SEPREGETŐK ÉS ELADÓK

A cseresznyevirágok sápadtak voltak, elvirágzóban, és a bogáncsvirágok is hervadtak, nosztalgikusán emlékeztetve azokra az időkre, évszázadokkal ezelőtt, amikor még Nara volt a főváros. Kicsit meleg volt a gyalogláshoz, de sem Gonnoszuke, sem Iori nem érezte fáradtnak magát a vándorláshoz. Iori megráncigálta Gonnoszuke ruhaujját. – Az az ember követ minket – mondta aggódva.

Gonnoszuke maga elé nézett. – Tégy úgy, mintha nem vennéd észre. Azóta jön utánunk, hogy eljöttünk Kófukudzsiból.

– Ott volt a fogadóban is, ahol megszálltunk.

– Ne aggódj miatta, nincs semmink, amit érdemes volna elrabolni.

– Az életünk. Az se semmi?

– Ugyan. Én vigyázok az enyémre. Hát te a tiédre?

– Meg tudom védeni magam. – Iori bal kezével megmarkolta kardját.

Gonnoszuke ráismert a férfira. Az a hegyi pap volt, aki előző nap kihívta Nankobót, de el nem tudta képzelni, ugyan miért követi őket. Iori ismét körülnézett. – Már nincs itt. – Gonnoszuke is hátrapillantott. – Talán elfáradt. – Mély lélegzetet vett és hozzátette: – De azért jobban érzem magam.

Egy parasztházban szálltak meg éjszakára, és kora reggel elértek a Kavacsiban lévő Amanóba. Alacsony ereszű házakból álló falucska volt, mögötte szűzies hegyi patak folyt. Gonnoszuke azért jött ide, hogy elhelyezze anyja emléktábláját a Kongódzsiban, az úgynevezett asszonyok Kója-hegyén. De először föl akart keresni egy Oan nevű asszonyt, akit gyerekkora óta ismert, hogy legyen valaki, aki időről időre tömjént éget a tábla előtt. Ha nem sikerül megtalálnia, a Kója-hegyre kell mennie a gazdagok és hatalmasok temetőjébe. De remélte, hogy nem kényszerül rá. Ha odamegy, koldusnak érezheti magát.

Egy boltos feleségétől kérdezősködtek, és megtudták, hogy Oan egy Toroku nevű szakéfőző felesége, és házuk a negyedik, jobbra a templomkapun belül.

Miközben bementek a kapun. Gonnoszuke azon tűnődött, tudja-e ez a nő, miről beszélt. Mert egy táblán az állt, hogy a megszentelt területre tilos szakét és póréhagymát hozni. Hogy volna akkor itt szakéfőzde?

A kis rejtélyre este derített fényt Toroku, aki szívélyesen fogadta őket és készséggel beleegyezett, hogy beszél az apáttal az emléktábla miatt. Elmondta, hogy Tojotomi Hidejosi egyszer megkóstolta a templom számára főzött szakét, és kifejezte csodálatát. A papok ezután alapították a szakéfőzdét, hogy Hidejosi és a többi, a templomot megtámogató daimió számára szakét főzzenek. Hidejosi halála óta némileg visszaesett a termelésük, de még így is jó néhány különleges megrendelőt kiszolgál a templom.

Másnap, amikor Gonnoszuke és Iori felébredtek, Toroku már elment. Valamivel dél után tért vissza, és közölte, hogy mindent elrendezett.

A Kongódzsi az Amano-folyó völgyében jádeszínű hegycsúcsok között épült fel. Gonnoszuke, Iori és Toroku megállt egy percre a főkapuhoz vezető úton. Cseresznyevirágok libegtek a vízen, a híd alatt. Gonnoszuke kihúzta magát, és úgy tűnt, áhítat fogja el. Iori is elrendezte ruházatát.

A központi csarnok felé közeledve az apát fogadta őket. Magas, meglehetősen vaskos, átlagos papi ruhát viselő férfiú volt. Illett hozzá a szakadt szalmakalap és a hosszú bot.

– Ez az az ember, aki imát akar mondatni anyja emlékére? – kérdezte barátságosan.

– Igen, uram – felelte Toroku a földre borulva.

Gonnoszuke némileg zavarba jött. Szigorú tekintetű, aranyba, selyembe öltözött egyházfit várt. Meghajolt, úgy figyelte a verandáról lejövő apátot, aki hatalmas lábával piszkos gyékénypapucsba bújt, majd megállt előtte. Az apát kezében imafüzér volt. Megindult előttük, s intett, hogy kövessék. Mögöttük egy fiatal pap haladt.

Elhaladtak a Jakusi-csarnok, az ebédlő, az egyemeletes kincsespagoda és a papok szállása mellett. Amikor a Daimicsi-csarnokhoz értek, a fiatal pap előrejött és mondott valamit az apátnak. Az pedig bólintott, és a pap egy hatalmas kulccsal kinyitotta az ajtót.

Együtt léptek be a csarnokba. Gonnoszuke és Iori letérdeltek a papok emelvénye elé. Jó tíz lábbal a fejük fölött emelkedett az ezoterikus szekták univerzális Buddhájának. Daimicsinek jókora aranyszobra. Néhány perc múlva az apát felbukkant az oltár mögött. Megigazította a köntösét, és elhelyezkedett az emelvényen. Felharsant a szútra, és az apát észrevétlen megváltozott, méltóságteljes főpap lett belőle. Tekintély sugárzott minden porcikájából.

Gonnoszuke összeütötte két tenyerét. Mintha kis felhő szállt volna el szemei előtt, és abból előbukkant a Siodzsiri-hágó képe, ahol ő és Muszasi kipróbálták egymás erejét. Anyja oldalt ült, mereven, mint a cövek, aggódó pillantással, ahogy akkor is, amikor felé kiáltotta azt a szót, amely megmentette abban a küzdelemben.

Anyám! – gondolta Gonnoszuke. – Nem kell a jövő miatt aggódnod. Muszasi elvállalta, hogy a tanárom lesz. Nincs messze a nap. amikor megalapíthatom saját iskolámat. Bármennyire is zűrzavaros ez a világ, én nem térek le az Útról. Nem hanyagolom el fiúi kötelességeimet sem.

Mire Gonnoszuke felriadt álmodozásából, az ének abbamaradt, és az apát eltűnt. Mellette Iori kővé meredten ült, pillantása Daimicsi képére tapadt. A szobrászi érzékenységnek eme csodáját a nagy Unkei faragta a XIII. században.

– Mit nézel úgy, Iori?

A fiú anélkül, hogy levette volna tekintetét a szoborról, így válaszolt: – A nővérem! Az a Buddha olyan, mint a nővérem.

Gonnoszuke nevetésben tört ki. – Ugyan, mit beszélsz? Hiszen soha nem láttad! Egyébként is, egyetlen emberben sem lehet meg az a tisztaság és szánalom, mint Daimicsiben.

– Pedig láttam! – rázta a fejét hevesen Iori. – Edóban, Jagyú nagyúr háza mellett beszéltem is vele, csak akkor nem tudtam, hogy a nővérem. De most, miközben az apát énekelt, Buddha arca az ő arcává változott. Mintha mondani akart volna valamit nekem.

Mindketten kimentek, s leültek a verandán. Egyikük sem akarta megtörni a rájuk telepedett varázst.

– Anyám számára mondtam imát, de jó nap ez az élőknek is – mondta elgondolkodva Gonnoszuke. – Ahogy így ülök, nehéz elhinnem, hogy küzdelem, vérontás is van a világon.

A kincsespagoda fémcsúcsa ékszerekkel kirakott kardként csillogott a lenyugvó nap sugaraiban. Az összes többi épületet árnyék borította. Kőlámpások sorakoztak a dombon álló, Muromacsi stílusú teaház és kis mauzóleum felé vezető sötét, meredek ösvény mentén.

A teaház mellett egy fehér selyemkendőt viselő idős apáca és egy ötven körüli kövérkés férfiú seperték össze a leveleket szalmaseprűikkel.

– Azt hiszem, jobb, mint volt – sóhajtott az apáca.

Nemigen jártak emberek a templomnak ezen a részén, még azért sem, hogy eltisztítsák a télen összegyűlt leveleket és madárcsontvázakat.

– Fáradt lehetsz, anya – szólalt meg a férfi. – Ülj le, pihenj egy kicsit, majd én befejezem. – Egyszerű gyapjúkimonó volt rajta, ujjatlan mellény, szalmapapucs, cseresznyevirág mintás bőrharisnya, s cápabőrből készített tokban dísztelen markolatú, rövid kardot viselt.

– Nem vagyok fáradt – nevetett fel az asszony. – De mi van veled? Te nem szoktál az ilyen munkához. Nem repedezett ki a kezed?

– Nem, nem, csak csupa hólyag.

– Ez ám a szép emlék, amit hazavihetsz – nevetett ismét az asszony.

– Nem bánom, úgy érzem, megtisztult a szívem. Remélem, az isteneknek tetszett kis szolgálatunk.

– Kezd besötétedni, hagyjuk holnap reggelre a maradékot.

Gonnoszuke és Iori a veranda mellett álldogáltak, amikor Kóecu és Mijósú lassan, egymás kezét fogva lejöttek az ösvényen. Amikor a Daimicsi-csarnok közelébe értek, ijedten megálltak. – Ki az ott? – kiáltottak föl. Aztán Mijósú megszólalt: – Szép nap volt ez a mai, ugye? A tájban gyönyörködtek?

Gonnoszuke meghajolt. – Nem. Szútrát mondtam anyám emlékére.

– Öröm olyan fiatalokkal találkozni, akik hálásak szüleiknek – Mijósú anyáskodóan megpaskolta Iori fejét. – Kóecu, van még nálad azokból a süteményekből?

Kóecu kis csomagot vett elő ruhaujjából, Iorinak kínálta. – Bocsáss meg, hogy maradékkal kínállak.

– Gonnoszuke, elfogadhatom? – kérdezte Iori.

– Igen – bólintott Gonnoszuke, és a gyerek nevében is köszönetet mondott Kóecunak.

– A beszéd alapján úgy hallom, keletről való – mondta Mijósú. – Kérdezhetem, hová tartanak?

– Úgy tűnik, végtelen utazás ez egy végtelen úton. Ez a gyerek és én, mindketten a Kard Útjának tanítványai vagyunk.

– Nehéz utat választottak. Ki a mesterük?

– Mijamoto Muszasinak hívják.

– Muszasi? Ne mondja! – Mijósú a távolba meredt, mintha kellemes emlékek töltenék el.

– Hol van most Muszasi? – kérdezte Kóecu. – Rég találkoztam vele utoljára.

Gonnoszuke elmesélte nekik, mi történt Muszasival az elmúlt néhány év során. Kóecu bólogatva hallgatta, mosolygott, mintha csak ezt mondaná: – Pontosan ezt vártam tőle.

Gonnoszuke miután befejezte mondandóját, megkérdezte: – Szabad megtudakolnom, ön kicsoda?

– Ó, bocsássa meg, hogy nem mondtam már előbb. – Kóecu bemutatkozott. – Muszasi néhány évvel ezelőtt egy ideig nálunk lakott. Nagyon megszerettük, és most is gyakran beszélünk róla. – Két-három incidenst is elmeséltek Gonnoszukénak, ami Kiotóban történt Muszasival.

Gonnoszuke hírből régóta ismerte Kóecut, aki neves kardcsiszoló művész volt, és nemrégiben hallotta róla, hogy Muszasi jó ismerőse, de eszébe nem jutott volna, hogy az elhanyagolt templomkert tisztogatása közben találkozik ezzel a gazdag polgárral.

– Valakinek a sírja van itt, aki közel áll önökhöz? – kérdezte. – Vagy netán csak kirándulni jöttek?

– Nem, a kirándulás frivol dolog, nem ilyen szent helyre való – magyarázta Kóecu. – Meséltek a papok önnek a Kongoodzsi történetéről?

– Nem.

– Ez esetben engedje meg, hogy helyettük elmondjak egy-két dolgot. Kérem, értse meg, hogy én mindössze elismétlem, amit hallottam. – Kóecu elhallgatott, lassan körülnézett. – Ma este pont megfelelő a Hold. – Körbe megmutatta a tájékozódási pontokat; fölöttük a mauzóleumot, a Mijeidót és Kangecuteit, alatta Tajsidót, a sinto-szentélyt, a kincsespagodát, ebédlőt, és az emeletes kaput.

– Jól nézzenek körül – mondta. Láthatóan elöntötte a magányos hely varázsa. – Az a fenyőfa, azok a sziklák, minden egyes fa, minden egyes fűszál részese a láthatatlan folytonosságnak, országunk elegáns hagyományának.

Ebben a szellemben folytatta, s ünnepélyesen mesélte el a történetet. A XIV. században, a déli és északi udvarok közötti háborúskodásban, a hegység a déli udvar egyik erőssége volt. Kóecu elmesélte, mint tartott titkos tárgyalásokat Morinaga herceg, más néven Dajtó no Mia, hogy megbuktassa a Hódzsó régenseket. Mint harcoltak Kuszunoki Maszasige és más királypártiak az északi udvar seregei ellen. Később az Asikagák ragadták meg a hatalmat, és Go-Murakami császárnak menekülnie kellett Otoko hegyéről, s egyik helyről a másikra vándorolt. Végül a templomban lelt menedéket, és sok éven át a hegyi papok életét élte, elszenvedve ugyanazokat a nehéz körülményeket. Az ebédlő volt kormányzatának székhelye, ahol fáradhatatlanul dolgozott, hogy a katonáktól visszaszerezze a császári előjogokat.

Egy korábbi időszakban, amikor szamurájok és udvaroncok gyűltek az excsászárok, Kógon, Kómijó és Szukó köré, Zen'e, a szerzetes így fogalmazott: „A papok szállásait és a hegyi templomokat mind elsöpörték. Elmondhatatlan a veszteség.”

Gonnoszuke alázatosan, tiszteletteljesen hallgatott, Iorit lenyűgözte Kóecu hangjának komolysága, nem volt képes levenni szemét a férfi arcáról.

Kóecu mély lélegzetet vett, és folytatta: – Itt minden ennek a kornak az emléke. A mauzóleum Kógon császár utolsó nyugvóhelye. Az Asikagák hanyatlása óta semminek nem viselik kellőképp gondját. Ezért döntöttünk úgy anyámmal, hogy hódolatunk jeléül egy kicsit kitakarítunk.

Kóecu élvezte, hogy ilyen figyelmes közönsége akadt. Kereste a szavakat, hogy a legjobban kifejezze érzéseit.

– Sepregetés közben egy követ találtunk, amire egy vers volt faragva. Talán ennek a korszaknak valamelyik katona-papja írta. Így szól:

Még ha száz évig is
Tart majd a háború.
Eljön majd a tavasz.
Szívedben dal fakad,
Neked, a császár népének.

– Gondolják csak el, micsoda bátorság, micsoda szellemi nagyság kellett ahhoz, hogy egy egyszerű katona, aki talán évekig, évtizedekig harcolt császáráért, így tudjon örvendezni és dalolni. Biztos vagyok benne, Maszasige szelleme nyilvánult meg rajta keresztül. Bár száz küzdelmes év telt el azóta, ez a hely továbbra is a császári méltóság emléke maradt. Nem olyasmi ez, amiért hálásnak kell lennünk?

– Nem tudtam, hogy szent csata színhelyén vagyok. Remélem, megbocsátja tudatlanságomat – mentege-tőzött Gonnoszuke.

– Örülök, hogy módom volt megosztani önnel néhány gondolatomat országunk történelméről.

Együtt sétáltak le a hegyről. Árnyékuk vékonynak, megfoghatatlannak tűnt a holdvilágnál.

– Hét napja vagyunk már itt, holnap távozunk – szólalt meg Kóecu, amikor az ebédlőhöz értek. – Kérem, ha látják Muszasit, mondják meg neki, hogy látogasson meg minket újra.

Gonnoszuke megígérte, hogy átadja az üzenetet.

A külső templom mentén természet alkotta várárokként húzódott a sekély, gyors folyású kis patak, amely fölött földpadlójú híd ívelt át.

Gonnoszuke és Iori alig haladtak néhány lépést a hídon, amikor jól megtermett, bottal felfegyverzett alak ugrott elő az árnyékból, és támadt hátulról Gonnoszukénak. Gonnoszuke oldalra csusszanva kikerülte a támadást, de Iori leesett a hídról.

A férfi elrohant Gonnoszuke mellett, lefutott a híd másik oldalán az útra. Ott megperdült, stabil küzdőállást vett föl. Lábai mint kis fatörzsek tapadtak a talajba. Gonnoszuke megismerte. Ez volt az a pap, aki az előző nap követte őket.

– Ki vagy? – kiáltott rá Gonnoszuke.

A pap nem válaszolt.

Gonnoszuke csapásra készen tartotta a botját. – Ki vagy? – üvöltötte még egyszer. – Mi okból támadtál Műszó Gonnoszukéra?

A pap úgy viselkedett, mintha meg sem hallaná. Szeme lángolt, a vastag szalmapapucsból kiálló lábujjaival mint valami százlábú araszolt előre.

Gonnoszuke felmordult, halkan szitkozódott. Rövid, vaskos végtagjai szinte lüktettek a harci vágytól. Ő is közelebb húzódott ellenfeléhez.

A pap botja hatalmas csattanással kettétört. Egyik fele messze szállt a levegőben, másik felét a pap teljes erejével Gonnoszuke arcába hajította. Nem talált, de mialatt Gonnoszuke visszanyerte egyensúlyát, ellenfele előrántotta kardját, és felugrott a hídra.

– Rohadék! – kiáltott fel Iori.

A pap az arcához kapott. Iori jó maréknyi apró kavicsot vágott hozzá, s egyik pont a szemébe talált. A pap megfordult, és lerohant az úton.

– Állj meg! – kiáltotta Iori. Egy maréknyi kővel a kezében fölkapaszkodott a partra.

– Ne törődj vele! – Gonnoszuke megfogta a kezét.

– Majd én megmutatom neki! – hencegett Iori. Fölhajította a kavicsokat a hold felé.

Nem sokkal azután, hogy visszatértek Toroku házába és lefeküdtek, feltámadt a szél. Dühöngött a fák között, úgy tűnt, letépi a ház tetejét, de nem ez volt az egyetlen, ami miatt nem tudtak rögtön elaludni.

Gonnoszuke éberen feküdt, múlton és jelenen gondolkodott. Azon tűnődött, valóban jobb-e most a világ, mint azelőtt volt. Nobunaga Hidejosi és Iejaszu elnyerték az emberek szívét, valamint övék a hatalom is, hogy kormányozzanak. De nem felejtették-e el az emberek az igazi uralkodókat? Nem hamis isteneket imádnak-e? A Hódzsók és Asikagák kora gyűlöletes korszak volt. pökhendin ellentmondott az alapelvnek, amelyen az állam nyugodott. De még akkor is akadtak olyan nagy harcosok, mint Maszasige és fia, s királypártiak sok tartományból, akik az igazi harcos becsületet képviselték. Hová lett a Szamuráj Útja? Akárcsak a Polgárok Útja vagy a Földművesek Útja, csak a katonai uralom kedvéért létezik.

Gondolataitól egész testét forróság töltötte el. A Kavacsi csúcsai, a Kongódzsi körüli fák, a vonyító szélvihar, mind élőlényeknek tűntek, s álmában őt szólították.

Iori nem tudta kiverni fejéből az ismeretlen papot. Még mindig a kísérteties, fehér alakra gondolt. Amikor később a vihar erősödött, a gyerek szemére húzta a takarót, és mély álomba merült.

Amikor másnap megvirradt, a hegységek fölötti felhők szivárványszínben ragyogtak. Odakint, a falu szélén egy utazó kereskedő bukkant elő a reggeli ködből, és kedélyesen jó reggelt kívánt nekik.

Gonnoszuke hanyagul válaszolt, Iorit még mindig lefoglalták tegnap éjszakai gondolatai, szintén nem volt beszédes kedvében.

De a férfi megpróbált szóba elegyedni velük. – Toroku házában töltötték az éjszakát, ugye? Évek óta ismerem, derék emberek, ő és a felesége.

Mindössze egy horkantást sikerült kicsalnia Gonnoszukéból.

– Időről időre Kojagyú várába is ellátogatok – büszkélkedett a kereskedő. – Kimura Szukekuró sok szívességet tett nekem.

Újabb horkantás hallatszott.

– Nyilván az asszonyok Kója-hegyén jártak. Gondolom, most magára a Kója-hegyre mennek. Pont a legmegfelelőbb időszak. A hó eltűnt, az utakat megjavították. Kényelmesen áthaladhatnak az Amami- és Kiimi-hágókon, és Hasimotóban vagy Kamuróban tölthetik az éjszakát…

Gonnoszukét gyanakvóvá tette, mennyire érdekli az idegent úti céljuk. – Mivel foglalkozik? – kérdezte.

– Fonott kötelet árulok – mutatta a férfi a hátán lévő kis batyut. – A kötelet laposan font gyapjúból készítik, nemrégiben találták csak föl, de egyre népszerűbb.

– Értem – bólintott Gonnoszuke.

– Toroku sokat segített nekem, amikor a Kongódzsiban a hívőknek mesélt a kötelemről. Ami azt illeti, úgy terveztem, hogy múlt éjszaka nála alszom, de azt mondta, már van két vendége. Némileg csalódtam is. Amikor nála lakom, mindig jó szakéval itat – nevetett fel.

Gonnoszuke kicsit megnyugodott. Kérdéseket tett fel az útba eső helyekről, mivel a kereskedő meglehetősen jól ismerte a környéket. Mire az Amami-fennsíkra értek, már elég barátian beszélgettek.

– Hé, Szugizó!

Egy férfi érte utol őket futva, és csatlakozott hozzájuk.

– Miért hagytál így ott? Amami faluban vártalak. Azt mondtad, hogy megállsz.

– Elnézést, Genszuke – mondta Szugizó. – Beszédbe elegyedtem ezzel a két emberrel, és teljesen megfeledkeztem rólad. – Nevetve vakargatta a fejét.

Genszukéról, aki ugyanúgy volt öltözve, mint Szugizó, kiderült, hogy szintén kötélárus. Tovább haladtak és a két kereskedő üzletről beszélgetett.

Kisvártatva egy hozzávetőleg húsz láb mély vízmosáshoz értek. Szugizó hirtelen elhallgatott és lemutatott: – Ó, ez veszélyes.

Gonnoszuke megállt, és lenézett a vízmosásba. – Talán földrengés hasította, sok-sok évvel ezelőtt.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Azokon a rönkökön nem biztonságos átmenni. Nézze, néhány követ elmosott a víz azok közül, amelyek a hidat tartották. Meg kell csinálni, hogy a rönkök stabilak legyenek – aztán hozzátette: – meg kell csinálni a többi utazó kedvéért.

Gonnoszuke nézte, mint kuporodnak le a szikla szélére és kezdenek köveket, földet hordani a rönkök alá. Arra gondolt, hogy a két kereskedő jó sokat utazik, ezért ismeri jobban az utazás nehézségét, mint bárki más. De egy kicsit meg is lepődött. Szokatlan volt, hogy az ilyen emberek annyira törődjenek másokkal, hogy vegyék a fáradságot, és megjavítsanak egy hidat.

Iori nemigen gondolkodott a dolgon, törődésüktől megilletődve köveket gyűjtött, hogy segítsen nekik.

– Ez megteszi – mondta Genszuke. Rálépett a hídra, úgy döntött, biztonságos. – Én megyek elsőnek – szólt oda Gonnoszukénak. Széttárta karjait, hogy egyensúlyozzon, gyorsan átment a másik oldalra, majd intett a többieknek, hogy kövessék. Szugizó biztatására Gonnoszuke ment utána, s Iori követte. Még nem értek egészen a híd közepére, amikor meglepett kiáltás hagyta el ajkukat. Genszuke előttük lándzsát szegezett rájuk. Gonnoszuke visszanézett, és látta, hogy Szugizó kezében is lándzsa van. De honnan szedték a lándzsákat? – tűnődött Gonnoszuke. Káromkodott, dühösen ajkába harapott, és a helyzetet latolgatta.

A megdöbbent Iori Gonnoszukébe kapaszkodott, Gonnoszuke pedig átkarolta a fiút, és egy pillanatra behunyta szemét, a mennyek akaratára bízva életét.

– Rohadékok!

– Fogd be a szád! – kiáltott le a pap, feljebbről az útról, Genszuke mellől. Bal szeme fekete, duzzadt volt.

– Csak nyugodtan – csitította Gonnoszuke Iorit. Aztán visszakiáltott: – Szóval te vagy e támadás mögött. Hát jól vigyázzatok, átkozott banditák! Most rossz emberrel kezdtetek!

A pap hideg pillantást vetett Gonnoszukéra. – Tudjuk, hogy nem érdemes téged kirabolni. Hacsak ennyi eszed van, miért akarsz kém lenni?

– Te nevezel kémnek engem?!

– Tokugava-kutya! Dobd el azt a botot! Kulcsold össze hátul a kezed, és meg ne próbálkozz semmivel!

– Ah! – sóhajtott Gonnoszuke, mintha elpárolgott volna belőle a küzdeni akarás. – Nézzék, hibát követnek el, tévednek. Edóból jövök ugyan, de nem kém vagyok. Műszó Gonnoszukének hívnak, és sugyósa vagyok.

– Elég a hazugságból!

– Miből gondolják, hogy kém vagyok?

– A barátaink keletről időben figyelmeztettek minket, hogy vigyázzunk egy férfira, aki egy fiatal fiúval utazik. Talán nem az Avai Hódzsó nagyúr küldött?

– Nem.

– Dobd el a botot, és gyere velünk békésen.

– Sehová nem megyek.

– Akkor itt halsz meg!

Genszuke és Szugizó elölről és hátulról támadásra készen közeledtek.

Hogy Iori ne legyen útban, Gonnoszuke nagyot csapott a fiú hátára. Iori hatalmas visítással ugrott a vízmosás alját borító bokrok közé.

Gonnoszuke pedig hatalmas csatakiáltással Szugizó-ra vetette magát. Jó időzítés és némi hely szükséges ahhoz, hogy a lándzsa hatékony legyen. Szugizó karját kinyújtva előredöfött a fegyverével, de elhibázta a pillanatot. A penge a levegőt érte, és Szugizó hangos nyögéssel hátraesett, ahogy Gonnoszuke nekicsapódott. Amikor megpróbált fölemelkedni, Gonnoszuke öklével az arcába vágott. Szugizó fogát csikorgatta, de a hatás inkább nevetséges volt, mintsem fenyegető. Csupa vér volt már az arca. Gonnoszuke Szugizó fején megtámaszkodva felpattant, és a híd végéhez sietett.

Botját küzdelemre készen tartva kiáltott. – Várlak titeket, gyávák!

De még ki sem mondta, három kötél repült tekeredve a fű fölött. Az egyik végén egy kardvédő volt nehezéknek, a másikon egy rövid kard hüvelyében. Az egyik kötél Gonnoszuke karjára tekeredett, a másik a lábaira, a harmadik a nyakára. A következő pillanatban egy újabb kötél a botjára szállt.

Gonnoszuke mint a pókhálóban foglyul ejtett rovar küzdött, de nem soká. Vagy fél tucat ember futott elő a mögötte lévő fák közül. Mire végeztek, ő már tehetetlenül feküdt a földön. Jobban össze volt kötözve, mint egy szalmabála. A zömök pap kivételével foglyul ejtői mind kötélárusnak voltak öltözve.

– Nincsenek lovak? Nem akarok egész a Kudo-hegyig gyalogolni vele.

– Biztos bérelhetünk lovat Amami faluban.