Vejthe fia Teodorik nádor és Nána fia Pósa országbíró neve egyetlen okiraton szerepel; a történelem semmi egyebet nem tud róluk, mint hogy ők állottak a magyar országos méltóságok élén az Aranybulla hónapjaiban, tehát 1222. április 24-e és augusztus 20-a – Szent György és Szent István-napja – között. Van olyan adatunk is, amelyből arra következtetnek, hogy már ennek az évnek júliusában befejeződött történelmi szerepük. Hogy miként? Erről nem beszél sem krónika, sem oklevél. De tudjuk azt, hogy az Aranybullá-t a királyi szerviensek fegyveres megmozdulása hozta létre, s a két úri pártnak a szövetsége törölte el. A nádorról és az országbíróról sem élőbb, sem utóbb egyetlen szó említés nem maradt fenn, ami érthető is, hiszen a bárók számára ugyancsak gyűlölt nevek lehettek. Az is történész találgatások eredménye, hogy Teodorik talán a Csanád nemzetségből származott és Pósának lehetett valami köze a Bor nemzetséghez. Annyi bizonyos, hogy például Pauler Gyula még azt is kétségbe vonta, éltek-e valóban ilyen nevű emberek, és nem téves kiolvasás eredménye-e ez a két név azon az egyetlen, igen rongált oklevélen. (De ha nem is pontosan így hívták őket, valaki csak volt nádor akkor, és mellette valaki más betöltötte az országbírói méltóságot is, s e két férfiúnak ellentétben kellett állnia mind a király, mind a királyfi mellé tömörült pártok vezetőivel.)

Miskolcz nembéli Pósa élete tehát teljes egészében a regényírói képzelet szüleménye, rokoni kapcsolatait is önkényesen alakítottam a kor családi és családjogi viszonyai közt; de alakja, problémái és vívódásai kora eszméi között – úgy vélem – jellegzetesek az ábrázolt időre, még akkor is, ha nagyon kevés ilyenfajta ember volt akkoriban. Ámde az idő akkorra érlelte meg az írástudók – mai szóval: értelmiségiek – szükségességét a hűbéri világban, és Pósában én az első magyar értelmiségi nemzedék egyéni történetben is tipikus alakját akartam megrajzolni a regények sorozatán keresztül. – 1946 tavaszán kezdtem tervezni Az írástudó regény-ciklusát; egymástól elég nagy időközökben jelent meg előbb Az istentelen Kulin bán, majd A mindentudás városa – és most, hogy a befejező tész utolsó oldalait írtam le, már hat esztendő is elmúlt az első sorok megfogalmazása óta. Ez idő alatt sok mindent írtam, sokfélét csináltam, olykor hosszú hónapokra elhagytam Pósa történetét, de szüntelenül adósnak éreztem magam, mindig vissza-visszatértem a témához, újra meg újra végiggondoltam mindazt a mondanivalót, amit ki kell fejeznem ezzel a történelmi regényciklussal. Hat és fél év alatt sokat változott a mi világunk. Amikor elkezdtem a regény tervezését, éppen kezdtünk magunkhoz térni a romokba dőlt hazában, és most már a szocializmus felé tartunk korokat gázoló lépteinkkel. A gyorsan változó világban változunk mi magunk is. Természetes, hogy ez a hosszan készült regényfolyam együtt fejlődött velem.

Ezeknek a regényeknek a tárgya a magyar történelem egy igen fontos korszaka, amikor a királyi magánbirtok szétesik, kezdődik a hűbéri korra oly jellemző nagybirtokos anarchia, de a legjobbakban már él a központi királyság, a rendet tartó abszolutizmus vágya. Ez a kor teremti meg nálunk a feudális nagybirtokot, majd a nagybirtok léte csíráztatja a szerviensek és familiárisok – a későbbi köznemesi tömegek – öntudatát. A dolgozó néptömegek érdekeit csak a vallási ideológia fátylába burkolt eretnekségek – nálunk a délvidéken elterjedt bogomilok – képviselik. Ekkor alakulnak ki azok a viszonyok, amelyek a falvak népét lesüllyesztik a későbbi jobbágyság emberalatti színvonalára. Ezekben az emberöltőkben hajnalodik az árutermelés és a pénzgazdálkodás. S a dolgok ilyen bonyolódása teszi szükségessé az ügyek írásbeli elintézését, s ennek következtében az írástudók megjelenését. III. Béla rendelkezése néhány évtizeddel az ábrázolt kor előtt be is vezeti a hivatali írásbeliséget.

Az emberek, akiknek tettein, sorsán, szavain keresztül a regényíró módszerével igyekeztem mindezt bemutatni, részben valóban történelmi alakok, és csak kisebb részben kitalált figurák. Van olyan, akinek nevét megőrizte az idő, de emberi arculatát a regényíró képzelete formálta. Pósa magánéletének szereplői, így mindenekelőtt szerelme, majd felesége, Izabella, nevével és történetével együtt költött alak, akit önkényesen tettem meg a történelmi Kalán püspök unokahúgának (az azonban történeti tény, hogy Kalán püspököt életében azzal vádolták, hogy saját unokahúgával paráználkodik, én éppen ezt a név nélkül emlegetett unokahúgot képzeltem el Pósa szerelmesének s utóbb feleségének). Adorján kancellár, aki regényemben szerepel, valamivel előbb élt, viszont a kancellária képe talán néhány évtizeddel fejlettebb, mint amilyen az ábrázolt korban volt. Sorbon és Albertus Magnus regénybeli történetében is olykor évtizedes pontatlanságokat fedezhet fel a történelem apróságaiban is jártas olvasó. De sok évszázadnyi távlatban – úgy hiszem – a néhány évtizedes pontatlanság nem megy az összkép hitelességének rovására. Jól tudom azt is, hogy alakjaim egyike-másika tudatosabb, mint ama kor legtöbb embere. Való igaz, hogy minden történelmi regényemben a szempont, az alakok magatartása, sőt szavaik is olyanok, hogy a mai olvasó tudatosodhatik általuk. De restellném is magamat, ha nem ezzel a szándékkal fordulnék a letűnt századok felé. A történelmet azonban nem én aktualizálom, hanem önmaga aktualizálja önmagát, és én azt keresem, hogy a múltból mi szól a mai emberhez is, hogy segítse őt mai problémáiban, mai küzdelmeiben. Nem is tagadom, hogy a régen megfogalmazott eszmékből azokat hangsúlyozom, amelyeknek ma is tanító, vagy legalábbis tudatosító erejük van, ámde arra törekedtem, hogy alakjaim egyetlen olyan szót se ejtsenek ki, amelyet abban a korban legalább egy-két ember ne mondhatott volna. Értve persze a mondottak eszmei tartalmát és nem nyelvi megfogalmazását. Ebben a regényciklusban, Az írástudóban is, minden kimondott eszme benne lappang vagy a még eleven patrisztikában, főként Szent Ágoston írásaiban, vagy a párizsi egyetem doktorainak, főleg Albertus Magnusnak tanaiban, de még inkább a kor gyanúsainak és elátkozottjainak, az akkor már évszázadja halott Abélard-nak, és az arab Averrhoesnek annyi izgalmas vitatkozást keltő igéiben. A jogi problémák kiolvashatók az egyes egyetemeken akkoriban újraéledő római jogból, régi királyaink törvényeiből, amelyeket ismertek kancelláriáinkon és alkalmaztak udvari bíróságainkon, s legfőképpen az Aranybullá-ból, amelyet meghozatala után rövidesen hatályon kívül helyeztek, azután minden emberöltőben vagy még rövidebb időközökön belül, újra kiadtak, és újra nem tartottak be, mígnem Nagy Lajostól kezdve ez lett a magyar köznemesi tömegek legfőbb hagyománya. Az a tény, hogy rendelkezései fél évezred múltán mindenestül elavultak, és az Aranybulla a XVIII. századtól kezdve a reakció egyik ideológiai alapja volt, mit sem változtat azon a tényen, hogy keletkezése idején a fegyveres tömegeket szolgálta a bárók önkényhatalma ellenében, és valójában több mint egy évszázaddal előtte járt a maga korának, annak ellenére, hogy egyes intézkedései hamar váltak a fejlődés gátjává (pl. pénzgazdálkodás-ellenessége, amely azonban mégis a falvak parasztjainak pillanatnyi érdekét szolgálta).

A regényben bonyolult társadalmi viszonyokat talál az olvasó, de az egykorú valóság még sokkalta bonyolultabb volt. A királyi szerviensek, a várjobbágyok, a magán- és egyházi szerviensek, a már megjelent familiáris vitézek különféle rendje, és ezeknek különféle társadalmi törekvése olykor szinte áttekinthetetlenné teszi a század képét. De ami közösen jellemző ezekre a rétegekre: törekvésük a nemesség felé. Ennek a törekvésnek első fontos állomása volt az Aranybulla. Én általában szerviensekről, néha familiárisokról beszélek, mögöttük azonban még több réteg szándéka húzódik meg. Nem teszek éles különbséget szerviens és királyi szerviens közt, holott ez két egészen más rend. Várjobbágyról nem is beszélek, mert nem egy olvasót megzavarna a kifejezés, minthogy a várjobbágyoknak mi közük sincs a későbbi jobbágysághoz. De az olvasónak tudnia kell róla, hogy az író itt egyszerűsítette a még komplikáltabb viszonyokat.

Végezetül hadd beszéljek a regény nyelvéről. Én magam már másutt bőven elmondottam, hogy több évszázaddal ezelőtt játszódó szépirodalmi műben a régies vagy éppen hitelesen régi nyelven való fogalmazást helytelennek tartom, mert egyszerűen elzárjuk vele az olvasót az olvasmánytól. Az archaizálás ilyen esetben nyelvészeti vicc: filológusok jól szórakozhatnak vele, de lényegében értelmetlen nyelvi naturalizmus, s az olvasókkal szemben az arisztokratizmus egyik veszedelmes formája, amely azt hirdeti, hogy értsék meg a beavatottak, a többiek ne olvassák. Hát nekem eszembe sincs a beavatottak számára írni ínyencségeket, én a magyar olvasóknak, az új olvasóknak szeretném elmesélni a magyar századokat, hogy jobban értsék belőlük a maguk századát. Ezért a következetes archaizálást elvileg vetem el. Természetesen jól tudom, hogy egy bizonyos régies stilizálás a nyelv útján is a múlt idők ízeit, hangulatait idézheti fel. De ezzel is vigyázzunk! Ha mi ma azt olvassuk, hogy „isa pur és chomuv vogymuk”, vagy valami ehhez hasonlót, és történetesen megértjük, hogy mit jelent, akkor valami igen ódont érzünk e szavakban, és éppen ezzel hamisítottuk meg a szellemét. Mert az a régi pap, aki egykoron egy sír előtt elmondotta ezeket a szavakat, egyáltalában nem régiesen fejezte ki magát, és hallgatói sem érezték régiesnek. Ez akkor beszélt nyelv volt. Nos, én, amikor erőmhöz képest elmúlt korokat szeretnék felidézni, nem azoknak ódonságát akarom éreztetni, hanem azt a frisseséget, ahogyan azt az akkor élők érezték. Éppen ezért az archaizálást olyan korokból, amelyeknek szókincse már nagyon idegen tőlünk, még kismértékben sem helyeslem. (Persze ha valaki meg tudja oldani, hogy ódon is legyen s mégis friss – ez előtt tisztelettel hajolok meg; de nem tartom a magam feladatának.) Ha a múlt századból való történetet idézünk fel, természetesen hűségesen ragaszkodhatunk a közelmúlt még idegennek nem ható nyelvéhez, két vagy három századdal ezelőtti históriákban már csak egy-egy fordulat emlékeztethet rá, hogy bizony az mégis más korban játszódik. Ámde egy olyan regényben, amelynek ideje nemzeti irodalmunk kialakulásánál régebbi korszakra esik, az archaizálás vagy érthetetlen játék, vagy egyszerűen hamisítás.

Számomra nem volt kétséges, hogy csakis azon a nyelven írhatom meg Miskolcz nembéli Pósa történetét, amelyen megírtam, és amelyben legfeljebb egy-két név régies formája, pl. a „nembéli” és a „fia” kitétel, amelyet a fül „középkorinak” érez, jelzi a kor beszélt nyelvezetét. Ugyanezért használok itt-ott régies névalakzatokat is, noha lehet, hogy akkor nem így mondották ki ezeket a neveket. De a Bor, Keán vagy Andreás leírási formák régi krónikáinkat idézik fel elébünk, anélkül hogy a szöveget régieskedéssel nehezítenék.

Nem tagadom – az elbeszélőnek is joga van lírai vallomásokra –, szeretem Pósa történetét, nemcsak azért, mert immáron hetedik esztendeje foglalkoztat egyéb írásaim és teendőim közepette, hanem azért is, mert egyes alakjai már-már személyes jó barátként állnak közel a szívemhez. Hiszen Pygmalion, a görög monda szobrásza is élő embernek kijáró érzelemmel szeretett bele maga alkotta szobrába, és minden író érezhette már, hogyha nagyon sokat foglalkozott egyik-másik maga teremtette alakkal, már csaknem élő ismerősnek érezte. Emlékezzünk csak Puskin vallomására Anyeginről és Tatjánáról. Milyen sok saját érzelmet, saját vágyat, saját vívódást viszünk bele egy-egy magunk formálta alakba, sőt, milyen sok saját élményt alakítunk át valami régen élt ember más formájú, de mégis rokon élményévé. A külső világ valóságát a saját tapasztalataimmal veszem tudomásul, és amikor ábrázolni igyekszem, magamat kell belevinnem a világba, miután a világ egy részét képes voltam magamban tükröztetni. Ezért az író maga is szereti, gyűlöli, tiszteli, lenézi, vagy megmosolyogja alakjait, részvétet érez irántuk, köze van hozzájuk, mint azokhoz az emberekhez, akiket többé vagy kevésbé megismerhetett. És Miskolcz nembéli Pósát vagy Bor nembéli Izabellát hat és fél év alatt alkalmam volt megszeretni, hiszen folyton velem voltak, ismertem minden gondolatukat, és nemcsak alakítottam, hanem velük együtt éltem történetüket, és most, a történet befejeztével szinte úgy búcsúzom tőlük, mint olyan barátoktól búcsúzik az ember, akikkel izgalmas évek kalandjait közösen élte át, s végezetül elmesélte ezeket a kalandokat, hogy mások is megismerjék.

1952. augusztus.