10.

JEGY­ZÖ­KÖNY.

Fel­vé­te­tett ugyan­az­nap, ked­den déli 13 óra 15 per­ces kez­det­tel a Mon­te-Car­lo 2. sz. rend­őr­pa­rancs­nok­sá­gán, Daix fő­fel­ügye­lő szo­bá­já­ban.

Je­len van­nak: Char­les Daix fő­fel­ügye­lő, Paul Lamè­re és Ju­les Rè­ves rend­őr­fo­gal­ma­zó mint jegy­ző­könyv­ve­ze­tő, majd Pi­erre Cha­te­let, ké­sőbb And­ré Ni­les.

Lamè­re: Szó­val, ma­rad­jak egy ki­csit?

Daix fő­fel.: Meg­kér­ném rá, ha nem esik ne­he­zé­re. Vi­lá­gért sem sze­ret­ném, ha ez a je­len pil­la­nat­ban amúgy is nyil­ván túl­ér­zé­keny fi­a­tal­em­ber azt érez­né, hogy itt va­la­mi­fé­le hi­va­ta­los ak­tus fo­lyik. Tel­je­sen önre bí­zom, mi­kor véli úgy, hogy már nyu­god­tan tá­voz­hat.

Lamè­re: Ahogy kí­ván­ja.

Daix fő­fel.: Tes­sék! Fá­rad­jon be, Mon­si­eur Cha­te­let!

Cha­te­let: Jó na­pot kí­vá­nok. Üd­vöz­löm, Paul, nem is tud­tam, hogy maga is itt van.

Lamè­re: Be­szél­get­tünk egy ki­csit a fő­fel­ügye­lő úr­ral.

Cha­te­let: Nyil­ván az a szán­dé­ka ve­lem is, azért hí­va­tott.

Daix fő­fel.: Pon­to­san így van, Mon­si­eur Cha­te­let. És higgye el, ön­nek két­sze­re­sen há­lás va­gyok, hogy meg­hí­vá­so­mat el­fo­gad­ta. Tu­dom, hogy önt min­den­ki­nél ér­zé­ke­nyeb­ben súj­tot­ta, ami tör­tént.

Lamè­re: Va­ló­ban. Leg­töb­bün­ket csak az őszin­te rész­vét tölt el, és csu­pán anya­gi­lag érint az eset, ami össze sem mér­he­tő az­zal, amit maga érez­het.

Cha­te­let: Er­ről, ké­rem, ha le­het in­kább ne be­szél­jünk. A fő­fel­ügye­lő urat alig­ha az én sze­mé­lyes ér­zel­me­im ér­dek­lik ez­zel a ször­nyű­ség­gel kap­cso­lat­ban. Nem is aka­rom ta­gad­ni, hogy szá­mom­ra az élet vesz­tet­te el az ér­tel­mét. Igen, tu­dom, hogy ez ér­zel­gő­sen hang­zik, de ígé­rem, ez az utol­só ér­zel­gős szó…

Daix fő­fel.: Én már elég öreg va­gyok hoz­zá, ked­ves Cha­te­let úr, hogy meg tud­jam kü­lön­böz­tet­ni az ér­zel­gős­sé­get az iga­zi ér­ze­lem­től.

Lamè­re: Bölcs do­log, sok film­kri­ti­kus­nak szí­ve­sen a fi­gyel­mé­be aján­la­nám.

Cha­te­let: Ren­del­ke­zé­sé­re ál­lok, fő­fel­ügye­lő úr, kér­dez­zen…

Lamè­re: Ak­kor én, azt hi­szem, fe­les­le­ges is va­gyok már itt…

Cha­te­let: De ké­rem, en­ged­je meg, hogy előbb én te­gyek fel egyet­len­egy, bi­zo­nyá­ra meg­ér­ti, hogy szá­mom­ra mennyi­re fon­tos kér­dést. És, ké­rem, fe­lel­jen olyan őszin­tén és kí­mé­let­le­nül, ha kell, mint ami­lyen őszin­tén és leg­jobb tu­dá­som sze­rint én vá­la­szo­lok majd az ön kér­dé­se­i­re.

Daix fő­fel.: Ha mó­dom­ban van, ha tu­dok rá fe­lel­ni… Nos?

Cha­te­let: Tud­ják-e már, meg­ál­la­pí­tot­ták-e már, mi okoz­ta sze­gény Vi­vie-m tra­gé­di­á­ját?

Daix fő­fel.: Még nem tu­dok sem­mi biz­to­sat. Il­let­ve egyet tu­dok, bár az is in­kább csak va­ló­szí­nű­ség, és csu­pán az or­vo­si vizs­gá­lat ed­di­gi ta­pasz­ta­la­ta­i­ból kö­vet­kez­tet­he­tő. Ez az egy pe­dig az, hogy Vi­vi­an­ne Ri­viè­re alig­ha halt meg ter­mé­sze­tes ha­lál­lal. Jól tu­dom, Mon­si­eur Cha­te­let, hogy ez a vá­lasz önt sem­mi­kép­pen sem elé­gít­he­ti ki, de saj­nos, en­nél töb­bet e pil­la­nat­ban nem mond­ha­tok.

Cha­te­let: Kény­te­len va­gyok hin­ni ön­nek, fő­fel­ügye­lő úr… Hogy ne kény­sze­rül­jön fe­les­le­ges kér­dé­se­ket fel­ten­ni, mind­járt köz­löm ön­nel, hogy Vi­vie és én sze­rel­me­sek vol­tunk egy­más­ba, fel­nőtt em­be­rek vol­tunk, te­hát ez a sze­re­lem ter­mé­sze­te­sen nem ma­radt plá­tói, és azt is el­ha­tá­roz­tuk, hogy a kö­zel­jö­vő­ben össze­há­za­so­dunk.

Lamè­re: Bo­csá­nat, azt hi­szem, most már tény­leg ide­je, hogy men­jek. Olyas­mik­ről lesz nyil­ván szó, amik nem tar­toz­nak rám.

Cha­te­let: Ne­kem nincs tit­kol­ni va­lóm sem maga, sem más előtt…

Lamè­re: Még­is…

(Ko­pog­ta­tás az aj­tón.)

Daix fő­fel.: Ki az ör­dög az? Mi­ért za­var­nak?

Rè­ves: Bo­csá­nat, fő­fel­ügye­lő úr, de egy em­ber van itt, aki azt ál­lít­ja, hogy rend­kí­vül sür­gős és fon­tos be­je­len­té­se van a Ri­viè­re-üggyel kap­cso­lat­ban. And­ré Ni­les.

Daix fő­fel.: A dísz­let­mes­ter vagy mi­cso­da? Ilyen tü­rel­met­le­nül? Nos, ha az urak nem ve­szik rossz né­ven, hall­gas­suk meg, az­tán foly­tat­juk, jó? Rè­ves, en­ged­je be Ni­les urat.

Ni­les: El­né­zést, fő­fel­ügye­lő úr, az erő­sza­kos­sá­go­mért… jó na­pot, Paul, üd­vöz­löm, Pi­erre. Iga­zán nem tud­tam…

Daix fő­fel.: A fo­gal­ma­zóm, az az okos fiú, nem mond­ta ma­gá­nak, hogy fog­lalt va­gyok?

Ni­les: Le­het, hogy akar­ta mon­da­ni, de én annyi­ra erős­köd­tem, hogy azon­nal be­szél­nem kell a fő­fel­ügye­lő úr­ral…

Daix fő­fel.: Ha annyi­ra sür­gős köz­len­dő­je volt, hogy most per­cet sem volt haj­lan­dó vár­ni, mi­ért nem jött ha­ma­rább?

Ni­les: Mert amíg nem be­szél­tem La­u­ren­ce-szal és Hu­gó­val, nem vol­tam tel­je­sen biz­tos a dol­gom­ban. Ezért előbb őket ke­res­tem fel, hogy meg­győ­ződ­jek róla, ugyan­úgy és ugyan­azt lát­ták-e?

Daix fő­fel.: Ők kik?

Ni­les: Ker­té­szek. A vá­ro­si ker­té­szet­ben dol­goz­nak. Ve­lük szór­tam fel haj­nal­ban tég­la­por­ral a Mar­sot, hogy a fel­vé­tel­re a he­lyén le­gyen a Mars-por. Tet­szik tud­ni, nem lett vol­na he­lyes előbb, mond­juk, elő­ző este fel­szór­ni, mert jö­he­tett vol­na egy szél, ami el­hord­ja, egy eső, ami tönk­re­te­szi… Ezért ha­tá­roz­tunk úgy Pru­ni­er úr­ral, a ren­de­ző­vel, hogy csak haj­nal­ban szór­juk fel. De hogy ide­jé­ben meg­le­gyen, se­gít­ség kel­lett, és al­kal­ma­sabb se­gít­sé­get, mint az ilyes­faj­ta, park­mun­kák­ban já­ra­tos ker­té­sze­ket, ke­res­ve se ta­lál­hat­tam vol­na. Az ő mun­ka­ide­jük csak reg­gel ki­lenc­kor kez­dő­dik, hát csak meg kel­lett fi­zet­ni őket, és szí­ve­sen vál­lal­ták a haj­na­li kü­lön­mun­kát.

Daix fő­fel.: Ér­tem. De mi köze en­nek Ri­viè­re kis­asszony tra­gé­di­á­já­hoz?

Ni­les: Mind a hár­man úgy vél­jük, hogy na­gyon is sok. Már­mint nem a tra­gé­di­á­hoz, ha­nem a nyo­mo­zás­hoz.

Daix fő­fel.: Hall­ga­tom.

Ni­les: Nem olyan sok a mon­da­ni­va­lóm. Csak annyi: haj­nal­ban el­kezd­tük fel­szór­ni a Mar­sot a tég­la­por­ral, pon­to­san öt óra­kor kezd­tük a mun­kát. Hat óra és né­hány perc le­he­tett, ami­kor meg­lát­tuk Ri­viè­re kis­asszonyt, aki nyil­ván a vil­lá­ból jött ki, és át­ment a szer­tá­ron, már­mint azon a fa­suf­nin, ami­ben a szer­szá­mo­kat rak­tá­rozzuk, el­ha­ladt a Mars mel­lett, ki­fe­lé, a kert má­sik vé­gé­nek irá­nyá­ba. Hogy hová és med­dig ment va­ló­ban, azt per­sze nem lát­hat­tuk, mert mi még azon a la­pá­lyos ré­szen szór­tuk, ahol az űr­ha­jó­nak le kel­lett majd száll­nia, és a krá­te­rek emel­ke­dői el­ta­kar­ták elő­lünk a kert foly­ta­tá­sát…

Daix fő­fel.: Áll­jon meg! Le­gyünk egy kis­sé pon­to­sab­bak! Te­hát ma­guk hat óra után né­hány perc­cel lát­ták Ri­viè­re kis­asszonyt, amint a fé­szer­ből ki­lé­pett, és a Mars-épít­mény mel­lett a kert túl­só vége felé ment?

Ni­les: Pon­to­san ezt akar­tam mon­da­ni, fő­fel­ügye­lő úr.

Daix fő­fel.: És mi­kor jött vissza?

Ni­les: Hát hi­szen ép­pen ez az! Vissza­jön­ni nem lát­tuk. Ezt kel­lett tisz­táz­nom La­u­ren­ce-szal és Hu­gó­val, mi­előtt je­len­tést te­szek. Hogy ők se lát­ták-e? Hi­szen elő­for­dul­ha­tott, hogy en­gem úgy le­köt a mun­kám, hogy nem ve­szem ész­re…

Daix fő­fel.: És ve­lük nem for­dul­ha­tott elő ugyan­ez?

Ni­les: Ugyan, fő­fel­ügye­lő úr! Két fi­a­tal ker­tész­le­gény és egy ilyen fel­tű­nő­en szép csir­ke… már bo­csá­nat, höl­gyet akar­tam mon­da­ni… Ez ki­zárt do­log. Egy­részt Hugó szó­rá­si szek­to­ra az épít­mény­nek a fé­szer felé eső, vi­szony­lag la­pos har­ma­da volt, úgy­hogy majd­nem ki­zárt, hogy a kis­asszony ész­re­vét­le­nül me­he­tett vol­na el mel­let­te, más­részt, mert mind a két su­hanc be­val­lot­ta, hogy gu­vadt sze­mek­kel les­ték, mi­kor lejt majd el a pipi… bo­csá­nat, ők mond­ták így…

Daix fő­fel.: Nos, jó, va­ló­ban va­ló­szí­nűt­len, hogy a sze­ren­csét­len le­ány ész­re­vét­le­nül vissza­tér­he­tett vol­na a ház­ba, amíg ma­guk ott vol­tak. De hát ha ak­kor ment vissza, ami­kor már el­men­tek?

Ni­les: Ezt én nem tu­dom, de ak­kor má­sok­nak lát­ni­uk kel­lett vol­na. Mert a film­fel­vé­tel pon­to­san tíz óra­kor kez­dő­dött, a stáb már jó né­hány perc­cel előbb össze­gyűlt a fé­szer és a Mars-épít­mény kö­zöt­ti te­rü­le­ten, a mű­sza­ki­ak, vi­lá­go­sí­tók és a töb­bi­ek pe­dig már fél tíz­kor ott mo­toz­tak, ref­lek­to­ro­kat, de­rí­tő­ket ál­lít­gat­tak, az űr­ha­jót le­eresz­tő csi­gát pró­bál­gat­ták, meg mit tu­dom én, mi dol­guk volt még. Mi pe­dig a fel­vé­tel szem­pont­já­ból még idő­ben vé­gez­tünk a be­szó­rás­sal, de jó­val fél tíz után. Ami­kor már tu­cat­nyi em­ber sün­dör­gött ott.

Daix fő­fel.: Hát ez va­ló­ban ér­té­kes fel­vi­lá­go­sí­tás volt, ked­ves Ni­les mes­ter. Bi­zo­nyá­ra vissza­té­rünk majd még rá, azt a La­u­ren­ce-ot és Hu­gót is ki­hall­gat­juk a do­log­ra vo­nat­ko­zó­an, ké­rem, majd ha tá­vo­zik, ne fe­led­je el Rè­ves fo­gal­ma­zó­nak, tud­ja, aki be­en­ged­te ma­gát ide, meg­ad­ni a pon­tos ne­vü­ket és cí­mü­ket meg a mun­ka­he­lyü­ket. De előbb még egy­szer hadd fog­lal­jam össze a lé­nye­get, ha té­ved­nék, iga­zít­son ki, ké­rem.

Ni­les: Hát per­sze.

Daix fő­fel.: Te­hát: Ma­guk haj­na­li öt óra­kor kezd­ték a mun­kát a Mars-épít­mé­nyen. Hat óra után né­hány perc­cel… vár­junk csak, hon­nan tud­ja, hogy ez hat óra után né­hány perc­cel volt, nem pe­dig előbb vagy ké­sőbb?

Ni­les: Az első ha­ran­go­zás hat óra­kor van, ké­rem…

Daix fő­fel.: Ér­tem. Te­hát hat óra után né­hány perc­cel Ri­viè­re kis­asszony a fé­szer­ből ki­lép­ve el­ha­ladt a Mars-épít­mény mel­lett, ki, a kert túl­só vége felé. Mond­ja csak, a Mars-épít­mény me­lyik ré­sze mel­lett ha­ladt el?

Ni­les: Meg­ke­rül­te az épít­ményt, és a zá­ró­je­le­net­hez ké­szí­tett fél­krá­ter mel­lett ment el. De amint a krá­ter mögé ért, per­sze, el­tűnt a sze­münk elől.

Daix fő­fel.: Jó. El­in­dult te­hát a kert vége felé, de az­tán a krá­ter el­ta­kar­ta ma­guk elől. És az­óta nem lát­ták töb­bé…

Ni­les: Csak hol­tan.

Daix fő­fel.: No igen, per­sze, ak­kor lát­ták. Te­hát ami tör­tént, hat óra után tör­tént, de hogy mennyi­vel, azt nem tud­juk meg­ál­la­pí­ta­ni. Hat óra után né­hány perc, és tíz óra után né­hány perc kö­zött. Mert a fel­vé­telt tíz óra­kor kezd­ték. És mennyi idő tel­he­tett el ad­dig, amíg ön meg­lát­ta a holt­tes­tet, Mon­si­eur Cha­te­let?

Cha­te­let: Leg­ke­ve­sebb öt, leg­több tíz perc. Én nem szá­mol­tam a per­ce­ket, a sze­re­pem­re kon­cent­rál­tam, de becs­lé­sem sze­rint a le­szál­lá­si fel­vé­tel há­rom-négy per­cig tart­ha­tott, a ki­szál­lás és a krá­ter meg­má­szá­sa megint csak há­rom-né­gyet… de hát erre a kér­dés­re a film le­per­ge­té­se pon­tos vá­laszt ad­hat. Fenn­aka­dás nél­kül, fo­lya­ma­to­san tör­tént a fel­vé­tel.

Daix fő­fel.: Nos hát, kö­szö­nöm a fel­vi­lá­go­sí­tást, ked­ves Ni­les. Egyéb­ként, hogy meg­nyug­tas­sam, a mi meg­ál­la­pí­tá­sa­ink pon­to­san fe­dik az önét. A bon­co­ló­or­vos sze­rint a ha­lál öt vagy hat órá­val az­előtt kö­vet­ke­zett be, hogy a te­te­met meg­vizs­gál­ta. Ez pe­dig va­la­mi­vel fél ti­zen­ket­tő után tör­tént. Te­hát a ha­lál va­ló­ban fél hat és fél hét kö­zött állt be. Ha szük­ség lesz rá, még meg­ke­re­sem, Ni­les úr. A vi­szont­lá­tás­ra.

Ni­les: Örü­lök, ha va­la­me­lyest is se­gít­het­tem, fő­fel­ügye­lő úr. A vi­szont­lá­tás­ra.

Lamè­re: El­né­zést, fő­fel­ügye­lő úr, ha meg­en­ge­di, én is me­gyek vég­re, el is bú­csúz­tam, de hát köz­be­jött ez a rend­kí­vül ér­de­kes ta­nú­val­lo­más… Úgy­is Pi­erre-rel akart ere­de­ti­leg be­szél­get­ni… Nos hát, a vi­szont­lá­tás­ra.

Daix fő­fel.: Vi­szont­lá­tás­ra, Mon­si­eur Lamè­re. Ta­lál­kozunk még.

Lamè­re: Visz­lát, Pi­erre. Örül­nék, ha mi­előbb el­be­szél­get­het­nénk. Ta­lán még ma este…

Cha­te­let: Meg­ke­re­sem, Paul. Tu­dom, mi­ről van szó, és én nem aka­rok a kel­le­té­nél több kel­le­met­len­sé­get okoz­ni ma­gá­nak.

Daix fő­fel.: El tu­dom kép­zel­ni, Cha­te­let úr, hogy ez a vá­rat­lan je­le­net mi­lyen meg­rá­zó volt ma­gá­nak, de nem én te­he­tek róla. Az ilyen ügyek­ben a leg­ta­pin­ta­to­sabb nyo­mo­zó sem ké­pes el­há­rí­ta­ni.

Cha­te­let: Nem is fon­tos, fő­fel­ügye­lő úr. A fon­tos csak az, hogy se­gí­tett ma­gá­nak va­la­mics­két ez a Ni­les. Szá­mom­ra most csak ez a fon­tos.

Daix fő­fel.: Ak­kor tér­jünk hát vissza a Ri­viè­re kis­asszony­hoz fű­ző­dő kap­cso­la­tá­ra, ami­ről volt oly ked­ves ön­ként, nyíl­tan be­szél­ni. Meg­mon­da­ná, mi­kor is­mer­ke­dett meg Ri­viè­re kis­asszonnyal, és mi­kor vi­rág­zott ki önök kö­zött ez a kap­cso­lat?

Cha­te­let: Ak­kor is­mer­tük meg egy­mást, ami­kor Fran­ci ja­vas­la­tá­ra Tatu fel­aján­lot­ta neki a MO­MA­KI-nál a tit­kár­női ál­lást, és ő el­fo­gad­ta, és ide­uta­zott. Ad­dig nem is­mer­tem, nem is tud­tam a lé­te­zé­sé­ről.

Daix fő­fel.: És a kér­dés má­sik fe­lé­re? Nem kí­ván vá­la­szol­ni?

Cha­te­let: Mi­ért ne? Na­gyon gyor­san meg­sze­ret­tük egy­mást. Ne cso­dál­ja, Vi­vie na­gyon szép volt és in­tel­li­gens. Ide­á­lis élet­társ egy el­mé­le­ti mun­ká­val fog­lal­ko­zó em­ber szá­má­ra. Ami Vi­vie-t il­le­ti, ben­ne is cso­dá­la­tos gyor­sa­ság­gal tá­madt fel irán­tam a von­za­lom. Higgye el, bol­dog­sá­gunk ide­jén so­kat gon­dol­koz­tam azon, ho­gyan le­het­sé­ges, hogy egy ilyen re­mek le­ány ilyen egy­ket­tő­re vi­szo­noz­ta ér­zel­me­i­met. Ha őt kér­dez­tem, mert kér­dez­tem, csak ne­ve­tett, és le­sza­ma­ra­zott. Gon­do­lom, sze­re­pe volt eb­ben an­nak is, hogy mi­előtt ide­ke­rült, meg­le­he­tő­sen vissza­vo­nult éle­tet élt, már csak apja anya­gi le­he­tő­sé­gei mi­att is. Itt meg olyan szűk körű, bel­ter­jes éle­tet él­tünk, ha érti, mit aka­rok ez­zel mon­da­ni…

Daix fő­fel.: Per­sze hogy ér­tem. És, ha meg­en­ged egy na­gyon-na­gyon in­diszk­rét kér­dést… fél­ve te­szem fel, az én időm­ben az ilyes­mi­ért ar­cul vág­ták az em­bert, de fo­gad­ja úgy, hogy a mind­ket­tőnk szá­má­ra oly fon­tos ügy­ben eset­leg nem mel­lé­kes kö­rül­mény­nek bi­zo­nyul­hat… nos, azt aka­rom kér­dez­ni, hogy önt meg­elő­ző­en volt-e a kis­asszony­nak más fér­fi­val kap­cso­la­ta?

Cha­te­let: Nem. Ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ha­tom, hogy nem.

Daix fő­fel.: Nos, ez a sze­re­lem, mi­nél töb­bet tu­dok meg róla, an­nál szebb­nek bi­zo­nyul. Ha nem ért vol­na ilyen tra­gi­kus vé­get, iga­zán iri­gyel­ném érte. És mond­ja, hogy le­het az, hogy egy ilyen szép és in­tel­li­gens lány­ba más fér­fi nem sze­re­tett bele? Vagy igen?

Cha­te­let: Erre, per­sze, nin­cse­nek bi­zo­nyí­té­ka­im, Vi­vie me­sélt pá­ri­zsi éle­té­ről, sze­re­pelt ott nem is egy fiú, töb­ben is ud­va­rol­tak neki, nem is ta­gad­ta. De ko­moly, olyan iga­zán ko­moly ügy nem­igen le­he­tett, ar­ról biz­to­san ko­mo­lyan is be­szélt vol­na.

Daix fő­fel.: És a maga kol­lé­gá­ja? Aki­nek ja­vas­la­tá­ra ide­hív­ták? Franço­is De­long?

Cha­te­let: Fran­ci? Hát lát­ja, fő­fel­ügye­lő úr, az első na­pok­ban ma­gam is azt hit­tem, hogy Fran­ci sze­rel­mes Vi­vie-be. Csen­de­sen, fi­no­man, tá­vo­li­an, ahogy egy csil­la­gász­hoz il­lik, ahogy egy csil­la­gász az And­ro­me­da-köd­be sze­rel­mes. Ő maga azon­ban soha egy szó cél­zást nem tett erre előt­tünk. Ami­kor pe­dig Vi­vie-vel be­szél­get­ve, szó­ba ke­rült ez a gya­núm, mert szó­ba ke­rült, mi­ért is ta­gad­nám, Vi­vie egy­sze­rű­en ki­ne­ve­tett. “Hi­szen szin­te cse­cse­mő­ko­runk óta is­mer­jük egy­mást – mond­ta –, úgy nőt­tünk fel egy­más mel­lett, mint a test­vé­rek!” Vi­vie mond­ta így, mert Fran­ci­val so­ha­sem be­szél­tem er­ről. Azt hi­szem, így igaz, va­ló­ban na­gyon sze­ret­ték egy­mást, de csak amúgy test­vér­ként.

Daix fő­fel.: Per­sze, ma­guk az ér­de­kel­tek rend­sze­rint egy kis­sé va­kok az ilyen ügyek­ben. Leg­alább­is, aki­vel ed­dig csak be­szél­tem, min­den­ki meg volt győ­ződ­ve róla, hogy Be­long na­gyon mé­lyen sze­rel­mes volt Vi­vie-be, és na­gyon szen­ve­dett at­tól, hogy maga, és nem ő…

Cha­te­let: Iga­zán? Ez volt a be­nyo­má­suk?

Daix fő­fel.: In­kább meg­győ­ző­dés­nek mon­da­nám.

Cha­te­let: Nem hin­ném, hogy így van. De ha igen, ak­kor Fran­ci még in­kább meg­ér­de­mel min­den tisz­te­le­tet és sze­re­te­tet. Meg sem kí­sé­rel­te meg­za­var­ni a mi bol­dog­sá­gun­kat.

Daix fő­fel.: Ha va­ló­ban így van, ak­kor iga­zán fér­fi­a­san vi­sel­ke­dett, és meg­ér­de­mel min­den nagy­ra­be­csü­lést.

Cha­te­let: Fur­csán, olyan fel­té­te­le­sen mond­ja ezt, fő­fel­ügye­lő úr. Tud va­la­mit, vagy gon­dol, sejt va­la­mit?

Daix fő­fel.: Ó, de­hogy! Csak a fog­lal­ko­zá­som­mal jár, hogy amíg ma­gam nem győ­ződ­tem meg va­la­mi­ről…

Cha­te­let: De én meg va­gyok győ­ződ­ve róla!

Daix fő­fel.: Őszin­tén re­mé­lem, hogy tel­jes jog­gal. Mond­ja, Mon­si­eur Cha­te­let, ebé­delt már? Meg­hív­ha­tom? Itt a szom­széd ut­cá­ban van egy na­gyon kel­le­mes, há­zi­as és nem is drá­ga ét­kez­de, mi ott szok­tunk ebé­del­ni. Tart­son ve­lünk, le­gyen a ven­dé­gem.

Cha­te­let: Kö­szö­nöm, na­gyon ked­ves, de nem fo­gad­ha­tom el. Majd ta­lán leg­kö­ze­lebb, hi­szen én és a MO­MA­KI még jócs­kán itt ma­ra­dunk. Most in­kább ha­za­men­nék. Be­szél­ni aka­rok Lamè­re-rel.

Daix fő­fel.: Hi­szen csak most vál­tak el. Ja, vagy fe­le­lős­ség­re akar­ja von­ni azért, amit De­long­ról és Ri­viè­re kis­asszony­ról mon­dott? Iga­zán sem­mi ér­tel­me, nem­csak ő em­lí­tett ilyes­mit.

Cha­te­let: Fü­tyü­lök rá, hogy mit mon­dott, min­den mű­ter­mi em­ber plety­ka­zsák, a szak­má­juk­hoz tar­to­zik.

Daix fő­fel.: Ak­kor hát mi az a sür­gős mon­da­ni­va­ló­ja a szá­má­ra?

Cha­te­let: Az, hogy gyor­san, ha le­het, még hol­nap fe­jezzük be en­nek az át­ko­zott film­nek a fel­vé­te­le­it, az­tán gyor­san, de na­gyon gyor­san men­jen a fe­né­be ő is meg az egész pisz­kos, sze­ren­csét­len­sé­get hozó stáb­ja is.

A jegy­ző­könyv hi­te­lé­ül

Ju­les Rè­ves

rend­őr­fo­gal­ma­zó