14.

Ala­po­san szem­ügy­re vet­tünk De­long holt­tes­tét, s a szo­bá­ban is gon­do­san szét­néz­tünk, per­sze, köz­ben vi­gyáz­va arra, hogy ne nyúl­junk sem­mi­hez. A fő­fel­ügye­lő erre kü­lön is fi­gyel­mez­tet­te Tatu urat, de an­nak lát­ha­tó­an amúgy sem volt sok ked­ve bár­mi­hez is nyúl­kál­ni, csak állt, De­long te­te­mét bá­mul­ta, és mind­egy­re azt só­haj­toz­ta:

– Ször­nyű­ség… ször­nyű­ség…

– Hát igen – hagy­ta rá a fő­fel­ügye­lő. – Az ilyes­mi so­ha­sem vi­dám lát­vány. Ho­gyan is mond­ta az előbb? Hogy ami­kor Fran­ci ma­gát a po­kol­ba küld­te…

– Ez köz­vet­le­nül az­u­tán volt – ma­gya­ráz­ta Tatu –, hogy ma­guk el­tá­voz­tak, és nem sok­kal ké­sőbb ez az úr, Mon­si­eur Rè­ves, ha jól ér­tet­tem, vissza­jött, hogy el­be­szél­ges­sen az em­be­rek­kel…

– Bo­csá­nat, Tatu úr, ezt nem pon­to­san… – szól­tam köz­be, de Daix elég ke­mé­nyen le­in­tett.

– Hagy­juk a rész­le­te­ket, Rè­ves. Ilyen iz­gal­mas órák­ban az em­ber nem is em­lé­kez­het vissza min­den­re pon­to­san.

– El­né­zést, fő­fel­ügye­lő úr – mond­ta Tatu, és mint­ha egy kis­sé el­sá­padt vol­na. – Én té­ved­tem, és az úr­nak van iga­za. Nem Fran­ci kül­dött ak­kor a po­kol­ba, ha­nem Pi­erre. És ő zár­ta ma­gá­ra az aj­tót. Nem is tu­dom, hogy ka­var­hat­tam így össze a dol­go­kat. De lé­nye­gé­ben amit mond­tam, az he­lyén­va­ló. Mert ami­lyen na­gyon cso­dál­koz­tam, hogy Pi­erre nem sok­kal az­u­tán még­is elő­jött, annyi­ra meg­le­pett, hogy Fran­ci vi­szont más­nap, vagy­is teg­nap be­zár­kó­zott, és bár több­ször is be­ko­pog­tat­tam hoz­zá, aj­tót sem volt haj­lan­dó nyit­ni. Nem cso­da, ha iz­gal­mam­ban egy kis­sé már össze­ka­va­rom az ese­mé­nye­ket. Hi­szen itt min­den, de min­den úgy össze­za­va­ro­dott!

– Biz­to­sít­ha­tom, tel­je­sen meg­ér­tem a lel­ki­ál­la­po­tát.

– Igen – is­mé­tel­te meg Tatu, ta­lán, hogy ma­gát is el­len­őriz­ze –, az teg­nap­előtt volt, ami­kor Pi­erre be­zárt aj­ta­ján Rè­ves úr­ral be­ko­pog­tunk, és ő a po­kol­ba kül­dött min­ket. Teg­nap este meg itt, Fran­ci aj­ta­ján ko­pog­tat­tam hi­á­ba. Igen, így volt pon­to­san.

– Ab­ban biz­tos, hogy Be­long úr a szo­bá­já­ban volt?

– Per­sze, hi­szen ha aj­tót nem is nyi­tott, a hang­ját hal­lot­tam. Va­la­hogy úgy gon­dol­tam, hogy nála ké­sőbb állt be, de to­vább is tar­tott az ideg­össze­om­lás, mint Pi­erre-nél. Hi­szen Pi­erre teg­nap már ön­höz is haj­lan­dó volt el­men­ni, sőt fel­aján­lot­ta azt is, hogy foly­tat­ja a fil­me­zést. Fran­ci pe­dig első nap kis­sé szé­de­leg­ve ugyan, de köz­tünk járt-kelt, teg­nap vi­szont már a szí­nét se lát­tuk.

– De ön ko­pog­ta­tott az aj­ta­ján, és meg­győ­ző­dött róla, hogy a szo­bá­já­ban is tar­tóz­ko­dik…

– Így van, fő­fel­ügye­lő úr. Há­rom­szor is fent jár­tam, mert ag­gód­tam érte. Reg­ge­li­hez is, ebéd­hez is, va­cso­rá­hoz is le akar­tam hív­ni kö­zénk…

– És mi­ért olyan biz­tos ab­ban, hogy a szo­bá­já­ban volt?

– Aj­tót nem nyi­tott, de a ko­pog­ta­tás­ra min­dig vá­la­szolt. Reg­gel még csak annyit, hogy hagy­jam őt, hadd ma­rad­jon ma­gá­ra. Dél­ben olyas­mit mon­dott, hogy nem éhes, úgy­sem tud­na egy fa­la­tot sem le­nyel­ni. Este pe­dig, ami­kor va­cso­ráz­ni hív­tam, pár sza­vas be­szél­ge­tés is le­zaj­lott kö­zöt­tünk. Én is­mé­tel­ten erős­köd­tem, hogy jöj­jön va­cso­ráz­ni, ő nem­mel vá­la­szolt. Az­tán fel­aján­lot­tam neki, hogy fel­ho­zom a va­cso­rá­ját, mire azt mond­ta, tel­je­sen fe­les­le­ges, nem kí­ván enni. En­nek el­le­né­re én egy tál­cán fel­hoz­tam né­hány szend­vi­cset, le­tet­tem itt, kint a fo­lyo­són arra a kis asz­tal­ra, és is­mét be­szól­tam, hogy ha még­is meg­éhez­ne, itt ta­lál en­ni­va­lót. Ek­kor is vá­la­szolt, meg­kö­szön­te.

Daix fő­fel­ügye­lő az aj­tó­hoz ment, ki­né­zett a fo­lyo­só­ra. Az aj­tó­val csak­nem szem­ben va­ló­ban ott állt egy kis ke­rek nád­asz­tal­ka, csip­ke­te­rí­tő­vel le­ta­kar­va, de raj­ta sem­mi­fé­le tál­ca. Mind­járt le is sze­gez­te:

– Sem­mi­fé­le tál­cát vagy szend­vi­cset nem lá­tok azon az asz­ta­lon. Le­het, hogy az ön tá­vo­zá­sa után még­is be­vit­te ma­gá­nak?

– Saj­nos, nem – mond­ta Tatu. – Reg­gel, ami­kor fő­fel­ügye­lő úr te­le­fo­nált, uta­sí­tá­sá­nak meg­fe­le­lő­en min­den­ki­nek szól­tam, hogy ma­rad­jon itt­hon. Fran­ci­hoz is be­ko­pog­tam, de ez­út­tal nem is vá­la­szolt. Még örül­tem is, hogy vég­re el­nyom­ta az álom, és ki­csit ki­pi­he­ni ma­gát. A tál­cát az érin­tet­len szend­vi­csek­kel ak­kor vit­tem vissza a kony­há­ba. Az ot­ta­ni tá­la­ló­ra tet­tem, alig­ha­nem most is ott van, ha ugyan va­la­ki köz­ben rá nem éhe­zett.

– Hát igen – bó­lin­tott a fő­fel­ügye­lő, és ma­gam­ban egy ki­csit kezd­tem unni, hogy min­den­ki­nek min­dent első szó­ra el­hisz. – Ilyen­kor reg­gel szí­ve­sen ha­rap egy-egy szend­vi­cset, aki­nek a keze ügyé­be akad. És mond­ja, Tatu úr, egé­szen biz­tos ben­ne, hogy De­long úr­ral be­szélt a csu­kott aj­tón ke­resz­tül?

– Egy pil­la­na­tig nem ké­tel­ked­tem ben­ne. Egy­részt elég jel­leg­ze­te­sen raccsolt sze­gény, de a hang­ját anél­kül is jól is­me­rem…

– No, per­sze – is­mer­te el ezt is kész­sé­ge­sen a fő­fel­ügye­lő. – Csak még egy kér­dést, ha meg­en­ge­di. Az előbb azt mond­ta, hogy az ajtó be volt zár­va, és a zárt aj­tón át be­szél­tek egy­más­sal. Ez annyit je­lent, hogy kulcs­ra volt zár­va?

– Igen, így van. Biz­tos va­gyok ben­ne. Este, ami­kor a szend­vi­cse­ket fel­hoz­tam, ko­pog­ta­tás után előbb meg­pró­bál­tam be­nyit­ni, hogy a tál­cát az asz­ta­lá­ra te­gyem. Az ajtó zár­va volt, ezért tet­tem le itt kint a ha­rap­ni­va­lót.

– Pe­dig most csak ki­lincs­re volt csuk­va…

– Igen. De amit el­mond­tam, pon­to­san így tör­tént.

– Nincs okom ké­tel­ked­ni a sza­vá­ban – mond­ta nyu­god­tan a fő­nök, sze­rin­tem el­fe­led­kez­ve ar­ról, hogy Tatu úr az előbb is össze­té­vesz­tet­te a teg­na­pot a teg­nap­előt­tel. – Ak­kor hát, most men­jünk in­nen, és mi min­den­eset­re zár­juk ma­gunk után kulcs­ra az aj­tót…

Ki­men­tünk a szo­bá­ból, mi­köz­ben Daix fő­fel­ügye­lő előbb zseb­ken­dő­jé­be fog­ta az ajtó bel­ső zár­já­ban levő kul­csot, ki­húz­ta, és kí­vül­ről zár­ta be vele a szo­bát. Majd oda­lé­pett a to­rony­szo­ba aj­ta­já­hoz, an­nak kí­vül volt a kul­csa, azt is rá­for­dí­tot­ta a zár­ra, és ugyan­csak ma­gá­hoz vet­te. Amíg a lép­csőn le­men­tünk, és a föld­szin­ti hall aj­ta­já­hoz ér­tünk, egy szó sem hang­zott el kö­zöt­tünk. Itt szó­lalt meg újra a fő­nök.

– Ké­rem ma­gu­kat, men­je­nek be a töb­bi­ek közé, én is rög­tön jö­vök. De a tör­tén­tek­ről ne szól­ja­nak sen­ki­nek, ma­gam sze­ret­ném ve­lük kö­zöl­ni a szo­mo­rú hírt. Maga pe­dig küld­je ki hoz­zám Cal­vint.

– Pa­ran­csá­ra – mond­tam, és be­men­tünk. A hall­ban min­den­ki ott volt, akit ott hagy­tunk, az ab­la­kon át lát­tam, hogy oda­kint nyu­god­tan fo­lyik a mun­ka, ép­pen úgy, mint ide­ér­ke­zé­sünk­kor. In­tet­tem Cal­vin­nak, aki meg­ér­tett, fog­ta el­ma­rad­ha­tat­lan tás­ká­ját, és ki­ment a fő­fel­ügye­lő úr­hoz. A je­len­le­vő­kön lát­szott, hogy be­le­nyu­god­tak a vá­ra­ko­zás­ba. Ma­ry­lin mű­vész­nő a ka­na­pén he­vert, a töb­bi­ek csend­ben ül­dö­gél­tek, leg­alább­is, ami­kor be­lép­tünk, csend volt. De amint ket­ten fel­tűn­tünk a hall aj­ta­já­ban, a mű­vész­nő fel­kö­nyö­költ.

– Vég­re, csak­hogy elő­ke­rül­tek! Most már ha­za­me­he­tünk?

– Saj­nos, arra kell kér­nem, mű­vész­nő – mond­tam a tő­lem tel­he­tő leg­tisz­te­let­tel­je­sebb han­gon –, le­gyen még egy kis tü­re­lem­mel. Daix fő­fel­ügye­lő úr sze­ret­ne még ta­lál­koz­ni ön­nel is, a töb­bi­ek­kel is.

Erre is­mét csend lett. Nem so­ká­ig, mert Daix fő­fel­ügye­lő né­hány pil­la­nat múl­va be­lé­pett. Ke­zé­ben már nem volt ott a zseb­ken­dő az eme­le­ti aj­tók kul­csa­i­val, nyil­ván át­ad­ta Cal­vin­nak, a meg­fe­le­lő uta­sí­tá­sok­kal. A fő­nök köz­vet­le­nül az aj­tó­ban meg­állt. A je­len­le­vők mint­ha fel­élén­kül­tek vol­na, de a fő­fel­ügye­lő nem en­ged­te szó­hoz jut­ni őket.

– Pon­tin, ké­rem, le­gyen szí­ves, hív­ja fel Pres­que-et, és kér­je meg a ne­vem­ben, szól­jon át Sal­lin dok­tor­nak, hogy fá­rad­jon ide.

– Tu­dom Sal­lin dok­tor köz­vet­len szá­mát… – kesz­sé­ges­ke­dett Pon­tin, de a fő­nök le­in­tet­te.

– Te­gye azt, amit mond­tam! Je­gyez­ze meg, min­dig az a leg­he­lye­sebb, ha a szol­gá­la­ti utat be­tart­ja! A te­le­fon kint van a be­já­ra­ti kapu mel­lett. Leg­alább­is ott lát­tam egy ké­szü­lé­ket.

– Va­ló­ban, van ott is ké­szü­lék – szólt köz­be Tatu –, de a vo­nal át­kap­cso­lós. Je­len­leg az én szo­bám­ban levő ké­szü­lék­re van kap­csol­va.. Ha meg­en­ge­di, oda­kí­sé­rem…

– Ugyan, ne fá­rad­jon azért, Tatu úr – elő­zé­keny­ke­dett Daix. – Mond­ja meg, hol van a kap­cso­ló, és Pon­tin majd el­in­té­zi.

– Az ott van a be­já­ra­ti te­le­fon alatt. Ha a kart át­húz­za az egyes­re, ak­kor ott kap vo­na­lat.

– Ezért iga­zán nem ér­de­mes be­tör­ni az ön szo­bá­já­ba. Pon­tin majd el­in­té­zi. Csak… vár­jon, Pon­tin. A tisz­telt ven­dég­se­reg bi­zo­nyá­ra meg­éhe­zett a vá­ra­ko­zás­ban. Néz­zen előbb szét a kony­há­ban, és ha ta­lál va­la­mi ha­rap­ni­va­lót, hoz­zon ne­künk.

Pon­tin ki­ment, s egy per­cen be­lül vissza is jött, ke­zé­ben egy kí­na­ezüst tál­cá­val, amit az asz­tal­ra tett. Négy szend­vics volt raj­ta.

– Ennyi volt a tál­cán – sze­gez­te le Pon­tin. – Sze­rez­zek még va­la­mi en­ni­va­lót?

– Egye­lő­re elég, előbb min­den­eset­re in­téz­ze el a te­le­font. Ha meg­en­ge­dik, egyet ma­gam is be­ka­pok, mi­előtt… – ki­emel­te az egyik szend­vi­cset, jó­ízű­en be­le­ha­ra­pott, az­tán vissza­tet­te a tál­cá­ra. – Hát úgy lá­tom, aki éhes, még­is­csak kér­jen va­la­mi mást, ez elég szik­kadt.

– Hi­szen meg­mond­tam, fő­fel­ügye­lő úr… – szólt köz­be Tatu, de Daix le­in­tet­te.

– Igaz is, igaz is. – Az­zal szem­be­for­dult a tár­sa­ság­gal. – Hát, tisz­telt mű­vész­nő, ked­ves ura­im, szo­mo­rú hírt kell kö­zöl­nöm önök­kel. Ké­rem, őriz­zék meg nyu­gal­mu­kat, mert ami tör­tént, azon már saj­nos nem se­gít­he­tünk. Vi­vi­an­ne Ri­viè­re után egy újabb is­me­rő­sünk hagy­ta itt vá­rat­la­nul ezt a vi­lá­got. Be kell je­len­te­nem önök­nek, hogy Franço­is De­long úr ha­lott.

Egy pil­la­nat döb­bent csend. Pi­erre Cha­te­let fel­ug­rik a szé­ké­ről, sá­pad­tan rá­me­red a fő­fel­ügye­lő­re, arca elé kap­ja a ke­zét, és hang­ta­la­nul vissza­rogy. Ta­tun ért­he­tő­en nem lát­szott meg­le­pe­tés, hi­szen ő már tu­dott a do­log­ról, mint­ha ő is in­kább a töb­bi­e­ket fi­gyel­te vol­na. Lamè­re ugyan­csak fel­ug­rott, de han­got nem adott. Elő­ször And­ré Avale-ból tört ki a döb­be­net sza­va:

– Fran­ci? Ha­lott? De hisz ez le­he­tet­len!

– Az a raccso­ló ma­te­ma­ti­kus? – kér­dez­te sá­pad­tan Ma­ry­lin Mi­ra­ge. – De hát mi van itt? Paul, az is­te­nért, mi van itt?

A hang­ja fok­ról fok­ra csa­pott át a hisz­té­ri­á­ba, nem úgy, mint Ja­loux-é, a Ma­la­cé, aki mind­járt a hisz­té­ria leg­ma­ga­sabb fo­kán kezd­te:

– Még egy ha­lott? Biz­tos, hogy még egy ha­lott? Paul, én egy per­cet sem ma­ra­dok to­vább! Ki tud­ja, ki lesz a kö­vet­ke­ző?

– Je­len­tem, fő­fel­ügye­lő úr, a te­le­fon­üze­ne­tet Pres­que fel­vet­te.

De már is­mét az is­te­ni Ma­ry­lin vit­te a fő szó­la­mot, most már szin­te du­ett­ben hisz­te­ri­zál­va az ő kis urá­val:

– Paul, mi­ért nem vá­la­szolsz, Paul? Hová hoz­tál en­gem? Mi van itt, Paul?

– Egy per­cet sem! – ri­ká­csol­ta Ja­loux. – Ezen a vesz­tő­he­lyen egy per­cet sem!

– Ne hisz­té­ri­ázz, Ma­lac! – Lamè­re hang­ja eré­lyes volt, lát­szott, hogy nem elő­ször kell meg­bir­kóz­nia ilyen mű­so­ron kí­vü­li nagy­je­le­net­tel. – Elég baj, ami tör­tént, ha nem csi­nálsz pá­ni­kot, ak­kor is!

– Ké­rem, nyu­god­ja­nak meg! – mond­ta ugyan­olyan ha­tá­ro­zot­tan, csak va­la­mi­vel hal­kab­ban a fő­nök. – Lamè­re úr­nak iga­za van, a pá­nik itt nem se­gít. Már­pe­dig, ugye­bár, önök mind se­gí­te­ni akar­nak…

– Én nem aka­rok se­gí­te­ni! – vi­sí­tott fel a Ma­lac. – Én el aka­rok in­nen men­ni!

– Fogd be már a szá­dat! – szi­sze­gett rá most Ma­ry­lin, aki hir­te­len új sze­rep­kör­re han­golt át. – Most nem te vagy a fő­sze­rep­lő!

Az­zal, mint­ha az előbb maga is nem hisz­té­ri­á­zott vol­na, nyu­godt tár­gyi­la­gos­ság­gal for­dult a film­me­ne­dzser­hez.

– Csak azt mondd meg, Paul, emi­att nem hú­zó­dik itt még to­vább a mun­kánk? Ne­kem kü­lön­ben sincs je­le­né­sem.

– Mi­ért? Ne­kem van? Ne­kem ta­lán van? Ne­kem sincs! – si­e­tett csat­la­koz­ni a Ma­lac. – Lamè­re na­gyon tár­gyi­la­go­san, hi­de­gen vá­la­szolt ne­kik.

– Ez ki­zá­ró­lag Pi­erre-től függ.

– Mi­at­tam me­het­nek, ami­kor akar­nak! – szó­lalt meg vég­re Cha­te­let, és a hang­ja na­gyon tom­pán hang­zott. – Me­het­nek mind, ahá­nyan van­nak!

– De az utol­só je­le­net… – ve­tet­te köz­be Lamè­re, mire Cha­te­let ugyan­olyan tom­pán be­le­vá­gott:

– Fü­tyü­lök az utol­só je­le­ne­ted­re. Az egész fil­med­re. Az hoz­ta ránk a bajt.

– Ta­lán nem ez az al­kal­mas pil­la­nat, hogy ezek­ről a dol­gok­ról tár­gyal­junk – igye­ke­zett jó­za­nul vé­get vet­ni a cél­ta­lan ér­zel­mi ki­tö­rés­nek Tatu. – És Pi­erre, kér­lek, ural­kodj ma­ga­don. Tu­dom, hogy a leg­jobb ba­rá­tod, de te olyan erős vol­tál ed­dig… Ne fe­lejtsd el, szer­ző­dé­sünk van.

– Az bi­zony! – csat­la­ko­zott hoz­zá Lamè­re. – A fil­met min­den­kép­pen be kell fe­jez­ni.

Ez a Pi­erre Cha­te­let va­ló­ban ke­mény gye­rek, meg kell hagy­ni. Ez a két kis köz­be­szó­lás elég volt hoz­zá, hogy úrrá le­gyen ma­gán. Már nem szen­ve­dély, csak ke­se­rű­ség volt a hang­já­ban, ami­kor a fő­fel­ügye­lő felé for­dult.

– Fi­gye­li, fő­fel­ügye­lő úr? Iga­zán il­lik rá­juk a film címe! Mi­cso­da ren­des em­be­rek! Egy­től egyig! Vi­vie nincs töb­bé, Fran­ci ha­lott, de ne­kik csak a szer­ző­dés meg a film…

– Én meg­ér­te­lek – pró­bál­ko­zott a régi ba­rá­ti hang­gal Tatu –, én iga­zán meg­ér­te­lek, és mély­sé­ge­sen együtt ér­zek ve­led, Pi­erre. De azért gon­dolj rám is…

– Rád?

– Rám, ma­gad­ra és And­ré­ra is. Ha sza­bad úgy mon­dom, az élők­re, is. Hogy­ha a MO­MA­KI-nak vége is, leg­alább újra kez­de­ni tud­junk va­la­mit. Együtt vagy kü­lön-kü­lön. Eh­hez pe­dig be kell fe­jez­ni a fil­met!

– Okos be­széd – bök­te köz­be egy kis­sé ügyet­le­nül Lamè­re.

Pi­erre mind­járt rá is szólt:

– Csu­da oko­sok vagy­tok mind! Két drá­ga, fi­a­tal em­ber el­pusz­tul a sze­me­tek lát­tá­ra, ti meg oko­sok vagy­tok!

– Jól van, Pi­erre, hagy­juk ezt most. Tény­leg nem ide­va­ló téma. És a fő­fel­ügye­lő urat is nyil­ván más ér­dek­li – pró­bál­ta át­hi­dal­ni a kí­nos hely­ze­tet Tatu, Daix fő­fel­ügye­lő azon­ban hal­kan annyit mon­dott rá:

– En­gem, saj­nos, min­den kell hogy ér­de­kel­jen.

Az iz­ga­lom azon­ban, úgy lát­szik, még­is­csak le­csil­la­po­dott egy kis­sé, és maga Pi­erre volt az, aki fel­tet­te az első tár­gyi­la­gos kér­dést.

– Még nem mond­ta meg, fő­fel­ügye­lő úr, mi is tör­tént Fran­ci­val?

– Re­vol­ver… – je­len­tet­te ki la­ko­ni­ku­san a fő­nök, mire Ja­loux-ból újra ki­tört a pá­nik:

– Re­vol­ver! Re­vol­ver! Mit ke­res egy csil­la­gász­nál re­vol­ver! Ez őrü­let!

– Hall­gass már, te hü­lye! – csör­dí­tett rá Lamè­re, de Pi­erre most a Ma­lac mel­lé állt.

– Ak­kor én is hü­lye va­gyok. Nem tu­dok ar­ról, hogy Fran­ci­nak re­vol­ve­re lett vol­na. Mi­nek kel­lett neki re­vol­ver?

– Fej­lö­vést ka­pott sze­gény – csöp­pen­tett újabb ada­lé­kot a köz­tu­dat­ba a fő­nök. – Hogy mi­kép­pen, azt per­sze még nem tu­dom. Bal­eset? Ön­gyil­kos­ság? Gyil­kos­ság? Tény az, hogy ha­lott. De mi­előtt bár­mi­be is be­le­bo­nyo­lód­nánk, Ja­loux úr és a mű­vész­nő sza­va­i­ra sze­ret­nék vá­la­szol­ni, önök tör­vény­tisz­te­lő, be­csü­le­tes em­be­rek, eb­ben nem ké­tel­ke­dem. És itt negy­ven­nyolc óra alatt két még fel­de­rí­tet­len ha­lál­eset tör­tént. Kény­sze­rí­te­ni, per­sze, sem jo­gom, sem mó­dom sincs sen­kit, de még­is arra kell kér­nem önö­ket, hogy most ne fog­lal­koz­za­nak az el­uta­zás gon­do­la­tá­val. Tu­dom, ké­nyel­met­len ké­rés ez, de higgyék el, mind­annyi­unk­nak jobb lesz így. Hi­szen a nyo­mo­zás so­rán fel­me­rül­het­nek olyan mo­men­tu­mok, ame­lyek­nek meg­vi­lá­gí­tá­sá­hoz eset­leg az önök meg­hall­ga­tá­sá­ra is szük­ség le­het. Ne­kem és az igaz­ság­szol­gál­ta­tás­nak se­gí­te­nek, ha bár­mi­kor ren­del­ke­zé­sünk­re áll­nak. Hi­szen idé­zés­re úgy­is kö­te­les­sé­gük len­ne meg­je­len­ni, vagy ha vissza­tér­nek Fran­cia­or­szág­ba, meg kel­le­ne ke­res­nünk ki­hall­ga­tá­suk vé­gett a fran­cia rend­őr­sé­get. Csu­pa ké­nyel­met­len­ség az önök szá­má­ra. Re­mél­jük, hogy nem hosszú idő­ről van szó, ta­lán csak né­hány órá­ról né­hány nap­ról… Men­jen, Pon­tin, néz­ze meg, ki csön­get a ka­pu­nál? Szó­val, arra ké­rem mind­nyá­ju­kat, ma­rad­ja­nak Mon­te-Car­ló­ban. Én meg­ígé­rem, hogy egy perc­cel sem tar­tóz­ta­tom to­vább önö­ket, mint amed­dig fel­tét­le­nül szük­sé­ges.

– De hi­szen ez csak ter­mé­sze­tes, fő­fel­ügye­lő úr! – je­len­tet­te ki Lamè­re. – Ma­gam is és stá­bom bár­mi­kor ren­del­ke­zé­sé­re ál­lunk.

Pon­tin és Cal­vin együtt jöt­tek be a szo­bá­ba. Pon­tin ezt kö­zöl­te:

– Phi­li­pe Gu­é­rin van itt a Mo­na­co So­ir­tól, fő­fel­ügye­lő úr. Be­en­ged­he­tem?

– Kér­jen tőle né­hány perc tü­rel­met, mind­járt a ren­del­ke­zé­sé­re ál­lok. El­né­zést, a saj­tó­val nem árt elő­zé­keny­nek len­ni. És ma­gá­val mi van, Cal­vin? Vég­zett?

– Igen­is, fő­fel­ügye­lő úr. Min­den rend­ben. És ak­kor ezt át is adom.

Az­zal át­ad­ta a zseb­ken­dőt a fő­nök­nek. Az át­vet­te, te­nye­ré­re fek­tet­te, és szét­bon­tot­ta. A nyi­tott zseb­ken­dő kö­ze­pén, te­nye­rén, ott fe­küdt a re­vol­ver.

– Ez az a re­vol­ver, amely­ből a vég­ze­tes go­lyó ki­re­pült – mond­ta, mint­ha ma­gya­rá­zat­ra is szük­ség lett vol­na. – Elég régi tí­pu­sú, ha így, első lá­tás­ra jól íté­lem meg, kö­rül­be­lül a negy­ve­nes évek kö­ze­pén ké­szült, 7,65-ös Brow­ning. Nem is­me­ri vé­let­le­nül va­la­me­lyi­kük?

Ál­ta­lá­nos meg­le­pe­tés­re az ed­dig oly hall­ga­tag Avale szó­lalt meg.

– Ha 1942-es gyárt­mány, a szá­ma, ha jól em­lék­szem, szin­tén negy­ven­ket­tő­vel kez­dő­dik…

– Úgy van – ál­la­pí­tot­ta meg a fő­fel­ügye­lő. – Ol­va­som. 42–45–94-es gyár­tá­si szám van be­le­vés­ve.

– Ak­kor az én re­vol­ve­rem – mond­ta hig­gad­tan And­ré Avale.

Mint­ha még a fő­fel­ügye­lőt is meg­lep­te vol­na a köz­lés, vissza­kér­dez­te:

– Az öné? Biz­tos eb­ben? Néz­ze meg kö­ze­lebb­ről!

Avale oda­lé­pett, egy pil­lan­tást ve­tett a fő­fel­ügye­lő te­nye­rén fek­vő gyil­kos szer­szám­ra, az­tán ki­je­len­tet­te:

– Pon­to­sab­ban szól­va: az enyém volt. Egé­szen biz­to­san ez az.

– Az öné volt? Mit akar ez­zel mon­da­ni?

– Csak azt – és Avale hang­ja ugyan­olyan nyu­godt ma­radt –, hogy az enyém volt. De né­hány nap­pal ez­előtt Vi­vie meg­lát­ta a szo­bám­ban, és el­kér­te. Ne­ki­ad­tam. Sza­va­it döb­bent, csend fo­gad­ta.