29.

Az egész­nek va­la­hogy sem­mi­fé­le hi­va­ta­los jel­le­ge nem volt, mint­ha csak tár­sa­sá­gi cse­ve­gés­re ül­tünk vol­na össze, régi ba­rá­tok. Ki a ka­na­pén ter­pesz­ke­dett, ki fo­tel­ban ült, kar­fá­já­ra kö­nyö­köl­ve, ki meg in­kább az asz­tal mel­lett ta­lált he­lyet ma­gá­nak, mert­hogy ott akadt ha­mu­tál­ca, így per­sze az asz­tal­nál ült Daix fő­fel­ügye­lő úr is, én ma­gam egy kis­sé fél­re­hú­zód­tam, egy tám­lás­szé­ken ül­tem a fal mel­lett, az ajtó kö­ze­lé­ben. A be­szél­ge­tést ter­mé­sze­te­sen a fő­nök in­dí­tot­ta meg.

– Ne ve­gyék rossz né­ven az urak, hogy így össze­to­bo­roz­tam önö­ket, de len­ne egy és más mon­da­ni­va­lóm, ami bi­zo­nyá­ra szá­mot tart­hat va­la­mennyi­ük ér­dek­lő­dé­sé­re. Min­de­nek­előtt en­ged­jék meg, hogy tel­je­sít­sem szo­mo­rú kö­te­les­sé­ge­met, és kö­zöl­jem Tatu úr­ral és Cha­te­let úr­ral, amit ők még nem tud­nak: Ma­ry­lin Mi­ra­ge mű­vész­nő és Je­an­net­te Trof­fet kis­asszony ma dél­előtt tra­gi­kus kö­rül­mé­nyek kö­zött el­huny­tak.

– Szent Is­ten! – ki­ál­tott fel Tatu. – Hát sose lesz en­nek vége?

– De re­mé­lem, hogy vége lesz, sőt, már­is vége van – mond­ta meg­le­pő nyu­ga­lom­mal a fő­nök. – Már­mint an­nak a tra­gé­dia­so­ro­zat­nak, ami­re Tatu úr nyil­ván gon­dolt. És hogy va­ló­ban vége le­gyen, sze­ret­ném az önök se­gít­sé­gét kér­ni, va­la­mennyi­ükét. Van ugyan­is egy el­kép­ze­lé­sem, amit, ha meg­en­ge­dik, elő is adok önök­nek, még­pe­dig ki­mon­dot­tan az­zal a cél­lal, sőt ké­rés­sel, hogy ahol va­la­mit nem ér­te­nek ben­ne, vagy ha va­la­mi­vel nem ér­te­nek egyet, eset­leg ki­egé­szí­té­sük vagy he­lyes­bi­te­ni­va­ló­juk van, min­den ud­va­ri­as­ko­dás nél­kül sza­kít­sa­nak fél­be, és te­gyék meg ész­re­vé­te­le­i­ket. Ha köz­ben fel­hív­ják a fi­gyel­me­met olyan té­nyek­re is, ame­lyek­ről ed­dig nem tu­dok, vagy ame­lye­ket fi­gyel­men kí­vül hagy­tam, ho­lott fon­tos­nak íté­lik, azért kü­lön is há­lás le­szek.

El­hall­ga­tott, mint­ha he­lyes­lést, til­ta­ko­zást vagy bár­mi­fé­le hoz­zá­szó­lást várt vol­na, de a sza­lon­ban ülők kö­zül sen­ki sem szó­lalt meg. A ki­egye­ne­se­dő de­re­kak, a ráfüg­gesz­tett fi­gyel­mes sze­mek azon­ban sza­vak nél­kül is ta­nú­sí­tot­ták, hogy mind­annyi­an ér­dek­lőd­ve vár­ják a kö­vet­ke­ző­ket. A né­hány má­sod­per­ces vá­ra­ko­zás után te­hát foly­tat­ta:

– Ter­mé­sze­te­sen ar­ról a tra­gé­dia­so­ro­zat­ról van szó, amely­nek nem egé­szen egy hét le­for­gá­sa alatt mind­annyi­an ta­núi vol­tunk, és amely ilyen rö­vid idő alatt négy ha­lá­los ál­do­za­tot kö­ve­telt, ket­tőt a MO­MA­KI mun­ka­tár­sai kö­zül, ket­tőt pe­dig az UNI­CI­NÉ stáb­já­ból.

A film­ren­de­ző, mint va­la­mi ér­te­kez­le­ten, fel­emel­te a ke­zét, ez­zel je­lez­ve, hogy szót kér. A fő­fel­ügye­lő kész­sé­ge­sen in­tett neki, hogy be­szél­jen hát.

– Bo­csás­son meg, hogy köz­be­szó­lok, de ön szó­lí­tott fel rá, fő­fel­ügye­lő úr. Fé­lek tőle, hogy in­kább azt mond­hat­nám, re­mé­lem, hogy rossz úton jár, ami­kor eze­ket a dol­go­kat össze akar­ja hoz­ni. Alig hi­he­tő, hogy a két ügy kö­zött össze­füg­gés van, bár­mi­lyen kö­zel es­se­nek is idő­ben egy­más­hoz.

A fő­fel­ügye­lő egy pil­lan­tás­sal fel­mér­te, hogy mi­lyen ha­tá­sa le­het Pru­ni­er sza­va­i­nak a töb­bi­re. Lamè­re nem is lep­le­zet­ten bó­lo­ga­tott, Tatu el­gon­dol­koz­va né­zett maga elé, Cha­te­let pe­dig rez­dü­let­len arc­cal ült. Így hát Daix fel­szó­lí­tot­ta a film­ren­de­zőt, fejt­se hát ki, mi­ért tart­ja el­kép­zel­he­tet­len­nek az össze­füg­gést. És az kész is volt a vá­lasszal.

– Mert lo­gi­kát­lan, egy­sze­rű­en lo­gi­kát­lan. Nem­csak azért, mert az első két ha­lál­eset­nél két­ség­te­le­nül gyil­kos­ság­gal ál­lunk szem­ben, míg a mai sze­ren­csét­len­ség a köz­le­ke­dé­si bal­ese­tek ka­te­gó­ri­á­já­ba tar­to­zik. To­váb­bá nem­csak azért, mert az első két ál­do­zat és a mai ál­do­za­tok kö­zött sem­mi­fé­le kap­cso­lat sem volt. Leg­fő­kép­pen pe­dig azért, mert el sem kép­zel­he­tő olyan in­dok, ha csak nem fel­té­te­le­zünk va­la­mi má­ni­á­kus gyil­kost, amo­lyan ámok­fu­tót, mon­dom, el sem kép­zel­he­tő olyan in­dok, amely bár­kit is arra ösz­tö­nöz­het­ne, hogy ép­pen eze­ket az ál­do­za­to­kat ölje meg. Hogy vi­lá­go­sab­ban fe­jez­zem ki ma­gam: ha va­la­ki­nek oka volt meg­öl­ni Vi­vi­an­ne Ri­viè­re-t, ta­lán ta­lál­ha­tott még okot arra is, hogy el­te­gye láb alól Franço­is De­lon­got. Hi­szen mind­nyá­jan tud­juk, hogy ők ket­ten gyer­mek­ko­ruk óta is­mer­ték egy­mást, jó ba­rát­ság­ban vol­tak, a hír sze­rint egy­ol­da­lú sze­re­lem is volt köz­tük, és így to­vább. Te­hát le­he­tett va­la­mi olyan kö­zös pont az éle­tük­ben, je­le­nük­ben vagy a múlt­juk­ban, ami mind­ket­tő­jük meg­gyil­ko­lá­sát in­do­kol­hat­ja. Ám Ma­ry­lin és Je­an­net­te meg­gyil­ko­lá­sa – lát­ja, fő­fel­ügye­lő úr, az ön ked­vé­ért haj­lan­dó va­gyok el­mé­let­ben fel­té­te­lez­ni, hogy ők is gyil­kos­ság­nak es­tek ál­do­za­tul – ez­zel sem­mi­kép­pen sem hoz­ha­tó kap­cso­lat­ba. Ma­ry­lin és a két első ál­do­zat kö­zött tu­do­má­sunk sze­rint soha sem­mi­fé­le kap­cso­lat nem volt, nem is igen le­he­tett, hi­szen csak az­óta is­me­rik egy­mást, ami­óta itt a fel­vé­te­lek meg­kez­dőd­tek. És hoz­zá­te­he­tem, ez­alatt sem ala­kult ki kö­zöt­tük más, leg­fel­jebb amo­lyan kö­szö­nő vi­szony, mert Ma­ry­lin csu­pán a fel­vé­te­lek­re jött ki ide, azok­ra is min­dig el­kés­ve, és ak­kor már nem volt ide­je ba­rát­sá­go­kat köt­ni, vagy el­len­sé­ges­ség­re okot adni, egy­ál­ta­lán, Vi­vi­an­ne-nel bár­mi­fé­le kap­cso­lat­ba lép­ni. Ami pe­dig Je­an­net­te-et il­le­ti, még ennyi érint­ke­zé­si fe­lü­let sem volt az it­te­ni­ek kö­zött és köz­te. Ő ál­lan­dó­an csak Ma­ry­lin kö­rül nyüzs­gött.

– Te­hát? – ösz­tö­nöz­te a fő­fel­ügye­lő, hogy von­ja le a kö­vet­kez­te­té­se­it. És a film­ren­de­ző nem is kés­le­ke­dett vele.

– Te­hát ah­hoz, hogy a négy ha­lál­ese­tet egy­aránt gyil­kos­ság­nak fog­juk fel, ah­hoz leg­alább­is két­fé­le in­dok és két gyil­kos kell. Ha csak – tet­te hoz­zá nem is rej­tett gúnnyal a hang­já­ban –, ha csak nem fel­té­te­lezzük azt, hogy Je­an­net­te rá­jött, mi­sze­rint Vi­vi­an­ne az ő rég el­ve­szett­nek hitt gyer­me­ke vagy a szá­zad­vé­gi ro­man­ti­kus­giccses re­gé­nyek va­la­mi ha­son­ló­an os­to­ba tör­té­ne­tét…

– Azt hi­szem, Louis lo­gi­ká­ja vi­lá­gos… – je­gyez­te meg el­gon­dol­koz­va Tatu, és Lamè­re ha­son­ló hang­nem­ben fűz­te hoz­zá:

– Én sem tu­dok fel­fe­dez­ni sem­mi össze­füg­gést, az össze­füg­gés sem­mi­fé­le le­he­tő­sé­gét.

– Ké­rem, én meg­ha­jo­lok a több­ség vé­le­mé­nye előtt – mond­ta ud­va­ri­a­san a fő­fel­ügye­lő. – Ha a be­fe­je­zett gyil­kos­sá­gok té­nyé­ből in­du­lunk ki, ak­kor va­ló­ban így fest a do­log. Csak­hogy ez ti­pi­ku­san for­dí­tott gon­dol­ko­dás. A gyil­kos sem a gyil­kos­sá­gok el­kö­ve­té­se után re­konst­ru­ál­ja az össze­füg­gé­se­ket. Ne­künk on­nan kell ki­in­dul­ni, ahon­nan az ese­mé­nyek­nek, vagy­is ami­kor a gyil­kos­ság­so­ro­zat még el sem kez­dő­dött.

– Nos – tá­masz­ko­dott hát­ra ka­ros­szé­ké­ben Pru­ni­er –, én el­mond­tam a vé­le­mé­nye­met, ér­dek­lő­dés­sel hall­ga­tom az önét.

– Sza­bad le­gyen elő­re­bo­csá­ta­nom egy el­mé­le­te­met – kezd­te a fő­nök. – – Meg kell val­la­nom, hosszú időn át még a sa­ját leg­köz­vet­le­nebb mun­ka­tár­sam sem ér­tett eb­ben egyet ve­lem. Ez az el­mé­let, vagy mond­juk sze­ré­nyeb­ben, ez a fel­te­vés pe­dig az, hogy en­nek a gyil­kos­ság­so­ro­zat­nak vagy leg­alább­is a ki­in­du­ló­pont­já­nak ki­zá­ró­lag anya­gi okai van­nak.

– Ugyan, fő­fel­ügye­lő úr – szólt köz­be szin­te rend­re­uta­sí­tó­an Cha­te­let. – Az első ál­do­zat Vi­vie volt. Ki­nek fű­ződ­he­tett anya­gi ér­de­ke az ő ha­lá­lá­hoz? Ab­szur­dum!

– Sőt, hoz­zá­te­he­tem, ked­ves Cha­te­let úr – foly­tat­ta za­var­ta­la­nul Daix –, hogy so­ká­ig bi­zo­nyos vol­tam ben­ne, hogy eb­ből a tra­gé­di­á­ból min­den­ki­nek csak kára szár­ma­zik, né­me­lyek­nek na­gyon is sú­lyos kára. Ezt egyéb­ként Lamè­re úr is, Tatu úr is na­gyon ké­zen­fek­vő­en és cá­fol­ha­tat­la­nul ki is fej­tet­te ne­kem. Lamè­re úr at­tól félt, hogy emi­att a tra­gi­kus eset mi­att sze­mét­ko­sár­ba dob­hat­ja a Mi­cso­da ren­des em­be­rek! összes ad­dig el­ké­szült fel­vé­te­lét, de a leg­jobb eset­ben is, a to­váb­bi fel­vé­te­lek­nek a gyil­kos­ság kö­vet­kez­té­ben vár­ha­tó el­hú­zó­dá­sa anya­gi­lag na­gyon sú­lyo­san érin­ti majd. Így mond­ta, Mon­si­eur Lamère , vagy kér­jem meg Rè­ves fo­gal­ma­zót, hogy ol­vas­sa fel az ön sza­va­i­ról ké­szült jegy­ző­köny­vet?

– Tel­je­sen fe­les­le­ges – le­gyin­tett a fil­mes. – Ilyes­mi­től va­ló­ban fél­tem, és ez a fé­le­lem na­gyon is re­á­lis volt. És okom sem volt rá, hogy fő­fel­ügye­lő úr előtt el­tit­kol­jam.

– He­lyes. Ám még vég­ze­te­sebb­nek lát­szot­tak az ese­mé­nyek anya­gi szem­pont­ból Tatu úrra néz­ve. Elő­ször, Vi­vi­an­ne Ri­viè­re tra­gé­di­á­ja után még csak at­tól kel­lett tar­ta­nia, hogy az UNI­CI­NÉ-vel kö­tött szer­ző­dés­ből vár­ha­tó pénz­től esik el, de mint ne­kem ki­fej­tet­te, ez is rend­kí­vül ne­héz hely­zet elé ál­lí­tot­ta vol­na. A MO­MA­KI jö­ve­del­mei – ő maga mond­ta ne­kem – ép­pen csak hogy el­kezd­tek csur­ran­ni-csep­pen­ni, vi­szont az in­té­zet fel­sze­re­lé­se, mű­sze­re­lé­se és fenn­tar­tá­sa sok­kal töb­be ke­rült, mint ere­de­ti­leg szá­mí­tot­ta. Le­het, hogy nem pon­to­san idé­zem a sza­va­it, Tatu úr, de ha kí­ván­ja, ren­del­ke­zé­sünk­re áll az ezek­ről ké­szült hi­te­les jegy­ző­könyv is.

– Én is csak azt mond­ha­tom, amit Paul – há­rí­tot­ta el a bi­zo­nyí­tást Tatu. – Ha ta­lán nem is szó sze­rint ezt mond­tam, a lé­nyeg ez volt.

– Kö­szö­nöm, hogy így meg­könnyí­ti a dol­go­mat – bic­cen­tett ko­pasz fe­jé­vel a fő­nök. – Nos, alig két nap­pal ké­sőbb, Franço­is De­long meg­gyil­ko­lá­sa után, Tatu úr anya­gi hely­ze­te már tel­je­sen ki­lá­tás­ta­lan­nak lát­szott. Kö­rül­be­lül olyas­mit mon­dott, hogy ez­zel a MO­MA­KI meg­szűnt lé­tez­ni, min­den, amit be­le­fek­te­tett, te­hát lé­nye­gé­ben egész va­gyo­na sem­mi­vé lett, leg­fel­jebb, ha a mű­sze­re­ket tud­ja majd pénz­zé ten­ni, per­sze, azt is csak nagy vesz­te­ség­gel. Ugye, ilyes­mi­ről volt szó kö­zöt­tünk?

– Pon­to­san er­ről, és ez is volt a lep­le­zet­len igaz­ság.

– Így te­hát az én fel­té­te­le­zé­sem ugyan­csak in­ga­ni lát­szott – is­mer­te be a fő­fel­ügye­lő. – A tra­gé­di­ák­ból lát­ha­tó­an sen­ki­nek sem szár­ma­zott hasz­na, kára vi­szont, nyu­god­tan mond­ha­tom, köz­vet­ve vagy köz­vet­le­nül an­nál in­kább, min­den­ki­nek, aki a MO­MA­KI-ban vagy az UNI­CI­NÉ-ben ér­de­kel­ve volt. Mert Lamè­re úr és Tatu úr anya­gi tönk­re­me­ne­te­le két­ség­te­le­nül a két tár­su­lás min­den tag­ját sú­lyo­san érin­tet­te vol­na. Ta­lán em­lé­kez­nek még rá az urak, hogy mi­lyen kel­le­met­len je­le­net zaj­lott le ép­pen eb­ben a sza­lon­ban, ami­kor bol­do­gult Mi­ra­ge mű­vész­nő sze­mé­re ve­tet­te Lamè­re úr­nak, hogy el­me­het a stú­di­ók­ba elő­szo­báz­ni.

– Va­ló­ban na­gyon kí­nos je­le­net volt – is­mer­te el Lamè­re. – De hát sze­gény Ma­rie-nak, is­ten bo­csás­sa meg, ha bűn most már ilyet mon­da­nom róla, so­ha­sem volt erős ol­da­la a ta­pin­tat.

– Be­val­lom – foly­tat­ta a fő­nök, fi­gye­lem­be sem véve a köz­be­szó­lást –, már-már ott tar­tot­tam, hogy sa­ját be­osz­tot­tam előtt meg­szé­gye­nül­ve be­is­mer­jem, hogy az in­do­kot il­le­tő­en ször­nyen té­ved­tem, és az ő ér­zel­mi-fél­té­keny­sé­gi ma­gya­rá­za­tát fo­gad­jam el. Még­is, bár­mi­lyen tet­sze­tős és ké­zen­fek­vő volt is ez, és bár­mi­lyen könnyű meg­ol­dást kí­nált, fel­me­rült a nyo­mo­zás so­rán né­hány tény, amely még­is en­gem lát­szott iga­zol­ni. Eze­ket most fe­les­le­ges­nek tar­tom fel­so­rol­ni, túl­sá­go­san el­nyúj­ta­ná a be­szél­ge­té­sün­ket, pil­la­nat­nyi­lag nincs szük­ség rá­juk. A lé­nyeg az, hogy én még­is­csak ra­gasz­kod­tam a ma­gam rög­esz­mé­jé­hez, és csak­ha­mar fel­me­rült két kö­rül­mény, ami meg is erő­sí­tett ben­ne.

– Meg­erő­sí­tet­te? – cso­dál­ko­zott rá Cha­te­let. – Ab­ban, hogy Vi­vie-t anya­gi in­dok­ból gyil­kol­ták meg? Ez kép­te­len­ség!

– Ó, az egyik ezek kö­zül a kö­rül­mé­nyek kö­zül csak egy el­szó­lás­fé­le volt, le­het, hogy nem is gon­dol­ta ko­mo­lyan, aki mond­ta, csak meg­nyug­ta­tá­sul és meg­gon­do­lat­la­nul bök­te ki, ép­pen azért, hogy va­la­hogy vé­get ves­sen an­nak az előbb em­lí­tett je­le­net­nek. Ezt azért min­den­eset­re sze­ret­ném pon­to­san az önök em­lé­ke­ze­té­be idéz­ni. Adja csak ide a MO­MA­KI-dosszi­ét, Rè­ves! Kö­szö­nöm. Hol is van csak? Igen, meg­van, ez az. Bi­zo­nyá­ra em­lé­kez­nek rá, hogy ami­kor a mű­vész­nő a rá váró bi­zony­ta­lan jö­vőt fej­te­get­te itt elég­gé hisz­té­ri­kus for­má­ban, Lamè­re úr meg­nyug­ta­tá­sul ki­je­len­tet­te neki, hogy most már biz­tos a Mi­cso­da ren­des em­be­rek! si­ke­ré­ben. És né­hány más in­dok mel­lett eze­ket mond­ta, íme, szó sze­rint ol­va­som a fel­jegy­zés­ből: “És nem utol­só­sor­ban ez a rek­lám! Biz­is­ten szí­ve­seb­ben köl­töt­tem vol­na ne­héz ez­re­se­ket a rek­lám­ra, de tíz­eze­rért, száz­eze­rért se kap­ha­tott vol­na a film olyan rek­lá­mot, mint en­nek a tra­gi­kus sze­ren­csét­len­ség­nek a jó­vol­tá­ból. Má­so­dik nap­ja min­den va­la­mi­re­va­ló új­ság első ol­da­lán suly­kol­ják az em­be­rek fe­jé­be, hogy Mi­cso­da ren­des em­be­rek!” Ed­dig a fel­jegy­zés. Ha ne­tán Lamè­re úr úgy ta­lál­ja, hogy a fo­gal­ma­zó úr nem pon­to­san vet­te jegy­ző­könyv­be a sza­va­it, ám he­lyes­bít­he­ti.

– De ez fel­há­bo­rí­tó! – pat­tant fel ül­té­ből a filmp­ro­du­cer. – Mond­tam ilyet, még az is le­het, hogy szó sze­rint így mond­tam, mit tu­dom én? De hogy ezt most így idé­zi! Előbb maga is el­is­me­ri, hogy ez csak a mind­annyi­unk szá­má­ra kí­nos hisz­té­ri­ás je­le­net le­csil­la­pí­tá­sá­ra hang­zott el, most meg egye­ne­sen vád­ként, a gyil­kos­ság in­do­ka­ként, az anya­gi ér­dek bi­zo­nyí­tá­sa­ként idé­zi!

– Nyu­god­jon meg, Mon­si­eur Lamè­re, ha an­nak idéz­ném is, ez­zel csak egy gyil­kos­ság nyert vol­na ma­gya­rá­za­tot – mond­ta vál­to­zat­lan tár­gyi­la­gos han­gon a fő­nök, és ke­zé­vel je­lez­te, hogy ül­jön csak vissza, Lamè­re pe­dig, nyil­ván maga is úgy érez­ve, hogy he­ves­ke­dé­sé­vél túl­lőtt a cé­lon, vissza­te­le­pe­dett. – Már­pe­dig ne­künk, saj­nos, négy gyil­kos­ság­ra kell in­do­kot ta­lál­nunk. De azért most, hogy újra hal­lot­ta a sa­ját sza­va­it, te­gye a szí­vé­re a ke­zét, és mond­ja meg őszin­tén: va­ló­ban nem a leg­jobb rek­lám-e ma is és még so­ká­ig a film szá­má­ra ez a ti­tok­za­tos gyil­kos­ság, amely­nek ál­do­za­ta még­hoz­zá egy gyö­nyö­rű lány?!

– Nos, jó – vá­la­szol­ta most már meg­nyu­go­dot­tan Lamè­re. – Ször­nyű rek­lám, de rek­lám. El­is­me­rem. De azt is meg­mond­ha­tom, hogy szí­ve­seb­ben ál­doz­tam vol­na tíz­ez­re­ket in­kább a rek­lám­ra!

– Azt most ne fir­tas­suk, hon­nan vet­te vol­na azo­kat a tíz­ez­re­ket, in­kább tér­jünk át egy má­sik meg­le­pe­tés­re, ami az én rög­esz­mé­met tá­masz­tot­ta alá. Ez ugyan csak sok­kal ké­sőbb, már De­long meg­gyil­ko­lá­sa után me­rült fel, de an­nál konk­ré­tabb for­má­ban.

– Fe­les­le­ges kü­lö­nö­seb­ben be­cso­ma­gol­nia – szólt köz­be szá­ra­zon Tatu –, tu­dom, mi­ről van szó. Per­sze, a töb­bi­ek, már­mint Pi­erre ki­vé­te­lé­vel a töb­bi je­len­le­vő, nem tud­ja. Rö­vi­den ennyi: hár­mas­ban, a MO­MA­KI ne­vé­ben, be­ad­tunk egy sza­ba­dal­mi kér­vényt. De­long ha­lá­lá­val a sza­ba­da­lom el­nye­ré­se ese­tén a ta­lál­mány­nak csak két tu­laj­do­no­sa ma­radt, Pi­erre és én, te­hát mind­egyi­künk sok­kal na­gyobb ha­szon­ra szá­mít­hat be­lő­le, mint ha Fran­ci élet­ben ma­rad.

– De Jac­qu­es! – ki­ál­tott fel mél­tat­lan­kod­va Cha­te­let. – Mi­cso­da őrült­sé­ge­ket be­szélsz? Ki­nek jut­hat ilyes­mi az eszé­be?

– Pél­dá­ul ne­kem – mond­ta za­var­ta­la­nul, nyu­god­tan a fő­nök. – Mert ki ta­gad­ná, hogy ez is anya­gi ter­mé­sze­tű in­dok?

– Bo­csás­son meg egy kér­dést, fő­fel­ügye­lő úr! – szólt köz­be vá­rat­la­nul Lamè­re, aki pe­dig a leg­utób­bi je­le­ne­te óta mint­egy sér­tet­ten csak maga elé bá­mult. – Va­jon ab­ban az eset­ben, ha Pi­erre is meg­hal­na, a ta­lál­mány egye­dü­li tu­laj­do­no­sá­vá Jac­qu­es vált vol­na?

– Két­ség­te­le­nül – bó­lin­tott a fő­nök. – Ezt már ma­gá­val Tatu úr­ral is tisz­táz­tuk egy­más kö­zött.

– Mi­cso­da sze­ren­cséd van, Jac­qu­es – je­len­tet­te ki együtt­ér­zés­sel a fil­mes –, hogy Pi­erre ki­hány­ta azt az al­ta­tót vagy mi­cso­dát… Hi­szen ha vele is tör­té­nik va­la­mi, a fő­fel­ügye­lő úr már ré­gen rád is rak­ta vol­na a bi­lin­cset!

– Most nem tu­dom, ki­vel gú­nyo­lódsz, ve­lem-e vagy a fő­fel­ügye­lő úr­ral, de így is, úgy is na­gyon ízet­len a meg­jegy­zé­sed – kö­zöl­te epé­sen Tatu, Daix azon­ban nem en­ged­te el­fa­jul­ni a dol­go­kat.

– Kár, ura­im, ezt a mi mun­ka­meg­be­szé­lé­sün­ket sze­mé­lyes­ke­dés­be ful­lasz­ta­ni. Tud­ják, mit, in­kább én is ab­ba­ha­gyom most töp­ren­gé­se­im­nek ezt a ré­szét. Úgy­sem akar­tam mást bi­zo­nyí­ta­ni vele, mint hogy anya­gi oko­kat két, sőt, ha Cha­te­let urat is be­le­vesszük, há­rom em­ber­nél is le­he­tett ta­lál­ni, és ha foly­tat­nám a töp­ren­gést, bi­zo­nyá­ra ta­lál­nék ilyen le­he­tő­sé­get, per­sze, hang­sú­lyo­zom, fel­te­he­tő, el­kép­zel­he­tő le­he­tő­sé­get más­nál is.

– És az bi­zo­nyá­ra ugyan­olyan eről­te­tett be­le­ma­gya­rá­zás len­ne, mint az én ese­tem­ben – vág­ta rá Lamè­re.

A fő­nök pe­dig kész­ség­gel rá­hagy­ta.

– Le­het­sé­ges. Ép­pen ezért, mint mond­tam, abba is ha­gyom en­nek az el­kép­ze­lés­nek a to­váb­bi fej­te­ge­té­sét. In­kább tér­jünk át más té­má­ra. Még­pe­dig arra, hogy ho­gyan kö­vet­ték el a gyil­kos­sá­go­kat?

– Ezt leg­alább tény­leg tud­ja? – ér­dek­lő­dött némi ci­niz­mus­sal Pru­ni­er.

– Min­den­eset­re meg­kí­sé­re­lem re­konst­ru­ál­ni. Ezt azon­ban nem kezd­he­tem ott, hogy Vi­vi­an­ne Ri­viè­re szí­vét át­ütöt­te a gyil­kos lé­zer­su­gár. Egy ki­csit ko­rább­ról kell el­in­dul­nom. At­tól a pil­la­nat­tól, ami­kor Avale úr a fe­le­sé­ge le­ve­le mi­att ideg­össze­rop­pa­nást ka­pott. Vi­vi­an­ne kis­asszony gon­do­san ápol­ta, meg­ta­lál­ta a re­vol­vert, és el­kér­te. Avale úr­tól úgy tud­juk, hogy ő a lány­nak is adta. Csak­hogy er­ről And­ré Avale-on kí­vül sen­ki sem tett val­lo­mást. Vi­vi­an­ne Ri­viè­re­pe­dig már nem erő­sít­het­te, és nem is cá­fol­hat­ta meg az ő sza­va­it.

– Te­rem­tőm! – je­gyez­te meg fél­han­go­san Pi­erre Cha­te­let. – Hát már And­rét is fel­ír­ta a gya­nú­sí­tott­jai lis­tá­já­ra? Az­tán, ugye, én kö­vet­ke­zem?

– Ennyi­re elő­re nem lá­tok, Mon­si­eur Cha­te­let. Vagy in­kább azt mon­da­nám, hogy akár igent, akár ne­met mon­da­nék, ma­gya­rá­zat­ként át kel­le­ne ug­ra­nom egy na­gyon fon­tos sza­kaszt. Ma­rad­junk te­hát egye­lő­re csak a re­vol­ver­nél. És te­gyük fel, hogy Avale iga­zat mon­dott. De ak­kor mi­ért hall­ga­tott er­ről a re­vol­ver­ről Vi­vi­an­ne kis­asszony még a sa­ját vő­le­gé­nye előtt is? Ne, ne vág­jon ké­rem köz­be, Mon­si­eur Cha­te­let, nem aka­rom most Ri­viè­re kis­asszonyt gya­nú­ba ke­ver­ni. Ha túl sok­ra nem is tar­tom a ké­pes­sé­ge­i­met, de azért ne­vet­sé­ges­sé nem szí­ve­sen te­szem ma­gam. Még­is, újra fel­te­szem a kér­dést: ha tény­leg el­vit­te Avale-tól a re­vol­vert, mi­ért nem szólt róla leg­alább a vő­le­gé­nyé­nek?

– Ha­tá­sos kér­dés! – mond­ta fé­lig gú­nyo­san, fé­lig el­is­me­rő­en a film­ren­de­ző. – Bra­vó, Daix fő­fel­ügye­lő!

– Nos, nem ez az egyet­len do­log, ami­ről Vi­vi­an­ne kis­asszony nem szólt a vő­le­gé­nyé­nek – foly­tat­ta za­var­ta­la­nul a fő­nök, bár, aki is­me­ri, tud­ja, hogy még az ilyen apró el­is­me­rés is hí­ze­leg a hi­ú­sá­gá­nak. – Hogy egye­bet ne mond­jak, nem szólt ar­ról sem, hogy De­long gyer­mek­ko­ruk óta sze­rel­mes volt belé.

– Mert ez nem is igaz! – csat­tant fel Cha­te­let. – Nem szé­gyel­li ma­gát, két ha­lot­tat gya­láz­ni?

– El­né­zést, a sze­re­lem igen ma­gasz­tos ér­ze­lem, leg­alább­is mi, idő­sebb kor­osz­tály, fel­tét­le­nül an­nak tart­juk. Te­hát ne is gya­nú­sít­son gya­láz­ko­dá­si szán­dék­kal. El­len­ben úgy kép­ze­lem, hogy bár saj­nos, élet­ben nem is is­mer­tem Vi­vi­an­ne kis­asszonyt, az önök kü­lön­bö­ző meg­nyi­lat­ko­zá­sa­i­ból elég­gé ha­tá­ro­zott ké­pem ala­kult ki róla. És ahogy a mo­za­i­kok­ból jel­le­mét össze­rak­tam, azt hi­szem, arra is meg­ta­lál­tam a ma­gya­rá­za­tot, mi­ért is tör­tén­he­tett, hogy nem szólt ön­nek sem er­ről, sem ar­ról. Gyen­géd és ta­pin­ta­tos lé­lek volt, és min­den­nél job­ban fél­tet­te sze­rel­me­se nyu­gal­mát. Is­mer­te a mun­ká­ját, és tud­ta, hogy ku­ta­tá­sa­i­ban min­den rossz, kel­le­met­len ér­zés meg­za­var­ná. Már­pe­dig Cha­te­let úr a leg­har­mo­ni­ku­sab­ban együtt dol­go­zott mind De­long­gal, mind Avale-lal. Per­sze, nem két­lem, hogy ha De­long zak­lat­ta vol­na a sze­rel­mé­vel, vagy a re­vol­ve­ré­nek je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott vol­na, Ri­viè­re kis­asszony bi­zo­nyá­ra szólt vol­na ön­nek. De ő egyik­nek sem tu­laj­do­ní­tott olyan je­len­tő­sé­get, egyik­ben sem lá­tott olyan ve­szélyt, hogy emi­att az ő Pi­erre-je lel­ki nyu­gal­mát ér­de­mes­nek tar­tot­ta vol­na meg­za­var­ni. Sem De­long nyil­ván­va­ló, de sze­mér­me­sen tit­kolt sze­rel­mé­nek, sem a re­vol­ver­nek.

– Még­is­csak ren­des em­ber maga, fő­fel­ügye­lő! – csil­lant rá Cha­te­let sze­me, és, azt hi­szem, ezek vol­tak az első iga­zán el­is­me­rő sza­vak, amit Daix el­köny­vel­he­tett ma­gá­nak, mi­óta csak be­tet­tük a lá­bun­kat ebbe az el­át­ko­zott vil­lá­ba. – És higgye el, na­gyon mély­sé­ge­sen igaz az, amit Vi­vie-ről mon­dott. Ilyen jel­lem volt.

– Kö­szö­nöm. Csak­hogy egy re­vol­ver olyan em­ber zse­bé­ben, szo­bá­já­ban, aki nem szok­ta meg, hogy ilyes­mi le­gyen keze ügyé­ben, min­dig iz­ga­tó, nyug­ta­la­ní­tó va­la­mi. Ha a re­vol­ver Vi­vi­an­ne kis­asszony­nál lett vol­na, lé­lek­ta­ni­lag le­he­tet­len­nek tar­tom, hogy ne tett vol­na em­lí­tést róla, vagy még in­kább, ne adta vol­na át meg­őr­zés­re a vő­le­gé­nyé­nek.

– Ezek sze­rint – hi­tet­len­ke­dett Tatu – még­is ha­zu­dott hát Avale, a re­vol­vert nem adta oda Vi­vie-nek?

– Ezt én egy szó­val sem mond­tam, ké­rem – sza­bad­ko­zott a fő­nök. – Én csak annyit mond­tam, hogy nem volt Vi­vie kis­asszony­nál. Oda­ad­ta va­la­ki­nek.

– Más­nak, és nem ne­kem? – ta­más­ko­dott most már Cha­te­let is.

– Ha így tör­tént, ma­gam sem ta­lá­lok rá más ma­gya­rá­za­tot, csak egyet. És elő­re meg kell val­la­nom, sem­mi bi­zo­nyí­té­kom sincs rá, hogy va­ló­ban úgy is tör­tént. De lé­lek­ta­ni­lag más ma­gya­rá­za­tot én a ma­gam ré­szé­ről el sem tu­dok kép­zel­ni. Ez pe­dig az, hogy ami­kor a re­vol­ver­rel a ke­zé­ben ki­jött Avale úr szo­bá­já­ból, a fo­lyo­són össze­ta­lál­ko­zott va­la­ki­vel. Vagy az lát­ta meg a le­ány ke­zé­ben a szo­kat­lan szer­szá­mot, vagy maga a le­ány mu­tat­ta meg neki. De min­den­eset­re ez le­he­tett szá­má­ra a leg­jobb al­ka­lom, hogy gyor­san meg­sza­ba­dul­jon tőle.

– Mond­ja, fő­fel­ügye­lő úr – ve­tet­te köz­be Tatu –, nem ala­poz ön túl so­kat és túl vak­me­rő­en lé­lek­ta­ni fel­té­te­le­zé­sek­re?

– Ó, meg­nyug­tat­ha­tom, Tatu úr, a to­váb­bi­ak­ban még vak­me­rőbb lé­lek­ta­ni fel­té­te­le­zé­se­im lesz­nek. De nem hes­se­get­he­tem el eze­ket, mert csak így áll össze a gyil­kos­sá­gok meg­ol­dá­sá­nak mo­za­ik­ja. És vi­szont, hála is­ten­nek, ez a mo­za­ik tel­jes, hi­bát­la­nul össze­il­lesz­ke­dő da­rab­jai, hogy úgy mond­jam, utó­la­go­san ma­ra­dék­ta­la­nul iga­zol­ják a lé­lek­ta­ni fel­te­vé­se­im he­lyes­sé­gét.

Cha­te­let iz­ga­tot­tan ug­rott fel.

– Te­hát tud­ja, ki ölte meg Vi­vie-t? És ezek sze­rint Fran­cit is! Ak­kor mi­nek ez a sok szó­be­széd? Mi­ért nem tar­tóz­tat­ja le a nyo­mo­rul­tat?

– Igen, tu­dom, hogy ki gyil­kol­ta meg Ri­viè­re kis­asszonyt, De­long urat, sőt a két szí­nész­nőt is – mond­ta a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb hang­ján a fő­nök; és most már ma­gam sem is­mer­tem ki ma­gam, mi van itt? Tény­leg rá­buk­kant a rej­tély­so­ro­zat nyit­já­ra, vagy csak blöf­föl, mint olyan­kor szo­kott, ami­kor sem­mit sem tud, és egyet­len re­mé­nye, hogy va­la­ki be­ug­rik neki. De akár így, akár úgy, lát­szó­lag na­gyon ma­ga­biz­to­san foly­tat­ta:

– Le­tar­tóz­tat­ni azon­ban még ko­ra­i­nak tar­tom. Ha úgy akar­ja, gon­dol­ja ró­lam azt, Mon­si­eur Cha­te­let, hogy csak azért, mert sze­re­tek fe­cseg­ni, és vé­gig aka­rom mon­da­ni ma­guk­nak az én kis tör­té­ne­te­met.

– Bo­csás­son meg, nem akar­tam meg­bán­ta­ni – ült vissza a he­lyé­re Cha­te­let.

– Nem is fel­té­te­lez­tem, uram. Te­hát, hadd foly­tas­sam, jó? Most már be­lép te­hát a tör­té­net­be egy újabb sze­rep­lő, aki­ről nem tud­juk, hogy ki­cso­da. A ma­guk szak­má­já­ban, Mon­si­eur Cha­te­let, az is­me­ret­len té­nye­zőt, ha jól em­lék­szem is­ko­lai ta­nul­má­nya­im­ra, X-szel szok­ták je­lez­ni. Ne­vezzük te­hát mi is az il­le­tőt a to­váb­bi­ak­ban X úr­nak. Egyet­ér­te­nek? Tu­dom, a vé­gén be kell majd he­lyet­te­sí­te­ni va­la­ki is­mert­tel azt az is­me­ret­lent, de et­től, saj­nos, még na­gyon messze va­gyunk. Te­hát az ese­mény így zaj­lik le: Vi­vi­an­ne kis­asszony ke­zé­ben a re­vol­ver­rel ki­jön Avale úr szo­bá­já­ból. Vagy a sa­ját, vagy Cha­te­let úr szo­bá­ja felé tart, ami­kor a fo­lyo­són szem­be ta­lál­ko­zik X úr­ral. Már­most nézzük csak. Avale úr szo­bá­ja, ha jól tu­dom, az utol­só a fo­lyo­són, a föld­szin­ti la­kó­szo­bák kö­zül. Jól tu­dom, Mon­si­eur Tatu?

– Úgy lát­szik, min­dent jól tud.

– Mel­let­te sor­rend­ben egy­más mel­lett nyí­lik elő­ször Tatu úr szo­bá­ja, utá­na Cha­te­let úré, majd Ri­viè­re kis­asszo­nyé, vé­gül pe­dig a szem­köz­ti ol­da­lon, köz­vet­le­nül a ka­pu­be­nyí­ló mel­lett, az a kis he­lyi­ség, amely a vil­la ko­ráb­bi tu­laj­do­no­sá­nál alig­ha­nem a por­tás fül­ké­je le­he­tett, és amit itt-tar­tóz­ko­dá­sa ide­jé­re Lamè­re úr ren­del­ke­zé­sé­re bo­csá­tot­tak. Pon­to­san mon­dom, Tatu úr?

– Mi­ért kér­de­zi, ha úgy­is tud­ja? – A MO­MA­KI gaz­dá­ját lát­ha­tó­an bosszan­tot­ta, hogy a fő­nök min­den je­len­ték­te­len do­log­ban őt hív­ja ta­nú­nak. – Hi­szen azt is tud­ja, ele­get be­jár­ta már hoz­zá a há­zat, hogy a szo­bák­kal szem­ben levő ol­dalt pe­dig a ka­pus­szo­ba után ez a sza­lon és mel­let­te egy kis tá­la­ló meg a kony­ha fog­lal­ja el. A fel­ső trak­tu­son pe­dig nincs más, csak De­long man­zárd­szo­bá­ja és a le­sze­relt te­tő­ze­tű to­rony­szo­ba. Is­mer­tes­sem a pin­ce be­osz­tá­sát is?

– Iga­zán nem tu­dom, mi­ért ilyen in­ge­rült, Tatu úr. Én csak sa­ját ma­ga­mat akar­tam kont­rol­lál­ni. Nos, ez rend­ben van. Most pe­dig arra ké­rem az ura­kat, pró­bál­ja­nak vissza­em­lé­kez­ni rá, ki tar­tóz­ko­dott azon az es­tén itt, a vil­lá­ban, és ki hol volt, mit csi­nált?

– Hon­nan tud­nánk? – kér­dez­te ta­nács­ta­la­nul Cha­te­let. – Hi­szen azt sem tud­juk pon­to­san, hány óra­kor tör­tént, vagy hogy me­lyik nap. And­ré csak annyit mon­dott: este.

– Egy kis fej­tö­rés­sel, azt hi­szem, még­is meg le­het ál­la­pí­ta­ni – vá­la­szol­ta a fő­fel­ügye­lő, az­zal hoz­zám for­dult: – Rè­ves, ol­vas­sa csak fel a fel­jegy­zé­se­i­ből, mit is mon­dott er­ről kö­ze­lebb­ről Avale?

Fel­la­poz­tam, és fel­ol­vas­tam a kért passzust. Min­den­ki fe­szül­ten fi­gyelt, csak a fő­fel­ügye­lő bá­mult ki az ab­la­kon, mint aki a kert­ben fo­lyó szor­gos mun­kát fi­gye­li. Mi­kor oda­ér­tem, ahol Avale úr azt mond­ja: “Az­tán más­nap, mi­kor az ideg­láz el­múlt…”, fél­be­sza­kí­tott.

– Nos, hát? Me­lyik este le­he­tett ez, Cha­te­let úr?

– Esze­rint csak múlt csü­tör­tök este le­he­tett – mond­ta el­gon­dol­koz­va a fi­zi­kus. – And­ré pén­te­ken kelt fel elő­ször az ágy­ból, ak­kor­ra múlt el az ideg­lá­za.

– És ki volt a ház­ban múlt csü­tör­tö­kön este?

– Min­den­ki – vág­ta rá ha­bo­zás nél­kül Tatu. – Vi­vie is, And­ré is, Pi­erre is, Paul is, én ma­gam is. A je­len­le­vők kö­zül csak Pru­ni­er nem. A fel­vé­te­lek egész nap ja­vá­ban foly­tak, de este nem for­gat­tak. De Pa­ul­nak meg­volt itt a szo­bá­ja, ő csak szer­dán, szom­ba­ton és va­sár­nap szo­kott bent alud­ni a vá­ros­ban.

– Ér­tem – bó­lin­tott a fő­nök. – Nos, ak­kor tér­jünk vissza oda, hogy X úr a fo­lyo­són ta­lál­ko­zott Ri­viè­re kis­asszonnyal, meg­lát­ta nála a re­vol­vert, és va­la­mi olyas­mit mond­ha­tott, hogy mit csi­nál, vagy mit csi­nálsz ez­zel a szer­szám­mal? – mire rö­vid ma­gya­ráz­ko­dás után a kis­asszony oda­ad­ta neki a re­vol­vert, és meg­könnyeb­bült, hogy meg­sza­ba­dult tőle. És mert meg­sza­ba­dult tőle, és a vő­le­gé­nyét – ha ugyan nem neki adta át – nem akar­ta mun­ká­já­ban meg­za­var­ni, meg sem em­lí­tet­te neki ezt a köz­já­té­kot. X úr­nak azon­ban to­váb­bi ter­vei szem­pont­já­ból kí­nos volt, hogy Vi­vi­an­ne tud­ja: a re­vol­ver nála van. Jól hang­zik ez így?

– Egye­ne­sen el­ké­peszt, hogy mi­lyen ta­lá­lé­kony, fő­fel­ügye­lő úr – je­len­tet­te ki a szak­em­ber iro­ni­kus el­is­me­ré­sé­vel a film­ren­de­ző. – Az em­ber már-már haj­lan­dó el­hin­ni, hogy Vi­vi­e­nek ezért kel­lett meg­hal­nia! Mert vé­let­le­nül a ke­zé­be ke­rült Avale re­vol­ve­re, és át­ad­ta a maga X urá­nak! Őrü­let! De ak­kor mi­ért a lé­zer­rel, mi­ért nem mind­járt a re­vol­ver­rel ölte meg a le­ányt a gyil­kos?

– Ta­lán mert a re­vol­vert más cél­ra tar­to­gat­ta, és a lé­zer arra is a leg­al­kal­ma­sabb volt, hogy más­fe­lé te­rel­je a gya­nút. Mond­juk, De­long­ra, aki a lé­zert ál­lan­dó­an ke­zel­te, vagy Cha­te­let úrra, aki nyil­ván szin­tén jól bánt ez­zel a szer­ke­zet­tel, ami­nek meg­konst­ru­á­lá­sá­ban fő sze­re­pe volt.

– En­gem mi­ért hagy ki? Én is tud­tam bán­ni a lé­zer­rel, ele­get ját­szo­gat­tunk vele!

– Ké­rem, Tatu úr, ha pa­ran­csol­ja, ma­gát is fel­ve­szem a lis­tá­ra. Szó­val, hogy össze­fog­lal­jam, je­len­leg így ál­lunk: X úr meg­kap­ta Vi­vi­an­ne kis­asszony­tól a re­vol­vert, és ta­lán csak ek­kor ju­tott eszé­be, hogy en­nek bir­to­ká­ban anya­gi elő­nyök­re tesz majd szert. Bár, őszin­tén szól­va, annyit ki­fo­gá­solt lé­lek­ta­ni fel­te­vé­se­im sze­rint va­ló­szí­nűbb­nek tar­tom, hogy ilyes­mit már ré­geb­ben for­ga­tott a fe­jé­ben, ez­zel csak újabb esz­közt ka­pott a ke­zé­be. De ez az esz­köz e pil­la­nat­ban hasz­nál­ha­tat­lan volt, hi­szen Vi­vi­an­ne kis­asszony tu­dott róla, hogy a gyil­kos szer­szám X úr­nál van. Te­hát előbb Vi­vi­an­ne kis­asszonyt kel­lett el­hall­gat­tat­nia, s csak az­u­tán hasz­nál­hat­ta a re­vol­vert cél­ja ér­de­ké­ben: De­long meg­gyil­ko­lá­sá­ra a ta­lál­mány­ban való na­gyobb ré­sze­se­dé­sért.

– Ne néz­zen gye­rek­nek, fő­fel­ügye­lő – mond­ta ko­mo­ran Tatu. – Esze­rint a gon­do­lat­me­net sze­rint X úr, vagy­is Vi­vie és Fran­ci gyil­ko­sa egye­dül én le­he­tek! De az élő is­ten­re es­kü­szöm…

– Vár­jon csak az es­kü­dö­zés­sel, a bí­ró­ság a ha­mis es­küt szi­go­rú­an bün­te­ti – in­tet­te le a fő­nök, és gyor­san foly­tat­ta, mi­előtt Tatu újra köz­be­szól­ha­tott vol­na: – De ab­ban iga­za van: esze­rint a gon­do­lat­me­net sze­rint én ma­gát akár most azon­nal őri­zet­be ve­het­ném. Csak­hogy…

– Csak­hogy? – kap­ta fel a fe­jét Tatu.

– Csak­hogy en­nek a gon­do­lat­me­net­nek van egy kis hi­bá­ja. Vagy in­kább hi­á­nyos­sá­ga. És­pe­dig az, hogy mint az előbb Avale tör­té­ne­té­ben, itt is kész­pénz­nek, tény­nek fo­ga­dunk el va­la­mit, amit egyet­len em­ber ál­lít, de ami­re tanú nincs. Avale-nél tény­nek fo­gad­tuk el, hogy Vi­vie-nek adta a re­vol­vert, már­pe­dig ezt Vi­vie, saj­nos, töb­bé nem ta­nú­sít­hat­ja. Eb­ben a ver­zi­ó­ban pe­dig tény­ként fo­gad­juk el, hogy Vi­vie nem em­lí­tet­te a vő­le­gé­nyé­nek a re­vol­vert, s nem is adta át neki, már­pe­dig az egyet­len le­het­sé­ges tanú, is­mét csak Vi­vie, ezt sem ta­nú­sít­hat­ja töb­bé. Már­pe­dig, ha ezt nem tud­juk cá­fol­ha­tat­la­nul be­bi­zo­nyí­ta­ni, ak­kor Cha­te­let urat ugyan­olyan jog­gal őri­zet­be ve­het­nem, mint Tatu urat. De­long meg­gyil­ko­lá­sa neki pon­to­san ugyan­annyi anya­gi előnyt je­len­tett, mint Tatu úr­nak. És ez eset­ben, ha neki adta át a re­vol­vert, Ri­viè­re kis­asszony az ő szá­má­ra ugyan­olyan ter­he­lő tanú!

– Csak nem akar­ja azt mon­da­ni, hogy én öl­tem meg Vi­vie-t! – ug­rott fel a he­lyé­ről ha­lál­sá­pad­tan Pi­erre Cha­te­let. – Ez egy­sze­rű­en esze­ve­szett­ség! Vi­vie-ért meg­öl­tem vol­na akár­kit, de őt!

Tatu csil­la­pí­tó szán­dék­kal oda­lé­pett a fi­zi­kus mel­lé, és át­ka­rol­ta, de a fel­ügye­lő is fel­állt, és Cha­te­let vál­lá­ra téve ke­zét, vissza­nyom­ta őt a he­lyé­re.

– Ké­rem, töb­bet hasz­nál, ha most nem kap megint ideg­ro­ha­mot. Le­het, hogy egy ki­csit túl­fe­szí­tet­tem a húrt, de az én sze­re­pem, saj­nos, nem min­dig olyan, mint egy ápo­ló­nő­vé­ré. De hogy is­mét vissza tud­junk majd tér­ni a nyu­godt és tár­gyi­la­gos esz­me­cse­ré­re, ik­tas­sunk köz­be egy kis szü­ne­tet. Ha meg­en­ge­dik, én egy pil­la­nat­ra ma­guk­ra is ha­gyom önö­ket, el­né­zé­sü­ket ké­rem, de hát em­be­rek va­gyunk.

Az­zal ki­ment a szo­bá­ból. Itt pe­dig sen­ki­nek sem volt ked­ve meg­szó­lal­ni, mind­annyi­an az előb­bi je­le­net ha­tá­sa alatt áll­tunk. A csend perc­ről perc­re nyo­masz­tóbb lett, pe­dig jó két-há­rom perc is el­telt ad­dig, mire a fő­fel­ügye­lő vissza­jött a sza­lon­ba, be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, meg­fon­tolt nyu­ga­lom­mal el­fog­lal­ta előb­bi he­lyét, és olyan tár­gyi­la­gos han­gon, mint­ha csak most kez­dőd­ne ez a be­szél­ge­tés, kö­zöm­bös ud­va­ri­as­ság­gal szó­lalt meg.