1

A tekervényes, végtelen hegyi úton, amely Halics városa felől vezetett az Uzsoki-hágó felé, hosszú kocsisor haladt. Valamennyi szekér nehéz terhet gördített, óvatos lassúsággal igyekeztek a lejtőkön fölfelé, amikor pedig az út lefelé hajlott, a kocsisok leugráltak, és két kézzel tartották vissza az igáslovakat, hangos káromkodások közepette ügyelvén, hogy a letakart holmik le ne essenek. A kocsisor mögött lovas vitézek léptettek, szemük a kocsikon és a kocsisokon, hogy nyomban megtorolják, ha valami drága jószág összetörnék az út kövein.

Augusztus eleje volt, és ilyenkor még a magas hegyek között is izzasztó a meleg. A vitézek mégis vértesen és sisakosan ültek a nyeregben, mert nem lehet tudni, hogy ezen a tájon nem csapnak-e rájuk a hegyvidék rablói. Ha lakott helyen haladtak át, akkor meg éppen tanácsos harciasan megjelenni, hogy a lakosság akadékoskodás nélkül adjon eleséget.

A lovas menet élén ékes páncélú lovagok haladtak, nyomukban egyszerűbb fegyverzetű szerviens vitézek hosszú sora következett. Valamennyinek az arcán derű vagy éppen jókedv ült. Hazafelé tartottak. A kocsik gazdag zsákmányt cipeltek előttük: templomi drágaságokat, úri házak bútorait, fegyvereket, nehéz ezüstedényeket; itt-ott összegöngyölt, színes szőnyegek sarkai kandikáltak ki a szekerek takarói alól. Ez a sok értékes holmi most már mind a győztes lovagoké, valami kevés még a szerviens vitézeknek is jut belőle.

Legelöl a két vezér lovagol: Borsa nembéli Mika ispán, vértjére hulló hosszú szakállával és a hosszú orrú Tomaj Dénes, a besenyő herceg. Utánuk két fiatal lovag: Mika úr fia, Tamás és Miskolcz-nembéli Úrfia János, akit vitézi tetteiért nemrég ütöttek lovaggá.

– Megpihenhetnénk – mondotta Tomaj Dénes. – A kocsisok ugyancsak kifáradtak.

– Majd a legközelebbi faluban – felelte Mika úr ott majd vendégeskedünk is. Nincs már messze. – Mika ispán több ízben vezetett már hadat Halicsba, kiismerte magát a tájon.

Tomaj Dénes megvakarta hosszú orra hegyét:

– Ezen a koldus vidéken aligha csapnak pompás lakomát számunkra. Együk inkább a magunkét.

Dörmögve nevetett a szakállas ispán:

– Én ugyan nem eszem a magaméból, amíg a másét is ehetem. A legkoldusabb falu is ki tud izzadni egy lakomát.

A besenyő herceg vállat vont. Szeme körülkalandozott a tájon. Az út mentén keskeny zabföldek húzódtak, jeléül annak, hogy valóban nem lehet messze a falu. Odahaza már régen learattak, de itt a magasban most sárgul a sovány gabona. Aratáskor néha már leesik az első korai hó is. Túl a zabföldeken pedig jobbra is, balra is, előre is, hátra is erdők és újra erdők. Zöld fenyvesrengeteg borítja a magasba nyúló hegyeket, s a hegyek közti mély völgyeket is. Sok rablót rejtegetnek a határtalan erdőségek.

– Túl lehetnénk már a határon – mondotta később Tomaj Dénes. – Nem szeretném, ha az utolsó napon még egyszer verekedni kellene. Nekem elég volt már a halicsi dicsőségből.

Szavát mögötte is meghallották. Tamás nevetve mondotta, hogy ő bizony még egyszer alaposan kiverekedné magát. Csak jöjjenek azok a rablók.

– Még jobb lenne, ha Danilo lovagjaival találkoznánk. Azoktól zsákmányolni is lehetne – tette hozzá magabízó derűvel János, az új lovag.

Mika ispán nyugodt hangon magyarázta nekik, hogy az orosz lovagokkal nem találkozhatnak itt, a magyar király országának közelében.

– Messze vannak azok. Danilo hercegnek nemigen lesz többé kedve visszajönni Halicsba. Halics most már mindörökre a miénk. Nemsokára Lodoméria is a miénk lesz. Ha már Andreásnak nem sikerült elnyelnie Rámát, Epiruszt és Bulgáriát egészen a bizánci határig, legalább ezt az orosz földet mégiscsak megszerzi.

A besenyő herceg vékony ajkai körül gúnyos mosoly játszott:

– Végül még megszereted Andreást.

Mika ispán végigsimogatta hosszú szakállát.

– Nem kell ehhöz megszeretnem. De amíg lehetőséget ad a gazdag zsákmányra, nincs semmi bajom vele. Te talán bánod, hogy annyi szekér drágaságot viszel haza?

Tomaj Dénes nem felelt. Béla királyfira gondolt, aki bizalmasai közt váltig hangoztatja, hogy ezek a hódító háborúk isten ellen való bűnös cselekedetek. Vajon honnét tudja ezt az a tapasztalatlan ifjú? Őt talán nem hevíti a hadidicsőség? Vagy csupán azért, mert apja, a király szüntelen hódításokra gondol, ő ezt is bűnösnek tartja, mint Andreás minden tettét és gondolatát? Vagy azért, mert nagyatyja, az öreg Béla sem volt hódító szándékú király? Annyi bizonyos, hogy Béla királyfi nem helyesli ezt a szüntelen halicsi háborút, nem kívánja Lodomériát sem elfoglalni, és azt hangoztatja, hogyha ő lesz a király, békességben fog élni szomszédaival.

Tomaj Dénes nem jószántából jött el Mika ispánnal a halicsi hadjáratra. De észrevette, hogy az udvarban gyanús híre kezd lenni. Lehet, hogy Apod fia Dénes, az a cselszövő tárnokmester terjeszti róla a suttogó híreket. Annyi bizonyos, hogy a besenyő herceget gyanítják a királlyal ellenzékeskedő titkos párt lelkének, úgy vélik, ő tüzeli Béla királyfit az apja ellen. Holott Bélát igazán nem kell bujtogatni, kisgyermekkora óta nem szereti mosolygós, ábrándozó apját. Nem tudja megbocsátani neki anyja halálát. Fiatal mostohaanyját is gyűlöli. De hát az egész udvar tudja, hogy a komor királyfi Tomaj Dénest tartja legjobb és leghűségesebb barátjának, ő az egyetlen ember, akitől tanácsot is elfogad. Hihető hát az is, hogy az egész Béla-pártnak ő adja a tanácsokat. Ezért kellett valahogyan azt a látszatot kelteni, hogy hűséges ő a királyhoz, s emellett a veszedelmeket rejtő udvartól is távol lehetett egy ideig, amíg el nem csendesedik a körülötte kavargó szóbeszéd.

Béla királyfi is belátta, hogy helyes dolog, ha Dénes elmegy a halicsi hadjáratra. És ha már elment, vitézül harcolt. És ha mások is zsákmányoltak, ő is kivette a maga részét. Közben azonban sokszor gondolt arra, amit Béla körében sokan hangoztattak, hogy minden hódító háború újabb ellenségeskedést szül, és bosszúálló haragra ingerli a szomszédokat. Andreás tanácsosai azonban lelkesen akarták a háborút, s akarják a további háborúkat is. És lám, még akik nem is kedvelik a királyt, mint ez a nagy szakállú bihari ispán, az is megenyhül iránta, amint bőven zsákmányolhat a meghódított városokban. Lehet, hogy mégis Andreásnak van igaza, aki ezzel maga mellé állítja ellenségeinek nagy részét is? Tomaj Dénes nem tudott magamagának válaszolni. Ezért nem válaszolt Mika ispánnak sem. Az ispán azóta tovább beszélt, magyarázta az ifjú lovagoknak, hogy itt ugyan rablókkal sem igen fognak találkozni. Ki merné a magyar király jól felfegyverzett győztes lovagjait megtámadni a határ közelében?

– Milyen közel vagyunk a határhoz? – kérdezte Tamás az apját.

Mika ispán pontosan meg tudta mondani.

– Nemsokára Jablonicán leszünk. Ott fogunk megpihenni. Utána meredek kapaszkodó következik, és a másik oldalon erős lejtő lefelé. A domb lábánál Szokolikiba érkezünk. Ha kocsik nélkül volnánk, onnét egyenesen tarthatnánk Siankinak, de simább a kerülő út. Tehát elfordulunk Javorov felé, és onnét a lankásabb lejtőn megyünk Siankiig, oda már csak néhány kőhajítás az uzsoki véghely. Uzsok pedig már az Abáék birtokához tartozik. Aba Demeter háza népe örömmel fog fogadni. Bizonnyal várnak is Uzsok táján. Bizonnyal sajnálják, hogy Demeter nem jött haza velünk. De mégiscsak örülnek, hogy ő maradt Halicsban a király legfőbb tanácsadójának. Hiszen így még gazdagabb szekerekkel fog majd hazatérni.

A fel-alá lejtő út kiegyenesedett, a kocsik valamivel gyorsabban haladtak, nyomukban a lovasok is sietősebben léptethettek, és szemük elé tűnt a faházas falu.

Tomaj Dénes kimeresztett szemekkel figyelt, fejét csóválta:

– Vajon miféle lakomát fognak itt főzni nekünk? Hiszen maguknak sem főznek. Egyetlen ház fölött sem látni füstöt, pedig erősen dél felé jár.

Mika úr is csodálkozva bólintott:

– Mi az ördögöt csinálnak akkor? Hiszen a földeken sem munkálkodik egy fia lélek.

Haladtak a falu felé. Az út mentén sovány, meghajlott almafák tűntek fel, a házak már külön-külön látszottak. A falu utcájába is be lehetett látni. Sehol egy teremtett lélek.

– Mind elbújt a viskójába – dörmögött az ispán. – No, majd kipiszkáljuk őket.

De még csak kutyaugatás sem fogadta a kocsisort.

A kocsisok megálltak a falu határában, olyan félelmetes volt a csend.

– Hej, mi az ott elöl? – rivallta Mika ispán, és előrelovagolt.

– Üres falu ez, uram – mondotta tiszteletteljes hangon az első kocsis. – Az ajtók is tárva-nyitva. Még a kutyát, macskát is elvitték innét.

Jablonica olyan néma volt, mintha temetőben járna az ember. Értette már Mika ispán. A lakók megneszelték, hogy magyar sereg tart hazafelé, és szétszéledtek, elbújtak az erdőben, magukkal vitték mindenüket, egyetlen csirke nem maradt az udvarokon, de még az almafák gyümölcsét is leszedték. Itt ugyan nem várja senki sem lakomával a hódító vitézeket.

– Úgy látszik, a magunkét fogjuk enni – mosolygott Tomaj Dénes.

Mika ispán arcán látszott, hogy bosszankodik. Nem várt ő itt bőséges lakomát, de bőszítette, hogy a nyomorúságos parasztok most bizonyára jót nevetnek az ő rovására.

– No, nem fogtok nevetni!

Kiadta a parancsot, hogy hajtsanak be a faluba.

Megálltak a fából összerótt templom előtt. Annak is tárva volt az ajtaja. Mika ispán amúgy lovon beléptetett, fejét le kellett hajtania, mert a szemöldökfa alacsonyan volt. A kis templom is üres volt, még az oltárt is elvitték magukkal a falu lakói.

– No, nem fogtok nevetni – ismételte dörmögve magában. Odakint a vitézek és a kocsisok már tüzet raktak a házak kerítéseiből. Főzték, amit magukkal hoztak. Tamás és János, a két fiatal lovag éhesen türelmetlenkedett a kondér mellett. Tomaj Dénes is készülődött az ebédre. A szakállas ispán azonban nem volt éhes. Dühös volt. Sürgette a vitézeket, hogy gyorsan főzzék, gyorsan egyék azt a levest, azután induljanak már. Nehéz út következik még, és estére Uzsokon akart lenni. Sejtette, hogy most már odáig mindegyik falut ilyen üresen találják.

– No, de nem fognak nevetni!

Mikor azután a kocsisok már visszakászálódtak a szekérre, és a vitézek is nyeregben ültek, kiadta a parancsot:

– Felgyújtani a falut! Felgyújtani a vetést! Ne maradjon egy almafa sem! És egészen Uzsokig felgyújtunk minden falut, és minden vetést. Nem fognak nevetni rajtunk.

Tomaj Dénes hosszú orrát húzogatta. Arra gondolt, hogy vajon a visszatérő parasztok, akik házaik helyén üszkös romokat fognak találni, milyen szeretettel gondolnak majd Aba Demeterre, a Halicshan maradt helytartóra és vitézeire... És mit fognak csinálni ezek a parasztok, ha egyszer Danilo herceg lovagjai élén mégis vissza bátorkodik jönni Halicsba?

De nem szólt. A had vezére Mika ispán volt. Ha tiltakozik, annál mérgesebb lesz. És mi célja lenne veszekedni a szakállas ispánnal, ha úgysem másíthatja meg a szándékát?

Mikor a falu már magas lángokkal égett mögöttük, Mika ispán arcára is visszatért a derű. A fiatal lovagok gyönyörködve néztek hátra az ég felé nyúló piros lángokra és fekete füstgomolyra. A kocsisok némák voltak. Tomaj Dénesnek hogy, hogy nem az jutott eszébe, hogy azok a kocsisok talán hazagondolnak, a maguk falujára. De nemsokára a kocsisok megint hangosan kezdtek káromkodni, mert az út hirtelenül meredeken fordult a hegyhát felé. Jablonicából mögöttük már csak a tűz, és fölötte a fekete füstfelhő látszott.

2

Halics városának falait romba döntötte a háború. Az utóbbi évek alatt az egész tartomány több ízben cserélt gazdát: hol a magyar lovagok szorították ki az országból Romanovics Danilo herceget, hol meg az orosz lovagi hadak kergették ki az országból a magyar király vitézeit. Halics városát mindig ostrommal kellett megvenni, ez volt az egész tartomány kulcsa. A többszöri ostrom után a falak már nem szolgáltak védelemül, és a hegyek között fekvő város házainak jó része is omladék volt. Erődítményre azonban szükség volt, nemcsak azért, mert Danilo herceg bizonnyal nem adta fel a reményt, hogy országát visszaszerezze, hanem még inkább azért, mert nem lehetett kiismerni a magyar király hűségére tért bojárok igazi szándékait. Itt volt Zvenigorod úr, Halics leggazdagabb, leghatalmasabb birtokos ura. Ő elismerte urának Kálmán herceget, Andreás király tizenegyesztendős fiát, akit Halics királyául koronáztak. Leborult a gyermek elé. De vajon lehet-e bízni benne? Azután azt sem lehet tudni, hogy a Danilóhoz hűséges lovagok mind elmentek-e urukkal, s nem leskelődnek-e a sűrű erdőkben, csak az alkalomra várva, hogy rácsapjanak az idehozott gyermekkirályra és hadi népére. Annyi bizonyos, hogy Aba Demeter úr, aki Kálmán király nevelője, legfőbb tanácsadója, illetve Andreás helytartója volt, nem nézte aggodalom nélkül az elfoglalt országot. A városfalakat felépíteni, ehhez hosszú idő kellett, addig is szükség volt biztonságos királyi otthonra. Ezért Demeter Halics legvastagabb falú épületét, a híres nagy székesegyházat várrá alakította át. Sáncot ásatott köréje, a kapuhoz felvonóhidat építtetett, a berendezést kirámolta, és hazaküldötte magamagának; a tágas templomhelyiséget pedig falakkal szobákra osztotta, s bebútorozta az orosz úriházakból elvitt legszebb berendezési tárgyakkal a gyermekkirálynak és menyasszonyának. Kálmán király hétéves menyasszonya, Salome hercegnő is velük volt. A leány édesapja, a lengyel Lesko herceg ragaszkodott ehhez, hiszen ő is segített Andreásnak megszerezni Halicsot, hogy leánya idővel halicsi királyné legyen. Lakjék hát csak együtt már most a tizenegyéves vőlegény és a hétéves menyasszony. Szokják csak meg, hogy együtt uralkodnak, növekedjenek bele együtt királyi hatalmukba.

Demeter úr nem örült annak, hogy a két gyermekre kell vigyáznia. Váltig hangoztatta, hogy ha mégis valami baj történnék, akkor nehezebb menekülni két kisgyermekkel. Sokkal több a gond a gyermek királyi jegyespár jelenlétében. A székesegyház várrá alakítására is főleg azért volt szükség, mert a királyi hadak nem lehetnek folyton-folyvást a városban, hogy vigyázzanak rájuk. Jól tudta Demeter, hogy a lakosság körében nagy felháborodást keltett a régi templom átalakítása. De mit tehetett volna? A városfalak romokban. A többi épület nem alkalmas a védelemre. Várra pedig szükség van, mert a határtalan erdők mélyén ismeretlen veszedelmek lappanghatnak. Demeter úr, ez az udvariasságáról és körültekintő okosságáról nevezetes lovag, jól érezte, hogy idegen földön vannak, ahol az ember még csak azt sem tudja igazán, hogy ki az ellensége. A parasztokon kívül mindenkitől tartott. A parasztoktól azonban az volt a véleménye, hogy azoknak igazán mindegy, hogy legfőbb urukat Romanovics Danilónak hívják-e vagy Andreás fia Kálmánnak.

Mikor úgy látszott, hogy a háború győztesen befejeződött, és a királyi sereg egy része Borsa Mikával és Tomaj Dénessel meg a többi lovaggal az élén hazaindult, irigyelte is őket. Talán, ha nagyon akarta volna, Andreás neki is megengedi, hogy hazatérjen, hiszen a halicsi háború kezdete óta ő volt a kis Kálmán gyámolítója. Mégsem ment, ki akarta használni, hogy törekvései végre sikerrel jártak, és valójában ő a korlátlan ura egész Halicsnak. Úgy vélte, hogy ő többet érdemel, mint az a néhány szekérnyi zsákmány, amit a hazatérő lovagok magukkal vittek. Remélte, hogy néhány békés hónap alatt annyi arany- és ezüstneműt szedhet össze, amennyivel talán még a Keánoknál is hatalmasabbá válhat. Ezért hát maradt, de aggodalma csak növekedett attól a naptól fogva, hogy régi bajtársától, Mika ispántól elbúcsúzott.

Igaz, jó nagy sereg maradt mellette, és a had vezére, Füle úr, az érmelléki báró, bátor férfiú volt.

Az udvarias, halk szavú, sima képű és szürkésen ősz bajuszú Demeter mellett a daliás Füle olyan volt, mintha egészen más világból került volna a királyi szerviens hadak élére. Füle ölesnél magasabb, csupa izom ember, bozontos barna szakállat viselt, hangosan beszélt, és harsogva nevetett. Soha semmiért nem aggodalmaskodott. Egyedül fel tudott emelni egy lovat. Olyan kardot kovácsoltatott magának, amelyet más két kézzel is alig tudott megemelni. Ha Demeter aggodalmairól beszélt, Füle nevetve legyintett, és azt mondotta:

– Egy kő sok cserepet tör. Éles szablya kell, jó paripa, azután jöhet annyi orosz, amennyi csak akar.

Zvenigorod, a Kálmán hűségére tért bojár, egyszer mosolyogva jegyezte meg, hogy Füle úr azt képzeli, egymaga képes volna elfoglalni az egész világot, és ráadásul kimeríteni a tengert. Az ilyesmit azonban csak Demeternek mondotta, aki hangtalanul mosolygott erre. Fülének nem mondták a szemébe, mert nyomban kirántotta volna szörnyűséges kardját, ő nem volt kíváncsi rá, mit mondanak róla a halicsiak. És a halicsiak általában nem is beszéltek. Csöndes volt a város, és hallgatott a tartomány. A házak meg voltak rakva magyar vitézekkel, az utak mentén a magyar király fegyveresei álltak, a parasztok gabonája a gyermekkirály táraiba folyt, és az ezüst adó jól őrzött szekereken ment a magyar király országába.

Füle úr nem volt kíváncsi, hogy mit beszélnek egymás közt suttogva a halicsiak. Demeter úr szerette volna tudni, de sejtette, hogy ezt senki sem mondja meg neki, még ez a hosszú, hímzett köntösben járó szürke szakállas Zvenigorod sem, holott ő volt az első, aki Kálmán király hűségére tért, és a koronázáskor térdre borult előtte.

De sejtette Demeter, hogy nem egy halicsi házban és a határtalan erdők rejtekein is suttogó ajkak Romanovics Danilo nevét foglalják imáikba.

3

A Füle úr seregének tisztjei között volt egy erdőelvi lovag, Ipolynak hívták. Odahaza birtoka, felesége, családja volt. Földje közel feküdt Keánék végtelen birtokához. Keán Gyula úr tehát elvárta volna tőle, hogy felcsapjon hozzá familiáris vitéznek. Ipoly azonban a királyon kívül nem akart senkit se szolgálni. Gyula úr úgy állott bosszút rajta, hogy elintézte, hívják csak Ipoly lovagot minduntalan háborúba. Ha szolgálni akarja a királyt, hát szolgálja szüntelenül. Budáról nemegyszer pecsétes levéllel futott lovasvitéz Erdőelvére. Ebben a levélben azoknak a neve állott, akiket a király név szerint küld a halicsi háborúba. Ipoly először még örült is a tisztességnek. De alig tért haza, máris újra mennie kellett. Míg távol volt, a gazdasága szegényedett. Az asszony keze nem volt elég kemény, a termés is rossz volt közben. Ipoly egyszer csak azon vette észre magát, hogy miközben folyton-folyvást távol van hazulról, még el is adósodott. Ezen csak úgy lehetett segíteni, ha maga is bőségesen kiveszi részét a zsákmányolásból. De valahogy rossz zsákmányszerzőnek bizonyult. Győztes csata után ugyan szívesen osztozkodott a közösen szerzett holmikon. De megalázónak érezte, hogy ő, a lovag bemenjen egy paraszt házába, s onnét elvigyen valamit. Úri házakban pedig csak vendégeskedni szeretett. Mikor bevonultak Halics városába, mint a többi zsákmányoló vitéz, ő is kiválasztott magának egy módosnak látszó házat, betörette a kapuját, és belépett, hogy elvigye, ami elvihető. Hanem, ahogy a szobába belépett, két rémült, halálra sápadt asszonyt és három kisgyereket talált ott. Azon nyomban az jutott eszébe, hogy bizonyára ugyanilyen rémült arccal fogadná a hódítót az ő édesanyja és az ő felesége. Megállt, rámosolygott az ijedt háziakra, s minthogy a hadjáratok alatt már valami keveset megtanult oroszul, kedves szóval egy pohár innivalót kért tőlük, azt felhajtotta az egészségükre, majd azt a tanácsot adta nekik, hogy rejtsék el jól az ezüstneműiket, mert akadhat esetleg valaki, aki elveszi. Ezzel lovagi udvariassággal köszönt, és elhagyta a házat.

Ilyen módon természetesen az otthoni gazdaság tovább szegényedett. Ipoly tudta már, hogy ő ugyan Halicsban nem fog meggazdagodni. De annak sem látta értelmét, hogy tovább is itt maradjon. Vitézül végigharcolta a háborút. Most azután már Andreás királyé Halics. Mi keresnivalója lehetne itt tovább? Vágyódott a felesége után is. A vitézek gondtalanul szereztek gyönyörűséget a meghódított ország asszonyainál. Bizonnyal Ipoly is így tesz, ha nem kell folyton arra gondolnia, hogy mi lenne, ha nem ők volnának a hódítók. Mindig csak azt képzelte el, hogy az ő otthoni házába lép a követelőző idegen lovag, és az ő feleségénél keres gyönyörűséget. Bizonyos volt benne, hogy történjék akármi, ő széthasítaná annak a hódító lovagnak a fejét. Így hát nagyon méltányosnak érezte azt is, ha egy-egy felháborodott férfi élete kockáztatásával, vagy éppen élete feláldozásával baltát emelt a betolakodó vitézre.

Füle úr hangosan nevetett Ipoly különös tartózkodásán. Érthetetlennek tartotta, hogy a csatákban oly bátor férfi miért nem szerzett eddig elegendő zsákmányt, s miért tartózkodik a halicsi asszonyoktól. Kinevette, de bosszantotta is. Mintha Ipoly különbnek tartaná magát a többieknél. Gúnyosan szent remetének nevezte. Ezért azután Ipoly is indulatos haraggal gondolt a vezérre. Tudta hogy tőle hiába kérné, engedje haza, csak azért sem engedné. Így hát Demeter úrtól remélt segítséget. El is ment hozzá. Elmondotta hogy milyen régóta szolgálja hűségesen Andreás király háborúját. Kérte, hogy most már engedjék haza, hiszen a sereg jó része Mika ispánnal úgyis hazament.

Demeternek azonban már az sem tetszett, hogy Borsa Mika és Tomaj Dénes vitézei elmentek. Több, sokkal több megbízható vitézt akart maga körül tudni. Nagyon kedves volt Ipoly lovaghoz de kereken kijelentette, hogy innét addig egyetlen lélek sem mehet haza, amíg Budáról új hadakat nem küldenek.

Igyekezett a lovag lelkére beszélni. Elmondta, milyen fontos hódítás ez. A magyar királyok több mint száz éve igyekeztek elfoglalni Halicsot. De hol vereséget szenvedtek az orosz fejedelmektől, hol saját lovagjaik tagadták meg az engedelmességet. Igen, II. István király korában történt, nem egészen itt, hanem a messzi Lodomérnál, hogy a magyar lovagok egyszerűen cserbenhagyták a királyt és hazamentek. Nem is tudtak győzni több mint száz éven át. De most végre a miénk Halics, vigyázzunk hát a magunkéra. Lehet, hogy most már Lodomériára is sor kerül. Ezeken a területeken pedig minden leleményes ember nagy zsákmányra tehet szert. Figyelje csak Ipoly, hogy még az egyszerű szerviens vitézek, sőt a paraszti fegyverhordozók és kocsisok is mennyi mindent szereztek maguknak, a lovagok meg kocsiszámra hordják az ország kincseit. De ez csak azért lehetséges, mert itt vigyázunk, nehogy Danilo visszatérjen. Megértheti hát Ipoly is, hogy egyetlenegy lelket sem engedhet haza.

Ipoly ebből a hosszú, okosan elmondott beszédből igazán annyit értett meg, hogy valamikor régen II. István lovagjai, amikor a király szépszerével nem akarta hazaengedni őket, egyszerűen otthagyták urukat és hazamentek. Kifelé menet a templomból átalakított vár felvonóhídján elhatározta, hogy amint lehet, megszökik. Hazamegy Erdőelvére a családhoz, neki elege volt Halicsból.

Nem gondolta volna azonban, hogy oly hamar és oly váratlan veszedelmek között fogja átlépni az áhított uzsoki határt.

Mikor a vár hídján haladt kifelé, latolgatván a lehetőségeket, miként kérje el magát Füle úrtól, és éppen arra gondolt, hogy talán adószedő útra indul néhány fegyveres élén., s eközben talál alkalmat a menekülésre, azt vette észre, hogy a város terén nagy a zsibongás. Főleg vitézek tolonganak, de jó néhány helybéli bámészkodó is ott figyel a házak között. Valakit körülállnak, úgy látszik, az valami érdekes dolgot mesél. Ipoly meggyorsította lépteit, hogy hallja, miről folyik a szó. A hír azonban füléig hatolt, mielőtt elérte volna a sokaságot:

– Itt van az orosz! Annyian vannak, mint égen a csillag, réten a fűszál. Ha fel nem tartjuk, délidőre elérik Halics falait.

Azokat a falakat pedig nem lehet védeni – tudta ezt Ipoly is, tudta ezt mindenki.

Odasietett a sokadalomhoz. Az ide-oda beszédből azután kihámozta, hogy nemcsak Danilo herceg tért vissza lovagjaival és lovagjainak csatlósaival, de vele van a novgorodi fejedelem is, akit vakmerő Misztiszlávnak neveznek, az pedig hozza magával töméntelen hadinépét. És ahol a seregek elhaladnak, ott a falvak népe kimegy elébük, s meghajol Misztiszláv és Danilo előtt. De a bojárok is előjönnek udvarházaikból, és bocsánatért esdve térdepelnek az út porába. A fejedelmek pedig megbocsátanak a bojároknak, ha visszatérnek Romanovics Danilo hűségére.

Mialatt a téren erről beszéltek, megbolydult az egész város. Kürtök fújták a riadót, vitézek siettek szállásuk felé, hogy felkészüljenek. Valahonnét előrobogott Füle ispán, oldalán hatalmas kardjával; szinte legázolta az embereket, úgy igyekezett a várba. Lova alatt döngött a híd fagerendája.

A várban Aba Demeter aggodalmas arccal ült le, várta, mit tanácsol Füle. A szakállas érmelléki báró most sem ijedt meg. A padló márványához csattogtatta kardját, úgy beszélt. Nincs más tennivaló – vélte –, mint a sereg zömével egyenest szembefordulni Misztiszláv fejedelemmel, és megütközni vele. El sem tudta képzelni, hogy az ütközet másképp is végződhet, mint győzelemmel. Azután majd vissza lehet fordulni, és megtisztítani az egész országot a lappangó ellenségtől is, meg lehet büntetni a bojárokat is. Zvenigorod úrnak pedig mindenképpen el kell mennie Füle seregével, hadd lássák a halicsi urak, hogy a leghatalmasabb bojár hűséges a királyához.

Ezt Demeter is helyeselte. Ámde Zvenigorodnak nyoma sem volt. Amikor hívatták, kiderült, hogy tegnap este titokban elhagyta Halicsot. Ő tehát már tegnap tudta, hogy Danilo Misztiszlávval együtt közeledik.

E hírre Demeter lelkére még súlyosabban feküdt az aggodalom. Most irigyelte csak igazán Borsáékat meg Tomaj Dénest, hogy azok már otthon vannak. De aggódott a két gyermekért, a királyi jegyespárért is, hiszen Andreás őreá bízta azokat: nélkülük nem térhet haza innét.

Füle azonban változatlanul bizakodó volt. Javallta, hogy Demeter az otthon maradókkal zárkózzék a várba, húzassa fel a hidat. Jól megerősített hely ez, kis erővel is sokáig tarthatja magát. A többi odakint a Füle vezette vitézek dolga lesz.

Mire a nagy kardú ispán lova kifelé dübörgött, nyeregben ült a királyi sereg. Ipoly is közöttük volt.

Kürtök rivalltak, harsonák harsantak, kopják hegyén meglebbentek a kis zászlók. Füle ispán a sereg élére ugratott, kirántotta két embernek is nehéz, óriási kardját, és előremutatott. Erre megindult a sereg, és döngve, dübörögve vágtatott ki Halics városából.

Mögöttük becsukódtak az ablakok, a városbéliek némán várták, mi következik.

A székesegyházból átépített várban pedig felhúzták a hidat. A tornyok keskeny ablakainál éber szemű íjászok helyezkedtek el. A nagyterem színes ablaka alatt sápadt arccal állott Demeter úr.

A szomszéd szobában két gyerek azt játszotta, hogy ők Halics urai, s az ország népe hódolva járul elébük.

4

Az ütközet 1219. augusztus 14-én volt.

Vakmerő Misztiszláv, a novgorodi fejedelem, nem akart hosszú csatározásokba bocsátkozni. Amikor kinyújtotta kezét a földönfutó ifjú, Romanovics Danilo felé, tudta magáról, hogy képes egy csapással visszavenni Halicsot, amelyet hol magyar, hol lengyel urak akarnak kiszakítani az orosz fejedelmek országai közül. Misztiszláv bátor és okos vezér volt. Nem akart semmit kockáztatni. Ezért hát nemcsak a maga hadait hozta, hanem a kun szövetséges lovon nyilazó nemzetségeit is. Nem is készülődtek sokáig, nehogy Halicsban megneszeljék, mi készül. Elküldte titkos követeit a bojárokhoz, felszólítva őket, hogy kegyelem fejében pártoljanak vissza, de azonnal, mert holnapra már nincs bocsánat. És közben már maga is benyomult Halics erdős hegyvidékére.

A bojárok mind melléje álltak. Csak a hódítókkal kellett megütköznie. Füle pedig egyenest a karjai közé szaladt.

Rövid volt az az ütközet. Füle és vitézei egyszer csak azon vették észre magukat, hogy a magaslatokról és a völgyek mélyei felől mindenünnét omlik rájuk az ellenség.

Ipoly csak napok múlva tudott számot adni magának arról, hogy mi is történt. Arra emlékezett, hogy dárdája kettétört az első összecsapásnál, és ettől kezdve csak kardjával viaskodott. Adott is sebet, kapott is sebet. Belé is bátorságot öntött, hogy folyvást ott látta a kavargás közepette Füle ispánt, kiemelkedvén a többiek közül, amint halálos csapásokat osztogat rettenetes kardjával. De egyszerre csak az emberáradat elborította az üvöltve hadakozó vezért. Valahonnét pányvát vetettek rá, alatta leszúrták a lovát, és ő maga a földre bukott. Rémült üvöltés követte bukását. Nem tudták, él-e, vagy meghalt. De eltűntén megingott az egész sereg. Ipoly egyszerre csak azt vette észre, hogy ő maga is rohanvást menekül Halics irányába, előtte is, mögötte is lóhalálában futó vitézek... és utánuk üvöltve, dobogva, trombitálva az oroszok. Hátulról csak úgy süvített közébük a sok nyíl: a vágtatva nyilazó kunok halálos üdvözletei. Itt is, ott is lefordult valaki a lováról, s az üres nyergű ló futott tovább velük.

Végre egy kis előnyt nyerhettek, az üldözők elmaradtak mögöttük. Azoknak nem volt olyan sietős az útjuk, úgyis elérik Halicsot.

Ipoly nem emlékezett, mennyi ideig tartott ez a hajsza, a néma falvak gyorsan váltották egymást, völgyek nyíltak és zárultak előttük, útjuk hol fel-, hol meg lefelé vezetett... és egyszerre csak látszott már a halicsi vár magasba szökő tornya. Az ott a menedék.

De még mielőtt Ipoly eljuthatott volna a város teréig, ahonnét a híd a várba vezetett, elszörnyedő ordítás hangzott fel. A hidat, amelyet jöttükre leeresztettek, egyszerre odabentről felhúzták. Talán többen nem fértek a várba, talán Demeter úr a toronyból meglátta, hogy feltűnt az ellenség is és félt, hogy az is berobog a leeresztett hídon... a tény az, hogy a menekülő sereg jó része kiszorult.

A toronyból ugyan kiabáltak valami olyasmit, hogy forduljanak meg, és álljanak ellent az ellenségnek, de Füle eltűnése óta erre senkinek sem volt kedve. És amint a város határában felhangzott az orosz lovagok harci kiáltása, a várból kiszorult vitézek – mintha parancsszóra tennék – sebes vágtatással indultak el az uzsoki országúton ... hazafelé. Ipoly utólag gondolta, hogy bizonnyal másoknak a fejében is megfordult már azelőtt is a hazamehetnék.

Gyorsan haladt előre a vezér és vezényszó nélküli sereg. Városok ablakai kérdően néztek utánuk, falvak lakói ijedten menekültek előlük. De később a lakott helységek lakosai már kiálltak, s úgy néztek utánok... Ide már, úgy látszik, elröppent a hír, hogy menekülnek.

Mikor már úgy tudták, hogy elég közel van a határ, meglassították az iramot. Még egy-két falu, még egy-két nekikapaszkodás a meredek hegyoldalnak, s Uzsok után már ereszkedhetnek le a hazai síkságra. Senki se bánta már, mi történik Halicsban a királyi gyermekekkel, Demeter úrral. Ipoly örült is, hogy kinn rekedt a várból, így most hazaér.

(Sokáig nem is tudták meg, hogy Halicsban a királyi gyermekek Demeter úrral és az egész ott rekedt sereggel együtt, Misztiszláv fogságába kerültek, és jó időbe tartott, amíg Andreás király pénzzel, fogadalmakkal, házassági ígéretekkel nagy nehezen kiváltotta őket.)

A haza határát azonban kevesen látták meg a menekülők közül, noha az a határ már alig néhány ugrásnyira volt. Azon a meredek hegyoldalon, amely a felégetett Jablonica üszkös romjaitól vezetett a magaslat másik oldalán fekvő Szokoliki felé, kétfelől megrohanták az erdőben bujkáló parasztok a hazatartó lovasokat. Ezeknek a parasztoknak a házait, gabonáját égette fel Mika ispán, nincs még két hete sem. Azóta vártak összezárt ököllel bosszúra a földönfutóvá tett falusiak. Kapákkal és fütykösökkel álltak lesben az út két oldalán.

Sem Ipoly, sem a többiek nem tudták, kik törnek rájuk, és miért törnek rájuk, oly elszánt indulattal. De megint kardot kellett rántani és vagdalkozni. Sok sebtől vérezve, de élve és ép tagokkal került ki Ipoly nagyon kevés társával ebből az erdei csatából. Lova is odaveszett, és rohant lélekszakadva, most már meg sem állva, amíg Uzsok előtt a magyar király vámosai nem álltak elébe. Ott kiejtette kardját a kezéből, és a megdöbbent fegyveresek karjai közé hullott. Majd az útkanyarulat felől újabb és újabb elcsigázott, vánszorgó sebesültek tűntek elő. Összesen sem voltak húszan. Ennyi maradt meg Füle ispán hódító seregéből.