A DOLGOK SÚLYA

Muszasi úgy vélte, ez a legrosszabb vihar, amit valaha is látott.

Iori bánatosan nézte a szétszóródott, ázott, rongyos könyvlapokat. Nincs több tanulás, gondolta szomorúan.

Az ősz két napjától, az év kétszáztizedik és kétszázhuszadik napjától különösen rettegtek a földművesek. Ezen a két napon volt a legnagyobb esélye annak, hogy a tájfun tönkre tegye rizsföldjeiket, Iori mesterénél sokkal fogékonyabb volt az ilyesfajta veszélyekre, és már megtette a szükséges óvintézkedéseket. Lekötözte a tetőt és kövekkel rögzítette. Azt éjszaka a szél ennek dacára letépte, és amikor elég világos lett ahhoz, hogy felbecsülhessék a kárt, nyilvánvalóvá vált. hogy a kunyhót nem is érdemes megpróbálni megjavítani.

Muszasinak hótengaharai élményei jártak az eszében, és nem sokkal azután, hogy hajnalodott, útnak eredt, Iori utána nézett. Ugyan, mi haszna abból, ha megnézi a szomszédok rizsföldjeit? Nyilván el vannak árasztva. Hát a saját háza semmit sem jelent neki? – gondolta a fiú.

A fal és a padló darabkáiból tüzet rakott, megsütött néhány gesztenyét és egy halott kismadarat reggelire. A füst csípte a szemét.

Muszasi valamivel dél után ért haza. Úgy egy óra múlva csapatnyi, vastag szalmaköpenyt viselő paraszt érkezett, hogy kinyilvánítsa köszönetét, amiért Muszasi segített egy betegnek, aztán segített lecsapolni a talajvizet, meg egy csomó további jótettéért. Az egyik öreg bevallotta: – Ilyen alkalmakkor mindig összeveszünk, mindenki siet, hogy a saját gondját oldja meg elsőként. De ma követtük az ön tanácsát és együtt dolgoztunk. – Hálájukon kívül ajándékokat is hoztak, édességet, uborkát és Iori örömére rizslepényt. Iori pedig elgondolkodott a dolgon, s úgy vélte, ma is megtanult valamit. Ha az ember nem nézi saját érdekét és egy csoport javára dolgozik, hamarosan ennivaló érkezik.

– Felépítjük az új házát – ígérte az egyik kőműves. – Olyat, amit nem rombol le a szél. – Addig is meghívta őket, hogy lakjanak nála, a falu legrégebbi házában. Miután odaértek, háziasszonyuk kirakta ruháikat száradni, és amikor lefeküdtek, külön szobába kísérték őket.

Mielőtt elaludt volna, Iori felfigyelt egy hangra. Muszasi szobája felé fordult, és átsuttogott a sódzsin keresztül. – Hallja, uram?

– Ümm!

– Hallgassa csak! Templomi tánc dobjai. Nem különös? Vallásos táncokat járni a tájfun utáni éjszakán? – De mindössze egyenletes légzés hallatszott válaszul.

Másnap reggel Iori korán kelt és megkérdezte a földművest a dobokról. Jókedvűen lépett be Muszasi szobájába. – A Micumine-szentély Csicsibuban nincs messze, ugye?

– Azt hiszem.

– Szeretném, ha elvinne. Tiszteletemet akarom tenni.

Muszasit megdöbbentette ez a hirtelen érdeklődés.

És amikor megkérdezte okát, megtudta, hogy a tegnap hallott dobosok a szomszédos falu zenészei, akik az Aszagaja Szent Táncra gyakorolnak, mert már ősidők óta erre szakosodtak. Minden hónapban elmennek zenélni a Micumine-szentély ünnepére.

Iori csak ezeken a sinto táncokon keresztül ismerte a zene és tánc szépségét, de így is rajongott érte. Amikor megtudta, hogy a Micumine Táncok a három nagy stílus közé tartozik, elhatározta, hogy mindenáron megnézi az előadást.

– Ugye, elvisz? – könyörgött. – Úgyis legalább öt vagy hat nap, mire a házunk elkészül.

Iori hevessége Muszasit Dzsótaróra emlékeztette, akit gyakran alig lehetett elviselni, ahogy nyüszített, duzzogott, hízelgett, hogy elérje célját. Iori, aki korához képest igen önálló és felnőtt volt, ritkán folyamodott ilyen taktikához. Muszasi nemigen gondolkodott el rajta, de kívülálló jól láthatta befolyásának hatását. Egy dolgot szándékosan megtanított Iorinak, és ez az volt, hogy pontosan megértse a mester és a tanítvány közötti különbséget.

Muszasi először nem kötelezte el magát, de némi gondolkodás után így szólt: – Rendben, elviszlek.

Iori felugrott örömében. – Az idő is jó – lelkendezett, s már rohant is, hogy beszámoljon jó szerencséjéről házigazdájuknak. Ebéddobozokat kért, és új szalmapapucsokat szerzett. Aztán már ott is termett tanára előtt. – Indulhatunk? – kérdezte.

A földműves azzal az ígérettel bocsátotta útra őket, hogy mire visszatérnek, házuk készen áll.

Útjuk során láttak medencéket, szinte kisebb tavakat, amelyeket a tájfun teremtett. Egyébként nehéz volt elhinni, hogy az ég haragja mindössze két nappal korábban zúdult a tájra. A madarak alacsonyan szálltak a tiszta égbolton.

Első este megszálltak egy olcsó fogadóban Tanasiban, és korán lefeküdtek. Másnapi útjuk során már mélyen a nagy Muszasino-fennsíkban jártak.

Utazásukat több órára is meg kellett szakítani az Iruma-folyónál, amely szokásos szélessége három-szorosára duzzadt. Rövid, csonka földhíd állt hasznavehetetlenül az áramlás közepén.

Muszasi nézte a folyó két oldalán cölöpöket cipelő parasztokat, akik az ideiglenes átkelőhelyet ácsolták, Iori közben néhány öreg nyílhegyet talált. – Vannak sisakforgók is. Biztos csata volt itt – mutatta. Nem unatkozott, nyílhegyeket ásott ki a folyóparton, rozsdás, törött karddarabokat, azonosíthatatlan fémtárgyakat.

Hirtelen elrántotta kezét valami fehér dologtól, amit fel akart venni. – Emberi csont! – kiáltott föl.

– Hozd csak ide! – mondta Muszasi.

Iori nem akart újra hozzáérni. – Mihez kezd vele?

– Eltemetem oda, ahol nem járkálnak fölötte.

– De nemcsak egy csont van, hanem rengeteg.

– Helyes. Legalább van mit tennünk. Hozd ide. amennyit csak találsz – hátat fordított a folyónak. – Oda temetheted őket, ahol azok a tárnicsok virágzanak.

– Nincs is ásóm.

– Használj egy törött kardot!

Amikor a gödör elég mély volt már, Iori belerakta a csontokat. Aztán fogta a nyílhegyeket és fémdarabkákat, amiket összegyűjtött, és a csontok mellé temette. – Jó lesz így? – kérdezte.

– Tegyél rá köveket! Tisztes sírt csinálj!

– Mikor volt itt csata?

– Hát elfelejtetted? Pedig biztos olvastál róla. A Taiheiki két vad csatáról ír, az egyik 1333-ban, a másik 1352-ben volt egy Koteszasigahara nevű helyen. Nagyjából ott vagyunk most. Az egyik oldalon a Nitta család harcolt, amely a Déli Udvart támogatta, a másik oldalon az Asikaga Takaudzsi által vezetett nagy hadsereg.

– Ó, a koteszasigaharai ütközetek! Már emlékszem!

Muszasi biztatására Iori folytatta. – A könyv leírja, hogy Munenaga herceg hosszú ideig élt a keleti körzetben és tanulta a Szamuráj Útját, de megdöbbent, amikor a Császár kinevezte sógunnak.

– És hogy szól az a vers, amelyet erre az alkalomra írt? – kérdezte Muszasi.

Iori felpillantott az azúrszín égbolton lebegő madárra, majd idézte:

Hogy tudhattam volna,
Hogy valaha is jól bánok
A katalpaíjjal.
Ha úgy töltöm életem.
Hogy hozzá sem érek.

– És hogy szól az a verse, amely abban a fejezetben van, ahol leírja, amint behatolt Muszasino-tartományba és Koteszasigaharánál harcolt?

A fiú habozott, ajkába harapott, majd rákezdett, s ahol nem emlékezett pontosan, maga találta ki a szöveget:

Mért is ragaszkodnék
Életemhez, amely teljes,
Ha nemesen feláldozhatom
Nagy urunk kedvéért.
A nép kedvéért.

– Érted, mit jelent?

– Természetesen.

– Biztos vagy benne?

– Ha valaki ezt nem érti, és meg kell magyarázni neki, nem is igazán japán, még ha szamuráj is. Nem így van?

– De. De mondd csak, Iori, ha így áll a helyzet, miért viselkedsz úgy, mintha bepiszkolódna a kezed, ha hozzáérsz azokhoz a csontokhoz?

– Ön talán jól érzi magát, ha halott emberek csontját fogdossa?

– A férfiak, akik itt meghaltak, katonák voltak. A Munenaga herceg versében kifejezett érzelmekért harcoltak és haltak. Meg sem lehet mondani, hány ilyen szamuráj volt. Földbe temetett csontjaik az alap, amelyre ez az ország épült. Ha ők nem lettek volna, most sem élhetnénk békében, a virágzás reményében.

– A háborúk olyanok, mint a tájfun volt. Elmúlnak. A föld legfeljebb részleteiben változik, egészében nem. Ám soha nem szabad megfeledkeznünk arról, mivel tartozunk azoknak, akiknek fehér csontja a föld alatt hever.

Iori szinte minden egyes szónál bólintott. – Értem már. Ajánljak fel nekik virágot és hajoljak meg a csontok előtt, amelyeket eltemettem?

Muszasi felnevetett. – Igazán szükségtelen hajlonganod, elég, ha a szívedben érzed az emléket.

– De… – a fiút nem elégítette ki teljesen a válasz. Szedett néhány virágot és a kőrakás elé tette. Tapsolni akart tisztelete jeléül, amikor újabb gondolat zavarta meg. – Uram, mindez valóban helyénvaló, ha ezek olyan szamurájok csontjai, akik hűségesek voltak a Császárhoz. De mi van, ha ezek Asikaga Takaudzsi embereinek maradványai? Előttük nem akarok tisztelegni!

Tanárára meredve várta a választ. Muszasi a napvilágnál alig látható, vékony holdra szegezte tekintetét. Nem jutott eszébe kielégítő válasz.

Végül így szólt: – A buddhizmusban azok számára is van üdvösség, akik a tíz ördög és öt bűn vétkében vétkesek. A szív önmagában megvilágosodás. Buddha megbocsát a gonoszoknak, ha kitárják szívüket bölcsessége előtt.

– Ez tehát azt jelenti, hogy a hűséges harcosok és az ördögi lázadók egyformák haláluk után?

– Nem – felelte Muszasi nyomatékosan. – A szamuráj számára szent kell hogy legyen a becsülete. Ha beszennyezi, akárhány generáció teljen is el, nem lehet lemosni.

– Akkor Buddha miért kezeli a rossz embereket és hűséges szolgákat egyformán?

– Mert minden ember alapjában véve egyforma. De vannak olyanok köztük, akiket önzésük és vágyuk annyira elvakít, hogy lázadók vagy gonosztevők lesznek. Buddha hajlandó elnézni ezt. Mindenkit arra biztat, hogy fogadja el a megvilágosodást, nyissa ki szemét a valódi bölcsesség előtt. Ezernyi szent írásnak ez az üzenete. Természetesen, amikor az ember meghal, mindez érvénytelenné válik.

– Értem – bólintott Iori, bár igazából nem értette. Néhány percig tűnődött a dolgon, majd megkérdezte. – De a szamurájokra ez nem igaz? Nem válik minden érvénytelenné, amikor a szamuráj meghal?

– Miért mondod ezt?

– A neve tovább él, ugye?

– Ez igaz.

– Ha rossz a név, az is marad. A jó név pedig jó marad, még akkor is, ha a szamurájból már csak a csontjai maradtak meg. Nem így van?

– De igen. De valójában nem ennyire egyszerű – felelte Muszasi, és közben azon tűnődött, vajon képes-e kellőképpen irányítani tanítványa kíváncsiságát. – A szamuráj esetében kell lenni egy képességnek, amellyel felfogja a dolgok súlyát. Amely harcosból hiányzik ez a képesség, olyan, mint a bozót a sivatagban. Ha jól harcol valaki, semmivel nem különb, mint egy szélvihar. Ilyen az a vívó, aki semmi másra nem gondol, csak a kardra, a kardra, a kardra. Az igazi szamuráj, a valódi kardforgató érző szívű. Megérti az élet súlyát.

Iori szótlanul elrendezte a virágokat, majd tapsolt.