KANNON KEGYELME

Ocú ült és hallgatta a tető hasadékán beszivárgó víz csöpögését. A szél bekorbácsolta az esőt az eresz alá, és a fatábláknak csapta. De ősz volt, és ki tudja, holnap talán tiszta, világos lesz az idő.

Aztán Oszugi jutott az eszébe. Vajon hogy bírja odakinn ezt a vihart, hideget, nedvességet? Öreg már. Talán nem éli meg a reggelt. De ha mégis, esetleg napok telhetnek el, mire megtalálják. Éhen halhat.

– Dzsótaró, ébredj! – szólalt meg halkan. Félt attól, hogy a fiú valami kegyetlent művelt, hiszen hallotta, amikor azt mondta a vénasszony pribékeinek, hogy megbüntette Oszugit, és valami hasonló megjegyzést tett a fogadóban is. A szíve mélyén pedig nem gonosz, gondolta. Ha őszinte vagyok vele, egyszer talán megért engem… Oda kell mennem hozzá.

Aztán arra gondolt, Dzsótaró biztos megharagszik. De mit tegyen? Kinyitotta az egyik táblát. Az eső fehérnek tűnt az ég sötétje előtt. Ocú feltűrte szoknyáját, a falról leemelt egy bambuszháncsból készült, hatalmas kalapot és a fejére kötötte. Aztán vállára vetette a jókora szalma esőköpenyt, szalmapapucsba bújt, és keresztülsietett a tetőről lezúduló esőfüggönyön.

A szentélyhez közeledve, ahova Mambei vitte, látta, hogy az oda vezető kőlépcsők vízeséssé változtak. Odafönn még erősebben fújt a szél, mint dühös kutyacsorda nyüszített a kriptomériák között. Hol lehet? – tűnődött Ocú és bekukkantott a szentélybe. Leszólt az alatta levő sötét üregbe is, de nem kapott választ.

Megkerülte az épületet, néhány percig álldogált. A szél úgy süvített át rajta, mint hatalmas hullámok a dühöngő tengeren. Csak fokozatosan jutott el a tudatáig a másik hang, melyet alig lehetett megkülönböztetni a vihar hangjától. Elhallgatott, majd újrakezdődött.

– Óóóóh! Valaki! Nincs itt senki?

– Anyó! – kiáltotta Ocú. – Anyó, hol vagy? – Mivel a szó szoros értelmében a szélbe kiáltotta szavait, hangja nem hallhatott messzire.

De valahogy az érzés maga messzebbre eljutott. – Ó, van ott valaki, tudom… Ments meg, itt vagyok, segítség! Ocú kihallotta a kétségbeesést a hangfoszlányokból.

– Hol vagy? – visította rekedten. – Anyó, hol vagy? – Teljesen hátrafutott a szentély mögé, megállt egy pillanatra, majd ismét körbefutott. Szinte véletlenül pillantotta meg, alig húsz lépésnyire a belső szentélyhez vezető meredek ösvény aljának közelében a medvebarlangszerű nyílást. Közelebb lépett, és most már biztos volt benne, hogy a vénasszony hangja belülről jön. A bejáratnál megállt és az azt eltorlaszoló hatalmas kövekre meredt.

– Ki az? Ki van ott? Kannon jött le emberi alakban? Minden nap imádkozom hozzá. Szánj meg! Ments meg egy szegény vénasszonyt, akit egy bandita csapdába csalt! – Oszugi most már hisztérikusan könyörgött, félig sírt, félig kérlelt, az élet és halál közti sötét átmenetben megjelent előtte a szánalommal teli Kannon képe és lázasan imádkozott hozzá, hogy tovább élhessen.

– Milyen boldog is vagyok! – sírt megrészegülve. – Kannon, aki csupa könyörület, látta szívem jóságát és megszánt. Eljött, hogy megmentsen engem. Hatalmas szánalom, hatalmas könyörület! Üdv Kannon Boddhi-szatvának! Üdv a… – hirtelen elhallgatott, talán úgy vélte ennyi is elég, hisz teljesen természetes, hogy szükség esetén Kannon valamilyen formában a segítségére siet.

Elvégre kitűnő család feje. és jó anya! Oszugi egyenes és hibátlan embernek tartotta magát. Hisz bármit is tett, erkölcsileg természetes és helyes volt. De amikor megérezte, hogy bárki is legyen a barlang előtt, nem jelenés, hanem valódi, élő személy, elernyedt és ahogy elernyedt, elájult.

Ocú nem sejtette, miért maradt hirtelen abba Oszugi kiáltozása. Teljesen magán kívül volt. Valahogy meg kell tisztítani a barlang bejáratát! Még jobban erőlködött, s közben a kalapot tartó szalag meglazult, és a kalap Ocú fekete fürtjeivel együtt vadul csapkodott a szélben. Ocú egyszerűen nem is értette, hogy volt képes Dzsótaró egymaga idehurcolni a köveket. Húzott, tolt, teste egész erejét beleadta, de hiába. Kimerült az erőfeszítéstől, szinte gyűlölte Dzsótarót, és a kezdeti megkönnyebbülés, amit akkor érzett, amikor megtalálta Oszugit, növekvő aggodalomnak adta át helyét.

– Tarts ki, anyó, még egy kicsit, majd kihozlak! – És bár ajkait a sziklák közötti réshez szorította, nem kapott választ.

Lassacskán kivette a halk, erőtlen kántálást.

Vagy ha emberevő ördögökkel.
Vérszomjas sárkányokkal, démonokkal találkozik,
Kannon erejére gondol
És rögtön nem merik bántani.
Ha vadállatok veszik körül
Félelmetes karmokkal, éles fogaikkal,
Kannon erejére gondol…

Oszugi Kannon szútráját szavalta. Csak a boddhiszatva hangja jutott el hozzá. Megnyugodott, kezét összeszorította, könnyek csorogtak végig az arcán, ajka remegett, miközben a szent szavak csak úgy ömlöttek belőle.

Aztán különös érzés fogta el. Abbahagyta a kántálást, és próbált kikukucskálni a kövek közötti résen. – Ki az? – kiáltotta. – Kérdezlek, ki vagy?

A szél letépte Ocú esőköpenyét. A lány zavartan, kimerülten, sárral borítva hajolt le. – Jól vagy, anyó? Ocú vagyok.

– Mit mondtál? – hangzott a gyanakvó kérdés.

– Azt mondtam, Ocú vagyok.

– Értem. – Hosszú, halálos csend támadt a következő, hitetlenkedő kérdés előtt. – Hogy érted azt, hogy Ocú vagy?

Ez volt az a pillanat, amikor a sokk első hulláma elérte Oszugit, és durván szétszórta kegyes gondolatait. – Miért jöttél ide? Ó, tudom már! Azt az ördögi Dzsótarót keresed.

– Nem, azért jöttem, hogy megmentsem, anyó. Felejtse el a múltat. Emlékszem, milyen jó volt hozzám, amikor kislány voltam. Aztán ellenem fordult, és megpróbált ártani nekem. De nem hibáztatom érte. Bevallom, nagyon akaratos voltam.

– Ó, hát kinyílt végre a szemed! Látod már gonoszságod! így van? Azt mondod, szeretnél visszatérni a Hon’iden-családba Matahacsi feleségeként?

– Ó, azt nem – mondta Ocú gyorsan.

– Hát akkor mért jöttél ide?

– Annyira sajnáltam, hogy nem bírtam elviselni.

– Most pedig le akarsz kötelezni. Ebben mesterkedsz, ugye?

Ocú túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy akár egy szót is szóljon.

– Ki kért, hogy megmentsél? Én ugyan nem! És nincs szükségem a segítségedre! Ha azt hiszed, többé nem gyűlöllek azért, mert szívességet teszel nekem, nagyon tévedsz. Nem érdekel, milyen helyzetben vagyok, inkább meghalok, mintsem elveszítsem büszkeségem.

– De anyó, hogyan várhatja tőlem, hogy valakit a maga korában ilyen szörnyű helyen hagyjak?

– Na tessék, csupa kedvesség! Milyen szépen beszélsz! Vagy azt hiszed, nem tudom, miben mesterkedtek te meg Dzsótaró? Ti ketten terveltétek ki, hogy ebbe a barlangba zártok, és gúnyt űztök belőlem. De meglakoltok érte, ha kijutok innen, ebben biztos lehetsz.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljön a nap, amikor megérti, hogyan is érzek. De különben is, nem maradhat odabenn, még megbetegszik!

– Elég ebből az ostobaságból!

Ocú felállt, és az akadályt, amelyet nem volt képes erővel elmozdítani, könnyei mintha elsöpörték volna. Miután a legfelső kő a földre gurult, meglepetésére sikerült az alatta levőt is arrébb gurítani.

De nem egyedül Ocú könnyei nyitották ki a barlangot. Oszugi belülről tolta a köveket. Vérvörös arccal bukkant elő. Ocú dülöngélt a kimerültségtől, de felkiáltott örömében. Ám Oszugi, ahogy kijutott a szabadba, megragadta a lány gallérját. Olyan hevesen támadott, hogy úgy tűnt, mintha csak azért akart volna életben maradni, hogy jótevőjét bánthassa.

– Ó, jaj, mit csinál?

– Fogd be a szád!

– Mi-mi-miért?

– Mégis mit gondoltál? – kérdezte Oszugi, és egy őrült dühével a földre teperte Ocút.

A lány megbénult a rémülettől.

– Rajta, menjünk! – horkantott Oszugi és az ázott földön maga után ráncigálta a lányt.

Ocú összekulcsolta a kezét: – Kérem, kérem, büntessen meg, de nem maradhat idekint, ebben az esőben.

– Miféle butaság ez, hát nem szégyelled magad? Hát azt hiszed, elérheted, hogy megsajnáljalak?

– Nem futok el. Jaj, ez fáj!

– Hát persze hogy fáj!

– Engedjen el… – Ocút hirtelen elfogta az erő, kitépte magát és felpattant.

– Még mit nem! – Oszugi azon nyomban újra támadott. Belemarkolt Ocú hajába. Ocú fehér arca az ég felé fordult. Eső csurgott végig rajta. A lány behunyta a szemét.

– Te csavargó! Mit szenvedtem miattad annyi éven keresztül! – Ahányszor Ocú kinyitotta száját, hogy megszólaljon, vagy megpróbált kiszabadulni, a vénasszony gonoszul rántott a haján. Anélkül, hogy elengedte volna, a földre rántotta Ocút és belerúgott. Aztán rémület jelent meg az arcán. Elengedte Ocú haját.

– Ó, mit is tettem? – nyögött megrökönyödve. – Ocú! – szólalt meg idegesen és lenézett a lábánál fekvő mozdulatlan testre. – Ocú! – lehajolt, feszülten nézte az eső áztatta arcot. Olyan hűvös volt az érintése, mint egy döglött halé. Amennyire meg tudta ítélni, a lány nem lélegzett.

– Meg… meghalt.

Oszugi megdöbbent. Bármennyire is nem volt képes megbocsátani Ocúnak, nem állt szándékában megölni. Nyöszörögve kiegyenesedett, hátrálni kezdett, aztán fokozatosan megnyugodott és kisvártatva ezt mondta: – Azt hiszem, nincs mást tennem, segítségért kell mennem. – Elindult, habozott, majd megfordult és visszament. Karjaiba vette Ocú hideg testét, és bevitte a barlangba.

Bár a bejárat kicsiny volt, odabenn a barlang tágas. Az egyik fal mellett volt egy hely, ahol a távoli múltban az Utat kereső, vallásos zarándokok órákig ültek és meditáltak.

Amikor az eső elállt, Oszugi a bejárathoz ment, és épp ki akart kúszni, amikor ismét elkezdődött a felhőszakadás. A barlang szájánál felgyűlt az alázuhanó víz, és csaknem a barlang közepéig csordult. Nemsokára megvirrad, gondolta Oszugi beletörődőn. Lekuporodott, és várta, hogy elálljon a vihar.

Lassan tudatosulni kezdett benne, hogy Ocú teste mellette fekszik a teljes sötétségben. Olyan érzése volt, mintha a jeges, szürke arc vádlón meredne rá. Eleinte nyugtatgatta magát. – Bármi történjék is, előre meg van írva – mondta. – Foglald el helyed a Paradicsomban most született Buddhaként, s ne táplálj haragot ellenem! – De kisvártatva a félelem és a saját szörnyű felelősségének érzése arra késztette, hogy a vallásban keressen menedéket. Behunyta a szemét, s rákezdett egy szútrára. Teltek az órák. Amikor végre elhallgatott és kinyitotta szemét, madárdalt hallott. Nem fújt a szél, az eső elállt. A barlang száján keresztül arany napkorong meredt rá, friss, fehér sugarak táncoltak odalent a durva talajon.

– Hát ez meg mi? – szólalt meg Oszugi hangosan. Miközben felállt, pillantása a feliratra esett, amelyet egy ismeretlen kéz vésett a barlang falára.

Megállt előtte és elolvasta: „Az 1544-ik évben tizenhat éves fiamat, akinek neve Móri Kinszaku volt, elküldtem, hogy harcoljon a Tendzsinzan vára melletti ütközetben, Uragami nagyúr oldalán. Azóta sem láttam. Gyászom miatt bejártam a Buddhának szentelt különböző helyeket. Ezennel elhelyezem ebben a barlangban Kannon Boddhiszatva egy képét. Imádkozom, hogy ez, és egy anya könnyei megoltalmazzák Kinszakut jövőbeli életében. Ha később bárki erre járna, könyörgök, hívja Buddha nevét. Ez a huszonegyedik év Kinszaku halála óta. Adományozó: Kinszaku anyja Aita faluból.”

Helyenként nehéz volt elolvasni a megkopott írásjeleket. Csaknem hetven év telt el azóta, hogy a közeli falvakat, Szanumót, Aitát, Kacutát megtámadta az Amakó család, és Uragami nagyurat elűzték várából. Egy gyerekkori emlék, amely soha nem törlődött ki Oszugi emlékezetéből, most a felszínre tört. Szinte látta maga előtt az ég felé kanyargó, fekete füstöt. A mezőkön, mellékutakon még napok múlva is emberek és lovak holttestei hevertek. A csata csaknem a parasztok házáig ért.

Oszugit kínzó fájdalom fogta el, ahogy a fiú anyjára gondolt, bánatára, vándorlására, imáira és felajánlásaira. – Szörnyű lehetett számára – gondolta. Letérdelt, összekulcsolta kezét.

– Dicsőség Amida Buddhának! Dicsőség Amida Buddhának…

Zokogni kezdett. Könnyek hulltak kezére, de csak miután jól kisírta magát, tisztult ki agya annyira, hogy Ocú-val törődjön. A lány arca hideg volt, és a reggeli fényben sem látszott rajta az élet nyoma.

– Bocsáss meg, Ocú! Gonosz voltam, rettenetes. Kérlek! Bocsáss meg, kérlek! – Oszugi arca eltorzult a bűnbánattól. Felemelte Ocú testét, gyengéden magához ölelte. – Rémisztő… Rémisztő. Megvakított az anyai szeretet. A saját fiam iránti rajongásból egy másik nő ördöge lettem. Neked is volt anyád, s ha ismert volna engem, ha látott volna… Mint valami gonosz démon… biztos voltam benne, hogy igazam van, de mások szemében gonosz szörnyeteg lehettem.

A szavak mintha megtöltötték volna a barlangot, úgy visszhangoztak fülében. Nem volt ott senki rajta kívül, aki lássa, aki hallja. Az éjszaka sötétje Buddha bölcsességének fényévé vált.

– Milyen jó voltál, Ocú! Mennyi éven át kínzott ez a vén bolond, ám soha nem viszonoztad gyűlöletem. Mindennek ellenére is megpróbáltál megmenteni… Most már látom, félreértettelek. Szíved minden jóságát ördöginek láttam. Szívességed gyűlölettel viszonoztam. Köd ült az agyamon. Ó, bocsáss meg, Ocú!

Nyirkos arcát Ocúéhoz szorította. – Bárcsak a fiam lenne olyan édes és jó, mint te… Nyisd ki a szemed újra! Lásd, hogy bocsánatért könyörgök! Nyisd ki a szád és becsmérelj! Rászolgáltam. Ó! Ocú… bocsáss meg!

Miközben a lány arcára meredt, és keserű könnyeket sírt, lelki szemei előtt látta magát; milyennek tűnhetett azokon a szörnyű alkalmakkor, amikor Ocúval találkozott. Összeszorította szívét a felismerés, milyen gonosz is volt. Újra és újra mormolta: – Bocsáss meg… bocsáss meg… – Még az is megfordult a fejében, nem volna-e helyénvaló, addig ülni itt, amíg nem csatlakozik a lányhoz a halálban. – Nem! – tört ki belőle az elhatározás. – Talán nem halt meg! Ha megpróbálom, talán vissza tudom hozni az életbe, hisz fiatal még. Előtte az élet!

Gyengéden lefektette Ocút a földre, és kimászott a barlangból a vakító napfénybe. Behunyta a szemét, kezét szájához emelte: – Hé, emberek, ti falusiak, gyertek ide, segítsetek – kinyitotta szemét, kiáltozva rohant néhány lépést.

Mozgás látszott a kriptoméria-ligetben, majd kiáltás hallatszott: – Ott van! Úgy látom, semmi baja!

A Hon’iden-család vagy tíz tagja bukkant elő a ligetből. Miután a Dzsótaróval való küzdelem véres túlélője előző éjjel beszámolt a történtekről, kutató csapatot szerveztek és a sűrű eső ellenére azonnal elindultak. Még mindig esőköpenyt viseltek, s elcsigázottnak tűntek.

– Biztonságban van! – lelkendezett az első férfi, aki Oszugihoz ért. Köré gyűltek, arcukon hihetetlen megkönnyebbülés tükröződött.

– Ne miattam aggódjatok! – utasította őket Oszugi. – Menjetek be, nézzétek meg, lehet-e valamit tenni azért a lányért a barlangban. Órák óta eszméletlen. Ha nem adunk neki hamarosan valami gyógyszert…- fojtott volt a hangja. Szinte önkívületben mutatott a barlang bejárata felé. Talán Gón bácsi halála óta nem sírt ilyen keserű könnyekkel.