AZ ÖRDÖG SZOLGÁJA

A micuminei kutyák vad fajta. Állítólag vagy ezer évvel ezelőtt keresztezték a koreai bevándorlók által hozott kutyákat a Csicsibu-hegység vad kutyáival. Alig egy lépés választotta el őket attól, hogy vadállatok legyenek, amilyenek szabadon éltek a hegyoldalban, s farkasokként vadásztak a környék állataira. De mivel az istenség küldöncének tekintették és az istenség „szolgáinak” nevezték őket, a hívők gyakran vittek haza talizmánként ilyen kutyákat ábrázoló nyomatokat vagy faragványokat.

A Muszasit követő férfival lévő fekete kutya akkora volt, mint egy fél borjú.

Amikor Muszasi belépett a Kannon'inbe, a férfi megfordult. – Erre – intett szabad kezével.

A kutya morgott, pórázát rángatta, egy vastag kötéldarabot, majd szaglászni kezdett.

– Csönd, Kuro, hallgass – csapott a férfi a pórázzal a kutya hátára.

A férfi ötven körül járhatott. Nem túl nagydarab, de jó felépítésű és úgy tűnt, akárcsak kutyája, ő sem szelíd. De igen jól öltözött volt. Kimonója akár mint egy pap ruhája, vagy egy szamuráj ünnepi viselete. Hozzá keskeny lapos obit és kenderhakamát viselt. Gyékényszandálján, amilyet a férfiak ünnepekkor viselnek, új zsinórok voltak.

– Baiken? – A nő nem lépett közelebb, illő távolságot tartott a kutyától.

– Feküdj – parancsolta Baiken, és keményen a kutya fejére koppantott. – Örülök, hogy észrevetted, Okó.

– Szóval, ő az.

– Nem kétséges.

Egy pillanatig némán nézték a felhők fölött felbukkanó csillagokat. Bár hallották a szent tánc zenéjét, nem jutott el igazán tudatukig.

– Mit tegyünk?- kérdezte az asszony.

– Kigondolok valamit.

– Nem hagyhatjuk ki ezt a lehetőséget!

Okó várakozásteljesen pillantott Baikenre.

– Tódzsi otthon van? – kérdezte a férfi.

– Igen. Berúgott az ünnepi szakétól és elaludt.

– Ébreszd fel!

– És te?

– Még dolgom van. Miután végeztem, megkereslek.

Ahogy kiért a szentély főkapuján, Okó futni kezdett.

A húsz-harminc ház java része emléktárgybolt vagy teaház volt, de akadt néhány kisebb étkezde is, melyekből kihallatszott a mulatozók kedélyes hangja. Okó belépett egy kunyhóba, amelynek ereszéről a következő tábla függött: „Pihenőház”. A földpadlójú szobában az egyik zsámolyon fiatal szolgálólány szundikált.

– Még alszik? – kérdezte Okó.

A lány szidástól tartva hevesen rázta fejét.

– Nem rád gondolok, a férjemre.

– Ja igen, még alszik.

Okó rosszallóan ciccegett. Javában tart az ünnep, ő meg alszik. Ez az egyetlen hely, amely nincs tele vendéggel.

Az ajtó mellett egy férfi és egy vénasszony rizst és babot főzött a földbe rakott kemencén. A lángok vidáman táncoltak. Ez volt az egyetlen vidám dolog ebben a lehangoló szobában.

A fal melletti padon egy férfi aludt. Okó mellé lépett, megveregette a vállát. – Kelj föl! Nyisd ki a szemed a változatosság kedvéért!

– He? – morogta a férfi, és félig felemelkedett.

– Jaj! – tört ki az asszonyból. Hátrált, aztán felnevetett. – Elnézést, azt hittem, a férjem.

Gyékénydarab hullott a földre. A tágra nyílt, kérdő tekintetű, kerek képű ifjú fölvette, arcára húzta és ismét elnyújtózott. Feje fapárnán nyugodott, szandálja csupa sár volt. A mellette levő asztalon egy tálcán üres rizsestál hevert. A falnál csomagja, szalmakalapja és botja.

– Gondolom, kuncsaft – fordult Okó vissza a lányhoz.

– Igen, azt mondta kora reggel föl akar menni a belső szentélyhez, és megkérdezte, szunyókálhatna-e itt.

– Hol van Tódzsi?

– Itt vagyok, te bolond – hallatszott férje hangja egy szakadt sódzsi mögül. A férfi a szomszéd szobában feküdt, mindössze egyik lába lógott be a boltba. Duzzogva kérdezte: – Miért vagy úgy oda, ha szundikálok egy kicsit? Különben is, hol voltál mostanáig, ahelyett hogy az üzlettel törődtél volna?

Az eltelt évek sok szempontból jobban elbántak Okóval, mint Tódzsival. Hová tűnt már fiatalabb éveinek bája? Az Oinu Teaház vezetésében neki kellett elvégezni a férfimunkát is lusta párja helyett, mivel Tódzsi vadászott ugyan télen egy keveset, de mást nemigen csinált. Miután Muszasi felgyújtotta a Vada-hágóban lévő rejtekhelyüket trükkös szobájával együtt, banditáik mind cserben hagyták őket.

Tódzsi véres szeme kezdett lassan kitisztulni. A hordóban lévő vízre pillantott. Feltápászkodott, odament és kortyolt belőle egy merítőkanálnyit.

Okó egy padra hajolva, a válla fölött pillantott a férfira. – Az sem érdekel, ha ünnep van. Itt az ideje, hogy megtanuld, mikor hagyd abba az ivást. Szerencséd van, hogy nem futottál egy kardba, míg elvoltál. Mindig mondom, hogy jobban vigyázz magadra.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Nem tudtad, hogy Muszasi itt van az ünnepen?

– Muszasi? Mijamoto… Muszasi? – Tódzsi azonnal felébredt. – Komolyan beszélsz? Azonnal rejtőzzünk el!

– Másra se gondolsz, mint a rejtőzésre?

– Nem akarom, hogy újra úgy járjunk, mit a Vada-hágónál.

– Gyáva! Hát nem akarsz törleszteni? Nemcsak azért, amit akkor tett, hanem azért is, amit a Josioka-iskolával művelt? Én igen, pedig én csak nő vagyok.

– Igen, de ne felejtsd el, hogy akkor rengetegen segítettek nekünk, most pedig csak ketten vagyunk. – Tódzsi nem volt ott Icsidzsódzsiban, de hallott arról, hogyan harcolt Muszasi, és nem táplált magában illúziókat, ki járna pórul, ha ők ketten ismét összefutnának.

Okó közelebb sompolygott férjéhez. – Ebben tévedsz. Van még valaki. Valaki, aki ugyanúgy gyűlöli Muszasit, ahogyan te.

Tódzsi tudta, hogy Baikenre gondol, akivel akkor ismerkedtek össze, amikor vándorlásuk során eljutottak Micuminébe.

Miután nem voltak már nagy csaták, a hullarablás nem volt tovább kifizetődő, ezért Baiken kovácsműhelyt nyitott Igában. De kiűzték, amikor Tódó nagyúr megerősítette a rendet a tartományban. Baiken elhatározta, hogy Edóban próbál szerencsét. Ezért szélnek eresztette bandáját, majd egy barátja ajánlására éjjeliőr lett a templom kincsesházában.

A Muszasino- és Kai-tartományok közötti hegyvidék még mindig tele volt banditákkal. A templom vénei tűzzel akartak a tűz ellen küzdeni, amikor felfogadták Baikent, hogy ő őrizze a kincsesházat, amely tele volt értékes kegytárgyakkal és adományozott készpénzzel. Baiken belülről ismerte a banditák szokásait, azonkívül a láncos, golyós sarló elismert szakértője volt. Mint a Jaegaki-iskola alapítója, még valamelyik daimió figyelmét is felkelthette volna, ha nem Csudzsikaze Temma testvére. Évekkel korábban ők ketten rettegésben tartották az Ibuki-hegység és a Jasugava körzet közti területet. Baiken számára mit sem jelentett az idők változása. Úgy érezte, összes nehézsége akkor kezdődött, amikor Takezó megölte Temmát.

Okó réges-rég elmondta Baikennek, hogy mi bajuk van Muszasival. Még el is túlozta bánatát, hogy megerősítse barátságát a férfival. Az pedig homlokát ráncolva mindössze ennyit felelt: – Eljön még az idő…

Gyorsan elmesélte Tódzsinak, mint pillantotta meg Muszasit a teaházból, majd elveszítette a tömegben. Később az ösztöne azt súgta, menjen a Kannon’inbe, s éppen akkor érkezett, amikor Muszasi meg Iori az egyik külső szentély felé indultak. Azonnal értesítette Baikent.

– Szóval így állunk – bólintott Tódzsi, bátorságot merítve a tényből, hogy megbízható szövetséges áll mögöttük. Tudta, hogy Baiken kedvenc fegyverével, a szentély legutóbbi versenyén minden vívót legyőzött. Ha ő támad Muszasira, jó esélye lehet a győzelemre. – Mit mondott, amikor szóltál neki?

– Idejön, mihelyt végzett a körútjával.

– Muszasi nem bolond. Ha nem vagyunk óvatosak… – Tódzsi megborzongott és felmordult. Okó követte pillantását. A padon alvó férfira nézett. – Ki ez? – kérdezte Tódzsi.

– Csak egy vendég – felelte Okó.

– Ébreszd fel és küldd el innét!

Okó a szolgálólányt bízta meg a feladattal, aki a túloldali sarokba ment és addig rázta a férfit, míg az fel nem ébredt.

– Kifele! Zárunk – mondta a lány mogorván.

A férfi felállt, nyújtózkodott: – Jót szundikáltam – magában elmosolyodott. Nagy szemével szaporán pislogott. Gyorsan, de finoman mozgott, válla köré tekerte a gyékényt, fejébe nyomta szalmakalapját, fölvette zsákját. Hóna alá kapta a botot. – Nagyon köszönöm – mondta, meghajolt és gyorsan kilépett.

Ruhája és kiejtése alapján Okó úgy vélte, nem a helyi földművesek közé tartozik, de azért elég ártatlannak tűnt. – Fura fickó. Vajon kifizette a számlát?

Okó és Tódzsi rendbe tették a boltot és fölrakták a redőnyöket, mire Baiken Kuróval megérkezett.

– Örülök, hogy látom. Menjünk a hátsó szobába – fogadta Tódzsi.

Baiken szótlanul levette szandálját, és követte őket. A kutya ételmaradékok után kutatott. A hátsó szoba lerobbant könyöklő volt, durva vakolattal a falakon. De a boltban senki nem hallotta, amit itt beszéltek.

Meggyújtották a lámpát. – Este a táncszínpad előtt kihallgattam Muszasit. Azt mondta a fiúnak, holnap reggel a belső szentélybe mennek – szólalt meg Baiken. – Később elmentem a Kannon'inbe, ellenőrizni.

Mind Okó, mind Tódzsi nyeltek egyet, és kinéztek az ablakon. A csúcs, amelyen a belső szentély állt, komoran rajzolódott ki a fekete égbolt előtt.

Baiken is tudta, kivel kezdenek, ezért gondosan eltervezte a támadást, és erősítést is szerzett. A kincsesház két lándzsás szerzetes őre vállalta, hogy segít nekik, és előre megy. Aztán volt egy ismerősük a Josioka-iskolából, aki egy kis dódzsót vezetett a szentélyben. Baiken úgy becsülte, körülbelül tíz útonállót is mozgósíthat. Még Igából ismerte őket, most pedig a körzetben működnek. Tódzsi hozza a muskétáját, Baiken pedig láncos, golyós sarlóját.

– Máris ennyit intézett? – kérdezte Tódzsi hitetlenkedve.

Baiken válaszul mindössze elvigyorodott.

Sűrű köd rejtette szem elől a völgy fölött függő keskeny holdszeletet. A hatalmas csúcs aludt még, a folyó csobogása, moraja csak még mélyebbé tette a csendet. Egy csoport sötét alak gyűlt össze a koszaruzavai hídon.

– Tódzsi – suttogta Baiken rekedten.

– Jelen.

– Vigyázz, hogy száraz maradjon a gyújtózsinór.

A szedett-vedett társaságban feltűnő volt a két lándzsás szerzetes, akik harcra készen máris feltűzték szoknyáikat. A többiek a lehető legkülönbözőbb módon voltak öltözve, de mind úgy, hogy fürgén mozoghassanak.

– Mindenki itt van?

– Igen.

– Hányan vagyunk összesen?

Számolni kezdtek. – Tizenhárman.

– Helyes – bólintott Baiken.

Elismételte utasításait, a többiek pedig bólogatva, csöndben hallgatták. Aztán egy jelre szétszaladtak, belevesztek a ködbe az út mentén. A híd végén mérföldkő állt a következő felirattal: Hatezer méter a belső szentélyig-

Amikor a híd ismét kiürült, jókora majomcsapat bukkant elő rejtekhelyéről. Leugráltak az ágakról, felmásztak az indákon, ellepték az utat. Felfutottak a hídra, alámásztak, köveket hajigáltak a szakadékba. A köd pedig együtt játszott velük, mintha csak bátorítaná bolondozásukat. Ha felbukkan a jelenetnél egy taoista halhatatlan és hívja őket, talán mindannyian felhőkké válnak, és elrepülnek vele a mennybe.

Egy kutya ugatása visszhangzott a hegységben. A majmok eltűntek, akár a szömörcefa levelei szóródnak szét az őszi szél előtt.

Kuro jelent meg, maga után vonszolva Okót. A kutya valahogy elszabadult, s bár Okónak végül sikerült elkapni a pórázt, nem volt képes visszavezetni az állatot. Az asszony tudta, Tódzsi nem akarja, hogy a kutya ott legyen és zajt csináljon, de gondolta, jobb lesz, ha hagyja, hogy fölmenjen a belső szentélyhez.

Mikor a folyamatosan mozgó köd végül mint a puha hó kezdett megállapodni a völgyekben, a Micumine három csúcsa és a Muszasino és Kai közti kisebb hegyek teljes nagyságukban rajzolódtak ki az égbolton. A kanyargós út fehéren ragyogott, madarak borzolták tollaikat és üdvözölték a hajnalt.

– Nem értem – állt meg tűnődve Iori.

– Mit? – kérdezte Muszasi.

– Világosodik, de nem látom a napot.

– Először is azért, mert nyugat felé nézel.

– Ó – Iori felületes pillantást vetett a távoli csúcsok mögött eltűnő holdra.

– Iori, úgy látom, jó néhány barátod él itt a hegyekben.

– Hol?

– Ott – nevetett Muszasi, és az anyjuk köré gyűlő kis-majmok felé mutatott.

– Bárcsak közéjük tartoznék!

– Miért?

– Nekik legalább van anyjuk.

Csendben tették meg az út egy meredek részét, majd egy viszonylag sík területre értek. Muszasinak feltűnt, hogy jó néhány láb taposta le nemrégiben a füvet.

Még egy ideig kanyarogva haladtak felfelé, míg egy sík területre értek, amelyik kelet felé nézett.

– Nézze! – pillantott hátra Muszasi felé Iori. – Fölkel a nap! – kiáltotta.

– Na, lám.

Az alattuk lévő felhőtengerből szigetként emelkedett ki a Kai- és a Kózuke-hegység. Iori összezárt lábakkal, oldalához szorított kézzel, összeszorított szájjal mozdulatlanul állt. Elragadtatva nézte a hatalmas aranykorongot, mintha a Nap gyermekének képzelné magát. – Ő Amateraszu Ómnikami – tört ki belőle hangosan. – Ugye? – Muszasira pillantott megerősítésül.

– Így van.

A fiú a feje fölé emelte karját, megszűrte ujjain keresztül a ragyogó fényt. – A vérem! – kiáltotta. – Ugyanolyan színű, mint a Nap vére. – Tapsolt, ahogy a szentély előtt illik az istenségnek. Csöndesen meghajolt. A majmoknak van anyjuk, nekem nincs, gondolta. De nekem itt van ez az isten. Az meg nekik nincs.

A felismerés örömmel töltötte el. Könnyek öntötték el a szemét, és úgy vélte, a felhőkön túlról a Szent Táncok zenéjét hallja. Dobok pufogtak fülében, míg ezt jól kiegészítve, a fuvolák Ivato táncának dallamát játszották. Lába ritmusra mozdult, karja kecsesen lendült. Ajkán kitódultak az előző este megtanult szavak.

A katalpaíj…
Minden ránk köszöntő tavasszal,
Ó, bárcsak látnám
A milliárdnyi isten táncát,
Ó, bárcsak látnám láncukat.

Hirtelen rádöbbent, hogy Muszasi előrement. Abbahagyta a táncot és utánarohant. A szürkület alig hatolt be az erdőbe, ahova jutottak. Itt, a belső szentélyhez vezető úton, a kriptomeria-fák nagyjából mind egyforma magasak és igen vastagok voltak. Pici fehér virágok nőttek a fák törzsére tapadó vastag páfrányon, Iori sejtette, hogy a fák nagyon öregek, talán ötszáz vagy esetleg ezerévesek is lehetnek. Szinte vágyat érzett, hogy meghajoljon előttük. Itt-ott egy-egy fényes, erős jávorfát pillantott meg. Alacsony bambusz nőtt az útra úgy, hogy helyenként ösvénnyé szűkült.

Aztán, minden figyelmeztetés nélkül, a föld mintha megremegett volna lábuk alatt. A mennydörgésszerű hangot velőtrázó sikoly és visszhangok zuhataga követte, Iori fülére tapasztotta kezét és a bambuszba vetette magát.

– Iori, feküdj! – parancsolta Muszasi egy jókora fa árnyékából. – Ne mozdulj akkor sem, ha rád taposnak!

A mogorva félhomály mintha megtelt volna lándzsákkal és kardokkal. A sikoly miatt a támadók először azt hitték, a golyó célba talált. Ám senkit sem láttak. Miután nem értették, mi történt, megdermedtek.

És a pillantások, mezítelen kardok mind Iorira meredtek. Halálos csend következett, végül a kíváncsiság úrrá lett a gyereken. Lassan felemelte fejét a bambusz fölé. Mindössze néhány lábnyira tőle egy fa mögül kibukkanó kard pengéjén csillogott a napvilág.

Iori teljesen elvesztette önuralmát. Teli torokból felkiáltott: – Szenszei, valaki rejtőzködik ott! – s miközben felkiáltott fel is ugrott és rohant, hogy biztonságban legyen.

A kard kibukkant az árnyékból és mint egy démon függött a feje fölött. De csak egy pillanatig. Muszasi tőre egyenesen a vívó feje felé röppent, és a homlokában állt meg.

– Jaaah!

Az egyik szerzetes lándzsájával Muszasira támadt. Muszasi elkapta a lándzsát, és egyik kezével keményen megmarkolta.

Újabb halálsikoly harsant, úgy, mintha a haldokló férfi szája tele volna kövekkel. Lehet, hogy támadói egymás közt harcolnak? – tűnődött Muszasi. Közben a másik szerzetes célba vette lándzsájával és rávetette magát. Muszasi ezt a lándzsát is elkapta és a jobb karja alá szorította.

– Most támadjatok! – kiáltott föl az egyik szerzetes –, mivel Muszasi mindkét karja le van foglalva.

Muszasi pedig sztentori hangon üvöltött rájuk: – Kik vagytok? Azonnal mondjátok meg, különben feltételezem, hogy mindannyian ellenségek. Szégyen vérrel szennyezni ezt a szent földet, de nem lesz más választásom!

Megpördítette a lándzsákat, hogy a két szerzetes különböző irányokba elrepült, kirántotta kardját, és mielőtt befejezte volna a pörgést, levágta egyiküket. Újra megperdült, és három további pengét pillantott meg a keskeny ösvény mentén. Anélkül, hogy megállt volna, fenyegetően feléjük mozdult. Két további férfi bukkant elő és állt az első három mellé.

Muszasi továbbra is előrenyomult, ellenfelei pedig hátráltak. Közben a szeme sarkából megpillantotta a másik lándzsás szerzetest, aki visszaszerezve fegyverét Iorit üldözte. – Állj meg, te gazember! – De ahogy Muszasi felé fordult, hogy megmentse Iorit, a három férfi üvöltve támadott. Muszasi nekik esett. Mint két dühöngő hullám csaptak össze, de nem vízpára lövellt ki, hanem vér. Muszasi a tájfun sebességével perdült ellenfélről ellenfélre. Két vérfagyasztó sikoly, majd egy harmadik. Mint kivágott fák hullottak le, mindannyian középütt kettőbe vágva. Muszasi jobb kezében hosszú kardja volt, a balban a rövid.

A maradék kettő félelmében felkiáltva megfordult és futásnak eredt, Muszasi követte őket.

– Mégis, hová mentek? – kiáltotta, és rövid kardjával felnyitotta az egyik fejét. A kilövellő vér a szemébe fröccsent. Reflexszerűen az arcához emelte bal kezét és abban a pillanatban különös, fémes hangot hallott maga mögül.

Arra lendítette hosszú kardját, hogy hárítsa a támadást, de nem úgy sült el a dolog, ahogy képzelte. Amikor meglátta a markolat fölött a pengére tekeredő láncot és golyót, rémület töltötte el. Meglepték.

– Muszasi! – kiáltotta Baiken, s feszesebbre húzta a láncot. – Megismertél?

Muszasi egy pillanatig nézte, majd kitört belőle a felismerés: – Sisido Baiken a Szuzuka-hegyről!

– Így van. Temma bátyám hív téged a pokol völgyéből. Gondom lesz rá, hogy gyorsan odaérj.

Muszasi nem tudta kiszabadítani kardját. Baiken pedig lassan, feszesen tartva a láncot közelebb húzódott, hogy használhassa a borotvaéles sarlót. Muszasi a lehetőséget várta rövid kardjával, és közben megdöbbent a gondolattól, hogy ha mindössze hosszú kardjával harcolna, most teljesen védtelen lenne.

Baiken nyaka megdagadt, csaknem olyan vastag volt, mint a feje. A férfi éleset kiáltva nagyot rántott a láncon.

Muszasi tudta, hogy hibázott. A golyós, láncos sarló szokatlan fegyver volt ugyan, de ő ismerte. Évekkel ezelőtt csodálattal nézte, amikor először látta a félelmetes fegyvert Baiken feleségének kezében. De egy dolog látni, és más dolog tudni, hogyan küzdjön ellene.

Diadalittas, ördögi vigyor terpeszkedett Baiken arcán. Muszasi tudta, mindössze egyetlen dolgot tehet. El kell engednie hosszú kardját.

Baiken pedig vad kiáltással előrevetette magát, és Muszasi feje felé lendítette a sarlót. Egy hajszál választotta el. Muszasi horkantott, és elengedte a kardot. De alig húzta vissza ellenfele a sarlót, máris jött a golyó, csak úgy zúgott a levegőben. Aztán a sarló, a golyó, a sarló…

Amikor elhajolt a sarló elől, egyenesen a golyó útjába került. Nem tudott elég közel jutni ahhoz, hogy lesújtson. Kétségbeesetten tűnődött, meddig mehet ez így? Itt a vég? – gondolta. Tudatos volt a kérdés, de ahogy a nyomás fokozódott, egyre nehezebben uralkodott testén. Reakciói teljesen ösztönösek voltak. Nemcsak izmai, hanem bőre is ösztönösen harcolt. Oly teljessé vált a koncentrációja, hogy már az olajos izzadságcseppek sem jelentek meg. Testén minden szőrszál felállt.

Ahhoz már késő volt, hogy egy fa mögé ugorjon. Ha megpróbálná, feltehetőleg újabb fegyverbe rohanna.

Panaszos kis kiáltást hallott. Ó, Iori, gondolta. Oda akart nézni, de szíve mélyén lemondott a gyerekről.

– Halj meg, te rohadék! – harsant mögüle a kiáltás. Aztán: – Muszasi, mi tart ennyi ideig? Én elintézem a mögötted lévő patkányt!

Muszasi nem ismerte meg a hangot, de úgy döntött, elég, ha Baikenre koncentrál. Baiken számára az ellenfelétől való távolság volt a döntő tényező. Hatékonysága a lánc hosszától függött. Ha Muszasinak sikerül egy lábbal a lánc hatósugarán kívülre, vagy fordítva, közelebb jutnia, Baiken bajba kerül. Figyelnie kell arra, hogy Muszasinak egyik se sikerüljön.

Muszasi megcsodálta ellensége titkos technikáját és közben hirtelen rádöbbent, hogy a két kard alapelvét látja. A lánc hossza azonos, a golyó szolgál jobb kardként, a sarló a balként. – Hát, persze! – kiáltott fel diadalittasan. – Ez az! Ez hát a Jaegaki-iskola! – Most már bízott a győzelmében. Hátraugrott, hogy legalább öt láb távolság legyen kettőjük között. Jobb kezébe kapta kardját és egyenesen, nyílvesszőként repítette ellenfele felé.

Baiken villámgyorsan kifordította testét és a kard elzúgott mellette, egy közeli fa gyökerébe fúródva. De közben a lánc a testére tekeredett. Még kiáltani sem volt ideje, Muszasi teljes súlyával máris nekicsapódott. Baikennek sikerült még kardja markolatára tennie kezét, de Muszasi keményen a csuklójára csapott. Ugyanazt a mozdulatot folytatva ő rántotta ki a fegyvert, és mint a fát kettévágó villám hasította fel Baikent.

Milyen kár! – gondolta Muszasi. A későbbiekben a történetet úgy mesélték, hogy még fel is sóhajtott, amikor a Jaegaki-iskola megteremtője kilehelte lelkét.

– A karatekavágás! – lelkendezett valaki csodálattal a hangjában. – Egyenesen a törzsre, mintha egy bambuszt vágna ketté. Életemben először látom.

Muszasi felé fordult. – Nahát, csak nem Gonnoszuke Kiszóból? Mit keresel itt?

– Rég találkoztunk, ugye? Talán Micumine istene rendezhette így, anyám segítségével, aki oly sok mindenre megtanított, mielőtt meghalt.

Csevegni kezdtek, de Muszasi hirtelen megtorpant. – Iori! – kiáltott fel.

– Semmi baja! Megmentettem attól a disznó szerzetestől, és felküldtem egy fára.

Iori egy magasan lévő ágról figyelte őket. Meg akart szólalni, de ehelyett beárnyékolta szemét, és az erdő szélén lévő kis tisztás felé pillantott. Kuro egy fához volt kötözve, de sikerült fogával elkapnia Okó kimonóját. Az asszony kétségbeesetten rángatta, míg végül a ruha el nem szakadt és Okó elfutott.

Az egyetlen túlélő, a másik szerzetes, lándzsájára támaszkodva bicegett el. Fejsebéből vér folyt. A kutyát minden bizonnyal a vér szaga vadította meg, ezért szörnyű ugatásba kezdett. Hangja egy ideig visszhangzott, aztán a kötél elszakadt, és a kutya Okó után száguldott. A szerzetes felemelte lándzsáját és megcélozta a kutya fejét. A nyakán sebesítette meg az állatot és az eltűnt a fák között.

– A nő megszökik! – kiáltotta Iori.

– Ne törődj vele! Lejöhetsz.

– És van ott egy sérült szerzetes is. Nem kéne elkapni?

– Felejtsd el, nem számít már.

– Az az asszony valószínűleg az Oinu teaházból van – mondta Gonnoszuke. Elmagyarázta, hogy került ide, a csodálatos véletlent, amely lehetővé tette, hogy Muszasi segítségére siessen.

– Te ölted meg azt az embert, aki rám lőtt? – kérdezte Muszasi hálával eltelve.

– Nem – mosolygott Gonnoszuke. – Nem én, hanem a botom. Tudom, hogy egyébként magad is elbánnál velük, de úgy döntöttem, ha puskát használnak, tennem kell valamit. Még előttük idejöttem, és a sötétben a puskás mögé lopóztam.

Megszámolták a holttesteket. Hetet bot ölt meg, mindössze ötöt kard.

– Nem tettem semmi rosszat, csak védtem magam. De ez a szentély területe, s úgy érzem, el kell magyaráznom a történteket az illetékes tisztviselőnek – mondta Muszasi. – Hadd tegye fel a kérdéseit, aztán le lehet zárni a dolgot.

Lefelé menet a hegyről, a Koszaruzava-hídnál összetalálkoztak egy csapat fegyveres rendőrrel. Muszasi elmondta, mi történt. A kapitány láthatóan zavartan hallgatta, mindazonáltal parancsot adott, hogy Muszasit kötözzék meg.

Muszasi döbbenten kérdezte meg, hogy miért. Hisz eleve azért indult el, hogy jelentse, mi történt. – Na, mozgás! – utasította a kapitány.

Muszasi haragudott, hogy közönséges bűnözőként kezelik, de még egy meglepetés várt rá. További rendőrök jöttek lefelé a hegyről. Mire a városba érkeztek, legalább százan voltak.