Pósa szeretett elbeszélgetni Betlennel. Nemcsak azért, mert az könyvek között élő, tudós ember volt, hanem azért is, mert évek óta csak vele beszélgethetett magyarul. Noha latinul és franciául már ugyanúgy tudott, mint anyanyelvén, és a nehezebb szövegeket – görögöt vagy éppen hébert és arabot – már magányos olvasások idején is latinra fordította magának, és néha franciára, ha ifjabb diákoknak magyarázott belőlük... mégis magyar volt az otthoni nyelv, ezen álmodott, és magányos sétáin így gondolkodott. Ha Betlen kanonokkal beszélgetett, a szavak kicsit az Avas vidéki házat is idézték.

Betlen kanonok egyébként egyre betegebb lett. Arca mindinkább beesett, bőre a pergamenhez lett hasonlatos. Régebben a diákok szokása szerint beretválta képét, de egy ideje ez is nehezére esett, ezért szakállt növesztett. Ez a szőrzet gyér volt, és idő előtt ősz. Beszéde is öregesen nyögdécselő, és minduntalan elfogta a száraz köhögés. Szenvedését azonban méltósággal viselte, sohasem panaszkodott, ámbár nézése és hanglejtése bárki számára elárulta, hogy tudja maga is: ideje megszámláltatott, és soha többé nem fog visszatérni hazájába, hiszen már az utazás fáradalmait sem viselné el. De úgy is viselkedett, mint aki már nem is gondol haza, és nem is kívánja többé látni az elhagyott gyermekkori tájakat.

Esténként Pósa gyakran beszélgetett el a káptalan könyvtárából nyugovóra hazaérkező Betlennel. A mozgalmas napok óta azonban erre nem maradt ideje, és nem is gondolt rá. A Bertával történt parti beszélgetés utáni napokon meg egyenesen kerülte az embereket. Tanulás és délutáni megbeszélés után elment magányosan sétálni a Szajna partjára, vagy ha elég korán volt, és a kőművesek még nem tették le szerszámaikat, átnézett a belváros szigetének terére, ahol egyre folyt a Notre Dame székesegyház építkezése. Ez a faragó, kopácsoló munka lekötötte figyelmét.

Itt találkozott össze Betlen kanonokkal.

A kőfaragók az alkonyat leszálltával éppen abbahagyták a munkát. Énekelve szedték fel ruháikat, és kis csoportokban mentek el. A mozgalmas tér kezdett kiürülni. Pósa leült egy félig kifaragott kőhasábra, amely alighanem valahol a párkányon fog helyet kapni. Ült, és nézte az oromzatnak végre már kibontakozó körvonalát. Közben látta, hogy közeledik feléje Betlen, csoszogó, nehézkes lépéseivel. Örült neki, fejében magyar szavak készülődtek kimondásra.

Betlen arca aggodalmas volt, látszott, hogy mondanivalója van Pósa számára. Közeledtére Pósa felállt, amaz szelíden megfogta a kezét, és maga is leülvén a faragott kőhasábra, szótlanul biztatta ifjabb barátját, hogy telepedjék mellé, s így valahogy kezdett el beszélni:

– Örülök, hogy kettesben lehetek veled, Pósa, mert másnak nem kell hallania, mennyire aggódom érted.

Sejtette Pósa, hogy a kanonoknak nem tetszenek az egyetemi ügyek.

– Mondd, Pósa, Istennek legszentebb szerelmére, mit csinálsz? Tudod-e, hogy mit csinálsz? Gonosz lázongók vezére lettél. Lelkedet elkárhozás, testedet büntetés fenyegeti. Bűnös lejtőn indultál el. Hogyan fogsz megállni rajta, ha azonnal vissza nem fordulsz? Ma még lehetséges ez, ma még kegyes karokkal vár a szerető egyház...

Pósa szeretettel nézte az aggódó, beteg arcot.

– Miért fordulnék vissza, Betlen, mikor helyes úton járok?

Amaz elszörnyedve nézett rá:

– Szavaid is káromlássá váltak. Anyádat, az egyházat tagadod meg.

Az anya idézése fellebbentette a régi képet: mintha gyerekkorában távolodnék a szülői háztól, hogy a közeli kolostor iskolájába menjen, ahol olvasni tanult. Mintha menne, hátra se nézve, de jól tudva, hogy ilyenkor az ablaknál ott áll az édesanyja. És ha mégis visszatekint, akkor az anyai kar felemelkedik, és búcsút int neki! Mióta az anya meghalt, Pósával nagyon gyakran történt meg, hogyha ezt vagy azt kellett cselekednie, feltette magának a kérdést, vajon ő helyesnek tartaná-e? Mikor a napokban ellenállott a kísértésnek, és Bertát a helyes útra térítette, esti gondolataiban úgy vélte, hogy anyja valahonnét a megdicsőültek közül mosolyogva néz le rá, és igent bólint neki. Ez az emlék fátyolozta hangját, amikor felelt:

– Hogy gondolod, Betlen, hogy én bármit is tettem volna vagy tennék az egyház ellen? Avagy az egyház ellenére volna, hogy önkormányzata legyen az egyetemnek, ami megvan a polgár-kommünöknek is?

Betlen rekedt volt az izgalomtól és aggodalomtól:

– Hát nem szörnyűség az is, hogy a kommünöket akarjátok utánozni? Ne tudnád talán, hogy a párizsi zsinat megbélyegezte a kommünöket? – és itt latinra fordítva a szót, szó szerint idézte a zsinat határozatát – „... azokat a szövetkezeteket, amelyeket az uzsorások szerveztek Franciaországnak csaknem minden városában, amelyeket közönségesen kommünöknek hívnak, s amelyek az egyházi igazságszolgáltatás felforgatását célzó ördögi szokásokat hoztak be”. – Majd megint magyarul folytatta. – Ti is fel akarjátok forgatni az egyházi igazságszolgáltatást.

Erre a jogászi érvelésre jogászmódon kellett válaszolni.

– Hidd el, Betlen, nem mi vagyunk a felforgatók, hanem a kancellária, amely a maga illetékességi körébe akar vonni minden ügyet, a nem egyházi ügyeket is.

– Hallgass! – emelte fel hangját Betlen. – Minden ügy egyházi ügy. Minden bűn Istent sérti, nincs joga másnak ítélkeznie, csak az egyháznak.

Pósát nem találta készületlenül ez az érvelés, hiszen maga előtt is sok mindent kellett már eddig is tisztáznia:

– De nem az egyház ítélkezik, hanem az egyházi bíróság, azaz legfelső fokon az egyházi kancellária. Ez pedig csak a bárók javát nézi, és ha egy nagyúr kifoszt egy kereskedőt, vagy ráteszi kezét a szomszéd nemes birtokára, akkor a kárvallott aligha kap igazságot ennél a bíróságnál.

Betlen hangja sírós volt, mintha könyörögne:

– Te kétségbe vonod az egyházi bíróság igazságosságát? Az uzsorások és az okvetetlenkedők jogait akarod védeni...

– A király is ezt teszi...

Betlen komoran mondotta:

– Az Úr elhomályosította a király elméjét. Fülöp Ágost letért a helyes útról, gyűlöli híveit, a bárókat. Még az eretnekek ellen se lépett fel kellő eréllyel. A király el fog bukni, mint elbukott a fáraó, akinek Isten megkeményítette szívét, hogy azután seregeivel együtt elpusztítsa. És te is ebben a seregben vagy. El fogsz pusztulni.

Pósa kereste az érveket a válaszhoz, de Betlen nem hagyta szóhoz jutni. Előbb köhögni kezdett, utána fáradtan lihegett, hanem amikor végre megint nyugodtan lélegzett, folytatta:

– A te szemeid elvakultak. Bűnös társaid közt vagy folyton, nem látsz ki a cinkosaid köréből, és nem tudod, mi van valóban Isten világában. A királyok törékeny erejében bízol az egyház végtelen hatalma ellenében. Ti azt mondjátok, hogy nem vagytok az egyház ellenségei. Mit ér az, hogy ti mit mondtok, amikor az egyház azt mondja, hogy de bizony ti ellenségek vagytok? És tudod-e te tulajdonképpen, hogy milyen hatalmas az egyház? Tudja-e ezt maga a tévelygő király? Lehet sok-sok katonája, de azok a katonák az ő szívükben megremegnek, ha olyasmit parancsolnak nekik, amit az egyház nem akar. Az emberek szíve utálattal van eltelve az uzsorások iránt, és tudják, hogy a király az uzsorásokat pártolja, holott az egyház kárhoztatja az uzsorát. Áhítatos és buzgó emberek sokasága él szerte a világban, dolgoznak arcuk verejtékével az Úr parancsa szerint, és ünnepnapokon elmennek a templomba, hogy a pap ajkai nyilatkoztassák ki Isten vigaszát e földi nyomorúságok felett. És az egyház Isten nevében szólal meg a templomokban. Mit tehet ez ellen a király? Emlékezz, hogy hányszor meg kellett hajolnia Fülöp Ágostnak is, mert az egyház mást akart, mint ő. Amikor eltaszította hites feleségét, és gonosz ágyast vett magának, hiába dacolt az egyházzal, el kellett bocsátania a parázna asszonyt, és vissza kellett fogadnia igazi hitvesét, mert a papok mindaddig megtagadták a szentség kiszolgáltatását, és szomorúság borult a király országára. Nem a király parancsolt, hanem az egyház. A nép zúgolódott a szentségek híján szűkölködvén, és a király megrettent az ő népétől, amely orcáját Isten szavai felé fordította. Hát nem rettegsz te a néptől, amely felháborodottan fog rád és cinkosaidra rohanni, mert megbotránkoztattad füleit és szemeit... ?

Pósa hátán borzongás bizsergett ezekre az áhítatos szavakra, noha közben nem vesztette el a gondolkozás fonalát, s így egyben bosszankodott is. Most már közbe kellett vágnia:

– Mivel botránkoztatjuk mi a népet? Az egyetemi önkormányzattal talán? Azt se tudja, mi az. A polgár meg tudja, és helyesli. Vagy azzal, hogy nem szeretjük a hatalmaskodó bárókat? De hiszen őket a nép még kevésbé szereti.

– Tévedsz, Pósa – magyarázta Betlen. – A nép szereti az ő urait, mint ahogy a gyermek szereti és tiszteli az ő atyját, aki keményen és bottal tereli az igaz úton. Csak ti akarjátok eltántorítani a gyermekeket atyjuktól. A földesúr a dolgozó nép atyja, Istennek felelős népe üdvösségéért. Aki az ő hatalmuk ellen fordítja a népet, az atyjuk ellen fordítja a fiúkat. És jól tudod, hogy az eretnekek, a bogomilok, akiket itt albigenseknek neveznek, tagadják az atya tekintélyét.

– De hát a király is atyja a népnek! – ezt már mérgesen vetette ellen Pósa, Betlen azonban türelmesen magyarázott:

– Itt Párizsban és Párizs környékén okvetlenül az, mivelhogy ő Párizs grófja. De mi jogon kíván fiúi hűséget a többi báró híveitől? Ez olyan volna, mintha egy atya azt követelné, hogy minden atyának a fia csak őt, és ne a saját atyját tisztelje. Mit avatkozik a király Artois, Picardia, Gascogne, Provence báróinak ügyeibe? Miért pártolja ellenük még a leggyalázatosabb eretnekeket is?

Erre már felcsattant Pósa:

– Ez már rágalom! A király sohasem pártolta az eretnekeket! Ő ugyanolyan jó fia az egyháznak, mint te...

Betlen ősz szakálla megrezzent a homályosodó alkonyatban:

– Ezt ő mondja meg te és a hozzád hasonlók, de az egyház nem ezt mondja, és az egyház Isten szavait mondja.

– Mi az, hogy az egyház mondja? – kérdezte Pósa, és türelmetlenül felállt: – Grevius mondja!

Betlen felemelte mutatóujját:

– Vigyázz, Pósa, az egyház nem ember, hanem örök, emberfeletti valóság. Az emberek itt a földön csak képviselik.

Pósa azt akarta mondani, hogy az egyház akarata nem egyéb, mint az egyházi férfiak akarata... Hanem amikor ajkán volt ez a mondat, egyszerre belerémlett, hogyha az egyház nem egyéb, mint az egyházi emberek összessége, akkor igazság sincs, csak igaz állítások vannak, és jóság sincs, csupán jó emberek... És akkor Roscellinusnak van igaza. – Fejében zúgást érzett. Nem szólt. Leült megint Betlen mellé, aki diadalmaskodva mosolygott, és aprót köhentett, de vigyázott, nehogy fullasztó köhögéssé erősödjék torkának ingere.

– Ugye, sejted már az igazságot?

Simogató mozdulattal nyúlt Pósa karjához:

– Légy bölcs és belátó, hiszen mindnyájan büszkék vagyunk a te bölcsességedre. Az egyház tárt karokkal vár. Ha az egyetemen maradsz, ha a királyok szolgálatába szegődöl, akkor elkárhozás, és már e földön pusztulás vár reád. Az egyetem számodra a lejtő. De fényes elmédet miért nem állítod a fénylő igazság szolgálatába? Jöjj el hozzánk. Grevius is örömmel fogadja a megtérőt. Hamar kanonok lehetnél. Ha kedved tartja, Rómába is elmehetnél. Utad egyenes volna. Ha haza kívánnál térni, püspökként léphetnél atyáink földjére, és bölcsességed elnyerhetné a bíborosi méltóságot is.

Erre megint csak hazai emlék tért vissza hozzá. Idősebb rokonára, Miskolcz nembéli Miklós úrra gondolt, arra a szakállas férfiúra, aki olyan következetesen gyűjtötte a birtokadományokat, és aki az ideutazás költségeit is kölcsönözte neki. Miklós úr is arra számított, hogy Pósa majd püspökként tér vissza hazájába, és akkor nyilván busásan megtérül neki rokoni szeretete, amellyel megkönnyítette öccse utazását a mindentudás városába.

– Nem is vagyok felszentelve. – Ez volt a kibúvó a válasz alól, de Betlen azt hitte, hogy már hajolni készül. Derűsen válaszolt, hogy ez igazán nem lehet akadály. A felszentelést rövidesen el lehet intézni. És nem is volt megfelelő érv ez ellen; még magamagában sem, hiszen már amúgy is elszánta magát, hogy életét a tanulásnak és tanításnak szenteli. Ámde ha most elmegy Greviushoz, és az intézi el a gyors felszentelést, ezzel hátat fordít nemcsak az egyetemnek, hanem kételyeinek is, és mindannak, amit jónak és helyesnek látott a világ folyásában. A pap számára fokozott bűn volna, hogy nem gyűlöli az eretnekeket, és megbocsáthatatlan rendbontás, ha nem prédikál tiszta szívből a kétely és tagadás bölcsei ellen. Márpedig ő nem mondott igent Averrhoesnek, még kevésbé Roscellinusnak, de tiszta szívből nem is tudott volna ellenük szólni.

De hogyan magyarázza ezt meg az alázatos, és úgy látszik, kételyek nélküli Betlen kanonoknak? Egy ideig tépelődve hallgatott, azután tiszta tekintettel tekintve Betlen várakozó szemébe, ezt mondotta:

– Nézd, Betlen, nekem nagyon nehéz lenne igent bólintani jóságos szavaidra, noha én jól tudom, hogy amit te hiszel, az az igaz hit, és nekem is az a meggyőződésem, ami a tiéd, vagy legalábbis hasonlatos ahhoz. Ámde rájöttem, hogy Isten kiszámíthatatlan útjai még sokkalta bonyolultabbak, mintsem gondolnók. Mert Isten nyilván az emberek érdekeit nézi, káromlás volna ezt kétségbe vonni. És van úgy, hogy a többség érdekeit azok a tanítások szolgálják, amelyek talán nem is igazak. Amikor te beszélsz, igaz minden szavad, mégiscsak a báróknak jó ez, és a szenvedő emberek legnagyobb részének nem. Lehet, hogy amit én mondok és a velem tartók, az olykor hazug beszéd, mégis ez szolgálja az emberek nagy részének üdvösségét. És ezért egyszerre megvilágosodik, hogy amit te hazugnak tartasz, és bizonnyal az is, az emberek számára jó és igaz lesz, s bizonyára az Isten szemében is, minthogy ő az emberek érdekeit tekinti...

Betlen felugrott, hangja a köhögéstől, mely elfogta, alig tudott egyetlen szót kimondani, de ez az egyetlen szó áttört a fuldokló köhögésen is, kiáltva, vádolva, megbélyegezve:

– Averrhoes!

Pósa tiltakozni szeretett volna, de Betlen egyszerűen ott hagyta. Kézmozdulatokkal tiltakozott az ellen, hogy a káromló kövesse. Szólni nem is tudott a köhögéstől, ezért is nem mondhatott átokszavakat.

Köhögve, fuldokolva, támolyogva sietett el, vissza se nézve.

A tér sarkán megállt, falnak támaszkodott, míg el nem áll a köhögése. Akkor görnyedten, csoszogva fordult be a diákok háza felé vezető utcába:

Pósa tudta, hogy noha egy házban laknak, a kanonok többé nem áll szóba vele. A kancellárián nem fogja ugyan feljelenteni, másnak sem beszél erről a számára oly ijesztően végződött beszélgetésről, de úgy kerüli, mint a Gonosz megszállottját. És most már senkivel sem beszélhet majd Párizsban magyarul.

Most is fellélegzett, mint a múltkori kísértés elmúltával, de ez nem a megnyugvás fellélegzése volt. Lelke zaklatottan kívánt megpihenni. Nem akarta elismerni a vádat. Bizonyos, hogy nem vallja ő Averrhoes vagy éppen Roscellinus ijesztő igéit. Mégsem tagadhatja, hogy azok a bölcsek sejtettek valamit...

– Persze – gondolta –, kár volt ilyen élesen megfogalmazni. Elég lett volna Abélard-t idézni, hogy igen és nem egybe is eshetnek. Abélard is gyanús, de nem átkozott. És nem botránkoztatta volna meg annyira a jóságos Betlen kanonokot.

– Különös – mondotta már-már hangos szavakkal önmagának.

– Akármiről beszélünk, akár az egyetemi ügyekről, akár a bárók hatalmáról, akár a király dolgairól, és különösen, ha a magunk tennivalóiról, végül is mindig beletorkollunk a filozófiába. Aki távol marad a filozófiától, sohasem láthatja világosan a világot. Hát ezért kellett nekem Párizsba jönnöm, itt élnem immár egy évtizede, olvasni és tanulni, hogy végre lássak. És aki lát, az gyalázatos, ha nem használja a szemeit. – Ezt az utóbbi mondatot Albertustól tanulta.

13

Toulouse-ban zendülés tört ki. A polgárok vezették, de hozzájuk csatlakoztak a vidék szegény nemesei is, akik felfegyverezték magukat, családjukat és csekély számú jobbágyaikat. Simon báró egész jobbágyi seregét ellenük akarta vezényelni, de már az első napon kiderült, hogy csak az északról magával hozott inkvizíciós alakulat embereiben bízhat, akik idegenek is voltak a vidéken, és akiket a városban és környékén mindenki gyűlölt; az itteniek, amint fegyvert kaptak a kezükbe, azonnal átpártoltak a lázadókhoz. Körülvették a kastélyt, amely egykor az eretnek Raymond grófé volt, és amelynek kerek, tömör tornyán most a Monfort család zászlaja lengett. Úgy látszik, az egész Provence a lázadókkal tartott. Egykor eretnekséggel gyanúsított családok, akiknek közeli rokonait vitték máglyára, megkárosított kalmárok, sőt, eddig megbízhatónak tartott cselédek kaptak kaszára-kapára. Kiderült, hogy a toulouse-i kézművesmestereknél annyi házkutatás ellenére is nagyon sok kard és dárda maradt még az albigens háború idejéből. Simon báró elpártolt vadászai íjászalakulatokat szerveztek. És a polgárok a városi kommün elismerését követelve, a kisnemesek elvett földjeikért perelve, a jobbágyok bosszúért kiáltva, ostromzár alá fogták Monfort Simont, és már az első napon levágták a védekező inkvizíciósok java részét.

Simon báró rettenthetetlen férfiú volt. Soha életében nem alkudott meg, ha hitéről vagy jogáról volt szó. Komoran vallásos életet élt, és gyűlölt minden könnyedséget. Csak azért nem lett pap, mert végső fiági sarja volt a nagy nemzetségnek, és meg kellett nősülnie, hogy fiúgyermeket nemzzen.

Házassága egészen rövid volt, felesége néhány hónappal gyermekük megszületése után, még legyöngült testtel a tavaszi hűlés áldozata lett. Simon báró sem őelőtte, sem őutána nem ismert asszonyt, és a boldogság emlékei kizárólag ahhoz az egyetlen esztendőhöz fűződtek, amelyben a kötelesség megengedte számára a gyönyört, amelyben fia született. Felesége korai halálában mennyei rendelkezést látott, hogy a fiú megszületése után nincs több joga a földi kellemességekhez. Fiát azonban nagyon szerette. A gyermeknek a nagy szövetségtárs, Amaury Arnold, a citeaux-i apát volt a keresztapja, őutána nyerte a keresztségben az Amaury nevet.

Amaury de Monfort gróf úgy tíz év körüli fiú lehetett. Szeretettel és komorsággal körülvéve növekedett fel. Sovány, halvány bőrű gyermek volt. Teste sokkal gyengébb, mint apjáé, de arcán és tekintetén máris készülődött az a keménység, amely rámerevedett Simon báró vonásaira.

Simon báró hegyes, egykor fekete szakálla már az albigens háború előtt szürkülni kezdett, és abban az időben, amikor tömegesen küldte máglyára az eretnekeket, szinte hirtelen egészen megőszült. Toulouse-ban azt suttogták, hogy az áldozatok lelkei vonultak fel éjszaka az ágya előtt, attól őszült meg a szakálla.

Pedig Monfort Simonnak nem voltak lelkifurdalásai. Kemény volt a meggyőződése, hogy amit tesz, az kedves az ég előtt, és minden más gyalázatos eretnekség. Jogaihoz nem a maga személye miatt ragaszkodott, hanem azért, mert a bárók jogait Isten alkotta. ő maga egészen szerényen élt, és igénytelen életre nevelte Amauryt is. A fiúnak már kora gyermekkorában tanulnia kellett a papoktól, hogy fölnövekedvén, tudjon írni és olvasni, és ismerje mindazt a törvényt, amely jogainak alapját képezi. Amaury pedig engedelmes és szelíd fiú volt. Lovagolni és fegyvert forgatni is hamar kezdett, bár ebben nem vitte annyira, mint az ábécében. Simon báró meg nem is erőltette ezt, éppen azért, mert a gyermek nem volt elég erős testű. Gondolta is, hogy északra küldi, a szülőhazába, hogy annak keményebb levegőjében megedződjék. De nem tudta elhatározni magát, hogy megváljék fiacskájától. Az ő jelenléte volt az egyetlen öröme, noha gyöngéd szavakkal ritkán szólt hozzá. De sokszor maga tanította, és komoly hangon magyarázott annak kérdéseire.

Most, amikor a zendülők már bekerítették a kastélyt, csak az szorongatta szívét, hogy mi lesz Amauryval, ha a megvetett lázadók felülkerekednek. Erre meg is volt a lehetőség. Innét bentről nem lehetett védeni a helyzetet. Alkudni pedig Simon báró nem volt hajlandó. A kommünt nem ismeri el, a kisnemeseknek nem adja vissza elvett földjeiket, és a bosszúszomjas parasztokat nem hajlandó kegyes szavakkal kiengesztelni. Ha fellázadtak, ha nem tanultak a négy év előtti vérengzésből és rombolásból, hát lehet még rettentőbb példát is szolgáltatni. Úgy érezte, hogy Isten ellen követ el vétket, ha akár csak üres szavakkal is, de engedne a jogaiból.

Bentről azonban nem lehet megvédeni a kastélyt. Gondolt ugyan arra is, hogy példaadóan elessék a lázadók fegyvereitől, hadd ébredjenek rá Franciaország bárói, hogy mekkora veszedelem fenyegeti mindannyiukat, és gyökerestől irtsák ki az istentelenséget. De féltette Amauryt, és azt is tudta, hogy ő maga jobban tudná irányítani a büntető hadjáratot, mint bárki más. Ha ő itt most meghal, ki tudja, a király nem ismeri-e el a polgárok kommünjét. Ezt meg kell előzni.

Tehát az a teendő, hogy sorsára bízza a kastélyt, és távol innét fegyverbe szólítsa az ország minden báróját. A király akkor nem mer majd az uzsorások mellé állni.

A kastély úgy volt építve, hogy titkos folyosókon ki lehetett szökni. Minden nagyobb úri házat így építettek, és Monfort, amint övé lett Raymond egykori otthona, azonnal felkutatta az épület minden rejtekét, és ismerte annak titkos vészkijáróit.

Éjszaka tehát, mialatt a tornyokban fáklyatüzek égtek, hogy az ostromlók azt higgyék, ébren őrzik a kastélyt, Simon báró, kézen vezetve kisfiát, az egész cselédséggel és az életben maradt inkvizíciósokkal leszállt a pincébe, felemeltette a pántos, nehéz tölgyfa ajtót, és megindult a lépcsőkön. A fáklyák jól megvilágították az egyenes utat, amelynek kijárata a városon kívül álló, nemigen látogatott kápolna mögötti bokrok közé nyílt.

Nem vittek magukkal egyebet, mint némi ennivalót. Simon báró még az aranyvagyont is a várban hagyta. Megvetette a pénzt, amely méltatlan a nemesemberhez. Csak legyen néhány napra a rablóké, majd visszaveszi tőlük.

Senki nem vette észre, amint egymás után előbújtak az elhagyott vidéken, ahonnét gyalog indultak el észak felé. Lovakkal persze sokkal hamarább túl lehettek volna a veszélyes területen, de a közelben nem szerezhettek. Így gyalogolniok kellett egész éjszakán keresztül. Simon jól tűrt minden fáradtságot, és közelében az alantasok sem mertek panaszkodni. Amikor Amaury már alig vonszolta magát, apja az ölébe vette, és így ment tovább változatlanul szilárd léptekkel. Végre hajnal felé faluhoz közeledtek.

A parasztok most kezdtek ébredezni, és nagyon megijedtek, amikor maga a báró állt előttük, nyomában az Inkvizíció fegyvereseivel.

A falusi bíró ijedten szaladt a nagyúr elé, kezében sapkájával. Valami borzasztó elkövetkezését gyanította. Még fel is lélegzett, amikor a parancs csak annyi volt, hogy mindenki számára azonnal felnyergelt lovat teremtsen elő. Ez igen hamar megtörtént.

Simon báró felült a lóra, maga mögé ültetve gyermekét, aki görcsösen belekapaszkodott apja ruhájába. A többiek ugyan már-már tántorogtak a fáradtságtól, de jól tudták, hogy életével játszik, aki megpihen.

A parasztok pedig megkönnyebbülten néztek össze, amikor Monfort Simon és kísérete továbblovagolt a faluból észak felé.

14

A hír eljutott Párizsba, és tudták az egyetemen is. Toulouse feltámadt, a lázadók elűzték Monfort Simont, aki nem is túl messzire Párizstól Amaury Arnoldnak, a citeaux-i apátnak egyik kastélyában szállt meg. Ott van most maga az apát is, a keresztes háborúk lelke, és odasietett ki Grevius kancellár is. A kancellárnak, úgy látszik, most jó ideig egyéb dolga is van, mint hogy az egyetem ügyeivel foglalkozzék.

Sorbon azonnal arra gondolt, hogy ezt a zavart kellene fölhasználni, lemondásra kényszeríteni Alexandert, és új választásokkal kedvezőbb elöljáróságot állítani az egyetem élére.

Pósa azonban óvatosságot ajánlott. Ez a zendülés esetleg talán eretnek ügy, lehet, hogy az albigensek támadtak fel, és akkor az ő nevük mindörökre kapcsolatos marad az albigensekével. Eretnek gyanúba kerülni, ez nemcsak az egyes személyekre veszélyes, de lehetetlenné teszi a tervek megvalósítását is.

Meg kell várni, mit csinál a király Toulouse és Monfort ellentétében.

Albertus helyeselte Pósa álláspontját, ezért hát egyelőre csak a hírek után érdeklődtek. Ebben Albertus nem vett részt. Egy ideje elköltözött a diákok házából. Most rendjének kolostorában lakott, ahol külön cellája volt. Ott végezte magányos áhítatoskodásait, és még annál is gyakrabban az olyan különös szórakozásokat, amelyeket a csodálkozó és néha rosszalló felettesek csak azért néztek el neki, mert végtére mégiscsak gróf volt. Pedig valami nem egészen istenes dolgot gyanítottak abban, hogy Albertus fráter különböző színű vizeket öntöget egymásba, mint a vajákosok, máskor meg utánacsinálja azokat a keverékeket, amelyeket a rossz hírű vénasszonyok ajánlanak beteg gyermekek gyógyítására. Albertus mostanában minden szabad idejét, amelyet a szerzetesi áhítatosság és az egyetemi tevékenykedés hagyott számára, ilyesmivel töltötte.

Egyszer Pósa megkérdezte tőle:

– Mondd, Albertus, sohasem gondoltál olyasmire, hogy a te kíváncsiságodban a Gonosz kísért?

Albertus nevetett:

– Csak nem bolond a Gonosz, hogy olyasmire biztasson, amin Isten dicsőségét jobban tudom bizonyítani bárki másnál?

Ezért a szilárd magabiztosságáért, a hitnek ezért a töretlenségéért Pósa, az annyiszor és annyifélében kétkedő Pósa nagyon irigyelte barátját.

Sorbon pedig lelkesen beszélt arról, hogy milyen nagyszerű lesz, ha Albertus mindazt, amit ezzel a kíváncsisággal megtudott a világról, tanítani fogja a katedráról.

Albertus vállalkozó kedvvel bólintott:

– Ezt kell tennünk. Itt ha filozófiát egyáltalán tanítottak Abélatd óta, mindig csak az ismeretlenről következtettek az ismertre. Most végre a helyes úton kell járni, amelyen már a pogány Arisztotelész is járt, és amelyet mintha Abélard is sejtett volna: az ismertről kell következtetni az ismeretlenre. És akkor egyszerre érthetőbbé válik majd minden.

Ezt hittel hitte Pósa is. De ezt még nagyon nehéz lesz megmagyarázni a legtöbb diáknak.

– Hát én majd igyekszem megmagyarázni – vállalkozott nagy önbizalmával Albertus.

– És ha nem figyelnek rád? – kérdezte Pósa.

Albertus megint széles szájjal nevetett:

– Itt sok ember van, és ha csak három odafigyel, már az is elég. Az majd elmondja további háromnak.

– De mikorra válik akkor ez az emberiség bölcsességévé?

Albertus széttárta a karját:

– Évszázadok kérdése az egész, legföljebb évezredeké. Mi ez Isten végtelenségéhez képest? És egyszer el kell kezdeni.

Pósa hallgatott, amikor Albertus ezt mondta, Sorbon pedig arról bizonykodott, hogy már ők maguk is igen sokat végezhetnek, nem is kell mindenre száz vagy éppen ezer évekig várni.

De azért most mindenesetre várni kellett, hogy a király mit fog szólni a toulouse-i eseményekhez. Ez idő alatt pedig Albertus inkább cellájában kíváncsiskodott a megismerhető valóság dolgai iránt. Pósa és Sorbon pedig, körülvéve főleg a polgári származású és a legszegényebb nemesi ifjaktól, izgatottan figyelték, hogy vajon mit terveznek az apát kastélyában Greviusék, és hogy szivárog-e valami hír a királyi udvartartás felől Fülöp Ágost magatartásáról.

Hírek egyelőre nem érkeztek, hanem egy reggel királyi küldönc jött a nagyházból, felmutatta a király pecsétjét, és Pósa magisztert kereste. Neki azután átadta a hivatalos üzenetet, hogy a király délelőtt beszélni óhajt vele.

Nem tudták mire vélni. Nyilván az egyetemi ügyekkel kapcsolatos – úgy gondolták. De ha úgy van, miért egyedül Pósát hívatja, s miért éppen őt? Erre természetesen maguktól nem találhatták meg a választ. Majd kiderül a király színe előtt. Pósa tehát nem ment el Alexander aznapi előadására, hanem megvárta, amíg a reggel órái délelőttre fordulnak, s akkor megindult a nagyház felé.

Az előcsarnokban már várta az udvarmester.

Miután az itteni szokás szerint megmotozták, azonnal beengedték a király elé. Fülöp Ágost az ismerőst illető mosollyal fogadta, intett, hogy álljon fel az üdvözlő féltérdre ereszkedéséből. Majd azonnal a tárgyra tért:

– Rokonomnak, Pierre császárnak, Bizánc urának szüksége lenne egy feltétlenül megbízható emberre, aki most Párizsban van, de aki ha sor kerül rá, jól tud beszélni magyarul is. Nem is gondolhattam másra, mint terád.

Pósa elcsodálkozott:

– Uram király, én nem vagyok jártas sem a politika mesterkedéseiben, sem a hadvezetés tudományában. Mit kezdhet velem Pierre császár?

Fülöp Ágost hunyorogva mosolygott:

– A politikában és a hadvezetésben eléggé jártas maga Pierre császár. De neki most hű és megbízható ember kell. Tegnap kaptam tőle levelet Bizáncból. Tudod-e, hogy mi folyik most Bizáncban és a te hazádban?

– Bizony csak alig-alig tudom. Rég nem jöttek már Magyarországról diákok, akik hírt hozhattak volna.

– Természetes, hogy nem jöttek – mondotta a király. – Aki ma tőletek diáknak jönne, annak odahaza van dolga. Azt, ugye, tudod, hogy én mit csinálok itt?

Pósa igent bólintott. A király azonban magyarázta:

– A királyi földeket szétszedték a bárók, és uraskodtak a maguk javára, a nép rovására. Nemesnek, polgárnak egyaránt súlyos teher a bárók hatalmaskodása, és Isten az én kezembe adta az erőt, hogy megvédjem alattvalóimat, és letörjem a túlságosan megnövekedett szarvakat. Hát ugyanazt akarja csinálni Bizáncban Pierre császár. És munkájában együtt van a te uraddal, André királlyal. Az a furcsa keresztes háború, amely sohasem jutott el a Szentföldre, hanem ahelyett megdöntötte Bizánc hatalmát, előbb Balduin és Henrik grófot, majd az ő haláluk után sógorukat, Pierre grófot, az én rokonomat emelte a császári trónusra, de ez már nem volt a régi Bizánc, hanem jó néhány hódító báró uraskodása. Most aztán Pierre újra fel akarja építeni a császárságot, de még hatalmasabbnak, mint azelőtt volt. És vele együtt épít André király is. Ennek nem kevesebb baja van a saját báróival, akiknek maga adta nagy birtokaikat. De együtt mégis felépíthetik az új, nagy birodalmat, amely erősebb lesz a német-római császár hatalmánál is népeik jólétére és üdvösségére. Mint ahogy a határtalan orosz földön is Misztiszláv, a vakmerő, saját báróit igyekszik legyőzni, hogy népe javát szolgálja. Így van ez most az egész keresztény világban. Ugye, van kedved segíteni ebben Pierre császárt, rokonomat, és André királyt, a te uradat?

Pósában valahol már készülődött a lelkesedés, csak azt nem tudta, mi szerepe lehet őnéki. Nem is lett volna kedve most elhagyni Párizst, hiszen itt is izgalmasan fontos dolgok készülődnek.

– Parancsodat várom, uram király, és Pierre császár parancsát. De mit tehetek én itt, Párizsban az olyan dolgok elősegítésére, amelyek Bizáncban és talán Sicambriában történnek?

– Tehetsz. Pierre császárnak sok katona kell. Andrénak nemkülönben. André keresztes háborúja felemésztette minden vagyonát. Sok katona pedig sok pénzbe kerül. A győzelem persze busásan behozza majd a rááldozott kincseket, de addig kell a pénz. A velencei kalmároknak sok pénzük van ugyan, de ők nem adnak, mert ha ott a szomszédságukban nagy birodalom születik, az gátolni fogja őket a hitetlenekkel való kereskedelemben.

Pósa azt hitte, itt Pierre császárnak valami kegyes elhatározása rejlik, talán tiltakozik az ellen, hogy keresztények pogány arabokkal kapcsolatba kerüljenek. A király azonban így folytatta:

– Ugyanis Pierre alattvalói maguk akarják megkötni az üzletet a pogányokkal.

Ez ugyan egészen másképp hangzott, mint ahogy Pósa eleve gondolta, de nem hökkent meg rajta. Tudta már, hogy a világ másképpen megyen, mint ahogy ártatlan szívvel elgondolja az, aki tizennyolc éves korában elindul egy eldugott kis úriházból, hogy felmenjen a király elébe, és majd hőstetteket hajtson végre.

– Tehát olyanoktól kell kölcsönt szerezni, akik maguk is szívesen látják, ha Velence mellett mások is kereskednek keleten, vagyis akiknek érdeke az a birodalom, amelyet Pierre császár és André király éppen most épít fel. És a francia polgároknak is van pénzük. Kell tehát egy megbízható férfiú, aki tekintéllyel hordozhatja Pierre császár képét, és aki kölcsönt szerez itt a kalmárok között. Neki kell lennie a közvetítőnek az itteni gazdag emberek és Bizánc közt, sőt esetleg Sicambria urát is neki kell képviselnie. Lehet, hogy Pierre idővel téged akar üzeneteivel Andréhoz küldeni. Ezért szeretné, ha magyarul tudna az ő hűséges embere. Nem mintha André úr nem beszélne egyéb nyelveken, de aki magyarok közé megy, az tudjon magyarul. Te pedig magyar vagy.

Ez az ajánlat nagyon vonzotta Pósát. Egyszeriben belekerült a világ legfontosabb ügyeinek kellős közepébe. Talán lehet ott hasznosítani azt, hogy mindent annyira a filozófia segítségével szokott végiggondolni. Csak egy riasztotta: az a kölcsönszerzési ügy. Nemcsak idegen volt számára az ilyesmi, de tagadhatatlanul húzódozott az uzsorások dolgaitól. Azt sem tudta, hol fogjon neki, kihez menjen el. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy ebben egy véleményen volt az egyházi kancelláriával: megvetette az uzsorásokat. Amit tett, az – tudta jól – érdekében áll a polgároknak, de eszébe sem jutott közben, hogy maga is belekeveredhet a polgárok üzelmeibe. Betlen kanonokra gondolt: milyen sajnálkozó gúnnyal venné azt tudomásul, hogy Miskolcz nembéli Pósa odáig süllyedt, hogy kölcsönről tárgyal valamelyik kufárral.

A király emberismerő szemét nem kerülte el a kiülő töprengés:

– Mi nem tetszik neked, fiam?

Nem tagadhatta:

– Félek az uzsorások érintésétől, hátha kezük engem is bepiszkít.

Fülöp Ágost megértően nézett a szemébe:

– Éppen ilyen emberre van szüksége Pierre császárnak. Te nyugodtan megérintheted a jó célra szánt piszkos aranyat, nem fog az bemocskolni téged. Hiszen a püspököket még az se mocskolja be, hogy maguk adják uzsorára azt, amit a jobbágyoktól dézsmában kapnak.

Pósa meghökkent:

– A püspökök?

De erre már halkan felnevetett a király:

– Méghozzá nem is az én oldalamon álló püspökök, hanem azok a provence-iak, akik halomra gyilkoltatták az eretnek kalmárokat, és helyükben maguk kalmárkodnak. Ezek persze gyűlölnek engem, mert én jobban szeretem, ha a kereskedő kereskedik, a püspök pedig inkább a nyáj lelkével törődik.

– De... uram király... miért nem tudunk mi erről?

Fülöp Ágost hátradőlt a trónon, és mintha tréfát hallott volna, úgy kacagott. Arcának ráncai alakot változtattak a nevetéstől:

– Hát ki nem tudja ezt? Úgy látszik, titeket az egyetemen annyira elfoglal a tudomány, hogy nem veszitek észre, mi van a könyveken kívül. Éppen ezért kell megváltoztatni az egyetemet, amiként te akarod meg a barátaid. De nektek kell kezdenetek magatokon. Nektek is ki kell néznetek a könyvek közül, csak úgy érthetitek meg igazán a könyveket is.

Ebből is sokat tanult Pósa.

Még azt is megtudta, hogy egyelőre nincs egyéb dolga, mint kikutatni, honnét lehetne nagyobb arányú kölcsönt szerezni a latin császárnak. A király útbaigazítást is adott. Keresse fel Eustache mestert, az gazdag és okos ember. Beszéljen vele, mit lehet tenni... Ha kell, maga a király igazolja, hogy Pósa valóban Pierre császár megbízottja.

Végül a király még azt is megjegyezte, hogy mint a latin császár követének, nem szükséges továbbra is a diákok házában laknia. Akár házat is vásárolhat magának. Ha kívánja, az udvartartás gondoskodik mindenről, a költségek úgyis Pierre császárt terhelik. De Pósa engedelmet kért, hogy maradhasson legalább egy ideig még megszokott cellájában, mert nem akar elszakadni az egyetemtől addig, amíg el nem dőlnek az élére állított kérdések.

Fülöp Ágost erre azt válaszolta, hogy ugyancsak nagy kort kellene megérnie, ha az élére állított kérdések eldőltét ki akarná várni. De nem volt kifogása az ellen, hogy a magiszter, aki a mozgolódásnak egyik vezető alakja, továbbra is magiszter maradjon, és részt vegyen az események alakításában. Hiszen ez az egyetemi ügy is nagyon fontos volt a királynak.

Pósa pedig, amikor tisztelettel elbúcsúzott, és megígérte, hogy amint eredménnyel jár útja a polgároknál, visszatér jelenteni, mit végzett, egész világosan tudta, hogy az egyetemi harcokat állni fogja ugyan, de az útja tovább vezet a nagyobb csataterek felé. Mégsem lesz doktor belőle, sőt kezdte sejteni azt is, hogy a tanuló esztendők is vége felé közelednek, és rá nem Párizsban lesz szükség, és neki sem lesz már szüksége a mindentudás városára.

Mikor pedig az utcán volt már, akkor jutott eszébe, hogy sajnos semmit sem tudott meg abból, hogy a király mint vélekedik a toulouse-i zendülésről. Pedig talán meg is kérdezhette volna.

A király pedig azt csinálta, hogy minden rendelkezésére álló katonát táborba rendelt. A gyülekezés eléggé távol esett Párizstól ahhoz, hogy a városban ne igen tudjanak az egészről, de elég közel volt ahhoz, hogy Amaury Arnold apát kastélyában tudomást szerezzenek róla. Éppen ez volt a király célja.

Ez a kastély igen ódon építmény volt. Maga az apát legszívesebben citeaux-i újabb, nagyobb és tartózkodásra alkalmasabb otthonában tartózkodott, de a kastély jobban megfelelt a titkos megbeszélésekre, mert itt az apátnak saját környezetétől sem kellett tartania. Ugyanis meg volt győződve, hogy legbizalmasabb embereinek egy része a királyt szolgálja, mint ahogy a király körében számos olyan szolgálattevő volt, aki minden eseményről értesítette őt. Amaury Arnold ismerte olyan jó és körültekintő politikusnak Fülöp Ágostot, hogy az sem feledkezik meg az értesülések ilyenfajta beszerzéséről. Csak éppen nem tudta, kiket gyanúsítson. Éppen ezért a legfontosabb megbeszéléseket a bárókkal nem Citeaux-ban tartotta.

Természetesen a királyi nagyházban igen hamar megtudták, hogy Simon bárónak szöknie kellett a saját kastélyából, hogy Amaury Arnold apát vendége, és hogy hol ültek össze tanácskozni, meghíván Franciaország legkülönbözőbb grófságaiból a leghatalmasabb bárókat. Azt is tudta Fülöp Ágost, hogy Grevius is odasietett. Mindezt nemcsak tudta, hanem gondoskodott arról is, hogy Párizs népe előtt se maradjon titokban, jól tudva, mennyire nem szeretik a városban sem Greviust, aki jelen van, sem a bárókat, akik távol vannak ugyan, de akiknek kellemetlen hatalma ad alapot az egyházi kancellária hatalmaskodásainak. A céltudatos hírverésből nyilvánvalónak derült ki, hogy a nagyurak megint a polgárok, a kisnemesek és a parasztok ellen készülnek valamire.

A párizsi polgárok összedugták fejüket, és morogtak. Fülöp Ágost mindent elkövetett, hogy még jobban morogjanak, annyira, hogy ha esetleg még több katonára lenne majd szüksége, akkor a felháborodott emberek az első felszólításra önként is táborba szánjanak, és a leggazdagabbak önként ajánlják fel neki a háborúskodáshoz szükséges pénzt.

Ugyanígy gondoskodott arról is, hogy az Amaury Arnoldnál összegyűlt bárók tudomást szerezzenek a király katonáinak készenlétéről.

Azok tudtak róla.

Együtt ültek egy óriási teremben, amelynek olyan kis ablakai voltak, hogy verőfényes nyári délben is homályos és hűvös volt odabenn, a hangokra pedig kongó visszhang kelt a távoli sarkokban. (A teremben állt egy terebélyes kandalló is, de télen az sem tudta befűteni a széles, boltozatos termet, úgyhogy a hideg beálltával legfeljebb oly módon lehetett elviselni a benntartózkodást, hogy egészen a kandalló tüze elé állt az ember, de a háta akkor is fázott, míg arcát égette a forróság.) Kellően bevilágítani pedig sehogyan sem lehetett.

Támlátlan, kemény, kecskelábú székeken ültek az apát, Monfort Simon, Grevius és még vagy nyolcan, bárók és főpapok. A gyermek Amaury apja mellé állt, és annak vállához támaszkodott.

Simon báró vitte a szót. Világosan, összefüggően fejtette ki, hogy ez itt valamennyiük ügye. Ha a toulouse-iak győznek, és jogokat szereznek, akkor a többi grófság népe is követi példájukat. A király pedig bizonnyal nem azért gyűjtötte össze hadinépét, hogy nekik segítsen leverni a lázadást. A király készséggel ismer el minden kommünt.

– De akkor minek neki most a hadsereg? – kérdezte valaki a homályból. – Ő is tudja, hogy ez csak a mi ügyünk, őt igazán nem támadták meg, és azt csak mégsem fogja megtenni, hogy nyíltan a lázadók mellé álljon.

– Azt nem teszi – vélte Amaury Arnold apát is. – Annál okosabb. ő is tudja, hogy a lázadók vagy valóban eretnekek, vagy legalábbis súlyosan gyanúsak az eretnekségre. És a saját népe előtt sem vállalhatja egész nyíltan, hogy eretnekekkel paktáljon.

Grevius csöndesen jegyezte meg, hogy ez sem olyan bizonyos.

– Párizsban ugyanis nincsenek tisztában az eretnekség veszedelmével, ezért ott nem is hangzik olyan ijesztően a polgárok előtt, ha valaki az istentelenekkel paktál. Én huzamos ideje igyekszem mindent elkövetni, hogy Párizs népe rettegjen az albigens vagy a valdens szótól. De a polgárok legnagyobb részét csak az uzsora érdekli.

– Alantas csőcselék! – Nem lehetett tisztán látni a homályban, hogy ezt melyikük mondotta, de mindegyikük tudta, hogy bármelyikük mondhatta volna.

– De azért eretnek hírbe ott sem akar kerülni Fülöp Ágost – bizonykodott Amaury Arnold, aki jól ismerte a királyt. Valamikor, évtizedekkel ezelőtt együtt voltak a Szentföldön, és ott megtanulta becsülni és megvetni egyszerre. Becsülte rendkívül gyors felfogását, áttekintését, szervezőkészségét; megvetette ravaszságát, húzódozását minden színvallástól, és rokonszenvét a kalmárkodók iránt. Igaz, hogy azóta nagyon nagy idő telt el, mindketten megöregedtek, de az apátnak, aki magáról úgy vélte, mit sem változott, nem volt oka feltételezni, hogy a király más lett azóta, annál kevésbé, mert Fülöp Ágost következetesen olyan politikát folytatott, amely hátrányos volt a bárók számára. És az albigens háború idején is nagyon kétszínűen viselkedett. Az eretnekeket szüntelenül szidta ugyan, de nem tett ellenük semmit, és ha a bárók Monfort Simon vezérletével nem irtják ki őket, máig is folytatnák istentelenségüket. És végül a menekülő Raymondot is védelmébe vette.

A szavak fonalát megint Simon báró vette fel. Hangsúlyozva beszélt. Fékezte indulatát, amely torkát fojtogatta, de higgadt akart maradni, hogy egészen érthető legyen. Bizonykodott, hogy a bárók együttesen erősebbek a királynál. Tehát nem kell törődni azzal, miért gyűjt hadat Fülöp Ágost – együtt kell kiállni Toulouse ellen, mint ahogy együtt álltak ki annak idején is, Raymond napjaiban, amikor is együttes erővel foglalták el Toulouse-t, és együttes erővel pusztították el Carcassonne-t. Irtózatos példát kell adni, mert különben feltámad a pokol minden hatalmassága, és csak hónapok kérdése, hogy egész Franciaországban a király legyen az egyetlen úr, aki majd a polgárokkal és a parasztnemesekkel fog kormányozni.

Itt Grevius közbeszőtte, hogy a király legelszántabb hívei az egyetemen máris arra törekednek, hogy jogmagyarázó királyi tisztviselőket neveljenek az egész ország számára.

– És te mit teszel ez ellen? – kérdezte kissé támadóan Simon.

– Mindent, amit lehet – válaszolt öntudatosan Grevius. – Még sokáig nem fog ez sikerülni nekik.

– Úgy gondolod azonban, hogy egyszer sikerülni fog?

– Ha ti elvesztitek a csatát a polgárokkal szemben, akkor ezt sem lehet megakadályozni.

Ez az állítás Simon bárót igazolta. Monfort szeretett volna felszólító tekintettel nézni társaira, de olyan homály volt a teremben, hogy a szemek nem tudtak találkozni egymással. Ezért csak a szavakra kellett szorítkoznia.

– Tehát a legsürgősebben gyülekeznünk kell. Méghozzá olyan sokasággal, hogy Fülöp Ágost ne is gondolhasson arra, hogy megtámadjon minket.

Erre azonban megint megszólalt egy hang a sötétség felől:

– És ki biztosít bennünket arról, hogyha egész erőnkkel felvonulunk Toulouse ellen, Fülöp Ágost nem vonul be a védelem nélkül maradt grófságokba?

Aggodalmas csend ült a visszhangos teremre. Hiszen valamennyiüket ez aggasztotta. Végre Monfort bosszúsan mondotta:

– Valamennyi grófságba nem vonulhat be egyszerre.

Mire a hang a sötétből így válaszolt:

– Oda fog bevonulni, ahol a legkevesebb fegyveres maradt, tehát annak a birtokára, aki legodaadóbban segíti a közös cél elérését.

Simon jól érezte, hogy zavar támad amazok között. Mindegyik féltette a maga birtokát.

Amaury Arnold meg úgy sejtette, hogy a király éppen ezért vonta össze seregeit, nehogy azok együttes nagy kiállásra egyesüljenek, hanem mindegyik maradjon csak otthon, s hagyják magára Monfort Simont. Sőt az is lehet, hogy a sok közül az egyik báró, talán éppen az, akinek a hangja a sötétből bedobta a gyanút, titokban a király híve, akit ki tudja, milyen előny ígéretével a maga oldalára vont. – De hangosan nem gyanúsíthatott, hiszen adatai nem voltak, és ilyen sértésre egy báró részéről csakis kardrántás lehetne a válasz. Ez azután csak elmérgesítené a helyzetet. Amit menteni lehetett, csak Amaury Arnold menthette. Nemcsak azért, mert híres jó szónok volt, hanem azért is, mert mindenki tudta, hogy ő nem akar gazdagodni, ő meglevő vagyonával sem igen törődik, ha a szent célról van szó. Könyörtelen és tiszta ember volt. ő adta ki annak idején Carcassonne alatt a híres parancsot, hogy kardélre kell hányni mindenkit, majd Isten kiválasztja a halottak közül a híveket, s azok üdvözülnek. Ő volt minden keresztes háború lelke, és nem hozott haza kincseket sem a Szentföldről, sem az albigensek gazdag tartományából. Gyűlölködése mentes volt minden önzéstől. Akik ismerték, úgy képzelték, hogy az angyalok gyűlölhetik így Isten ellenségeit.

Felállt tehát. Igazi szónok lévén, megszokta, hogy gondolatait állva fejezze ki. Nem is volt jó beszélgető, mert zavarta, ha gondolatait mások szavai keresztezik. Az ülve beszélő embert pedig minduntalan félbeszakítják. De azt is tudta, hogy egy ennyire homályos helyiségben, ahol ráadásul csak kevesen vannak, egészen másfajta hatásokat kell keresni, mint napfényes téren, nagy tömeg előtt. Itt nem lehetett a bevált fordulatokat alkalmazni, mert az, ami sok embert lelkesít, kevés ember előtt hamisan hangzik. Itt nem az érzelmekre kell hatni. Az érzelmek amúgy is egyöntetűek: a bárók gyűlölik a népet, féltik saját hatalmukat, és a pokolba kívánják Fülöp Ágostot. Az indulatok tehát megvannak, hanem itt meg kell győzni őket arról, hogy az óvatosság most egyenlő a bukással. Nem őrizhetik biztonságban otthonukat, sorsára hagyva Toulouse-t. Toulouse-zal nemcsak a Monfort-hatalom forog kockán, hanem valamennyi báró hatalma. Hiszen még az olyan mellékesnek látszó egyetemi ügyek is aszerint fognak alakulni, hogy Toulouse-nak sikerül-e kiharcolni a kommünt, vagy pedig a bárók egyszer s mindenkorra megtanítják a csürhét arra, hogy halálos vétek lázongani az istenadta rend ellen, amelyet a bárók képviselnek.

Mindezt igen megfontoltan fejtette ki, és azzal fejezte be:

– Ha pedig Toulouse-nál győzünk, akkor másutt is vissza lehet vonni a kommünök önkormányzatát.

Tudta, hogy ez hatni fog, mert a bárók számára eddig is felette sértő volt a birtokaik szegélyén működő különböző városi önkormányzat, amely minden apró sérelemmel azonnal a királyhoz futott.

Szemben állt tehát két szempont: vagy otthon maradni, és biztonságban védeni a maguk uralmát, vagy közösen kiállni és kétségtelenül nagyobb erejükkel előbb megsemmisíteni Toulouse-t, majd a király ellen fordulni, és kikényszeríteni az önkormányzatok visszavonását. És a leghelyesebb az volna – javasolta az apát hogyha ezalatt a király leghívebb alattvalóit az Inkvizíció állandó rettegésben tartaná, hogy azok ne is reméljék, hogy ebből a küzdelemből a király kerülhet ki győztesen.

Hanem a bárók aggodalmaskodtak. Tudták ők is, hogy Toulouse nem közömbös a számukra, de azt is tudták, hogy ha egyszer Fülöp Ágost bevonul valamelyikük birtokára, akkor már kétséges, hogy valaha visszakapják-e. És ha a király ott a polgároknak azonnal önkormányzatot ad, a kisnemesek pedig az ő birtokukból kapnak törvénytelen adományokat, akkor saját egykori népük is fegyvert fog, ha a földesúr vissza akarna térni. Tehát az otthoni birtokra vigyázni kell.

Monfort Simon és Amaury Arnold felháborodására már csaknem eredménytelenül oszlott fel a tanácskozás, amikor Grevius közvetítő indítványa új alapot adott a megbeszéléshez. Ám maradjanak otthon a bárók, védjék birtokaikat, de ne is engedjék győzedelmeskedni a toulouse-iak lázadását. Már csak azért sem, mert abból nyilván eretnekség is következnék ott a Provence-ban. Simon bárónak nincs elég fegyverese a harchoz, de ha a többi báró hozzájárul, akkor tekintélyes haderőt kell kiállítani, amellyel a királyi hatalmat nem lehet ugyan összetörni, de a toulouse-i lázadást igen.

Ehhez a bárók hozzájárultak. Katonát adnak, még eleséget is a katonák táplálására, hogy a lázadás elfojtassék és Simon báró visszaüljön birtokába. Ez mindannyiuk érdeke. De jómaguk erejük javával otthon maradnak, mert nem lehet tudni, mit akar Fülöp Ágost. – Minthogy sürgős, ezt a megtorló haderőt gyorsan összegyűjthetik.

Monfort Simon, Amaury Arnold és Grevius nem nagyon voltak megelégedve ezzel az eredménnyel, ők azt remélték, hogy a toulouse-i lázadás alapja lehet a nagy leszámolásnak királlyal, polgárokkal, parasztnemesekkel egyaránt. De a bárók csökönyössége miatt kénytelenek voltak ennyivel is beérni. És az apáttól csak nem akart eltávozni a gyanú, hogy nemcsak a bárók csökönyösségéről, hanem egyik-másik báró árulásáról is szó eshetnék, ezért nem lehetett létrehozni az egyesült nagy erőt, amely megsemmisíthetné mindazt, amit Fülöp Ágost egy emberélet alatt a bárók ellen kiépített Franciaországban.

A király még aznap este értesült, hogy mit végeztek titokban a bárók az apát kastélyában. És meg volt elégedve a hallottakkal.

16

Az egyetem doktorai előtt nyilvánvaló volt, hogy nemcsak az önkormányzat kérdése, hanem a tanítás átszervezésének ügye is attól függ, hogy miképpen alakulnak az erőviszonyok a király és az egyházi kancellária közt.

Arról Fülöp Ágost gondoskodott, hogy egész Párizs mihamarabb tudomásul vegye: nincs egyetértés a bárók között, még az északi urak sem voltak hajlandók együttesen felvonulni Monfort Simon mellett Toulouse ellen. Úgy látszik, a bárók is megelégelték a négy év előtti vérengzést. Ez a hír a polgárokat felettébb lelkesítette, mert együtt éreztek a jogaikért fegyverre kapott toulouse-i céhbeliekkel és kalmárokkal, habár ezt hangosan nem is igen emlegették, mivel nem tartották ajánlatosnak az Inkvizíció füle hallatára pártolni egy nyilvánvaló lázadást. Annál kevésbé, mert a toulouse-i események óta az Inkvizíció emberei feltűnő módon hallgatóztak mindenfelé. Az egyházi kancellária szerint a toulouse-iak gyalázatos albigensek, s így eretnek hírbe kerülhetett volna, aki nyíltan pártolja zendülésüket.

Minthogy azonban a bárók nem álltak ki egységes erővel a lázadók ellen, mint tették azt négy évvel ezelőtt, csupán segítségüket adták egy nem túl nagy hadsereg erejéig, a küzdelem nem látszott eldöntöttnek. A polgárok jól érezték, hogy a király inkább a toulouse-iak mellett van, mintsem ellenük. Ha pedig Simon bárót azok a dárdára, kardra kapott iparosok és kereskedők mégis visszavernék, hát az nagyot lendítene az önkormányzatok ügyén, és akkor a párizsi egyházi kancellária is más álláspontot kell hogy elfoglaljon még a párizsi egyetem dolgaiban is.

Ez utóbbi különösképpen a doktorokat foglalkoztatta, akik nem akartak kegyvesztettek lenni akkor sem, ha esetleg a király kerekednék felül.

Alexander doktor ugyanúgy utálkozott kartársai megfontolásainak hallatán, mint ahogy undorodott mindentől, ami az utóbbi időben körülötte történik. Azt is tudta, hogy ezek a kartársak nem szeretik őt, és helyére áhítoznak, arra a helyre, amelyet ő sohasem kért, és amelytől bármelyik pillanatban örömmel szabadulna. Tudta, hogy ellene beszélnek a kancellár előtt, és úgy vélte, hogy a király meg éppen azért nem kedveli őt, mert a kancellária jóindulatával került az egyetem élére. Bezzeg Courson doktor, aki bizonnyal a legtöbb rosszat mondja róla Greviusnak, a napokban alázattal elment a királyhoz is, hogy azt, mint az egyetem legfőbb jóakaróját, tájékoztassa az ott folyó ügyekről.

Emellett Alexander doktornak éppen legkedvesebb tanítványaival nem volt kedve találkozni. Ha Pósa vagy Albertus szemébe nézett, úgy vélte, hogy azok elvárnak tőle valamit. De hát mit tehet ő? Csak engednék lemondani! Csak kapna valahonnét egy hihető ígéretet, hogy nincs semmiféle rosszindulatú igyekezet Pósa ellen, akkor azonnal hátat fordítana Párizsnak, ennek a nagyszerű városnak, ahol évekig volt az egyetemi ifjak kedves doktora, ahol sokáig oly jól érezte magát, de ahol egyszerre arra ébredt, hogy csak addig volt jó, amíg nem vette észre, hogy milyen zűrzavar, milyen sok aljasság gomolyog körülötte.

Courson doktort kegyesen fogadta a király. Meghallgatta szavait, és helyeslően bólintott azokhoz. Tudott mindent az egyetem dolgairól, Coursonról is. Jól értette, mit jelent ez az alázatos tisztelgés. Végre kiderült az, amit ő évtizedek alatt lassan, szívósan, vereségektől sem csüggesztve elért: a bárók már együttesen nem fognak fellépni ellene. A doktorok még nem álltak melléje – tudta jól –, egyelőre csak kétszínű játékba kezdtek: udvarolnak neki is, meg az egyházi kancelláriának is. Persze abban a pillanatban, amint a toulouse-i polgárok visszaverik Monfort Simont, és a király lesz majd az, aki hatalmával kibékíti az ellenfeleket, abban a pillanatban a doktorok már nem járnak többé udvarolni a kancellárhoz, csupán őhozzá.

De azért vigyázni kell. A doktorok ellenségei az önkormányzatnak. Származhat Greviustól is az ötlet, hogy Courson doktor kedveltesse meg magát a királlyal. Sajnos, egyelőre az egyetem élére csak ezek közül kerülhet valaki.

Azt tudta a király, hogy Alexander Halensis egyformán használhatatlan az ő számára és Grevius számára is. Derék ember, de teljesen tehetetlen. Legszívesebben indulna is már vissza Assisibe. Hát csak menjen. De kit helyette?

Ilyenformán gondolkozott:

Olyan doktorokra volna szükségem, mint Albert de Bollstaedt. Csupa olyan emberre. De ő csak egy. És ő is ifjú. Legföljebb doktor lehet egyelőre, még nem állíthatjuk az egyetem élére. Még tekintettel kell lenni nagyon sok mindenre. A magyar Pósa sem volna rossz, de annak másutt lesz a helye a világban. Mert másutt is folyik küzdelem, és ő másutt, esetleg a hazájában, alkalmasabb, mert ott még kevesebben értik, hogy mi a teendő, mint itt. Persze legeslegjobb volna az a gyermekifjú, Robert de Sorbon az egyetem élére. De annak még tanulnia kell. Addig az a feladata, hogy szítsa az elégedetlenséget a diákok között.

Courson doktor célzásokat tett arra, hogy a diákság nincs megelégedve a tanítás mostani módszereivel, és – itt erősen figyelte a király arcát – lehet, hogy egyben-másban igazuk is van a diákoknak.

A király meg azt figyelte, hogy a doktor hogyan figyeli az ő arcát. Fülöp Ágostnak ebben nagy gyakorlata volt, és nagy gyakorlata volt abban is, hogy a figyelők azt olvassák le az arcáról, amit ő akart. Tehát elgondolkozó arcot vágott, mintha maga sem tudná még, igazuk van-e a diákoknak vagy sem. Majd azt mondta, hogy személyesen néz utána az egyetem ügyeinek, mihelyt ideje lesz rá, addig is mindig örömmel veszi, ha Courson tájékoztatja az ottani dolgokról.

Az is igaz, folytatta Courson, hogy újabb doktorokra volna szükség, és hallották már, hogy a felségnek sem lenne kifogása az ellen, ha Bollstaedt grófot meghívnák a katedrára, noha nagyon fiatal, és Abélard óta nem is fordult elő, hogy egy ilyen fiatal férfiú akkora tekintélyhez jusson, mint aminőt a doktori katedra jelent.

A királyt meglepte, hogy a doktorok oldaláról javasolják most Albertus katedráját, ő már elhatározta ezt, gondolván, hogy erős ellenállásba fog ütközni. De hogy Courson ajánlotta, ebben valami olyasmit gyanított, ami több a kétszínűségnél is. Ezért csak bizonytalanul ingatta a fejét, hogy neki ugyan nincs kifogása az ellen, mivel igen kiváló tudósnak tartja a fiatalembert, de ennek megítélése mégiscsak az egyetemre tartozik. Ha a többi doktor is helyesnek véli maguk közé fogadni Bollstaedt grófot és a diákoknak sincs kifogásuk ellene, ő szívesen veszi tudomásul. Arról most nem beszélt, hogy Albertus első előadásán egész kíséretével akar megjelenni, hogy ezzel adjon nyomatékot az új tanítási rendnek.

Fülöp Ágost nemhiába gyanakodott. Igaz, Courson azért ment el a királyhoz, hogy esetleges erőváltozás esetére biztosítsa a maga számára a hatalom jóindulatát, de nem akarta elveszteni Greviusét sem, mert hátha az marad felül. Ezért állapodott meg a kancellárral, hogy elmegy a királyhoz, és megbeszéli Albertus doktorrá hívását.

Ez a gondolat előzetesen Greviusban támadt. Már elég sokat tudott ő is Albertusról, furcsaságairól, mindennel való foglalkozásáról, és főleg arról, hogy dominikánus barát létére többet beszél a virágok szirmairól és a bogarak lábairól, mint az egyházatyákról. Ezért úgy gondolta, példás botrányt lehetne támasztani azzal, hogy engedve a diákok egy része kívánságának, meghívnák doktornak, és talán már az első előadásán rá lehetne sütni, hogy eretnek. Ezzel aztán szét lehetne kergetni az egész egyetemi mozgalmat. Lehet, hogy magát a gyanús Albertus barátot nem érné súlyosabb baj. Talán grófi családja meg tudná menteni az Inkvizíció elől, de akkor is, vagy kolostorba lehetne zárni, vagy arra kényszeríteni, hogy menjen haza Németországba. Annyi azonban bizonyos, hogy azok a diákok, akik őt követelték doktornak, többé egyetlen szót sem szólhatnának, és ezzel elejét lehetne venni sok mindennek, ami kedves ugyan a király előtt, de annál kevésbé az egyházi kancellár szemében.

Jó ötletnek vélte Grevius, hogy ebbe vonják bele magát a királyt is. Legjobb lenne, ha Fülöp Ágost egyszerűen óhaját fejezné ki, hogy Albertust a doktori székben szeretné látni. Ez esetben ő is szégyenben maradna, ha a fiatal doktor valami nagyon felháborító dolgot hirdetne.

Courson hírt vitt Greviusnak arról, hogy a király nem ellenzi ugyan Albertus felemeltetését, de rábízza a doktorokra, minthogy azok értenek hozzá.

Grevius mosolygott. Akármennyire bosszantotta, hogy Fülöp Ágost nem úgy beszélt, ahogy elvárta, megértette annak óvatosságát. Ő nem vállal felelősséget az új doktorért, vállalják az egyetemiek. Holott a király igazában azért alakoskodott, mert attól tartott, hogyha ő túl lelkesen fogadja Albertus meghívását, akkor a kancellár fog akadályokat gördíteni elébe.

Fülöp Ágost még aznap magához hívatta Albertust, Pósát és Sorbont.

Közölte velük, hogy Albertus rövidesen doktor lesz, és elvárja tőle, hogy már az első előadáson bejelenti, hogy egészen másfajta tanításnak kell következnie az egyetemen, mint ahogy eddig volt.

Sejtette velük azt is, hogy valami változásféle észlelhető a doktorok magatartásában.

– Alexander doktor, ha nagyon akarja, nemsokára megszabadulhat ettől a terhes világi ténykedéstől. Akkor azután lehet újra választani. Én azt ajánlom, hogyha minden úgy sikerül, mint ahogy szeretném, és amiért imádkozom, akkor válasszátok az önkormányzat élére Courson doktort.

Azok csodálkozva néztek a név hallatára. Sorbon nem is állta meg szó nélkül:

– Courson, uram király, aljas, számító ember.

Fülöp Ágost szerette Sorbonban, hogy olyan bátran kimondja, amit gondol, összehunyorította szemét, és válaszolt neki:

– Csak azokkal az emberekkel dolgozhatunk, akik vannak. És körül vagyunk véve aljas és számító emberekkel. Tehát ki kell válogatnunk közülük azokat az aljasokat és azokat a számítókat, akiket fel lehet használni a helyes cél érdekében. Majd ti neveljetek fel a számomra sok olyan embert, aki nem aljas és nem számító... Addig azonban a többség az, és a legtisztességesebb dolgokat is azokkal kell elvégeztetni.

Ezt a választ éppen Sorbon értette meg legjobban. Hiszen az egyetem élére mégsem kerülhet egy tekintély nélküli gyermekifjú. Ma még az is nagyszerű eredmény, hogy Albertus mégiscsak doktor lesz.

Albertus pedig már kereste azokat a szavakat, amelyekkel új útra irányítsa Párizs híres egyetemét.

Mielőtt elbocsátotta őket a király, Pósánál érdeklődött, tett-e már valamit Pierre császár érdekében. A magiszter most még csak arról tudott beszámolni, hogy ma délutánra beszélte meg Eustache mesternél a látogatását, amikor is majd megbeszélik, miféle lehetőségek kínálkoznak Pierre császár számára a párizsi polgárok pénzeszsákjaiban.

Mikor azután elbúcsúztak a királytól, Pósa úgy érezte, hogy most kezd elválni egymástól Albertus útja és az övé. Barátja immár egy lépésnyire van a doktori széktől. És ő maga bizonnyal nem jár tovább ezen az úton. Ő ma délután fogja megismerni az arany világát, és azon át talán mélyebben tekinthet ama szó mögé, amely akaratán kívül vissza-visszatér az ő életébe: ... „Politika!”

17

A kereskedő háza nagyon meglepte.

Látott ő már életében sok fényes palotát, járt előkelő püspöki otthonokban, ismerte a magyar és a francia király udvartartását, de azok egészen mások voltak. Még csak azt sem mondhatta, hogy ez a polgári ház fényűzőbb, mint ama nagyúri helyek. Éppen az volt az érdekes, hogy itt a sok drága bútor és különleges díszítés nem volt hivalkodó. Az úri lakokra oly jellemző címerek, zászlók, fegyverrel teleaggatott falak teljesen hiányoztak. De valahogy ez a párizsi ház, Eustache mester otthona, szebb és barátságosabb volt, mint bármelyik lakhely, ahol eddig megfordult életében.

A szobák összehasonlíthatatlanul kisebbek voltak, mint a kastélyokban vagy palotákban. Nem is volt sok szoba: a ház legnagyobb részét a bolthelyiség és a raktárak foglalták el. Eustache mester a posztóval megrakott pultok közt jött elébe, és mélyen meghajolt; példáját követve meghajoltak a segédek és az inasok is.

Egyszer találkoztak már Ambroise temetésén. Ismerték hát látásból egymást. De ott Pósa csupán magiszter volt, és Eustache a gyászoló család barátja. Most azonban Pósa magának a latin császárnak a képét viselte, és a kereskedő egyúttal Párizs vagyonos kalmárainak nevében szólhatott vele. Egy futó pillanatra már szólottak is egymással, amikor Pósa érdeklődött nála a boltban, hogy mikor válthatnának hosszabb szót Pierre császárt érdeklő pénzügyekben.

Pósát meg sem lepte, hogy a kereskedő nem csodálkozik, ha valaki a távoli császár nevében keresi. Sőt azt is gyanította, hogy Eustache – aki bejáratos volt a királyi nagyházba, lévén a háztartás szállítója – azóta ottan érdeklődött felőle, vajon joggal használja-e ő a latin császár megbízottjának címét. S tudta azt is, hogy a királyi nagyházból ajánló szavakkal válaszoltak a kereskedő érdeklődésére.

Nyilván ezért ilyen ünnepélyesen udvarias a fogadtatás.

Eustache mesteren ünneplő ruha volt: földig érő, aranyhímes kék posztóból készült kaftán, amely nyaktól végig aranygombokkal gombolódott, és alját barna prém szegélyezte. Meleg lehetett az ilyen nyári délutánon, de Eustache mester elég öreg és sovány volt ahhoz, hogy jól bírja a meleget. Fején piros bársonysapka volt, kezében ezüst fogantyús bot. Erre támaszkodott.

Mikor meghajolt Pósa előtt, sapkáját is levette, alatta csak nagyon gyéren lengett pár fehér hajszál. Majd gyorsan visszatette a fejfedőt; úgy látszik, nyáron is félt a meghűléstől.

Ősz szakállas arca bizalomgerjesztő és tekintélyes volt.

Maga előtt tessékelte Pósát, úgy vezette hátra, a lakásba nyíló kis tömör ajtó felé, amelyet kinyitott előtte.

És akkor következett Pósa elcsodálkozása.

A keményfából faragott és fekete vasból kovácsolt bútorok eddig ismeretlen összhangja fogadta. Nem volt itt semmi hivalkodó, de nagyon szép volt minden: hosszú, sima asztal, mögötte magas támlájú szék. Az asztalon írások és íróeszközök, körül ülőalkalmatosságok, a hófehér falon festett feszület, alatta mécses égett. A mennyezetről finoman ötvözött lámpatartó lógott, benne piros viaszgyertyák. Nyilván ez volt a házigazda dolgozószobája, és a kereskedő munkája ugyanúgy tintához és tollhoz kötött, mint az írástudóké.

– Ezeket a bútorokat Firenzéből hoztam – magyarázta Eustache, aki elégedetten állapította meg, hogy vendége tudja élvezni a szép holmit.

Innét továbbmentek a következő szobába. Ez egészen más világ volt. Színes selymekkel bevont alacsony heverők, berakott kis bútordarabok, drága, puha szőnyegek, kovácsolt és ötvözött bronz falidíszek, ugyanilyen lámpa. Az ablak melletti falrészen felakasztva a háznak egyetlen látható fegyvere: egy hajlékony acélból készült, finom mívű görbekard.

– Ez itt mind Damaszkuszból való – mondta Eustache.

Még két szoba következett, több lakóhelyiség nem is volt a házban. E kettő közül az egyik a kereskedő hálószobája volt németországi mennyezetes ággyal, és az egyik falat egészen beborító szárnyas házioltárral, amely előtt reggeli és estéli ájtatosságát szokta végezni. Az oltárképek szent Krisztofórusz történetét ábrázolták, aki útszéli rablóból lett bűnbánó, majd megdicsőült szent. Itt Pósának eszébe jutott, hogy az ugyancsak kereskedő Ambroise házában hányszor nevezték Eustache-t rablónak meg csalónak. Bizonnyal az is volt, különben hogyan tudta volna összegyűjteni ezt a sok drágaságot?

A negyedik szoba, úgy látszik, csak arra szolgált, hogy ott halmozza fel a ház gazdája azt a rengeteg holmit, amelyet távoli útjairól hozott, de amelyeket nem tett raktáraiba, mert nem szándékozott eladni. Faragott ládák és veretes szekrények között kordovai csecsebecsék, különös képekkel díszített ember nagyságú vázák (Eustache mester ezeket a velencei Polo cégtől vásárolta, állítólag Zipanguból származnak), nehéz faliszőnyegek, festett selyemkendők díszlettek. Hát még a szekrényekben és ládákban mi lehet! – És ez a tarka zsúfoltság, amely már-már lehetetlenné tette a szemnek, hogy mindent meglásson, jó ízléssel volt elrendezve úgy, hogy az egész szoba nem a vásári kirakodásra, hanem inkább egy arany, piros és kék színekben égő, bizánci mozaikképre emlékeztetett.

– Valamikor ez volt a feleségem szobája – szólt lehalkított, emlékező hangon a kereskedő. – Amióta ő meghalt és én egyedül maradtam, ide hordtam be mindazt a holmit, amit ő szeretett. Ha meglátok valahol a világban egy-egy olyan tárgyat, amelyről úgy érzem, hogy őneki tetszenék, megvásárolom, és beteszem az ő szekrényeibe.

Pósa eddig szótlanul nézte a holmikat. A házigazda a szemeiből kiolvasta, hogy tetszik itt neki minden. Csak most, hogy a halott feleségéről esett szó, kezdett érdeklődni a családja iránt:

– Egyedül élsz, Eustache mester? Nincsenek gyermekeid?

– Dehogyis nincsenek. Négy fiam és három lányom van. Unokáim száma is eléri már a tízet. De a gyerekek felnőttek. A gyermek elhagyja a szüleit, ez az élet rendje. Leányaim közül egyik Velencében, másik Bizáncban, harmadik Lyonban van férjnél. Egyik fiam az én üzletemet vezeti, de külön háza van, amióta ő is megnősült; másik fiam Marseille és a Szentföld között járja a tengert, és fűszert vásárol; a harmadik karavánúton van éppen Oroszországban; a negyedik Angliában vásárol ónt, hogy hajón szállítsa Tarifába a móroknak, akiknek szükségük van ónra a bronzárukhoz. A gyermekek felnőnek, és ha hitvestársunk elköltözik a világból, bizony egyedül maradunk. Ez az élet rendje – ismételte nem is szomorú, inkább beletörődő hangon.

Ezután visszamentek a berakott bútorokkal és puha heverőkkel berendezett damaszkuszi szobába, ott egy alacsony asztalon mázas korsó és két arábiai üvegpohár állott. A házigazda hellyel kínálta a vendéget, majd maga is lekuporodott a kényelmes heverőre, töltött a két pohárba, felemelte a magáét, és Pierre császárra köszöntötte, s előre ivott, nehogy a vendég méregre gyanakodjék. Pósa is fogta a poharat, Fülöp Ágostra köszöntötte, és belekóstolt. Meglepte az ital íze. Sohasem érezte még ezt a különös, illatos zamatot. Nagyon ízlett, noha azt is tudta, hogyha túl sokat innék belőle, menthetetlenül elrontaná a gyomrát.

Kérdően nézett a kereskedőre:

– Mi ez?

– Nem ismered, uram? Pedig Pierre császár udvarában nagyon kedvelik: mézzel, fahéjjal és szegfűszeggel főzött bor.

Tehát ez az a fűszeres bor, amelyről úgy beszélnek, mint a legdúskálkodóbb emberek italáról. Hiszen egy csipetnyi szegfűszeg körülbelül olyan értékes jószág, mint egy teljes öltözet. Pierre császár ugyancsak tékozló életet élhet, ha ez udvarában kedvelt ital. – Magyarázva kezdett a beszédhez:

– Én sohasem jártam Pierre császár udvarában, nem is voltam Bizáncban. Engem Fülöp Ágost, a te királyod bízott meg, hogy képviseljem Pierre császárt. Én magyar vagyok.

– Azt tudom – bólintott Eustache. – És magiszter vagy az egyetemen. Az egyházi kancellária előtt nem kedves a neved, és azt állítják, hogy hazádban eretnek voltál.

Meglepetve nézett Pósa, de amaz mosolygott:

– Te, uram, azért jöttél ide, hogy pénzről, méghozzá igen nagy pénzről tárgyalj velem. Nekem tehát jól kell tudnom rólad mindent.

– Hidd el, Eustache mester, nem voltam eretnek.

– Miért ne hinném? – kérdezte a kereskedő, és kifelé fordította tenyereit. – Nem az én dolgom ezt vizsgálni. A te lelked kárhozik el, ha bűnös vagy, és bűnödet nem vezekled le.

Pósa most vidáman gondolt arra, hogy az egyházi kancellárián nem egészen így gondolkoznak, a bárók sem így beszélnek. De Fülöp Ágost udvarában már talán mások is szóltak ilyenformán. S bizonnyal ilyen hangon beszélnek Pierre császár körül is Bizáncban, Andreás körül odahaza, és nyilván mindazokon a helyeken, ahol a kalmárok és a parasztnemesek érdekében nem nézik azt, hogy ki mit gondol magában, csupán azt, hogy mit cselekszik. Amit gondol – azért vessen számot a maga lelkiismeretével.

– Ha volt is bűnöm, azt hiszem, már többet vezekeltem érte. – Nem is tudta, miért beszél a maga dolgairól a kereskedő előtt. Sőt eddig nem is gondolt arra, hogy sokféle kínos töprengése, asszonytalan magánya, lankadatlan tanulása – amely gyönyörűség is volt – esetleg vezeklés egy bizonytalan bűnért. Nem is Eustache mesternek mondta ezt, hanem saját magának, de a vendéglátó válaszolt rá, méghozzá igen kalmári módon:

– Ha többet vezekeltél, mint amennyit vétkeztél, akkor már neked van követelnivalód.

Ezt első pillanatra nem értette, nem tudta, kitől és miért kell neki követelnie. Hanem ahogy elgondolkozott a mondottakon, ajkára kiült a mosoly. Eustache mester, úgy látszik, a maga kereskedői szokása szerint ítéli meg a bűnt és a vezeklést is: bizonyos bűnnek bizonyos vezeklés az ára; aki többet vezekelt, annak joga van újabb bűnt elkövetni, vagy legalábbis joga van könnyebben venni az élet komoly dolgait. Jó lehetett Eustache mester élete, ha világéletében így gondolkozott. És úgy látszik, valóban jó volt az, hiszen kalmár létére tekintélyes férfiúvá öregedett, szép és kényelmes otthonban lakik, gyermekeket nevelt fel, és felesége utáni gyászában is méltóságteljesség és gyöngédség van. Vajon valóban rabló és csaló, mint annyian állítják? Vagy talán már levezekelte valamennyi bűnét, és jogot szerzett további csalásokra? – Ennél a gondolatnál megint csak mosolyogni kezdett.

Eustache mester nem zavarta meg vendége hallgatását. Teletöltötte a poharakat, maga ivott belőle, és csak kézmozdulattal kínálta Pósát. Az is ivott, majd rátért a tárgyra. Pénz kell Pierre császárnak.

Félve kezdett a beszédhez, idegennek érezte a témát, tudta, hogy a másik fölényben van vele szemben. Nem is értette Fülöp Ágostot, hogy bízhatta egy magiszterre hatalmas rokona pénzügyeinek megtárgyalását. Meg is mondta őszintén, hogy soha még ilyen feladattal nem járt, és helyesebbnek tartotta volna, ha kincstári ügyekben gyakorlott férfiú jött volna helyette. Eustache azonban megértően mosolygott, és azt mondta:

– Urunk, a király, bölcs ember. Igaz ugyan, hogy a kalmár is igyekszik becsapni a nagyurak megbízottjait, de bizonyos, hogy ezek a megbízottak még inkább igyekeznek becsapni saját urukat. Ha kincstári ügyekben jártas embert küldött volna Pierre császár nevében hozzám, akkor az, éppen mert jártas a kincstári ügyekben, úgy kötné meg az üzletet, hogy magának előnyösebb lenne, mint Pierre császárnak. Ez nálad nem fenyeget.

Most már értette Pósa.

Ezután azonban sokkalta könnyebben ment a megbeszélés, mintsem hitte volna. Eustache jobban tudta, mint ő, hogy Courtenaynak mennyi aranyra volna szüksége, és elmondta, hogy kiktől lehetne ezt összeszedni, milyen biztosítékokat kellene adni, mennyi kamatot kellene fizetni. A kamat szónál, amelynek latin nevét – usura! – Eustache rebbenés nélkül ejtette ki, Pósa összeborzongott. Mégiscsak különös volt, hogy ő, a magiszter, a távoli bárók leszármazottja, egy kufárral uzsoráról tárgyal.

– Természetesen – elmélkedett Eustache – legegyszerűbb lenne, ha Pierre császár a pénz ellenében átadná nekünk a hatalma alatt álló kikötők vámjait, de az bizonnyal a saját pénzembereinek a kezén van, akiktől már elkért minden elkérhetőt, és a bizánci pénzembereket nem haragíthatjuk rá a bizánci császárra, mert akkor felülkerekednek a bárók.

Pósa először hallott olyasmit, hogy baj az, ha a kereskedő haragszik az uralkodóra. Mintha ez felháborítóan is hangzott volna. Mi joga van egy kufárnak, hogy még ő haragudjék a felkent nagyúrra? De azonnal rájött, hogy csupán az urak ivadéka berzenkedett benne. Nem könnyű dolog túllépni saját magunkon, kisgyermek korunkon. Hát persze hogy megharagszik a kereskedő, ha érdeke ellen cselekszenek, és persze hogy baj az a pénzre szorult nagyúrnak, ha a pénz gazdái haragszanak rá. És az már bizonyos, hogy a nagypolitikában kell a pénz, és az is bizonyos, hogy ezeknek a kereskedőknek elképzelhetetlenül sok pénzük van. De hát honnét? Hiszen ha rabolnak is, nem úgy rabolnak, mint a bárók, ők nem rohanják meg fegyveres vitézekkel az úton járókat, legföljebb csak becsapják azokat, akik náluk vásárolnak. És abból lehet ekkora gazdagságra szert tenni, mint például Eustache mesteré?

Úgy elgondolkozott ezen, hogy már alig hallotta, amint az még arról beszél, hogy mindezt legjobb volna, ha feljegyezné, és azután jelentené a királynak, vagy megírná Pierre császárnak. Azután, ha Bizáncból megjött a válasz és a meghatalmazás, hogy Pósa a latin császár nevében aláírhatja a megállapodást, azonnal ki lehet állítani az adósságlevelet, és Pósa tetszés szerint bizánci vagy firenzei, vagy akár velencei aranyban átveheti az egész összeget, amelyet a párizsi kalmárok leggazdagabbjai összeadnak. Az azután már Pósa dolga, hogy a nagy pénzt miképpen juttatja el Pierre császárhoz.

Pósa bólintott. Eustache kérdezte, hogy szüksége van-e íróeszközre, feljegyezni mindezt. Ő nemet mondott, gondolván, hogy ha a bölcsek tanításait meg tudta jegyezni, ezt sem fogja elfeledni. De a kereskedő figyelmeztette, hogy mégis jobb volna leírni, mert az emlékezetből könnyen elpárolognak az olyan dolgok, hogy milyen biztosítékok kellenek, hogy mennyi a kamat és más efféle. Pósa pedig már azt is tudta, hogy éppen azért nem akarta leírni a tudomásul vetteket, mert nem akarta bemocskolni az eddig annyira szent írást a kamat, az uzsora nevével.

– Írás nélkül nem élhetünk – így Eustache mester –, de ezt éppen neked, az írástudónak nem kell, hogy magyarázzam.

Pósa meg arra gondolt, hogy a kalmárnak a kamat van annyira szent és mindenesetre sokkal fontosabb, mint az például, hogy mit tanított Abélard. Tehát mégis tollat, tintát és pergament kért, mire a házigazda felállt, és kérte vendégét, hogy fáradjon át vele a dolgozószobába, ahol a megfelelő íróasztalon kényelmesebb leírni a leírnivalókat.

A Firenzéből vásárolt bútorok szobájába mentek. Ott Pósa leült a nagy támlájú karosszékbe. Kezébe vette a tollat, amely ismeretlen, színes madár szárnyából származott, bemártotta az ólomkalamárisba, melyben sötétvörös volt a tinta, és írni kezdett az elébe nyújtott fehér lapra, amely nem állatbőrből készült, mint a pergamen, hanem ki tudja, miből. Kérdőn nézett a kalmárra.

– Ez Kínából való papiros, rongyból készítik, arabok hozzák Bizáncba, ott vásárolta tavaly a fiam. Fontos szerződésekhez nem olyan jó, mint a kutyabőr, mert szakad, feljegyzésekhez azonban jobb, mert jól hajtogatható, és kis helyen is elfér.

Mikor mindent leírt, amit meg kellett jegyeznie, végre megkérdezte, ami már jó ideje a nyelvén várakozott.

– Mondd csak, Eustache mester, honnét származik a te óriási vagyonod? Ugye, nem illetlen dolog, ha efelől érdeklődöm?

Eustache mosolygott:

– Ha egy másik kereskedő érdeklődne, az talán illetlen volna. De a számodra nem az, sőt a te számodra talán tanulságos is, hiszen ti, akik urak vagytok, el sem tudjátok képzelni, miképpen születtek a nagy vagyonok, amelyek nélkül már a királyok és császárok mozdulni sem tudnának. Ezért hát arra kérlek, maradj nálam vacsorára, és utána elmesélem neked, miféle bűnök és miféle nagy vállalkozások estek meg, hogy én ilyen gazdag lehetek. Ne félj este itt maradni, ha hazamégy, lámpás és fegyveres kísérőket adok melléd, akik egészen lakhelyedig melletted lesznek.

Pósát pedig érdekelte, hogy mit fog mondani az ősz kereskedő, és ott maradt nála vacsorára.

Nem volt ünnepi étkezés, hiszen Eustache nem számított esteli vendégre. Kettesben fogyasztották el az étkeket, amelyeket egy szolgáló tálalt eléjük az alacsony asztalra, ők a kereveten ültek, és lassan ettek.

Nem is volt sok fogás: leves, hús, és utána sütemény. De Pósa soha életében ilyen ízű ételeket még nem evett. Tudta már, ezekben mindben fűszer van: bors a sós ételekben, és szegfűszeg az édesben. Királyok és bárók is csak ünnepi vendégségekkor használnak ennyi fűszert. Pósának eddig csak ritkán volt alkalma fűszeres ételekhez, de azokban nem volt ennyi sok. Úgy hitte, étel még nem ízlett neki ennyire. És a fogások után megint az a különös aromájú bor. Ezektől sokkal gyorsabban jóllakik az ember. Intette is a házigazda:

– Vigyázz, uram, csak annyit egyél, amennyi ízlik. Nem illendő ugyan, hogy a vendéglátó ne korlátlanul kínálja a vendéget, de te nem szoktál az ilyesmihez, és könnyen megfájdulhat tőle a gyomrod. És úgy edd, mint rendkívülit, és ne úgy, hogy ezután is csak effélét akarj enni. Mert akinek szenvedélyévé válik, az könnyen bűnbe esik a fűszerért. Éppen erről fogok neked mesélni.

Pósa figyelmesen hallgatta, egyre jobban érdekelte Eustache vagyonának története.

18

Eustache, a kereskedő pedig ezt mesélte el Pósának, a latin császár követének, a piros gyertyáktól világos szobában:

Nagyon régen volt, több mint száz éve már, élt Toulouse városában egy igen kegyes életű fiatal lovag, akit Estiennek hívtak. Kis birtoka és kevés jobbágya volt. Éppen ezért a jobbágyoknak sokat kellett dolgozniok, hogy eltarthassák munkájukkal magukon és családjukon kívül még Estien lovagot, a feleségét és kisgyermekét is.

Történt azután, hogy a pogányok elfoglalták Jeruzsálemet, és nem engedték, hogy a zarándokok a Szent Sírnál imádkozzanak. Volt erre nagy felháborodás az egész világban. Mi már megszoktuk, hogy a bárók meg olykor a királyok is egyszeriben felkerekednek, és elmennek a Szentföldre háborúzni. Mi, kereskedők, már készülődünk is az ilyen nagy vállalkozásokra, de ez egészen más, mint akkor volt, több mint száz esztendővel ennek előtte, amikor a pápa az itáliai Piacenzába zsinatot hívott össze, és sírva tárta a keresztények elé a nagy szégyent és a nagy gyászt. Errefelé a bárók mind feltűzték ruháikra a szent keresztet, hogy azonnal induljanak. Különösen azok a bárók siettek, akiknek itt nem volt elég földjük, mivel akkoriban a legtöbb birtok még a királyé volt, és csak akkor kezdték szétszedni a királyi vagyont, amikor hatalmasokká lettek a szentföldi harcokban.

A gyülekező seregek élére a szent életű Bouillon Godofréd úr került, aki, mint te is bizonyára tudod, nem akart koronát hordani ott, ahol Krisztus töviskoronát viselt, és ezért győzelme után nem mint király, hanem mint a Szentföld bárója birtokolta a megszabadított Jeruzsálemet.

Godofréd úr seregébe tömegesen gyülekezett a sok lovag a még sokkal nagyobb számú fegyverhordozóval. Estien úr is felöltötte a keresztet, elbúcsúzott családjától, és elment a táborba. Kevés jobbágya lévén, csak egyetlen fegyverhordozót vitt magával, a többi kellett otthon maradt feleségének és gyermekének. Ezt a fegyverhordozót Jehannak hívták. Erős, okos ifjú legény volt. Együtt indultak el, együtt keltek át a tengeren, míg a sereggel együtt el nem jutottak a szent partokig.

Azt kérdezed, honnét tudom ezt ilyen pontosan, és mi köze mindennek az én történetemhez. Nos, ez a Jehan volt az én nagyatyám, és az ő történetével kezdődik az én vagyonom históriája.

Nem tudom, beszéltél-e már olyan férfival, aki keresztes háborúból tért vissza. Ha igen, akkor talán tudod hallomásból, hogy mekkora szenvedéseket kellett kiállnia mindenkinek, aki elszánta magát. A mifelénk ismeretlen forróság, a fonnyasztó vízhiány, a titokzatos betegségek, a napokon keresztül való szüntelen menetelés, és a minduntalan rejtekből kicsapó muzulmánok apasztották a sereget. Igaz, hogy Godofréd úr olyan győzelmeket aratott, aminőket azóta sem tudott felmutatni egyetlen keresztes vezér sem, de ennek nagy ára volt. Akik elindultak, legtöbben sohasem értek haza, és akik hazaértek is, gyakran nyomorékok vagy betegek maradtak mindhalálig. Nem egy lovag arra érkezett vissza, hogy nem találja többé sem birtokát, sem családját. Amíg távol járt, a közeli báró elragadta a földet, és a család valahogy elkallódott, néha áldozatul esett a hatalmaskodásnak. Ott Toulouse vidékén ez elég gyakori eset volt. Raymond gróf – a későbbi eretnek Raymond gróf öregapja – ugyan maga is Godofréddal csatázott, és vezette a provence-i lovagok seregeit, de míg ők távol harcoltak, addig Raymond családja kitúrta birtokából a legtöbb távol levő kisnemes családját.

Évekig volt el hazulról Estien lovag és Jehan. Életük és egészségük Isten csodájára épségben maradt, noha Edessa ostrománál Estien vállába szakállas nyíl fúródott, lezuhant lováról, és biztos halál várt volna rá, ha hűséges fegyverhordozója fel nem kapja, és ki nem viszi az ütközetből. A seb azonban hamar begyógyult.

A háború évei alatt természetesen nemcsak szenvedtek. Nincs borzalmasabb a háborúnál, de minden háborúban vannak olyan pillanatok, amelyeknek jó érzését nem lehet semmi egyébbel összehasonlítani. Mert csak aki maga is harcos volt, az tudja, hogy mit jelent az, ha egész napi gyaloglás után, két napi éhszomj után a csapat eljut egy faluba, ahol le lehet feküdni, inni és enni lehet, utána aludni szabad. Csak a hadra kelt ember tudja, hogy mekkora boldogságot jelenthet egypercnyi nyugalom két életveszély között. Természetes, hogy a keresztes vitézek nemcsak harcoltak, hanem pihentek is, és nemcsak éheztek, hanem ettek is, mert különben nem bírták volna a több évig tartó megpróbáltatást.

Nos, azok az ételek, amelyekkel a keresztesek megismerkedtek ott keleten, egészen mások voltak, mint a hazaiak. Te már tudod, mi a fűszer, és ha ritkán is, talán volt már részed ezelőtt is fűszeres eledelben. De egészen addig a borsnak a nevét nem is hallották, köménymag, ánizs, fahéj, szegfűszeg, mind ismeretlen volt előttük. És ott minden étek ezekkel készült. Érezték, hogy jó, de nem tudták még, hogy milyen végzetes dolog volt megismerni az ízeket.

Akkor tudták meg, amikor vége szakadt szenvedéseiknek, és hálát adtak a mennyeknek megszabadulásukért.

Godofréd lovag győzelme után ugyanis a legtöbb életben maradt nemesúr kíséretével együtt hazaindult. Estien és fegyverhordozója is hajóra szállt. Ebben is szerencséjük volt: a gálya sértetlenül érte el Marseille partjait. Baráti házban nyugovóra is találtak, hogy másnap felüdült testtel induljanak az otthoni Toulouse felé. És akkor jött a megdöbbenés. Bármit kaptak enni, nem ízlett. Előbb nem is tudták, hogy miért olyan ízetlen minden. Csakhamar rájöttek azonban, hogy hiányzik ínyüknek a fűszer. Nem ízlett az ebéd, nem ízlett a vacsora.

Estien lovag kétségbe volt esve. Évekig imádkozott, hogy az ég segítse haza őt, és íme, az otthoni partokon arra döbbent rá, hogy soha többé nem érezheti jól magát házában, és mindörökre vissza fog vágyódni a haragos melegtől kopár tájakra, ahol olyan jólesett minden falat.

Lehet, hogy Estien lovag túlságosan is rabja volt gyomrának de nem ő volt az egyetlen, aki így érzett és így gondolkozott. Ezért lettünk mi kereskedők olyan gazdagok, mert igen sok lovag ismerte meg a Szentföldön a bors meg a szegfűszeg ízének gyönyörét, és idehaza nagyon sokuknak hiányzott.

Mikor Marseille-ben fűszerek után érdeklődtek, megtudták, hogy itt-ott található a városban némi bors, amelyet előbbi keresztesektől kaptak, de az olyan drága, hogy csak aranyért, méghozzá sok aranyért lehet kapni. Beljebb az országban pedig aranyért sem.

Estien lovag el volt keseredve, és bizonnyal szomorú volt nagyatyám, Jehan is, noha ő jobbágy volt, tehát jobban megszokta, hogy nélkülözze azt, ami jó volna neki.

Lóra ültek, és megindultak Toulouse irányába. Ezen az úton estek azok a bűnök, amelyek alapjául szolgáltak az én vagyonomnak.

Nemsokára magányos lovag csatlakozott hozzájuk. Nem tudom a nevét, nagyatyám sohasem mondta meg. Ez a lovag nagyszájú, kérkedő férfiú volt. Nyeregkápájára kis zsák volt akasztva, és eldicsekedett vele, hogy abban bors van. Ő gondoskodott magáról, hozott magával a drága fűszerből a Szentföldről.

Estien lovag szeme megcsillant a lehetőség örömétől, és kért belőle. A másik egyszerűen kinevette. Hogy is gondolhat ilyet? Nincs az a kincs, amiért megválna az értékes jószágtól. Estien megalázkodott, és könyörgött egy egész kevés borsért. Nem kapott, csak megvető nevetés volt a válasz. Felajánlotta lovát, fegyverzetét egy maroknyi borsért. Hiába. Sőt, a kemény szívű lovag elunta Estien siránkozását, és megsarkantyúzta lovát, faképnél hagyva Estient és Jehant az útfélen.

Estienben pedig lángot vetett az indulat, a harag az elutasításért és a vágy a fűszer ízéért. Kardot rántott, utánavágtatott, és mielőtt az még maga is fegyvert ragadhatott volna, sisakja alatt a nyakánál halálra szúrta. Az lezuhant a lováról. Estien és Jehan eltemette az út szélén. A bűntettet nem látta senki. A győztes lovag a borsos zsákot a nyeregkápájára akasztotta.

Így értek este egy faluhoz, ahol szállást találtak egy jobbágyházban. Húst, vizet és sót kért Estien, hogy maga főzzön vacsorát magának. És elővéve néhány szem borsot, erős húslevest készített, de Jehannak nem adott belőle. Pedig a fegyverhordozó, aki urának életét is megmentette, elvárhatott volna ennyit. De amikor kért, őt nevette ki az ura, amiként az urat nevették ki az úton. Csak nem képzeli, hogy szolgának fog adni a drága ételből. Ott a víz, a hús, a só; készítsen magának húslevest, de a bors az úré, még a családjának sem fog adni belőle, azok úgysem ismerik még az ízét. Így a zsák elég lesz neki egész életére.

Jehan nemcsak elkeseredett, de szívében bosszúra gyúlt.

Mikor lefeküdtek, az úr fejét a drága zsákra hajtotta. Jehan úgy tett, mintha már aludnék, és várta, mikor szunnyad el a lovag. Mikor annak a lélegzete olyan egyenletes volt, hogy tudta, fel nem a ébred már semmiféle mocorgásra, akkor Jehan felkelt, kicsente a feje alól a zsákot. Kezében tőrt tartott, mert elszánta magát, hogyha ura felébred, akkor leszúrja. Hanem az aludt mélyen, Így a gyilkosság bűnét elkerülhette a nagyapám.

Az értékes zsákmánnyal kiosont az istállóhoz, felnyergelte a maga lovát, és az éjszakában, sötét utakon ment egyenesen Toulouse felé.

Ő is kívánta nagyon a bors ízét, de több ereje volt az önmegtartóztatáshoz, mint Estien lovagnak. Nem is akart kóstolni már a fűszerből. Tudta, hogy szegénységétől szabadulhat, ha okosan használja fel a zsákmányt.

Toulouse határában szerzett egy kisebb zsákot, és kétfelé osztotta a borsot. Majd egyenesen Raymond gróf kastélya felé igyekezett. Sejtette, hogy a gróf már hazaérkezett, minthogy az hónapokkal előbb indult el a Szentföldről, mint Estienék csoportja. Otthon volt valóban. A jobbágy letérdelt előtte, elmondta, hogy ő innét származó szolga, aki borsot hozott a Szentföldről és azt a kegyes grófnak ajándékozza. Ezzel át is nyújtotta a szerzett zsákmány felét, amit a nagyúr nagyon nagy örömmel fogadott, és barátságosan érdeklődött Jehantól, kinek a jobbágya, ő pedig elmondotta, hogy Estien lovagé, aki nemsokára haza fog kerülni. De ő nem szeretne tovább uránál maradni, mert az nagy bűnbe esett. Összeszólalkozott az úton egy másik lovaggal, aki szintén a keresztes háborúból jött haza, és megölte, méghozzá orvul. Ha kiássák a hevenyészett sírból, amelynek megjelölte a helyét, akkor megállapíthatják, hogy a halálos seb oldalt a nyakán van.

Raymond gróf pedig ezt a hírt is szívesen vette, mert míg távol volt, addig a családja elfoglalta Estien lovag birtokát is, elűzve annak családját. Az asszonynak és gyereknek régen nyoma veszett. Raymond tehát félt, hogy Estien kellemetlen perceket okozhat neki. Így azonban az történt, hogy fegyvereseket küldött elébe, akik közrefogták a meglepett lovagot, kényszerítették, hogy visszamenjen a gyilkos tett színhelyére, ott kiásták a megrémült ember előtt a friss sírt, és rámutattak az orvul ejtett halálos sebre, kérdezvén, ő volt-e a gyilkos. Azt annyira meglepte a gyorsan elérkező megtorlás, hogy nem is tagadott. Közben a közeli tanyán lakók a megölt ember árván maradt lovát is elfogták, azon függött a halott kardja, amelyet nem ért rá kihúzni. Kétségtelen volt az orgyilkosság.

Nem volt ugyan szabályos eljárás, hogy Estien lovagot nem vitték be a városba, és senki nem mondott felette törvényszerű ítéletet, és azt se kérdezték meg tőle, hogy nem akarja-e vérdíjjal megváltani életét. De Raymond gróf úgy rendelkezett, hogyha kétségtelen a bűn, ne is hozzák az ő szemei elé, hanem fejezzék le ott a bűntett színhelyén. Ezért bakó és gyóntatópap is ment a fegyveresekkel. A pap azután meggyóntatta Estien lovagot, a bakó lecsapta fejét, és a fegyveresek eltemették áldozata mellé.

Jehant pedig Raymond gróf megjutalmazta, és a maga jobbágyai közé emelte, sőt ügyességét azzal is megbecsülte, hogy fontosabb üzeneteket vele küldött a szomszédos bárókhoz. Ezeknek a báróknak pedig Jehan eladta a bors nála maradt felét. Mikor már volt elég aranya, ismét ura elé járult, és elmondta, hogy bűnbánat kínozza azért, mert feljelentette egykori urát. Igaz, hogy Estien gyilkos volt, de mégis az ő ura. Ezért vezeklő útra szeretne menni a Szentföldre. Megígérte urának, hogyha elengedi, hoz neki ismét borsot és más fűszert.

Raymond átlátott az okos jobbágy tervén, de nem ellenezte, sőt még ő tette lehetővé, hogy helyet kapjon egy zarándokokkal megrakott hajón, és némi aranyat is adott neki, hogy vásároljon a számára, amennyi borsot és egyebet csak tud. Jehannak akkor már magának sokkal több aranya volt, de természetesen ezt is magához vette.

A hajón kiderítette, hogy nem ő az egyetlen zarándok, aki vásárolni indul a Szentföldre. Néhányan árut is vittek magukkal, posztót meg fegyvereket, hogy elcseréljék.

Sokat lehetne mesélni azokról a kalandokról, amelyeket nagyapám átélt ezen az úton, és a következő utazásai alatt. Amikor évekig harcolt a Szentföldön, megtanult valamelyest arabul is azon a tájszóláson, amelyet ott beszéltek. Így jól eligazodott a keleti városok bazáraiban. Vett és eladott. Bizony ezek a tevékenykedések sem voltak bűn nélkül valók. Nemcsak azért, mert pogányokkal voltak kapcsolatban, hanem azért is, mert nemcsak pogányokat csapott be, hanem keresztényeket is. Idővel sokan mentek panaszra Raymond grófhoz szolgája viselt dolgaiért. De Jehan mind nyereségéből busás részesedést adott urának, azért aztán panaszkodhattak rá.

Utolsó két útjára már külön gályán ment Jehan. Tengerészek és szolgák százai munkálkodtak az ő parancsszavára. És minden útja szerencsével járt. Kalózok nem fogták el, sőt egy ízben maga fogott el egy kalózhajót, és annak rablott kincsei is őt gazdagították. Ő ugyanis, amikor már maga készíthette elő útjait, s ura készséggel segítette, nem egyszerű szállító hajóval járt, hanem külön erős sarkantyújú hadihajót építtetett a marseille-i ácsokkal. Ez kalózok ellen kellett. De vannak, akik azt állítják, hogy nagyapám maga is kalózkodott, és nemcsak pogány, hanem keresztény hajókat is kirabolt, s a tengerbe hajigálta a zarándokokat. Erről azonban ő sohase mesélt, holott öregkorában gyakran emlegette bűnbánóan a bűneit.

Közben megnősült, szép háza volt Toulouse-ban. Neki azonban eszébe se jutott, hogy más legyen, mint jobbágy. Gazdagon is Raymond gróf alázatos cselédje maradt, és ha finomabb anyagból is, de mindvégig parasztformájú ruhában járt.

Kilenc gyermeke volt. Ezek legnagyobb részt nem az apai tevékenységet folytatták. Nagyapámnak akármilyen kalandos volt az élete, az volt az igazi vágya, hogy tekintélyes paraszt legyen, nem vágyott az urak közé. Ezért fiainak nagyobbik része Raymond gróf természetes jóindulatával nagy jobbágytelken gazdálkodott, igen módos, sok zsellérrel dolgozó nagygazda lett. Főleg szőlőt és bort termeltek. Ezt a kitűnő délfrancia bort vitte azután el az én apám a világ minden tájára. Ebből gazdag lett ő is, és gazdagodtak a fivérek is. Egyébként egyik nagybátyám pap lett, egyik nagynéném pedig apáca, hogy az ő szent életük vezekelje le Jehannak, a zsákmányolónak bűneit. Jehan nagy kort ért meg, én még jól ismertem, noha öreg ember volt már az én születésemkor is, és mindezek a kalandok hosszú időkkel azelőtt történtek, mielőtt még én éltem.

Apám, akit Polycarpe-nak hívtak, már a tekintélyes és gazdag jobbágy fiaként született. Ő folytatta az atyai mesterséget. Nem hasonlított a nagyapámhoz. Jehan még igazi paraszt volt: óriás termetű, öregkorában is izmos, nagyokat evő-ivó, kiabálós férfiú. Okos volt, de teljesen műveletlen; ahol a ravaszság nem segített, ott mindig azonnal hajlandó volt az erőszakoskodásra. Mi kisgyermek korban nagyon féltünk tőle, bár izgatottan vettük körül, amikor kalandjait mesélte. Bizonyára sokat túlzott a meséiben, hiszen néha arról is beszámolt, hogy hogyan fojtott meg sárkányokat, és hogyan járt túl messze földön az óriások eszén. Azokon a tájakon azóta én is jártam, egy-két embernek én is túljártam az eszén, de óriásokkal vagy sárkányokkal nem találkoztam.

Az apám azonban másféle ember volt. Ő már nem érezte magát jobbágynak, noha jogilag ő is az volt egész életében, ő azonban már az ifjabbik Raymond grófnak – az eretnek atyjának – kincstartója és háztartási ügyeinek intézője volt. Színes posztóruhában járt, a szabócéh főmesterének a leányát vette feleségül. Azt jól megtanulta atyjától, hogy minden nyereségbe bele kell vonni a grófot is, mert akkor az megvédi minden támadó irigység ellen.

Halk szavú férfi volt, alázatos mindenkivel, aki nemesi – akárcsak parasztnemesi – családból származott. Nemcsak fűszerrel kereskedett, mint Jehan, hanem mindent a világon összeszedett, amit akár otthon Toulouse-ban, akár másutt el lehetett adni. Tengerre ritkán indult, félt a nagy víztől, inkább kocsikaravánokon járta be az országot, és néha a külföldeket is. Nem beszélt viselt dolgairól. Nagyon vallásos volt, és minket is áhítatra nevelt. Azonfelül taníttatott. Ő nem akarta, hogy a gyermekei parasztok maradjanak, mint a fivérek. Leányait kézművesmesterekhez adta feleségül nagy hozománnyal. Fiait iparosoknak taníttatta, és annyi tőkével látta el, hogy azonnal több céhlegénnyel kezdhettek munkához. És engem szemelt ki utódjának, mert én tanultam meg legkönnyebben írni és olvasni. Arra tanított, hogy az urakkal legyek mindig alázatos. Ha fegyveres ember közeledett, a sapkámat mindig le kellett kapnom a fejemről. Azt tanultam tőle, hogy az alázatos ember olcsóbban vásárolhat, és drágábban adhat el. Ez a bölcsesség néha bevált, néha nem. Neki, úgy látszik, bevált, mert az atyai örökséget megsokszorozta. Olyan tekintélye volt, hogy temetésén Raymond gróf fiával, a későbbi eretnekkel együtt, megjelent.

Akkor én még nagyon fiatal voltam, és jobban vonzott néhai nagyapám kalandos példája, mint apám óvatossága. Én a tengerre vágytam. Akkoriban ment a Szentföldre csatázni Lajos király, Fülöp Ágost királyunk atyjaura. És én engedelmet kértem Raymond gróftól, hadd mehessek el a királyi hadakkal. Ekkoron már az a Raymond gróf volt Toulouse környékén az úr, aki később eretnek hitbe esett, talán tényleg az is volt, és keservesen megbűnhődött érte. De ha bűnös volt is, most már Isten bizonnyal ítélkezett felette, és az én számomra talán nem vétek, hogy csak áldással tudok a nevére gondolni.

Ismertem én az ő apját és a nagyapját is, emlékszem gyerekkoromból, hogy milyen az, ha valaki nemtelen ember az ő földesurának szemei előtt. Én gazdag parasztkupec unokája, és tekintélyes városi kalmár fia voltam, de nekem is lekapott sapkával kellett oldalt állnom nemcsak akkor, ha a földesúr közeledett, hanem ha bármelyik jöttment szolgálattevő nemese szembekerült velem. Gyerekkoromban megtörtént, hogy idegen nemesúr összevissza pofozott, mert cipő volt rajtam. Hogy mer egy nem nemes fia másképp járni, mint mezítláb? Ha panaszkodtam, apám arra intett, hogy kerüljem el az idegen nemeseket, nagyapám pedig egyszerűen nekik adott igazat, és nem helyeselte, hogy az apám cipőt ad a lábunkra. Úgy gondolta, nem nemes ember ráér akkor megismerni a lábbelit, ha már férfivá növekedett.

De az én Raymond grófom napjaiban mindez megváltozott. Nem tudom, mi volt az oka, de annyi bizonyos, hogy ez az eretnekhírben álló ember, aki gazdagabb és hatalmasabb volt mindenkinél, még a zsellérekkel is úgy beszélt, hogy azok egyszeriben embernek, Isten képmásának tekinthették magukat.

Vidám úr volt Raymond gróf, szerette a jó borokat, a fűszeres ételeket, szerette a zenét, maga is szépen énekelt és gitározott. Meg azután – ezt a bűnét is bocsássa meg Isten – módfelett szerette a szép asszonyokat. Később mindezt bűnéül rótták fel. De az ő népe nem irigyelte tőle, és nem is botránkozott meg rajta, éppen azért, mert nagyon jó úr volt.

Nos, amikor én engedélyt kértem tőle, hogy elmenjek a szent útra a királlyal, nemcsak készséggel hozzájárult, de még jó tanácsokkal is szolgált. Elmondta, hogy fűszeren kívül miket vásárolnának még szívesen Franciaország nagyurai. Biztatott, hogy hozzak damaszkuszi fegyvereket és szőtteseket, arábiai üvegárut, perzsiai szőnyegeket és kasmíri, arannyal áttört kendőket. Érdeklődött, hogy van-e elég pénzem, mert ha kell, ő szívesen kölcsönöz. Ha azután szerencsésen visszatértem, adjak neki annyi drágaságot a vásárolt jószágokból, amennyit én jónak látok. Helyesen gondolkozott. Ennyi jóságra nem válaszolhattam fondorlattal. Ő volt az egyetlen nagyúr, akit sohase csaptam be.

Milyen gyönyörűséggel tudott beszélni a szép ruhákról, finom ötvözött kardokról, vésett mellvértekről! Mennyire szerette otthonában a drága szőnyegeket, az illatos levegőt terjesztő keleti füstölőket.

Mi, akik nem vagyunk nemesek, és nagyapánk még paraszt volt, jól tudjuk, miből telik ilyesmire a nagyuraknak. Be sok jobbágynak kell szüntelenül dolgoznia és rongyokban járnia, hogy az uraság vésett ezüstpáncélt ölthessen! De Raymond gróf a jobbágyaitól is kevesebbet követelt, mint atyái. Apja és főleg a nagyapja már akkorra rengeteg gazdagságot felhalmozott; kemény földesurak voltak az előbbi Raymondok. A jó uraság korában már a jobbágy is félretehetett valamit. Sokasodtak is a kalmárok a Provence-ban.

Én pedig elmentem a Szentföldre. Fiatal ember voltam akkor, és szerettem verekedni. Nem elégedtem meg tehát azzal, hogy a többi kalmár módjára csak kövessem a sereget, hanem együtt voltam velük, és magam is vértet öltöttem, dárdát, kardot fogtam, és a nemesurakkal meg a csatlósokkal együtt álltam ki minden megpróbáltatást. Ezt azok előbb különösnek találták, de azután megszokták, hogy velük vagyok, és nagy lett a becsületem. Közel kerültem a királyhoz is. Ha valamit be kellett szerezni a számára, én szereztem be. Az előcsapattal én vonultam be a falvakba, hogy jó szállásról gondoskodjam. Közben természetesen éppen ezért nagyobb lehetőségem volt az adás-vevésre, mint bárki másnak, hiszen az én egyre növekvő jószágom a király jól őrzött poggyászával utazott.

Végül nagyon sok drágasággal megrakodva a királlyal együtt jöttem haza a legjobb és legbiztosabb gályán.

Marseille-ban elbúcsúztam Lajos királytól, aki kegyelmesen bocsátott el, azzal a megtisztelő kijelentéssel, hogy bármikor szívesen látna Párizsban, mint az ő háztartásának szállítóját. – Akkor csak megköszöntem a kegyet, de még nem is gondoltam arra, hogy elhagyjam Toulouse-t.

Hazamentem. A kölcsönt megadtam Raymond grófnak, megtetézve busásan fűszerrel, fegyverekkel, szőnyegekkel. Majd hozzáláttam eladni az összehordott árut. Tapasztalhattam, hogy igaza volt uramnak, a bárók, főleg a provence-i bárók, két kézzel kaptak a finom fegyverek és a szép ruhák után. Különösen az úrhölgyek versengtek az áttört aranyos kelmékért. Volt bőven aranyuk hozzá. Apáik és nagyapáik keményen tartották a jobbágyokat, és úgy vélték, joguk van könnyedén élni a kincstáraikban halomban álló pénzből.

Hol vannak már ezek a könnyed, kedves urak? Van olyan, aki elment a Szentföldre, és soha többé nem jött haza, van olyan is közöttük, aki elindult a Szentföldre, de azután inkább Bizánc ellen csatázott, és király lett valahol a Fekete-tenger vidékén. Villehardouin úr meg Otto báró a De La Roche-ok nemzetségéből – ezek a te Pierre császároddal együtt hódították meg a görög földet, és egész országokat kaptak az osztozásnál. De a legtöbb provence-i nagyúr – hogy, hogy nem – idővel eretnek lett. Talán a sok ének és zene sodorta őket bűnbe. Amaury Arnold apát talán nemhiába véli, hogy a jókedvű emberek mindig gyanúsak az eretnekségre.

Én azonban ennek a jókedvnek és könnyelműségnek köszönhetem, hogy az a vagyon, amelyet az én atyáim halmoztak fel, tovább sokszorozódott. Tudom, hogy sok bűn tapad az aranyaimhoz. Vezekeltem is érte. Kápolnát építettem azon a helyen, ahol Estien lovag gyilkosságba esett, és ahol őt is lefejezték. Apám és nagyapám lelkiüdvéért szakadatlanul miséket mondatok, és én magam igyekszem betartani mindazt a szabályt, amelyet az egyház előír. Igyekszem kereskedőtársaimat is kisegíteni, ha valami híján szűkölködnek. Tudom, hogy ennek ellenére csak rabló és csaló a nevem. Talán nem is ok nélkül, hiszen ha nagy pénzekről volt szó, igyekeztem megszerezni, ami megszerezhető. De sokat dolgoztam érte, saját életemet is többször tettem kockára. Fiatal koromban magam jártam a tengereket. Kétszer vettem részt keresztes háborúban. Másodszor már a mi királyunkkal, Fülöp Ágosttal mentem el. Ő már ismert hallomásból, tudta, hogy jól szolgáltam az apját, és maga mellé szólított. Ennek a hadjáratnak én voltam eleve a bevásárlója, sőt ekkorra már annyi pénzem volt, hogy én kölcsönözhettem a királynak. El sem tudod képzelni, hogy mennyivel növeltem gazdagságomat, pedig csak a szokásos hasznot számítottam fel, de hát nagyon nagy tőkének nagyon nagy a haszna.

Fülöp Ágost megismételte apja ajánlatát: jöjjek Párizsba. És én még akkor sem álltam kötélnek.

De amikor hazaérkeztem ebből a keresztes háborúból, egyszerre valami nagyon gyanúsat tapasztaltam. Toulouse-ban és a környékén is szemlátomást felütötte fejét az eretnekség. Az egyházat és szertartásait nyíltan is gyalázták, a böjtöket senki sem tartotta be. És Raymond gróf nem tett semmit ez ellen. Azt mondják, ő is albigens volt. De nemcsak ez a könnyed, kedves, könnyelmű úr pártolta az elpártolást, hanem Carcassonne bárója is, aki lángoló szemű, komoly férfiú volt. Raynaldnak hívták. Ismertem jól. Őt tartották a legáhítatosabb nagyúrnak, és íme, eretnekké lett, el is pusztult ama rettenetes esztendőben.

Én megijedtem ettől, szörnyű dolgok bekövetkezését sejtettem. És ezenkívül még valami késztetett arra, hogy elhagyjam uramat és szülőföldemet. Ez pedig az volt, hogy már nagyon megszaporodtak ott a kereskedők. A déli urak fényűzése, az élet könnyebbé válása, és az is, hogy már a jobbágyok is vásároltak egyet-mást, arra vezetett, hogy gombamódra növekedett a kalmárok száma. Bár az én vagyonommal és az én tapasztalatommal egyik sem vehette fel a versenyt, én mégis helyesebbnek tartottam elfogadni a király meghívását, és eljönni Párizsba, ahol még ma is kevés a kalmár, és ahol a királyi háztartás szállítója vagyok.

Raymond gróf sajnálta, hogy elmegyek, de eszébe sem jutott megakadályozni. Így kerültem én már hosszú évekkel ezelőtt Párizsba. És négy évvel ezelőtt vált világossá, hogy mennyire életmentő isteni sugallat volt, amire így elhatároztam magam. Én nem tudom, hogy rokonaim, testvéreim és nagybátyáim vajon a gonosz áldozataivá lettek-e, és valóban eretnekségbe estek? Lehet, de nem bizonyos. Annyi azonban bizonyos, hogy mind elpusztult, mint ahogy Monfort Simon lovagjai és csatlósai kivétel nélkül legyilkoltak, de legalábbis kiraboltak minden módosabb embert, hirdetvén, hogy azok eretnekek. Toulouse-ban is sok halál esett, de Carcassonne-ban egyetlenegy élő sem maradt. Én is halott volnék, ha ott maradtam volna. És ha valahogy életben is tart a gondviselés, az élet amúgy is elviselhetetlen volna számomra. Én jártam ott, láttam, mi van arra. És tudom, hogy azért kellett fegyvert fognia Toulouse lakóinak, mert jobb a halál, mint az az élet, amelyet Simon gróf és az Inkvizíció őriz.

Mióta kitört a lázadás, este és reggel imámba foglalom, hogy Isten óvja, Isten segítse a zendülőket. De ezt ne meséld el senkinek, mert az Inkvizíció azt hirdeti, hogy eretnekek a toulouse-iak. Holott, aki eretnek volt, rég elpusztult már, és az elkeseredettek ott csupán a bárók istentelensége ellen támadtak fel.

De hát nem róluk volt szó, hanem rólam.

Íme, ez az én gazdagságom története.

Beszélhettem volna a családomról is, feleségemről, aki életem és fáradozásom társa volt, aki maga vezette üzletemet, amíg én a tengereket jártam, és aki derék, szorgalmas gyermekeket nevelt föl, Beszélhettem volna a gyermekekről is. De ez már nem tartozik a gazdagság történetéhez, hiszen családi élete mindenkinek van, és a bárók szeretete vagy gyásza nem sokban különbözik a polgárokétól. Ugyanazt érzik, csak más ruhákban és más fejtartással: ők büszkék, mi alázatosak vagyunk. Ami számodra érdekes lehetett, az az volt, hogy miképpen lehettem én gazdag, noha nincsen óriási birtokom, nincsenek jobbágyaim, és azokat, akik dolgoznak nekem, pénzzel fizetem. Íme, így...

A piros gyertyák csonkig égtek már, és az árnyékok megnőttek a falon. Még csak egy búcsúpohárral ittak, azután Eustache mester előszólította néhány szolgáját, hogy lámpával és fegyverrel kísérjék a sötét utcákon át otthonáig az előkelő vendéget.

19

Két nappal később a diákok hiába vártak Alexander doktor délelőtti előadására. Érte küldtek, szobája üres volt. Asztalán levél, amelyből kiderült, hogy Alexander Halensis megszökött, elhagyta Párizst, és a király engedelmével titokban visszaindult Assisibe.

Csak Fülöp Ágost tudott a szökésről. Előtte megjelent a riadt férfi, és elmondta, hogy nem ismeri már ki magát az összecsapó erők között, azt se tudja tulajdonképpen, hogy ki kicsodának az ellensége és miért. Hogyan lehetne így az egyetem felelős elöljárója? Kérte a királyt, mint az egyetem védőurát, hogy bocsássa el őt. Előadta még azt az aggodalmát is, hogy nem egy diákja veszélybe kerülhet, ha ő eltávozik. Említette Albertust, Pósát. Sorbon eszébe sem jutott. A király megnyugtatta, ő majd vigyáz rájuk. Albertus különben is doktor lesz. Ha Alexander elmegy, egyenesen az ő utóda. Pósa meg már most is Pierre császár követe, és a latin császárság hatalma őrzi Párizsban is. Ez megnyugtatta a doktort, noha érzett egy kis bosszúságot is afelett, hogy helyét azonnal betöltik, sőt éppen ez a nagyon okos, de mégiscsak egészen ifjú, okvetetlenkedő gróffiú tölti be, aki bizonnyal egészen más helyeken keresi Isten titkait, mint ő. Megnyugtatta azonban a király ama kijelentése, hogy Párizs mindig visszavárja őt, helye mindig az egyetemen van. Nem is azzal a szándékkal távozott, hogy végleg elmaradjon...

(De csak évtizedek múltán, már egész öreg emberként vetődött vissza Párizsba, amikor már Fülöp Ágost régen megtért atyáihoz, amikor az egyetem már nem is hasonlított ahhoz az egyetemhez, amelyet ő ismert. Ennek az egyetemnek akkor már külön teológiai fakultása volt, amelynek katedráján Alexander Halensis hanyatló életének utolsó esztendeit töltötte.)

A király az új választásokig ideiglenesen Courson doktort bízta meg az egyetemi ügyek vezetésével, akinek első dolga volt összehívni az egyetemi önkormányzatot, és javasolni, hogy Albert de Bollstaedt grófot hívják meg doktornak. Megjegyezte, hogy ez egyaránt tetszeni fog a királynak és az egyházi kancelláriának. Ki is tűztek egy közeli napot arra, hogy az új doktor megtartsa első előadását.

Courson a határozatról azonnal értesítette Greviust, aki helyeselte, még azt is kilátásba helyezte, hogy maga is elmegy erre az első előadásra. Úgy látszik, maga akart utána felszólalni, és talán azonnal megbélyegezni a gyanús dolgokkal foglalkozó fiatal tudóst.

Ezután Courson a királyhoz ment el, és neki is bejelentette, mikor lesz Albertus első egyetemi előadása. A király is helyeselt, de nem mondta el, hogy ő is ott lesz. Ezt meglepetésnek tartogatta. Neki viszont a doktor nem árulta el Grevius kancellár jelenlétét. Általában – mint óvatos ember – a kancellár előtt lehetőleg nem beszélt a királyról, és a király előtt hallgatott a kancellárról, mert rosszat egyikről sem mert mondani, és jót mondani nem látta tanácsosnak.

Az új doktor Sorbonnal együtt Pósánál volt a magiszteri szobában. Sorbonnal alig lehetett bírni az örömtől. Lám, mégiscsak úgy történnek a dolgok, ahogy ő elképzelte. Albertus már doktor. Váltig biztatta barátját, hogy azon az annyira várt első előadáson forduljon szembe keményen és nyíltan az egész eddigi rendszerrel; jó volna, ha a gyáván megfutott Alexander ellen is kikelne. Bírálja meg a doktorokat. Ha azután verekedésre kerülne a sor, ám, legyen verekedés; ha kell, ő előre megszervezi a jó öklű polgár és parasztnemesi diákokat.

Albertus természetesen nem akart semmiféle verekedést. Ő azt kívánta, hogy meghallgassák. Már régóta töprengett ezen a feladaton, hogyan kell megragadni a mondanivalót, hogy bárki előtt világos legyen, egészen mást és másképp akar ő tanítani, mint elődei, de ez mégis úgy hangozzék, mintha a legnagyobb tisztelettel volna a többi doktor iránt. Mint ahogy nem is tagadta maga előtt sem, hogy ezektől az idősebb tudósoktól sokat tanult.

Pósa pedig aggodalmaskodott.

Feltette a kérdést, hogy vajon számítani lehet-e a diákokra, ha az egyházi kancellária nyíltan Albertus ellen fordulna, és eretnekké nyilvánítaná. Vajon helyes dolog-e addig nyíltan szembefordulni a doktorokkal, amíg új választások útján az ő kezükben nincs az önkormányzat? Vajon Coursonnal az élükön nem adják-e ki az Inkvizíciónak Albertust, ha az túl egyértelműen beszél?

Sorbon azonban nyugodt volt:

– Bízzunk Fülöp Ágostban, nemhiába javasolta Coursont az egyetem élére, ő tudja, hová és miért kell alávaló embereket állítani. Courson nem akar összekapni a királlyal.

– De Greviusszal sem – így Pósa.

– Ne felejtsétek el – válaszolt a szőke diák –, hogy a király egész kíséretével ott lesz. És az is jó lenne, ha erre az alkalomra te, Pósa, levetnéd a magiszteri ruhát, és lovagi öltözetet vennél, hadd lássák, hogy a latin császár követe is eljött.

Pósa húzódozott ettől a játéktól, de Albertus nevetve maga is helyeselte az ötletet.

– Ha nincs lovagi ruhád, az enyém még megvan.

De Pósa bizonykodott, hogy ha tíz éve nem is volt rajta, ládája mélyén megvan még az az öltözék, amelyben ideérkezett.

Sorbon a kezét rázta:

– Tíz év alatt megették a molyok. És te bizonnyal nem is voltál olyan gazdag lovag, mint Albertus. Itt nem elég egy egyszerű nemesi öltözék, hanem pompás ruházatra van szükség, amelyben odaülsz a király mellé, minthogy te egy császár képét viseled.

Pósa csodálkozva látta, hogy barátai sokkal inkább tudomásul veszik új helyzetét, mint ő maga. Hiszen ha eljárt is egy-kétszer a királynál vagy a gazdag kalmárnál Pierre császár nevében, magamagát mégis elsősorban még mindig magiszternek érezte. De barátai már sejtették, hogy az egész egyetemi mozgalomnak javára válik, hogy egyikük a hatalmas és Párizsban népszerű hírű Pierre császár itteni megbízottja. Ők helyeselték, hogy Pósa igenis hordjon lovagi öltözetet, erősítse azzal is az egyetem átszervezésének szándékát.

Úgy látszott, igazuk van, és Pósa megígérte, hogy arra az alkalomra fel is ölti Albertus nemrég megcsodált, és akkor egyetemi emberen különösnek talált színes, drága öltözékét.

– De ez nem is elég – gondolkozott el Sorbon. – Köpeny is kellene, csaknem palástszerű, bőséges köpeny, ez adja csak igazán a tekintélyt. Sőt, ha lehetne, egyenest bizánci palást...

Pósa ez ellen tiltakozni akart, hanem Albertus ezt is helyeselte. De honnét lehetne beszerezni ilyesmit?

Pósa tudta. Egészen biztos volt, hogyha szüksége van rá, Eustache mestertől kaphat kölcsön bizánci, aranyhímes köpenyt. Sőt, a kereskedő akár hitelbe is ad neki ilyet, fizesse azután Pierre császár.

És már nem is aggodalmaskodott azon, hogy a rabló hírben álló kalmártól szívességet kérjen. Tudta, a nála töltött este óta még jobban tudta, hogy ők, akik a király mellett harcolnak a telhetetlen bárók ellen, és részvéttel vannak az alattvalók nagy tömegei iránt, akár akarják, akár nem – szövetségestársai a gazdag kalmároknak.

Azt is belátta, hogy nemcsak Albertus katedrájáról van szó, hanem mindannak kezdetéről, amit ők az egyetemen szándékoznak véghezvinni. Tehát nagy súlyt kell adni annak a napnak. Ezért elhatározta végül, hogy valóban nem fekete, sima magiszterként, hanem a bizánci császár aranyhímes követeként fogja átlépni az egyetemi terem annyiszor átlépett küszöbét.

De sejtette azt is, hogy ha egyszer levetette azt a magiszteri ruhát, kétséges, hogy lesz-e módja ismét visszavenni.

20

Ezen a délutánon nagy újdonság volt a diákok házában. Két fiatalember érkezett Magyarországról. Gyalogosan állítottak be a nehezen megtalált otthonba. Nem messze Párizstól már a lovaikat is eladták, hogy elérhessenek a mindentudás városába. Franciául még nem tudtak, latinul is csak törve, éppen úgy, mint Pósa, amikor annak idején ideérkezett.

Jókedvű ifjak voltak. Egyikük sem származott a híres, régi családok közül. Hamar bevallották, hogy éppen ezért mentek írástudóknak, mert mostanában, aki tudós ember otthon, könnyen kaphat birtokadományt, és nekik nincs még elég birtokuk. Egyiküket Dienesnek hívták, a másikat Salamonnak. Mindkettőjüket Adorján kancellár, az egykori párizsi diák beszélte rá a nagy útra.

Pósa fogadta őket. Neki is jólesett magyarul beszélgetni, és izgatta a lehetőség, hogy végre híreket kap hazulról. Amazok pedig fellélegeztek, hogy végre valaki megérti a szavukat. Tudták ugyan a budai kancelláriától, éppen magától Adorján úrtól, hogy van Párizsban két magyar, de azt természetesen nem tudhatták Budán, hogy ezek még mindig a diákok házában találhatók-e vagy sem.

Mikor azok tudomásul vették, hogy Pósa immár egy évtizede van az egyetemen, elképedtek. Azt jól megértették, hogy Betlen kanonok nem ment haza. Beteg is, kanonok is lett, tehát ezt választotta új hazájának. De mit lehet csinálni tíz évig az egyetemen? Ők úgy gondolták, majd egy-két évig itt lesznek, tanulnak egy kevés teológiát, valami kis jogot, tökéletesítik magukat a latin fogalmazásban, azután mehetnek haza, jöhet a birtokadomány, majd beülnek valamelyik magas királyi hivatalba. Mesélték, hogy még többen mások is készülnek így Párizsba. Ha nincs pénzük, majd addig beállnak valamelyik szerzetesrendbe. Otthon azután le is vethetik a csuhát.      

Pósa azonnal elmagyarázta nekik, hogyha nincs hazulról pénzük, akkor itt írásmunkával kereshetnek. Ez szokásos a diákok között. Vannak kereskedők, akik nem tartanak állandó írnokokat, hanem pénzt adnak diákoknak, akik elvégzik a leírnivaló munkákat.

A két új diák hökkenten nézett össze. Pénzért dolgozzanak kufároknak? Ezt Pósa magiszter mondja nekik, aki pedig a legelőkelőbb nemzetségekből származik? – Pósa nevetett, és biztatta őket, hogy hamar rá fognak jönni, mennyire másképp van itt sok minden, mint odahaza.

Zömök, nevetős fiúk voltak. Dienes barna, Salamon fekete hajú.

Pósa megmutatta nekik szobájukat, amelyben Betlen is lakott. (Albertus már jó ideje szerzetének rendházában aludt.) Sok jót mondott Betlenről, és kérte őket, kíméljék nagy tudású és beteg lakótársukat.

Ezután eligazította őket, mi a teendőjük, ha az egyetem előadásait akarják hallgatni. Egy-két szóval már azt is jelezte, hogy most nagy dolgok vannak készülőben, és szemben állnak egymással a király és az egyházi kancellár hívei. Néha még verekedésre is kerülhet a sor.

Azok láthatólag felvidultak erre a hírre. Dienes, az izmosabb termetű, jókedvűen jelentette ki:

– No majd ellátjuk a király híveinek baját.

Pósa meghökkent:

– Vigyázz, Dienes, a király hívei mi vagyunk.

Erre amazok bámultak, és Salamon kérdezte:

– Hogyan lehet egy báró a király híve?

Ebből Pósa megértette, hogy Magyarországon valóban hasonlatos lehet a helyzet a király és a bárók közt, mint itt. De ezek a nem is ismert nemzetségekből származó ifjak, akik hivatalt akarnak majd viselni, csak nem a bárók oldalán állnak?

– Mi a király oldalán állunk.

Dienes vállat vont:

– Hát akkor majd a királyért fogunk verekedni.

Most már nagyon sürgős lett Pósának, hogy halljon valamit hazulról. Azoknak egyéb volt fontos:

– Hol lehet bort kapni? – érdeklődött Dienes. – És hol lehet leányokra szert tenni? – érdeklődött Salamon.

Pósa nevetve válaszolt:

– Bort pénzért az ivóházakban kapni, túl a Szajnán, ugyanott kaphatsz leányokat is, szintén pénzért.

Ezen nagyon csodálkoztak. Ki ad pénzt borért és leányért, amikor mind a kettő ingyen terem?

– De nem nektek, mert itt nincs hozzá birtokotok – válaszolt Pósa nevetve. – De ha vendégeskedni akartok, akkor meg kell ismerkednetek itteni családokkal. Ott esetleg akad ingyen bor és talán leány is. – Ebben a pillanatban az jutott eszébe, hogy vajon mi lehet most Bertával? Ambroise-éknál természetesen azóta sem volt, házukat is elkerüli, ha innét az egyetemre megy. – Párizsban azonban elég kevés a nemesi család. Itt inkább mesteremberek és kalmárok élnek meg a király jobbágyai. Csak a király nagyháza körül lakik néhány olyan nemesúr, akinek valami dolga van a királlyal. Azután olyanok, akik a Szent Inkvizíció szolgálatában állnak.

A Szent Inkvizícióról azok még sohasem hallottak.

– Ezek az egyházi kancellária vitézei, és a bárók oldalán állnak.

– Hát a bárók hol laknak? – érdeklődött Salamon.

– Párizs a király városa, ide nem jön báró. Még a főpapok sem szívesen lépnek át a város kapuján. De sok a szerzetes, aki a király pártján van.

Salamon a fejét csóválta:

– Ahogy így elmondod, elég istentelen városnak tetszik. Nemhiába itt kiáltották ki császárnak a hitehagyott Julianust.

Ez a mondat jólesett Pósának. Úgy látszik, Salamon nem egészen műveletlen, lám, azt is tudja Párizsról – amit ő nem tudott annak idején, amikor ideérkezett –, hogy úgy egy ezredév előtt a római légiók itt választották a világ urává azt a Julianust, aki vissza akarta állítani a régi pogány vallás uralmát, és harcolt az akkor még ifjú kereszténység ellen.

– Jó keresztény város ez azóta. Itt nyoma sincs eretnekségnek, amely pedig nem ritkaság Franciaországban.

– Hát akkor gyerünk el inni valahová – javasolta Dénes. – Ha nincs más, akkor jó lesz az ivóház is. Vezess minket, Pósa.

Pósa elmondta, hogy ő ugyan tíz éve itt van, de soha még nem járt ama házak felé.

Ezen ők csodálkoztak.

– Szerzetes vagy? – kérdezte Dénes.

– Nem.

– Hát itt a világi papok is ilyen erényesek? – érdeklődött Salamon.

– Nem is vagyok pap.

– Akkor hát? – Ezt igazán nem értették. – Mit csináltál több mint tíz év alatt Párizsban?

– Tanultam és tanítottam is – válaszolt mosolyogva.

– Doktor leszel? – érdeklődött Salamon.

– Nem. Most már megtanultam, amit kellett.

– Kancellár akarsz lenni – így megértően Dénes.

– Még csak arra sem vágyom. Elég lesz talán egy nótáriusi hely a magyar király vagy a bizánci császár udvarában.

Azok elámultak:

– Bizánci Péter híve vagy? – Bizánci Péter, ez Pierre de Courtenay, értette meg Pósa. – Nem is lehetsz te igazi báró.

Pósa széttárta karjait:

– Pedig valóban Miskolcz nemzetségből származom, egyenest Bors vezértől, és anyai ágon a bihari Borsák unokája vagyok.

Salamon mosolygott:

– Aligha fognak örülni az atyafiaid, ha hazamégy.

– De hát miért? Mi van odahaza?

– Ital nélkül nem mondjuk el – jelentette ki Dénes, és erre a komolyabbnak látszó Salamon is mosolyogva bólintott. – Azután valami harapnivalót is adhatnál.

Milyen egyszerű lett volna most átvinni őket Ambroise mester vendéglátó házához. De azóta, hogy meghalt Ambroise, az ifjabb, és különösen, amióta az a vízparti beszélgetés esett Bertával, nem állíthat be a régi barát szokása szerint a szomszéd kereskedő asztalához.

Most vette észre, hogy egy évtized alatt milyen kevés embert ismert meg Párizsban. De még csak azokat a házakat sem tudja, ahová a vidékről érkező idegenek pénzért vagy még inkább búzáért és borért bekötik szekerüket, és szállást is kapnak.

Végre eszébe jutott, hogy Sorbon bizonyára sokkal többet tud arról, hol ültethetné le bor, kenyér és valami sült hús mellett beszélni a két hazulról jött fiatalembert. Sorbon pedig nyilván benn van az egyetemen. Mindig ott van, és mindig rábeszél valakit valamire.

– Gyertek. Megnézitek az egyetemet is, és ott lesz, aki elvezet minket valami vendéglátó helyre.

Találkoztak is a szőke diákkal. Pósa bemutatta őket egymásnak. Beszélni ugyan keveset tudtak egymással, mert amazok csak törték a latint, Sorbon pedig hadarva és franciás kiejtéssel beszélt latinul.

Itt azután megtudta Pósa, hogy nem is kell elmenniök olyan rossz hírű helyre, mint amilyenek a Szajnán túli ivóházak, hanem itt, a városban is van egy-két olyan mesterember, aki olcsó pénzért ételt-italt ad diákoknak. Ezt persze Pósa, aki az idegen diákok házában étkezett, nem tudta, de jól ismerték a vidékről jött francia ifjak. El is vitte őket Sorbon egy alacsony házhoz, bevezette az udvarba, ahol egy fa árnyékában kecskelábú asztal és két hosszú pad állt. A gazdasszony hozott is azonnal egy cserépkancsó bort, csuprokat, és fatányéron hideg húst és kenyeret. Az árát pedig előre kérte, mert volt rá eset, hogy a diákok ittak, és fizetség nélkül mentek el.

Pósa elővette pénzes zacskóját, és fizetett.

– Neked honnét van pénzed? Hazulról kapod? – érdeklődött Dénes.

– Nem kaptam én hazulról soha. Tanítok az egyetemen, és ezért kapok pénzt a királytól. Amíg nem tanítottam, kereskedőknek írtam le fontos iratokat.

Azok megint csodálkozva néztek egymásra. És Pósa már nem emlékezett, hogy vajon annak idején, amikor idekerült, ő is így csodálkozott-e azon, hogy a mindentudás városában annyira más az élet, mint odahaza.

– Beszéljetek hát – sürgette végre őket. Szomjas volt már a hazai hírekre. Imre király haláláról még tudott, hallotta azt is, hogy László, a gyermek, rövidesen követte apját, és odahaza Andreás ül a trónon. Arról is volt értesülése, hogy Andreás keresztes háborúba indult, majd hazatért, de arról már nem, hogy azóta tulajdonképpen mit is csinál. Szerette volna tudni, mennyit sejtenek az otthoniak arról a nagy tervről, amelyet Andreás Pierre de Courtenay-vel akar megvalósítani. Ez az utóbbi nagyon fontos volt az ő számára, nemcsak azért, mert különös körülmények folytán ő Pierre császár párizsi sáfára lett, hanem azért is, mert Péter és Andreás ott keleten tulajdonképpen ugyanazt a harcot vívja, mint amelyet itt Fülöp Ágost meg a kalmárok meg a toulouse-i lázadók, akik külön-külön, és mégis közös céllal harcolnak a bárók ellenében. Ő maga, a nagy hírű Miskolcz nemzetség leszármazottja, a bihari Borsa bárók unokája, már eldöntötte a maga útját, tehát kijelölt az ő helye akkor is, ha innét egyszer hazatér. Ezért volt füleinek annyira fontos, hogy Magyarországon ki kinek az ellenfele.

A két magyar ifjú pedig nem értette egészen, hogy mire is kíváncsi ez a tudóssá változott magyar báró, aki érthetetlen módon a király igazát vitatja a birtokos urak rovására. Előbb tehát jelentéktelen pletykákról beszéltek, apró udvari mendemondákról olyan nevek körül, amelyeket ő már nem is ismert, vagy csak egész halványan emlékezett rájuk (hiszen oly rövid ideig élt ő az udvar közelében). A legfontosabb neveket, amelyeknek kimondását csaknem szorongva várta, végül is magának kellett kérdeznie.

– Boszniai Kulin bán él-e még?

Salamon felütötte a fejét, és a homlokára csapott:

– Persze, Kulin bán! Amióta betettem a lábamat a diákok házába, és megismertelek téged, Pósa magiszter, azóta töprengek, hogy honnét is ismerem a nevedet. Most már tudom. Te voltál az, aki Kulin bán mellett vallottál Kalán püspök ellen.

Pósa rákönyökölt az asztalra, és a diákokra nézett. Vajon mi sok rosszat hallhattak ezek őróla? Dienes képéről is látszott, hogy előtte sem ismeretlen az a pörös ügy, amelynek végén Pósa Csepelről egyenest Párizsig futott.

– Tehát azt beszélték rólam, hogy eretnek vagyok...

Salamon eléggé csodálkozó arccal nézett vissza:

– Eretnek? Ilyesmiről mostanában nem szoktak beszélni. Azt hiszem, nincsenek is eretnekek Magyarországon.

– Nincsenek bogomilok?

– Én még nem találkoztam velük, és nem is láttam olyan embert, aki találkozott volna bogomilokkal. Lehet, hogy Boszniában vannak, de ez sem Andreást nem érdekli, sem a többi urat.

Alaposan megváltozhatott a világ odahaza!

– De hát ha nem eretnekül emlegettek engem, akkor mit beszéltek rólam?

Erre Dienes válaszolt elismerő hangon:

– Én azt hallottam, hogy nagyon bátor ember voltál, aki szembe mertél szállni Kalán püspökkel, pedig tőle mindenki félt. Igazán sose gondoltam volna, hogy ennyire bátor hírű férfi tíz évig egyebet se csináljon, mint hogy tanul meg tanít.

– Mondjátok hát, mi van Kulin bánnal? Mi van Kalán püspökkel?

Salamon beszélt:

– Kulin bán régen meghalt, nem is tudom, hány évvel ezelőtt. Boszniában most az ő fia, István az úr, aki nagy híve Andreásnak. Vitézlő ember, valahol Hispániában háborúzott a mórok ellen is.

– Nem bogomil?

Azok összenéztek, és vállat vontak. Nem tudták.

– Hát Kalán püspök?

– Ő is már jó néhány esztendeje halott – mondta az egyik. Pósa nem is figyelte, hogy melyik. A hír hallatára mintha valami feszültség oldódott volna lelkében. Kalán, a nagy csábító tehát halott. Most már Isten legyen irgalmas a földön annyit vétkezett lelkének. Íme, már Pósa is bevallhatta magának, hogy sokat köszönhet a megcsodált és meggyűlölt főpapnak. Nélküle sohase került volna el a könyvek közé. Ha az nem akarta volna a rossz útra téríteni, ... talán sohase jutott volna el a helyes út felismeréséhez. De most már halott. És Pósa most már hazatérhet. Soha nem gondolt arra, hogy ő Kalán püspök halálát várja, de most, hogy halottnak tudja, kétségtelen, hogy kezdettől fogva erre várt.

A két diák látta, hogy ez a hír mennyire érdekes a magiszter számára, hát Salamon most erről mesélte el az udvari mendemondákat:

– Úgy tudják, hogy Kalán volt az, aki Andreás kedvéért megmérgezte Imre királyt. Utána azonnal az udvar legfőbb embere lett. Nemsokára meghalt a gyermek László is. Volt, aki úgy tudta, hogy ez sem történt Andreás és Kalán tudta nélkül. Mikor azután a bárók, akiknek eleinte kedves volt Andreás úr, már nem szerették annyira, mint azelőtt, akkor a király félni kezdett a félelmetes püspöktől. Enni sem mert. De egy napon a püspököt találták holtan az ágyában. Hát erre azt mesélték, hogy Andreás annyira félt tőle, hogy inkább ő mérgeztette meg főemberét.

Bűnökkel teljes történet volt ez. Talán nem is igaz, vagy nem éppen így igaz. De Pósa nagyon jól el tudta képzelni, hogy minden így történt.

És akkor a politika nevei mögül, Kalán püspök alakja mögül, felemelkedett az asszonyi árnyék. Hangja is halkabb lett, amikor kérdezte:

– Nem tudjátok, mi történt Bor nembéli Izabellával nagybátyja, a püspök halála után?

Bizonytalan volt a válasz. Egyikük sem látta soha a pécsi úrnőt. Hallottak ugyan későbbi sorsáról, de nem emlékeztek pontosan.

Dienesnek úgy tűnt, mintha azt mondták volna róla, férjhez ment, csak nem emlékezett, hogy kihez. Salamonnak azonban úgy rémlett, mintha azt hallotta volna, hogy kolostorba vonult. Annyi tény, hogy az udvartól távol maradt azóta is.

Pósa bevallotta magának, jólesnék, ha biztosan tudná, hogy kolostorba ment. Önmagát érezte volna nagyobb biztonságban, ha Izabella apáca. Igaz, hogy vétkekkel teljes volt az élete, de nagyúri hölgyet vétkeivel együtt is befogad a kolostor.

Berta jutott egyszeriben az eszébe, akit a minap küldött Krisztus menyasszonyai közé. És Berta olykor álmaiban és néha álmodozásaiban is hasonlított Izabellához. Lehet, hogy azért kellett Bertát az apácák szent élete felé irányítania, mert Pósa még mindig félt Izabella úrnőtől, és azt kívánta, hogy az éljen szent életet.

Lehet. Annyi bizonyos, hogy Pósa szemközt a két hazulról jött ifjúval, egyszerre nagyon kezdett vágyódni Magyarországra, Andreás udvarába. És most megkérdezte, hogy miképp vélekednek odahaza a királyról.

Erről Salamon, aki kettejük közül az értelmesebb volt, így beszélt:

– Amikor Andreás király lett, a főpapok és a bárók örömmel fogadták, mert szívesen adott bárkinek birtokot. Volt olyan szerencsés is, aki két egész vármegyét kapott. Rövid esztendők alatt azonban kiderült, hogy az adomány nem volt ingyenes. A király nemcsak nagyszámú katonát, és a katonák számára eleséget kért, hanem minduntalan beleszólt a bárók szándékaiba. Ezt hamar meg elégelték, hiszen így az adomány nem is volt igazi adomány. Közben szerencsére Andreást az orosz Misztiszláv megverte Halicsban, és a vereség meggyöngítette a királyi hatalmat. Míg távol volt, egynéhány úr megölte gonosz szellemét, Gertrudis asszonyt. Azt is hittük akkoriban, hogy Andreás jobb belátásra tért, és tudomásul vette, hogy az ő feladata képviselni a bárók érdekeit. De nem ez történt. Az asszony gyilkosai ellen csak erélytelenül lépett fel ugyan, csupán a tett végrehajtóit végeztette ki, de magához ölelte a kitervelőket, noha mindent tudott róluk – mégsem tért el megátalkodott útjáról. Szövetséget kötött Bizánci Péterrel, aki a maga báróinak eltökélt ellensége, el is vette feleségül a leányát. Most Gertrudis helyett van egy Jolánunk. Ez sokkal fiatalabb, de semmivel sem gyűlöli kevésbé az urakat.

– De hát mit akar csinálni Andreás? – érdeklődött Pósa. Jól tudta ő, mit akar, de kíváncsi volt, tudják-e az ifjak.

Azok nem tudták, csak annyit láttak, hogy át akarja alakítani az egész országot, könnyelműen fel akarja forgatni a bevált rendet. Írástudókat ültet különböző hivatalokba, és általuk akar zsarnokoskodni a földek urai felett. Így hát, aki könnyű birtokadományt akar szerezni, az tanul egy keveset, udvarol az udvarban, megkapja a maga hivatalát és birtokát, és akkor azután tüstént maga is a király ellen fordul.

Pósa keményen a szemükbe nézett:

– Nem gondoljátok, hogy ez egyszerű megcsalása a királynak?

Dienes megint csodálkozva nézett rá:

– Hiszen a király is megcsal minket. Birtokot ad, azután kiderül, hogy a földek birtokában sem mi vagyunk az urak, hanem ő.

– És mit akarnak a bárók?

– Védekezni – vette át a szót ismét Salamon. – Jó példák vannak erre a világban. Adorján kancellár mesélte, hogy Angliában is ilyesmi történt. A király osztogatta a földeket, és maga akart a földesurak nyakába ülni. De ott a bárók összefogtak, és rákényszerítették a királyt, hogy nagy törvényt adjon ki, amelyben biztosítja a bárók jogait.

Jól ismerte Pósa ezt a történetet is, alig három éve történt. János király, akit gúnyosan „földnélküli”-nek neveznek, arra kényszerült, hogy kiadja azt a nevezetes levelet, amelyet „Magna Chartá”-nak hívnak, és ebben elismerte a földesurak jogait, és törvénnyé tette a saját hatalmának csorbítását. Meg kellett tennie, mert Fülöp Ágost megverte Jánost. Ezért maradhat felül Fülöp Ágost a maga bárói ellenében, és ezért győzedelmeskednek Angliában a bárók.

Andreás is vereséget szenvedett, úgy látszik, az orosz Misztiszláv ellenében, s a megrendült hatalom esetleg őt is rákényszeríti a meghátrálásra. De talán mégsem. Talán a szoros szövetség Pierre császárral elég erőt ad mindkettejüknek a győzelemre.

Miért is kell a királyoknak egymás ellen csatázni, amikor mindegyiknek a maga országában volna tennivalója? Lám, az önző bárók jól tudják, hogy ugyanaz az érdekük Magyarországon, Bizáncban vagy Angliában.

– Andreás elment a Szentföldre – mondta szórakozott hangon.

Dienes megvetően legyintett:

– Vissza is jött. Nem csinált ott semmit. Odament, és visszafordult.

Salamon még az okát is tudta:

– Csak a pápa jóindulatát akarta megnyerni, hogy az őt segítse, és ne az urakat. De a pápa átlát a játékon, tudja, hogy Andreás csak az aljanépnek jó, de gyászos az előkelők számára. Még mohamedánokat és zsidókat is szívesen lát maga körül. Nemtelen emberek is kapnak tőle birtokot. Persze, ezek szeretik is őt.

Pósa felelevenedett:

– Mit beszélnek Andreásról a falvakban? Mit szólnak róla a kalmárok?

Salamon Pósa arcába bámult:

– Honnét tudnók azt? Aki ezek közül az udvar közelébe került, azok élnek-halnak Andreásért. De a többiek? Bizonyára szeretik, de kit érdekel az, hogy mit beszélnek róla?

Pósa biztosan tudta már, hogy ő nem így gondolkozott akkor sem, amikor teméntelen időkkel ezelőtt elkerült hazulról és megérkezett Párizsba. Bizonyos, hogy ezeket az ifjakat ő otthon nagyon nem szeretné. De itt mégis honfitársak, és talán majd őket is megváltoztatja a mindentudás városa... Ámbátor a derék, jó Betlen kanonokot is csak műveltebbé tette, de nem változtatta meg.

– Hát Adorján kancellár, a Párizst járt Adorján hogyan vélekedik?

Dienes és Salamon összenevetett. Salamon azt mondta:

– Ki tudná, hogy miképpen vélekedik bármiről Adorján kancellár?

Ezután ittak még egy-két csupor bort, és felderültek tőle. Dienes énekelni kezdett, Salamon átvette a hangot, és Pósában új életre keltek az oly rég nem hallott otthoni dalok. Maga is csodálkozott, milyen jól emlékszik rájuk. Előbb csak dúdolva csatlakozott az énekhez, később már ő kezdett egy-egy újabb szöveget.

A gazdasszony is kijött az udvarra, és a fal mellett állva hallgatta a három diákúr ismeretlen, távoli dalait.

21

Pósa jól végezte dolgát Eustache mesterrel. Idővel a kereskedő házában összejött más polgárokkal is. Egyre tisztábban kezdett látni a pénzügyek rejtelmeiben. Időről időre jelentést tett Fülöp Ágostnak, aki jó tanácsokkal látta el. Végre együtt volt az összeg: hihetetlen mennyiségű arany. Közben megérkezett Pierre császár nagy pecsétes írása is, amely Pósát meghatalmazza, hogy nevében pénzt vehessen fel, és helyette adóslevelet írhasson alá.

Az aranyakat azután beszállították a király kincstárába. Erről Pósa újabb pecsétes írást kapott, hogy annak birtokában bármikor rendelkezzék, mi legyen a pénzzel.

Még mindig a magiszterek sötét öltözetében járt, de az egyetemre egyre ritkábban nézett be. Alexander doktor megfutamodása óta csak akkor ment a tantermek felé, ha Albertusszal vagy Sorbonnal volt dolga. Készültek Albertus előadására.

Fülöp Ágost rendelkezésére titokban tartották, hogy a király egész kíséretével ott lesz majd. Úgyszintén nem beszéltek arról hogy azon a napon Pósa már nem mint magiszter, hanem a latin császár követeként ül le a nagyurak széksorába. Ezt a tervet mondta Fülöp Ágostnak is, aki hunyorogva helyeselte, mert kedvelt minden ünnepélyességet, és szerette a meglepetéseket.

Pósa tudta, hogy élete igen rövid idő alatt egészen megváltozott. Tíz évig látszólag alig történt vele valami. De abban is bizonyos volt, hogy éppen erre a tanulásban és elmélkedésben eltöltött tíz évre volt szüksége ahhoz, hogy most egyszerre minden megváltozzék. Most jött el az ideje, hogy a sok kétely után lássa, mi a teendő. Ez a teendő sokféle volt: más a feladat az egyetemen, más a saját élete irányításában, megint más a királyok és bárók már világosan látott, világraszóló ellentétében: a politikában. De ezek a különböző terek nem is voltak egymástól egészen elválaszthatók.

Bizonyára véletlen, hogy éppen őrá esett Fülöp Ágost választása, és ő intézi itt Pierre de Courtenay ügyeit, és ezzel belekerült a világ nagy dolgainak kellős közepébe. De talán nem is volt egész véletlen, hiszen Fülöp Ágost azért választotta őt, mert valami oknál fogva alkalmasnak tartotta a véghezvitelre. És Fülöp Ágost jól ismeri az embereket, egy hosszú életen keresztül főleg azzal érte el sikereit, hogy tudott válogatni az emberek között. Fülöp Ágost olyan férfiút akart belevonni Pierre ügyeibe, aki magyar, és ezáltal nem idegen Andreástól sem, akit hosszú idő próbája tanúsított kitartó és becsületes embernek, és aki az egyetem ügyeiben a királynak annyira szükséges újjászervezés oldalán áll. Ilyen pedig egész Párizsban egyedül Pósa volt. Tehát nem is olyan véletlen, hogy végül is – látszólag függetlenül saját szándékaitól – tovább kell haladnia azon az úton, amelyen amúgy is járt. Csak eddig halkan, és magiszter-öltözékben járt az úton, mostantól fogva majd aranyhímes ruhákban és talán hangos rendelkezésekkel ajkain kell folytatnia az utat. De nincs meghátrálás. És Pósa nem is akart már meghátrálni.

Már csak egyetlenegyszer akarta visszahívni az útról egy kísértés. Megint Betlen kanonok szavai szólították, méghozzá olyan nyomatékkal, amilyen csak a halálos ágyon lehetséges. A beteg Betlen kanonok ugyanis meghalt éppen azon a napon, amikor Pósa a rengeteg aranyat beszállíttatta a királyi kincstárba, és zsebében a pecsétes irattal, gondolatokba mélyedve tartott haza, a diákok háza felé.

Salamon, az új magyar diák jött elébe, mondván, hogy Betlen kanonokot hazahozták a káptalan könyvtárából. Nem tud lábra állni, és kéreti Pósát, menjen be hozzá.

Nehéz szívvel lépett be a magyar diákok szobájába, ahol Dienesen kívül még néhány diák, és a káptalantól is két pap állott a betegágy előtt. Betlen rég tudta, hogy nem fog sokáig élni, a halál tudatával végezte munkáját a könyvtárban. Rég elkészült a nagy útra. Mire Pósa hazaérkezett, már felvette az utolsó szentségeket is, és úgy feküdt mészfehér arccal, kezét mellén imádkozásra zárva, csukott szemekkel és alig pihegve, mintha máris eltávozott volna e földről. Az ajtónyílásra felnyitotta szemét, és meglátva Pósát, lehelethez hasonlatos hangon, latinul kérte a többieket, hogy hagyják magára a magiszterrel. Mikor kettesben maradtak, magyarra fordította a szót, de olyan halkan beszélt, hogy egészen az ajkáig kellett hajolni.

Pósa az ágy szélére ült és figyelt. A vértelen ajakról csak sejteni lehetett a szavakat:

– Menj haza, Pósa. Könnyű dolog meghalni, hiszen a földi élet csak szenvedés, és az üdvösség a túlvilágon vár. De rossz dolog meghalni idegenben. Nem búcsúzhattam el az otthoni tájtól, és már csak nagyon magasból láthatom viszont. Menj haza, ne halj meg idegenben.

Pósa válaszolni akart, de az szemeivel megtiltott minden közbeszólást.

– Menj haza, de előbb szállj magadba. Látod-e, hol állasz? Sokat gondolkoztam a te szavaid felől, mérlegeltem az embereket, és egyre jobban látom, milyen veszedelmek örvénylenek körülötted. Meggondoltad-e, hogy akik ellen te küzdesz, például Grevius kancellár vagy Amaury Arnold apát, ezek tiszta kezű, önzés nélküli emberek, akik egész életükkel Istent szolgálják? És látod-e, hogy kiket szolgálsz? Fülöp Ágost, a király, önző, ravasz ember, aki eddig még mindenkit becsapott, aki annyiféleképp beszél, ahányszor szóra nyitja az ajkait. Vagy a kalmárok, akik gazdagok lettek csalás és uzsora által, ezek irányítják a te útjaidat. Vigyázz, Pósa, a gonosz pásztorok a nyájat el akarják orozni a jó pásztorok kezéből, és te segítesz nekik. Szállj magadba, lásd be tévedésedet, azután menj haza, és járj otthon Isten útjain. És most ne válaszolj nekem, beszélj békében önmagaddal. Eredj, és hívd be a többieket is.

Ettől kezdve többet nem beszélt. Pósa és a társak hosszas csendben nézték Betlen kanonok békés haldoklását. A két pap szüntelenül imákat mormolt. Végre, késő este, már a pihegés is megszűnt az elfehéredett ajkakon.

A halottat felravatalozták, és Pósa késő éjszakáig állt összefont karokkal előtte. A haldoklóval nem akart vitatkozni, a halottal már lehetett. És már a hajnal legelső halványsága is kezdett derengeni, amikor szavak nélkül – hiszen a halottak így is megértik – ezt felelte Pósa Betlen kanonoknak:

– Igaz, hogy Grevius és Amaury Arnold tiszta ember, az is igaz, hogy Fülöp Ágost bűnös tévelygő, és Eustache mester csaló és uzsorás. De ha ezek a tiszta emberek győznek, akkor jaj Toulouse város felkelt lakosainak, akkor újra meg újra megismétlődik a négy év előtti vérengzés, míg ezek az önző királyok és kalmárok, amikor a maguk érdekét nézik, akarva, nem akarva, megszabadítják a nyájat a még önzőbb bárók önkényétől, mely alá jó pásztoraik terelik, talán szintén akaratukon kívül.

22

Végre elkövetkezett az egyetemen rég várt nap, amikor Albertus doktor elfoglalja helyét a katedrán, és megtartja első előadását a doktorok, a magiszterek, a diákok és a megjelent egyházi és világi személyek tömege előtt.

Mindenki sejtette, hogy itt nemcsak egy szokásos bemutatkozó előadásról van szó. Nemcsak egy rendkívül fiatal és máris tekintélyes tudású szerzetes első tanításait hallgatni gyülekeztek össze annyian, hanem kétségtelen volt a doktorok és diákok előtt, hogy Albertus olyasmit akar tanítani, ami legalábbis gyanús az egyházi hatóságok előtt. Elegen voltak olyanok is, akik tudták, hogy az egyházi kancellária éppen azért javallta azt, hogy doktorrá hívják meg Albertust, mert ki akarta hívni annak nyílt színvallását. Most azután rajta áll. Ha nem tesz egyebet, csak ismétli a régi doktorok igéit, ám tanítson békével, gyarapítsa a maga és a diákok tudását Isten dicsőségére. De ha olyan útra akarja ragadni az ifjúságot, amely a lelkek üdvösségét veszélyezteti, akkor már az első előadáson meg kell bélyegezni, ki kell vetni őt. És az első előadáson színt kell vallania arról, hogy mit akar tanítani.

Nem egy magiszter vagy érdeklődő diák átforgatott előzőleg néhány fontos iratot – főleg egyházatyák könyveit –, hogy azonnal észrevegyék, hol vét Albertus beszéde az egyház álláspontja ellen.

Más diákok meg arra készülődtek, hogyha meg akarják zavarni az új doktort, hát ők majd ökleikkel csinálnak rendet, és tapsaikkal teremtenek hangulatot Albertus mellett. Pontosan ezek sem, azok sem tudták, hogy mit is akar mondani a doktorrá emelkedett diák, de tudták azt, hogy szavainak jelentősége túlemelkedik az egyetemen megszokott szavak jelentőségén, tudták, hogy ezekben a szavakban, akármit is mond Albertus, benne lappang az is, hogy a király és a bárók közötti küzdelemben ő és az egyetem legjobbjai a király mellett állnak.

A nagy terem a kupola alatt már kora reggel megtelt diákokkal. A magiszterek nagy része is jó előre helyet foglalt, nehogy végig kelljen állniok az érdekes előadást. Csak elöl, a néhány sornyi karosszék várt üresen a doktorokra, és az egyház meg a világi hatalom előkelőségeire. Többen tudtak arról is, hogy maga Grevius itt lesz.

Sorbon szakadatlanul izgett-mozgott. Átfurakodott a zsúfoltságon. Izgatott arccal lelkesített mindenkit. A polgári és a szegény nemesi diákokat úgy helyezte el, hogy a terem minden részére jusson belőlük. Ha azok éljenezni vagy dobogni kezdenek, akkor mindenfelől csapjon fel az ünneplő zaj, és ragadják magukkal a többieket is. Vagy ha szükséges, a terem bármelyik pontján ellensúlyozhassák azokat, akik talán a kancellária kedvéért ellenséges hangulatot akarnak támasztani.

Pedig nem volt szervezett ellenzék. A diákok nagy része, ha nem is kapcsolódott Sorbon mozgalmához, tisztelte és kedvelte Albertust. A fiatal doktor egy kissé mindannyiuk büszkesége volt. Emellett az egyházi kancellária, amely minduntalan bele akart szólni a diákok szabadosabb életébe, nem volt népszerű még azok előtt sem, akiknek egyébként nem tetszett az, hogy egyes társaik újításokról ábrándoznak. A legtöbb diák inkább közömbös volt. Megelégedve vették tudomásul az önkormányzatot, és fogalmuk sem volt, mekkora lehetőségek rejtőznek ebben a kiváltságban. Amikor az elöljáróság megválasztására került a sor, nagy többségükben készségesen szavaztak azokra a nyugodt doktorokra, akiktől nem kellett nagy elhatározásokat várni. Szívesen vették a kancellária jelöltjeit, akik közül kimaradt az izgága, gyanúsan szegény Sorbon, a minden kicsapongástól tartózkodó, túlságosan komoly magyar Pósa, és egészében a polgári és parasztnemesi ifjúság. Elmellőzték még Albertust is, nem is gondolva, hogy az egésznek túl nagy jelentősége volna. Ráadásul meg voltak győződve, hogy Alexander doktor valóban az ő jelöltjük volt. Azután, amikor az megfutott a feladatok elől, és ideiglenes helyetteséül Courson doktor került az elöljáróság élére, ezt is szó nélkül vették tudomásul, legföljebb annyit látva, hogy az egyházi szervezet eléggé unalmas doktorának feltűnőben van a csillaga, a kancellár kedveli, és a király sem ellensége – ennélfogva a diákok nagyobb csoportja kezdett köréje gyülekezni, mert előnyös dolog jóban lenni a hatalom kedveltjeivel.

Olyanfajta félelemmel teljes ellenségeskedés Albertus iránt, mint aminőt a kancellár szeretett volna, nem akadt az egyetemen. Viszont a többség eléggé közömbös volt, úgyhogy ha a kedvelt fiatal doktort eretnekségben vagy más bűnben találják az illetékes hatóságok, hát mellette csak a Sorbon szervezte polgárok és szegény nemesek álltak volna ki; ezek pedig kisebbségben voltak.

Azt azonban Sorbon is tudta, hogyha ez a kisebbség nagy lelkesedésbe csap, magával sodorja a legtöbbet, és legalábbis a kancellár előtt azt a látszatot keltik, mintha őmögöttük állna egész tömegével az egyetem.

Minél jobban szorongott a tömeg, annál nagyobb volt a zsivaj. Mígnem valaki a szárnyas ajtók felől el nem kiáltotta magát:

– Jönnek!

Erre hirtelen csönd lett, majd kíváncsi nyújtózás a bejárat felé.

Először a doktorok jöttek fekete palástban, és elfoglalták a hátrább álló karosszékeket. Utánuk a párizsi egyház néhány magas rangú papja sötétvörös övvel ékesített reverendában. Következtek a Domonkos rend elöljárói fekete csuhában, majd még egy-két szerzetes rendfőnök. Valamennyi párizsi kolostor elküldte ilyen alkalomkor a maga képviselőjét. Mikor Grevius néhány világi paptól és Courson doktortól kísérve belépett az ajtón, végigfutott a morgás. Greviust senki sem szerette igazán, de a tiszteletet sem lehetett megtagadni tőle. Most is mint általában, csaknem dísztelen volt, és mégis nagyon előkelőnek tűnt. Arcának finom vonásain egyszerre ült mosoly és aggodalom.

Grevius természetesen az udvarból tudta, hogy a király meglepetésszerűen meg akar jelenni az előadáson, és ez kérdésessé tette, vajon helyes-e itt a helyszínen megbélyegezni Albertust. Ha ez megtörténnék, és a király az új doktor védelmére kel, akkor Párizsban nyílt ellenségeskedéssé válik az ellentét, és fegyveres kenyértörésre kerül a sor. Ez pedig ma veszedelmes volna, minthogy a királynak sok fegyverese táborozik együtt, ha nem is Párizsban, de elég közel ahhoz, hogy első jelre ostrom alá vegye a várost. A kancellária számára megbízható fegyveresek legnagyobb része pedig Monfort Simonnal harcol Toulouse alatt.

Grevius tudta, hogy ha a közeljövőben nem pattan ki nyílt háborúban a feszültség király és bárók között, akkor az idő Fülöp Ágost javára dolgozik, és nemsokára már nem is lesz alkalom. A bárók nagy része kezd megbízhatatlan lenni. De ha most erőszakosan fellobogtatnák az általános felkelés lángját, és közben Simon báró beveszi Toulouse-t, akkor a bárók ellenállása szétterjedhetne egész Franciaországon, és egyetlen erőfeszítéssel el lehet érni azt, amit az angol bárók már néhány évvel ezelőtt elértek: a Magna Chartát. Kényszeríteni lehetne a királyt a visszavonulás és a bárók előjogainak biztosítására. Jó példája volt erre Greviusnak, ő már értesült róla, hogy a közelmúltban ugyanez az angliai példa eredményes kiállásra késztette az aragoniai bárókat is, és ők is megkapták aranypecséttel hitelesített törvényüket. De itt van-e az alkalom Franciaországban is? – ez a kérdés aggódott Grevius szívében, és ez az aggodalom vegyült el arcának fegyelmezett mosolyával.

Leült az első sorba.

Úgy látszott, együtt volt mindenki, akinek jöttéről hivatalos tudomása lehetett az egyetem elöljáróságának.

Courson doktor felment a katedrára, és utasította az ott várakozó fiatal diákot, hogy hívja elő az új doktort. Az eltávozott, és nemsokára visszatért Albertusszal, aki az ilyenkor megfelelő szokás szerint jobb kezében könyvet szorongatott. Mielőtt azonban ő is elért volna a katedrához, a szárnyas ajtóban színes királyi futár jelent meg, és kiáltott:

– Megálljatok! Fülöp Ágost, Franciaország királya személyesen, és Pierre de Courtenay, a latin császárság ura, képviselője útján óhajt megjelenni Albert de Bollstaedt doktori előadásán.

A teremben nagy lett a zúgás. Sokan meglepődtek, mások megkönnyebbültek, mert már nem tudták mire vélni az elmaradást. Sorbon és köre dobogni kezdett, mire az üdvözlő lábverést átvették a terem minden részében a társak. Innét elragadt az egész diákságra, és dübörgő ünneplés várta a bevonulókat.

Grevius fegyelmezett arcán mosoly ült, hiszen tudta, hogy nagyon sokan figyelik most az ő vonásait. Nem értette, hogy Pierre császár hogyan kerül ezekbe az eseményekbe, és dühös volt tájékoztatóira, akik nem számoltak még be arról, hogy a latin császárnak követe van Párizsban. Grevius egyébként Monfort Simontól hallott éppen eleget Pierre de Courtenayről, és Simon báró gyűlölte a francia lovagból lett császárt azóta, amióta amaz Velencében a kaland és hatalomvadászás kedvéért elárulta a keresztes háború ügyét.

Albertus nem lépett fel a katedrára, míg meg nem érkeznek az előkelő vendégek. Az ő szíve izgatottan dobogott ugyan, de nem érzett szorongást. Tudta, hogy lelkesedéssel is, és szidalmazással is végződhet mai kiállása, de tudta, hogy egyszer amúgy is ki kell állni az igaz tudományért. És mindenesetre jobb, ha az ő tapintatos hangján kap szavakat az eddigi tanítással elégedetlen ifjúság óhaja, mint ha Sorbon nemegyszer sértő, kamaszos beszéde hívná ki a megbotránkozást.

Kintről már hallani lehetett a lépéseket, nyilván sokan jönnek.

És belépett előbb a király, majd közvetlen mögötte arannyal áttört bizánci palásttal a vállán Pósa, aki tegnap még fekete ruhás magiszter volt a diákok között. Sorbon és köre már várt a meglepetésre, és az nem is maradt el. Nem ismerték a történteket, így egyáltalán nem értették, hogyan került Pósa abba a helyzetbe, hogy palásttal a vállán lépjen azonnal a király mögött a kupolaterembe. Mögöttük pedig felvonult a királyi kíséret, színes ruhákban, forgókkal, csizmásan, kardosan.

Egyszerre azután feldörömbölt a lábdobogás, és a kezek is csattogó tapsra verődtek. A széken ülők felemelkedtek, Courson doktor elébe ment a királynak, aki két kézzel emelte föl az elébe hajló tudós férfiút. Majd az első sorhoz lépett, ott kezét kitárta a hirtelen zavarba került Greviusnak, barátságosan arcába mosolygott, és megkérdezte tőle:

– Ismered-e, kancellár uram, rokonomnak, Pierre császárnak követét, Pósa urat?

Grevius még mindig meglepetten üdvözölte Pósát, és azt mondta, hogy ismeri még az egyetemről.

Pósa már leküzdötte zavarát. Kezdetben feszengett a különös szerepben, de most a félelmetes Grevius, az egykori magiszter előtt már bátran nézett az ellenfelére, és viszonozta az üdvözletét. De azután Albertus felé tekintett, és szemeik összevillantak. Látta, hogy annak nem kell bátorítás.

A király pedig leült Grevius mellé, másik oldalán Pósa foglalt helyet a latin császár képében, majd következtek az udvari emberek.

Courson visszament a katedrára, üdvözölte az előkelő megjelenteket és az egyetem tagjait. Bejelentette, hogy a doktorok, magiszterek és diákok úgy látták helyesnek, ha meghívják doktornak maguk közé a német Albertust, aki a Bollstaedt grófok nemzetségéből származik, dominikánus szerzetes, és eddig is kitűnt igen nagy tudásával és istenes életével. Kívánja tőle, hogy tanítsa a tanulnivágyókat Istentől kapott képességei szerint, és Isten dicsőségére. Felkéri hát, hogy első doktori előadását tartsa meg. Ezzel átadta helyét Albertusnak, s ő maga is leült az első sor szélső karosszékébe.

A doktorok általában ülve adtak elő, de Albertus letette kezéből a könyvet a katedra kis asztalára, és nem foglalta el a magas támlájú faragott karosszéket, hanem két nagy kezével az asztalra támaszkodott, és szembenézett a hallgatók népes gyülekezetével. Fekete barátcsuhája fölött világítva fehérlett az arca, nagy kék szemeiben mosoly és áhítat ült. Hangja biztos volt, és nagyon érthető. Ő is köszöntötte a megjelenteket, és megköszönte a doktorok, magiszterek és diákok bizalmát, hogy fiatal kora ellenére méltónak találták a doktori rangra. Fogadta, hogy tiszta lelkiismerete szerint igyekszik eleget tenni ennek a bizalomnak.

Azután arról beszélt, hogy miről akar majd tanítani.

Mindenekelőtt dicsérte a régebbi doktorok nagy tudását, és hangsúlyozta, hogy mennyit tanultak tőlük. Majd arra tért rá, hogy milyen előnyös volt valamennyiük számára az, hogy doktoraik nem feledkeztek meg a pogány bölcsről, Arisztotelészről, akitől megtanulhatták a helyes gondolkodás törvényeit.

– De még nem ismerjük eléggé Arisztotelészt, aki minden földi tudás nyitja. Nem ismerjük írásait sem, és nem is alkalmazzuk eléggé, amit tanulni lehet tőle.

Ezután arról beszélt, hogy mekkora szükség van a műveltségre ahhoz, hogy e földi életben kiismerjük magunkat.

Ez szokatlan volt: eddig még senki sem beszélt – legalábbis Abélard óta senki sem beszélt – az egyetemen arról, hogy a tudásnak gyakorlati haszna van a földi életben.

– Elfelejtjük Isten nagyságát észrevenni teremtéseiben, a földi dolgokban. Szemeinket, amelyeket Isten adott, bűnös módon nem használjuk arra, hogy lássunk vele. – Ez Albertus kedvenc gondolata volt, diáktársai többször hallották már.

– Az ismeretlen dolgokról következtetünk az ismertekre, ahelyett hogy az ismertekből következtetnénk az ismeretlenre. – Ezt a mondatot is gyakran hallotta már Pósa, Sorbon meg a többi barát, de onnét a katedráról, az egyház és a világ elöljáróinak színe előtt most mindez merész támadásnak hangzott.

– A világot tehát meg kell ismernünk. Ne töprengjünk azon, hogy hány lába van egy bogárnak, hanem számoljuk meg.

Ezután arról szólt, hogy ő maga még nagyon keveset tud, és mialatt tanít, tanulni is akar: együtt tanulni a diákokkal. Meg fogják szervezni a világ megismerését. Egyik csoport majd a fákkal foglalkozik, a másik az állatokkal, a harmadik a kövekkel. Lesznek, akik megtanulnak jól arabul, hogy lefordíthassák latinra Arisztotelésznek mindama művét, amely csak arabul maradt fenn, és az arab orvosok tudományát is ismertetni fogják. A csoportok pedig egymással közlik majd eredményeiket. De még ez sem minden, minthogy meg kell ismerni a többi régi filozófus írásait, és tisztázni kell az állam mibenlétét is, a királyok kötelességeit. Természetesen mindez a rengeteg tudás nem lehet egy-egy emberélet rövid éveinek eredménye, tehát meg kell osztani a tudomány tengerét. Legyenek, akik főképpen Isten titkait vizsgálják és teológusok, legyenek, akik elsősorban a jog és az állam kérdéseivel foglalkoznak, legyenek, akik orvosoknak mennek, és az emberi test titkait figyelik; akiket a szabad művészetek érdekelnek, azok főként ezekkel foglalkozzanak. De bárki bármivel foglalkozik, senki se felejtse el, hogy nincs igazi tudás filozófia nélkül és nincs filozófia, ha nem ismerjük meg a körülöttünk levő világot, hogy abból következtessünk az ismeretlenre.

Mikor a tudomány megosztásáról kezdett beszélni, Sorbon körében már megindult a lábdobogás, Albertus azonban kérő-mosolygó szemekkel nézett Sorbon felé, és az megértette, hogy nincs helye az előadás félbeszakításának. Kivárták tehát, amíg az új doktor eljut a célkitűzések végére. Akkor azután teljes erővel tört ki a taps és a lábdobogás. A diákokat magával ragadta a lendülettel és mégis higgadtan elmondott beszéd is, utána a Sorbon körül megindult lelkesedés. Nem is mindenki érezte, hogy amit hallottak, az teljes szakítást jelent az egyetem eddigi módszereivel.

A doktorok összenéztek, ők megértették, hogy itt valami igen veszedelmes dolog kezdődik. Szemeik Grevius tekintetét keresték. Courson pedig izgatottan nézett szét, hol a doktorokra, hol az egyházi kancellárra, hol a királyra. Hiszen most itt neki kell az egész egyetem nevében doktorrá fogadnia Albertust. Kétségtelen, hogy annak szavaiban sok volt az újdonság, de istentelenséget sehol sem lehetett felfedezni benne.

Grevius pedig úgy vélte, hogy még nincs itt az ideje nyílt ellentétet gyújtani lángra. Itt-ott bele tudott volna ő kapaszkodni Albertus szavaiba, de a kifogások nem voltak olyan jelentősek, hogy azokból eretnek ügyet lehetne csinálni, méghozzá oly módon, hogy a király se merjen védelmére kelni. Megérezte, milyen kivételesen okos elme lakozik abban a fekete csuhás, derűs és kék szemű ifjúban. Talán Isten valóban nagy dolgokra hívta el Bollstaedt grófot, talán tényleg nagy tanítónak kell lennie – gondolta. De azért jól tudta, hogy mekkora veszedelmeket rejt az a terv, hogy a figyelmet a tiszta égi igazságok mellett a buja és mindenképpen bűnös természet felé fordítják. És azt is tudta, hogy a tudományok megosztása arra szolgál, hogy a királynak tanult tisztviselőket neveljenek.

No de ez még mindig csak terv, és sok apró akadályt lehet állítani a tervek megvalósulása elé. Nem kell haragosan szembefordulni az új doktorral, elég, ha a doktorok nagy részében ébren tartjuk a féltékenységet, és a diákok nagy részében a gyanút. Ilyesmikkel időtlen időkig el lehet odázni a nagyhangú tervek megvalósítását. És hogy a doktorok féltékenyek ifjú társukra – az világos. Tehát nyugodtan lehet tapsolni Albertus doktornak. – És Grevius merev arccal, fagyott mosollyal ajkán, néhányszor összeütötte a tenyerét, mire a doktorok is tapsolni kezdtek, és a dobogás már közelgő mennydörgésre emlékeztetett.

Courson megkönnyebbülten állt fel, hogy a nyilvánosság előtt doktorrá fogadja Albertust. Hanem akkor felállt a király is, és egyszerre csönd borult a teremre.

Fülöp Ágost odament az új doktorhoz, két kezével megfogta annak két kezét, és azt mondta neki:

– Kedves fiam, mint ennek az egyetemnek legfőbb védőura, hadd fogadjalak én doktorrá téged. Bizony arra van szükségünk valamennyiünknek, hogy minél többet tudjunk a világról, nehogy becsaphassanak bennünket. Tanítsd meg az embereket arra, ami a legnehezebb, hogy felismerjék az igazságot. Én most elindulok igazságot tenni. – Itt előbb Greviusra, majd a terem sokaságára nézett. – Ma reggel kaptam hírt, hogy Simon de Monfort gróf, szeretett hívem elesett a toulouse-i polgárok ellen vívott csatában. A város lakói falaik mögé zárkóztak, a bárók serege vezérük híján tehetetlenül áll. Nekem szeretett híveim a bárók is, a toulouse-iak is. El kell hát mennem, hogy igazságot tegyek körükben. Ti, akik az igazságot keresitek és tanítjátok, imádkozzatok, hogy mint bölcs Salamon, Isten segítségével megtaláljam én is az igazságot.

A meglepetés sóhaja futott ajakról ajakra. Grevius alig tudta türtőztetni magát, hogy fel ne ugorjék a hír hallatára. Ajkait összeszorította, és amikor Fülöp Ágost arról beszélt, hogy neki egyformán kedvelt hívei a bárók és a városok népei, a haragtól elpirult az arca.

Sorbon legszívesebben megtapsolta volna Simon báró elestét, de megérezte a hangulatból, hogy rossz hatású lenne most győzelmet ünnepelni.

A hír Pósát is meglepte. Fülöp Ágost jól készítette elő a meglepetést. A hallgatók csaknem megfeledkeztek arról, hogy itt tulajdonképpen Albertus doktori bemutatkozása történt, és csak a toulouse-i eseményekre gondoltak. De Pósa odalépett hozzá – a tömeg szemében ő most nem az új doktor barátja, hanem a latin császár képének hordozója volt –, és átölelte. Erre azután ismét kitört a taps. Pósa is, Albertus is jól tudta, hogy főleg a polgári diákok nemcsak őket ünneplik, hanem felhasználják az alkalmat, és megtapsolják a toulouse-i győzelmet is.

Mikor kitódultak az utcára, a király és kísérete már messze járt. Nekik most fontos dolguk volt. Albertust körülvették a barátok és a régi doktorok is, hiszen a király kedveli, és úgy látszik, a királyi hatalom egyre szilárdabbá válik. Alig vették észre, hogy a városban nyüzsögnek a királyi katonák, akik időközben vonultak be Párizs kapuin.

Grevius sietve ment haza a maga körével. Izgatottan kért jelentést arról, hogy mi történt, ő észrevette a sok katonát. Amit azután hallott, az felért egy újabb vereséggel. A katonák tegnap megszállták Amaury Arnold apát kastélyát, és az ott tartózkodó kis Amaury de Monfort grófot udvariasan meghívták vendégségbe a királyi udvarhoz. Most itt van Párizsban. Nemsokára újabb hír jött a nagyházból. A király kijelentette, hogy az árván maradt ifjú Monfort-nak ő lesz majd apja helyett apja, és elvállalta annak gyámságát.

Grevius úgy érezte, mintha fogságba került volna. Tehetetlenség zuhant a lelkébe. Pedig tudta, hogy nem szabad tehetetlennek lennie. Sőt, minél több sikert ér el Fülöp Ágost, neki annál tevékenyebben kell akadályozni minden olyan tervet, amely a királyi hatalom erősödését elősegíti.

Számított arra is, hogy esetleg neki magának menekülnie kell majd Párizsból. Tehát gondoskodni fog arról is, hogy ez esetben ki hogyan nehezítse a király dolgát. Például meg kell szervezni az egyetem doktorait, hogy lehetőleg semmi se legyen azokból a szép szavakból, amelyekkel Albertus, a grófi atyáktól elpártolt dominikánus, a tanítás veszedelmes átalakítását helyezte kilátásba. Itt persze az irigységet, féltékenységet, széthúzást kell felhasználni.

De most nem volt ereje azonnal cselekedni, még a rendszeres gondolkodáshoz is gyöngének érezte magát. Majd holnap...

Ült a karosszékben, és nézett maga elé. Nem engedett senkit a szobába, hogy ne kelljen fegyelmezni vonásait. Jobbjával olykor végigsimogatta homlokát. Azt kérdezte magától, hogy vajon az az előkelő, szép élet, amely eddig honolt e földön, nem vész-e a visszahozhatatlan múltba, ha a bárók sorsa lehanyatlik? Ezt akarja vajon Isten? Vagy fönn lehet tartani továbbra is az emelkedettség és úriasság világát? Nem törnek be kalmárok, félparasztok, az alantas csőcselék, hogy elcsúfítsák Isten világát? – Ki tudja? Isten útjai kiszámíthatatlanok. De mindent el kell követni, hogy a rend össze ne omoljék.

Az ablakon át az utca felől bosszantó zajongás sértette fülét. Kint, az utcákon a diákok ünnepelték Albertust, az új doktort. És túl ezen a lármán, túl a Szajnán is kürtszó, sok kürt szava rémlett. Ott Fülöp Ágost katonái készülődtek, hogy meginduljanak Toulouse felé.

Abban bizonyos volt Grevius, hogy akármi lesz most már Toulouse-nál, az nem válik a bárók javára. És a politikus gondok közül csak most lett világos valósággá előtte, hogy Simon de Monfort, a legkeményebb nagyúr, a bárók jogainak őre és megtestesítője, a hegyes fehér szakállú férfi – halott.

23

Fülöp Ágost a Toulouse alatt táborozó ostromló sereghez érkezvén a maga hadaival, bejelentette, hogy mint a halott Simon báró örökösének a gyámja, majd ő elfoglalja a felzendült polgárok városát. Toulouse polgáraihoz pedig követeket küldött, és felszólította őket, hogy nyissák meg kapuikat Franciaország királyának.

Még aznap kinyíltak a kapuk. Az utcák felvirágozva várták a szabadító királyt, a polgárok éltették Fülöp Ágostot, és ő – mint mondta, Amaury de Monfort nevében – kardcsapás nélkül bevonult. A városházán azután maga elé hívatta a polgárok vezetőit és vezéreit. A király trónuson ült, mellette állt a fekete ruhába öltözött, sápadt, rémült tízéves árva.

Mikor a polgárok elébe térdeltek, a király kijelentette, hogy nagyon helytelen dolog volt fellázadni derék uruk, Simon de Monfort ellen, és megkérdezte, tudják-e, ki volt a nagyúr gyilkosa. Azok nem tudták. A király ezt sajnálatosnak minősítette, s kinyilvánította, hogy ilyenképpen a büntetés Istené. Amaury gróf azonban kegyelmet akar gyakorolni megtévedt hívei felett, és a gyermek szándéka szerint a király megadja a városi kiváltságot a toulouse-i kommünnek. Ennek biztosítására a királyi seregek egy része megszállja a provence-i várakat.

A polgárok felüvöltöttek a boldogságtól, és a király ruhájának szegélyét csókolták, amit ő mosolyogva tűrt.

Az Inkvizíció fegyvereseit még aznap kivonták Toulouse-ból, és a vámsorompónál a király vámosai helyezkedtek el, akik pontosan meghatározták, hogy milyen áru után mennyi vámot kell fizetni. Jól tudta Fülöp Ágost, hogyha alacsonyabb a vámtétel, akkor neki több pénz jut belőle, mert akkor sokkal több áru halad át a városon.

Ily módon igazságot téve indulhatott is már haza, hogy újabb győzelmét Párizs tudomására hozva, még egyszer kiélvezze az ünnepélyes diadalmenetet fővárosa utcáin.

Párizs népe tudott is már az előreküldött követektől mindent. Az Inkvizíció fegyveresei nagy csöndben voltak, és ezt jó jelnek vették a polgárok. A Szent Inkvizíció egyébként is készülődött. Kétségtelen volt, hogy ha az eretnekveszélyes Toulouse-ból is visszarendelték őket, úgy igazán nincs keresnivalójuk Párizsban. Vezetőik majd hazamennek Rómába, a tisztek és fegyveresek kereshetnek maguknak egy-egy földesurat, akinek szolgálatába állnak, vagy felcsaphatnak a király katonájának. Tudták ezt jómaguk is, tehát nem is kerestek összetűzést a katonákkal, akikkel talán holnapra bajtársak lesznek.

Mikor azután a király elérkezett városa kapujához, a polgárok megint kitódultak az utcára, hogy ünnepeljék urukat és védőjüket. Kivonult az egyetem is. Albertus már a doktorok közt állt, és közöttük volt Pósa is, aki azóta se vette vissza a magiszteri öltözéket. Az aranyhímes bizánci palástot visszaadta Eustache mesternek, de barátai biztatására továbbra is Albertus színes lovagi ruhájában járt. Már maga sem tekintette magát az egyetem magiszterének. Már búcsúzófélben volt a mindentudás városától, csak a távolból érkező jeladásra várt –, hogy induljon oda, ahová mennie kell: Bizáncba... vagy haza.

Jött a diadalmenet, és Párizs népe éljenzett. A menet élén méltóságteljes lassúsággal lovagolt Fülöp Ágost. Testén páncél, fején sisak, csak az arca, ez a csupasz arc látszik az egész emberből, de mintha ráncai is eltűntek volna, most simán merev, mint a lovas szobroké. Szemén sem ül a hunyorgó mosoly.

Pósa nézte ezt az ünnepi tartást, amely semmit sem árult el a derűből, bölcsességből, tapasztalatból, ravaszságból, kíméletlenségből, amely mind oly jellemző tulajdonsága volt Fülöp Ágostnak. Most csak a céltudatosság, az erő és a méltóság szobra volt.

Pósa azt kérdezte magától, hogy vajon ez a merev ünnepélyesség jobban tetszik-e az ünneplő emberek sokaságának, mintha emberi közvetlenségében, erényeivel és hibáival együtt látná királyát. De csak kérdezte magától, nem volt felelete rá.

A király mellett alacsony lovon ült a gyámfiú, Amaury de Monfort. Erről Pósának a gyermek László jutott az eszébe, akinek Andreás volt a gyámja, és aki meg is halt ismeretlen okból, állítólag méreg által. Sajnálta a sápadt fiút, mert azt hitte, ez lesz a sorsa. (Pedig nem ez lett. A király elvette ugyan birtokait, de azután taníttatta, és felserdülvén újabb birtokot adott neki. Úgy bánt vele, mint saját fiával. És idővel, Fülöp Ágost halála után, Amaury de Monfort a királyok – Fülöp Ágost fia, majd unokája – mellett állt. Fülöp Ágost ismerte az embereket, tudta, hogy kit kell megöletni, és kinek kell kímélni az életét.)

Nemsokára ezután követség érkezett Bizáncból. Ezek már egyenesen Pósához jöttek. A diákok házában nagy volt a feltűnés, amikor lovagok és csatlósok álltak meg az utcában, és vezetőik leszállva lovaikról, a magisztert keresték. Ő elébük ment, és azok meghajoltak előtte. Hozták Pierre császár pecsétes levelét. Ebben az volt az utasítás, hogy az aranyhalmazt, amely a királyi kincstárban várta a felhasználást, adják át a követség vezetőinek, akik gyors lovakon és Marseille-től vízi úton szállítják azt Bizáncba. Pósa pedig vegyen magához annyi fegyveres kísérőt a követség tagjaiból, amennyire szüksége van, lássa el magát az aranyból annyival, amennyiből az utazás költségeit bőven tudja fedezni, és induljon azonnal Magyarországra, Andreás királyhoz, s képviselje ott a latin császárt. Pierre, amint megkapja az aranyakat, felszereli hadait, és legázolja a Balkán kis népeit, Andreás pedig addig igyekezzék rendet teremteni a maga bárói között. Ugyancsak Andreás dolga lesz biztosítani Dalmácia felett az uralmat. A kis népek legyőzése nem lehet nagy gond egyikük számára sem, és ha ezen túl vannak, Isten dicsőségére és népeik boldogságára egyesíthetik hatalmukat.

Pósa elolvasta a levelet. Megértette, hogy itt van a perc.

Mindenekelőtt a királyhoz kért bebocsáttatást a követség vezetőivel együtt. Ott megmutatta Pierre császár levelét. A király hívatta is azonnal a kincstárnokot, hogy azzal beszéljék meg az aranyak átvételét. Más udvari ember gondoskodott a követség elszállásolásáról.

Ezután Pósa elbúcsúzott Fülöp Ágosttól. Az most megint a hunyorgó, kedves öregember volt. Minden jót kívánt neki és királyának, Andrénak, üdvözölte kishúgát, Jolán királynét. Megbízta Pósát, hogy mondja el Budán, mit tapasztalt itt Párizsban és általában Franciaországban. Végül még ezt mondta:

– Mondd meg rokonomnak, André királynak, hogy végül is mindig a királynak kell győznie a bárók felett, mert a népek tömege a királyt mindig örömmel fogadja a kapuk között. Ha kérdi majd rokonom, hogy miért szeretné jobban a nép a királyokat, mint a bárókat, akkor mondd meg neki, hogy azért, mert a király távol van, és csak ünnepélyes alkalmakkor jön közéjük, a földesúr azonban mindig ott van, és naponként megdézsmálja a jószágot. A távoli urat mindig jobban el lehet viselni, tehát még a közelben lakóktól is tartsa mindig távol magát. Ezt tanultam én a sok háborútól súlyos évtizedek alatt.

Az egyetemtől nehéz volt a búcsú. Hiszen több mint egy évtizeden át ez volt az otthona: ez volt a mindentudás városa. Most vette csak tudomásul, hogy magából Párizsból elég keveset ismert meg. A Szajnán túl csak ritkán járt. A belváros szigete, a folyton-folyvást épülő Notre-Dame tere, a királyi ház környéke, de legfőképpen az egyetem termei és boltozatos folyosói, a domboldal, ahol Alexander doktor nyári előadásait tartotta és a diákok háza – ez volt az ő számára az egész Párizs... No, és Ambroise mester háza.

Tudta, hogy el kell búcsúznia attól a háztól is, a halott barát, és a kolostorba küldött leány otthonától. Szembe kell nézni a szülőkkel, akik őt okolják a halálért, amelyről nem tehet, és akik nem tudják, hogy ő az oka annak, hogy leányukat is elveszítették. De ez lesz a legnehezebb búcsú, ezt hagyta legutoljára.

Előbb a doktorok következtek. Sorra járta őket, és nagyon hálás szavakkal köszönte meg a tudást, amelyet szerzett tőlük. Majd elment a temetőbe, ahol lehajtotta fejét Betlen kanonok sírjánál. És felkereste Ambroise sírhelyét is, hogy istenhozzádot mondjon a halott bajtársnak. Ezután a két magyar diákkal ment el ahhoz a házhoz, ahol bort adtak pénzért. Jókedvűen ivott velük, és érdeklődött, hogy mit üzennek haza. Közben azt is megtudta, hogy Dienes és Salamon már ismernek olyan házakat, ahol jobb bort mérnek, és bejáratosak már olyan polgárházakba, amelyeknek leányait kiszemelték maguknak.

– Itt akartok megnősülni? – kérdezte Pósa, mert nem tetszett neki a diákok viselkedése. Tudta jól, hogy nem házasodni akarnak azok Párizsban. Hanem Dienes hangosan nevetett, és azt mondta, hogy tudós barátjuk tíz év alatt sem tanult eleget Párizsban. Végül Pósa is velük nevetett. Mi értelme lett volna, ha kegyes szavakkal prédikál nekik? Úgysem kívánhatja tőlük, hogy úgy éljenek akár csak egy-két esztendeig is, ahogyan ő élt itt tíz éven át. Hiszen magamagának sem tudta volna megfogalmazni, hogy miért is élt úgy, ahogy élt.

Végül Albertus és Sorbon következett.

Utoljára ültek a magiszteri szobában. Mind a hármuk torkát fojtogatta a ki-kibuggyanni akaró könny. Hiszen jó bajtársak voltak, együtt szenvedtek vereségeket, és együtt arattak győzelmeket is abban a küzdelemben, amely az egyetemen még mindig folyik, de amelyiknek az egyetem csak az egyik kis csatatere. Most Pósa elmegy távoli, talán nagyobb csataterekre.

– Itt ti már egészen közel vagytok a győzelemhez – biztatta őket.

– Most már a kezünkben van – hitte Sorbon is.

Csak Albertus kételkedett a közeli nagy eredményben.

– A fakultások még nincsenek meg. Sokan akarják, hogy legyen, sokan nem akarják. És könnyebb akadályozni valamit, mint megcsinálni. Végül is meglesz, ha mi nem lankadunk, de nem biztos, hogy holnapra lesz meg.

– Hát mi nem lankadunk – emelte fel a hangját Sorbon.

(De arra egyikük sem gondolt, hogy az egyetem teljes átszervezése csak mintegy három évtized múlva lesz teljessé, amikor az önkormányzat élén már az öregedő Sorbon, az akkori király – Fülöp Ágost unokája – nagy tekintélyű gyóntatópapja fog állni, és amikor a világ minden részéről éppen azért tódulnak a diákok tömegei, hogy a „nagy” Albertustól, Albertus Magnustól tanuljanak. És Albertus sem gondolta, hogy az előtte álló nagyon sok évtized alatt még nem egyszer kell visszautasítani a rákényszerített püspökséget, sőt egyszer meg is kell szöknie az érsekség elől, csakhogy zavartalanul taníthasson tovább.)

Alkonyattájban kart karba öltve mentek végig az utcákon. A part felé igyekeztek, hogy még egyszer együtt nézzék a Szajnát. A levegőben a szellőbe valami hűvös áramlat is vegyült.

– Érzitek? – kérdezte Albertus. – Közeledik az ősz.

– Mire beáll – mondta Sorbon –, te már Sicambriában leszel.

– Ne felejtsetek el – kérte Pósa őket, és érezte, hogy szemei sarkában előtolakodott egy könnycsepp. Azok is hallgattak.

De búcsúzott Grevius is Párizstól.

Amikor a király bevonult a városba, a kancellárnál udvarias követ jelent meg a király üzenetével.

A király tudja, hogy a kancellár már régóta kíván Rómába menni. Minthogy a Szent Inkvizíció is visszaköltözik Rómába, bizonnyal Grevius is fel akarja használni ezt az alkalmat, hogy a pápát tájékoztassa, hogy az Inkvizíció sikerrel fejezte be működését, mert Franciaországban már nincsenek eretnekek.

Ez tehát a száműzetés. Ha dacol a kívánsággal és itt marad, élete nincs többé biztonságban. De miért is maradna Fülöp Ágost városában? Mi keresnivalója van neki itt legalább addig, amíg az öreg király, a Gonosz földi helytartója él? Talán egyszer eljön az ideje, hogy visszatérjen diadalmaskodni vagy meghalni... (Meghalni tért vissza öregen, megtörten, évtizedek múltán. Többé nem írt francia verseket a szép asszonyokhoz. Szűz Mária maradt egyetlen vigasza, hozzá írt latin himnuszokat a számkivetés végtelen esztendei alatt.)

Búcsúzott Párizstól, és készült az indulásra. Amit tehetett, megtette. Az egyházi kancelláriában megerősítette a titkos ellenállást mindennel szemben, ami akár a királytól, akár a polgároktól származik. Az egyetem doktoraiban megszilárdította a változástól való félelmet, az irigységet Albertus iránt és a gyűlöletteljes félelmet az olyan diákokkal szemben, mint Sorbon.

Szolgái csomagoltak, hogy holnap reggel elhagyja Párizs kapuit.

Pósa, aki tudott már Grevius számkivetéséről, találkozott vele, amint hintójában, lovasoktól kísérve haladt a város kapuja felé. Ez délelőtt volt. Pósa másnap akart indulni, és éppen Ambroise-ék házához igyekezett. Mikor a hintó a közelbe ért, megállt, és eleresztette maga előtt az utazót. Még szemük pillantása is találkozott. Azután a kocsi és a lovasok befordultak az utcasarkon, és Pósa elgondolkozva ment tovább a jól ismert kereskedőház bejárata felé.

Egy diák szembejött vele, de nem ismerte meg. Pósa mosolygott; úgy látszik, a latin császár sáfárja miben sem emlékeztet a magiszterre. Most már nem is Albertus ruháját viselte, a bizánci pénzből udvari emberek tanácsára úgy készült fel az útra, hogy az öltözék ne zavarja ugyan a könnyű mozgásban, de méltóképpen képviselje a keleti császárt. Sokszínű, hímzett, feszes és könnyű ruha simult testére, lábszárát puha csizma fedte, oldalán kard volt, fején pedig oldalra csapott bársonysüveg. Ilyen formában az ember tartása és járása is más, mint a diákok hosszú, sötét öltözetében. Miért is ismert volna rá az a diák, aki pedig nap nap után látta őt? Bizonyára Ambroise-ék se fogják azonnal felismerni.

Mennél közelebb ért a házhoz, annál nehezebb lett a szíve, de eszébe sem jutott, hogy visszaforduljon.

24

Pósa úgy képzelte el, hogy amikor belép a boltba, Ambroise mester alig fogja megismerni, majd amikor végre tudomásul veszi, és felismeri, akkor kényszeredetten fogja üdvözölni, alig tartóztatva gyűlöletét. Geneviéve asszony azonban a nyakába borul, hogy sírva emlékezzék a halott fiúra, és beszéljen majd a kolostorba vonult leányról. Ezután – gondolta el Pósa –, ő majd elmeséli, hogy elhagyja a várost, megy haza, és erre az öreg is felenged, s együtt emlékezve a gyermekekre, végül is baráti szóval fog elköszönni a kiürült polgárháztól.

Így képzelte, és minden egészen másképpen történt.

A legfőbb meglepetés az volt, hogy a boltban ott találta Bertát, ugyanabban a polgárleányruhában, amelyet mindig is hordott, ugyanazzal a megszokott lesütött szemmel. Ugyanakkor benn voltak a szülők is mindketten. A polgárcsalád pedig azonnal felismerte őt, mintha észre sem vennék megváltozott külsejét.

Ő halkan és elfogódottan köszönt, Berta jelenléte egészen megzavarta. A leány ránézett, és komolyan fogadta a köszöntést:

– Pósa magiszter, rég nem láttuk már – mondotta.

Ambroise mester tiszteletteljes mozdulattal sietett elébe, és mintha sohasem akarta volna megátkozni, úgy fogadta, mint a kedves és előkelő vásárlókat szokás. Geneviéve asszony azonban éppen hogy egy tekintetet vetett rá, és szó nélkül megfordulván, kiment a boltból.

– Búcsúzni jöttem – mondotta Pósa, megfogva Ambroise mester kezét. – Én aligha jövök vissza többé Párizsba. Hazamegyek. És mielőtt elmegyek, el kellett jönnöm, hogy megkérjelek téged, ne gondolj rám haraggal. Én ártatlan vagyok Ambroise halálában. Ő nekem barátom volt, és a gyilkos szúrás éppen úgy érhetett volna engem is, mint ahogy őt érte. És ugyanabban a harcban, amelyben ő elesett, még elérhet engem is valahol az erőszakos halál. Énrám hát ne haragudj, mert a mi célunk istenes cél; haragudj azokra, akik megölték. De nem tudtam volna elmenni addig, amíg azt tudom, hogy elhagytam valakit, aki azt hiszi rólam, hogy én voltam gyermekének gyilkosa.

Nagyon komoly hangon mondotta mindezt. Közben nézte az öreg szakállas ábrázatát, alázatos szemeit. Sokkal idősebb és megtörtebb volt, mint ahogy az utóbbi napokban elképzelte, ha rágondolt. Az pedig csak állt, és nem válaszolt. Tudta is Pósa, hogy kell még mondania valamit:

– És bocsáss meg nekem és mindannyiunknak, Ambroise mester, amiért akkor azt mondtuk, te vagy az oka fiad halálának. Jól tudjuk, hogy te éppen úgy nem vagy az oka, akárcsak én vagy miközülünk bárki. Téged is megkísértett a Gonosz. Azt hitted, segítesz, méltán hitted, hogy jót teszel, amikor hibáztál. De tudjuk mi, hogy nem vagy te bűnös, hanem azok a bűnösök, akik téged is rászedtek.

Ezt várta tőle a kereskedő. Most végre megeredtek a könnyei.

– Köszönöm – válaszolt sírástól zihálva. – Azóta nincsen éjszakám. Azóta úgy érzem, elkárhoztam már elevenen itt ezen a földön, és nincs engesztelés számomra a túlvilágon sem.

Pósa gyengéden a vállára tette a kezét:

– Van bocsánat, hidd el Ambroise mester, van bocsánat itt a földön is, és van bocsánat a túlvilágon is. Isten is megbocsátja a mi vétkeinket, amiként mi is megbocsátunk a mi ellenünk vétkezőknek – fűzte szavaiba a Miatyánk igéit, és közben Bertára nézett, aki a pult mellett állt, és most felemelte szemét.

– És mielőtt elmennék végképpen innét, szeretném megcsókolni Geneviéve asszonyt is, mivelhogy fiát már nem ölelhetem át.

Ambroise mester roskadozva, de mélyet lélegezve ment hátra, a bolt mögé, hogy feleségét előhívja. Pósa pedig Berta elé lépett:

– Mi történt veled?

Most megjelent a mosoly a női ajkakon, és mintha egy kis megvetés is lett volna ebben a mosolyban.

– Pósa magiszter, vagy nem is tudom, hogyan szólítsalak, talán Pósa úrnak, vagy Pósa lovagnak, te elküldtél engem a földi világból, mert velem együtt nem járhattál a földön, ahhoz túl nagy úr vagy, és nem vetted volna a lelkedre az én bukásomat, mert az zavaró emlék lett volna a számodra... Ezért legjobb volt neked, ha én életben is maradok, de el is fordulok a földtől. De Krisztusnak sem kellettem. Bekopogtam akkor az apácákhoz, el is mondottam nekik, hogy Krisztusé akarok lenni, mert a földi férfinak, akit magamnak választottam, nem kellek sem szentségben, sem paráznaságban. Erre kiutasítottak maguk közül, szememre vetvén, hogy nem tiszta szívvel, hanem paráznaságom felsülése miatti bosszúságból kopogtattam náluk. Elküldtek, hogy szálljak magamba, és ha azután tiszta lélekkel is közéjük vágyódom, ám akkor jöjjek vissza. Igazuk volt. Én nem akarok apáca lenni. Sírtam három éjjel és három napon át. A szüleim, akikhez visszatértem, azt hitték, hogy Ambroise-t siratom. Hogy megrémültek szegények, mikor a kolostorból csak hajnalban vetődtem haza! És hogy örültek, mikor azt meséltem nekik, hogy gyászomban apáca akartam lenni, de a szent nővérek lebeszéltek róla. Mikor aztán kisírtam a három éjet és három napot, akkor tudtam már, hogy nem vagy olyan ember, akire egy asszony rábízhatja az életét. Állhatatlan vagy talán? Nem, hiszen akkor nem törődtél volna velem, és gyönyörödet találtad volna bennem, és eldobtál volna utána a világ csúfjára. Nem ezt tetted. Nem vagy állhatatlan, de valami más hajszol téged a világban. A hatalom talán? Az sem, hiszen akkor nem éltél volna itt oly hosszú éveken át alázatos diákként, és szerény magiszter módjára. A tudomány talán? Az sem, hiszen akkor nem vetetted volna le a sötét ruhát, és nem állnál most itt ebben a díszes világi öltözékben. Isten szolgálata talán? Az sem, hiszen akkor rég felszenteltetted volna papnak magadat. Nem tudom, mi hajt, nem tudom, mi hozott közénk, és visz el most közülünk. És én nem köszönöm meg neked, hogy nem vettél el, és hogy megtartottál az erényességben. De apácának sem megyek. Itt maradok a szüleim mellett, akik szenvedő emberek, és akiknek nincs más vigaszuk, mint én. Apámat összetörte Ambroise halála, de nem is haragudott terád, önmagát vádolta csak. És ezt köszönöm neked, hogy eljöttél, és feloldottad bűntudata alól. Talán megnyugszik. De anyámat nem fogod kibékíteni. Ő gyűlöl téged, ő vádol téged, mert te ragadtad el Ambroise-t a polgárok alázatos köréből, ahol az emberek ugyan csalnak és hazudnak, de nagyobb biztonságban van életük, mint a világ fontos dolgainak félelmetes csillogásában. Ambroise túl akart lépni a mi körünkön, és belepusztult. Anyánk pedig azt hiszi, ennek csak te vagy az oka, Pósa magiszter... vagy Pósa lovag.

Mindez egészen másképpen hangzott, mint ahogy Pósa eleve várta. Meghökkentette az, amit Berta mondott róla. Pedig Berta nyilván sokat gondolkozott felőle, tehát amit mond, abban lehetséges valami igazság. Vajon el tudná ő világos szavakkal mondani, hogy mi is hajtja őt? Miért, miféle igazság nevében áll ő most már oly szilárdan a nagyvilág küzdelmében a királyok, a kalmárok, a parasztnemesek, sőt talán maguk a parasztok oldalán? Milyen igazság nevében nem gyűlöli ő még az eretnekeket sem, noha maga érintetlen az eretnekség sok ostoba tanításától? És miért áll ellenségesen ama bárókkal szemben, akiknek rendjéből ő maga is származik? Ahonnét szülei származtak? – Meg tudná ő ezt világos szavakkal mondani?

Ilyen jól tud ítélni felőle ez a polgárlányka?

És mennyire tévedett az öregek felől. Azt hitte, Ambroise várja átkokkal, és Geneviéve asszony fog a mellére borulni. Lám, pedig a vén kereskedő fogadta önvádló kínlódással, és fogadta hálásan az ő feloldó szavait, és az anya az, aki benne látja a fiú gyilkosát.

Milyen nehéz megismerni az embereket – gondolta, és az jutott eszébe, hogy Fülöp Ágost, aki olyan híresen jó emberismerő, vajon sohasem tévedett az emberek megítélésében? Vagy ehhez is tapasztalat, hosszú évtizedek tapasztalata kell?

Bertára nézett. Megfogta a kezét, mint akkor a Szajna partján. De a kéz most meleg volt, nem is remegett.

– Milyen igazad van – szólt hozzá. – De ne haragudj rám, hogy nem vittelek a bűnbe és a gyalázatba.

Berta mosolya derűsebb lett:

– Dehogyis haragszom rád, Pósa. Most már nem haragszom. Akkor nagyon haragudtam. De az én helyem itt van a boltban, mindaddig, amíg el nem jön valami fiatal kalmár vagy céhmester, és elvesz feleségül, és én szülök majd neki gyermekeket. Így élt anyám is, a nagyanyám is, így fogok élni én is. A bukás, a vétek, a gyalázat nem fog többé kísérteni, de ezt nem köszönöm neked, Pósa. Ha akarsz, emlékezz rám, mint gyalázatos személyre, aki viselte volna a kiseprűztetést, ahogy te mondtad. Most már nem viselném érted sem. De nem is tudok örülni annak, hogy a jó útra tértem, mielőtt letértem volna arról.

Pósa arra gondolt, hogy Bertát sem ismerte eddig. Micsoda érzések, gondolatok, vágyak vannak az emberekben, amelyekről a többieknek fogalmuk sincs mindaddig, amíg valahogy egyik vagy másik ilyen érzés vagy vágy ki nem derül. És mennyi bátorság van Bertában, hogy ezt el merte mondani neki. Igaz, hogy neki mondhatja el leginkább; inkább, mint a gyóntatónak, hiszen ő holnap elmegy és soha többé...

Ambroise mester görnyedten jött vissza egyedül.

– Ne haragudj... – kezdte habozó hangon. Pósa értette:

– Geneviéve asszony nem bocsát meg nekem.

– Nem, ne így gondold – hebegte zavartan a kereskedő. – De ő most az ágyon fekszik, sír. Megint siratja, folyton siratja Ambroise-t. Ahogy bejöttél, megint eszébe jutott...

Pósa széttárta karjait:

– Mit tehetek? Úgyse hinne nekem. Mondjátok, sokszor mondjátok neki, hogy nem én vagyok a bűnös, nem is te, nem is bárki miközülünk, hanem az, hogy a világban Isten dicsőségéért és az emberek üdvösségéért harcolni kell, és a háborúkban sok embernek kell elesnie, amíg a Jó legyőzi a Gonoszt ezen a földön. És most az Isten áldjon meg titeket.

Átölelte az öreget, és homlokon csókolta Bertát.

Most már mindenkitől elbúcsúzott.

Karba font kezekkel állt a Notre-Dame terén, és nézte a kőmívesek munkáját, hallgatta a megszokott kopácsolást. Ez az építkezés emberemlékezet óta tart, és még nagyon sokáig nem fog befejeződni. De egyszer állni fog ez a székesegyház is. Csak lankadatlanul kell dolgozni rajta. Ettől az ismert látványtól is búcsúzott. Fejében egy ideig az egyetemi küzdelmek emlékei jártak, azután megint Ambroise-ékra gondolt. Örült, hogy ott volt, örült annak a végső beszélgetésnek a kereskedővel és leányával. És örült, hogy Berta mégsem lett apáca.

Azután egyszerre eszébe jutott a holnapi indulás, és szeretett volna már lovon ülni. A lovaglásba is bele kell jönni megint, oly rég nem ült nyeregben. De bizonyára könnyen szokik hozzá.

Egyszerre türelmetlen lett. Ment, hogy kiadja kísérőinek az intézkedéseket a hajnali indulásra.

Szeretett volna otthon lenni már. Otthon: egyszerre mindenütt. Budán is, Csepelen is, az Avas-hegy aljában is. Pécs is eszébe jutott.

A mindentudás városában nincs többé keresnivalója.