6.

JEGY­ZŐ­KÖNYV.

Fel­vé­te­tett hét­főn este a Mon­te-Car­lo 2. szá­mú rend­őr­pa­rancs­nok­sá­gon, a Daix fő­fel­ügye­lő te­le­fon­já­hoz rög­zí­tett mag­ne­to­fon sza­lag­já­ról.

Daix fő­fel.: Maga az, Pres­que? Ugye, maga volt szol­gá­lat­ban reg­gel is, ami­kor a MO­MA­KI-ból a te­le­fon­je­len­tés ér­ke­zett?

Pres­que őrm.: Pa­ran­csá­ra, fő­fel­ügye­lő úr. Mi­ért, va­la­mi hiba tör­tént?

Daix fő­fel.: Mi az ör­dög­nek adta le a dró­tot mind­járt min­den szer­kesz­tő­ség­nek?

Pres­que őrm.: De fő­fel­ügye­lő úr, hová gon­dol? Én iga­zán… én…

Daix fő­fel.: Ne játssza itt az ol­tá­ri szen­tet, Pres­que. Azt hi­szi, hü­lye va­gyok, és nem tu­dom, hogy ha va­la­mi ér­de­ke­sebb be­je­len­tés jön, maga rög­tön szól egyik vagy má­sik ri­por­ter­nek?

Pres­que őrm.: De fő­fel­ügye­lő úr, én iga­zán nem…

Daix fő­fel.: Maga nem ér­te­sí­tet­te a saj­tót, azt akar­ja mon­da­ni?

Pres­que őrm.: Csak a Mo­na­co So­irt… iga­zán csak a Mo­na­co So­irt… az volt a so­ros…

Daix fő­fel.: Ne etes­sen en­gem, Pres­que, mert meg­ha­rag­szom. Csak nem azt akar­ja el­hi­tet­ni ve­lem, hogy a So­i­rék ér­te­sí­tet­ték a töb­bit? Ez olyan ki­zárt, mint az, hogy a go­lyó tíz­szer egy­más után áll­jon meg a hu­szon­he­te­sen!

Pres­que őrm.: De ha mon­dom, hogy csak a So­irt… il­let­ve most a So­irt… más­kor mást, aki so­ros, én kor­rekt em­ber va­gyok, fő­fel­ügye­lő úr…

Daix fő­fel.: Lá­tom. Mi ber­reg ott ma­gá­nál?

Pres­que őrm.: Vá­ro­si hí­vás. Ha önt ke­re­sik, kap­csol­ha­tom?

Daix fő­fel.: Mi­ért? Le is szo­kott ta­gad­ni?

Pres­que őrm.: Jaj, fő­fel­ügye­lő úr, mi­ért kí­noz? Hal­ló! Igen, kap­cso­lom!

Daix fő­fel.: Hal­ló! Itt Daix. Ott?

Sal­lin dr.: Sal­lin dok­tor. Gon­dol­tam, kí­ván­csi, hát fel­hí­vom, amíg a kül­dönc oda­ér a bon­co­lá­si jegy­ző­könyv­vel.

Daix fő­fel.: Ta­lán ki­bír­tam vol­na, de ha már volt oly ked­ves…

Sal­lin dr.: Nem ked­ves­ség ez, öre­gem, ha­nem ka­ján­ság. Kí­ván­csi va­gyok, mi­lyen ké­pet vág majd hoz­zá.

Daix fő­fel.: Majd le­fény­ké­pez­te­tem, mert a te­le­fon­ban úgy­se lát­ja. Szó­val, mi van, vén hul­lat­ran­csí­ro­zó?

Sal­lin dr.: Bár tud­nám.

Daix fő­fel.: Ha jól em­lék­szem, én is mond­tam már ilyet az utób­bi órák­ban. És ezen kí­vül?

Sal­lin dr.: Hát hall­gas­son ide. Az a nő olyan szép volt, hogy fájt a szí­vem be­le­vág­ni a szi­két, mert tud­tam, hogy utá­na már egy­ál­ta­lán nem lesz szép. Mit mond­jak? A bőre puha és lágy, az iz­mok la­zák, szó­val a mi ég­haj­la­tun­kat szá­mít­va, első be­nyo­má­som sze­rint, öt-hat órá­ja még lé­leg­zett, élt, és örült az élet­nek. És sem­mi kül­sé­rel­mi nyom, se foj­to­ga­tás, se bics­ka, se go­lyó. Már­pe­dig az ilyen fi­a­tal és ke­cses te­rem­té­se­ket ta­pasz­ta­la­tom sze­rint nem­igen szok­ta meg­üt­ni a guta. Hát még­is­csak neki kel­lett men­nem a szi­ké­vel.

Daix fő­fel.: Rend­kí­vül ér­de­kes a lel­ki éle­te, do­ki­kám. Majd be­aján­lom egy pszi­cho­ana­li­ti­kus­hoz. Azok sze­re­tik be­szél­tet­ni az ilyet.

Sal­lin dr.: Majd még maga is kö­nyö­rög­ni fog, hogy mond­jak még töb­bet, öreg mor­gó­gép. Szó­val ne­ki­kez­dek a mé­szá­ros­mun­ká­nak a mell­kas­nál, és alig tá­rom fel a bor­dá­kat, a ha­to­dik­nál ott a meg­le­pe­tés. A bor­dán egy sza­bad szem­mel ép­pen hogy ész­re­ve­he­tő kis lyuk, pon­to­san a szív fe­lett. Ha csak egy fél di­opt­ri­á­val gyen­gébb a pá­pa­szem, ta­lán meg se lá­tom.

Daix fő­fel.: Hall­ga­tom.

Sal­lin dr.: Az a lyuk, nem fe­szí­tem az ér­dek­lő­dé­sét, át­ha­lad a bor­dán, át a szí­ven, a hát­só tü­dő­le­be­nyen, és két bor­da kö­zött, ki a bő­rön há­tul. De ezt is csak ak­kor ve­szi ész­re az em­ber, ha már tud­ja. Ugyan­úgy nem tű­nik fel a bő­rön az a pi­ciny szú­rás, mint ahogy elöl se vet­tem ész­re. A bőr ru­ga­nyos, a csont nem, ha érti, mit aka­rok ez­zel mon­da­ni.

Daix fő­fel.: Per­sze hogy ér­tem. Meg­ma­gya­ráz­ni a bi­zo­nyít­vá­nyát, hogy mi­ért nem vet­te ész­re a hul­lán a be­me­ne­ti nyí­lást.

Sal­lin dr.: Ez nem olyan be­me­ne­ti nyí­lás, mint ami­lye­ne­ket maga meg­szo­kott ott a from­mer­je­i­vel és a brow­ning­ja­i­val. Egy in­jek­ci­ós­tű eh­hez ké­pest úgy ron­csol, mint az ős­em­ber bun­kó­ja. Csak va­la­mi rend­kí­vül éles és vé­kony tű üt­het­te. Mon­dom, a ru­gal­mas bő­rön szin­te nyo­mot se ha­gyott, a ke­mény cson­ton is, azt hi­szem, majd csak mik­ro­szko­pi­kus mé­rés­sel tu­dom pon­to­san meg­ál­la­pí­ta­ni az át­mé­rő­jét…

Daix fő­fel.: Te­hát olyas­fé­le lö­ve­dék­ről le­het szó, mint az in­di­án­tör­zsek hí­res mér­ge­zett tüs­ké­je?

Sal­lin dr.: Leg­fel­jebb a tüs­ke he­gye, vagy in­kább csak a he­gyé­nek a leg­he­gye. De mér­get a szer­ve­zet­ben ed­dig se­hogy se tud­tam ki­mu­tat­ni. El­len­ben ez a tüs­ke leg­he­gye po­ko­li­an tü­zes volt.

Daix fő­fel.: Tü­zes? Hát ezt meg hon­nan ve­szi?

Sal­lin dr.: A bon­co­lá­si jegy­ző­könyv­ből, amit ép­pen el­küld­tem ma­gá­nak. Mert akár hi­szi, akár nem, amint a bor­dán ész­re­vet­tem ezt a pa­rá­nyi lyu­kat, nem is lyuk, he­lye­sebb, ha csa­tor­ná­nak mon­dom, ké­rem is, hogy a bon­co­lá­si jegy­ző­könyv­ben ja­vít­sa majd ki a lyuk szót csa­tor­ná­ra, szó­val, amint ész­re­vet­tem, ter­mé­sze­te­sen mind­járt erre kon­cent­rál­tam.

Daix fő­fel.: Ez iga­zán ked­ves volt ma­gá­tól, do­ki­kám.

Sal­lin dr.: Még min­dig meg­van a hi­deg­vé­re? Gra­tu­lá­lok. Te­hát elő­ször ala­po­san szem­ügy­re vet­tem, meg mű­sze­rek­kel is meg­vizs­gál­tam ezt a csa­tor­nát. Az a tű vagy tüs­ke­hegy, vagy ne­vez­ze, ami­nek akar­ja, rend­kí­vül ke­mény anyag­ból le­he­tett, és nagy ener­gi­á­val lő­het­ték ki, mert mi­köz­ben át­ha­ladt a bő­rön, cson­ton, szí­ven, szó­val a leg­kü­lön­bö­zőbb ke­mény­sé­gű szö­ve­te­ken, az irá­nyát ti­zed­fok­nyi el­té­rés nél­kül meg­tar­tot­ta. Ez volt az első ha­tá­ro­zott meg­ál­la­pí­tá­som…

Daix fő­fel.: Úgy ér­tel­mez­he­tem ezt, hogy a lő­csa­tor­na, en­ged­je meg, hogy meg­szo­kás­ból így ne­vez­zem, tel­je­sen egye­nes?

Sal­lin dr.: Az is­ko­lá­ban úgy mond­tuk vol­na, hogy ide­á­lis geo­met­ri­ai egye­nes, mert szin­te csak egy irány­ban van ki­ter­je­dé­se. Mi­után ezt meg­ál­la­pí­tot­tam, ap­ró­lé­ko­san vé­gig­vizs­gál­tam ezt a maga lő­csa­tor­ná­ját a ke­bel bő­ré­től az érin­tett szer­ve­ken át, egé­szen a ki­me­ne­ti pon­tig, a hát­bő­rön. És ek­kor kö­vet­ke­zett a má­so­dik meg­le­pe­tés, amit már em­lí­tet­tem. A lö­ve­dék tü­zes volt. Hogy megint csak pon­to­sab­ban fe­jez­zem ki ma­gam, nem tü­zes, ha­nem izzó. Leg­alább olyan for­ró, mint a fe­hé­ren izzó acél­tű. Ezt két­ség­te­le­nül meg le­he­tett ál­la­pí­ta­ni a csa­tor­na bel­ső fe­lü­le­té­nek el­szí­ne­ző­dé­sé­ből. Ért­he­tő?

Daix fő­fel.: A sza­vai igen. Csak amit mond, az nem.

Sal­lin dr.: Lát­ja, eb­ben egyet­ér­tünk. De a té­nye­ken ez sem vál­toz­tat.

Daix fő­fel.: Más kül­sé­rel­mi nyo­mot nem ta­lált el­ra­ga­dó szép­sé­gű pá­ci­en­sén?

Sal­lin dr.: Első, fe­lü­le­tes szem­lé­lés­re nem. De most majd ala­po­san vé­gig­für­ké­szem min­den por­ci­ká­ját.

Daix fő­fel.: A to­váb­bi vizs­gá­lat­nál ke­res­sen arra vo­nat­ko­zó­an is ész­le­le­tet, hogy va­jon ott a hely­szí­nen, ab­ban a krá­ter­ben érte-e a ha­lá­los tü­zes is­ten­nyi­la, vagy pe­dig csak az­u­tán ci­pel­ték-e oda? Jó?

Tal­lin dr.: Na­gyon va­ló­szí­nűt­len, hogy a holt­test egy­ma­ga eh­hez biz­tos ada­lé­kot nyújt­hat. Ta­lán, ha ide­kül­de­né a maga Cal­vin­ját, aki a ru­ha­ne­mű­ek­nek, ci­pők­nek já­ra­tos für­ké­sze, eset­leg több­re jut­hat.

Daix fő­fel.: Már­is me­nesz­tem. Ha le­het, ad­dig ne po­rol­ja ki a hölgy ru­há­it. Tes­sék! Nem, nem ma­gá­nak mond­tam, do­ki­kám, ko­pog­tak az aj­tó­mon. Né­csak, a maga em­be­re jött meg a lát­le­let­tel. Mind­járt át­fu­tom azo­kat az át­ko­zott la­tin szak­ki­fe­je­zé­se­it, ta­lán azok után, ami­ket élő­szó­val el­mon­dott, még meg is ér­tem. És ugye, még egy ide­ig bent lesz? Ké­rem, pe­pe­csel­jen még a hul­lán, hogy ha a lát­le­let köz­ben va­la­mi kér­dé­sem len­ne, bent ta­lál­jam.

Sal­lin dr.: Még van ép­pen elég pe­pe­csel­ni­va­lóm. És ha va­la­mi ér­dek­li, csak hív­jon nyu­god­tan.

Daix fő­fel.: Ak­kor spó­rol­junk meg egy hí­vást most mind­járt. Mond­ja csak, maga sze­rint mi le­he­tett az a tü­zes leg­he­gye? Az a na­gyon vé­kony, acél­ke­mény lö­ve­dék, ami át­fúr­ta né­hai Vi­vi­an­ne Ri­viè­re bő­rét, bor­dá­ját, szí­vét?

Sal­lin dr.: A mű-Mars­la­kók tit­kos fegy­ve­re. Leg­alább­is előt­tem tel­je­sen tit­kos. Még csak ha­son­ló­val sem ta­lál­koz­tam.

Daix fő­fel.: Kár. Ak­kor kül­döm Cal­vint, és a mi­előb­bi vi­szont­lá­tás­ra.

Sal­lin dr.: Visz­lát.

A jegy­ző­könyv hi­te­lé­ül

Ju­les Rè­ves

rend­őr­fo­gal­ma­zó