EGY SÓLYOM ÉS EGY ASSZONY

A szekigaharai ütközet idején Kokurában erődítmény volt, amelynek parancsnoka az Ikiből való Móri Kacunobu nagyúr volt. Azóta a várat újjáépítették, kibővítették, és új parancsnokot neveztek ki. Tornyai, csillogó, fehér falai a Hoszokava-ház erejét és méltóságát hirdették, amelynek feje most Tadaoki örököse, Tadatosi volt

A Kodzsiró érkezése óta eltelt rövid idő alatt a Ganrjú-iskola, amelyet Kodzsiró a Toda Szeigentől és Kanamaki Dzsiszaitól tanultak alapján fejlesztett ki, végigsöpört egész Kjúsún. Még Sikokuból is jöttek csak azért, hogy Kodzsirótól tanulhassanak, abban a reményben, hogy egy vagy két év tanulás után bizonyítványt kapnak, és ennek eredményeképp mint ennek az új iskolának oktatói térhetnek haza.

Kodzsiró élvezte, milyen megbecsülés veszi körül, beleértve Tadatosit is, aki egyszer elégedetten jegyezte meg: – Nagyon jó vívót találtam magamnak. – A hatalmas Hoszokava-ház minden szegletében egyetértettek azzal, hogy Kodzsiró „kitűnő egyéniség”. És mikor otthona és a vár között utazott, azt rangjához méltóan tette, két lándzsás kíséretében. Az emberek letértek útjukról, hogy felkereshessék, és köszönthessék.

Egész mostanáig Udzsije Magosiró, a Sinkage-iskola egyik művelője volt a család vezető kardoktatója. De csillaga gyorsan halványodott, ahogy Kodzsiróé egyre fényesebben ragyogott. Kodzsiró nagyvonalúan bánt vele.

Tadatosi nagyúrnak ezt mondta: – Nem szabad elküldenie Udzsijét! Bár stílusa nem mutatós, van benne bizonyos érettség, ami hiányzik belőlünk, fiatalabbakból. – Azt javasolta, hogy ő és Magosiró felváltva adjanak órákat a vár dódzsójában, és így is történt.

Tadatosi egy alkalommal így szólt: – Kodzsiró szerint Magosiró módszere nem csillogó, de érett. Magosiró zseninek mondja Kodzsirót, akivel nem mérheti össze kardját. Kinek van igaza? Szeretnék látni egy bemutatót.

Mindkét oktató beleegyezett, hogy a nagyúr jelenlétében fakardokkal összemérjék erejüket. Kodzsiró az első adandó alkalommal eldobta fegyverét, s ellenfele lábához ült. – Nem vagyok ellenfele önnek, bocsássa meg szemtelenségem!

– Ne szerénykedjen! – felelte Magosiró. – Én nem vagyok a méltó ellenfél.

A szemtanúk véleménye megoszlott, vajon Kodzsiró szánalomból vagy önzésből tett-e így. Bárhogy is, hírneve még magasabbra szárnyalt.

Kodzsiró viselkedése Magosiróval szemben kegyes maradt, bezzeg gyorsan helyre tett bárkit, aki dicsérő szavakkal említette Muszasi növekvő hírnevét Edóban és Kiotóban.

– Muszasi! – horkantott ilyenkor megvetően. – Elég ügyes volt ahhoz, hogy valami nevet szerezzen! Úgy hallottam, kétkardos iskolájáról beszél. Biztos, hogy van benne némi természetes tehetség. Kétlem, hogy lenne bárki is Kiotóban vagy Oszakában, aki legyőzné. – Mindig éreztette, visszatartja magát attól, hogy többet mondjon.

Egy nap tapasztalt harcos látogatta meg Kodzsiró házát. – Még soha nem találkoztam vele, de az emberek azt mondják, ez a Mijamoto Muszasi Kóizumi és Cukahara óta a legnagyobb kardforgató, természetesen Jagyú Szekisúszai kivételével. Úgy tűnik, mindenki úgy véli, ha nem is a legnagyobb vívó, de mindenképp elérte az igazi mester szintjét.

Kodzsiró felnevetett, arca elvörösödött. – Nos, az emberek vakok! – mondta sértőn. – Elhiszem, hogy egyesek nagy embernek, vagy kitűnő vívónak tartják. Ez is mutatja, milyen mélyre süllyedt a Háború Művészete, tekintve mind a stílust, mind a személyes magatartást. Olyan korban élünk, amikor valaki, ha ügyesen hajszolja a népszerűséget, a gyökerekig juthat, legalábbis ami az átlagos embereket illeti.

– Mondanom sem kell, én egész másképp látom. Saját szememmel láttam, mint próbálta Muszasi eladni magát Kiotóban néhány évvel ezelőtt. Icsidzsódzsiban, a Josioka-iskola elleni harcában megmutatta mind brutalitását, mind gyávaságát. Még a gyávaság is túl szép szó a hozzá hasonlóknak. Elismerem, hogy túlerő volt ellene, de hát mit tett? Az első kínálkozó alkalommal a hátát mutatta. Tekintve múltját és féktelen ambícióját, olyan embernek tartom, akit még leköpni sem érdemes… Ha-ha. Ha bárki, aki életét azzal tölti, hogy megpróbálja megtanulni a Háború Művészetét, szakértőnek mondható, hát feltételezem, Muszasi szakértő. De hogy a kard mestere? Hát azt már nem!

Láthatóan személyes sértésnek vette Muszasi dicséretét. De olyan hevesen érvelt mindenkinek, minden adandó alkalommal, hogy még leghívebb csodálói is eltűnődtek. Végül híre kelt, hogy régi ellenségeskedés lappang Muszasi és Kodzsiró között. Kisvártatva feltámadtak a párbajról szóló pletykák. Kodzsiró végül Tadatosi nagyúr utasítására írta meg kihívását. Az azóta eltelt hónapok során az egész Hoszokava-birtok a találgatás lázában égett. Mikor lesz a küzdelem, és mi lesz a kimenetele?

Ivama Kakubej, aki most már benne járt a korban, minden este és reggel, amikor csak a legkisebb ürügyet találta rá, felkereste Kodzsirót. Egy este, a negyedik hónap elején, amikor már a rózsaszín, kettős szirmú cseresznyevirágok is lehullottak, Kakubej belépett Kodzsiró előkertjébe, elment a díszes kövek árnyékában virágzó, égővörös azáleák mellett, majd egy belső szobába vezették, amelyet csak a lenyugvó nap halványuló sugarai világítottak meg.

– Ivama mester, de jó, hogy látom! – köszöntötte Kodzsiró, aki odakint állt és az öklén lévő sólymot etette.

– Híreket hoztam – szólalt meg Kakubej anélkül, hogy leült volna. A családi tanács ma a nagyúr jelenlétében megvitatta a párbaj helyét és döntést hozott.

– Foglaljon helyet! – szólalt meg egy szolga a szomszédos szobában.

Kakubej valami köszönetfélét horkantott, leült és folytatta: – Több helyszínt is javasoltak, köztük Kikunona-gahamát és a Muraszaki-folyó partját. De mind elvetették, vagy mert túl kevés a hely, vagy mert túl könnyen hozzáférhető mindenkinek. Természetesen felállíthatnánk egy bambuszkerítést, de még ezzel sem tudnánk megakadályozni, hogy a folyót ellepje az izgalomra éhes emberek raja.

– Értem – felelte Kodzsiró. Feszülten figyelte a sólyom szemét és csőrét.

Kakubej, aki azt várta, visszafojtott lélegzettel hallgatják majd híreit, elcsüggedt. Normális körülmények között vendég nem tesz ilyet, de Kakubej most megszólalt. – Gyere be! Nem tudunk úgy beszélgetni, ha odakint ácsorogsz.

– Egy perc – vetette oda Kodzsiró közönyösen. – Előbb megetetem a madarat.

– Ez az a sólyom, amelyet Tadatosi nagyúr ajándékozott neked, miután az elmúlt ősszel együtt vadásztatok?

– Igen. Amajuminak hívják. Minél jobban hozzászokom, annál jobban kedvelem – Eldobta az ételmaradékot, föltekerte a madár nyakán lévő vörös bojtos zsinórt, és odaszólt a háta mögött álló, fiatal szolgának: – Tessék, Tacunoszuke. Tedd vissza az kalitkájába!

A madár átkerült az egyik ökölről a másikra, és Tacunoszuke átvágott a tágas kerten. A szokásos mesterséges dombocskán túl fenyőliget volt, melyet a másik oldalról kerítés határolt. A ház az Itacu-folyó partján állt. Jó pár Hoszokava-hűbéres élt ezen a környéken.

– Elnézését kérem, hogy megvárakoztattam! – szólalt meg Kodzsiró.

– Ne is törődj vele, nem mondhatni, hogy idegen vagyok. Amikor ide jövök, csaknem olyan, mintha a fiam házába mennék.

Húsz év körüli cselédlány jött be és kecsesen teát töltött. Vetett egy pillantást a vendégre és egy csészével kínálta.

Kakubej elismerően rázta a fejét. – Jó rád néznem, Omicú! Mindig olyan csinos vagy!

A lány egészen kimonója gallérjáig elvörösödött. – Ön pedig mindig kigúnyol – felelte, aztán gyorsan kicsusszant a szobából.

– Azt mondod, minél jobban hozzászoksz a sólyomhoz, annál jobban kedveled. És mi van Omicúval? – kérdezte Kakubej. – Talán nem illene jobban melléd egy ragadozó madárnál? Úgy értem, arra vagyok kíváncsi, mik a szándékaid vele?

– Véletlenül nem látogatta meg titokban valamikor az ön házát?

– Bevallom, eljött, hogy beszéljen velem.

– Buta nőszemély. Nekem egy szót sem szólt róla. – Kodzsiró dühösen pillantott a fehér sódzsi félé.

– Ne zaklasd föl magad! Miért is ne jött volna? – Kakubej megvárta, amíg Kodzsiró pillantása megenyhül egy kicsit, aztán folytatta: – Teljesen természetes, ha egy asszony aggódik. Nem hiszem, hogy kételkedne iránta való érzelmeidben, de az ő helyzetében bárki aggódna a jövője miatt. Úgy értem, mi vár rá?

– Feltételezem, mindent elmondott.

– Miért ne tette volna? A legtermészetesebb dolog a világon, hogy ilyesmi megtörténik férfi és nő között. Hamarosan eljön az idő, amikor meg akarsz nősülni. Nagy házad van, sok szolgád, mért is ne?

– El tudja képzelni, mit szólnának az emberek, ha elvennék egy lányt, aki korábban cseléd volt a házamban?

– Ugyan mit számít az! Nem dobhatod most félre! Az természetesen kellemetlen lenne, ha nem volna megfelelő asszony a számodra, de jó családból való, nem? Úgy tudom Ono Tadaaki unokahúga.

– Így van.

– És akkor ismerted meg, amikor elmentél Tadaaki dódzsójába, és felnyitottad a szemét, milyen szomorú állapotban van kardforgató iskolája.

– Igen. Nem vagyok büszke rá, de nem titkolhatom el olyasvalaki elől, aki annyira közel áll hozzám, mint ön. Előbb vagy utóbb úgyis elmondtam volna az egész történetet… Mint mondta, a Tadaakival való összecsapásom után történt. Már sötét volt, amikor hazaindultam, és Omicú akkoriban a nagybátyjánál lakott. Megjelent egy kis lámpással és lekísért a Szaikacsi-lejtőn. Nem is tudatosan, de flörtöltem vele egy darabot útközben, ő viszont komolyan vette. Miután Tadaaki eltűnt, felkeresett és …

Ám most Kakubej jött zavarba. Legyintett, hogy jelezze protezsáltjának, eleget hallott már. Ami azt illeti, csak nemrégiben tudta meg, hogy Kodzsiró már azelőtt befogadta a lányt, hogy Edóból Kokurába indultak. Meglepődött. Nemcsak saját naivságán, de azon is, hogy Kodzsiró így hatott erre a lányra, viszonyt tudott kezdeni vele, és az egészet titokban tudta tartani.

– Bízzál mindent rám! – mondta. – Jelenleg amúgy sem volna helyénvaló bejelenteni a házasságod. Mindent a maga idejében. Ráérhet a párbaj után is. – Mint annyian, ő is biztos volt benne, hogy néhány nap múltán Kodzsiró híre és helyzete még erősebb lesz. Aztán eszébe jutott, miért is jött, és folytatta: – Mint mondtam, a tanács eldöntötte a párbaj helyszínét. Mivel az egyik feltétel az volt, hogy Tadatosi nagyúr birtokán legyen, de olyan helyen, ahova a tömeg nem juthat el könnyen, úgy döntöttünk, hogy egy sziget lenne a legjobb. A sziget, amelyet a tanács kiválasztott, egy Funasima nevű kis sziget Simonoszeki és Módzsi között.

Egy percig elgondolkodva nézett: – Talán bölcs volna megnézni a terepet, mielőtt Muszasi megérkezik – mondta végül. – Adhat némi előnyt. – Úgy értette ezt, hogy a terepviszonyok ismeretéből a vívó következtethet arra, hogyan folyik majd le a küzdelem, mennyire erősen kösse meg szandálját, hogyan használja föl a terepet, a Nap helyzetét. S Kodzsirónak legalább lesz némi biztonságérzete, szemben azzal, aki akkor lép majd először arra a földre. Azt javasolta neki, béreljenek egy halászcsónakot, és menjenek ki megnézni másnap Funasimát.

Kodzsiró nem értett vele egyet. – A Háború Művészetének lényege, hogy gyorsan kell megragadni a lehetőségeket. Bármilyen előkészületeket is tesz az ember, gyakran megtörténik, hogy ellenfele rájön és eltervezi, hogyan hárítsa. Sokkal jobb nyitott aggyal megközelíteni egy helyzetet, és teljes szabadsággal mozogni.

Kakubej elfogadta az érvet, nem is említette többé, hogy Funasimába menjenek.

Kodzsiró behívta Omicút, aki szakét tálalt eléjük, és a két férfi késő estig ivott és beszélgetett. Kakubej olyan családiasán iszogatta szakéját, hogy nyilvánvaló volt, elégedett életével, és úgy érzi, érdemes volt venni a fáradságot és támogatni Kodzsirót.

Olyan volt, mint egy büszke atya. – Azt hiszem, helyénvaló lenne elmondani Omicúnak – tanácsolta. – Amikor ezen túl vagyunk, meghívhatjuk rokonait és barátait az esküvőre. Tiszteletre méltó, hogy a kardnak szenteled magad, de akkor is családot kell alapítanod, hogy legyen, aki továbbviszi neved. Amikor megnősültél, úgy érezhetem, megtettem a kötelességem veled szemben.

Ellentétben a boldog, idős hűbéressel, aki jó néhány évet szolgált már, Kodzsirón nyoma sem látszott ittasságnak. De amúgy is hallgatag volt ezekben a napokban. Mihelyt a párbajt elhatározták, Kakubej azt javasolta, Kodzsirót mentsék fel munkája alól, és Tadatosi beleegyezett. Kodzsiró először élvezte a szokatlan szabadságot, de ahogy közeledett a nap, és egyre többen keresték föl, egyre inkább nehezére esett szórakoztatnia őket. Újabban kevesebb ideje maradt a pihenésre. Mégis vonakodott elzárkózni és nem fogadni a látogatókat. Az emberek esetleg azt gondolnák, hogy elveszítette tartását.

Az az ötlete támadt, hogy sólymával az öklén mindennap kimegy a szabadba, s szép időben bejárja a mezőket és hegyeket úgy, hogy mindössze a madár a társa. Jót tett a lelkének.

Amikor a sólyom éber, azúr szeme megpillantott egy áldozatot az égen, Kodzsiró elengedte. Aztán ugyanolyan éber tekintettel követte, mint emelkedik fel a madár, majd csap le zsákmányára. Mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva állt, amíg a tollak nem kezdtek el lefelé hullani, mintha ő maga lenne a sólyom. – Helyes! így kell csinálni! – tört ki belőle, amikor a sólyom győzött. Sokat tanult ragadozó madarától, és a vadászkirándulások eredményeképp arcáról minden egyes nap egyre jobban sugárzott az önbizalom.

Este, mikor hazatért, Omicú sírástól bedagadt szemmel várta. Kodzsirónak fájt, amikor látta, mint próbálja ezt leplezni a lány. Számára elképzelhetetlen volt, hogy kikapjon Muszasitól, mindazonáltal felötlött agyában a kérdés, mi történik Omicúval, ha ő meghal vagy megnyomorodik.

És felötlött benne halott anyja képe is, akire az elmúlt évek során alig gondolt. És minden éjjel, amikor elaludt, felbukkant előtte a sólyom azúr tekinteteié és Omicú duzzadt szeme, különös módon összekeveredve anyja arcának homályos emlékével.