AZ ESTI HAJÓ

A magányos, vörös felhő mint valami hatalmas árbocszalag, alacsonyan csüngött a láthatáron. Az átlátszó, sima vízben egy polip lebegett.

Déltájban egy kis csónak kötött ki a Sikava-folyó torkolatában, diszkréten félrehúzódva. Most, mikor szürkülni kezdett, vékony füstfelhő emelkedett a fedélzeten lévő agyagkályhából. Egy vénasszony tört gallyakat és táplálta a tüzet.

– Fázol?

– Nem – felelte a csónak aljában vörös gyékényfonat mögött fekvő lány. Bágyadtan rázta a fejét, majd felemelte és a vénasszonyra nézett. – Ne aggódjon miattam, anyó! Inkább vigyázzon magára, kicsit rekedtes a hangja.

Oszugi egy edény rizst tett a kokszkosárra, hogy kását csináljon. – Semmiség – mondta. – De te beteg vagy, rendesen kell táplálkoznod, hogy visszatérjen az erőd, mire a hajó megjön.

Ocú visszatartotta könnyeit, kinézett a tengerre. Néhány csónakból polipra halásztak, és látszott egy-két teherhajó is. De a Szakaiból jövő hajó még nem látszott.

– Későre jár – mondta Oszugi. – Azt mondták, a hajó még az est leszállta előtt ideér. – Enyhén panaszos volt a hangja.

Gyorsan terjedt Muszasi indulásának híre. Amikor Dzsótaró Himedzsiben megtudta, küldöncöt küldött Oszugihoz. Az pedig egyenesen a Sippódzsiba sietett, ahol Ocú még mindig betegen feküdt.

Az óta az éjszaka óta Oszugi oly gyakran és könnyezve esedezett bocsánatért, hogy Ocúnak kezdett terhére lenni. Ocú nem őt tartotta felelősnek betegségéért. Úgy vélte, az a kór tért vissza, amely több hónapon át ágyhoz kötötte Karaszumaru nagyúr kiotói házában. Este és reggel sokat köhögött, enyhe láza is volt. Fogyott is, amitől arca gyönyörűbb lett, mint valaha. De szinte túlzó, finom szépség volt ez, és aki találkozott és beszélt vele, elszomorodott.

A szeme ragyogott. Először is boldog volt, hogy Oszugi így megváltozott. Miután végre megértette, mekkorát tévedett Ocúval és Muszasival kapcsolatban, a Hon’iden-özvegy mintha újjászületett volna. És Ocú reménykedett, sőt szinte bizonyos volt benne, közel a nap, mikor újra láthatja Muszasit.

Oszugi bejelentette: – Hogy vezekeljek mindazért a boldogtalanságért, amit neked okoztam, leborulok majd Muszasi előtt és könyörgök, tegye rendbe a dolgokat. Meghajolok előtte, bocsánatot kérek, meggyőzöm. – Bejelentette saját családjának és az egész falunak, hogy Matahacsi és Ocú eljegyzése törölve van. Eltépte az iratokat, és attól fogva gondja volt rá, hogy mindenkinek elmondja, Ocú számára az egyetlen és megfelelő férj csakis Muszasi lehet.

Mivel a falu megváltozott, Ocú Oszugit ismerte legjobban Mijamotóban. ő pedig fejébe vette, hogy ápolni fogja. Minden reggel és este betért a Sippódzsiba, ugyanazzal a gyanakvó kérdéssel ajkán: – Ettél? Bevetted a gyógyszered? Hogy érzed magad?

Egy nap, könnyekkel a szemében így szólt: – Ha aznap éjjel a barlangban nem térsz vissza az életbe, magam is meghaltam volna.

A vénasszony korábban soha nem habozott, hogy eltérjen az igazságtól, vagy egyenesen hazudjon, mint utoljára is, amikor elhitette Ocúval, hogy Ogin Szajóban lakik. Valójában évek óta senki nem hallott Ogin felől. Mindössze annyit tudtak róla, hogy férjhez ment és egy másik tartományba költözött.

Ocú így aztán eleinte hihetetlennek találta Oszugi megváltozását. De még ha őszinte volt is, valószínűtlennek tűnt, hogy bűnbánata ne hagyjon alább egy idő múlva. De a napokból hetek lettek és Oszugi egyre figyelmesebb lett, egyre jobban törődött vele.

Soha nem álmodtam, hogy a szíve mélyén ilyen jó ember! Ocú kezdett így gondolni rá. És mivel Oszugi újdonsült melegsége és gyengédsége mindenkire kiterjedt maga körül, érzésében osztoztak mind a falusiak, mind a család, bár sokkal kevésbé finoman adtak hangot csodálkozásuknak. – Mit gondolsz, mi üthetett a vén szatyorba? – Ilyesmiket mondogattak.

Még Oszugi is ámuldozott, milyen kedves vele most mindenki. Korábban még azok is, akik a legközelebb álltak hozzá, hajlamosak voltak már a puszta látványára is meghunyászkodni. Most mindenki mosolygott és szívélyesen társalgott vele. Végre abban az életkorban, amikor az ember már azért is hálás lehet, hogy egyszerűen életben van, kezdte megtanulni, milyen is az, amikor az embert szeretik és tisztelik.

Egyik ismerőse őszintén rákérdezett: – Mi történt önnel? Ahányszor találkozunk, egyre vonzóbbnak látom az arcát.

Talán így is van, gondolta aznap Oszugi a tükörbe pillantva. A múlt rajtahagyta nyomait. Amikor elment a faluból, hajának ősz szálai közé még feketék keveredtek, most már csak ősz volt. Nem bánta, mert úgy vélte, hogy szíve is megszabadult a sötétségtől.

A hajó, amelyen Muszasi utazott, éjszakára megáll Sikamában, hogy kirakodjon és új rakományt vegyen fel.

Oszugi tegnap mondta ezt el Ocúnak, majd megkérdezte: – Mihez kezdesz?

– Természetesen odamegyek.

– Ebben az esetben megyek én is.

Ocú fölkelt betegágyából, és egy órán belül már úton is voltak. Késő délután lett, mire Himedzsibe gyalogoltak. Oszugi közben úgy óvta Ocút, mintha az még gyerek volna.

Este Aoki Tanzaemon házában eltervezték, hogy Himedzsi várában díszvacsorán fogadják Muszasit. Tekintve a várhoz fűződő korábbi élményeit, feltételezték, megtiszteltetésnek veszi, hogy ily módon fogadják. Még Dzsótaró is így gondolta.

Megtárgyalták a dolgot Tanzaemon szamuráj-társaival és úgy határoztak, nem tenne jót Ocúnak, ha nyíltan együtt látnák Muszasival. Az emberek még arra a következtetésre jutnának, hogy titkos szeretők. Tanzaemon mondta el a lényeget Ocúnak és Oszuginak, és javasolta a csónakot, mint lehetőséget arra, hogy Ocú jelen legyen, ám mégse legyen zavarba ejtő pletyka forrása.

A tenger sötétedett, az égből elkoptak a színek. Feltűntek a csillagok. A kelmefestő háza közelében, ahol Ocú azelőtt lakott, vagy húsz Himedzsiből való szamuráj várakozott a délután közepe óta, hogy üdvözölje Muszasit.

– Talán rosszul tudtuk a napot – jegyezte meg egyikük.

– Nem, ne aggódj! – mondta egy másik. – Elküldtem valakit Kobajasi helyi ügynökéhez, hogy meggyőződjünk.

– Hé, nem ez az?

– Úgy tűnik, pont az a fajta vitorla. Zajosan közelebb húzódtak a vízparthoz.

Dzsótaró otthagyta őket, és a folyótorkolatban álló kis csónakhoz rohant.

– Ocú, anyó, látszik már a hajó, Muszasi hajója! – kiabált az izgatott nőknek.

– Csakugyan látod? Hol van? – kérdezte Ocú, s csaknem kiesett a csónakból.

– Óvatosan – figyelmeztette Oszugi, és megragadta hátulról. Egymás mellett álltak, kutató tekintettel nézték a sötétet. A pici, távoli pont lassan hatalmas vitorlává növekedett. Fekete volt a csillagfényben, mintha egyenesen a szemükbe úszott volna.

– Ez az! – kiáltotta Dzsótaró.

– Gyorsan kapd föl az evezőt! Vigyél minket a hajóhoz! – szólt rá Ocú.

– Nem kell úgy sietni! Az öbölből az egyik szamuráj kievez, és a partra hozza Muszasit.

– Akkor azonnal indulnunk kell. Ha egyszer lecsapott rá az a csorda, Ocúnak már esélye sem lesz rá, hogy beszéljen vele.

– Nem tehetjük, megláthatják!

– Túl sokat aggódsz azon, mit gondolnak más szamurájok! Ezért kell itt kuporognunk ebben a kis csónakban! Ha rám hallgattok, a kelmefestő házában várakoztunk volna.

– Nem, téved. Nem fogja fel. mit beszélnek az emberek! Nyugodjon meg. apám és én találunk módot, hogy idehozzuk. – Megállt, egy pillanatig elgondolkodott. – Amikor a partra ér, a kelmefestő házába visszük, hogy rövid időre lepihenjen. Akkor majd odamegyek hozzá, és gondoskodom arról, hogy idejöjjön. Csak várjanak, hamarosan visszatérek – azzal elrohant az öböl felé.

– Próbálj pihenni egy keveset! – javasolta Oszugi. Bár Ocú engedelmesen lefeküdt, úgy tűnt, zihálva kapkodja a levegőt.

– Ismét köhögnöd kell? – kérdezte Oszugi gyengéden. Letérdelt, megdörzsölte a lány hátát. – Ne aggódj, Muszasi nem sokára itt lesz.

– Köszönöm. Most már jól vagyok. – Mihelyt a köhögés alábbhagyott, a lány lesimította, elrendezte haját, próbálta egy kicsit kicsinosítani magát.

Ahogy az idő múlt és Muszasi mégsem jelent meg, Oszugi egyre többet izgett-mozgott. Végül magára hagyta Ocút a csónakban, s kiment a partra.

Mihelyt eltűnt szem elől, Ocú egy gyékény mögé tolta fekhelyét és párnáját, újrakötözte obiját, elsimította kimonóját. Szíve olyan hevesen vert, mint tizenhat-tizenhét éves fiatal lány korában. A hajóorrban kifüggesztett kis jelzőtűz vörös fénye melegséggel árasztotta el szívét. Finom karjával átnyúlt a peremen, megnedvesítette keféjét, és ismét végigfutott haján. Aztán bepúderezte orcáját, de oly finoman, hogy szinte alig lehetett észrevenni. Elvégre még szamurájok is beosonnak időnként az öltözőszobába, és sápadtságukat egy kis vörössel palástolják, amikor mély álomból hirtelen hívatják őket uraságuk elé.

Igazából az a kérdés zavarta, mit is mondjon a férfinak. Rettegett a gondolattól, hogy megszólalni sem tud majd, amint az más alkalmakkor is megtörtént vele, amikor találkoztak. Nem akart semmi olyat mondani, ami felzaklathatná a férfit. Erre nagyon kell vigyáznia. Komoly párbaj vár rá, az egész ország erről beszél.

Ocú életének ebben a fontos pillanatában nem hitt abban, hogy Muszasi kikapna Kodzsirótól, mégsem lehetett teljesen biztos a győzelmében. Történnek balesetek. Ha valami balul sikerül ma, és Muszasit később megölik, élete végéig bánhatja. Nem marad más számára, mint hogy halálra sírja magát, remélve, hogy akárcsak a kínai császár, következő életében találkozhat szerelmével.

El kell mondania mondandóját, függetlenül attól, Muszasi maga mit mond, vagy mit tesz. Összegyűjtötte magában az erőt, hogy idáig eljöjjön. Most, hogy közeledett a találkozó, szíve vadul dobogott. Annyi minden járt az agyában, hogy félt, nem találja a szavakat, amelyekkel elmondhatná őket.

Oszuginak nem voltak ilyen gondjai. Gondosan válogatta a szavakat, amelyekkel elnézést kérhet a félreértésért és gyűlöletért, hogy szíve megkönnyebbüljön, és bocsánatért esedezzen, őszintesége bizonyítékaként gondoskodik arról, hogy Ocú életét Muszasira bízza.

A teljes sötétet csak időnként törte meg némi fény csillogása a vízen. Csend volt, amíg fel nem hangzott Dzsótaró futó lépteinek dobogása.

– Végre, itt vagy már! – szólalt meg Oszugi a parton. – Hol van Muszasi?

– Sajnálom, anyó.

– Mit sajnálsz? Mit jelentsen ez?

– Hallgasson meg, mindent elmagyarázok.

– Nem magyarázatokat akarok. Jön Muszasi vagy nem?

– Nem jön.

– Nem jön? – Oszugi hangja üres volt, teli csalódással.

Dzsótaró zavartnak tűnt. Elmesélte, mi történt. Amikor a szamuráj kievezett a hajóhoz, közölték vele, hogy nem kötnek ki itt. Nem voltak partra szállók Sikamában, a rakományt pedig uszályra rakták. A szamuráj kérte, hadd beszéljen Muszasival, aki a hajó oldalához jött és szót is váltottak, de fel sem merült, hogy kiszálljon. Mind ő, mind a kapitány a lehető leggyorsabban el akarták érni Kokurát.

Mire a szamuráj visszatért az öbölbe ezzel az üzenettel, a hajó már ismét a nyílt tenger felé tartott.

– Már nem is láthatják – közölte Dzsótaró csüggedten. – Eltakarják a fenyőfák az öböl másik végében. Sajnálom, de senkit nem lehet hibáztatni.

– Mért nem mentél a szamurájjal, azon a csónakon? – Nem gondoltam… Egyébként is, semmit sem tehetünk, kár is beszélni róla.

– Gondolom, igazad van, de micsoda szégyen! Most mit mondjunk Ocúnak? Neked kell megtenned Dzsótaró, nekem nincs szívem hozzá! Mondd el neki pontosan, mi történt… De előbb próbáld megnyugtatni, nehogy rosszabbul legyen!

De Dzsótarónak nem kellett magyarázkodnia. Ocú a gyékény mögött ülve mindent hallott. A víz locsogása a csónak oldalánál mintha még jobban aláhúzta volna szenvedését.

Ha ma nem is találkozhatok vele, majd látom máskor, egy másik öbölben, gondolta.

Úgy vélte, megérti, Muszasi miért ellenezte, hogy kikössön a hajó. Végig az egész nyugati Honsún és Kjúsún

Szaszaki Kodzsirót tartották messze a legnagyobb vívónak. Azzal, hogy megkérdőjelezte elsőségét, Muszasi vadul eltökélhette, hogy győzni fog. Csak ez jár az eszében, semmi más.

– Ha belegondolok, hogy ily közel volt – sóhajtotta. Könnyek csíkozták arcát. A lassan nyugat felé tartó, láthatatlan vitorla után nézett. Csüggedten dőlt a csónak korlátjának. Aztán, most első alkalommal, tudatára ébredt valami hatalmas erőnek, amely együtt gyülekezett könnyeivel. Törékenysége ellenére valahol lényének mélyén emberfeletti erő lakozott. Bármennyire nem fogta föl, akaratereje legyőzhetetlen volt. Ez tette képessé arra, hogy túlélje a betegséggel és gyötrelemmel teli hosszú éveket. Friss vér lüktetett ereiben, arca elvörösödött. Újra erőre kapott.

– Anyó, Dzsótaró!

Lassan közeledtek a parton. – Mi baj, Ocú? – kérdezte Dzsótaró.

– Hallottam, mit mondtál.

– Igen?

– De többé nem sírok. Kokurába megyek, magam is megnézem azt a párbajt… Nem lehetünk biztosak benne, hogy Muszasi győz. Ha nem, az a szándékom, hogy összeszedjem és visszahozzam hamvait.

– De beteg vagy!

– Beteg? – egyszerűen elvetette az ötletet. Mintha teljesen elöntötte volna a teste gyengeségén túlnövő életerő. – Ne is gondolj rá! Teljesen jól vagyok! Hát, talán egy kicsit beteg, de amíg az a párbaj el nem dől…

Eltökéltem, nem halok meg. – Ezek voltak a szavak, amelyek csaknem kicsúsztak ajkán. De visszanyelte őket, és szorgoskodni kezdett. Előkészült az útra. Amikor készen állt, segítség nélkül szállt ki a csónakból, bár ehhez meg kellett kapaszkodnia a korlátban.