SZENTJÁNOS-KENYÉRFA

Matahacsi kinyitotta a szemét. Körülnézett, fölállt és kikukkantott a hátsó ajtón.

– Akemi! – kiáltott ki.

Nem kapott választ.

Rossz érzés fogta el, és kinyitotta a szekrényt. A lány nemrég fejezett be egy új kimonót. Nem volt ott.

Matahacsi először átment a szomszédba Umpeihez, aztán végigsietett a sikátoron az utca felé, és kérdezgette a szembejövőket, nem látták-e a lányt.

– Én láttam ma reggel – felelte a faszénárus felesége.

– Valóban?

– Teljesen fel volt öltözve. Megkérdeztem, hová megy, és azt mondta, a sinagavai rokonait meglátogatni.

– A sinagavai rokonait?

– Miért, nincsenek ott rokonai? – kérdezte az asszony gyanakodva.

Matahacsi már csaknem rávágta, hogy nincsenek, de észbe kapott. – Ja igen, hát persze hogy oda ment.

Keresse meg? Igazából nem kötődött különösebben a lányhoz, inkább csak bosszankodott eltűnésén. Akemi távozása keserédes ízt hagyott a szájában.

Kiköpött, elmormogott néhány átkot, aztán lebóklászott az öbölbe, a sibaurai országút másik oldalára. A víztől valamivel távolabb néhány halászkunyhó állt. Matahacsinak szokásává vált reggelente idejönni és halat keresni, miközben Akemi rizst főz. Öt vagy hat hal általában kiesett a hálóból, ő pedig épp idejében ért vissza velük, hogy megfőzzék reggelire. De ma ügyet sem vetett a halakra.

– Mi baj, Matahacsi? – A főutcabeli zálogkölcsönző veregette meg a vállát.

– Jó reggelt! – köszönt Matahacsi.

– Szép ilyen korán a szabadban, ugye? Örömmel látom, hogy ön is minden reggel sétál egyet. Jót tesz az egészségnek.

– Tréfál velem? Talán ha én is gazdag lennék, mint ön, én is az egészségemért sétálnék. De számomra a séta munka.

– Elég rosszul néz ki. Történt valami?

Matahacsi fölvett egy marék homokot és lassan a szél szárnyára bocsátotta. Mind ő, mind Akemi jól ismerték a zálogkölcsönzőt, aki több vészhelyzeten is átsegítette őket.

A férfi zavartalanul folytatta: – Tudja, van valami, amiről már többször is akartam beszélni magával, de soha nem volt itt az alkalom. Elmegy ma dolgozni?

– Ugyan minek? Görögdinnyét árulni nem nagy üzlet.

– Jöjjön, halásszon velem.

Matahacsi bocsánatkérő arccal vakargatta a fejét. – Köszönöm, de igazán nem szeretek halászni.

– Nos, nem kell halásznia, ha nem akar. De azért jöjjön csak velem. Majd jobban érzi magát. Az ott a csónakom. Tud evezni, ugye?

– Gondolom.

– Jöjjön csak! Én pedig elmondom közben, hogyan juthat sok pénzhez, talán ezer aranyhoz is. Mit szól hozzá?

Matahacsit egyszeriben igencsak érdekelni kezdte a halászat.

Vagy egy kilométernyire a parttól a víz még mindig elég sekély volt ahhoz, hogy az evezőrúd a feneket érje. Matahacsi abbahagyta az evezést. – Mégis, mit kell tennem azért a pénzért?

– Nemsokára elmondom – a zálogkölcsönző zömök alakjával valamelyest odébb húzódott az ülésen. – Méltányolnám, ha kilógatná a horgászbotot a víz fölé.

– Miért?

– Jobb. ha az emberek azt hiszik, halászunk. Gyanúsnak tűnhet két ember, aki csak azért evez ki ilyen messzire, hogy beszélgessen.

– Így jó lesz?

– Remek.

A férfi pipát húzott elő. majd kerámiadobozkát, megtöltötte belőle pipáját drága dohánnyal, és rágyújtott. – Mielőtt elmondom, mi jár az eszemben, föltennék egy kérdést. Mi a véleménye a szomszédainak rólam?

– Még hogy önről?

– Igen, rólam, a narai Dajzóról.

– Nos, a zálogkölcsönzők állítólag mind zsugoriak, de önről mindenki azt mondja, hogy nagyon tisztességesen kölcsönöz. Azt mondják, olyan ember, aki megérti az életet.

– Nem az üzleti szokásaimra gondolok. Az érdekel, mi a véleményük rólam mint emberről.

– Derék, jószívű embernek tartják. Nem hízelgek, valóban ezt mondja mindenki.

– Arra nem tesznek megjegyzéseket, mennyire vallásos vagyok?

– Jaj. dehogynem. Mindenki ámuldozik, mennyire jótékony.

– Jártak-e valaha is a környéken a magisztrátusi hivatal emberei utánam érdeklődni?

– Nem. Miért jártak volna?

Dajzó halkan felnevetett. – Gondolom, elég butának találja kérdéseimet, de az az igazság, hogy igazából nem zálogkölcsönző vagyok.

– Tessék?

– Matahacsi! Valószínűleg soha életében nem lesz még egy esélye, hogy ilyen könnyen ilyen sok pénzt szerezzen!

– Valószínűleg igaza van.

– Nos, a kezében akarja érezni?

– Mit?

– A pénzeszsákot.

– Mi… Mit kell tennem?

– Mindössze megígérni nekem valamit, aztán végrehajtani azt, amivel megbízom.

– Ez minden?

– Ez minden. De ha később visszakozik, halott ember. Tudom, hogy érdekli a pénz, de jól gondolja meg, mielőtt igent mond.

– Mégis, mit kell tennem? – kérdezte Matahacsi gyanakodva.

– El kell szegődnie kútásónak. Semmi különös.

– Edo várába?

Dajzó pillantása végigfutott az öblön. Tele volt építési anyagokkal megrakott, és a különböző nagy családok – Tódó, Arima, Kató, Date, Hoszokava – zászlói alatt hajózó teherhajókkal.

– Gyorsan kapcsol, Matahacsi. – A zálogkölcsönző újratömte a pipáját. – Pontosan Edo vára jár az eszemben. Ha nem tévedek, Umpei régóta győzködi, hogy szegődjön el hozzá kútásónak. Senki nem fog meglepődni, ha most úgy dönt, hogy elfogadja az ajánlatot.

– Mindössze ennyit kell tennem?… Hogy hozna nekem ennyi pénzt az, ha kútásó vagyok?

– Legyen csak türelemmel, majd azt is elmondom.

Matahacsi alig fért a bőrébe a lelkesedéstől, amikor partra értek. Mielőtt elváltak volna, kapott egy ígéretet. Este feltűnés nélkül felkeresi Dajzó házát és kap harminc arany előleget.

Hazament, szunyókált egyet. Néhány óra múlva felébredt, s a rá váró hatalmas összeg képe lebegett a szeme előtt.

Rengeteg pénz! Elég ahhoz, hogy kárpótolja mindazért a balszerencséért, ami eddig érte. Élete végéig elég lesz. Még jobban lelkesítette a kilátás, hogy megmutathatja az embereknek, mennyire tévedtek. Végül mégis vitte valamire!

Most, hogy elfogta az aranyláz, nem tudott megnyugodni. Szája kiszáradt, kicsit el is zsibbadt. Kiment, megállt a ház mögötti bambuszligetbe vezető, elhagyatott sikátorban. Ki lehet ez az ember? – gondolta. Mit tervezhet? Gondolatban újra végigfutott az egész beszélgetésen.

A kútásók jelenleg épp a Gosindzsóban, a nyugati körzet új várában dolgoznak – magyarázta Dajzó. – Nem kell mást tennie, mint kivárni a megfelelő alkalmat és lelőni az új sógunt egy muskétával. A puska és a lőszer a várban lesznek, egy jókora évszázados szentjánoskenyérfa alatt, a Momidzsi-hegy aljában, a hátsó kapunál.

Mondani sem kell, a munkásokat alaposan szemmel tartották, de Hidetadának szokása volt kíséretével körbejárni az építkezést, és megszemlélni a munkákat. Nem lesz nehéz végrehajtani a merényletet, és az ezt követő zűrzavarban Matahacsi könnyen elmenekülhet. Egyszerűen beugrik a külső árokba, ahonnan Dajzó egy társa majd kimenekíti. „Hibátlanul”, biztatta Dajzó.

Visszatérve szobájába Matahacsi a plafonra meredve gondolkodott. Mintha újra hallotta volna Dajzó hangját, amint újra és újra elsuttog bizonyos szavakat. És emlékezett, hogyan remegett az ajka, amikor így válaszolt: – Igen, megteszem. – Libabőr futott végig rajta, felpattant. – Azonnal odamegyek, és megmondom neki, szó sem lehet róla.

Aztán eszébe jutott még valami, amit Dajzó mondott. – Most, hogy mindezt elmondtam, elkötelezte magát. Igazán nem akarom, hogy bármi baja essen, de ha megpróbál kibújni, a barátaim három napon belül megtalálják, és levágják a fejét. – És hozzá az az átható tekintet!

Matahacsi végigment a rövidke Nisikubo közön, a takanavai országúthoz, ahol a zálogkölcsönző háza állt. A mellékutca végében sötétségbe burkolózott az öböl. Matahacsi befordult az ismerős ház melletti sikátorba a bolt alig észrevehető hátsó ajtajához, és halkan kopogtatott.

– Nyitva van – hangzott azonnal a válasz.

– Dajzó?

– Igen. Örülök, hogy eljött. Jöjjön csak be a raktárba.

Nyitva volt az esővédő tábla. Matahacsi belépett a külső folyosóra, és követte a zálogkölcsönzőt.

Dajzó gyertyát tett egy hosszú, fa ruhásládára. Maga is leült, s mellén összefonta karját. – Beszélt Umpeival? – kérdezte.

– Igen.

– Mikor viszi be a várba?

– Holnapután, amikor tíz új munkást kell vinnie. Azt mondta, köztük leszek.

– Ezek szerint minden rendben?

– Hát, még meg kell szereznie a körzeti elöljáró és az ötfős szomszédok szövetsége jóváhagyását is.

– Nem gond. Történetesen tagja vagyok a szövetségnek.

– Csakugyan? Ön?

– Mi olyan meglepő ebben? A környék egyik legbefolyásosabb üzletembere vagyok. Az elöljáró tavaly tavasszal erősködött, hogy lépjek be.

– Nem lep meg… Csak éppen nem tudtam.

– Ha-ha. nagyon is jól tudom, mire gondol. Úgy véli, botrányos, hogy egy magamfajta ember tagja legyen a bizottságnak, amely a környék ügyeivel törődik. Nos, elmondhatom, hogy akinek pénze van, arról mindenki azt mondja, derék ember. Még ha akarja, sem kerülheti el, hogy helyi vezető legyen. Gondolkodjon csak el rajta, Matahacsi! Kisvártatva önnek is sok pénze lesz.

– I-i-igen – dadogta Matahacsi. Képtelen volt leküzdeni borzongását. – Me-me-megkaphatnám most az előleget?

– Várjon egy percet!

Fogta a gyertyát, bement a raktár hátsó részébe, s a polcon levő kosárból kiszámolt harminc aranyat. Visszajött. – Van valami, amibe beletekerhetné?

– Nincs.

– Tessék! – Dajzó fölvett a padlóról egy rongydarabot és Matahacsinak hajította. – Azt javaslom, tegye a haskötőjébe és vigyázzon, ki ne essen!

– Adjak elismervényt?

– Elismervényt? – visszhangozta Dajzó, s mintha magában nevetett volna. – Nahát, micsoda tisztességes ember! De nem, nem szükséges. Ám, ha hibázna, a fejét vétetem.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek – pislogott Matahacsi.

– Ne olyan gyorsan! A pénzzel kötelezettségek is járnak. Emlékszik mindenre, amit reggel mondtam?

– Igen. Csak egy gond van. Azt mondta, a muskéta a szentjánoskenyérfa alatt lesz. Ki teszi oda? – Tekintve, milyen nehezen jutottak be még a munkások is a vár területére, Matahacsi el nem tudta képzelni, hogy a csudába lehet képes valaki becsempészni egy muskétát és a hozzá való lőszert. És ráadásul elásni, hogy másfél hónap múlva a helyén legyen. Csak nincs természetfeletti hatalma?

– Ez nem tartozik önre! Csak tegye, amiben megegyeztünk. Mindössze azért ideges, mert még nem szokta meg a gondolatot. Miután ott dolgozott néhány hetet, megnyugszik.

– Remélem.

– Először is kellőképp el kell szánnia magát, hogy végigcsinálja. Aztán ki kell várnia a megfelelő pillanatot.

– Értem.

– Nem akarok semmilyen apróságon elcsúszni. Jól rejtse el ezt a pénzt, és addig ne is nyúljon hozzá, míg végre nem hajtotta küldetését. Ha egy ilyen terv megbukik, annak mindig a pénz az oka.

– Csak ne aggódjék, már magam is gondoltam erre. De hadd kérdezzem meg, mi a biztosítéka arra, hogy ha elvégeztem a munkát, hajlandó lesz kifizetni a maradékot.

– Hmm. Talán hencegésnek tűnik, de a legkevésbé sem aggódom a pénz miatt. Legeltesse csak a szemét azokon a dobozokon – fölemelte a gyertyát, hogy Matahacsi jobban lásson. Az egész szoba tele volt dobozokkal. Lakkozott tálcáknak valókkal, páncéloknak valókkal és sok egyébbel. – Minden egyes dobozban ezer arany van.

Matahacsi anélkül, hogy közelebbről megvizsgálta volna őket, bocsánatkérően válaszolt. – Természetesen nem kételkedem a szavában.

Vagy egy óra hosszat tartott a beszélgetés, s utána Matahacsi valamivel több önbizalommal távozott a hátsó ajtón.

Dajzó benézett a szomszéd szobába. – Itt vagy, Akemi? – szólt be. – Szerintem, innen egyenesen megy elrejteni a pénzt. Jobb lesz követnünk.

Akemit, miután néhányszor meglátogatta a zálogkölcsönzőt, teljesen elbűvölte Dajzó személyisége. Megnyílt a férfi előtt. Elpanaszolta jelen körülményeit, és kifejezte vágyát, mennyire szeretne jobb helyzetbe kerülni. Néhány nappal ezelőtt Dajzó megjegyezte, hogy szüksége lenne valakire, aki vezetné a háztartását. Erre Akemi ma kora reggel felbukkant az ajtajában. Dajzó beengedte, s megnyugtatta, ne aggódjon, „gondját viseli” Matahacsinak.

A jövendő gyilkos, akinek sejtelme sem volt arról, hogy követik, hazatért. Aztán ásóval a kézben felmászott a ház mögötti sötét ligetben a Nisikubo-hegy tetejére és ott elásta kincsét.

Akemi mindezt megfigyelte és jelentette Dajzónak. Dajzó pedig azonnal fölment a Nisikubo-hegyre. Csaknem hajnal volt már, mire visszaért a raktárba és megszámolta a kiásott aranydarabokat. Megszámolta őket másodszor, majd harmadszor is, de nem tévedett. Mindössze huszonnyolc volt.

Dajzó homlokát ráncolva csóválta a fejét. Határozottan nem szerette azokat az embereket, akik loptak a pénzéből.