SIKAMAI KÉK

– Ocú itt van?

– Igen, itt vagyok.

Egy arc bukkant fel a sövény fölött.

– Maga Mambei, a kenderkereskedő, ugye? – kérdezte Ocú.

– Nem szívesen zavarom, amikor elfoglalt, de hallottam valamit, ami érdekelheti.

– Jöjjön be! – mutatott Ocú a kerítésen levő faajtóra.

Amint azt az ágakról és oszlopokról lógó ruhák mutatták, a ház az egyik kelmefestőé volt, aki az országszerte sikamai kék néven ismert, erős anyagot gyártotta. A ruhát többször is indigófestékbe mártották, és minden egyes alkalom után hatalmas mozsárban püfölték. A fonal pedig úgy átitatódott a festékkel, hogy rég elnyűtték, mielőtt kifakult volna.

Ocú még mindig nem szokott hozzá a döngölő kezeléséhez, de keményen dolgozott, és ujjai a kék festéktől voltak foltosak. Edóban, miután megtudta, hogy Muszasi eltávozott, fölkereste a Hódzsó- és Jagyú-házakat, majd azonnal tovább folytatta a keresést. Az előző nyáron Szakaiból Kobajasi Tarozaemon egyik hajóján jött Sikamába, a háromszögű folyótorkolatnál lévő halászfaluba, ahol a Sikama-folyó a Belső-tengerbe folyik.

Ocúnak eszébe jutott, hogy szoptatós dajkája egy sikamai kelmefestőhöz ment férjhez. Megkereste, és most nála élt. Mivel a család szegény volt, Ocú kötelességének érezte, hogy segítsen a munkában, ami általában is fiatal, hajadon nők dolga volt. Munka közben gyakran énekeltek, és a falusiak azt állították, képesek egy lány hangjából megmondani, hogy szerelmes-e valamelyik fiatal halászba, vagy nem.

Ocú megmosta kezét, letörölte az izzadságot homlokáról, majd beinvitálta Mambeit, és hellyel kínálta a verandán.

A férfi egy legyintéssel elhárította a kínálást. – Ugye, ön Mijamoto faluból jött?

– Igen.

– Jártam arra üzleti ügyben; kendert vásárolni, és a minap egy pletykát hallottam.

– Igen?

– Önről.

– Rólam?

– Azonkívül hallottam valamit egy Muszasi nevű férfiról is.

– Muszasiról? – Ocú szíve a torkában dobogott, arca lángolt.

Mambei könnyedén felnevetett. Bár már ősz volt, még mindig erősen tűzött a nap. Összehajtott egy kéztörlőt, a fejére tette és a sarkára guggolt. – Ismer egy Ogin nevű asszonyt?

– Muszasi nővérére gondol?

Mambei hevesen bólintott. – Szajóban, Mikacuki faluban találkoztam vele. Történetesen megemlítettem az ön nevét, láthatóan meglepődött.

– Elmondta neki, hol vagyok?

– Igen. Mért ne mondtam volna?

– Most hol él?

– Egy Hirata nevű szamurájnál lakik. Azt hiszem, valami rokona. Azt mondta, nagyon szeretné látni önt. Többször is elmondta, mennyire hiányzik neki, mennyi mondandója van. Némelyik ezek közül titok. Azt hittem, rögtön elsírja magát.

Ocú szeme elvörösödött.

– Ott, az út közepén természetesen nem volt módja levelet írni, de megkért, mondjam meg önnek, látogasson el Mikacukiba. Azt mondta, ő is szívesen eljönne, de most nem tud. – Mambei néhány pillanatra elhallgatott. – Nem bocsátkozott részletekbe, de azt mondta, hogy hallott Muszasiról. – Aztán a kereskedő hozzátette azt is, hogy másnap Mikacukiba indul, és javasolta, hogy Ocú tartson vele.

Bár Ocú azonnal döntött, úgy érezte, meg kell beszélnie a dolgot a kelmefestő feleségével is. – Este tudatom önnel a válaszomat – mondta.

– Helyes. Ha úgy dönt, hogy jön, kora reggel indulunk. – A tenger halkan mormolt a háttérben. Mambei hangja különösen hangosnak tűnt, s még Ocú halk válasza is mintha éles lett volna.

Mambei kiment a kapun. Az öbölben egy fiatal szamuráj ült, és egy maréknyi homokot morzsolgatott a kezei közt. Átható pillantással nézett Mambei után, mintha csak gondolatait akarná igazolni. Csinosan volt öltözve és gingkólevél formájú szalmakalapot viselt. Tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett. Amikor a kenderkereskedő eltűnt szem elől, megfordult és a kelmefestő házát nézte.

Ocú bármennyire is izgalomba jött Mambei híreitől, fogta a döngölőt, és folytatta munkáját. A döngölök hangja az énekléssel keveredve szállt a levegőben. Ocú ajkát egyetlen hang sem hagyta el, de szívében dalolt. Aztán csendesen elsuttogott egy verset, amelyet egy régi gyűjteményben olvasott.

Első találkozásunk óta
Szerelmem mélyebb.
Mint másoké.
Még ha nem is ér fel
Sikama színeivel vagy ruháival.

Biztos volt benne, hogy ha meglátogatja Ogint, megtudja, merre jár Muszasi. És Ogin is nő. Neki könnyen elmondhatja érzéseit.

Döngölője egyre lassabban, egyre halkabban vert. Ocú rég érezte ilyen boldognak magát. Átérezte a költő érzéseit. Gyakran látta szomorúnak és idegennek a tengert. Ma szédítő volt, és a lágy hullámok szinte kirobbantak a reménytől.

Ocú egy magas szárítópóznára akasztotta a ruhát. Szívében örömujjongással kiment a nyitott kapun. A szeme sarkából megpillantotta a fiatal szamurájt, aki minden sietség nélkül bóklászott a vízparton. A lánynak sejtelme sem volt, ki lehet, de valahogy felhívta magára Ocú figyelmét. És rajta kívül nem vett észre semmit, még a sós szélben vitorlázó madarat sem.

Úti céljuk nem volt távol, még egy nő is könnyen megtehetett ekkora távolságot, egyszeri pihenéssel út közben. Most már csaknem dél volt.

– Sajnálom, hogy ilyen fáradságot okozok – mondta Ocú.

– Semmi baj. Jól bírja a gyaloglást – dicsérte Mambei.

– Hozzászoktam az utazáshoz.

– Hallottam, hogy Edóban is járt. Komoly út egy egyedül utazó nő számára.

– A kelmefestő felesége mondta el?

– Igen, mindent hallottam. A mijamotóiak is beszélnek önről.

– Hát persze. Olyan kínos – ráncolta Ocú homlokát.

– Kár zavarba jönnie. Hogyha ennyire szeret valakit, ugyan ki mondhatja meg, hogy sajnálni kell-e, vagy gratulálni? De nekem úgy tűnik, ez a Muszasi egy kicsit hideg szívű.

– Nem, egyáltalán nem az.

– Hát nem neheztel rá azért, ahogy viselkedett?

– Csak engem lehet hibáztatni. Számára a legfontosabb az edzése és a tanulás. Én nem vagyok képes ebbe beletörődni.

– Én semmi rosszat nem látok abban, ahogy érez.

– De nekem úgy tűnik, rengeteg bajt okoztam neki. – Hm. Bárcsak hallaná a feleségem! Ilyennek kellene lenniük a nőknek.

– Ogin férjnél van? – kérdezte Ocú.

– Ogin? Ó, nem vagyok biztos benne – vont vállat Mambei, aztán témát változtatott. – Ott egy teaház, pihenjünk egy kicsit!

Bementek és dobozos ebédjük mellé teát rendeltek. Éppen végeztek, amikor néhány arra járó lovász és hordár baráti hangon odaszólt Mambeinek.

– Hé, nem ugrasz ma be a Handába játszani? Mindenki panaszkodik, a minap az egész pénzünket elvitted!

Mambei zavartan kiáltott vissza, mintha nem értette volna őket. – Ma nincs szükségem lovakra! – Aztán gyorsan Ocúhoz fordult: – Nem megyünk?

Amikor kisiettek a teaházból, az egyik lovász így szólt: – Nem csoda, hogy leráz minket, nézzétek azt a lányt!

– Elmondom ám az asszonynak, Mambei! Miközben gyorsan kimentek, hallottak még egy-két efféle megjegyzést. Aszaja Mambei sikamai boltja minden bizonnyal nem tartozott a legkiemelkedőbb üzleti vállalkozások közé. A közeli falvakban vásárolt kendert, és kimérte a halászok feleségeinek, lányainak, hogy vitorlát, vagy egyebeket készíthessenek. De mégiscsak a saját vállalkozásának gazdája volt, és Ocú különösnek találta, hogy ilyen baráti viszonyban van közönséges hordárokkal.

Mambei mintha csak el akarta volna oszlatni a lány kimondatlan kétségeit: – Mit kezdhet az ember az ilyen népséggel? Csak mert megteszem nekik a szívességet, hogy megbízom őket, hozzák le a holmimat a hegyről, még nem ok arra, hogy ilyen közel engedjem őket magamhoz.

Tacunóban töltötték az éjszakát, és másnap reggel, amikor útnak indultak, Mambei ugyanolyan kedélyes és figyelmes volt, mint eddig. Mire Mikacukiba értek, a hegyek lábánál már kezdett sötétedni.

– Mambei. ez itt nem Mikacuki? – kérdezte Ocú idegesen. – Ha átmegyünk a hegységen, Mijamotóba érünk. – A lány hallott róla, hogy Oszugi ismét Mijamotóban van.

Mambei megtorpant. – Igen, tényleg. Pont a másik oldalon van. Nem érez honvágyat?

Ocú a hegységek fekete, hullámos taraja és az esti égbolt felé emelte pillantását. Kihaltnak tűnt a környék, mintha az emberek, akiknek itt kellene lenniük, eltűntek volna.

– Nincs messze innen. Elfáradt már? – Mambei tovább gyalogolt.

– Ó, nem. És ön?

– Én nem, megszoktam ezt az utat, rendszeresen járok erre.

– Pontosan hol van Ogin háza?

– Arra – mutatta Mambei. – Most már biztos vár minket.

Valamivel gyorsabban gyalogoltak. Amikor odaértek, ahol az emelkedő meredekebb lett, szétszórtan házakat pillantottak meg. A tacunói országút egyik megállóhelye volt itt. Nem elég nagy ahhoz, hogy városnak nevezzék, de büszkélkedhetett egy olcsó, „egytálcás” étkezdével, ahol lovászok tanyáztak, és néhány szerényebb fogadó is sorakozott az út két oldalán.

– Most egy kicsit kapaszkodnunk kell – jelentette ki Mambei, amikor kiértek a faluból. Letértek az útról, és elindultak fölfelé, a helyi templomhoz vezető, meredek kőlépcsőn.

Ocú, akár egy riadt kismadár, úgy érezte, valami nincs rendjén. – Biztos, hogy jó irányba jöttünk? Erre nincsenek házak.

– Ne aggódjon. Magányos hely, de csak üljön le, pihenjen a szentély verandáján. Én addig elmegyek Oginért.

– Mért van erre szükség?

– Elfelejtette? Pedig biztos említettem; Ogin azt mondta, lehet, hogy olyan vendégei lesznek, akikkel önnek kényelmetlen lenne találkozni. A háza ennek a ligetnek a másik oldalán található, hamar visszaérek. – Elsietett a sötét kriptomériákon keresztül vezető, keskeny ösvényen. Ahogy sötétebb lett, Ocú kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Elszáradt levelek pihentek meg ölében. Tűnődve fölvette az egyiket, és ujjai körül forgatta. Butaság vagy tisztaság – ki tudja? –, de valamelyiktől ő volt a megtestesült szűziesség.

Hirtelen zajt hallott a szentély körül. Leugrott a földre. – Ne mozdulj, Ocú! – parancsolt rá egy rekedt, ijesztő hang.

Ocú felnyögött, kezét a füleire tapasztotta.

Néhány sötét alak bukkant elő a szentély mögül és vette körül a remegő lányt. Bár szeme csukva volt, egyiküket tisztán látta. Rémisztőbbnek és nagyobbnak a többieknél. Az ősz hajú boszorkány, akit túl gyakran látott lidérces álmaiban.

– Köszönöm, Mambei – mondta Oszugi. – Most pedig peckeljétek föl a száját, mielőtt sikoltozni kezd, és vigyétek Simonosóba. – A bűnöst a tisztítótűzbe küldő pokol királya rémisztő tekintélyével beszélt.

A négy vagy öt férfi láthatóan falusi gazfickó volt, akiknek valami közük lehetett Oszugi családjához. Kiáltozva, zsákmány fölött verekedő farkasok módjára vetették magukat Ocúra, és összekötözték, hogy csak a lába maradt szabad.

– Vágjunk át a rövidebb úton! Mozgás!

Oszugi hátramaradt, hogy elintézze Mambeit. – Jó, hogy elhozta ide! – mondta, miközben obijából pénzt vett elő. – Féltem, hogy nem sikerül megoldania. – Majd hozzátette: – Aztán egy szót se senkinek!

Mambei elégedett pillantással dugta ruhaujjába a pénzt. – Ó… egyáltalán nem volt nehéz. Az ön terve csodálatosan bevált.

– Ez volt aztán a látvány! Megrémült, mi?

– Még futni sem tudott, csak ott állt! Ha-ha. De talán …

– Elég gonosz dolog volt tőlünk.

– Mi gonoszság van ebben? Tudná csak, hogy én min mentem keresztül!

– Igen, igen. Mindent elmesélt.

– Nos, nem vesztegethetem itt az időmet. Még találkozunk, Látogasson meg minket Simonosóban.

– Vigyázzon magára. Veszélyes az az ösvény! – szólt utána Mambei, majd hosszú lépésekkel elindult lefelé.

Aztán Oszugi valami hangot hallott. Megperdült. – Mambei! Maga az? Mi baj van? Nem kapott választ.

Oszugi a lépcsősor tetejéhez futott. Halkan felkiáltott, aztán elakadt a lélegzete. Bandzsított, úgy nézte a földön fekvő test mellett álló árnyékot, és az árnyék kezében a lefelé tartott, vértől csöpögő kardot.

– Ki-ki az?

Nem kapott választ.

– Ki maga? – fáradt, feszült volt Oszugi hangja, de az évek nem csökkentették hetvenkedő bátorságát.

A férfi vállait csendes nevetés rázta. – Én vagyok, maga vén boszorkány!

– Mi az, hogy én?

– Nem ismer meg?

– Soha nem hallottam még ezt a hangot. Gondolom, egy rabló.

– Nem venném a fáradságot, hogy egy ilyen szegény vénasszonyt kiraboljak.

– De szemmel tartott engem, ugye?

– Igen.

– Engem?

– Miért kérdezi kétszer? Nem jöttem volna egész Mikacukiig, csak azért, hogy megöljem Mambeit. Azért jöttem, hogy magát móresre tanítsam.

– Tanítson? – úgy hangzott, mintha Oszugi nyelőcsöve szétrepedne. – Nyilván téved! Különben is, ki maga? Én Oszugi vagyok, a Honiden család özvegye.

– Milyen jó, hogy mondja. Felébreszti az összes gyűlöletemet. Boszorkány! Hát elfelejtette Dzsótarót?

– Dzsótarót?

– Három év múltán az újszülött kisbaba már nem csecsemő, hanem egy hároméves gyerek. Maga öreg fa, én vagyok a hajtás. Sajnálattal mondom, de nem kezelhet már szipogó kölyökként.

– Hát ez nem lehet igaz! Valóban Dzsótaró?

– Már rég meg kellett volna fizetnie mindazért a fájdalomért, amit az évek során a tanáromnak okozott, ő elkerülte magát, csak azért, mert nem akarta bántani. Maga pedig kihasználta ezt. Elutazott mindenhova, még Edóba is, rosszindulatú pletykákat terjesztett róla, és úgy viselkedett, mintha teljes joggal akarna bosszút állni rajta. Egész odáig ment, hogy megakadályozta kinevezését.

Oszugi hallgatott.

– De ezzel nem ért véget a rosszindulata. Gyűlölte Ocút is, és megpróbált ártani neki. Úgy gondoltam, végre feladta és visszavonult Mijamotóba. De nem. Mambei segítségével megint forralt valamit Ocú ellen.

Oszugi még mindig nem szólalt meg.

– Hát soha nem fárad bele a gyűlöletbe? Könnyű volna ketté vágnom, de szerencséjére többé nem egy elűzött szamuráj fia vagyok. Apám, Aoki Tanzaemon visszatért Himedzsibe, és múlt év tavasza óta az Ikeda-házat szolgálja. Mivel nem akarok szégyent hozni rá, visszatartom magam és nem ölöm meg önt.

Dzsótaró néhány lépést közelített felé. Oszugi nem tudta, higgyen-e neki, vagy nem. Hátrább húzódott, és menekülni akart. Egy utat látott csak. Arra rohant, amerre emberei indultak. Dzsótaró egyetlen ugrással utolérte és megragadta a nyakát.

– Mégis, mit képzel? – üvöltötte Oszugi, közben megfordult, kardot rántott és ugyanazzal a mozdulattal döfött is. Nem talált.

Dzsótaró miközben kitért, nagyot lökött rajta. Oszugi feje keményen csapódott a földnek.

– Szóval, megtanultál egy-két dolgot, mi? – nyögött a vénasszony a fűbe temetve arcát. Láthatóan még mindig nem volt képes felfogni, hogy Dzsótaró nem gyerek már.

Dzsótaró felmordult, lábát a törékeny gerincre helyezte, és könyörtelenül hátratekerte Oszugi karját.

A szentély elé vonszolta, lábával a földhöz szorította, de nem tudta eldönteni, mit tegyen vele.

Ocúról is gondoskodnia kellett. Hol lehet? Véletlenül szerzett tudomást arról, hogy Sikamában tartózkodik, bár talán inkább azért, mert karmájuk összefonódott. Amellett, hogy apját visszahelyezték hivatalába, Dzsótaró is állást kapott. Épp egyik megbízatását intézte, amikor a kerítés egy hasadékán megpillantott egy nőt, aki Ocúnak tűnt. Két nappal ezelőtt visszatért az öbölbe, és látta, hogy nem tévedett.

És miközben hálás volt az isteneknek, amiért Ocúhoz vezették, újra feltámadt régóta lappangó gyűlölete Oszugi iránt, amiért az oly gonoszul üldözte a lányt. Ha nem szabadul meg a vénasszonytól, Ocú soha nem élhet békében. Nagy volt a kísértés. De ha megöli, apja ellenségeskedésbe keveredik egy vidéki szamuráj családdal. Amúgy is bajkeverő népség, de ha egy daimió vazallusa megsérti őket, biztos, hogy nem nyugszanak bele. Végül úgy döntött, az a legjobb, ha gyorsan megbünteti Oszugit, és Ocú megmentésére koncentrál.

– Tudok egy helyet a magafajták számára. Jöjjön! – mondta.

Oszugi vadul a földbe kapaszkodott, hogy Dzsótaró nem tudta odébb húzni. Végül megragadta a derekát és a hóna alá kapva vitte a szentély háta mögé. Szabályosan leborotválták a hegyoldalt, amikor a szentélyt építették, és egy kis barlang volt ott, amelynek bejáratán épp hogy át tudott kúszni egy ember.

Ocú magányos fényt látott a távolban, különben koromsötét volt minden, a hegyek, a mezők, a patakok, a Mikacuki-hágó, amelyen épp most keltek át egy köves ösvényen. Az elöl haladó két férfi kötélen vezette, mintha bűnöző lenne.

Amikor a Szajó-folyóhoz értek, a mögötte haladó férfi megszólalt: – Álljatok már meg! Vajon mi történhetett a vénasszonnyal? Azt mondta, rögtön jön.

– Igen, mostanra már utol kellett volna érnie. – Megállunk néhány percre, vagy bemehetünk Szajóba és várhatunk a teaházban. Valószínűleg már lefeküdtek, de felébreszthetjük őket.

– Menjünk oda, várjunk ott. Ránk fér néhány csésze szaké.

Gázlót kerestek a folyón és épp át akartak kelni, amikor távolról hangot hallottak, amely őket szólongatta. Egy-két perc múlva jóval közelebbről hallatszott.

– A vénasszony?

– Nem. Férfihangnak tűnik.

– Semmi köze nem lehet hozzánk. – A víz jéghideg volt, akár egy kardpenge, különösen Ocú számára. Mire meghallották a futó léptek zaját, üldözőjük csaknem a nyakukban volt. Fröcskölve rohant át a folyón, érte őket utol a túlsó parton.

– Ocú! – kiáltott fel Dzsótaró.

A három férfi megborzongott a rájuk hulló vízpermettől, körülvették Ocút és megálltak.

– Ne mozdulj! – kiáltott Dzsótaró kinyújtott karral.

– Ki vagy?

– Ne törődj vele! Engedjétek el Ocút!

– Megőrültél? Nem tudod, hogy megölhetlek, ha más dolgába avatkozol?

– Oszugi üzeni, hogy adjátok át nekem Ocút.

– Hazudsz, mintha könyvből olvasnád! – mindhárman nevettek.

– Dehogyis. Nézzétek meg! – Egy papír zsebkendőt nyújtott feléjük, rajta Oszugi kézírásával. Az üzenet rövid volt: „A dolgok rosszul állnak, semmit nem tehettek. Adjátok át Ocút Dzsótarónak, aztán gyertek vissza értem!”

– Tudtok olvasni? – gúnyolódott Dzsótaró.

– Fogd be! Gondolom, te vagy Dzsótaró.

– Így van. Aoki Dzsótaró a nevem.

Ocú félelemtől, kétségtől remegve, meredten nézte, majd azt sem tudva, mit tesz, felsikoltott és előrebotorkált. A Dzsótaróhoz legközelebb álló férfi felkiáltott: – Meglazult a pöcök a szájában, igazítsátok meg! – aztán fenyegetően Dzsótaróhoz fordult: – Ez a vénasszony kézírása, nem kétséges, de mit jelentsen az, hogy gyertek vissza értem?

– A túszom – felelte Dzsótaró gőgösen. – Adjátok át nekem Ocút, én pedig megmondom, hol van Oszugi.

A három férfi összenézett. – Szórakozol velünk? – kérdezte egyikük. – Tudod, kik vagyunk mi? Himedzsiben, már ha onnan való vagy, minden szamuráj ismeri a simanosói Hon’iden-házat.

– Igen vagy nem? Feleljetek! Ha nem adjátok át Ocút, ott hagyom a vénasszonyt, ahol van, amíg éhen nem hal.

– Kis csirkefogó!

Egyikük megragadta Dzsótarót, a másik pedig előrántotta kardját. – Ha így folytatod, kitöröm a nyakad! – mordult az első. – Hol van Oszugi?

– Átadjátok Ocút?

– Nem.

– Akkor nem válaszolok. Adjátok át Ocút, és véget vethetünk ennek, anélkül hogy bárkinek baja esne.

A férfi, aki Dzsótaró karját tartotta, előrerántotta és próbálta elgáncsolni. Dzsótaró ellensége erejét felhasználva, áthajította a vállán. A következő pillanatban a hátán ült, és leszorította a jobb combját. A férfi előkapta a kardját, és mintha füvet nyírna, vágott. Szerencsére a seb nem volt túl mély. Dzsótaró felpattant, és vele egy időben támadója is. A másik kettő is megindult.

– Ne öljétek meg! Élve kell elfognunk, ha vissza akarjuk kapni Oszugit.

Dzsótaróból gyorsan elpárolgott a vonakodás, ami miatt eddig nem akart vérontásba keveredni. Az ezt követő dulakodásban három támadójának valahogy sikerült földre teríteni. Felmordult és ugyanazt a taktikát választotta, amit percekkel előbb ellene használtak. Előkapta a rövid kardját, és egyenesen gyomron szúrta a férfit, aki rá akarta vetni magát. Keze, karja, egészen a válláig vörös lett, mintha szilvaecetbe dugta volna. De a feje tiszta volt, csak az önvédelem ösztöne élt benne.

Ismét felpattant, hatalmas kiáltással csapott le az előtte lévő férfira. A penge a vállcsontot érte, majd oldalt húzva egy jó halszeletnyi húsdarabot vágott ki. A férfi felsikoltott, megragadta kardját, de már késő volt. – Rohadékok! Rohadékok! – kiáltozta Dzsótaró. Minden egyes csapással sikerült kardjával távol tartani a másik kettőt, majd egyiküket komolyan megsebezte.

Azok egész idáig természetesnek vették fölényüket, de most elvesztették önuralmukat, és teljesen összevissza csapdostak.

Ocú szinte önkívületben rohant körbe-körbe, kezét tördelve kiabált: – Jöjjön valaki, mentsen meg! – De szavait kisvártatva elnyelte a folyó és a szél hangja.

Ocú hirtelen rádöbbent, ahelyett hogy segítségért kiabál, a saját erejére kéne támaszkodnia. Kétségbe-esetten felnyögött. Lerogyott a földre, és a kötelet egy éles kő széléhez dörzsölte. Az mindössze az út mentén fölszedett, lazán font szalmakötél volt, és hamar meg tudott szabadulni tőle.

Felkapott néhány követ, és egyenesen a küzdőkhöz sietett. – Itt vagyok, Dzsótaró! – kiáltotta, és egy követ vágott az egyik férfi arcába. – Minden rendben lesz! – újabb kő. – Tarts ki! – Megint egy kő, de akárcsak az első kettő, eltévesztette célját. Ocú elsietett újabb munícióért.

– A boszorkány! – az egyik férfi két ugrással eltávozott Dzsótarótól és Ocú után vetette magát. Már csaknem lecsapott a lány hátára kardja élével, amikor Dzsótaró elérte. Dzsótaró oly erővel döfte kardját a férfi hátába, hogy a penge a köldöknél bukkant ki.

A másik férfi sebesülten, kábán kezdett meghátrálni, aztán bizonytalanul futásnak eredt. Dzsótaró lábát megtámasztotta a holttesten, kihúzta kardját. – Megállj! – utána akart eredni, de Ocú megragadta: – Ne tedd! – sikoltotta. – Nem támadhatsz egy súlyos sebesültre, ha menekül. – A fiút megdöbbentette, milyen hevesen könyörög. Fel nem tudta fogni, milyen lelki fordulat indíthatta a lányt arra, hogy együtt érezzen valakivel, aki az előbb még kínozta őt.

– Szeretném, ha mindent elmondanál, ami veled történt ennyi éven keresztül – mondta Ocú. – Nekem is van mit mesélnem. És menjünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk.

Dzsótaró hamar beleegyezett. Tudta, hogy amikor az incidens híre elér Simonosóba, a Hon’idenek az egész falut fellármázzák, hogy utánuk jöjjenek. – Tudsz futni, Ocú?

– Igen. Miattam ne aggódj!

És futottak, keresztül a sötétségen, amíg el nem akadt a lélegzetük. És olyan volt, mint a régi szép időkben, amikor ők ketten együtt utaztak, a fiatal lány és a kisfiú.

Mikacukiban csak a fogadóban volt világos. Egyik lámpa a főépületben világított, ahol nem sokkal korábban egy csoport utazó üldögélt beszélgetve, nevetgélve: egy fémkereskedő, aki üzleti ügyben jött a helyi bányákba, egy Tadzsimából való fonalkereskedő és egy kolduló pap. Mostanra mind ágyba szállingóztak.

Dzsótaró és Ocú a másik lámpa fényénél beszélgettek egy kis elhanyagolt szobában, ahol különben a fogadós anyja élt rokkájával és selyemhernyós edényeivel. A fogadós sejtette, hogy a párocska szökik valahonnan, de mindenesetre rendbe szedte nekik a szobát.

– Tehát Edóban sem találkoztál Muszasival? –  kérdezte éppen Ocú, miután elmesélte neki elmúlt néhány évét.

Dzsótarót elszomorította, hogy Ocú azóta nem látta Muszasit, hogy ott a kiszói országúton elszakadtak egymástól. Nehezére esett megszólalnia. Mégis, úgy érezte, képes reménysugarat nyújtani.

– Talán nincs benne igazság, de Himedzsiben hallottam egy pletykát, miszerint Muszasi hamarosan odamegy.

– Himedzsibe? Igaz lehet?

Ocú lelkesen lecsapott a legkisebb reménysugárra is.

– Ezt mondják az emberek, legalábbis a mi hűbérbirtokunkon. Úgy beszélnek róla, mintha már eldöntött tény lenne. Azt mondják, Kokurába menet erre fog elhaladni. Azért megy oda, hogy elébe álljon Szaszaki Kodzsiró, Hoszokava nagyúr egyik hűbérese kihívásának.

– Magam is hallottam valami hasonlót, de senkivel nem találkoztam, aki tudná, merre jár.

– Nos, a Himedzsi vára körül keringő hír talán megbízható. Úgy szól, hogy a kiotói Hanazono Mjósindzsi, aki szoros kapcsolatban áll a Hoszokava-házzal, értesítette Hoszokava nagyurat Muszasi hollétéről, és Nagaoka Szado, az egyik vezető hűbéres elküldte a kihívó levelet Muszasinak.

– Ezek szerint, hamarosan meg kell történnie.

– Nem tudom. Úgy veszem észre, senki nem tudja biztosan. De ha Kodzsiró Kokurában van, Muszasi pedig Kiotóban, útközben át kell mennie Himedzsin.

– Mehet hajóval is.

– Nem hiszem – rázta Dzsótaró a fejét. – Az Okojamában, Himedzsiben és a Belső-tenger melletti hűbérbirtokon élő daimiók mind megkérik, hogy álljon meg náluk egy-két éjszakára. Látni akarják, milyen ember, és kipuhatolni, nem vállalna-e állást náluk. Ikeda nagyúr írt Takuannak, aztán tudakozódott a Mjósindzsiben, és utasította a körzet kereskedőit, hogy jelentsék, ha bárki felbukkan, akire ráillik Muszasi leírása.

– Annál több ok arra, hogy ne a szárazföldön menjen. Mit sem utál annyira, mint a felhajtást. Mindent megtesz, hogy elkerülje. – Ocú összetört, mintha minden remény elszállt volna belőle. – Mit gondolsz, Dzsótaró? – kérdezte könyörögve –, ha elmennék a Mjósindzsibe, kideríthetnék valamit?

– Hát, talán igen. De ne felejtsd el, hogy mindez csak pletyka.

– De azért lehet, hogy van benne valami, nem gondolod?

– Tehát elmennél Kiotóba?

– Ó, igen. Legszívesebben rögtön indulnék… Vagyis holnap.

– Ne siess ennyire! Ezért kerülöd el mindig Muszasit. Abban a pillanatban, amint meghallasz egy pletykát, máris tényként fogadod el, és rohansz utána. Ha el akarsz fogni egy fülemülét, azt a helyet kell megkeresned, ahonnan a hangja hallatszik. Nekem úgy tűnik, mindig Muszasi nyomában jársz, ahelyett hogy megéreznéd, hová tart.

– Talán igen, de a szerelem nem logikus. – Gondolkodás nélkül csúszott ki a száján, és meglepődve látta, mint vörösödik el az ifjú arca a szerelem szó hallatán. Ocú gyorsan összeszedte magát. – Köszönöm a tanácsodat, mindenesetre meggondolom.

– Tégy így! De addig is gyere velem vissza Himedzsibe.

– Rendben.

– Szeretném, ha eljönnél a házunkba. Annak alapján, amit apám mesélt, azt hiszem, elég jól ismert, mielőtt eljöttél volna Sippódzsiból… Nem tudom, mi jár az eszében, de azt mondta, szeretne még egyszer találkozni és beszélni veled.

A gyertya kezdett elfogyni. Ocú elfordult. A viharvert eresz alól az ég felé pillantott. – Esni fog – mondta.

– Esni? És holnap gyalog kell mennünk Himedzsibe.

– Mit számít egy őszi zápor? Majd esőkalapot viselünk.

– Jobb szeretném, ha szép idő lenne.

Becsukták a fatáblákat, és a szoba kisvártatva meleg, párás lett. Dzsótaró fájón tudatában volt Ocú női illatának.

– Feküdj le – mondta –, majd én odaát alszom. – Fa-párnát helyezett az ablak alá, oldalára feküdt, arccal a falnak.

– Még nem alszol? – morogta később. – Le kéne feküdnöd. – Fejére húzta a vékony takarót, de még sokáig forgolódott, mielőtt mély álomba zuhant volna.