AZ ÍRÁSTANÁR

Okazaki halárus negyedének egyik keskeny sikátora előtt a következő tábla állt: „Megvilágosodás fiataloknak. Írás- és olvasásórák”. A tanár neve Muka volt, s minden jel szerint egyike a sok elszegényedett, de tisztességes róninnak, aki abból akart megélni, hogy a harcos osztálybéli nevelését megosztotta a köznép gyermekeivel.

A furcsa, amatőr kalligráfia mosolyt csalt a járókelők ajkára, de Muka azt mondta, nem szégyelli. Ha bárki is említette, mindig ugyanúgy felelt: – A szívemben még gyerek vagyok. Együtt gyakorlok a gyerekekkel.

A sikátor egy bambuszligetben végződött, amely mögött a Honda-ház lovaspályája volt. Jó időben mindig porfelhő fedte, mert a lovas katonák gyakran hajnaltól napnyugtáig gyakoroltak. Katonai családfájuk, amelyre oly büszkék voltak, a híres mikavai harcosokig nyúlt, ahonnan a Tokugavák is eredeztették magukat.

Muka felébredt délutáni szundikálásából. A kúthoz ment és vizet húzott. Egyszerű, szürke, béleletlen kimonója és szürke csuklyája akár középkorú férfi ruházata is lehetett volna. Valójában Muka még harminc sem volt. Megmosta az arcát, majd a ligetbe sétált, ahol egyetlen kardcsapással levágott egy vastag bambuszt.

Megmosta a bambuszt a kútnál, majd visszament a házba. Az egyik oldalon vászonrolók lógtak, hogy távol tartsák a lovaspálya porát. De mivel ebből az irányból jött a fény, az egyetlen szoba kisebbnek és sötétebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Az egyik sarokban egy tábla feküdt, fölötte egy zen-pap ismeretlen festő által készített képe lógott. Muka a deszkára tette a bambuszt, és egy virágot helyezett üreges közepére.

Nem rossz, gondolta, s hátralépve, megvizsgálta művét.

Leült az asztalához, ecsetet vett kézbe, és gyakorolni kezdett. A szögletes, hivatalos betűkhöz Ch'u Szui Liang egyik kézikönyvét használta, a folyóíráshoz Kóbó Daisi kalligráfiáját. Egyértelműen fejlődött az alatt az egy év alatt, amióta itt él, mert ezek a jelek sokkal különbek voltak, mint a kinti táblára írtak.

– Zavarhatom? – kérdezte a szomszédasszony, az íróecset-árus felesége.

– Jöjjön be, kérem – felelte Muka.

– Csak egy percem van. Csak azon tűnődtem… Az előbb valami zajt hallottam, mintha valami eltört volna. Nem hallotta?

Muka felnevetett. – Mindössze én voltam. Levágtam egy bambuszdarabot.

– Ó, úgy aggódtam. Azt hittem, valami történt önnel. A férjem azt mondja, az erre portyázó szamurájok önt akarják megölni.

– Az sem számít, ha megteszik. Három garast sem érek.

– Nem veheti ilyen könnyen. Sok embert ölnek meg olyasvalamiért, amire ők már nem is emlékeznek. Gondoljon arra, milyen szomorúak lesznek a lányok, ha önnek valami baja esik.

Azzal útjára ment, szokása ellenére nem kérdezte meg, miért nem vesz magához feleséget. „Nem arról van szó, hogy nem szereti a nőket, ugye?”

Muka soha nem adott világos választ, bár magának köszönhette a nyaggatást, ő volt az, aki gondatlanul elszólta magát, és arra célzott, hogy jó parti lenne. Szomszédai annyit tudtak róla, hogy Mimaszakából való rónin, aki szeret tanulni, s egy ideig Kiotóban és Edóban is élt. Azt állította, hogy Okazakiban akar letelepedni, és jó iskolát vezetni. Mivel fiatalsága, szorgalma, őszintesége nyilvánvaló volt, egyáltalán nem volt meglepő, hogy jó néhány házasodni szándékozó lány mutatott érdeklődést iránta, akárcsak sok lányos szülő.

A társadalomnak ez a kis szeglete lenyűgözte Mukát. Az ecsetárus és felesége kedvesen bántak vele. Az asszony főzni tanította, néha mosott és varrt rá. Muka összességében élvezte ezt az életet. Mindenki mindenkit ismert, és egyre újabb módokat kerestek, hogy életüket érdekesebbé tegyék. Valami mindig történt. Ha nem ünnep, utcai tánc vagy vallásos ünnepség, akkor akadt egy temetés vagy egy beteg a környéken, akit gondozni kellett.

Este, amikor elhaladt az ecsetárus háza előtt, az árus és felesége éppen vacsoráztak. Az asszony ciccegett: – Hova mehet? Reggel a gyerekeket tanítja, délután szundikál vagy tanul, este pedig elmegy. Mint egy denevér.

– Mi baj van ebben? – kuncogott a férje. – Magányos. Nem orrolhatsz meg rá az éjszakai kirándulásai miatt.

Okazaki utcáin a bambuszfuvola hangja keveredett a faketrecekben levő rab rovarok zümmögésével, a vak utcai énekesek ritmikus jajveszékelésével, a dinnye- és szusiárusok kiáltozásával. De milyen messze volt ez Edo vad lüktetésétől! Lámpások pislákoltak, az emberek nyári kimonókban sétáltak. A rekkenő nyári hőségben minden nyugodtnak, helyénvalónak tűnt. A lányok összesúgtak Muka háta mögött.

– Újra itt van, és szokás szerint ügyet sem vet senkire. A fiatalasszonyok közül néhányan meghajoltak felé, majd visszafordultak barátaikhoz, és tűnődtek, hova mehet.

Muka egyenesen haladt. El a mellékutcák mellett, ahol hozzájuthatott volna az okazaki szajhák kegyeihez, akik a Tokaido országút mellett sokak szerint a város fő látványosságai voltak. A város nyugati határánál megállt, nyújtózkodott, kiengedte ruhaujjaiból a hőséget. Előtte zúgott a Jahagi-folyó, és nyúlt el a kétszáznyolc ívnyílású Jahagi-híd, a Tokaido leghosszabb hídja. Aztán továbbment az első oszlopnál várakozó vékony alak felé.

– Muszasi?

Muszasi a papi ruhát viselő Matahacsira mosolygott. – A mester visszatért már? – kérdezte.

– Nem.

Egymás mellett sétáltak át a hídon. Túloldalt, a fenyővel borított hegyoldalban öreg zen-templom állt. Mivel a hegyet Hacsidzsó néven ismerték, a templomot, amely rajta állt, Hacsidzsódzsinak hívták. Megindultak a kapu előtti, sötét emelkedőn.

– Hogy állnak a dolgok? – kérdezte Muszasi. – Nehéz lehet a zen gyakorlása!

Matahacsi lehangoltan kókasztotta le kékesre borotvált koponyáját. – Gyakran megfordult a fejemben, hogy megszököm, ha ilyen szellemi kínzáson kell keresztülmennem ahhoz, hogy tisztességes emberi lény legyen belőlem. Akár hurokba is dughatom a fejem, és megfeledkezhetek az egészről.

– Ne kedvetlenedj el! Még csak az elején tartasz. Az igazi kiképzés csak akkor kezdődik, amikor a mester fogad, és meggyőzöd, hogy tanítványává fogadjon.

– Nem is olyan lehetetlen. Egy kicsit már megtanultam uralkodni magamon, és amikor nagyon magam alatt vagyok, rád gondolok. Ha neked sikerült úrrá lenni nehézségeiden, nekem is képesnek kell lennem rá.

– Nagyon helyes. Semmire nem vagyok képes, amire te nem.

– Az is segít, ha Takuanra gondolok. Ha ő nincs, kivégeztek volna.

– Ha elviseled a nehézségeket, olyan gyönyörben lesz részed, amely túltesz a fájdalmon – ígérte Muszasi ünnepélyesen. – Az embereket éjjel-nappal, óráról órára elöntik a fájdalom hullámai, egyik a másik után. Ha megpróbálják elérni, hogy csak gyönyört tapasztaljanak, megszűnnek igazából élni, és maga a gyönyör is elpárolog.

– Kezdem érteni.

– Gondolj egy egyszerű ásításra. Milyen másképpen ásít az, aki keményen dolgozott, mint egy lustálkodó.

Sokan halnak meg anélkül, hogy tudnák, milyen gyönyört okozhat egy igazi ásítás.

– Ühüm, a templomban is efféle beszédet hallok.

– Remélem, hamar eljön a nap, amikor a mester elé vihetlek. Én is kérem az útmutatását; többet kell tudnom az Útról.

– Mit gondolsz, mikor tér vissza?

– Nehéz megmondani. A zen-mesterek, néha mint egy felhő szállnak fel-alá az országban, akár két-három évig is. Most, hogy itt vagy, rá kell szánnod magad, hogy akár négy-öt évig is várj rá, ha így adódik.

– És te?

– Én is. Jó edzés számomra, hogy ebben a sikátorban élek szegény és tisztességes emberek között. Része a nevelésemnek, nem elvesztegetett idő.

Edóból eljőve Muszasi keresztülhaladt Acugin. Miután kétségek gyötörték jövőjét illetően, eltűnt a Tanzava-hegységben, de két hónap múlva, még sóvárabban, és még inkább aggódva előbukkant. Az egyik probléma megoldása egy másikhoz vezetett. Időnként olyan kínok gyötörték, hogy saját kardját szinte önmaga ellen fordított fegyvernek érezte.

Az előtte álló lehetőségek közül számításba kellett vennie a legkönnyebb utat is. Milyen egyszerű volna minden, ha rá tudná szánni magát, hogy kényelmesen, normálisan éljen Ocúval. Szinte bármelyik nagyúr hajlandó lenne eleget fizetni neki ahhoz, hogy megéljen belőle. Talán ötezer vékát is. Ahányszor eljutott odáig, hogy fel is tegye magának a kérdést, a válasz mindig „nem” volt. A könnyű megélhetéshez megkötések is tartoztak, és nem volt képes alávetni magát nekik.

Más alkalmakkor meg úgy érezte, mintha alapjaiban tévedett volna. Illúziók marcangolták, mint a pokol éhes démonai. Aztán egy időre elméje kitisztult, és sütkérezett büszke elszigeteltsége gyönyörében. Szívében folyamatos harc dúlt a világosság és a sötétség között. Éjjelnappal túlzott jókedv és melankólia között ingadozott. Ha kardforgató tudományára gondolt, elégedetlenséget érzett. Ha arra, milyen hosszú az Út, és milyen távol van még ő az érettségtől, szinte rosszullét öntötte el. Más napokon felvidította a hegyi élet, és gondolatai Ocú körül időztek.

Miután lejött a hegyekből, néhány napra a Fudzsiszavában levő Jugyódzsiba ment, onnan Kamakurába. Itt találkozott Matahacsival. Matahacsi eltökélte, hogy nem folytatja a semmirekellő életet. A sok zen-templom miatt jött Kamakurába, s még mélyebben gyötörték a kétségek, mint Muszasit.

– Még nem késő – nyugtatgatta Muszasi. – Ha megtanulod fegyelmezni magad, újrakezdhetsz mindent. Végzetes hiba bemesélni magadnak, hogy mindennek vége, hogy semmire nem vagy jó. – Úgy érezte, kénytelen hozzátenni: – Az igazat megvallva, magam is falba ütköztem. Időnként azon tűnődöm, van-e egyáltalán jövőm. Ilyenkor teljesen üresnek érzem magam. Mintha kagylóba lennék zárva. Gyűlölöm magam. Azt mondom magamnak, semmit nem érek. De azzal, hogy megfenyítem magam, és kényszerítem, hogy továbbhaladjak, sikerül áttörnöm a kagylón. És akkor majd új utak nyílnak meg előttem. Hidd el, ez igazi küzdelem. Csak vergődők a kagylóban, képtelen vagyok bármit is tenni. Azért jöttem ide a hegyekből, mert eszembe jutott valaki, aki azt hiszem segíthet.

Gudóra, a zen-papra gondolt.

– Ő az, aki akkor is segített neked, amikor először kezdted az Utat keresni? – kérdezte Matahacsi. – Nem mutathatnál be neki, és kérnéd meg, hogy fogadjon tanítványául?

Muszasi először nem bízott Matahacsi őszinteségében, de miután meghallotta, miken ment keresztül Edóban, úgy vélte, barátja komolyan gondolja. Jó tucat zen templomban tudakozódtak Gudó iránt, de nem sokat tudtak meg. Muszasi tudta, hogy a pap már nem a kiotói Mjósindzsiben lakik. Több évvel korábban eltávozott onnan, és egy ideig keleten, északkeleten vándorolt. Azt is tudta róla, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Lehet, hogy ma Kiotóban ad zen-leckéket magának a császárnak, holnap pedig valahol az országúton kóborol. Köztudomású volt róla, hogy többször is betoppant az okazaki Hacsidzsódzsiba, és az egyik pap azt javasolta, itt várják.

Muszasi és Matahacsi a kis kunyhóban üldögélt, ahol Matahacsi aludt. Muszasi gyakran ellátogatott ide, és késő éjszakáig beszélgettek. Matahacsinak nem engedték meg, hogy a templom hálóhelyén aludjon, amely akárcsak a Hacsidzsódzsi többi épülete, rusztikus, zsúp-fedeles ház volt, mivel hivatalosan még nem fogadták pappá.

– Ó, ezek a szúnyogok! – Matahacsi ellegyezte a rovarűző füstöt, majd fájó szemét dörzsölgette. – Menjünk ki!

A központi csarnokhoz sétáltak, és leültek a verandára. Kihalt volt a táj, hűvös szellő fújt.

– A Sippódzsira emlékeztet – suttogta Matahacsi alig hallhatón.

– Igen, engem is – bólintott Muszasi.

Elhallgattak, mint mindig ilyen alkalmakkor. Az otthon gondolata sötét emlékeket ébresztett mindkettőjükben Ocúról vagy Oszugiról, olyan eseményekről, amelyekről egyikük sem akart beszélni, hogy ne zavarja meg mostani kapcsolatukat.

De most Matahacsi néhány perc múlva mégis megszólalt: – A Sippódzsi-hegy magasabb volt, ugye? És itt nincs öreg kriptomériafa. – Elhallgatott, egy ideig Muszasi arcélét nézte, majd szégyenlősen folytatta: – Valamit szeretnék kérni tőled, de…

– Mi az?

– Ocú… – kezdte Matahacsi, de nem volt képes folytatni. Amikor úgy érezte, eléggé összeszedte magát hozzá, újból nekikezdett. – Azon tűnődöm, mit csinálhat most, mi lehet vele? Gyakran gondolok rá mostanság, és a szívemben bocsánatot kérek tőle azért, amit tettem. Szégyellem bevallani, de Edóban kényszerítettem, hogy velem éljen. Igaz, semmi nem történt köztünk. Azt sem engedte, hogy hozzáérjek. Gondolom, azután, hogy Szekigaharába mentem, Ocú olyan lehetett, mint a lehullott virágszirom. Most pedig kinyílt virág, egy más fán, más földben.

Hangja komor volt, arcáról sütött a komolyság.

– Takezó…. Nem… Muszasi, könyörgök, vedd Ocút feleségül. Te vagy az egyetlen ember, aki megmentheted. Soha nem voltam képes rászánni magam, hogy kimondjam, de most, hogy eldöntöttem, Gudó tanítványa leszek, beletörődöm a ténybe, hogy Ocú nem az enyém. Ám akkor is aggódom miatta. Tedd meg, hogy megkeresed, és megadod neki a boldogságot, amire vágyik.

Hajnali három óra körül lehetett, amikor Muszasi elindult lefelé a sötét hegyi ösvényen. Karját összekulcsolta, fejét lehajtotta. Matahacsi szavai csengtek a fülében. Gyötrelem lassította lépteit. Vajon hány éjszakán át kínlódott Matahacsi, amíg összegyűjtötte magában a bátorságot, hogy elmondja ezt? Muszasinak mégis úgy tűnt. hogy saját dilemmája még randább és fájdalmasabb.

Matahacsi abban reménykedik, hogy megszabadul a múlt lángjaitól, és a megvilágosodás hűvös üdvösségébe jut. Mint a ma született kisgyerek, próbálja megtalálni a szomorúság és eksztázis összefonódott, rejtélyes fájdalmát, amiért élni érdemes.

Muszasi nem volt képes azt felelni, hogy nem tehetem. Még kevésbé azt, hogy nem akarom elvenni Ocút, hisz a te menyasszonyod. Bánd meg bűneid, tisztítsd meg szíved, és nyerd vissza őt. így aztán végül semmit nem szólt, mert bármit is mond, hazugság lett volna.

Matahacsi pedig lázasan könyörgött. – Amíg nem vagyok biztos benne, hogy vigyázol Ocúra, mit sem érek azzal, ha tanítvány leszek. Te biztattál, hogy tanuljak és fegyelmezzem magam. Ha a barátom vagy, megmented Ocút. Csak így menthetsz meg engem is.

Muszasi megdöbbent, amikor Matahacsi összetörve sírni kezdett. Nem sejtette róla, hogy képes ilyen mély érzelmekre. Amikor pedig felállt, hogy távozzon, Matahacsi a kabátujjába kapaszkodva könyörgött válaszért.

– Hagyd átgondolnom! – mindössze ennyit tudott mondani. Most pedig átkozta magát, hogy hogy lehetett ilyen gyáva, és azon tépelődött, miért nem tud úrrá lenni tétlenségén.

Azok, akik nem szenvednek ebben a betegségben, nem is tudják, milyen gyötrelemmel jár, gondolta szomorúan. Nem arról van szó, hogy egyszerűen tétlen, ami gyakran kellemes állapot, hanem hogy kétségbeesetten vágyik arra, hogy tegyen valamit, és nem képes rá. Mintha agya, szeme eltompult, kiürült volna. Olyan messzire jutott egy irányba, hogy nem képes visszavonulni, vagy új utat kezdeni. Mintha börtönbe vetették volna, ahonnan nincs kijárat. Tehetetlen haragja odáig vezetett, hogy kételkedett magában. Szidta, siratta magát.

Az sem segített, amikor megharagudva magára, visszagondolt mindarra, amit elrontott. Azért vált el Ioritól és Gonnoszukétól és szakította meg az edói barátaihoz fűződő szálakat, mert kezdte érezni betegsége korai jeleit. De nem sikerült kitörni a kagylóból, mielőtt az igazából megkeményedik. A kagyló ott volt még, és mint a kabóca eldobott bőre zárult kiürült énjére.

Tétován haladt tovább. Kitárult szeme előtt a Jahagi-folyó képe, és a víz felől jövő szél kellemesen hűsítette arcát.

Hirtelen átható fütyülést hallott. Oldalt vetette magát. A lövés úgy öt lábnyira zúgott el tőle, a muskéta döreje végig visszhangzott a folyón.

Muszasi két lélegzetet számolt a golyó és a dörrenés között. Úgy ítélte, elég messziről lőhettek. A híd alá ugrott, és mint egy denevér csüngött a gerendán.

Néhány perc elteltével férfiak rohantak lefelé a Hacsidzsó-hegyről, mint a szél által görgetett fenyőtobozok. A híd mellett megálltak megkeresni a holttestet. A muskétás meg volt győződve arról, hogy talált, s eldobta a gyújtózsinórt. Sötétebb ruhában volt, mint a másik kettő. Kámzsája alól mindössze szeme világított.

Valamit világosodott, és a puska markolatának fémdíszei lágyan csillogtak. Muszasi el nem tudta képzelni, ki akarja őt Okazakiban megölni.

Nem mintha egyébként szűkében lett volna jelölteknek. Csatái során sok embert győzött le, akikben még éghet a bosszúvágy. Másokat megölt, akiknek családja vagy barátai akarhatnak vérbosszút állni.

Aki a Kard Útját követi, mindig ki van téve a veszélynek, hogy megölik, és ahányszor túlél egy összecsapást, mindig megvan a lehetősége, hogy pont ezzel szerzett új ellenséget, teremtett új veszedelmet. A veszély az a köszörűkő, amelyen a kardforgató a lelkét élesíti. Az ellenségek pedig álcázott tanárok.

Tanulni a veszélyből. Még álomban is ébernek lenni. Tanulni az ellenségtől minden alkalommal. A kardot arra használni, hogy az emberek élhessenek. Kormányozni. Elérni a megvilágosodást. Megosztani másokkal az élet örömét. Ezek mind a Kard Útjának szerves részei.

Ahogy Muszasit a híd alatt kuporogva megcsapta a helyzet hideg valósága, egyben fel is rázta, s bágyadtsága elpárolgott. Zajtalanul, aprókat lélegezve hagyta támadóit közeledni. Azok nem találván a holttestet, átkutatták a kihalt utat és a híd előtti teret.

Muszasi szeme elkerekedett. Támadói bár fekete ruhába öltöztek, akár a banditák, két szamurájkardot viseltek, és jól öltözöttek voltak. A körzetben mindössze olyan szamurájok éltek, akik az okazaki Honda-házat, vagy a nagojai Tokugavák Ovari-házát szolgálták. Tudomása szerint egyik hűbérbirtokon sem voltak ellenségei.

Az egyik férfi eltűnt az árnyékban, és a gyújtózsinórral bukkant elő. Meggyújtotta, integetett. Nyilván további társai vannak a híd túl oldalán. Muszasi nem mozdulhatott, legalábbis most nem. Ha most mutatkozna, kitenné magát a puskatűznek. Ha el is ér a túloldalra, veszély, talán még nagyobb veszély várja ott. De itt sem maradhat sokkal tovább. Mivel tudják, hogy nem mehetett át a hídon, tovább keresik, és valószínűleg fölfedezik rejtekhelyét.

Villámcsapásként ötlött fel benne a terv. Nem a Háború Művészetének elméleteiből készítette, amelyek a kiképzett harcos ösztönének szövetét adják. Soká eltart, amíg az ember kieszel egy haditervet, és ez gyakran vereséghez vezet olyan helyzetben, ahol a sebesség a döntő tényező. A harcos ösztönét nem lehet összehasonlítani az állati ösztönnel. Mint egy reakció, a bölcsesség és fegyelem kombinációjának eredménye. A végső okfejtés, amely túlmegy minden okon, a képesség, hogy az ember a másodperc tört része alatt megtegye a helyes lépést anélkül, hogy végrehajtaná a gondolkodás folyamatát.

– Nincs értelme rejtőzködnötök! – kiáltotta. – Ha engem kerestek, itt vagyok! – Mostanra feltámadt a szél, nem volt biztos benne, elér-e hozzájuk a hangja.

Újabb lövés bizonyította, hogy igen, de természetesen Muszasi már nem volt ott. A golyó még a levegőben volt, amikor vagy kilenc lábbal közelebb ugrott a híd végéhez.

Közéjük rontott. Könnyedén szétváltak, három irányból támadták, de mozdulataikból hiányzott az összehangoltság.

Muszasi hosszú kardjával lecsapott a középen álló férfira, ugyanakkor a röviddel vízszintesen beléhasított a bal oldalt állóba. A harmadik botladozva rohant át a hídon, majd átvetette magát a korláton.

Muszasi utánasétált. Oldalra húzódott, időről időre megállt hallgatózni. Amikor semmi nem történt, hazament, lefeküdt.

Másnap reggel két szamuráj jelent meg házában. A bejárat tele volt gyerekszandálokkal. Körbementek az oldalajtóhoz.

– Muka szenszei? – kérdezte egyikük. – Mi a Honda-házból vagyunk.

Muszasi felpillantott írásából. – Igen, én vagyok Muka.

– És a valódi neve Mijamoto Muszasi. Ha így van, ne is próbálja eltitkolni.

– Én vagyok Muszasi.

– Azt hiszem, ismeri Vatari Simát.

– Nem tudom, ki az.

– Ő azt mondja, két vagy három haiku-összejövetelen is részt vett, ahol ön is jelen volt.

– Most, hogy említi, már emlékszem rá. Egy közös barátunk házában találkoztunk.

– Azt szeretné tudni, hajlandó volna-e meglátogatni, és nála tölteni az estét.

– Ha olyan valakit keres, akivel haikut alkothat, rosszhoz fordult. Bár igaz, hogy meghívtak néhány ilyen összejövetelre, de ettől én még csupán egy egyszerű ember vagyok, akinek nem sok tapasztalata van az ilyesmiben.

– Azt hiszem, nem ez jár az eszében, inkább a harcművészetekről szeretne beszélgetni önnel.

Muszasi tanítványai aggódva nézték a két szamurájt. Néhány pillanatig Muszasi is rájuk meredt, majd bólintott. – Ebben az esetben örömmel fölkeresem. Mikor?

– El tudna jönni ma este?

– Remek.

– Gyaloghintót küld önért.

– Nagyon kedves tőle, várni fogom.

Miután a szamurájok távoztak, Muszasi visszafordult tanítványaihoz. – Rajta, ne engedjétek, hogy eltereljék a figyelmeteket. Lássatok munkához! Nézzetek rám, én is gyakorolok. Meg kell tanulnotok annyira koncentrálni, hogy ne halljátok, miről beszélnek körülöttetek, sem a tücsök ciripelését. Ha fiatalon lusták vagytok, úgy jártok, mint én, és felnőttként kell gyakorolnotok. – Felnevetett, végignézett a tintafoltos arcokon, kezeken.

Napnyugtakor hakamát öltött, és készen állt az indulásra. Épp az ecsetárus feleségét nyugtatgatta, hogy biztonságban lesz, mert az asszony, úgy nézett ki, bármelyik pillanatban sírva fakadhat, amikor megérkezett a gyaloghintó. Nem az az egyszerű, kosárforma palankin volt, amit városszerte látni, hanem lakkozott luxusszék, amelyet két szamuráj és három szolga kísért.

Az elkápráztatott szomszédok odagyűltek, és sutyorogtak. A gyerekek rohantak a barátaikhoz, és izgatottan csevegtek.

– Csak nagy emberek járnak ilyen gyaloghintóban. A tanárunk nem akárki lehet.

– Hova mehet?

– Vajon visszajön-e?

A szamuráj becsukta a palankin ajtaját, megtisztította előtte az utat az emberektől, és elindultak.

Muszasi, bár nem tudta, mit is várjon, gyanította, hogy összefüggés van a meghívás és a Jahagi-hídon történtek között. Talán Sima hálás neki, amiért megölt két Honda-szamurájt. Ám ugyanúgy lehet az is, hogy Sima személye rejtőzködik a kémkedés és az orvtámadás mögött, most pedig hajlandó nyíltan szembefordulni vele. Muszasi nemigen hitt abban, hogy bármi jó is kisülhet a mai találkozóból. Beletörődött, hogy nehéz percek várnak rá. Nem sokra ment a spekulációval. A Háború Művészete megkövetelte, hogy tudja meg, mi a helyzet, és ennek megfelelően cselekedjen.

A gyaloghintó gyengéden himbálózott, akár egy hajó a tengeren. Behallatszott a fenyőfák közt zúgó szél hangja, s ebből Muszasi arra következtetett, hogy az északi várfal közelében levő erdőben haladhatnak. Nem úgy nézett ki, mint aki megjósolhatatlan mészárlásra készül. Félig behunyt szemmel mintha szunyókált volna.

A várkapu nyikorogva kinyílt, a hordárok léptei lassabbak lettek, a szamurájok fojtottabban beszéltek. Pislákoló lámpások mellett haladtak el, és a vár épületéhez értek. Muszasi kiszállt, és a szolgák hallgatagon, de udvariasan egy nyitott pavilonhoz vezették. Mind a négy oldalon fel voltak húzva a rolók, és a szél kellemes hullámokban áramlott át rajta. A lámpák elhomályosodtak, majd fellángoltak. Itt nem érződött, milyen tikkasztó az éjszaka.

– Vatari Sima vagyok – szólalt meg vendéglátója.

Jellegzetes mikavai szamuráj volt. Izmos, férfias, éber, nyomát sem mutatja gyengeségnek.

– Mijamoto Muszasi vagyok – felelt Muszasi hasonló egyszerűséggel és meghajolt.

Sima viszonozta a meghajlást. – Helyezze kényelembe magát! – közölte, aztán minden különösebb formalitás nélkül a tárgyra tért. – Úgy tudom, tegnap éjjel megölt két szamurájt. Igaz?

– Igen, igaz – Muszasi Sima szemébe nézett.

– Bocsánatkéréssel tartozom – mondta Sima komolyan. – Ma hallottam az incidensről, amikor jelentették a halálukat. Természetesen eljárás indult. Bár hosszú idő óta ismerem az ön nevét, mostanáig nem tudtam, hogy Okazakiban él. Ami a támadást illeti, kiderült, hogy a mi embereinknek egy csoportja támadt önre. Közülük egy, Mijake Gumbei, a Togun-iskola harci szakértőjének tanítványa.

Muszasi nem érezte úgy, hogy megpróbálják becsapni, és hitt Simának, ahogy a történet fokozatosan kibontakozott.

– Gumbei tanítványa egyike volt a több Honda-szamurájnak, akik azelőtt a Josioka-iskolában tanultak. A hangadók összegyűjtötték őket, és eldöntötték, hogy megölik azt az embert, aki véget vetett a Josioka-iskola dicsőségének.

Muszasi tudta, hogy Josioka Kempó neve még mindig fogalom az országban. Különösen Japán nyugati részén nehéz lett volna olyan hűbérbirtokot találni, ahol ne szolgáltak volna olyan szamurájok, akik tőle tanultak. Muszasi elmondta Simának, megérti gyűlöletüket, de személyes haragnak tekinti, és nem a Háború Művészetével összhangban álló, jogos bosszúoknak.

Sima láthatóan egyetértett vele. – Magamhoz hívattam a túlélőket, és megfeddtem őket. Remélem, megbocsát nekünk, és megfeledkezik a dologról. Gumbei is igen megharagudott. Ha nem bánja, szeretném önt bemutatni neki. Ő is bocsánatot akar kérni.

– Nem szükséges. Ami történt, bármikor előfordulhat azzal, aki a harcművészeteknek szentelte magát.

– Akkor is…

– Nos, hagyjuk a bocsánatkéréseket, de ha az Útról beszélgetne velem, boldogan találkoznék vele. Ismerős a neve.

Elküldtek Gumbeiért, s miután túlestek a bemutatkozáson, a beszélgetés a kard, kardforgatás felé terelődött.

– Szeretném, ha mesélne a Togun-iskoláról. Ön teremtette? – kérdezte Muszasi.

– Nem – felelt Gumbei. – Mesteremtől, Kavaszaki Kaginoszukétól tanultam, Ecsizen tartományban. A kézikönyv alapján, amit tőle kaptam, akkor fejlesztette ki, amikor Közükében, Hakuun hegyén élt remeteként. Úgy tűnik, sok technikáját egy Tógumbo nevű tendai szerzetestől tanulta… De inkább ön meséljen magáról. Több alkalommal is hallottam a nevét említeni. Az volt a benyomásom, hogy idősebb. És ha már itt van, talán megtisztelhetne egy leckével. – Hangja barátságos volt, a kihívás mindazonáltal félreérthetetlenül megtörtént.

– Majd valamikor máskor – nevetett Muszasi könnyedén. – Most már mennem kell. Azt sem tudom, hogy találok haza.

– Majd elküldök valakit önnel, amikor távozik – nyugtatta meg Sima.

– Amikor megtudtam, hogy két embert levágtak, elmentem megnézni – folytatta Gumbei. – A sebek alapján nem tudtam meghatározni a testek helyzetét. Ezért kikérdeztem azt az embert, aki megmenekült. Az volt a benyomása, hogy ön két kardot használ egyszerre. Igaz lenne?

Muszasi mosolyogva felelte, hogy tudatosan soha nem tett ilyet. Mindig úgy tekintett a küzdelmére, mintha egy testtel, egy karddal küzdene.

– Ön túlságosan is szerény – szólt Gumbei. – Meséljen róla, hogyan gyakorol! Milyennek kell lenni a súlyoknak, hogy szabadon forgasson két kardot?

Muszasi látta, hogy nem távozhat, míg valami magyarázatfélét nem ad. Körülnézett a szobában. Pillantása megpihent az alkóvban lévő két muskétán. Megkérdezte, használhatná-e őket. Sima beleegyezett, Muszasi pedig a két fegyverrel a kezében a szoba közepe felé ment, a csövénél fogta a muskétákat, mindkét kezével egyet.

Egyik térdére ereszkedett. – A két kard mindössze egyetlen kard – mondta. – Az egy kard, az két kard. A két karunk különböző, mégis ugyanahhoz a testhez tartozik. Minden dologban a végső érv nem kettős, hanem egyetlen. Ebben a megközelítésben minden stílus és iskola egyforma. Megmutatom.

Spontán fakadtak ki belőle a szavak, és ahogy végzett, felemelte a karját. – Engedelmükkel! – mondta, és pörgetni kezdte a muskétákat. Kis szélvihart kavarva orsóként pörögtek. Két beszélgetőtársa elsápadt.

Muszasi abbahagyta, könyökét oldalához húzta, aztán visszament az alkóvhoz, és helyére tette a muskétákat. Könnyedén felnevetett: – Talán ez segít önöknek megérteni! – Anélkül, hogy további magyarázatot adott volna, meghajolt vendéglátója előtt, és távozott. A döbbent Sima megfeledkezett arról, hogy valakit vele küldjön.

Muszasi, miután kiért a kapun, megfordult, és még egy pillantást vetett a várra. Megkönnyebbült, hogy kijutott Vatari Sima szorításából. Még mindig nem tudta a férfi valódi szándékait, és nemcsak hogy lelepleződött kiléte, de zűrbe is keveredett. A legbölcsebb, amit tehet, ha még ma éjjel elhagyja Okazakit. Matahacsinak tett ígéretén gondolkodott, hogy vele együtt vár Gudó visszatértére, amikor megpillantotta Okazaki fényeit és egy hang szólította meg az út menti kis szentélyből.

– Muszasi! Én vagyok az, Matahacsi. Aggódtunk miattad, úgyhogy kijöttem ide, hogy várjalak.

– Aggódtatok?

– Elmentünk a házadhoz. A szomszédasszony elmondta, hogy egy ideje emberek kémkednek utánad.

– Kivel?

– Ma visszatért a mester.

Gudó a szentély verandáján üldögélt. Szokatlan arcú ember volt. Bőre fekete, mint az óriástücsöké. Mélyen ülő szemei fényesen ragyogtak magas szemöldöke alatt. Negyven-ötven közöttinek tűnt, de az ilyen ember korát lehetetlen megmondani. Bár szikár és izmos volt, hangja öblös.

Muszasi odament, letérdelt, homlokát a földhöz érintette. Gudó egy-két percig csöndesen nézte. – Rég találkoztunk – mondta végül.

Muszasi felemelte a fejét. – Nagyon rég! – mondta halkan. Gudó vagy Takuan, Muszasi régóta meg volt győződve arról, hogy csakis ennek a két embernek egyike képes jelen cselekvésképtelenségéből kizökkenteni. Végre egy egész évnyi várakozás után itt van Gudó. Úgy nézett fel a pap arcába, ahogy a Holdra egy sötét éjszakán.

– Szenszei! – kiáltott fel hirtelen.

– Mi baj? – Gudónak kérdezni sem kellett volna, tudta, mit akar Muszasi, ahogy az anya érzi meg, gyereke mit kíván.

Muszasi ismét a földre hajtotta fejét. – Csaknem tíz éve, hogy öntől tanulhattam.

– Ilyen rég?

– Igen, de hiába telt el annyi év, kétlem, hogy egyáltalán haladtam volna bármit is az Úton.

– Még mindig gyerekként beszélsz. Nem haladhattál messzire.

– Tele vagyok sajnálattal.

– Csakugyan?

– Oly keveset értem el edzéssel és önfegyelmemmel.

– Mindig ilyesmikről beszélsz. Amíg így viselkedsz, az egész haszontalan.

– Mi történik, ha feladom?

– Ismét gúzsba lennél kötve. Emberi szemét lennél, rosszabb, mint azelőtt, amikor pusztán tudatlan bolond voltál.

– Ha elhagyom az Utat, a mélységbe zuhanok. Ám, amikor követni próbálom a csúcsig, úgy érzem, nem vagyok képes a feladatra. Félúton kavargok a szélben. Sem a vívó nem vagyok, sem az az emberi lény, aki lenni akarok.

– Jó összegzés.

– Nem tudja, milyen kétségbeesett vagyok. Mit tegyek? Mondja meg! Hogyan szabadulhatnék meg a zavartól és a bénultságtól?

– Miért engem kérdezel? Mért nem magadban bízol?

– Hadd üljek ismét lábainál, és fogadjam korholását! Én és Matahacsi. Vagy üssön rám botjával, hogy felébresszen ebből a sötét ürességből! Könyörgök, szenszei, segítsen! – Muszasi nem emelte fel fejét. Nem volt könnyes a szeme, de hangja elfúlt.

Gudó egyáltalán nem hatódott meg. – Gyere, Matahacsi! – szólt és elindult.

Muszasi utánarohant, megragadta ruhaujját, kért, könyörgött.

A pap csöndben rázta a fejét. Amikor pedig Muszasi makacskodott, így felelt:- Szó sem lehet róla! – Majd dühösen: – Mit mondhatnék neked? Ugyan mit adhatnék még neked? Legfeljebb egy ütést a fejedre! – meglóbálta öklét a levegőben, de nem ütött vele.

Muszasi elengedte a ruha ujját, úgy tűnt, mondani akar valamit. A pap pedig fürgén továbbment, hátra sem nézett.

Matahacsi szólalt meg Muszasi mellett. – Amikor a templomnál találkoztam vele, elmagyaráztam neki érzéseinket és azt, hogy miért akarunk a tanítványai lenni, de alig figyelt rám. Amikor befejeztem, annyit mondott: – Óh! – aztán odavetette, hogy követhetem és szolgálhatom. Talán ha követsz minket, máskor, amikor jókedvében találod, megkérdezheted tőle, amit akarsz.

Gudó megfordult, Matahacsit hívta.

– Jövök! – kiáltott Matahacsi. – Tedd, amit mondtam! – tanácsolta Muszasinak, aztán rohant, hogy utolérje a papot. Muszasi úgy vélte, végzetes lesz, ha Gudó ismét eltűnik a szeme elől. Úgy határozott, hogy követi Matahacsi tanácsát. A világegyetem folyásában az emberi élet hatvan vagy hetven éve, mindössze egy villanás. Ebben a rövid kis időtartamban jutott részéül egy olyan kiváltság, hogy találkozhatott egy olyan emberrel, mint Gudó. Bolond lenne, ha hagyná elillanni a lehetőséget.

Szent lehetőség ez, gondolta. Meleg könnyek gyülekeztek szeme sarkában. Ha kell, a világ végéig követi Gudót, űzi, míg meg nem hallja tőle azt, amire vár.

Gudó elment a Hacsidzsó-hegy mellett, láthatóan már ügyet sem vetett az ottani templomra. Szíve már együtt utazott a vízzel és a felhőkkel. Amikor a Tokaido országútra ért, nyugat felé fordult, Kiotó felé.