ÁLMOK FÖLDJE

1605-ben Iejaszu Hidetadára ruházta a sóguni méltóságot, de továbbra is ő kormányzott szurugai várából. Most, hogy az új rendszer alapjait lefektette, kezdte valóban átadni Hidetadának az uralkodás terhét.

Amikor átadta a hatalmat, először is megkérdezte fiát, mihez szándékozik kezdeni.

Hidetada válasza: – Építeni fogok! – roppantul tetszett az öreg sógunnak. Edóval ellentétben, Oszakát még mindig lefoglalta, hogy a végső, nagy csatára készülődjön. Ismert tábornokok titkos terveket szőttek, küldöncök hoztak-vittek üzenetet különböző hűbérbirtokokra. Bukott katonai vezetők és róninok kaptak vigaszt és javadalmat. Gyűjtötték a muníciót, csiszolták a lándzsákat, mélyítették a várárkokat.

És egyre több polgár költözött el a nyugati városokból a keleti, virágzó városokba. Gyakran pártot is váltottak, mert mindenkiben élt a félelem, hogy a Tojotomik győzelmével újra kezdődne az állandó viszálykodás.

A daimiók és más magas rangú hűbéresek számára, akiknek dönteni kellett, hogy Edóra vagy Oszakára bízzák gyermekeik, unokáik sorsát, az Edóban folyó nagyszabású építkezések komoly érvek voltak a Tokugavák mellett.

Hidetada mint oly sokszor, ma is egyik kedvenc időtöltésének hódolt. Úgy öltözött, mintha kirándulni menne, és a központi körzetből Fukiage hegyére ment, hogy megszemlélje az építkezést.

Nagyjából akkor, amikor a sógun a kíséretében lévő miniszterekkel, szolgákkal, buddhista papokkal megállt pihenni, zűrzavar tört ki a Mómidzsi-hegy alján.

– Állítsátok meg a gazfickót!

– Kapd el!

Egy kútásó rohant cikkcakkban, és próbálta lerázni magáról az üldöző ácsokat. Mint egy nyúl száguldott a farakások között, és egy rövid időre elrejtőzött a vakolók kunyhója mögött. Aztán a külső fal állványzata felé száguldott és kezdett felmászni.

Néhány ács káromkodva utánamászott és megragadta a lábát. A kútásó vadul kapálózva zuhant hátra egy halom fűrészporra. Az ácsok nekiestek, minden irányból ütötték, rúgták. A kútásó, valamilyen fura okból, nem kiabált, meg sem próbált védekezni. Ahogy csak tudott, a földhöz tapadt, mintha ez volna az egyetlen reménye.

A munkafelügyelő és az ácsokra ügyelő szamuráj futott feléjük.

– Mi történik itt? – kérdezte a szamuráj.

– A ácsszögmérőmre lépett a koszos disznó! – dühöngött az egyik ács. – A szögmérő az ács lelke.

– Mit izgatod magad?

– Maga mit csinálna, ha a kardjára lépett volna? – kérdezte az ács.

– Rendben, elég ebből! A sógun odafönn pihen, a hegyen.

Ezt hallva az első ács lecsillapodott. De egy másik így szólt: – Meg kell mosakodnia, aztán meg kell hajolnia a szögmérő előtt, és bocsánatot kérnie.

– Majd mi megbüntetjük. Ti csak menjetek vissza dolgozni! – szólt rájuk a felügyelő.

A gallérjánál fogva megragadta az elterült férfit. – Nézz föl!

– Igen, uram.

– Az egyik kútásó vagy, ugye?

– Igen, uram.

– Mit kerestél idelent? Nem itt dolgozol.

– Tegnap is itt volt – szólt közbe az ács.

– Valóban? – a munkafelügyelő Matahacsi sápadt arcába nézett. Feltűnt neki, hogy túl finomak a vonásai ahhoz, hogy kútásó legyen.

Röviden tanácskozott a szamurájjal, majd elvezették Matahacsit.

A munkások felügyelőjének irodája mögötti tűzifa raktárba zárták, és a következő néhány nap során mást sem látott, csak tűzifát, néhány zsák faszenet és az uborkakészítéshez való hordókat. Rettegett, abban a hitben, hogy az összeesküvést felfedezték.

Miután bejutott a várba, újra végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, nem lesz gyilkos, még akkor sem, ha ez azt jelenti, egész életén át kútásónak kell maradnia. Több alkalommal is látta a sógunt kíséretével, és semmit nem tett.

Előre nem látható bonyodalom vezette minden szabadidejében a Mómidzsi-hegy lábához. Könyvtárat terveztek és ehhez a szentjánoskenyérfát ki kell vágni. Matahacsi bűntudatában úgy vélte, hogy amennyiben megtalálják a muskétát, az összeesküvés szálai hozzá vezetnek. De egyszerűen nem talált alkalmat, amikor senki nem volt a fa közelében, hogy előáshassa a muskétát, és elhajítsa.

Még álmában is elöntötte az izzadság. Egyszer azt álmodta, hogy a holtak földjén jár, és bármerre pillantott, szentjánoskenyérfákat látott. Miután néhány éjszakát a fáskamrában töltött, anyjáról álmodott és olyan tisztán látta, mintha ott állt volna előtte. Oszugi, ahelyett hogy szánta volna, dühösen kiabált vele, és egy kosárnyi selyemhernyógubót vágott hozzá. Matahacsi megpróbált elfutni a fejére hulló gubók elől. Anyja pedig üldözte, haja rejtélyes módon fehér selyemhernyógubókká változott. Matahacsi rohant, rohant, de Oszugi mindig mögötte volt. Izzadságban úszva vetette le magát egy szikláról és zuhant a pokol sötétjén keresztül, végtelenül zuhant a sötétben.

– Bocsáss meg, anya! – kiáltott fel, mint egy megbántott gyerek. Felébresztette a saját hangja, de a valóság, amelyre ébredt, a kilátás, hogy meghalhat, rémesebb volt az álomnál is.

Próbálkozott az ajtóval, de természetesen zárva találta. Kétségbeesetten fölkapaszkodott az egyik uborkás hordóra, kitörte a tető alatt levő kis ablakot, és keresztül szuszakolta magát. Farakások, kövek, kis földhalmok mögé bújva lopakodott a nyugati hátsó kapu környékére. A fa még ott állt. Megkönnyebbülten sóhajtott.

Keresett egy ásót és ásni kezdett, mint aki az életéért ás. De megrettent attól, milyen zajt kelt. Abbahagyta a munkát és körülnézett, de nem látott senkit és újrakezdte.

Rettegett a gondolattól, hogy valaki már megtalálta a muskétát. Teljes erejéből ásott. Egyre jobban zihált. Az izzadság mocsokkal keveredett testén, kezdett úgy kinézni, mint aki épp most vett sárfürdőt. Szédült, de egy percre sem volt képes abbahagyni. Aztán az ásó valami hosszút érintett. Matahacsi félrehajította, s lenyúlt, hogy kihúzza. Megvan, gondolta, de megkönnyebbülése rövid életű volt. A tárgy, amit megérintett, nem volt olajos papírba csomagolva, nem volt dobozba téve, és nem is volt fémesen hűvös. Matahacsi megragadta, kihúzta, majd eldobta. Karcsú, fehér csuklócsont vagy lábszárcsont volt.

Matahacsi nem volt képes rászánni magát, hogy ismét felkapja az ásót. Olyan volt, mint egy újabb lidércnyomás. De tudta, hogy most ébren van. A fa minden levelét meg tudta volna számolni.

De mért hazudott volna Dajzó? – tűnődött. A földet rugdosva körbejárta a fát. Még mindig a fa körül körözött, amikor egy alak lépett csendesen mögé és könnyedén a hátára csapott. – Úgysem találod meg! – hallatszott a hangos nevetés Matahacsi fülében.

Matahacsi testéből minden erő elszállt. Csaknem belehullott a gödörbe. A hang felé fordult, néhány másodpercig bambán nézett, majd döbbenten fölnyögött.

– Gyere velem! – Takuan kézen fogta.

Matahacsi nem volt képes megmozdulni. Ujjai megbénultak. A pap kezébe kapaszkodott, egész teste borzongott a rémülettől.

– Nem hallottad? Gyere velem! – förmedt rá Takuan mogorván.

Matahacsi nyelve nem mozdult, szinte megnémult. – A… a… a földet… Rendbe…

– Hagyd csak! – szólt rá Takuan, de nem érződött szánalom a hangjából. – Csak az időt vesztegeted. Bármit is tesz az ember a földön, akár jót, akár rosszat, olyan, mint tinta az itatóspapíron. Nem tudod kiradírozni, ezer év alatt sem. Azt hiszed, ha egy kis földet a helyére rugdosol, meg nem történtté teszed cselekedetedet. Az egész életed azért ilyen zavaros, mert így gondolkodsz. Most pedig gyere! Bűnöző vagy, és förtelmes a bűnöd. Bambuszfűrésszel fogom levágni a fejed, és lehajítalak a pokol véres medencéjébe. – Fülénél fogva rángatta maga után Matahacsit.

Takuan megzörgette annak a kunyhónak az ajtaját, ahol a konyhai kisegítők aludtak.

– Jöjjön ki valamelyikőtök!

Egy fiú bukkant elő, az álmot dörzsölgetve ki szeméből. De azonnal felébredt, amikor megismerte a papot, akit a sógunnal látott beszélgetni.

– Igen, uram! Mit tehetek önért?

– Azt akarom, hogy nyisd ki azt a fáskamrát.

– Be van zárva oda egy kútásó!

– Nincs bezárva, itt van velem. Nincs értelme, hogy az ablakon keresztül másszon vissza. Nyisd csak ki az ajtót!

A fiú sietve megkereste a felügyelőt, aki elnézést kérve rohant el, és könyörgött Takuannak, hogy ne jelentse a dolgot.

Takuan belökte Matahacsit a kamrába. Maga is bement és becsukta az ajtót. Néhány perc múlva kikandikált. – Valahol biztosan van itt egy borotva. Élesítsétek meg és hozzátok ide!

A felügyelő és a konyhai kisegítő összenéztek. Egyikük sem merte megkérdezni a papot, mi szüksége van a borotvára. Inkább megfentek egy borotvát és átnyújtották neki.

– Köszönöm, visszafekhettek aludni – mondta Takuan. Gonosz sötét volt a kamra belsejében, mindössze a betört ablakon keresztül szűrődött be némi csillagfény. Takuan egy tűzifa halomra telepedett. Matahacsi szégyenében lehorgasztott fejjel rogyott a gyékényszőnyegre. Hosszú ideig hallgattak. Matahacsi nem látta a borotvát. Idegesen tanakodott, vajon Takuan kezében van-e.

Takuan végül megszólalt: – Mit ástál az alatt a fa alatt, Matahacsi?

Csend.

– Megmutathatom neked, hogyan kell kiásni valamit. Olyan, mintha kivonnál valamit a semmiből, s az álmok földjéről a való világba jutnál.

– Igen, uram.

– Sejtelmed sincs, mi az a valóság, amiről beszélek. Nem kétséges, hogy még mindig az álomvilágban élsz. Mivel olyan naiv vagy, mint egy kisgyerek, azt hiszem, előre meg kell rágnom szellemi táplálékodat. Mennyi idős is vagy?

– Huszonnyolc.

– Mint Muszasi.

Matahacsi a kezébe temetve arcát, sírva fakadt.

Takuan csendben megvárta, hogy kisírja magát, azután szólalt csak meg. – Hát nem rémisztő belegondolni, hogy ez a szentjánoskenyérfa kis híján egy bolond sírtáblája lett? A saját sírodat ástad és nagyon közel voltál, hogy belehulljál.

Matahacsi Takuan lábát átkarolva könyörgött. – Mentsen meg. kérem, mentsen meg. Most már… most már kinyílt a szemem. Bedőltem a narai Bonvaro Dajzónak.

– Nem, nem nyílt föl a szemed. És Dajzó sem csapott be. Egyszerűen megpróbálta felhasználni a legnagyobb bolondot, akit csak talált. Egy kapzsi könnyen kiismerhető, kicsinyes észjárású tökfej vagy, aki mindazonáltal volt oly vakmerő, hogy elvállaljon egy feladatot, amelytől minden épeszű ember elborzadna.

– Igen… Igen… Bolond voltam.

– Mégis, mit gondolsz, ki ez a Dajzó?

– Nem tudom.

– Miszogucsi Sinanó az igazi neve. Ótani Josicugu hűbérese volt, aki Isida Micunari jó barátja. Talán emlékszel, hogy Micunari a szekigaharai vesztesek egyike.

– Ne-nem – nyögte Matahacsi. – Egyike volna azoknak a harcosoknak, akik után a sógunátus kutat?

– Ki más lehetne az, aki meg akarja gyilkolni a sógunt? Döbbenetes a hülyeséged.

– Nekem nem mondta. Csak annyit mondott, hogy gyűlöli a Tokugavákat. Hogy úgy véli... jobb volna az országnak, ha a Tojotomik uralkodnának. Azt mondta, hogy mindenki javára működik.

– Te pedig nem vetted a fáradságot, hogy belegondolj, ki lehet, ugye? Anélkül, hogy gondolkodnál, vakmerőn vállalkoztál, hogy megásd a saját sírod. Ijesztő ez a fajta bátorság, Matahacsi!

– Mit tegyek?

– Tegyél?

– Kérem, Takuan, kérem, segítsen!

– Engedj el!

– De… Igazából nem használtam azt a fegyvert, nem is találtam meg.

– Hát persze hogy nem. Nem érkezett meg idejében. Ha Dzsótaró, akit Dajzó rászedett, hogy ő is részt vegyen ebben a rémes összeesküvésben, terv szerint Edóba érkezik, a muskéta valószínűleg ott lett volna a fa alatt.

– Dzsótaró? Arra a fiúra gondol, aki…

– Ne törődj vele, nem rád tartozik. Ami rád tartozik, az az árulás bűne, amit elkövettél, és amire nincs bocsánat. Még az istenek és Buddha sem bocsátják meg. Kár is azon gondolkodnod, hogyan menekülhetnél meg.

– Nincs semmi mód?

– Szó sincs róla.

– Könyörület! – zokogott Matahacsi Takuan térdébe kapaszkodva.

Takuan felállt, odébb rúgta. – Idióta! – harsogta olyan hangon, hogy a kis kamra csaknem megremegett. Leírhatatlanul vad volt a tekintete. Egy Buddha, aki nem engedi, hogy belekapaszkodjanak! Egy rémisztő Buddha, aki még a bűnbánónak sem hajlandó megbocsátani!

Matahacsi néhány másodpercig haragosan állta a tekintetét, aztán csüggedten lehorgasztotta fejét. Egész testét rázta a zokogás.

Takuan a farakásról levette a borotvát, és könnyedén megérintette vele Matahacsi fejét.

– Ha már meg kell halnod, miért ne haljál meg úgy, ahogy Buddha egy tanítványához illik. Barátságból segítelek. Hunyd le a szemed, ülj nyugodtan, törökülésben. Az élet és a halál közti vonal nem vastagabb a szemhéjnál. Nincs semmi rémisztő a halálban, semmi, ami miatt sírnod kéne. Ne zokogj, gyermek, ne sírjál! Takuan felkészít a Végre.

 

A szoba, ahol a Vének Tanácsa gyülekezett, hogy megbeszélje az államügyeket, jól elkülönült az edói vár többi részétől. Más szobák és folyosók tökéletesen körbezárták ezt a rejtett kis kamrát. Amikor a sógun döntésére volt szükségük, a miniszterek fogadószobájába mentek, vagy lakkozott dobozban kérvényt küldtek. Mostanában szokatlan sűrűséggel jöttek-mentek az üzenetek és válaszok. Takuant és Hódzsó nagyurat több alkalommal is fogadták ebben a szobában, és gyakran egész nap ott maradtak.

Ezen a bizonyos napon egy másik, kevésbé elszigetelt, de ugyanolyan jól őrzött szobában hallgatták meg a miniszterek a Kiszóba küldött emberük jelentését.

Megtudták, hogy bár késlekedés nélkül cselekedtek és kiadták a parancsot Dajzó letartóztatására, Dajzó bezárta Naraiban lévő házát és egész háztartásával együtt elmenekült. A telepet átkutatva bőséggel találtak fegyvert, muníciót és néhány iratot is, amelyet Dajzónak nem sikerült megsemmisítenie. Voltak a papírok között az oszakai Tojotomi-követőknek írt, illetve tőlük kapott levelek is. Az ügynök elintézte, hogy a bizonyítékokat átszállítsák a sógun fővárosába, ő maga lovon száguldott vissza Edóba.

A miniszterek úgy érezték magukat, mint a halász, aki kivetette nagy hálóját, de egy árva keszeget sem fogott.

A következő nap Szakai nagyúrnak, a Vének Tanácsa egyik tagjának, mást jelentett egy hűbérese. „Uraságod utasításai alapján Mijamoto Muszasit kiengedték a börtönből. Egy Műszó Gonnoszuke nevű ember gondjaira bízták, akinek részletesen elmagyaráztuk a félreértést.”

Szakai nagyúr azonnal értesítette Takuant. A pap könnyedén válaszolt: – Nagyon kedves!

– Kérem, tolmácsolja Muszasi barátjának, hogy ne legyen túl rossz véleménnyel rólunk – mentegetőzött Szakai nagyúr. Nagyon is tudatában volt annak, hogy a fennhatósága alá tartozó területen követték el a hibát.

Dajzó edói székhelye nem okozott gondot. Edo főbiztosának vezetésével rendőrök szállták meg a sibaurai zálogkölcsönzőt, és villámgyorsan lefoglaltak mindent, a birtokot és a titkos iratokat is. Közben őrizetbe vették a szerencsétlen Akemit is, bár a lánynak sejtelme sem volt főnöke áruló terveiről.

Egy este a sógun kihallgatáson fogadta Takuant, aki elmondott mindent az ügyről, amit tudott, és a következőképp fejezte be: – Kérem, egy pillanatra se felejtse, hogy rengeteg ilyen narai Dajzó van ezen a világon.

Hidetada hevesen bólogatva fogadta a figyelmeztetést.

– Ha megkísérli elfogatni és az igazságszolgáltatás elé állítani az összes ilyen embert, az minden idejét és energiáját felemészti – folytatta Takuan. – És akkor ezek miatt a lázadók miatt nem folytathatja a nagy munkát, amit mint apja örökösétől elvárnak öntől.

A sógun átlátta és megfogadta Takuan szavainak igazságát. – Nem kell túl kemény kézzel bánni velük. Mivel te jelentetted az összeesküvést, rád bízom a büntetést is.

Takuan őszintén hálálkodott, majd így szólt: – Anélkül, hogy szándékomban állt volna, több mint egy hónapja vagyok itt a várban. Ideje indulnom. Először is elmegyek Jamatoba Kojagyúba, hogy meglátogassam Szekisúszai nagyurat. Onnan a Szensu-körzeten keresztül utazva, visszatérek a Dajtókudzsiba.

Szekisúszai láthatóan kellemes emlékeket ébresztett Hidetadában. – Hogy szolgál az öreg Jagyú egészsége? – kérdezte.

– Sajnos, azt hallottam, Munenori nagyúr úgy véli, a végét járja.

Hidetada felidézte az időt, amikor a Sókokudzsi táborhelyen táboroztak, és Iejaszu fogadta Szekisúszait. Hidetada akkoriban még gyerek volt, és mély benyomást tett rá Sekisúszai férfias viselkedése.

Takuan törte meg a csendet. – Van még valami. Az Avai Hódzsó nagyúr és én, a Vének Tanácsával egyetértésben, ajánlottunk egy Mijamoto Muszasi nevű szamurájt, hogy fenséged házánál oktatóként szolgáljon. Remélem, kedvezően bírálja el ajánlásunkat.

– Már értesültem róla. Állítólag a Hoszokava-ház is érdeklődik utána, ami nagyon is mellette szól. Úgy döntöttem, ideje kijelölnöm egy új oktatót.

Takuan néhány nap múlva távozott a várból, és ez alatt az idő alatt új tanítványra tett szert. A felügyelő irodája mögötti fáskamrához ment. Az egyik konyhai kisegítővel kinyittatta az ajtót. A fény frissen borotvált fejre esett.

A papnövendék, aki elítéltnek vélte magát, vaksin emelte fel lesütött szemét. – Ah! – mondta.

– Gyere! – szólalt meg Takuan. Matahacsin az a papírruha volt, amelyet Takuan küldött be neki. Bizonytalanul állt, úgy érezte, mintha lábai rohadni kezdenének. Takuan gyengéden átkarolta és kisegítette a kamrából.

Elérkezett hát a megtorlás napja: Matahacsi beletörődőn lehunyta szemét, de csukott szemmel is látta a gyékényszőnyeget, amelyre le kell majd térdelni a hóhér felemelt kardja alá. Teljesen megfeledkezett arról, hogy az árulókra szégyenszemre az akasztófa vár. Könnyek csorogtak végig frissen borotvált arcán.

– Tudsz járni? – kérdezte Takuan.

Matahacsi azt hitte, válaszol, pedig valójában nem jött ki hang a száján. Csak halványan volt tudatában annak, hogy keresztülmegy a vár kapuin, meg a külső és belső várárkot áthidaló hidakon. Bánatosan baktatott Takuan mellett. Tökéletesen rá illett a közmondás a vágóhídra vezetett bárányról. – Üdv Amida Buddhának! Üdv Amida Buddhának… – Magában halkan ismételgette az Örök Fényesség Buddhájának imáját.

Pislogni kezdett, amikor a külső árkon is túljutottak, és körülnézett. Daimiók tekintélyes udvarházai álltak itt. Távolabb, keletre terült el Hibia falu, amögött láthatók voltak a belvárosi kerület utcái.

Újból megérintette a lebegő világ, s vele együtt a vágy, hogy éljen. Újra könnyek öntötték el szemét. Becsukta szemét és gyorsan ismételgette: – Üdv Amida Buddhának! Üdv Amida Buddhának… – A könyörgés végül hallható lett, egyre hangosabb és hangosabb, gyorsabb és gyorsabb.

– Siess! – szólt rá Takuan szigorúan.

Elhagyva a várárkot Ótemacsi felé fordultak, és átlósan átvágtak egy jókora üres telken. Matahacsi úgy érezte, mintha ezer kilométert gyalogolt volna. Lehet, hogy egyszerűen így jut el a pokolba, a napvilág fokozatosan adja át helyét a teljes sötétségnek?

– Itt várj! – utasította Takuan. Egy nyílt térség kellős közepén voltak. Sáros víz folyt balra, a Tokiva-híd árkából.

Az utca túloldalán nemrég fehérre vakolt földfal állt, mögötte az új börtön épülete, és egy csoport fekete ház, amelyek átlagos városi házaknak tűntek, pedig valójában Edo főbiztosának hivatala volt bennük.

Matahacsi lába megremegett, nem bírta megtartani, összerogyott. Valahol a földön egy fürj kiáltott, mintha csak a holtak földjére vezető ösvényt akarná jelezni. Szaladjon el? Se keze, se lába nem volt megkötözve. Nem, gondolta, nem tud eltűnni. Ha a sógun úgy dönt, fel akarja kutatni, nem volna fűszál, amit fel ne forgatnának utána.

Szívében anyja után kiáltott, aki ebben a pillanatban nagyon drága volt számára. Bárcsak soha ne hagyta volna el! Nem itt lenne most. Más nőkre is emlékezett. Okóra, Akemire, Ocúra, akiket szeretett, vagy akikkel enyelgett. De anyja volt az egyetlen nő, akit most őszintén vágyott látni. Bárcsak lehetőséget kapna, hogy tovább éljen! Biztos, hogy soha többé nem tenne anyja kedve ellenére, nem lenne hűtlen fia.

Nyirkos hidegség futott végig tarkóján. Fölnézett az öböl fölé húzó három vadkacsára, és irigyelte őket.

Szinte viszketett benne a vágy, hogy meneküljön. Ha elkapják, sem kerül rosszabb helyzetbe, mint amelyben most van. Kétségbeesett pillantással tekintett az utca túloldalán levő kapu felé. Takuannak nyomát sem látta. Felugrott és futásnak eredt.

– Megállj!

A mennydörgő hang egyedül elég volt ahhoz, hogy összetörje lelkét. Körülnézett, és megpillantotta a főbiztos egyik hóhérját. A hóhér előrelépett, és hosszú botjával Matahacsi vállára sújtott. Egyetlen ütéssel leterítette, majd ahogy egy gyerek tűz egy békát a földhöz egy gallyal, a földhöz szegezte botjával.

Több őr, köztük egy kapitány is kísérte Takuant, amikor az előbukkant a főbiztos hivatalából. Egy másik, kötéllel összekötözött foglyot vezettek.

A kapitány kiválasztotta a helyet a büntetésre, és két frissen szőtt gyékényt terítettek le a földre.

– Essünk túl rajta? – kérdezte Takuant, aki helyeslően bólintott.

A kapitány és a pap ülőkékre telepedtek, a hóhér pedig felemelte botját. – Állj fel! – üvöltött.

Matahacsi nagy nehezen feltápászkodott, de túl erőtlennek érezte magát ahhoz, hogy járjon. A hóhér dühösen megragadta ruháját, és az egyik gyékényhez vonszolta.

Matahacsi leült, és lehorgasztotta a fejét. Többé nem hallotta a fürjet. Eljutottak ugyan hozzá a hangok, de csak távolról, mintha fal választotta volna el tőlük. A nevét suttogták, és meglepetten pillantott fel. – Akemi! – nyögte. – Hát te mit keresel itt?

A lány térdelt a másik gyékényen.

– Csönd legyen! – két őr botjával odébb taszigálta őket egymástól.

A kapitány felállt és szigorú, méltóságteljes hangon felolvasta az ítéletet. Akemi visszafojtotta könnyeit, de Matahacsi szégyentelenül zokogott. A kapitány végzett és visszaült. – Üsd! – kiáltotta.

Két alacsony rangú őr nekiveselkedett és hosszú, kettéhasított bambuszrudakkal módszeresen nekiálltak ütlegelni a foglyok hátát. – Egy, kettő, három – számoltak.

Matahacsi nyögött. Akemi lehajtotta a fejét, arca hófehér volt, fogát teljes erejéből összeszorította, hogy elviselje a fájdalmat.

– Hét, nyolc, kilenc – a pálcák kirojtosodtak, végükből mintha füst szállt volna fel.

Néhány járókelő megállt nézelődni.

– Mi történik itt?

– Úgy látom, két foglyot büntetnek meg.

– Nyilván száz korbácsütés.

– Még ötvennél sem tarthatnak.

– Fájhat.

Egy őr közeledett feléjük és riasztotta el őket, földhöz verve dorongját. – Tűnés innen! Nem szabad itt ácsorogni.

A szájtátiak biztonságos távolba húzódtak, és hátranézve látták, hogy a büntetés megtörtént. Az őrök eldobták cafatokra rongyolódott pálcáikat, és letörölték az izzadságot homlokukról.

Takuan felállt. A kapitány már előtte felpattant. Udvariasan elköszöntek egymástól, és a kapitány visszavezette embereit a főbiztos telephelyére. Takuan néhány percig mozdulatlanul állva nézte a gyékényen kuporgó alakokat, aztán szótlanul távozott.

A sógun ajándékokkal halmozta el Takuant, amelyeket ő a város számos zen templomának adományozott. Hamarosan mégis feltámadt Edóban a pletyka. Az egyik szerint nagyravágyó pap, aki a politikába keveredett, vagy azok közé tartozik, akiket a Tokugavák meggyőztek, hogy kémkedjenek az oszakai tábor után. Vagy „fekete csuhás” összeesküvő. Takuan mit sem törődött a pletykával. Bár nagyon is szívén viselte a nemzet jólétét, nem sokat jelentett számára, hogy a kor cifra virágai, Edo és Oszaka várai virágzanak, vagy elhullanak.

Néhány sápadt napsugár átszűrődött a felhőkön keresztül. Ismét felharsant a fürj hangja. Jó ideig egyik alak sem mozdult, bár egyikük sem vesztette el teljesen az eszméletét.

– Matahacsi, nézd, víz! – motyogta Akemi. Előttük két csöbör víz volt, mindegyikben merítő, bizonyítva, hogy a Főbiztos Hivatala nem teljesen szívtelen.

Akemi ivott néhány korty vizet, majd Matahacsinak kínálta a merítőt. Amikor az nem mozdult, a lány rászólt: – Mi bajod van? Nem kérsz?

Matahacsi lassan kinyúlt, megfogta a merítőt, s mihelyt ajkához ért, mohón kortyolt.

– Matahacsi... pap lettél?

– He… Ez minden?

– Mi minden?

– Ez volt a büntetés? Még nem vágták le a fejünket.

– Mért vágták volna? Nem hallottad, amikor felolvasták az ítéletet?

– Mit mondott?

– Azt, hogy száműznek minket Edóból.

– Élek! – visított fel Matahacsi. Szinte megőrült az örömtől, felugrott és elrohant, anélkül hogy hátranézett volna. Egy pillantást sem vetett Akemira.

A lány fölemelte kezét, hajával babrált, aztán megigazította kimonóját, meghúzta obiját. – Szégyentelen! – morogta. Matahacsi már csak egy pötty volt a láthatáron.

 

 

9

A KIHÍVÁS

 

Iori néhány napot töltött még csak a Hódzsó-házban. s máris unatkozott. Nem volt más dolga, mint játszani.

– Mikor jön vissza Takuan? – kérdezte Sinzót egy reggel. De igazából az érdekelte, mi történt Muszasival.

– Apám még a várban van, tehát gondolom, Takuan is – felelte Sinzó. – Előbb vagy utóbb megjönnek. Miért nem lovagolsz egyet?

Iori már rohant is az istállóba és egy lakkozott, gyöngyház berakásos nyerget rakott kedvenc paripájára. Már tegnap és tegnapelőtt is lovagolt az állaton, anélkül hogy szólt volna Sinzónak. Most büszkeséggel töltötte el, hogy engedélyt kapott. Nyeregbe szállt, és kiszáguldott a hátsó kapun.

Gyors egymásutánban villantak fel előtte és tűntek el mögötte a daimiók házai, a mezőkön vezető ösvények, a rizsföldek, az erdők. Égővörös kígyótökök és vörösesbarna fű jelezte, javában benne járnak már az őszben. Ott emelkedik a Csicsibu-hegylánc a Muszasino-fennsík mögött. A szenszei ott van azok között a hegyek között, gondolta Iori. Elképzelte a börtönben szeretett mesterét, és az arcán csurgó könnycseppektől nyugtatóan hűvösnek érezte a szelet.

Mi lenne, ha megnézné Muszasit? Anélkül, hogy tovább gondolkodott volna, megsarkantyúzta a lovat, és az lovasával pihés eulália ezüstös tengerén száguldott keresztül.

Vagy egy mérföldet vágtáztak nyaktörő sebességgel, mikor Iori visszafogta a lovat. Talán már hazament a házba, gondolta.

Az új ház azóta elkészült, de lakatlan volt. A legközelebbi rizsföldnél megkérdezte a rizst arató parasztokat: – Nem látta valaki a tanáromat? – Azok pedig szomorúan rázták fejüket.

Akkor Csicsibuban kell lennie. Lóháton egy nap alatt megteszi az utat.

Egy idő múlva elért Nobidome faluba. A falu bejáratát szinte teljesen eltorlaszolták a szamurájok hátaslovai, málháslovai, útiládái, gyaloghintói. Vagy negyven-ötven szamuráj ebédelt mellettük, Iori megfordult, hogy másik utat keressen a faluba. Három vagy négy szolga utánafutott.

– Hé, te gazember, várj csak!

– Minek neveztél? – kérdezte Iori dühösen.

– Szállj le a lóról! – most már mellette voltak.

– Miért? Nem is ismerlek!

– Csak fogd be a szád és szállj le!

– Nem! Nem teheted!

Mielőtt észbe kapott volna, egyikük felemelte jobb lábát a levegőbe, és Iori a másik oldalon lepottyant a lóról.

– Valaki látni akar. Gyere csak velem! – megragadták Iori gallérját és egy út menti teaházba ráncigálták.

Oszugi állt odakint, bottal a kezében. Másik kezével intett, elbocsátotta a szolgákat. Útiruhában volt, és ennek a szamurájcsapatnak a társaságában. Iori nem tudta, mire vélje, de nem is igen volt ideje gondolkodni rajta.

– Nesze, te csibész! – mondta Oszugi, aztán botjával Iori vállára csapott. A gyerek küzdőállást vett föl, bár tudta, hogy reménytelen a helyzete, akkora túlerővel áll szemben. – Muszasi csak a legjobbakat fogadja tanítványul, he-he. Ha jól tudom, te is közéjük tartozol.

– Nem… Nem beszélnék így a maga helyében!

– Ó, csakugyan?

– Semmi közöm magához!

– Dehogy nincs! Elmondasz nekünk néhány dolgot. Ki küldött utánunk?

– Maguk után? – horkantott megvetően Iori.

– Hogy merészelsz így beszélni? – méltatlankodott a vénasszony. – Nem tanított Muszasi jó modorra?

– Nem hagyom, hogy ilyenek, mint maga, kioktassanak. Már megyek is.

– Nem mész! – kiáltott fel Oszugi, és botjával Iori sípcsontjára csapott.

– Auuuui! – a gyerek nyüszítve összeesett.

A szolgák megragadták, és a falu kapuja melletti kis malomhoz vitték, ahol egy láthatóan magas rangú szamuráj üldögélt. Épp befejezte az étkezést és meleg vizet kortyolgatott. Elvigyorodott, amikor meglátta Iori kínos helyzetét.

Veszélyes, gondolta a fiú, mikor Kodzsiró szemébe nézett.

Oszugi diadalittasan düllesztette ki állát. – Nézze, ahogy gondoltam, Iori az! Vajon miben mesterkedhet Muszasi? Mert ki más küldhette volna utánunk?

– Ühüm – morogta Kodzsiró. Biccentett, elbocsátotta a szolgákat. Egyikük megkérdezte, nem akarja-e, hogy a fiút megkötözzék. Kodzsiró mosolyogva rázta a fejét. Iorit fogva tartotta Kodzsiró pillantása. Képtelen volt egyenesen állni, nemhogy elfutni.

– Hallottad, mit mondott, Oszugi? – kérdezte Kodzsiró. – Igaz?

– Nem. Csak kilovagoltam. Nem követtem sem magukat, sem mást.

– Hmm. Lehetséges. Ha Muszasi valamirevaló szamuráj, nem folyamodik ilyen olcsó trükkökhöz – Kodzsiró hangosan gondolkodott. – Másfelől, ha meghallotta, hogy hirtelen útra keltünk egy nagy csapat Hoszokava-szamurájjal, gyanút foghat, és elképzelhető, hogy elküld valakit, és megfigyeltet minket. Teljesen természetes.

Döbbenetes változás állt be Kodzsiró körülményeiben. Gyerekes bozontja helyett haját illőn szamuráj módra borotválta, a csicsás ruha helyett, amit eddig hordott, szolid fekete kimonó volt rajta, amely rusztikus hakamájával határozottan konzervatív benyomást tett. A Zászlórudat most az oldalán hordta. Vágya, hogy a Hoszokava-ház hűbérese legyen, valóra vált. Igaz, nem az általa kívánt ötezer véka jövedelemért, hanem mindössze a feléért.

Csapatuk, amelyet Takubej vezetett, Buzenbe tartott előőrsként, hogy felkészüljön Hoszokava Tadatosi visszatérésére. A nagyúr, akit aggasztott apja idős kora, engedélyt kért a sógunátustól, hogy hazatérjen. Végül megkapta, jeleként annak, hogy a sógunátus nem kételkedik a Hoszokavák lojalitásában.

Oszugi pedig megkérte őket, hadd tartson velük, mert hirtelen úgy érezte, fontos, hogy hazatérjen. Továbbra is a család fejének tekintette magát, még ha csaknem tíz évig távol is volt. Gón bácsi intézhetné a dolgokat odahaza, ha élne. így viszont gyanította, hogy jó néhány családi ügy várja hazatértét.

Oszakán keresztül utaznak, ahol Gón bácsi hamvait hagyta. Most magával viheti őket Mimaszakába, és illően megemlékezhet róluk. )ó ideje nem végzett szertartást, elhanyagolta őseit is. Majd miután odahaza elrendezte a dolgokat, folytatja művét.

De az utóbbi időben határozottan elégedett volt magával. Úgy vélte, hatalmas csapást mért Muszasira. Amikor Kodzsirótól megtudta, hogy milyen posztra ajánlják Muszasit, komoly depresszióba esett. Ha Muszasi megkapja ezt a kinevezést, sokkal nehezebben férhet hozzá.

Úgy döntött, mindent elkövet, hogy megvédje a sógunátust és a nemzetet ettől a katasztrófától. Takuannal nem találkozott, de felkereste a Jagyú-házat, akárcsak a Hódzsó-házat, és mindenütt szidalmazta Muszasit. Előadta, hogy veszélyes butaság lenne ilyen magas állásba juttatni. De ezzel sem elégedett meg. Szidalmait minden magas rangú kormányhivatalnok házában elismételte, ahol csak a szolgák beengedték.

Kodzsiró természetesen meg sem próbálta megállítani, de nem is igazán bátorította. Anélkül is tudta, hogy Oszugi nem nyugszik, amíg alapos munkát nem végzett. És ez így is volt. A vénasszony még rosszindulatú leveleket is írt Muszasi múltjáról, és behajigálta őket az edói főbiztos házába, és a Vének Tanácsa tagjainak kertjébe. Végül már maga Kodzsiró is azon tűnődött, nem ment-e túl messzire.

Kodzsiró is arra biztatta Oszugit, utazzon velük. Úgy vélte, neki is jobb lesz, ha a vénasszony visszatér vidékre, ahol kevesebb kárt okozhat. Oszugi pedig mindössze egyetlen dolgot bánt, azt, hogy Matahacsi nincs vele. Még mindig meg volt győződve arról, hogy fia valamikor megpillantja a fényt és visszatér hozzá.

Iorinak minderről sejtelme sem lehetett. Menekülni nem tudott, rettegett attól, hogy elsírja magát félelmében, és ezzel rossz fényt vet Muszasira. Úgy érezte, ellenségei csapdába csalták.

Kodzsiró szándékosan a fiú szemébe nézett, és meglepetésére az állta a pillantását. Iori szeme egyszer sem rebbent.

– Tud adni tintát és ecsetet? – kérdezte Kodzsiró Oszugit.

– Igen, de a tinta beszáradt. Miért?

– Levelet kívánok írni. A táblák, amelyeket Jadzsibej emberei tűztek ki, nem csalták elő Muszasit. Sejtelmem sincs, hol lehet. Iori a lehető legjobb küldönc. Úgy vélem, helyes, ha Edóból való távozásom alkalmából üzenetet küldök Muszasinak.

– Mit akar írni?

– Semmi különöset. Mindössze közlöm vele, hogy gyakorolja a kardforgatást, és majd ha ráér, látogasson meg Buzenben. Tudatom vele, életem végéig hajlandó vagyok várni rá. Bármikor eljöhet, amikor összegyűjtötte a szükséges önbizalmat.

Oszugi szörnyülködve csapta össze a kezét. – Hogy beszélhet így? Még hogy élete végéig! Micsoda dolog! Nekem nincs ennyi időm! A következő két-három éven belül holtan kell látnom Muszasit!

– Bízza csak rám! A magaméval együtt elintézem a maga gondját is.

– Hát nem látja, hogy öregszem? Addig kell megtennie, amíg életben vagyok.

– Ha vigyáz magára, még köztünk lesz, amikor legyőzhetetlen kardom elvégzi feladatát.

Kodzsiró fogta az írófelszerelést, és a közeli patakhoz ment. Bevizezte ujját, hogy megnedvesíthesse a tintarudat. Állva papírt vett elő kimonójából. Gyorsan írt, de mind kalligráfiája, mind kompozíciója szakértőre vallott.

– Ezzel leragaszthatja – Oszugi néhány főtt rizsszemet vett elő és egy falevélre tette. Kodzsiró ujjai között összemorzsolta, bekente vele a levél szélét és leragasztotta. A hátára ezt írta: Szaszaki Ganrjutól, a Hoszakava-ház hűbéresétől.

– Gyere ide, nem bántalak. Azt akarom, hogy vidd el ezt a levelet Muszasinak. De vigyázz, hogy megkapja, mert fontos!

Iori egy percet tétovázott, aztán jóváhagyóan horkantott, s kikapta a levelet Kodzsiró kezéből. – Mi van benne?

– Csak az, amit az idős hölgynek mondtam.

– Megnézhetem?

– Fel ne törd a pecsétet!

– Ha valami sértőt ír benne, nem viszem el.

– Nincs benne semmi durva. Mindössze arra kértem, ne felejtse a jövőre tett ígéretünket. És azt mondtam neki, várom, hogy újra találkozzak vele, talán Buzenben, ha netán arra jár.

– Hogy érti azt, hogy újra találkozzon vele?

– Úgy értem, hogy az élet és halál közti határvonalon találkozzak vele – Kodzsiró enyhén elvörösödött.

Iori kimonójába dugta a levelet. – Rendben. Kézbesítem – ezzel elfutott. Úgy harminc méterrel odébb megállt, megfordult, nyelvét öltötte Oszugira. – Bolond, vén boszorkány! – kiáltotta.

– Mi-micsoda? – a vénasszony már utána akart rohanni, de Kodzsiró megfogta karját, és visszatartotta.

– Hadd menjen! – bánatosan mosolygott. – Gyerek még! – aztán Iorira kiáltott. – Jobbat nem tudnál mondani?

– Nem… – a haragtól szinte könnyezett. – Maga is meg fogja bánni. Lehetetlen, hogy Muszasi egy magafajtától kikapjon.

– Akárcsak ő, mi? Nem adnád föl! De tetszik nekem, ahogy ragaszkodsz hozzá! Ha meghalt, nyugodtan keress fel, seperheted nálam az udvart, valami munkát biztos találok neked.

Iori nem tudta, hogy Kodzsiró csak csúfolódik. Halálosan megsértődött. Fölkapott egy követ. De amikor fölemelte karját, hogy elhajítsa, Kodzsiró tekintete rátapadt.

– Ne tedd ezt! – mondta Kodzsiró nyugodt, de erőteljes hangon.

Iori úgy érezte, hogy szinte égeti ez a szempár. Ledobta a követ és elrohant. Addig futott, míg teljesen kimerülten össze nem rogyott a Muszasino-fennsík közepén.

Jó két óra hosszat üldögélt, és arra az emberre gondolt, akire tanáraként felnézett. Bár tudta, hogy Muszasinak sok ellensége van, nagy emberként gondolt rá, és maga is nagy ember akart lenni. Úgy vélte, tennie kell valamit, hogy teljesítse mesterével szembeni kötelezettségét, és hozzájáruljon biztonságához. Ezért eltökélte, hogy a lehető leggyorsabban fejleszti ki saját erejét.

Aztán újra kínozta annak a rémisztő fénynek az emléke, amely Kodzsiró szemében égett. Azon tűnődött, vajon akár Muszasi is képes-e ilyen erős embert legyőzni? Aztán szomorúan arra jutott, hogy még mesterének is tanulni, keményen gyakorolni kell ehhez. Felállt.

A hegyekről lefelé gördülő fehér köd végigterült a síkságon. Iori úgy határozott, Csicsibuba megy és kézbesíti Kodzsiró levelét. De egyszer csak eszébe jutott a ló. Mi van, ha banditák kezébe kerül? A fiú kétségbeesetten kiabálva, füttyentgetve nekilátott megkeresni.

Úgy tűnt, mintha paták dobogását hallaná egy tavacska felől. Arra futott. De nem volt ott sem ló, sem tavacska. A remegő köd űzött tréfát vele. Aztán valami fekete tárgyat látott. Megindult felé. Egy vaddisznó épp egy gyökeret kapart ki, de mikor megpillantotta őt, fenyegetően közel száguldott el mellette. Majd elnyelte a sás, és nyomában a köd fehér vonallá sűrűsödött. Mintha varázsló pálcája csinálta volna mindezt. Iori tágra nyílt szemmel nézte, aztán vízcsobogást hallott. Közelebb ment. A hold fénye egy köves patakon csillogott.

Iori mindig is nyitott volt a fennsík rejtélyeivel szemben. Őszintén hitte, hogy a legkisebb katicabogárban is az istenek szellemi hatalma rejtőzik. Az ő számára mindenben volt lélek. A libegő levélben, a csobogó vízben, a szélben. Most, hogy körülvette a természet, átélte a kimúló ősz remegő magányosságát, a szomorú lehangoltságot, amelyet a fű, a rovarok, a víz érezhetnek.

Úgy zokogott, hogy egész teste rázkódott. Édes könnyek öntötték el, nem keserűek. Ha valami más lény, nem ember, hanem talán egy csillag, vagy a fennsík szelleme megkérdezte volna, miért zokog, nem is lett volna képes megmondani. Ha a kíváncsi szellem makacskodott volna, s nyugtatgatni, csitítgatni próbálja, végül talán így válaszol: „Gyakran sírok odakinn a szabadban. Mindig úgy érzem, hogy a hótengaharai ház valahol a közelemben van.”

A sírás felfrissítette a lelkét. Mikor kedvére kisírja magát, a föld és az ég megvigasztalják. Miután könnyei kiszáradtak, szelleme tisztán, felfrissülve bukkant elő a felhők közül.

– Ez Iori, nem?

– Azt hiszem.

A hangok felé fordult. Két alakot pillantott meg feketén kirajzolódni az esti égbolt előtt.

– Szenszei! – kiáltott fel Iori, s botladozva rohant a lóháton ülő férfi felé. – Maga az? – szinte eszét vesztette örömében. A kengyelbe kapaszkodott és felnézett, nem álmodik-e.

– Mi történt? – kérdezte Muszasi. – Mit keresel itt egyedül? – Muszasi arca lefogyott – vagy csak a holdvilág tette? –, de Iori hetek óta mestere hangjának melegét vágyott hallani.

– Gondoltam, elmegyek Csicsibuba. – Aztán, feltűnt neki a nyereg. – Nahát, ezen a lovon lovagoltam.

– A tied? – nevetett Gonnoszuke.

– Igen.

– Nem tudtam, kié lehet. Az Iruma-folyó partján kószált, ezért úgy tekintettem, mint az ég ajándékát Muszasinak.

– A fennsík istene küldhette el a lovat maguk elé – mondta Iori, és teljesen őszintén gondolta.

– Azt mondod, a te lovad? Ez a nyereg nem lehet olyan szamurájé, aki ötezer vékánál kevesebbet keres.

– Hát igazából Sinzóé.

Muszasi leszállt a lóról. – Tehát nála laksz?

– Igen. Takuan odavitt.

– Mi van az új házzal?

– Készen áll.

– Helyes. Visszamehetünk.

– Szenszei…

– Tessék?

– Úgy lefogyott. Miért?

– Hosszú időt töltöttem meditációval.

– Hogyan szabadult ki a börtönből?

– Majd Gonnoszuke később elmeséli. Egyelőre mondjunk csak annyit, hogy az istenek a pártomon álltak.

– Nincs miért aggódnod, Iori – nyugtatgatta Gonnoszuke. – Senki nem kételkedik mestered ártatlanságában.

Iori megkönnyebbült. Rájött a beszélhetnék. Elmesélte találkozását Dzsótaróval, és azt, hogy Dzsótaró Edóba ment. Amikor a történetben ahhoz az undorító vénasszonyhoz ért, aki a Hódzsó-háznál bukkant fel, eszébe jutott Kodzsiró levele.

– Ó, elfelejtettem valami fontosat! – tört ki, és átnyújtotta a levelet Muszasinak.

– Kodzsiró levele? – Muszasi csodálkozva nyújtotta kezét, mintha rég elvesztett barátja üzent volna. – Hol találkoztál vele?

– Nobidome faluban. Vele volt az a gonosz vénasszony is, azt mondta, Buzenba megy.

– Óh!

– Egy csapat Hoszokava-szamurájjal volt… Szenszei, jól teszi, ha meggondolja, mit csinál! Ne kockáztasson!

Muszasi bólintott, és a kinyitatlan levelet kimonójába dugta.

Iori nem volt biztos benne, hogy Muszasi felfogta, miről beszél. Ezért így folytatta: – Ez a Kodzsiró nagyon erős, ugye? Haragszik önre. – Részletesen elmondta Muszasinak az ellenséggel való találkozásának minden részletét. Amikor a kunyhóhoz értek, Iori lement ételért a domb aljára, Gonnoszuke pedig vizet hozott és tűzifát gyűjtött.

Körülülték a kályhában vígan lobogó tüzet, öröm fogta el őket, hogy épségben, egészségben látják viszont egymást, Iorinak ekkor tűntek csak fel a friss sebek és zúzódások Muszasi karján és nyakán.

– Mi okozta ezeket? – kérdezte. – Tele van ezekkel a…

– Semmi különös. Megetetted a lovat?

– Igen, uram.

– Holnap vissza kell vinned.

Másnap kora reggel Iori lóra szállt, és reggeli előtt lovagolt egyet. Amikor a nap felbukkant a láthatáron, megállította a lovát, és tátott szájjal nézte a fényes korongot.

Visszaszáguldott a kunyhóhoz. – Szenszei, keljen fel! – kiáltotta. – Gyorsan! Olyan, mint amilyennek Csicsibuban láttuk a hegyről. Hatalmas, és úgy néz ki, mintha végiggördülne a fennsíkon. Keljen fel, Gonnoszuke!

– Jó reggelt! – köszönt rá Muszasi a ligetből, ahol sétált egyet.

Iori túl izgatott volt ahhoz, hogy a reggelin járjon az  esze. – Már megyek is – mondta, és ellovagolt.

Muszasi utána nézett. A fiú a lóháton egyre távolodott, és végül úgy nézett ki, mintha egy varjú látszana a napkorong kellős közepén. A fekete folt egyre kisebb lett, végül teljesen elnyelte a nagy lángoló gömb.