is, fiát is. Amint megismerte, rokonnak érezte őket. Miklós öreges csókokkal halmozta el az új sógorasszony kezét és arcát, a fiú pedig lovagi jólneveltséggel köszöntötte nénjét és bátyját.

Kedves, beszédes kamaszgyerek volt Péter: szőke és vállasan zömök, mint többen is a Rátótok közül, hiszen halott anyja a francia eredetű Rátót nemzetségből származott. Látszott a fiún, hogy milyen izmos. Apja büszkén emlegette, hogy jól üli a lovat, és mestermódra forgatja máris a kardot. Most azonban olvasni tanul a papoktól.

– Én ugyan sohasem tanultam, nem is volt rá szükségem – mondotta mosolyogva Miklós úr de mostanában nagy becsülete van annak, aki nem pap, és mégis tud olvasni. Nem is árt, ha maga nézhet utána, mit is írtak az adománylevelekbe, s ellenőrizheti, hogy a nótárius azt írta-e, amit ő diktált. Meg aztán, ha az ember az udvarban él, kaphat olyan titkos levelet is, amelyet jó, ha maga olvas el, és még a deákjával sem osztja meg a titkát. – Miklós úr láthatóan cselszövő életre szerette volna nevelni Pétert. A fiúnak azonban egyelőre jobban tetszett a lovaglás meg a torna, mint a fárasztó olvasás.

Izabella megcsókolta újdonsült öccsét, megsimogatta hosszú, szőke haját. Pósa nézte, és felfedezte szemében a vágyat, bárha nekik is volna egy ilyen kedves kamaszgyermekük. Összevillant a tekintetük. Mindketten tudták, hogy a másik most arra gondolt: ilyen nagy fiunk lehetne már.

Mikor Pósa Adorjánnal és Dénessel megtanakodta a tennivalókat, ellátogatott öreg bátyjához, s felkérte, hogy legyen közvetítő a Bor nemzetségnél a béke ügyében.

Miklós úr itallal kínálta öccsét. Aprókat iszogatva a nagy ezüstkupából fontolgatta, mi is a teendő, s magyarázgatott, mint aki jól kiismeri magát a rokoni szövevényekben.

– Meg kell fontolni, kihez menjek. Simon indított háborúságot ellened, de nem ő a Bor nemzetség feje, hanem Bánk. Bánk odalent él Horvátországban, s bizonnyal semmi kincsért nem jönne Budára, ahol sok az ellensége. Még azt hinné, hogy tőrbe akarod csalni. Nélküle azonban Simonnal sem köthetsz testvéri békét. Hogyha azonban te mennél el Horvátországba vagy Somogyvárba Simonhoz, s esetleg odahívnók Bánkot is, megeshetik, hogy elveszejtenek, mielőtt testvéri békét fogadtatok volna. Hiszen itten sok ezer ekealja földről van szó.

Pósa azt ajánlotta, hogy ő akár a feléről is lemond ezeknek a földeknek.

– Arról szó sem lehet! – csattant fel Miklós. – Hátha gyermeketek születik, koldusnak akarod felnevelni? Se földről, se parasztról nem mondunk le. Én inkább azt ajánlom, hogy Simonnal fogadjátok testvérül egymást, s ehhez járuljon hozzá Bánk mint nemzetségfő ...

– Ez mire jó? – kérdezte csodálkozva Pósa, aki a jogi szövevényekben nem volt járatos. Abból a kevésből, amit az egyetemen tanult, nem érthette meg ama gyakorlati lehetőségeket, amelyeket az írni-olvasni nem tudó, de az úri családok életét alaposan ismerő Miklós jól áttekintett.

– No, te is hiába töltöttél egy fél életet a betűk között, ha még ezt sem érted – mosolygott az öreg. – Ha Simonnal testvérül fogadjátok egymást, akkor ha nem születne gyermeketek, halálotok után a birtokaitokat Simon vagy gyermekei öröklik; ha meg lányaitok születnének csupán, akkor a föld ugyan az övék lesz, de kötelesek kiházasítani a lányokat, méghozzá méltó módon. Ezt Borék elfogadhatják, hiszen esetleg az egész föld reájuk száll, és te is elfogadhatod, mert én még nem láttam olyan Miskolczfit, akinek végül is ne született volna gyermeke. – E végső szavakhoz derűsen mosolygott Miklós úr.

Ebben állapodtak meg, s úgy határoztak, hogy Miklós tüstént maga utazik el előbb Somogyvárra, onnét ha kell, akár Horvátországba is Bánk bánhoz, és olyan helyet jelölnek ki találkozóul, ahol egyiküknek sem kell a másik tőrvetésétől tartani. Az útra az ifjú Péter is elkíséri apját. Miklós mindig szorongva féltette fiát, ha nem volt a közelében.

Addig tehát, míg ez a családi ügy elintéződik, mégis Budán maradtak. Elmentek a királyi pár elé is. Andreás és Jolán szeretettel fogadta őket. Andreás helyeselte, hogy békességben akar élni a Borfiakkal. Ajánlotta, hogy barátkozzék össze azokkal is, akik oly buzgón forgolódnak Béla herceg körében, ő is biztatta Pósát és Izabellát, hogy menjenek csak haza egy kis időre Borsodba.

– Majd azután, ha visszajöttetek, sok szavam lesz veled, Pósa.

Pósa úgy bólintott, mint aki tudja, hogy bizony végre alaposan meg kell beszélni minden teendőt, mert egyelőre még nem nagyon látszik az országon, hogy a királyi hatalom képes volna felülkerekedni az utak háborgatóin.

A kancelláriába is bejárt. Megvolt már a saját alkancellári szobája. Adorján ugyan javasolta, hogy rendezze be magának díszesebben, de ő nem tartotta helyénvalónak, hogy az alkancellárnál a kérelmezők ünnepélyesebben érezzék magukat, mint a kancellárnál.

Szétosztották egymás közt a teendőket. A kancellárián ugyan nem sok kérelmező jelent meg, de néha mégis megfordultak ott ilyen ügyes-bajos emberek. Ezeknek a legnagyobb része is tévedésből került oda, mert nem tudta, hogy hová kell fordulnia. Ilyenkor meg kellett magyarázni, hogy az ügy a nádorra, országbíróra vagy a tárnokmesterre tartozik. De voltak, akik jó helyen jártak ott, mivel a királyhoz akartak folyamodni kérelmükkel. Adorján régen szerette volna, ha van mellette egy tekintélyes ember, aki helyette elbeszélget a kérelmezőkkel, s hozzá csak akkor kerülnének az ügyek, amikor már oklevelet kell készíteni. Pósa készségesen vállalta ezt a feladatot. Tetszett is neki. De igen helyesen úgy vélte, hogy ehhez többet kellene tudnia a törvényekről. Párizsban egy egész kevés római jog, s valamivel több egyházi jog reáragadt, mindez azonban édeskevés; itt a királyok törvényeit kell ismerni.

Meg is mondta Adorjánnak, az helyeselve bólintott. Egy ládához vezette Pósát, és felemelte a nehéz, vasalt tetőt:

– Itt vannak mindazok a törvények, amelyeket a mi királyaink Szent István óta kiadtak.

Pósa szemével felmérte a pergamen halmot, és úgy találta, nem olyan sok az, hogy tanuláshoz szokott elméje rövidesen meg ne eméssze.

Adorján lehajolt, és egymás után húzta ki a törvényeket. Mindegyik pergamen sokszorosan összehajtva feküdt, és ha kiterítették, lepedő nagyságúra terült szét. A kancellár magyarázta:

– Ezek itten Szent István intelmei fiához. Ebben vannak a kormányzás alapelvei. A mindennapos gyakorlatban nem sok hasznát vesszük. De nem árt megismerni. Nem egy igéjével sehogy sem érthettünk egyet. Ide nézz csak, itt például azt olvashatod, hogy – olvasta latinul „Time esse judex” – „óvakodj bírónak lenni”, azaz hogy a király ne avatkozzék alattvalói ügyeibe, ha azok nem kérik. Ez jó volt akkor, jó volt még az öreg Béla korában is, de ma már nem lehet így kormányozni. Persze Simon ispán szeretné, ha a király nem avatkoznék az ő útonállásaiba. De mi lesz az országból, ha a király csak hagyja, történjék minden, ahogy történik? – Lehajolt másik pergamenért. – Ez sokkal fontosabb: Szent István törvényeinek gyűjteménye. Ebben vannak a birtokra és tulajdonra vonatkozó legfontosabb szabályok. Azután, nézd, itt vannak Szent László törvényei. – Három sűrűn teleírt lapot emelt ki, miután a másik két írást visszatette. – Jól tanulmányozd végig mind a hármat, ezekből főleg a bűnökről és büntetésekről fogsz sokat tanulni. De ezeknél is fontosabb Könyves Kálmán két törvénye. – Ezeket is elővette. – Ez legyen mindig szemed előtt. Jól olvasd el az élőbeszédüket is, amelyeket Albericus, a néhai jogtudós írt. Ha jól ismered Kálmán törvényeit, s azoknak szellemében szólsz a kérelmezőkhöz, nagyot már nem tévedhetsz. De azt se felejtsd el, hogy nem elegendő a törvények ismerete, ott van a sok kiváltságlevél – egy másik pántos ládára mutatott –, az alapítólevelek és sok egyéb rendelkezés. Ezeket évekig sem elegendő tanulmányozni. De végtére is neked nem ítéleteket kell hoznod, csupán tanácsot adni, és segíteni a hozzádfordulókon. Így hát valóban mindenekelőtt a törvényekben kell járatosnak lenned.

– Meg fogom tanulni – ígérte Pósa. Közben, ahogy Adorján ezekről a jogi tudnivalókról beszélt, Teodorik jutott az eszébe. Meg is kérdezte most már:

– Ismered-e Vejthe fia Teodorikot?

A kancellár sima szájaszélén egy nem tetsző vonás jelent meg:

– Ismerem. Óvakodj tőle. Salerno minden rossz tulajdonságát magán viseli.

– Nominalista – mosolygott Pósa.

– Ha még csak az volna. De a természet hiú játékai is túlságosan érdeklik. Többet foglalkozott a pogány arab tudománnyal, mint a keresztény tanításokkal. Néha fák meg állatok természetéről beszél, máskor meg olyasmiről, hogy Salernóban valami alkimista domború üvegekkel távolról tudott száraz fadarabokat felgyújtani. Nem hiszem, hogy ő maga bűbájos volna, de kedveli a bűbájosságot.

Ez a jellemzés Pósának barátját, Bollstaedt Albertust juttatta az eszébe; az szereti így, de még ennél is szenvedélyesebben a hiú természet érdekes jelenségeit, holott Albertus dominikánus barát, és a párizsi egyetem doktora. Teodorik bizonyára nem tudósa azoknak a dolgoknak, amelyekről beszélni szokott, hiszen alig egy évet töltött Salernóban, s élete lovagi élet, nem pedig tudóshoz illő. Ámde érdekes már az is, hogy nem múlt el nyom nélkül lelkéből az a tanítás, amelyet a gyanús hírű itáliai egyetemen magába szívott, ő azonban nem is ezekre gondolt, amikor felőle érdeklődött Adorjánnál:

– Úgy vettem észre, hogy járatos a jogtudományban.

Adorján összeráncolta homlokát:

– Járatos, járatos, de olyan különös dolgokat mond mindig a törvényekről, hogy jobb szeretem, ha megmarad a kard és a dárda mellett, amelyhez valóban ért.

– Ő mentette meg az életemet Simon ispán emberei elől.

Adorján ránézett, és csak ennyit mondott válaszul:

– Vigyázz a lelked üdvösségére, ha túlságosan hálás akarsz lenni érte. Köszönd meg neki, de kerüld el, ha lehet.

Ezek a szavak sokáig motoszkáltak még Pósa emlékezetében.

Néhány nap múltán – váratlanul rövid idő alatt – visszaérkezett Miklós úr. Derűs arccal kereste fel Pósáékat, és hírül hozta, hogy beszélt Simonnal Somogyvárott, onnét gyorsfutárt küldöttek Bánk bánhoz, aki tüstént válaszolt. Bánk úr amúgy sem helyeselte Simon hatalmaskodását Pósa ellenében. Azt írta, helytelen dolog, ha Bor és Miskolcz nemzetsége háborúskodik egymással. Ő maga ugyan nem hagyja el Horvátországot, de írásban, saját aláírásával megerősítve hozzájárul, hogy frigy létesüljön a két nemzetség között. Nem úgy azonban, hogy Simon és Pósa testvérül fogadják egymást, hanem oly módon, hogy egy időskorú Bor nembéli férfiú fiává fogadja Izabella férjét. Ily módon Pósa maga is a Bor nemzetségbe kerül, és a birtokok nemcsak az ő, hanem ivadékai magtalan halála esetén is a Bor nemzetségnél maradnak.

Pósát meghökkentette ez a kívánság. Fogadjon egy ismeretlen öregembert atyjául? De látta, hogy Izabella szeme felragyog. A nemzetségére büszke asszonyt örömmel töltötte el, hogy atyafiai maguk közé fogadják a férjét. Hiszen Miskolcz családja semmivel sincs alatta Bor családjának, mégis jobb érzés volt számára, ha némiképpen Pósa is Bor nembélinek számít.

Miklós úr semmi kivetnivalót nem látott ebben a családjogi szertartásban. Birtokok kedvéért bármilyen istenes szertartást el lehet végezni. Ezzel még Pósa nem tagadta meg elődeit, csak éppen elődeinek vallja Ond vezér utódait is. És ami a legfontosabb, ezzel megvan a békesség, és megmarad a vagyon.

Pósa feje lassan igent intett. Izabella felállt, és megcsókolta, ő pedig úgy érezte, mintha az idők messzeségéből vagy valahonnét a túlvilágról Kalán püspök gúnyos arccal nézne rá. Most már a nevét is ráerőszakolta, mintha követelné, hogy kövesse az ő útját. De akkor ugyanabból a messzeségből, ahonnét Kalán arca nevetett feléje, felrémlett a régi ház ablaka is, ahonnan anyja őriző szemei kísérik az útját. Ez az út pedig nem a Kalán püspök útja. Ám legyen, ha ez Izabellának kedves, ha ez a békesség ára, ő meghajtja fejét egy ismeretlen öreg ember előtt, aki néhai Bor vezér nevében fiául fogadja. De az ő cselekedetei nem lesznek kedvesek igazi rokonainak, Miskolcz ivadékainak sem, amaz ismeretlen Domokos ispánnak meg a másik ismeretlen Fülöp prépostnak sem, hiszen ezekről is hallotta már, hogy odatartoznak a Béla herceg felserdülését váró izgága hatalmasok közé.

Visszacsókolta Izabellát. S hallgatták Miklós további szavait. Simon ispán úgy tartotta jónak, ha félúton, a fehérvári káptalanban találkoznak. Jöjjenek mindketten méltó kísérettel. Simon magával hozza öreg nagybátyjukat, Sándor urat, aki még az öreg Béla király idejében volt baranyai ispán, ő fogja örökbe fogadni Pósát, de az öreg vitéz egy falut kér azért, hogy elmenjen a szertartásra.

Sándor ispán nevére Izabella felnevetett. Hosszú évek óta nem hallotta ezt a nevet, de egykor Kalán sokat beszélt az öreg atyafiról. Valamikor híres kardforgató volt, s a nemzetség első baranyai birtokait ő szerezte. A püspök csak mosolyogva szólt mindig róla, mivel nagyon fösvény úr volt, aki még az italt is sajnálta vendégeitől. Simon ispán, úgy látszik, tőle tanulta a takarékoskodást. Izabella már rég halottnak hitte Sándor ispánt, közel lehetett a kilencvenedik esztendejéhez is. Csodálatos férfiú lehet, ha ilyen idős korában még utazásra is elszánja magát; igaz, hogy csak egy falu ellenében.

Nem sok idő múltán a fehérvári székesegyházban ünnepélyes formában megtörtént a fiúvá fogadás. A templomot megtöltötte a két nagy nemzetség kísérete. Simon úr a szolgáló vitézek egész hadával vonult fel, Pósát pedig Miklós úr kísérte háza népével és Apod fia Dénes kölcsönzött neki fegyveres kíséretet.

Az agg Bor nembéli Sándor magas, alig meghajlott termetével, hófehér, övig érő szakállával, földet súroló, meggypiros bársonyköntösében olyan volt, mintha maga az egykori Bor vezér vagy annak öregapja, a honfoglaló Ond hadnagy állt volna Pósa elé, hogy ivadékai közé fogadja.

Meghatott csöndesség ült a templom kupolája alatt. Izabella könnyei lassan peregtek. Miklós úr fojtott hangon magyarázta fiának a szertartás egyes részleteit, Simon ispán mozdulatlanul ült székében.

Végezetül pedig, miután az aggastyán megfogta Pósa kezét, s homlokon csókolta, Simon ispán felállott, és keményen átölelte unokahúga férjét, mondván neki:

– Isten hozott közöttünk, testvér. – Most nem is gondolt rá, hogy rövid hetekkel azelőtt arra adott parancsot: Pósát és Izabellát is öljék meg, ahol találják.

11

Erősen vasalt, széles szekéren utaztak, mivel az út, amely Budáról Borsod felé vezetett, ugyancsak hepehupás, lejtős tájakon vitt át. Jól ki kellett párnázni az ülést, nehogy a lelküket is kirázza az utazás. Döme azonban igen jó kocsisnak bizonyult, nemhiába szolgált hosszú ideig püspököt, úgy hajtotta a kocsit, hogy az utasok csak néha-néha dőltek ide-oda. El tudta kerülni a nagyobb zökkenőket.

A kocsit tizenkét királyi vitéz kísérte lóháton, amiből bárki felismerhette, hogy az udvarhoz tartozó tekintélyes uraság ül a szekérben.

Pósa azt hitte, rég elfelejtette a tájat, amelyen ifjúkorában Budára tartván végignyargalt; hanem, ahogy a vidékek képei egymás után bontakoztak szemük elé, már tudta, mi következik. Szó sincs róla, sok minden változott azóta. Mikor a komp a keleni révtől átvitte a túlpartra, s onnét áthajtattak Pest utcáin, meglepetve látta, hogy ez a város nemcsak megnövekedett, de arculata is másmilyen, mint annak idején. Itt-ott a házakon cégér jelezte, hogy ott kézművesmester lakik, a piac környékén kalmárboltokat láthattak. Pesten, úgy látszik, módos polgárok is élnek. A járókelők ruháiról is fel lehetett ismerni, hogy számos zsidó és mohamedán lakik a városban, ezek bizonnyal mind kereskedőemberek. Elhatározta, hogy hazatértekor majd szóvá teszi a tárnokmesternél a kalmárok hasznát a király számára. Párizsban jól megtanulta, hogy a királynak, ha baja támad az urakkal, a pénzes polgárok mindig készséggel állnak rendelkezésére. Bizonnyal tudja ezt a pénzügyekben annyira jártas Dénes is, de Pósa párizsi tapasztalatainak talán mégis hasznát veheti.

Pestről a Duna partján haladtak Vácig, onnét keletre fordultak, s Hevesújváron keresztül érkeztek el alkonyat idején Sárra, ahol a vendéglátó bencés monostorban szállottak meg. Pósa az úton szüntelenül mutogatta a látnivalókat Izabellának. Felidézte azt az időt, amikor az Avas felől jött szemközti irányban. Emlékezett már arra is, hol következik falu. Bár kiderült, hogy nem mindig emlékezik pontosan. Néha falut várt ott, ahol nem volt semmilyen lakóhely, máskor a puszta helyén népes községet találtak. Ezen a vidéken több volt a szántóföld, mint a legelő. A falvak is sűrűn követték egymást.

A sári monostorban, a barátoktól tudta meg, hogy az avasi otthonban nem fog egyetlen atyafit sem találni, tiszttartó ispán ül az atyai házban. Pósa sógorai az ország egyéb tájain ispánkodnak vagy vitézkednek, a föld jövedelmét a Miskolcz nemzetség feje, Domokos ispán szedi be, aki egyébként a közelben, Borsod várában él, ő lévén jelenleg az ősi vármegye királyi ispánja is. Tehát oda is el kell majd látogatniok. Ezt a nagy tekintélyű rokont kisfiú kora óta névről ismerte, apja főleg reá volt büszke az atyafiságból. S most, amikor Pósa maga is tekintélyes úrként látogat haza, nem kerülheti el a hatalmas férfiú háza táját. Bár annyit tudott már, hogy rokonaitól nem várhat sok szeretetet, ha kinyilvánítja előttük vélekedéseit.

A bencés monostorból kora hajnalban indultak tovább. Az út innét hepehupásabb volt, lejtőn fel, lejtőről lefelé rázta őket a szekér. Pósa gondolt is arra, hogy okosabb lenne lovon folytatni az utazást, de Izabella számára nem hoztak nyerget, s ha már rázott a szekér, a férj megosztotta feleségével a kellemetlen, de együtt mégis mulatságosabb hánykolódást.

A falvak errefelé ritkábban követték egymást, bal felé sűrű erdőség húzódott, szántóföldek helyett inkább téres legelőket vagy megműveletlen gizgazos pusztaságot láthattak. A gyér keréknyomok is azt sejtették, hogy ritkán járnak szekerek a vidéken, a magasodó zöld hegyek pedig arra vallottak, hogy közelednek már Bors vezér egykori szállásbirtoka, Borsod vármegye felé.

Egyszerre azonban szembe velük szekerek egész karavánja jelent meg, melyiket ló húzta, melyiket szarvasmarha, de egyforma lassúsággal baktattak a jószágok. A szekerek körül emberek haladtak: férfiak és asszonyok, mindegyik hordozott valamit a vállán vagy a hátán. Kaszák, kapák, ásók a férfiaknál, puttonyok a női hátakon.

A szekereken paraszti bútorokat – padot, asztalt, ládát – lehetett látni, és minden szekéren négy, öt, hat gyerek is kuporgott. A szekeres vándorok elállták az egész utat. Döme káromkodva fékezte le a lovakat.

Az utasok érdeklődve néztek a szembejövőkre, kik lehetnek?

Pósa leugrott a szekérről, és elébük ment. Jöttére egy subás ősz ember lépett ki, hogy válaszoljon az utazó uraság kérdéseire.

Néhány szóból Pósa megértette, hogy ezek a parasztok mindeddig az egri püspök földjén laktak, de most az egész falu elköltözik. Odahagyták puszta házaikat, egymagában hagyták az öreg házak közt a papot, aki nem akart velük jönni.

– De hát miért?

Kiderült, hogy a vidéken aszályos volt a nyár; gabona még csak termett valami kevés, hanem a legelők kisültek, a tehenek nem adtak tejet, a borjakat mind le kellett vágni. Jól tudta ezt a püspök is, mégsem fogadott el a tavalyi bőséges évinél kevesebb dézsmát. Azzal fenyegetőzött, hogy fegyveresekkel hajtja be a tizedet. Hát csak hajtsa be az üres házakon. Nemrég egy másik falu kerekedett fel, s indult jobb uraságot keresni magának, ők is addig mennek, amíg olyan úrra nem lelnek, aki nem kér többet, mint amennyi a valóságos termés után tényleg megilleti.

Pósa gondolt egyet.

– Hallottátok-e hírét Baranya vármegyének?

– Nem hallottuk sohasem, uram.

– Hát menjetek csak előre az úton egészen addig, amíg el nem éritek a Dunát. Ahol révre találtok, keljetek át a túlsó partra, s onnét menjetek, menjetek csak addig, amíg oda nem érkeztek. Hogyha egyszer Baranyába értetek, kérdezősködjetek, merre vannak azok a földek, amelyeket Kalán püspök unokahúgára hagyott örökségül. Tudja azt arrafelé mindenki. Van ott hely bőségesen új falut építeni. Én vagyok azon a tájon a földesúr, ígérem nektek, sohase kérek több adót, mint amennyi jár, és azt sem engedem, hogy akár a papok, akár a király ispánja többet követeljen, mint amennyi megilleti őket.

Zavart tekintettel nézett erre az ajánlatra az öreg, aki nyilván a vándorló falu billogosa volt.

– Nem hiszitek? Ha kívánjátok, pecsétes írást adok róla.

– Hisszük mi, uram; miért ne hinnők? De hogyan juthatunk oly nagyon messzire? Sok birtokon kell addig átvergődnünk, bizonnyal feltartanak mindenütt, ahol munkás kezekre vagyon szükség, s nem engednek tovább. Meg ha át is jutunk az uradalmakon, hogyan kelhetnénk át a dunai réven? Hiszen a révészek pénzt kérnek, és honnét volna pénze a parasztoknak? Mi nem kufárkodunk, hogy pénzünk lehetne.

Pósánál kész volt a válasz.

– Ide hallgass, öreg. Én olyan írást adok nektek, amelyből minden írástudó ember azonnal látja, hogy ti az alkancellár népe vagytok. Én vagyok ugyanis az alkancellár...

Erre nemcsak a billogos, hanem mind, aki közelükben állt, tisztelettel levette süvegét, és meghajolt.

– Ebből az írásból ki fog derülni, hogy az én rendeletemre haladtok az én birtokom felé. Ha tehát bárki visszatartana benneteket, az első este a leggyorsabb férfi ezzel az írással szökjék meg, és keresse fel a megyés ispánt, az tüstént katonákkal jön a segítségetekre.

A szemek egyre nagyobb tisztelettel néztek Pósára.

– Ha pedig nincs pénzetek révre, hát én adok.

Szerény hangon, de mégis öntudatosan kérdezte erre az ősz billogos:

– És ugyanabban az írásban megfogadod, uram, hogy sohasem kívánsz tőlünk többet, mint ami jár, s nem is engeded, hogy mások többet követeljenek?

Néhány homlok ijedten ráncolódott össze; mi lesz, ha ettől a kérdéstől haragra lobban az uraság. De Pósa derűsen intett.

– Hogy hívnak hát tégedet, uram? – kérdezte az öregember.

– Pósa vagyok Miskolcz nemzetségből. – Ugyanakkor eszébe jutott, hogy talán Bor nemzetségét kellett volna említenie, hiszen a fiúvá fogadás óta már oda is tartozik, de ezen a tájon bizonnyal jobban ismerik a Miskolcz nevet. Úgy is volt, mivel a paraszti tekintetekre aggodalom árnya borult.

– Domokos ispán atyjafia vagy.

Pósa felnevetett:

– Ne féljetek tőlem. Domokos ispán távoli rokonom, eddig még sohasem láttam. De én másféle uraság vagyok, mint ő. Az én atyám az Avas aljában élt, Nána volt a neve.

Erre megszólalt egy másik öregember a közelben:

– Emlékszem Nána úrra. Jó hírben állt az emberek előtt.

Jólesett Pósának a közbeszólás. Örült, hogy van olyan parasztember, aki jó hírűnek mondja az ő családját. Most, ezekben a percekben érett meg benne az a felismerés, hogy aki emberségesen bánik a parasztokkal, ahhoz áradni fognak az effajta költöző falvak, egyre többen fognak munkálkodni a földjein. Tehát, aki kevesebbet kér a falubéliektől, annak végül is több jut, mint aki a bőrt is le akarja húzni róluk. Vajon ismeri ezt a számítást Apod fia Dénes?... Akinek pedig több embere van, az több kézbe tud fegyvert adni, és hatalmasabb lehet másoknál. És ha a hatalmasabb a hatalmát nem a zűrzavar, hanem a biztonság szolgálatába állítja, az helyes úton jár. Mert hiába akarjuk a legszebb feladatot megvalósítani, ha nincsen hatalmunk hozzá. Útonálló urak ellenében mit sem ér a filozófia. A helyes gondolkodásnak hegyes kopjákkal lehet csak érvényt szerezni.

Ezek a gondolatok tulajdonképpen esztendők óta lassanként értek, bontakoztak a lelkében, de ilyen világos fogalmazásra csak most találtak, amikor a véletlen úgy hozta, hogy egy egész falu népét szerezheti meg magának, nem királyi adomány útján, hanem azzal, hogy méltányosabb földesúr lesz, mint bárki a hozzá hasonlók közül.

Nevetve lépett fel a szekérre, és a kérdő szemű Izabellának csak ennyit mondott:

– Egy egész falunyi dolgozó kezet szereztem a baranyai földekre.

Ezzel az ülés alól előhúzta a kis útiládát, amelyben tintát, tollakat és pergamen lapocskákat is hordott magánál. A tinta piros volt, Adorjánnál töltötte újra a Párizsból hozott kis, lezárható ólomkalamárist.

Ezekkel az eszközökkel visszament az összecsoportosuló parasztok közé, akik izgatottan tárgyalták kilátásaikat. Közben gyors szavakkal Döménél is tudakozódtak gazdája felől, s úgy látszik, a kocsis kedvezőt mondhatott, mert már látható bizalommal fogadták, és kíváncsian lesték, mit fog csinálni, ő pedig rendelkezett, hogy a szekerekről emeljenek le egy asztalt meg egy padot. Azután leült a padra, lecsavarta a tintatartó zárát, s maga elé tette; kis pergamen lapot helyezett az asztalra, és bemártotta a tollat. Az emberek körbeállták, és bámulva nézték, hogyan halad a piros nyomot hagyó toll a sárgás lapon. Ő pedig a hivatalos embernek szóló latin nyelven leírta, hogy a falu parasztjaitól soha nem fog többet követelni, mint amennyi a törvények szerint jár, a parasztok tetszésére bízza, hogy pénzben vagy terményben fizetnek; ígéri, hogy megvédi őket, nehogy más – akár papi, akár királyi hatóság – olyasmit követeljen rajtuk, amihez nincs törvényes joga. Végezetül igazolta, hogy a falu népe vándorolva tart a baranyai földek felé, tehát senki se merje útjukban feltartani sem külön-külön, sem együttesen az embereket. Azután aláírta. Csak még pecsét kellett volna rá, hogy az bizonyítsa az aláírás hitelességét. Arra azonban nem gondolt, hogy viaszt is hozzon magával. A legközelebbi kolostorig vagy egyéb okiratkiállító hatóságig hosszú volna az út. De eszébe jutott egy más megoldás is. Megkérdezte a billogost:

– Van-e nálatok friss kenyér vagy kovász?

A kérdő tekintetre megmagyarázta, hogy pecsét is kell az írásra, kenyérből vagy kovászból pedig lehet pecsétet csinálni.

A billogos tovább adta a kérdést. Friss kenyér ugyan nem volt, mert már napok óta vándorolnak, de néhány szekéren akadt nedves ruhadarabok közt frissen tartott kovász.

Pósa kezével gyúrogatta a ragadós anyagot. Csinált ő már ilyesmit Párizsban, ha egyszerűbb embereknek készített okiratot. Kért egy rövidke kendermadzagot is, majd késsel két lyukat fúrt a pergamen aljára, átfűzte a zsineget, s a zsinegre pecsét alakban gyúrta rá a sötétszürkévé nyomkodott kovászt. Pecsétgyűrűjével akarta belenyomni a címert. Ezt a gyűrűt gyermekkora óta hordta, a Miskolczfiak címere volt rajta, holott ezeket a parasztokat a Bor nemzetség birtokára küldi. Odaugrott a szekérhez:

– Izabella, add csak ide a pecsétgyűrűdet. A Bor nemzetség fogadja be ezt a falut, nem Miskolcz.

Az asszony még nem értette egészen, mit is csinál a férje, de örömmel vette tudomásul, hogy az most a Borék hatalmát öregbíti. Lehúzta gyűrűjét, s Pósa azt nyomta a zsinegen lógó kovászba.

– Most várjátok meg, amíg megszárad a tinta meg a pecsét, s azzal mehettek egész Baranyáig. Mire odaértek, talán én is ott leszek. A révre pedig itt van a pénz. – Övén lógó zacskójából húsz ezüst dénárt számolt le nekik. – Öt falut is átvisznek bármelyik réven ennyiért.

Mikor azután elváltak, s a szekér, nyomában a királyi vitézekkel már újra egyenletes rázásokkal haladt az Avas hegy irányába, Pósa elmagyarázta Izabellának nemcsak azt, hogyan szerezte meg ezt az egész falunyi parasztot a birtokukra, hanem azt is, hogy a nagy célokhoz nem mondhat le arról, hogy gazdag és hatalmas legyen. Izabella még mindig nem értette pontosan, mik is azok a nagy célok, de azt lelkesen vette tudomásul, hogy egyre gazdagabbnak és hatalmasabbnak kell lenniök. Ha pedig így van – gondolta –, akkor azok a célok mégsem különbözhetnek oly nagyon a Borék, Miskolczék, Borsáék s a többi leghatalmasabb nemzetségek céljaitól.

János, a csikós, tizenhat esztendős korára már nagy öklű legény volt: ivásban, verekedésben, lovak megzabolázásában alig akadt párja. Éppen hogy kiserkedt bajszát hegyesre pödörte, magabiztosan járt a lányok után, belekötött a többi legénybe. Hogyha azonban olykor nagyon sokat ivott, megtörtént, hogy elsírta magát, s azon kesergett, miért is kell néki csikósnak lennie, amikor vitéz is lehetne a király udvarában.

Nem volt nagy titok a környéken, tudták a faluban is, az úri házban is, hogy János nemcsak úgy egyszerűen a tavaly elhalálozott nagy bajuszú toronykürtösnek és feleségének, Karoldu asszonynak számos gyermeke közül a legidősebb, hanem minden bizonnyal a Nána úr fia. Az elhunyt úr, aki egyébként sem volt szigorú gazda, különösképpen méltányosan bánt kürtös szolgájának családjával, szép darab földet adott neki, és a maga urasági részesedését sohase kérte tőlük. Azt is ígérte, hogy Jánost, ha felnövekszik, majd kiemeli a paraszti sorból, és familiáris vitézt farag belőle. Közben azonban Nána úr elhalálozott, az úri házba a Miskolcz nemzetség tiszttartó ispánt ültetett, akinek semmiféle módja nem volt ahhoz, hogy beváltsa Nána úr ígéretét, és vitéznek küldje Jánost. Egyszer ugyan a tiszttartó Borsod várában említette Domokos ispánnak, hogy van itt egy legény, aki alighanem Nána úr fia, s akinek megígérték, hogy vitéz leszen belőle, de az ispán csak legyintett, és azt mondta:

– Ha minden parasztból, akinek az apja esetleg valamelyik úr volt, vitéz válnék, ugyancsak megfogyatkoznék a szántóvetők száma. Csak maradjon parasztnak, aki paraszti anyától isten áldása nélkül jött a világra.

Ezzel, úgy látszott, el is dőlt János sorsa. Tudta a tiszttartótól az ispán döntését, és csak gyűlölettel tudott gondolni a nagy hatalmú Domokos úrra, akit soha életében nem látott. Attól fogva még verekedősebb lett, és még inkább igyekezett megmutatni azt is, hogy nagyobb sorsra méltó. A legvadabb lovakat válogatta ki, hogy megfékezésükkel kivívja az emberek elismerését. Ha a csordások nem bírtak egy nekivadult bikával, hívás nélkül nyargalt át hozzájuk, hogy egymaga szálljon szembe a veszedelmes állattal. Egy ízben egy bika úgy megtaposta, hogy majd belehalt. Bal képén letörölhetetlenül ott viselte a nagy erejű barom kettős patájának a nyomát. Ez a jel zordonná tette kis bajszú, ifjú arcát; szemében pedig gyakran kigyulladt a komor felindulás tüze.

Az emberek becsülték, de nem szerették. A leányoknak tetszett, de féltek is tőle. Édesanyja, aki megkülönböztetett szeretettel bánt vele, szinte kiszolgálta; aggódott érte, és rettegett tőle. Az öreg kürtös, amíg élt, jobban bánt vele, mint a többi gyermekkel: tudta, hogy neki köszönheti földjét, s azt az előnyös helyzetet, amelyet a Miskolczék birtokán élvezett. Nem törődött hát azzal sem, hogy a fiú minél nagyobb lett, annál gorombább volt az édesanyjával. A kürtös halála után pedig János egyszeriben családfő lett a házban. Ha otthon volt, kiszolgáltatta magát öccseivel és húgaival. Aki nem engedelmeskedett neki, azzal keményen bánt. Ezért azután az egész család jobban szerette, ha János kinn tölti idejét a ménesnél.

Karoldu asszony jámbor, alázatos lény volt. Többet dolgozott, mint gyermekei; sokat járt a barátok közeli templomába, odahaza is elimádkozgatott. Alázatosan fogadta erős fia gorombaságait, mintha ezzel vezekelné le a gyermek születésének bűnét. Rég elfelejtette, hogy valaha hét faluban híres szép leány volt, elfelejtette, hogy egykor az a daliás Márton udvarolt neki, aki idővel Pósa úrfi fegyverhordozója lett, s azóta éppen úgy nyoma veszett, mint az úrfinak. Ha szüntelenül vezekelte is bűnét, természetesnek tartotta, hogy annak idején, amikor Nána úr szép szóval kérte, ő mosolyogva engedett; s amikor Nána úr úgy kívánta, feleségül ment a nagy bajuszú Jánoshoz. Az uraságra, legnagyobb fiának apjára, mindig hálával gondolt. A bűnt csak a magáénak érezte, vezekelt érte, de nem volt lelkifurdalása miatta. És büszke volt Jánosra, aki nagyobb sorsra méltó, mint a testvérei, hiszen – bárha isten áldása nélkül – mégiscsak úrnak a fia.

A szilaj legényt gyakran nevezték a faluban Úrfia Jánosnak. Sem ő, sem az anyja nem szégyellték ezt a nevet, kicsit még büszkék is voltak rá; a tiszttartó ispán is ezen a néven hívta olykor.

Egy nyár végi napon azután elkövetkezett a fordulat János életében. Nagy ostorpattogtatással terelte a ménest, amikor az úton széles úri szekér tűnt fel, nyomában tizenkét fegyveres vitéz lovagolt. A csikósok úgy vélték, bizonyára Borsod vára felé haladnak, Domokos ispánhoz. Lehetséges, hogy kérdezősködni fognak az út felől; máskor is megesett, hogy tudakozódtak, merre térjen, aki az ispán várába akar jutni. János hát az utazó urak közelébe nyargalt, hogy jól megnézze, kifélék, és ha kérdeznek, megmagyarázza az utat. Azonban vagy az utazó, vagy a kocsis kiismerte magát errefelé, mert nem érdeklődtek. A kocsis csak előrenézett, a szekérből pedig egy előkelő, barna bajszos úr, és egy mosolygós arcú, szép asszony tekintett szét a tájon. Az úr, mintha ismerős volna itt, ujjával mutogatott hol erre, hol arra, egyszer a messzebb fekvő kolostor felé, de legtöbbször a Miskolcz urak úriházának irányába. Majd előreszólt valamit a kocsisnak, mire az egyenest az úriház felé irányította a szekeret.

János közben szüntelen egy vonalban lovagolt velük. Szerette volna tudni, kik ezek, s amikor látta, hogy a nagyház felé fordulnak, egészen közelükbe nyargalt, s odaszólt a kocsisnak.

– A nagyházban csak a tiszttartó ispánt találják az urak. Domokos ispán Borsod várában lakik, a többi úr meg haza sem szokott járni.

Válaszképpen a kocsis helyett maga az uraság szólt vissza:

– Jó nekünk a tiszttartó ispán is. Hogy hívják őt?

– Öcsöd úrnak – felelte készségesen János, örülve, hogy valamiben szolgálatjára lehet a nyilván tekintélyes uraságnak. Most már egészen szorosan a kocsi mellett lovagolt.

– Öcsöd? – gondolkodott el Pósa, keresve emlékei között a névhez tartozó arcot. – Nem Kartal fia?

– Bizony az, Kartal fia.

Pósa már tudta, ki az. Kartal régi familiárisa volt az apjának, kisbirtokos a szomszédságban; legidősebb fiát hívták Öcsödnek, néhány évvel lehetett idősebb Pósánál. Vöröses haja volt. Ő tehát a tiszttartó.

János kész volt, hogy előrenyargaljon, és jelentse a nagyházban, hogy vendég érkezik. Kérdezte, mit mondjon, Pósa azonban leintette, mondván, hogy a tiszttartóhoz csak később mennek. Előreszólt Dömének is, hogy ne hajtson be a kapun, hanem kerülje meg a sövényt, amögött egy kis dombon kápolna áll, ott fognak kiszállni. Ezzel feleségéhez fordult, de nem kellett magyaráznia, Izabella megértette, hogy mindenekelőtt a szülők, azaz halott édesanyja sírjához akar Pósa látogatóba menni. Házasságuk hetei óta férje oly sokat mesélt gyermekkoráról, hogy tudta, milyen élő emlék számára édesanyja; tudta, hogy éppen ő az, aki a régi elhagyott otthonba most visszavezérli a sokat kószált fiút. S tudta azt is, hogy kell lenni itt a vidéken egy legénynek, aki a néhai Nána úr fia. Izabella valahogy úgy képzelte, hogy az a legény, aki Pósa féltestvére, hasonlíthat Miklós fia Péterhez, ahhoz a kedves, szőke kamaszhoz, akit a gyermektelen asszony első látásra szívébe zárt, s láthatólag Pósa is igen megkedvelt. Anélkül, hogy erről egyetlen szót is ejtettek volna, férjnek és feleségnek közös szándéka volt, hogy azt a vér szerinti rokon fiút kiemelik a paraszti sorból. Izabella azt is tudta, hogy Pósának volt egy nagyon kedves fegyverhordozója, s annak a kedvesét szerette el Nána úr. Igaz ugyan, hogy Pósa ezért egyszerre érezte anyjának sérelmét és Márton haragját, de ugyanakkor apja bűnét akarta jóvátenni, s Márton nyomavesztével az ő kedvesének fiával jót tenni, amikor igyekezett megtalálni Karoldu gyermekét.

De egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ez a hetyke bajszú, forradásos arcú lovas legény lehet éppen az a parasztifjú, akit ők keresnek.

És Jánosnak, aki annyit ábrándozott arról, hogy egyszer kiemelkedhet a többi csikós közül, s egyenrangúként állhat szembe igazi atyja rokonaival, most fel sem rémlett, hogy ez az előkelő úr az ő bátyja, aki eljött érte, hogy vitézt faragjon belőle, amiként ezt egykor Nána úr is akarta.

Mikor azután a kocsi az egész kísérettel elkanyarodott a ház sövénye mellett, s felkapaszkodott a kis domb oldalán, a régi kápolna felé, Úrfia János belovagolt a kapun, s leugrott a nagyház tornáca előtt, ahol Öcsöd, a tiszttartó éppen néhány számadó juhásszal lármázott. Ebben nem volt semmi meglepő, mivel Öcsöd úr gyakran lármázott a számadókkal.

János lekapta süvegét, és bejelentette, hogy előkelő vendégek érkeznek; most előbb a kis kápolnához mentek, utána idejönnek.

Öcsöd azonnal gondolta, hogy aki először a kápolnához megy, az bizonnyal nem imádkozás végett siet oda, mert aki mindenekelőtt ájtatoskodni akar, az inkább a barátok nagyobb templomába tér be. A kis kápolnában Nána úr és felesége porai nyugosznak, tehát csakis valami közeli rokon jöhetett meg: vagy az egyik Miskolcz leány férje urával, esetleg egy Borsa úr, a halott úrasszony fivére... de talán...

Nagyot kiáltott:

– Hé! Cselédek! Mindenki ide hozzám!

Futva gyülekeztek a szolgák és szolgálók.

– Olyan ebéd legyen itt, amilyet még az egri püspök sem evett!

A legöregebb hordót üssétek csapra.

– Ki a vendég? – érdeklődött egy öregasszony.

– Még nem tudom – válaszolta a tiszttartó –, de úgy hiszem, nemcsak nagy úr, hanem inkább házigazda, mintsem vendég. – Ezzel maga is igyekezett, hogy rendbe hozza magát, azaz hogy kardot kössön, így fogadja illendően az uraságot, aki talán a hazatért fiú.

Minthogy Pósa már tudta, hogy a tiszttartó Kartal fia Öcsöd, amaz pedig gyanította, hogy az érkező talán Nána fia Pósa, az elmúlt idők után is azonnal megismerték egymást. Pedig Pósában alig-alig lehetett felismerni az egykori ábrándos Miskolczfit; gondos öltözködése, arcának két mély ránca, tömött, barna bajusza miben sem emlékeztetett arra az ifjúra, aki reggelenként elindult a kolostor felé, hogy ott írni és olvasni tanuljon. Öcsöd és mindenki, aki ismerte, úgy képzelte, hogyha Pósa úrfi egyszer hazatér, bizonyosan magas rangú pap lesz, mint atyjafia, Fülöp prépost, vagy talán még annál is több. S íme, díszes, fegyveres kíséretű udvari nagyúr, mellette felesége, magas csúcsos fejkötővel, suhogó selyemruhában. De Öcsöd vörös szakálla, amelybe bőven vegyített ősz szálakat az elmúlott idő, sem idézte vissza Kartal vitéz, a régi familiáris siheder fiát.

Öcsöd mélyen meg akart hajolni a szekérről leszálló uraság előtt, de Pósa hevesen átölelte, és csak a nevét kiáltotta:

– Öcsöd!

Az pedig könnyekig meghatva, rekedt hangon csak ennyit:

– Pósa!

És akkor sor került a régi házra.

Amint beléptek, Pósa orrát megütötte egy szag; nem tudta volna megmondani, minek a szaga, de ez maga volt a gyermekkori otthon. Nem érezte azóta sem, eszébe sem jutott, talán fel sem tudta volna idézni, de most, hogy belépett a ház ajtaján, egyszerre ez a szag idézett fel minden régi képet. Anyja arcát, amelyet a kápolnai kripta nem tudott visszahozni, most olyan elevenen látta maga előtt, mint amikor itt élt, itt énekelgetett, itt mosolygott fiára messze tekintő szemével a rég halott úrasszony. Most nem úgy látta Pósa, hogy messziről mögötte az ablakból integet utána, hanem mintha sajátos mosolyával jönne elébe a belső szobából.

Megfogta Izabella karját, s hátrahagyva a többieket, Öcsödöt és a meghatott arcú házinépet, vezette feleségét szobáról szobára. Mikor az ágyasházba értek, ahol régóta nem aludt senki sem, újból látta édesanyját, aki itt szeretett üldögélni a hosszú, keskeny ablak előtt. Itt állt a régi feszület, itt porosodott a régi rokka. Egyszer nagyon régen itt kérte halk szóval az anya ifjúvá serdült fiát, hogy ne menjen el, ne hagyja őt aggodalmak között, s itt ígérte meg a messzire vágyó fiú, hogy idehaza marad... S maradt is, amíg az édesanyja élt. S csak amikor az a tavaszi lázas köhögés elvitte anyját, és a ház megtelt kísértetekkel, akkoron indult el útjára, amely előbb a királyi udvarba, onnét Kalán püspökhöz és Izabellához vezette, majd űzte tovább Kulin bánhoz, azután Párizsig, a tanulás esztendeiig, utána Bizánci Péter szolgálatáig, s onnét megint haza, Izabellához, és Izabellával együtt íme megint ebbe a szobába.

Megölelte és megcsókolta a feleségét.

– Itt élt az édesanyád – értette meg Izabella, s megpróbálta felidézni magának a szeretett úrasszonyt. Nem tudta elképzelni az arcát: ő maga kisgyerek korában vesztette el a szüleit, a saját anyjáról nem volt semmiféle emléke, de szeretettel akart kapcsolódni Pósa meghatott érzelmeihez. Érezte, hogy milyen jólesik férjének, hogy odahajol a poros rokkához, és megcsókolja.

A bőséges ebéd után, amelynél a közelben lakozó familiárisok is mind az asztalnál ültek, Pósa és Izabella félrehívta Öcsödöt, s Karoldu után érdeklődött. Megtudták, hogy nagy bajuszú János már meghalt. Karoldunak és gyermekeinek nincsen rossz sorsa, a legidősebb fiú nagy erejű legény, aki jól üli meg a lovat. – Ezt a fiút – magyarázta némi zavarral Öcsöd –, Úrfia Jánosnak nevezik, mert az a mendemonda van róla, hogy...

– Nem mendemonda az – bólintott ,Pósa. – János valóban az én féltestvérem. Éppen ezért szeretném látni őt is, meg az anyját is.

Öcsöd csodálkozott ezen a kívánságon, de nyomban kiadta a parancsot, hogy a faluból hívják ide Karoldut és gyorsan kerítsék elő Jánost, aki valahol itt van a házban, azóta, hogy hírét hozta Pósáék megérkeztének.

Jött is János csakhamar. Ott állt az udvaron, amikor a kocsi befordult, tudta már, hogy ez a nagyúr tulajdon testvérbátyja, és ingerült haragot érzett iránta, hogy lám, ugyanattól az apától származnak, de Pósa nagyúr, ő maga pedig csikóslegény. Talán Pósa nem is tud róla. Hanem amikor Pósa egyenest őt hívatta, ijedt zavarral lépett elébe. Tudta, most kell megragadnia az egyetlen lehetőséget, hogy kiemelkedjék a paraszti életből. Alázatosan meg akart hajolni, de egyszerűen képtelen volt rá. Megállt Pósa és Izabella előtt az úriház fegyverekkel körülaggatott nagytermében, ahol rajtuk kívül csak Öcsöd, a tiszttartó volt. Odakint, a másik teremben a meghívott familiárisok még egyre ittak Pósa egészségére.

Megállt János, és szembenézett Pósával. Úgy érezte, most, ebben a pillanatban rontja el a szerencséjét, hiszen a nagyúri fivér bizonyára alázatosságot vár tőle, ő pedig csak állt szótlanul, s érezte, hogy szemébe is kiült a sértődöttség. Pósának azonban éppen ez tetszett. Azonnal megismerte azt a forradásos legényt, aki útközben melléjük szegődött.

Izabella izgatottan várta, mit fognak beszélni egymással. A parasztlegényben egy kissé magukfajtát látott, hiszen bárki volt az anyja, ő is Bors vezér egyik vér szerinti leszármazottja.

– Te vagy-é János, akit Úrfiának hívnak? – kérdezte Pósa, s elmosolyodott.

– Én vagyok – felelte hökkent zavarral a legény. – Én vagyok... uram.

– És tudod-e, ki vagyok én?

– Tudom. – János hangja csaknem elakadt. – Te, uram, Nána fia Pósa vagy.

– És tudod-e, hogy az az úr, akinek te a fia vagy, ugyanaz a Nána, akinek én a fia vagyok?

János nem tudott felelni, arcából kiszaladt a vér, torka elszorult.

– Honnét szerezted azt a sebhelyet az arcodra?

János helyett Öcsöd válaszolt:

– Bikát akart megfékezni, de a bika összetaposta.

– Máskor azonban én győztem le a bikát – vágott közbe János.

Pósa odament hozzá, és két kezével megfogta a csikóslegény két kezét:

– Ide hallgass, János. Te az én öcsém vagy. Hadd tegyem jóvá az én apám, a te apád bűnét azzal, hogy az emberek előtt is öcsémül fogadlak. Mi akarsz lenni, írástudó, mint én? Vagy vitéz, mint annyi sok atyánkfia?

Jánossal forogni kezdett a szoba, az erős legény csaknem elszédült. Úgy érezte, hogy az írástudó mesterséget illenék választania, hogy háláját kifejezze... De a régi vágy, hogy vitéz legyen, felülkerekedett. A meszelt falnál is fehérebb volt, ahogy kinyögte:

– Vitéz szeretnék lenni, uram.

Pósa mosolygott, tetszett neki, hogy János nem az ő kedvét keresi, hanem őszintén megmondja, amit akar.

– Jól van, János, én is az akartam lenni, amikor elindultam innét. Akkor te még talán egyéves se voltál, nem is tudtam, hogy a világon vagy. Majd egyszer elmesélem, honnan tudok rólad. De mióta tudom, hogy élsz, azt is tudtam, hogy eljövök, s elviszlek öcsémnek.

Ezzel megölelte a legényt, és megcsókolta forradásos arcát. Majd Izabellára mutatott:

– Ő a feleségem, úgy nézz rá, mint nénédre.

Izabella rámosolygott:

– Mint az anyádra, János. – Sejtette, hogy neki nem lesz soha édes gyermeke, s amióta megismerte ura kisöccsét, Miklós fia Pétert, elfogta a vágy, bárcsak régóta anya volna ő... Hiszen csaknem ilyen nagy fiuk lehetne, ha akkor, régen áldás lett volna Pósa csókjain.

János egész teste meglendült, Izabella elé akart borulni, hogy kezét vagy ruháját csókolja, amikor az ajtón öregen, és fekete ruhában belépett Karoldu.

A sápadt János egyszeriben tűzpiros lett. Itt van ez a gyönyörű úrasszony, aki anyja akar lenni, s most megjelent a valódi, a munkában összetört, a fekete ruhás igazi anya. Gyötrő indulat sistergett a legény lelkében, szerette volna, bárha Pósa és Izabella sohasem látta volna az anyját.

Pósa pedig csak nézte, nézte a fekete asszonyt. Emlékezetében kiformálódott a nagy bajuszú toronykürtös fiatal, gömbölyded felesége, aki egykor volt Karoldu. Ez volt a kedvese Mártonnak, őt vitte be cselédeinek házába az apa. De hát ennyire megöregedett? Vagy akkor sem volt már olyan fiatal?

Ránézett, s az asszony csak suttogta feléje:

– Pósa úrfi...

– Hány esztendős vagy te, Karoldu? – ez volt az első kérdése.

– Nem számoljuk mi azt, Pósa úrfi – felelte az öregasszony. – De úgy hiszem, harminchárom vagy harmincnégy aratás előtt születtem.

Izabella szemei döbbenten meredtek reá. Ez a megtört néne legfeljebb ha egy-két esztendővel idősebb nála.

– Mitől öregedtél meg ennyire? – kérdezte.

– A kortól, úrasszonyom – válaszolta Karoldu. – Nem vagyok már fiatal, mondtam, hogy elmúlt már több mint harminc év is fölöttem.

Férj és feleség összenézett. Ennek az asszonynak talán valamivel jobb dolga is volt, mint a többi falubélinek, mégis természetesnek tartja, hogy ő már öregasszony. Mit szólna, ha tudná, hogy Izabella vele egyidős, és most vette feleségül Pósa?

Izabella nem szólt. Pósa pedig ezt mondta Karoldunak:

– Magammal viszem a fiadat, az apám emlékéért...

Az öregasszony elébe hullt, és megcsókolta a kezét. Pósa két vállánál fogva gyöngéden felemelte, s folytatta:

– De nemcsak az apám emlékéért, hanem Márton emlékéért is, aki barátom volt.

Karoldu elámult:

– Mártonból úr lett? A barátod volt, Pósa úrfi?

Pósa mosolygott:

– Nem Karoldu. Mártonból sohasem lett úr, de mégis a barátom volt; nagyon sajnálom, hogy nem tudom, mi lett vele; sohasem hallottam hírt felőle, amióta elváltunk egymástól. Ha ő lett volna János apja, akkor is magammal vinném.

Nemcsak Karoldu, de János és Öcsöd sem értették ezeket a szavakat. Sejtették azonban, hogy Pósa úrfi sok mindenben különbözik a többi Miskolcz úrtól, Öcsöd azt is kiérezte, hogy ezek a szavak nem is tetszenének a többi Miskolcz úrnak, még a néhai kedves Nána úrnak sem. De hát Pósa, úgy látszik, hatalmas ember, aki másként is cselekedhet, másképp is beszélhet, mint atyafiai. Jánosnak valahogy nem is esett jól, hogy Pósa akkor is elvinné magával, ha ő egy bizonyos Márton fia volna, és nem csupán azért viszi, mivelhogy Miskolcz vezér leszármazottja. Emellett azonban ujjongó örömet érzett, hogy elindulhat az úton, vitéz lesz belőle; ez a nagyon előkelő úr, aki a bátyja, magához veszi, és ez a nagyon úri szép asszony lesz az anyja az öreg, fekete ruhás igazi anya helyett.

A szép asszony arca azonban nagyon komoly volt.

Később, amikor az ágyasházban kettesben volt már Pósával, egyszerre ránézett, és azt kérdezte tőle:

– Nem fogod megbánni, hogy ilyen idős asszonyt vettél feleségül? Hiszen bármelyik tizenhét éves leányka örült volna neked. – Pósa ránevetett.

– Hát nem te vagy az a tizenhét éves leányka, ott a pécsi kertben? Őreá vártam, őt vettem feleségül, csak ő értheti meg, amit atyámfiai nem értenének meg.

Izabella most valóban úgy érezte, hogy megérti Pósa minden érzését és gondolatát. Bizonyos, hogy például egyetlen Miskolczfi és egyetlen Borfi sem emelte volna fel maguk közé ezt a csikóslegényt, és Izabella teljesen együttérzéssel helyeselte férje cselekedetét. Bizonnyal így lesz ez mindenben – gondolta. S eltökélte azt is, hogyha valamit nem értene majd, igyekszik megérteni és helyeselni.

Rámosolygott Pósára, és két kézzel simogatta meg a haját.

Néhány nap múlva Öcsöd ispán ellovagolt beszámolni a betakarítás eredményéről Borsod várába, Domokos ispánhoz. Pósa megüzente vele, hogy a közeli napokban maga is feleségével ellátogat nevezetes rokonához. Ebből a látogatásból azonban semmi sem lett. Öcsöd ugyanis azt a hírt hozta, hogy Domokos ispán öklével verte az asztalt, úgy szidalmazta ismeretlen öccse nevét, aki megtagadta az ősi nemzetséget, s ahelyett, hogy felesége birtokait a maga rokonai számára biztosította volna, még a maga szerzendő birtokait is felesége atyafiságának kötelezte el. De ez még semmi. Ráadásul hazajött, és első dolga, hogy egy parasztfiút, akinek Domokos ispán, a családfő, megtagadta a kívánságát, hogy vitézzé legyen, ő öccsének merészkedett elismerni.

Izabella pirosan a felháborodástól hallgatta a tiszttartó elbeszélését. Pósa azonban mosolygott, és csak ennyit mondott:

– Még azt is hozzá tehetted volna, hogy mindamellett ez a kedves rokon, aki én vagyok, a király híve, aki mindent el fog követni, hogy az összes Miskolcz, Bor és a többi nagy hatalmú uraknak minél gyorsabban igen kicsi legyen a hatalma.

Erre Öcsöd ijedt arccal nézett Pósára, s Izabella is meghökkent. Ez volt az, amit nem értett Pósában... De elhatározta, hogy ezt is meg fogja érteni.

Másnap elbúcsúztak a szülői háztól. Jánost is lóra ültették a familiáris vitézek közé. Nemcsak a ház cselédei, hanem az egész falu ott állt kétfelől az úton, amikor Döme nagyot csattantva ostorával a kocsi nyomában most már tizenhárom lovassal megindult Buda felé.

12

A budai utcákon vastagon állt a hó, a házak fehérbe öltözködtek, a háztetők csillogó sapkái közül lilásan gomolygott a kémények füstje. Nemsokára karácsony. A nyáron mindig tárt ablakokra rég felkerültek a táblák: a szegényebbeknél egyszerűen deszka zárta el a ki- és belátást, a nagyházakon marhabendőből készült sárgás lantorna szűrte a napfényt. A királyi otthon, a székesegyház és a legesleggazdagabbak keskeny ablakain ólomkarikákba foglalt színes kristályok festették kékre, pirosra, sárgára a napsugarat.

A puha hóban minden csendesebb, a lángoló kandallók mellett, a puha szőnyegeken is csöndesen járkál, és csöndesen beszél az ember. Aki teheti, otthon ül.

Pósa csak akkor ment át a kancelláriára, ha okvetlenül oda kellett mennie. Azok a termek igen hidegek voltak, semmiféle tűzhely nem tudta átmelegíteni. A lantorna derengő fénye mellett nem tudtak dolgozni a nótáriusok, ezért minden íróasztalon gyertya égett, s mellette az írástudók dideregve, olykor ujjaik közé huhogva végezték munkájukat. Kelet a magas székén prémeszsákba dugta lábait. Adorján is csak reggelenként, mise után nézett be hivatalába, kiadta a napi munkát, s elment. Mostanában igen sokat tárgyalgatott Andreással. Ebéd után rendszerint még egyszer végigjárta a kancellária helyiségeit, megnézte, mit végeztek, utána ellátogatott Pósa új házába, s a kandalló mellett megbeszélték a holnapi teendőket. Ilyenkor Pósa beszámolt arról, hogy ki milyen kérelemmel fordult a kancelláriához, s ő mit mondott neki. Ezeket a kérelmezőket, tél lévén, az alkancellár otthonában látta vendégül. Pósa egyszer napjában, délelőtt ment át a hivatalba, megnézte, mit csinálnak a nótáriusok, el-elbeszélgetett velük. Ilyenkor azok abbahagyták a munkát, körülvették, kérdezősködtek tőle, és ő sok mindent mesélt a tanult embereknek távoli országokról, legfőképpen a párizsi egyetemről. Majd megint meghagyta, hogyha valakinek kérnivalója akad, azt küldjék át hozzá. Háza – Kalán püspök egykori budai otthona, amely felesége örökségeként lett Pósáé – egészen közel volt a kancelláriához. Odahaza Pósa főként a királyok törvényeit tanulmányozta. Egyre érdekesebbé vált a számára a jogok és kötelességek világa, különösen akkor, ha valaki tanácsért fordult hozzá, és ő rájött, hogy melyik törvény alapján oldható meg a kérelmező ügye. Annak idején sem a római jog, amelyről éppen hogy hallott valamit, sem az egyházi jog, amelyet tanulgatott is, nem érdekelte; szürke dolgok voltak azok a filozófia égő és égető igéi mellett. Most azonban, hogy messze volt már mögötte az iskola, s a kancellárián az ország életének középpontjában élt, egyszerre élettel telt meg az emberek egymáshoz való viszonyát szabályozó sokféle rendelkezés. Azt persze hamar észrevette, hogy a királyi rendelkezéseket legtöbbször maguk a királyok sem tartják be, és a hatalmasok mindent elkövetnek, hogy szüntelenül vétsenek ellenük. Csak a hatalom nélküli ember számára kemény parancs a törvény. Tehát az volna a legfontosabb feladat, hogy a király érvényt szerezzen az urak ellenében is a törvényeinek. Ez pedig nem is olyan egyszerű dolog, mert nemcsak a király ellenfelei, hanem a király hívei sem akarják alávetni magukat a rendelkezéseknek. Lám, maga Dénes tárnokmester is csak másokra vallja kötelezőnek a jogot, maga úgy hágja át még a maga alkotta rendelkezéseket is, ahogy éppen eszébe jut.

Sokat beszélgetett erről Adorjánnal. A kancellár ezekről a dolgokról is nyugodt, kissé elgondolkodó hangon beszélt, és egyértelmű véleményt sohasem lehetett kapni tőle. Nehéz dolog – úgymond – magunknak ridegen ragaszkodnunk a törvényekhez, ha mások egyszerűen nem törődnek vele. Amíg a távoli vármegyékbe húzódott nagy hatalmú ispánok magukénak kaparinthatják, ami a királyt illeti, addig Dénes sem tehet mást, minthogy úgy szerez pénzt a király számára, ahogy tud. Dénes most mindent elkövet, hogy újjászervezze az adók és a sójövedékek behajtását, de ahol hivatalnokai megjelennek, mindenütt a nagy hatalmúak fegyvereseivel találják szemközt magukat.

Pósa úgy vélte, hogy magunknak kell kezdenünk a törvények igaz tiszteletét, hogy megkövetelhessük másoktól.

Erre Adorján bólintott, de megjegyezte, hogy azokkal a törvényekkel csínján kell bánni. Pósa jól megjegyezte Adorján szavait:

– Ami a törvényekben isteni parancs, azt okvetlenül be kell tartani, de azt akkor is be kell tartani, ha nem szól róla királyi törvény. Hanem ami régi királyok emberi parancsa, az ma már nem mindig használható. A jók és gonoszak küzdelme folytán változik a világ. Te is jól tudod, hogy ma már nem lehet úgy kormányozni, mint az öreg Béla idejében. Mi azonban még nem tudjuk, hogy milyen legyen az új kormányzási módszer. A Béla előtti törvények nem egy rendelkezésének ma már nincs sok értelme, de nem tudjuk, hogy mi lenne ezek helyében a helyes törvény. Sok ellentmondást is találhatunk a törvényeinkben. Szent István elrendelte, hogy azt a némbert, aki paráznaságban vagyon a Gonosszal, és ezért bűbájos rontó erőt szerzett tőle, ha rábizonyosodik, hogy valóban sztriga, vigyék a püspök elé, aki oktassa a jóra; Szent László ugyanerre a bűnösre halált mér, de Kálmán törvényben mondja ki, hogy sztrigák nincsenek, s ilyen ügyekkel se püspök, se bíró nem foglalkozhat. Már most mit csinálsz, ha bíró vagy, s eléd hoznak egy nőszemélyt, aki gonosz varázslást űzött, s köztudomású, hogy a Gonosszal paráználkodik? A püspökhöz viteted? vagy halálos ítéletet mondasz reá? vagy elkergeted magad elől őt is, vádlóit is, mondván, hogy sztrigák nincsenek. Hiszen a törvények még az örök isteni parancsokat is eltérően magyarázzák. „Ne ölj!” – parancsolja Isten egyértelműen és félreérthetetlenül. De törvényeinkből kiderül, hogy aki embert ölt, az megválthatja magát száztíz tinó vérdíjjal. Tehát, akinek van száztíz tinója, az ölhet, a szegényekre azonban az isteni parancs alapján lecsap az emberi törvény.

Akkor Pósa izgatottan kérdezte meg Adorjánt:

– De hát akkor miért mondottad nekem, hogy tanuljam meg a törvényeket?

Adorján szétnyitotta a két kezét:

– Mert mindenki ezekre hivatkozik, mert mi is ezekre hivatkozunk. Mert nekünk tudnunk kell az oklevelek kiállításánál, hogy miért éppen így, vagy úgy szövegezünk meg valamit. De a mi kérdéseinkre csak a filozófia ad választ, és nem a jog.

Ez a beszélgetés vissza-visszatért Pósa emlékezetében, amikor a kandalló előtt ülvén, újra meg újra végigolvasta a régi királyok rendelkezéseit. Nemegyszer eszébe jutott, hogy a jogban járatos lovaggal, Vejthe fia Teodorikkal kellene egyszer meghányni-vetni ezeket a kérdéseket, ő bizonyára mást mondana, mint Adorján, nemhiába óvta tőle a kancellár. De Teorodikot azóta sem látta. Úgy hallotta, hogy odahaza él, a Tisza mocsarai közé épített várában, távol tartja magát az udvartól, mint a leghatalmasabbak, akárcsak a Miskolcz, Bor, Borsa meg az egyéb nagyurak. Hiszen itt, Andreás mellett még nem találkozott saját közelebbi-távolabbi atyafiaival sem. Azok a családok, akikről tudta, hogy alig várják Béla herceg felserdültét, amíg el nem jő az idejük, elhúzódtak innét. Unokaöccséről, az ifjú Borsa Tamásról már hallott, de színét sem látta; most otthon él Biharban, ahol apja, Mika ispán az úr. Másik atyjafia, Fülöp prépost valahol papjai közt lakozik egy távoli monostorban. Vajon tudja-e Béla herceg, ez a rideg sovány ifjúember, hogy azok a távollevők az ő hűséges emberei?

Pósa egész rövid udvari találkozáson kívül sohasem beszélgetett a herceggel, de kedve sem igen volt a közelében lenni. Zárkózottság, barátságtalanság sugárzott az összezárt, nagyon vékony ajkakról. Látszott az alig tizenöt éves ifjún, hogy semmit sem szeret a királyi nagyházban. Tudta róla mindenki, hogy napjai nagy részét imádsággal tölti. Pap szeretett volna lenni, de királyi atyja nem engedte. Ez még több keserűséggel töltötte el. Ha Pósa látta, mindig az jutott eszébe, amit egyszer Adorján mondott róla: ez a fiatalember gyermekkorában látta, amint megölték az anyját, s tudomásul vehette, hogy apja józan megfontolásból nem büntette meg a gyilkosokat. Pósa úgy érezte, hogy a vékony, zárt ajkak mögött, a lesütött szemek mögött olthatatlanul él a bosszú, ennek a léleknek addig minden sérelem, amíg apja él, s amíg egy is él azok közül, akik megölték Gertrudis királynét. Úgy vélte, hogy érti Béla herceget, érti minden érzését, minden gondolatát... de semmi kedve sem volt a közelében tartózkodni. Béla különben sem tűrt maga mellett senkit az atyai körből. Akikben, bízhatott, távol voltak innét; egy-egy szent életű szerzetest engedett közel magához, ezekkel – állítólag – csak istenes dolgokról beszélgetett. Ezeken kívül egyetlen fiatalember tartozott udvari környezetéhez, egy Tomaj Dénes nevű feltűnően hosszú orrú, fiatal lovag, akit az udvarban „besenyő herceg”-nek neveztek, minthogy ivadéka volt a pogány besenyők utolsó vezérének, ama Tonuzóba nevű fejedelemnek, akit annak idején István király, mivel semmiképpen sem akart a kereszténységhez hajolni, elevenen temettetett el. Fiai azonban buzgón megtértek, s ezért megkapták a Balatonvidéki szőlőföldekkel teljes, gazdag birtokot. Az egykori besenyő fejedelem leszármazottai azóta ott élnek a Badacsony lábánál, és egy-egy fiukat elküldik apródnak a király udvarába. Dénes lovag is apród volt, majd a halicsi háborúban kitüntette magát, és Andreás maga ütötte lovaggá. Hogy, hogy nem, ez az egyetlen ember a királyi körből, akit a királyfi kedvel; nem lehet tudni, miért, hiszen Tomaj Dénes nevetős kedvű, tornákon vitézkedő, nagyokat ivó ifjúember, aki szereti a hiú pompát, a szép asszonyokat, s maga is örül, hogy „besenyő herceg”-nek nevezik. Igaz – azt mondják róla – igen éles eszű ember, s gúnyos megjegyzései nem kímélik az udvari méltóságokat.

Pósa gondolatai a kandalló előtt a törvényekről Béla herceg felé kalandoztak, onnét vissza a törvényekhez, amikor belépett – mint ilyenkor szokta – Adorján. Leült vele szemben a másik karosszékbe, és azonnal közölte az újságot:

– Karácsonykor megtartjuk Béla herceg és Mária királykisasszony lakodalmát. Mária úgy tud már magyarul, mint akárki az udvarban.

Pósa még sohasem látta Laszkarisz Máriát. Amióta az Magyarországra került, kolostorban lakott. Adorján, aki egykor a királyfi menyasszonyának hozta el őt a messze Nikeából, naponként bejárt hozzá magyar beszédre tanítani.

– Beleegyezett már Béla herceg a házasságba?

Adorján mosolygott, s mesélő hangon válaszolt:

– Ugye, milyen görcsösen tiltakozott a házasság ellen? Fogadkozott, hogy szerzetesi tisztaságban akarja leélni az életét. De hát isten emberi természetet oltott belénk, és Béla tizenöt éves. Tegnap Mária hercegkisasszonyt kihoztam a kolostorból. Úgy terveztük, hogy a király előtt kell találkoznia a jegyespárnak. De András okos ember, eszébe jutott, hogyha a fia mellette látja meg a menyasszonyt, talán rá se fog nézni. Úgy intéztük hát, hogy a trónteremben nem volt senki, mintha a királyi pár csak később érkezik oda, de ők már előzetesen találkozhatnak. Palotások sem voltak benn. Béla üres szobába nyitott. Mi tagadás, mi figyeltük. A palota úgy épült, hogy a király ágyasházából jól rejtett ablakocskák nyílnak a trónterembe meg az előtte levő várakozó terembe látni és hallani lehet onnét, mi történik a palotában. A király s a királyné, Apodfi Dénes meg én láttuk és hallottuk a történteket.

Pósa meglepetve hallotta, hogy milyen cselszövényes építmény a király háza. Különös volt számára az is, hogy Adorján hallgatózzék. A királyi párról, Dénesről meg különösképpen, el tudta képzelni az effajta fondorlatot. Úgy látszik, a sima kancellár is részes a királyi titokban, de meséjéből kitetszik, hogy szórakoztatja is. Adorján tehát mesélte a kilesett titkot:

– Béla egyedül járt fel és alá. Ha egyedül van, nem süti le a szenét, s az arca is kevésbé rideg. Mozdulatain azonban látszott az izgalom. Egyszerre nyílt a nagy ajtó. Erre az ajkaira nyomban visszaült az az eltaszító keménység. Odanézett, bizonyára a királyi párt gondolta. De egyedül Mária lépett be. Tudnod kell, hogy Mária talán még Bélánál is soványabb, sápadt arcú leány, nagyon fekete szemmel, és magasra tornyozott, fekete hajjal. Minden mozdulatán látszik a félénkség. Ha ismerted volna otthonát, azt a barátságtalan, bűnökkel teljes nikeai udvart, megértenéd, hogy aki ott nem gyilkosnak nő fel, okvetlenül megtanulja a szüntelen rettegést. A két sovány, riadt gyerekember egymásra nézett, és megdermedt. Láthatólag nem tudtak mit kezdeni egymással. Andreás és Jolán nagyon jól mulatott ezen. Egyszerre csak Béla odament Máriához, és ezt kérdezte:

– Te vagy-e Laszkarisz Mária? Téged akarnak az én feleségemül kényszeríteni?

A leányka erre úgy megijedt, hogy majd elájult. Láttuk, hogy megtántorodik. Hanem egyszerre erőt vett magán, felmagasodott, de egészen halk hangon beszélt, és azt mondotta:

– Én semmire sem akarlak kényszeríteni téged, Béla herceg. Én is parancsszóra jöttem el ide, hogy a te feleséged legyek. Az én apám azt mondotta nekem, hogy aki uralkodni akar, az ne legyen őszinte, még a férjéhez sem. Azt is mondotta, hogy az én érdekem nem mindig lesz azonos a magyar király érdekeivel. De én gyűlölöm az atyámat. Megvethetsz érte, mégis gyűlölöm. És ezért én megfogadtam, hogy soha többé nem megyek haza Nikeába, és jó felesége leszek annak az idegen királyfinak. Térden állva megesküdtem, hogy hű és őszinte leszek hozzá egész életemben. De hogyha nem kellek neked, Béla herceg, örömmel megyek kolostorba, hogy imádsággal töltsem napjaimat mindhalálig.

Ennél a különös vallomásnál érdemes volt nézni Andreás arcát. Amikor Mária a cselszövő Laszkarisz Theodor szavait idézte, csaknem kitört belőle a nevetés. Mikor ott tartott, hogy a leány gyűlöli az atyját, fejével helyeslően bólintott, mint aki tudja, hogy ez jó hatással lesz a fiára. Végül, hogy az a leány elmondotta fogadalmát, a szemeiben meghatottság jelent meg, láttam, hogy legszívesebben megcsókolná jövendő menyét.

Bélát megrendítették Mária szavai. Egyszerre mintha megváltozott volna. Kezével egész gyöngéden megfogta a leány kezét. Azt hiszem, serdült kora óta ez az első női kéz, amelyet megérintett, így szólt hozzá:

– Milyen volt a te otthonod, Mária?

Az pedig gyermekkoráról beszélt. Béla hallgatta, s egyszerre belevágott:

– Én nagyon egyedül vagyok ebben a nagy palotában.

Erre a szóra Andreás odasúgta nekünk:

– No, most már mi is odamehetünk. Ha egy férfi egy nőnek arról beszél, hogy egyedül van, akkor már nem kell sok, hogy szerelemről is szó essék. Én ugyan nem kívántam szerelmet, csak azt, hogy vegye feleségül, de az én barátságtalan fiam mindent túl komolyan vesz.

Úgy vonultunk be a trónterembe, hogy a királyi pár után mentem én és Dénes, nyomunkban a palotásvitézek. Jöttünkre a jegyespár zavartan meghajolt. Andreás és Jolán a trónusra ült, és akkor Andreás megint nagyon okosan ezt mondotta:

– Fiam, mi nem akarunk téged házasságra kényszeríteni. Mi a te nevedben kértük kedves testvéremnek, Theodor császárnak a leányát feleségül. Ő el is jött hozzánk. Látom, már meg is ismertétek egymást. Ha akarod, vedd feleségül. Ha nem akarod, vagy ha ő nem akarja, nem szólunk bele a ti dolgotokba. Ha kívánod, gondolkozz a házasságon. Leányom, te is meggondolhatod, és ha nem tetszik neked a fiunk, békén hazamehetsz az udvarunkból.

És erre Béla egész keményen válaszolt:

– Nem gondolkozom, meggondoltam már. Feleségül akarom venni Laszkarisz Máriát.

Máriára néztünk. Az lehajtotta a fejét. Először láttam pirosnak az arcát.

– Ne várjunk tavaszig? – kérdezte Andreás. És a fia azonnal felelt:

– Nem várunk.

Andreás mosolyogva bólintott:

– Jól van, fiam, ha így akarod. Legyen hát karácsonykor az esküvőtök.

Ha Béla tudta volna, hogy Andreás már a múlt héten megüzente az érsekeknek, püspököknek és a legtöbb ispánnak, hogy jöjjenek karácsonykor fel Budára, a királyfi lakodalmára... – fejezte be a történetet Adorján.

Pósa egyszerre szánakozást érzett a kijátszott ifjú iránt, de arra is gondolt, hogy Andreás veszedelmes játékot játszik fiával, akitől ugyancsak tartania kell. Adorjánra nézett:

– És mi lesz a lakodalom után? Ha a herceg megházasodott, akkor felnőttnek is számíthat. Andreás minden ellensége az ő nevében fog pártot ütni.

Adorján bólintott:

– Gondolt erre Andreás, de úgy véli, hogy éppen a házasság lesz az ellenméreg. Azt mondotta, hogy Béla most megismeri a szerelmet, és egyéb gondja sem lesz. Reméli, hogy még vele is megbékül, hiszen neki köszönheti életének szépre fordulását. Éppen ezért ezt a lakodalmat arra akarja felhasználni, hogy barátságossá tegye az indulatokat. Meghívta rá az ország minden nagyurát, híveit és ellenségeit, még azokat is, akik se ide, se oda nem tartozhatnak, például Pot ispánt Mosonból, meg Simon ispánt Somogyvárból. Csak az egyetlen Bánk bánt nem hívhatta, Gertrudis gyilkosa mégsem ülhet Béla lakodalmi asztalához. Andreás reméli, hogy olyan békét teremthet az izgága urak között, hogy utána Dénes segítségével mégiscsak rendbe hozhatja az ország belső rendjét. És ez az első lépés a királyi hatalom megerősítése felé. Persze, az emberek elképzelik, mit fognak csinálni, s ez hol sikerül, hol nem, mivel az isten útjai kiszámíthatatlanok.

Pósa bólintott:

– Bizony, ha Pierre még élne, és győzedelmeskedett volna Epiruszban... Az is jól indult, Pierre is tudta, Andreás is tudta, mit akar, és ki tudja miért, semmibe foszlott az álom. Pierre meghalt.

Adorján kérdően nézett Pósára:

– Tudod te, hogyan halt meg Pierre?

– Nem. Sohasem beszéltem olyan emberrel, aki ott volt.

Adorján elgondolkozott:

– Különös, hogy még nem mondottam el neked. Én attól hallottam, aki mellette volt, amikor megölték, unokaöcsédtől Borsa Tamástól.

Pósa tudta már, hogy Tamás apródja volt Pierre-nek, és készült is rá, hogyha végre találkozik a rokonnal, érdeklődni fog majd, hogyan esett el a császár. Nem sejtette, hogy ezt Adorján is tudja. Kérdően nézett a kancellárra, aki elmesélte, amit annak idején Zengg várában, Szubics Vojna úr sziklaotthonában hallott az átélt történettől még mindig rémült Borsa Tamástól.

– Bizánci Pétert a te kardoddal ölte meg egy Márton nevű ember, aki valamikor a te fegyverhordozód volt.

Pósa felugrott, öléből a földre esett Szent István törvényeinek gyűjteménye.

– Márton ölte meg Pierre-t? Miért nem mondottad soha?!

Adorján maga sem tudta, hogy is felejthette el mindeddig Pósának elmesélni a történetet.

Pósa homlokát törölte, egyszeriben kiverte a veríték. Hát mégiscsak szemben állott Mártonnal? Hát Márton nem tudta, hogy aki Pierre-t megöli, az éppen azokat a nagyurakat szolgálja, akiket annyira gyűlölt?

– És mi lett Mártonnal?

– Elmenekült, az albán hegyek közé, ahonnét jött. Különös jelkép ez, Pósa. Tamás mondotta, hogy azt a kardot, amellyel leszúrták Pierre-t, az a Márton valamikor tőled kapta ajándékba.

Pósa kimerülten ült vissza:

– Igen, igen, én ajándékoztam neki, amikor elváltunk...

De nem folytatta tovább. Azt akarta mondani, hogy azért vált el kedves emberétől, mert az elment bogomilnak, s ő nem is akarta megakadályozni ebben. Mi értelme volna most erről beszélni? Akármilyen jó barátságban van Adorjánnal, szükségtelen feleleveníteni azt a régi gyanút, hogy Pósának túl sok köze volt az eretnekekhez. Igen ám, de Márton Kulin bánnál maradt. Hogyan került az albán hegyek közé? Mi köze lehetett fegyverhordozójának az epirusziakhoz?

Sokáig hallgatott, s azután egész csendes szavakkal kezdett el beszélni:

– Milyen bonyolult minden Isten világában, Adorján. Annak a legénynek, Mártonnak, volt egy kedvese, parasztleány ott az Avas alján, ahonnét én is származom. Ezt a leányt Mártontól elragadta az én apám. Apám helyett éreztem lelkifurdalást Márton iránt. Éreztem a sérelmét, s ezért jobban meg tudtam érteni egyéb gondját is, mint a magunkfajta emberek szolgáik bajait. Megértettem, hogy azok a sokat dolgozó emberek gyűlölnek minket. Talán ez volt az egyik oka, hogy megértettem, a királyt kell szolgálnom, és nem az én atyafiságom önző érdekeit. Így lehettem jó sáfára Pierre de Courtenaynek, ezáltal ismertem meg a kalmárokat is. De, úgy látszik, azok a sokat dolgozó emberek Pierre-t is az ellenségüknek tudták, csakis azért ölhette meg őt Márton. Hát mondd, Adorján, átláthatjuk-e, ki a rossz és ki a jó? Átláthatjuk-e, bármennyit is tanulunk, hogy ki kinek az ellensége? Márton nem lehet az én ellenségem, holott én Pierre sáfárja voltam, s ő Pierre gyilkosa. Pierre nem lehetett az én ellenségem, holott harcolt azok ellen, akik közt lám, ott volt Márton is.

Adorján is elgondolkozott. Tudta ő jól, hogy a világ sokkalta bonyolultabb, mint az ember hihetne. Sohase lehet eleget tanulni. Jobb dolog, biztonságosabb dolog a könyvek között maradni. De tagadhatatlan, hogy ez a zűrzavar nagyon érdekes. Pósa elbeszéléséből azonban még valami megütötte a fülét.

– És annak a leányzónak a fia az a legény, akit te öcsédül fogadtál, és most vitéznek akarsz nevelni?

– Igen.

– Ő vajon ellenséged lesz-e vagy barátod?

Pósa felvetette a fejét:

– Hogyan lehetne ő az én ellenségem?

Adorján szokott mozdulatával szétnyitotta kezeit:

– Ha anyja érzéseit hozza magával, akkor ő abból a sokat dolgozó népből érkezik, honnét a te Mártonod, aki végül is megölte Pierre-t. De ha úri atyját akarná követni, akkor nem fog tetszeni neki, hogy te a király mellett állasz az urak ellenében.

– Ha én nevelem, meg fogja érteni, mit akarunk mi.

– De ha közben vitézi társai le fogják nézni paraszti származásáért, parasztnak pedig soha többé nem mehet vissza, mert úri vitézt neveltél belőle... akkor vagy nagyon kiváló emberré válik, hogy megmutassa az egész világnak, kicsoda is ő... vagy kétségbeesésében jobbra-balra fog vagdalkozni, és ki tudja, kit talál el az a kard, amelyet te adtál a kezébe. Az a másik kardod, amelyet Mártonnak adtál, másfele vágott, mint ahogy te szeretted volna. De azért neveld csak fogadott öcsédet, talán Isten megsegít, és kiváló emberré válik, aki a jóért harcol a gonosz ellenében. Hiszen olyan bonyolult minden. Ne is tépelődj ezen, ne tépelődj Márton történetén sem. Most sok dolgunk lesz a kancellárián. Elő kell készíteni a hét országra szóló lakodalmat.

Karácsonyig megérkeztek a lakodalmas vendégek. Buda utcái nyüzsögtek a sok idegentől. A püspökök és nagyurak kíséretét alig lehetett elszállásolni; jó részük a szemközti Pest apró házaiba szorult, és naponként gyalogosan jött át a Duna jegén. Vitézek prémes mentében, papok földig érő bundában sürögtek mindenfelé. Sokáig üresen álló úriházak kapui kinyíltak. A királyi otthon hegyes kis tornyain repkedve lobogtak az Árpádok nyolcsávos zászlói. A palotásvitézek ünnepélyes díszben jártak a palota körül, pajzsukon a királyi hatalmat jelentő kettős kereszttel. Ezt a címerképet az öreg Béla óta használták a királyok, a bizánci képírásban ez jelentette az uralkodó korlátlan hatalmát. Béla úr idején volt is értelme a jelnek, de azóta a nagyföldek urai mindent elkövettek, hogy mindenféle korlátokat emeljenek annak a királyi hatalomnak. Nagyúri ajkakon meg is jelent egy-egy mosoly a palotások címerképeinek láttára.

De sokszínű és címeres lobogók lengtek a többi házon is, jelezve, hogy itthon van a gazda. Pósa két zászlót is tűzetett házának ormára: a Miskolcz és a Bor nemzetségét, mivel mind a két nagy tekintélyű név megillette, egyik a leszármazás jogán, a másik saját akarata és emberi hozzájárulás okából.

Napok óta hordták a szekerek a királyi házhoz az enni- és innivalókat, de konyhákat állítottak fel a város más részein is. Karácsony napján Buda falain belül és kívül mindenki a király vendége. A környék falvaiban készülődtek is, hogy ezt a nagy napot a király városában töltsék, egyenek a nyárson sült ökrökből, igyanak a vödörszámra mért borokból. Pest lakosai is igyekeztek, hogy a felejthetetlen napon egynéhány órát Budán töltsenek.

Mint a meghívott úri nép közül a legtöbben, Pósa és felesége is gondosan készülődött az ünnepi lakomára. Izabella ugyan szerette az új ruhákat, de a királyi házba, amikor együtt van ott az ország színe-java, a hölgyeknek nem illett most készült öltözékben megjelenni. A nagyon régi, s még mindig szép ruha jelentette az igazi előkelőséget, hiszen ez azt bizonyította, hogy már a dédanyáknak is tellett a legdrágább holmikra. Ez pedig nagy gondot okozott Izabellának, mivel ruhái mind ott maradtak Mosonban, Potéknál, s a haragos ispánnak eszében sem volt utánaküldeni kincseit. Pósa nevetve mondta feleségének, hogyha most Párizsban volnának, nem volna semmi baj, volt ott neki egy kalmár ismerőse, az a bizonyos sokat emlegetett Eustache mester, az rövid napok alatt a pokolból is előkerített volna akár kétszázesztendős gyönyörű ruhát is. De hát Budán voltak, és nemhogy Párizsba, de még Mosonba se küldhették asszonyi holmiért. Azokat a Potnál maradt drágaságokat csak hosszú pereskedéssel lehet, ha lehet, visszaszerezni. Így hát Pósa azt ajánlotta feleségének, hogy tapasztalt szolgálóival csináltasson nyugodtan új ruhát, hiszen Bor nembéli Izabelláról úgyis tudják, hogy nagy hatalmú elődei voltak, s akik kíváncsiak lesznek, miért készíttetett vadonatúj ruhát, annak majd meg lehet mondani, hogy Pot ispán akadályozta meg az illő öltözködésben, s azután röstellje magát az egykori nádor.

Karácsony előtti napon János Pósa elé állott. A vitézi apródok öltözetét viselte, mivelhogy Dénes úr házában volt apród. Pósa hazatértük után csakhamar elintézte, hogy a király tudomásul vegye János testvérül fogadását. Ezután a tárnokmestert kérte meg, vegye maga mellé. Ez jó iskola volt a vitézi életre, mert a folytonosan pénzdolgokkal törődő nagyúr nemcsak kitűnő fegyverforgató volt, de pihenésül szeretett is karddal meg dárdával játszani, s kedvtelve oktatta apródjait a mesteri fogásokra. Olykor ugyan hetekig sem nézett az ifjak felé, de ha ideje akadt, igen sokat lehetett tanulni tőle. Jánosnak nemcsak külseje, de arculata, minden mozdulata szinte napok alatt változott meg. Az apródok szokása szerint kis bajszát is levágta, tekintetének zordsága mosolygóssá vált, mozdulataiban most volt némi félszegség is, csak arcának az a hegedése keményítette nemegyszer bizonytalan, de mindig derűs kifejezését.

– Pósa bátyám – mondotta. – Hadd menjek el én is a királyfi lakodalmára.

– Miért tőlem kéred? Miért nem Dénestől? Az ő apródja vagy.

– Kértem én tőle, mondotta is, hogy szívesen elvisz, állhatok mögötte bortöltögetőnek, de csak akkor, ha Pósa bátyám, te is beleegyezel. Nem tudja, szívesen látod-e, ha én is ott vagyok.

Pósa értette Dénest. A tárnokmester bizonnyal attól tart, hogy a tegnapi parasztgyerek gúnyos megjegyzésekre adhat okot Pósa és felesége rovására.

Pósa mosolyogva nézett a legényre:

– Mondd meg Dénesnek, hogy én az egész világ előtt öcsémnek ismerlek.

Nem tudta megakadályozni, hogy János hirtelen mozdulattal meg ne csókolja a kezét.

A királyi jegyespár egész éjszaka étlen-szomjan imádkozott. És másnap, karácsony napján, a mise után, amelyet az esztergomi érsek tartott, elkövetkezett az esküvő. A székesegyház zsúfolásig telt, előtte a téren sem lehetett mozogni. Majd a herceg és felesége, nyomában az egész násznéppel ünnepélyes, lassú menetben tartott a királyi nagyház felé. Kétoldalt az emberek magasra ágaskodtak, gyermekeiket emelték, hogy lássák a pompás nászmenetet.

Béla és Mária egymásba karolt, de mindketten mereven előrenéztek. Utánuk mosolyogva ment a királyi pár, Jolán királyné mellett Adorján kancellár, simán és egyszerűen, de nyakában kivételesen nagy, ékköves kereszttel. Az esküvőn ő képviselte a hercegkisasszony apját, hiszen ő hozta el Máriát Nikeából, s ő tanította a királynéi tudnivalókra. Utánuk következtek az érsekek és püspökök, majd a nádorispán és az udvar főméltóságai, feleségeikkel, ezeknek az utolján haladt Pósa és Izabella. Nyomukban az ispánok, a nagy nemzetségek tagjai, ezek után két uraság, aki az esküvőt csak a székesegyház kapujából nézte végig, de utána a legfőbbek mögé sorakozott. Az egyik Sámuel ispán volt, a kincstár fősáfára, nagy turbánnal, a turbán közepén hatalmas ékkővel; a mohamedán nagyúr mellett pedig Teka, a zsidó kamaragróf, a király legfőbb adóügyi szakértője, Apod fia Dénes bizalmas tanácsadója. Ez földig érő, dús aranyhímű, fekete bársonyköntösben haladt. Sámuel szakálla hófehér volt, Tekáé szénfekete. A menetet apródok, familiáris vitézek és palotások hosszan nyúló sora zárta be. A sokféle prém, a tollas sapkaforgók színei, a csatok, kardmarkolatok, asszonyi násfák ékköveinek csillogása, fegyverek ezüstje, pajzsok címerei, bársony villódzása, selyem ragyogása, s mindennek hátterében az utcák és háztetők tömött, fehér hótakarója olyan gyönyörűséget nyújtó kép volt, hogy az a nagy tömeg, amely kétoldalt zsúfolódott, fel-felkiáltott örömében, s ki-ki tudta, hogy nagy idők múltán is mesélgetni fog erről késő unokáknak. S az unokák majd emberöltők múltán továbbmesélik az ő unokáiknak, hogy öregapjuk ott állott a hóborította budai utcán, és látta Béla királyfi és Mária hercegasszony soha el nem felejthető nászmenetét. Mire azok az unokák már maguk is nagyapákká öregszenek, annyit hallották és annyit mesélték ezt a történetet, hogy nem is fognak biztosan emlékezni, vajon nem ők maguk voltak-e, akik enszemeikkel látták ezt a sok színt, csillogást, ünnepélyességet, nem maguk kiáltottak-e föl a gyönyörűségtől, amikor a menet elérkezett a királyi nagyház bejáratához, s ekkor egyszerre száz kornétán zendült föl az ünnepi köszöntő zene.

Az egész palota zengett a kornéták, rották, hegedűk, fúvós és húros szerszámok muzsikájától, amikor a menet bevonult a zászlókkal és fegyverekkel díszített csarnokokba.

Csák Dömötörnek, az étekhordómesternek és Vázsonyi Lőrincnek, a pohárnokmesternek ugyancsak nagy fejtörésébe került a vendégek ültetési rendje. Már napokkal előbb összeültek, és óriási kiterített pergamen lapon tervezgették, kinek hol légyen a helye. Felrajzolták a nagyon hosszú asztalt, s köréje piros tintával írták, ki merre fog ülni. Nemegyszer kivakarták, amit már beírtak. A nagy nemzetségek fiai ugyancsak sértődősek, politikai hiba lehet egy ellenséges érzelmű ispánt távolra ültetni a királyi főhelytől; de nem kevésbé veszedelmes a hűséges emberek hűségét lebecsülni azzal, hogy valahol a végek felé jelölik ki a helyüket. A főméltóságoknak kétségtelenül az asztalfő körül kell ülniök, de a honfoglaló vezérek leszármazottait sem lehet azzal megbántani, hogy lejjebb kerüljenek, mint egy olyan udvari ember, akinek a dédapjáról alig lehet tudni valamit. A főpapok előbbrevalók, mint a világi urak de például egy Rátót vagy Huntpázmány nembéli ispán bizonyán morogna, ha hátrébb kerülne, mint Uriás apát, a pannonhalmi rendfőnök, aki paraszti sorból emelkedett nemcsak a legfőbb egyháziak közé, de azok közt is oly nagy tekintélye van, hogy Andreás egész országából őt kedvelik leginkább Rómában. Azután az se kis gond, hogy olyan félig papi, félig vitézi férfiakat mint a Johannita vagy a Templomos rend mestere, hol helyezzenek el. Ezek a papok közt lovagoknak, és lovagok közt papoknak számítanak.

Soknapi fejtörés után készen állott az ültetési rend, de a két uraság mindvégig szorongva figyelte, nem támad-e valahol morgás vagy éppen hangos zsörtölődés, nem támaszt-e okot hangos vetélkedésre a helyek megválogatása. Nemegyszer megtörtént már hogy nagy királyi lakomákba belebukott az étekhordó- és pohárnokmester. Csák Dömötör úr a konyhaiakat és a felszolgálókat is alaposan kioktatta teendőikről. Vázsonyi Lőrincz úr pedig maga köré gyűjtötte a vendégurak apródjait – köztük Jánost is –, hogy elmagyarázza, hogyan álljanak uraik s úrnőik mögött, milyen mozdulatokkal töltsenek; ügyeljenek, hogy az ezüstkupákból soha ne fogyjon ki a bor, s ha mégis megtörténnék, és valamelyik vendég felemeli üres kelyhét, hát abba ne csak a saját apródja, hanem a tőle jobbra és balra álló is egyszerre töltsön. Noha a két úr az udvari méltóságok közé tartozott, akiknek az asztal legmagasabb helyein van fenntartott ülése, ilyen nagyon ünnepi alkalmakkor nem ülhettek. Az étekhordómester a királyi pár mögött állott, s kézmozdulataival utasította a felszolgálókat, az első tálat kivette kezükből, és maga nyújtotta uralkodója elé; a pohárnokmester pedig a királyfi és felesége mögött állt, s maga töltött nekik a talpas aranyserlegbe. Mert az ifjú házaspár előtt csak egy pohár állott, régi szokás szerint ők egymás után ittak.

A főasztal derekán jelölték ki az asztalfőt, ott ült magas karosszékben Andreás, tőle balra valamivel alacsonyabb karszékben a királyné, jobbra Adorján, minthogy ő képviselte a nikeai császárt. Szemközt velük – ahogy királyi házasságoknál illett – széles közös karosszékben ült az ifjú házaspár. A királyi főhelytől jobbra előbb a pápa bíboros követe, utána az érsekek, püspökök, majd az apátok és prépostok következtek, balra a nádorispán, országbíró és mind az udvari méltóságok feleségeikkel, majd azok a megyésispánok, akik nem származtak a legrégebbi nemzetségekből, a honfoglaló vezérek ivadékaitól. Szemközt, a fiatal pártól jobbra a király ifjabb gyermekei, köztük a türingiai őrgróf lovagi követe, minthogy ő a király leányát, Erzsébet úrnőt képviselte, majd Árpád nemének egyéb élő tagjai és a honfoglaló vezérek leszármazottai, a legtekintélyesebb ispánok feleségeikkel, balra közvetlenül Béla oldalán kapott helyet a jó barát, a hosszú orrú Tomaj Dénes, a „besenyő herceg”, majd neves vitézek, kisebb udvari méltóságok, az udvar papjai. A nagyon hosszú asztal végén ült Sámuel és Teka. Ezek nem sértődhettek meg, hiszen nem keresztények, tehát a többiek előtt nem lehet a helyük, de természetesen a vendégek közé tartoznak, hiszen magas méltóságok hordozói, bárhogy meghökkent is jelenlétük miatt a pápa bíboros követe.

A nagy vendégeskedésre egyébként feljött Budára nagyon sok olyan férfi is, akit már régóta nem láttak az udvar közelében. Itt volt Győr nembéli Pot, sértődött arcával, zsörtölődő hangjával. Hangosan emlegette, hogy felesége nem jöhetett, beteg, lehet, hogy haldoklik is, hiszen nagyon megviselte a hálátlan leány viselkedése. Úgy mondta ezt, hogy hallja Pósa is, Izabella is. Pósa vállát vonta, de Izabella zavartan hajtotta le a fejét; ő érzett némi lelkifurdalást egykori anyósa iránt. Ott volt azután Keán nembéli Gyula úr, a tárnokmester apósa, a főlovászmester atyja, szép szál öreg ember; állítólag neki van a legtöbb földje és parasztja az egész országban. Ott volt Simon ispán Somogyból, Domokos ispán Borsodból, ott a Rátótok, Borsák, Kaplonyok, Tétények, Huntpázmányok. Domokos ispán nem is kereste Pósát, ő sem igyekezett híres rokonához. Csak távolról nézték meg egymást. De addig ismeretlen nagybátyja, a bihari Borsa Mika, mikor megtudta róla, ki légyen, örömmel üdvözölte, s lelkesen ölelték meg egymást Mika úr fiával, Borsa Tamással, hiszen már annyi sokat hallottak egymásról. Tetszett neki a hangosan rekedt hangú, nagy, szürke szakállas, vállas nagybácsi is, de még jobban a fiatal Tamás lovag pelyhesen serkedő szőke szakállával, hegyesre ugró kis bajuszkájával. Meg kellett ígérnie neki, hogy sok mindent fog mesélni távoli kalandjairól, s ő is megígértette Tamással, hogy majd részletesen el fogja mondani Pierre császár hadjáratát és halálát. Ugyanakkor ismerte meg másik atyafiát, Fülöp prépostot, aki lapos képű, apró orrú, keskeny szemű férfi volt, s arca mintha mindig utálkoznék valamitől; de lehet, hogy valami sajátos mosoly volt ez. Pósa tudta atyafiairól, hogy azok mind azt várják, hogy Béla herceg felnőtt legyen, és ez most, a mai napon következett be. Lehet, hogy éppen mától fogva lesznek ők nyílt ellenségek?

A főpapi személyek közül a veszprémi Róbert püspököt üdvözölte Pósa és Izabella régi jó barátként. Róbert mutatta meg nekik az asztalhoz ülés előtti kavargásban amaz Uriást, a pannonhalmi apátot, Róma kedvencét, aki annyi akadályt gördít a tizedek behajtása elé, s akadályozza az egyetem megszületését. Pósa hosszan nézte a hallgatagon álló embert; már sok egyebet is hallott róla, kíváncsi volt rá; eleve nem szerette, öles termetű, fekete csuhás, durván barna bőrű férfi volt Uriás. Ősz, bozontos bajusza, dús, fehér haja és rövid szakálla volt; fekete szemei fölött bajuszvastagságú szemöldök húzódott. Ez hát a parasztból lett főpap. Tudta Pósa, hogy lesz még dolga vele, a nádorispán már említette, hogy a somogyi tizedek dolgát megint ki kellene vizsgálni, jó lenne, ha írástudó utaznék Veszprémbe és Pannonhalmára, hogy felülvizsgálja az összes régi adománylevelet, s végre megállapítsa, hogy melyik falu tizede melyik egyházat illeti. Bizonnyal Pósára vár ez a feladat.

A kavargásban ide-oda hullámzottak az emberek, lassan sikerült mindenkinek megtalálnia a helyét. Végre, amikor már mindenki az asztalnál ült, és az étekfogók hosszú sorban hozták a tálakat, valahonnét, függönyök mögé rejtve lágy asztali muzsika kezdődött. Csák Dömötör átvette az első felszolgálótól a tálat, és a királyi pár elé tartotta, Vázsonyi Lőrinc pedig bort töltött a hercegi pár aranyserlegébe.

Nagyon hosszan tartott a lakoma. A későbbi fogások után pohárköszöntők hangzottak el; a papok latinul beszéltek, az udvar nagyjai magyarul. A király és a királyné szüntelenül nevetve beszélgetett a körülöttük ülőkkel, s oda-oda néztek Béla és Mária felé. A két fiatal ember az egész lakoma alatt egyetlen szót sem szólt. Arcuk piros volt, röstellték, hogy ez a sok ember ma mind az ő bekövetkező nászukra gondol; alig mertek egymásra nézni. Béla minduntalan beleivott a nagy pohárba, s azután odanyújtotta feleségének, aki most életében először ivott részegítő italt. Nem is mert nagyot kortyolni belőle. De így is mindkettejük szemére csakhamar kiült a bor kínálta mámor. Mikor esteledni kezdett, és körös-körül a terem falain fáklyákat dugtak a vasgyűrűkbe, amikor már az egész hosszú asztal körül mindenfelé hangosan beszélgettek, akkor Béla és Mária egymásra nézett. Tekintetükben most nem volt semmi szomorúság, csak zavar és egy kis szégyenféle. Egymástól várták a segítséget.

Körülöttük már fesztelenné vált az eszem-iszom. Az ülésrend felbomlott, az emberek helyet cseréltek egymással, hogy jó barát közelébe kerüljenek. Még Adorján is felállt a főhelyről, s odaült Dénes mellé. Dénes termetes felesége – akinek csodálatosan merev ruhája állítólag még Szent István korában készült – kedves szóval hívta Izabellát és férjét. Mire ők odaértek, úgy látszott, már szinte mindenki másutt ül.

– Nézzétek csak – mondotta halkan Adorján –, mintha éppen most alakulna a Béla-párt. – S fejével egy fáklyás sarokba mutatott.

Arra néztek, arra nézett János is, aki apródként állt Dénes mögött, és lelkiismeretesen töltötte a bort.

Abban a sarokban – szinte külön kört alkotva – együtt ült Tomaj Dénes, Borsa Tamás, Miskolcz Fülöp és még néhányan a legrégebbi nemzetségekből, de leginkább fiatal emberek. Dénes gúnyosan suttogta:

– A legöregebb családok legfiatalabb sarjai. – De tudta ő, hogy nem szabad ezeket lebecsülni.

Pósa körülnézett, és amerre szeme ellátott, ott felismerte a széthúzó szenvedélyeket. Hiába ült közel egymáshoz Róbert püspök és Uriás apát, kérlelhetetlen ellenségek ők. Simon ispán hiába nincs abban a fáklyás sarokban, a király nem számíthat reá. Pot ispán körül sértett öreg emberek boroznak. És vajon miféle indulatok lappanganak Béla herceg lelkében? Mi lesz, ha elmúlik fölötte házassága első napjainak mámora? Elfelejtette-é már, hogy gyűlöli az apját? Az ifjú feleségért megbocsátja-e a megölt édesanyját? Mire fogják őt felhasználni azok az oly barátságosan evő-ivó nagyurak, akik szépszerével semmiképp sem járulnak hozzá, hogy ne a maguk zsákmányának tudják az egész országot?

Pósa Adorján füléhez hajolt:

– Látod, ezt a vendégeskedést a maga jókedvével, s a jókedv mögött elszánt ellenségeskedéssel igazán tekintheted Andreás országa jelképének.

A kancellár elmosolyodott a szavakra. Apod fia Dénes is hallotta, ő hangosan felnevetett, jobb szeme majdhogy eltűnt a nevető hunyorgásban; barátságos gúnynak érezte a szavakat a mindenben jelképet kereső Adorján rovására.

Ebben a pillanatban a király felállt, s magasra emelte teli serlegét. Csönd támadt, a halk zene is elnémult, az emberek mind arra fordították tekintetüket, az apródok gyorsan színültig töltöttek minden poharat. Pósa felesége mellé húzódott.

Andreás pedig ezt mondotta:

– Kedves fiam, itt az ország okos emberei már nagyon sok szépet és bölcset mondottak. Fogadd meg mind a szép és bölcs szavakat. De fogadjunk meg egymásnak, itt az ország színe előtt még valamit. És fogadják meg előttünk ugyanezt az ország kedves főpapjai és nagyurai. És ez csak annyi: ne ellenségeskedjünk egymással. Ne is keressük, ki volt a hibás. Mindannyian hibásak voltunk. De most a te lakodalmadon felejtsünk el minden sérelmet, bocsássunk meg egymásnak, és ne akarjunk rosszat barátainknak. Mert ha nem akarunk rosszat, akkor nincsenek is ellenségeink, csupán barátaink. Indulj el, fiam, ezzel a boldog házasságba.

Szólt, és kiürítette a nagy poharat.

Az arcok mind várakozóan néztek Bélára. A királyfi arca vörösebb volt, mint bársonyköntöse. Meredten nézett atyjára, azután nagyon lassan felállt. Egyik kezével, mintha támaszkodnék, úgy fogta felesége hosszú ujjait, a másik kezével feltartotta aranyserlegét. Egy pillanatig úgy állt, mintha nem tudná, mit is mondjon. Keményen szembenézett Andreással, akinek vidám szemei elkomolyodtak. Dermedt csönd borult a fáklyafényes teremre. Azután egyszerre Béla az ajkához emelte a serleget, és le se tette addig, amíg ő is cseppig ki nem itta belőle a bort.

Erre mindenki felugrott magasra emelt pohárral.

– Ígérjük és fogadjuk! – kiáltotta Barczfi Miklós, a nádorispán, és rádördült a sok ajakról:

– Ígérjük és fogadjuk.

Mindenki kiitta borát, azután visszaült a helyére. Az előbbi csendet felszabadult zajongás követte. Mintha elmúlt volna minden gond a fejük felől, mintha kialudt volna minden harag a szívekből.

Apodfi Dénes hunyorogva nézett szomszédaira:

– No, meddig fogják betartani a fogadalmat?

– Majd meglátjuk, Isten útjai kiszámíthatatlanok – válaszolta halkan Adorján. – Aki jósolni mer, azt bűbájosságért vízbe kell fojtani.

Pósa hallgatott. Szerette volna hinni, hogy az emberek itt mind komolyan vették ezt a lakodalmi fogadalmat. Pedig tudta, hogy az ellentétek csak most fognak igazán kitörni. De ebben az ünnepi órában szerette volna élvezni mindazt, ami szép az életben; gyönyörködni a gondolatban, hogy milyen nagyszerű teendők állnak előtte, várni a sok új tapasztalnivalót, izgatottan élni a bölcsesség nyújtotta eszmék között, és főleg, és mindenekelőtt örülni Izabellának, örülni, hogy igaz valóság, amit oly nagyon sokáig még álmodni sem mert.

Jobbjával megragadta az újra teletöltött ezüstkupát, s baljával átölelte feleségét, aki szerelmes mosollyal nézett vissza rá. Ivott egy kortyot, azután, amikor úgy vélte, hogy nem néz senki sem errefelé, Izabellához hajolt, és a haja alatt megcsókolta a nyakát.