15.

Olyan döb­bent csend, hogy még Daix fő­fel­ügye­lő is sza­vát vesz­tet­te. Min­den­ki meg­le­pet­ten me­redt M. Avale-ra, ő meg csak állt eset­le­nül, mint aki ko­ránt­sem szo­kott hoz­zá, hogy az ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ban le­gyen. Az­tán vé­gül még­is­csak a fő­nök szó­lalt meg el­ső­nek.

– Hát ez iga­zán meg­le­pő köz­lés volt, Avale úr. Ta­lán szí­ves­ked­nék ar­ról is fel­vi­lá­go­sí­tást adni, hogy mi­nek kel­lett ön­nek a re­vol­ver, meg hogy mi cél­ból kér­te el azt ön­től Ri­viè­re kis­asszony? Mert, gon­do­lom, bi­zo­nyá­ra el­fo­gad­ha­tó­an meg­in­do­kol­ta ké­ré­sét, ha ön min­den to­váb­bi nél­kül ne­ki­ad­ta.

– Az első kér­dé­sé­re tel­je­sen pon­tos vá­laszt tu­dok adni – mond­ta kész­sé­ge­sen a ma­te­ma­ti­kus, és el­gon­dol­kod­va így foly­tat­ta: – A má­so­dik­ra a vá­lasz, most már ma­gam is úgy ér­zem, eset­leg nem tel­je­sen ki­elé­gí­tő. De ak­kor, ab­ban a hely­zet­ben sem­mi kü­lö­nö­seb­bet nem ta­lál­tam ben­ne.

– Kí­ván­csi­an hall­gat­juk, Mon­si­eur Avale.

– Azt már bi­zo­nyá­ra tud­ja, fő­fel­ügye­lő úr, hi­szen az em­be­ré­nek an­nak ide­jén el­mond­tam, hogy Al­gé­ri­á­ban szü­let­tem, apám ott volt kor­má­riy­hi­va­tal­nok. Ott is nőt­tem fel, kö­zép­is­ko­lá­i­mat Al­gír­ban vé­gez­tem, egye­tem­re azon­ban már Pá­rizs­ban jár­tam. Ak­kor­ra azon­ban, már­mint ami­kor­ra én az egye­tem­re ke­rül­tem, Al­gé­ri­á­ban mind­job­ban ki­éle­ző­dött a hely­zet. Hi­szen ma­guk is mind­annyi­an át­él­ték a tör­tén­te­ket, tud­ják, hogy a sza­bad­ság­har­co­sok éve­ken át po­kol­lá tet­ték a meg­szál­lók­nak, gyar­ma­to­sí­tók­nak te­kin­tett fran­ci­ák éle­tét. Mi­köz­ben a re­gu­lá­ris fel­sza­ba­dí­tó had­se­reg­gel sza­bá­lyos há­bo­rú folyt, a vá­ro­sok­ban sem volt va­la­mi biz­ton­sá­gos az élet, a par­ti­zá­nok me­rény­le­tei egy­mást kö­vet­ték, és ezek el­ső­sor­ban a gyar­ma­to­sí­tó had­se­reg tiszt­jei és a gyar­ma­ti kor­mány­zat ve­ze­tő tiszt­vi­se­lői el­len irá­nyul­tak. Ne­kem eh­hez az egész­hez sem­mi kö­zöm nem volt, en­gem a ta­nul­má­nya­im ér­de­kel­tek, a ma­te­ma­ti­ka, szá­mom­ra olyan mind­egy volt, hogy Al­gé­ria fran­cia ura­lom alatt van-e, vagy sem! De egy kor­mány­tiszt­vi­se­lő­nek vol­tam a fia, és ezért az ot­ta­ni ha­tó­sá­gok sze­rint en­gem is bár­mi­kor ve­szély fe­nye­get­he­tett, ami­kor az egye­te­mi szü­ne­tek­ben ha­za­lá­to­gat­tam a szü­le­im­hez. Ezek­ben az idők­ben ott min­den fran­cia töl­tött re­vol­ver­rel a zse­bé­ben járt-kelt, hogy ha kell és le­het, meg tud­ja vé­de­ni az éle­tét. Ez szin­te kö­te­le­ző rend­sza­bály volt, hoz­zá­tar­to­zott az ot­ta­ni fran­ci­ák vi­se­le­té­hez. Per­sze, az egész re­vol­ve­res­di­nek in­kább lé­lek­ta­ni ér­tel­me volt, mert tűz­harc­ra csak na­gyon rit­kán ke­rült sor. A par­ti­zá­nok nem kö­zöl­ték elő­re a ki­sze­melt em­ber­rel, hogy no, most vé­de­kezz, mert meg fo­gunk tá­mad­ni. Akit fel­vet­tek a fe­ke­te­lis­tá­ra, vagy tu­dom is én, mi­lyen szem­pon­tok sze­rint sor­ra ke­rült ná­luk, az már rend­sze­rint ha­lott volt, mire a zse­bé­ben la­pu­ló pisz­toly felé kez­dett vol­na nyúl­kál­ni.

– Mi­cso­da bor­zasz­tó dol­gok van­nak! – só­haj­tott fel Ma­ry­lin Mi­ra­ge, ta­lán csak azért, mert már nem bír­ta ki, hogy ilyen so­ká­ig másé le­gyen a fő­sze­rep. –Az em­ber a stú­di­ó­ban ilyes­mi­ről mit sem hall, ha meg igen, azt hi­szi, hogy va­la­mi for­ga­tó­könyv az egész…

– No, ott iga­zi go­lyók röp­köd­tek, mű­vész­nő, ne­kem el­hi­he­ti – je­gyez­te meg Avale, az­tán már csak a fő­nök felé tet­te hoz­zá iga­zo­lá­sul: – Egyéb­ként, hogy ez va­ló­ban így volt, meg­mond­hat­ja fő­fel­ügye­lő úr­nak bár­ki, aki an­nak ide­jén ar­ra­fe­lé járt.

– Ma­gam is hal­lot­tam an­nak ide­jén egyet-mást ezek­ről a dol­gok­ról – nyug­tat­ta meg Daix.

– Mo­na­co ugyan nem nagy­ha­ta­lom, de az ese­mé­nyek híre ide is el­jut. Ké­rem, foly­tas­sa.

– Hát kell még to­váb­bi ma­gya­rá­zat? – cso­dál­ko­zott rá Avale, aki, mint min­den ke­vés be­szé­dű em­ber, azt hit­te, hogy fé­lig el­mon­dott tör­té­ne­tét min­den­ki foly­tat­ni tud­ja. – Per­sze, én is meg­kap­tam a ma­gam ideg­nyug­ta­tó re­vol­ve­rét, ezt itt ni, amit most fő­fel­ügye­lő úr a ke­zé­ben tart. Ami­kor a szü­le­im­nél vol­tam, min­dig a zse­bem­ben hord­tam, mert­hogy az volt a he­lyi szo­kás, az­tán ami­kor vissza­men­tem Pá­rizs­ba az egye­tem­re, be­vág­tam a kof­fe­rem vagy a fi­ó­kom mé­lyé­re. Hasz­nál­nom egy­szer se kel­lett, a ha­za­lá­to­ga­tó di­á­kok nem sze­re­pel­tek sem­mi­fé­le fe­ke­te­lis­tán, úgy lát­szik. Az­tán az egész al­gé­ri­ai ügy vé­get ért, szü­le­i­met ha­za­ren­del­ték, nem­so­ká­ra, rö­vid­del egy­más után mind­ket­ten el­huny­tak. Én meg­nő­sül­tem, gye­re­kem szü­le­tett, de a re­vol­ver ott ma­radt el­fe­lej­tett lom­ként a hol­mim kö­zött. Ami­kor Jac­qu­es, már­mint Tatu úr fel­aján­lot­ta ne­kem, hogy ve­gyek részt a MO­MA­KI-ban, az öt­let tet­szett ne­kem; ép­pen ele­gem volt ab­ból, hogy hol az OAS nyúl­kál utá­nam, hol az új Al­gé­ri­á­val ba­rát­sá­got kö­tött kor­mány­zat tün­tet ki gya­nak­vá­sá­val. – Ide­jöt­tem, és ezt az át­ko­zott re­vol­vert el­fe­lej­tet­tem a Szaj­ná­ba dob­ni, pe­dig az lett vol­na a leg­oko­sabb.

– Az em­ber nem szí­ve­sen do­bál­ja el if­jú­ko­ri em­lé­ke­it – je­gyez­te meg a fő­nök, aki már megint egyet­ér­tett az előt­te szó­ló­val. – Nincs eb­ben sem­mi fel­tű­nő vagy szo­kat­lan, Mon­si­eur Avale. És itt hol tar­tot­ta ezt a cse­cse­be­csét?

– Az éj­je­li­szek­ré­nyem fi­ók­já­ban. Oda ha­jí­tot­tam be, ami­kor ide­ér­kez­tem, és ki­cso­ma­gol­tam, és az­óta is ott po­ro­so­dott.

– Hogy ke­rült Vi­vi­an­ne Ri­viè­re kis­asszony bir­to­ká­ba? – tért át a lé­nyeg­re a fő­nök.

– Egé­szen buta mó­don. Más kö­rül­mé­nyek kö­zött nem be­szél­nék er­ről ennyi em­ber előtt, még négy­szem­közt sem szí­ve­sen. De hát, úgy ér­zem, a je­len­le­gi hely­zet­ben nem­csak fő­fel­ügye­lő úr­nak tar­to­zom őszin­te és nyílt ma­gya­rá­zat­tal, de egy ki­csit min­den­ki­nek, aki je­len van, és ré­sze­se en­nek a tra­gé­dia­so­ro­zat­nak.

– Iga­zán nagy há­lá­ra kö­te­lez vele, Avale úr.

– Ta­lán cso­dál­koz­nak, hogy ilyen kész­sé­ge­sen be­szé­lek, hi­szen a ba­rá­ta­im – re­mé­lem, an­nak te­kint­he­tem őket, akik­kel már elég hosszú ide­je egy fe­dél alatt élek, és együtt dol­go­zom –, nos, ők elég­gé zár­kó­zott és szűk­sza­vú em­ber­nek is­mer­nek, úgy hi­szem. De van­nak pil­la­na­tok, ami­kor a meg­ráz­kód­ta­tás, a meg­ren­dü­lés át­tö­ri az em­ber­ben a maga szab­ta kor­lá­to­kat.

Egy má­sod­perc­re el­hall­ga­tott, az­tán lát­ha­tó­an nagy el­szá­nás­sal foly­tat­ta.

– Nos hát, ha azt aka­rom, hogy min­dent tisz­tán lás­sa­nak, egy ki­csit sze­mér­met­len­nek kell len­nem. El kell mon­da­nom, hogy a há­zas­sá­gom sze­ren­csét­len volt. Imád­tam a fe­le­sé­ge­met, és imád­tam a kis­fi­a­mat, aki há­zas­sá­gunk má­so­dik évé­ben meg­szü­le­tett. De Loui­se, a fe­le­sé­gem, úgy lát­szik, nem bír­ta mel­let­tem az iz­gal­ma­kat, az ál­lan­dó lét­bi­zony­ta­lan­sá­got. Nem vá­do­lom, nem oko­lom őt sem­mi­ért, va­ló­ban nem le­he­tett könnyű egy na­gyon szép és tár­sa­ság­hoz szo­kott fi­a­tal­asszony­nak olyan vissza­vo­nult éle­tet élni, és néha még nél­kü­löz­ni is, mint ahogy az egy el­mé­le­ti be­ál­lí­tott­sá­gú em­ber, még­hoz­zá a már is­mer­te­tett okok mi­att nem­egy­szer eg­zisz­ten­ci­á­lis ne­héz­sé­gek­kel is küz­dő em­ber mel­lett a sor­sa lett. Mi­nek rész­le­tez­zem? Az én ér­zel­me­im vál­to­zat­la­nok ma­rad­tak, sőt, tele vol­tam ön­vád­dal is, ami­ért el­ron­tot­tam Loui­se éle­tét, és a fiam ne­ve­lé­sé­ről sem tu­dok úgy gon­dos­kod­ni, ahogy szí­vem sze­rint sze­ret­nék. A lé­nyeg az, hogy az én ér­zel­me­im nem vál­toz­tak, de a há­zas­sá­gunk tönk­re­ment. Loui­se több­ször is fel­ve­tet­te, hogy vál­junk el, de én sem­mi­kép­pen sem akar­tam ezt. Vé­gül is, ami­kor meg­kap­tam a MO­MA­KI aján­la­tát, és el­fo­gad­tam, ab­ban egyez­tünk meg, hogy Loui­se a fi­am­mal Pá­rizs­ban ma­rad, leg­alább­is úgy re­mél­tem, hogy egye­lő­re. Ha ne­kem itt si­ke­rült rend­be hoz­nom az éle­te­met, ha be­bi­zo­nyí­tom, hogy a mun­kám nem fe­les­le­ges, meg ilyes­mi, hi­szen ér­tik, ak­kor majd utá­nam jön­nek. És úgy lát­tam, ez így is lesz. Igaz, a fe­le­sé­gem­től mind rit­káb­ban jött le­vél, és az is mind rö­vi­debb volt, az utób­bi idő­ben alig volt ben­ne más, mint pár sza­vas be­szá­mo­ló fiam, Ge­or­ges egész­sé­gi ál­la­po­tá­ról, az­tán sem­mi egyéb, mint rá­be­szé­lés, hogy még­is vál­junk el. Ne cso­dál­koz­za­nak hát, ha sem vi­dám, sem köz­lé­keny nem vol­tam. De mind­vé­gig azt re­mél­tem, hogy még­is jól vég­ző­dik min­den. Ami­kor itt a kí­sér­le­te­ink kezd­tek biz­ta­tó­vá vál­ni, meg ez a fil­müz­let is be­ütött, hosszú le­ve­let ír­tam, amely­ben vá­zol­tam Loui­se-nak, hogy éle­tünk rend­be jön, anya­gi gond­ja­im im­már nem lesz­nek, és a tu­do­má­nyos el­is­me­rés sem kés­het so­ká­ig. Kér­tem, hogy jöj­jön ide, köl­tözzünk újra össze, pró­bál­ja meg az éle­tet még egy­szer ve­lem.

A szá­má­ra nyil­ván szo­kat­la­nul hosszú be­széd mint­ha ki­me­rí­tet­te vol­na, el­hall­ga­tott. De mert sen­ki sem szólt köz­be, né­hány má­sod­perc múl­va újra meg­szó­lalt, me­re­ven a sem­mi­be néz­ve, foj­tott, tom­pa han­gon.

– Múlt hé­ten meg­jött a vá­lasz. Rö­vid, né­hány sza­vas le­vél volt csu­pán. Loui­se kö­zöl­te, hogy be­ad­ta a vá­ló­pert, nem kí­ván töb­bé ve­lem élni. Be­le­sze­re­tett va­la­ki­be, aki­vel már együtt is él, és amint a bí­ró­ság ki­mond­ja a vá­lást, fe­le­sé­gül is megy hoz­zá. A vá­ló­ke­re­set­ből a fi­a­mat is ma­gá­nak igé­nyel­te, mert új fér­je mel­lett biz­to­sabb­nak lát­ja Ge­or­ges jö­vő­jét, mint ná­lam.

Újabb nagy lé­leg­zet­vé­tel, de most már egye­ne­sen a fő­fel­ügye­lő sze­mé­be néz­ve foly­tat­ta:

– Be­val­lom, en­gem ez a hír tel­je­sen le­vert a lá­bam­ról. Azt hi­szem, va­ló­ban nem vall kü­lö­nö­seb­ben fér­fi­as jel­lem­re, de tel­je­sen össze­tör­tem, ideg­láz vett erőt raj­tam. Vi­vie, aki itt mind­nyá­junk any­ja és test­vé­re volt egy sze­mély­ben, ha nem is tu­dott pon­to­san min­dent, de azért nyil­ván sok­kal töb­bet sej­tett és ér­tett, mint ma­gam is gon­dol­tam vol­na.

– Ezt nem­csak te, mind­annyi­an el­mond­hat­juk róla – je­gyez­te meg hal­kan Tatu. Avale azon­ban nem za­var­tat­ta ma­gát.

– Há­rom na­pig ágy­ban tar­tott, ő ápolt, gon­dos­ko­dott ró­lam. Eköz­ben tör­tént. Az ideg­nyug­ta­tót az éj­je­li­szek­ré­nyem fi­ók­já­ban tar­tot­tam, és azon az es­tén, ami­kor Vi­vie a gyógy­szer után nyúlt, hogy be­ad­ja, ész­re­vet­te a pisz­tolyt. Elő­vet­te, és cso­dá­la­tos szín­ját­szó ké­pes­ség­gel, vagy leg­alább­is ne­kem, be­teg em­ber­nek úgy rém­lett, hogy nagy­sze­rű­en csi­nál­ta, úgy tett, mint aki őszin­tén meg­örült an­nak, amit ta­lált. Ar­ról kez­dett me­sél­ni, hogy mi­lyen ré­gen vá­gyik ilyes­mi­re, meg hogy kü­lö­nö­sen szük­sé­ge len­ne rá, mert a kert­jét tönk­re­te­szik a var­jak meg a va­kon­dok, szó­val, sok-sok me­sé­vel kö­rít­ve azt kér­te, ad­jam köl­csön neki. Én meg csak le­gyin­tet­tem, hogy vi­gye, mit ér­de­kel en­gem az a re­vol­ver?

– Bo­csás­son meg, hogy fél­be­sza­kí­tom – szólt köz­be a fő­fel­ügye­lő. – Mi­lyen tok­ban volt a re­vol­ver?

– Sem­mi­fé­le tok­ban. Csak úgy, sza­ba­don he­vert a fiók mé­lyén. Más­kü­lön­ben ta­lán fel sem fi­gyelt vol­na rá Vi­vie.

– És ami­kor a kis­asszony ma­gá­val vit­te – rá­gó­dott még min­dig ugyan­azon a prob­lé­mán a fő­nök –, mibe tet­te? Volt nála re­ti­kül vagy va­la­mi más­faj­ta tás­ka?

– Á, de­hogy. Hi­szen csak be­ug­rott hoz­zám le­fek­vés előtt, meg­néz­ni, hogy s mint va­gyok.

– Biz­tos eb­ben? – ma­kacs­ko­dott Daix. – Pró­bál­jon meg pon­to­san vissza­em­lé­kez­ni min­den rész­let­re. Már amennyi­re ké­pes rá, hi­szen elég rossz ideg­ál­la­pot­ban volt, és nyug­ta­tó­kat sze­dett, ta­lán már el is ká­bult kis­sé.

– Egé­szen pon­to­san em­lék­szem min­den­re – je­len­tet­te ki ha­tá­ro­zot­tan Avale. – Ami­kor mond­tam, hogy vi­gye csak, már­mint a re­vol­vert, Vi­vie le­tet­te az éj­je­li­szek­rény lap­já­ra, és csak az­u­tán adta be a nyug­ta­tót meg az al­ta­tót. Nem is tör­tén­he­tett más­ként, hi­szen ép­pen azo­kért nyúlt a fi­ók­ba, ami­kor a re­vol­ver a ke­zé­be akadt.

– Igaz is – ej­tet­te el vég­re a té­mát a fő­nök. – Bo­csás­son meg, ezt el­fe­lej­tet­tem.

– Hát így tör­tént. Elég nagy ada­go­kat szed­tem ak­ko­ri­ban, ha­ma­ro­san hat­ni is kezd­tek. Vi­vie még az ágyam szé­lén ülve meg is vár­ta, amíg a sze­mem el­ne­he­ze­dik, az­tán el­vet­te az éj­je­li­szek­rény­ről a re­vol­vert, és nyu­god­tan el­ment, ab­ban a hit­ben, hogy én rög­tön mé­lyen el­al­szom. Saj­nos, nem így tör­tént. A fél éj­sza­kát ál­mat­la­nul he­ver­tem át.

– Ennyi csil­la­pí­tó­szer sem volt elég?

– Tud­ja, hogy van az, ha az em­ber fél­álom­ból fel­ri­ad. És az én ideg­ál­la­po­tom­ban egy olyan hir­te­len, vá­rat­lan csat­ta­nás iga­zán elég hoz­zá, hogy ki­ver­je az em­ber sze­mé­ből az ál­mot.

– Csat­ta­nás? Vagy dör­re­nést akart mon­da­ni? – ve­tet­te köz­be a fő­nök.

– Nem tud­nék pon­tos kü­lönb­sé­get ten­ni, fő­fel­ügye­lő úr.

– Ta­lán Vi­vi­an­ne kis­asszony gya­kor­lat­lan ke­zé­ben sült el a fegy­ver?

– Nem, egé­szen biz­to­san nem – vá­la­szol­ta ha­tá­ro­zot­tan Avale. – Hi­szen még lát­tam Vi­vie-t, ami­kor az a zaj fel­ri­asz­tott.

– Nem ér­tem – je­len­tet­te ki a fő­fel­ügye­lő. – Hi­szen az előbb azt mond­ta, hogy a kis­asszony ki­ment a maga szo­bá­já­ból.

– Hát per­sze! Ép­pen ak­kor csör­rent vagy csat­tant. Vi­vie az aj­tó­ból még egy­szer vissza­for­dult, hogy bú­csút int­sen, azt hi­szem, vissza is in­tet­tem neki, mert mint­ha el­mo­so­lyo­dott vol­na. Az­tán ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ab­ban a pil­la­nat­ban csat­tant va­la­mi. A re­vol­ver nem le­he­tett, hi­szen az ott ló­gott Vi­vie jobb ke­zé­ben, és ha vá­rat­la­nul el­sül, Vi­vie biz­to­san el­dob­ta vol­na ijed­té­ben, vagy tett vol­na va­la­mi moz­du­la­tot a re­vol­ve­res ke­zé­vel. Nem gon­dol­ja, fő­fel­ügye­lő úr, hogy fel­tét­le­nül így lett vol­na? Vi­vie azon­ban nyu­god­tan ki­ment, be­tet­te maga mö­gött az aj­tót, hal­kan, vi­gyáz­va, mert azt hit­te, fé­lig már al­szom. Ami igaz is lett vol­na, ha a vá­rat­lan zaj­tól fel nem ri­a­dok, így azon­ban…

– Így azon­ban nem Vi­vie ijedt meg, ha­nem maga, és az ijedt­ség ki­ver­te a sze­mé­ből az ál­mot – sze­gez­te le a fő­nök, Avale pe­dig meg­erő­sí­tet­te sza­va­it.

– Pon­to­san. So­ká­ig, na­gyon so­ká­ig nem tud­tam el­alud­ni utá­na. Leg­alább­is én úgy érez­tem, hogy na­gyon so­ká­ig he­ver­tem nyi­tott szem­mel.

– No, per­sze, ilyen hely­zet­ben az em­ber idő­ér­zé­ke csa­ló­ka – ál­la­pí­tot­ta meg Daix. – És az a zaj nem is­mét­lő­dött meg? Vagy nem hal­lott va­la­mi más zajt, ha már úgy­is éb­ren volt?

– Nem, nem is­mét­lő­dött meg. Más zajt? Hát… erre nem mer­nék meg­es­küd­ni. Utó­vég­re a ház­ban em­be­rek él­tek, mo­zog­tak…

– Úgy van, va­ló­ban – bó­lin­tott rá a fő­nök. – Ak­kor a ház­ban még min­den­ki élt. Nos, és ké­sőbb nem esett szó Vi­vie és maga közt a re­vol­ver­ről?

– Nem, egé­szen biz­to­san nem. Tud­ja, más­nap­ra el­múlt az ideg­lá­zam, és ne­kem több­ször is eszem­be ju­tot­tak az éj­sza­ka tör­tén­tek. És nagy-nagy há­lát és sze­re­te­tet érez­tem Vi­vie iránt. Mert az­tán más­nap, ami­kor az ideg­láz el­múlt, jó­zan fej­jel nem volt ne­héz ki­ta­lál­nom, mi­ről is volt szó. Ör­dö­göt kel­lett Vi­vie-nek a re­vol­ver, var­jú­ról meg va­kond­ról se hal­lot­tam itt se az­előtt, se az­óta. Egy­sze­rű­en félt, hogy ab­ban az ál­la­pot­ban kárt te­szek ma­gam­ban. Ta­lán úgy vél­te, ala­pos oka van et­től fél­ni, hi­szen más is erre a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott vol­na egy vég­ső­kig el­ke­se­re­dett, ideg­lá­zas em­ber­nél, ha re­vol­vert ta­lál a keze ügyé­ben. Ne­kem ugyan ilyes­mi az eszem­be se ju­tott, de ne ha­ra­gud­jon rám, mű­vész­nő, saj­nos az ilyen­faj­ta ro­man­ti­ka nem egye­zik a ter­mé­sze­tem­mel.

– Higgye el – mond­ta jó­sá­go­san Ma­ry­lin, há­lá­san, hogy vég­re neki ad­ták fel a vég­szót –, sza­már­ság is egy nő­ért ön­gyil­kos­nak len­ni. Ez­u­tán se te­gye, ked­ves Avale…

– Hát ez tör­tént, így tör­tént – mond­ta Avale, mint aki be­fe­jez­te köz­len­dő­jét. – Ez a re­vol­ve­rem tel­jes tör­té­ne­te. Leg­jobb tu­dá­som sze­rint nem hall­gat­tam el sem­mit, és is­mé­tel­ten el­né­zést ké­rek, ha egy kis­sé hossza­dal­ma­san ad­tam elő.

– Ó, szó sincs róla – nyug­tat­ta meg a fő­nök. – Ha ke­ve­seb­bet mond, nyil­ván hi­á­nyos lett vol­na a tör­té­net. És a hi­á­nyos tör­té­ne­tek min­dig gya­nak­vó gon­do­la­to­kat éb­resz­te­nek, így azon­ban tel­jes és ke­rek.

– És re­mé­lem, el is hi­szi – mond­ta még a ma­te­ma­ti­kus, mire Daix nem is lep­le­zett ön­gúnnyal vá­la­szol­ta:

– Saj­nos, olyan a ter­mé­sze­tem, hogy min­dig min­dent el­hi­szek, amíg va­la­mi­nek a va­lót­lan­sá­gá­ról meg nem győ­ző­döm. Ezért nem is va­gyok erre a pá­lyá­ra való. No de, hagy­juk ezt, most nem ró­lam van szó. Hoz­zá tud ten­ni önök kö­zül va­la­ki va­la­mi rész­le­tet ah­hoz, amit Avale úr el­mon­dott? Eset­leg ki­egé­szí­te­ni va­la­mi­vel, amit ne­tán ki­fe­lej­tett?

– Ki­egé­szí­te­ni? – szó­lalt meg Pi­erre Cha­te­let. – Nem, ezt nem tu­dom. Leg­fel­jebb meg tu­dom erő­sí­te­ni, amit And­ré mon­dott. Vi­vie va­ló­ban na­gyon ag­gó­dott érte. Tud­ta, hogy mi­ről van szó, ápo­lás köz­ben nyil­ván a ke­zé­be ke­rült az a pá­ri­zsi le­vél. Va­ló­ban na­gyon ag­gó­dott And­ré­ért, és er­ről több­ször is szó volt köz­tünk. És őszin­tén örült, ami­kor lát­ta, hogy job­ban van, hogy túl­ju­tott a lel­ki vál­sá­gon.

– És a re­vol­ver­ről mit mon­dott? – ér­dek­lő­dött a fő­fel­ügye­lő. – Mi­ért kér­te el?

– Ez az, amit nem ér­tek. A re­vol­vert so­ha­sem em­lí­tet­te. Pe­dig nem szo­kott tit­ko­lóz­ni előt­tem.

– Szó­val ön, Cha­te­let úr – von­ta fel cso­dál­koz­va a szem­öl­dö­két a fő­nök –, nem is tu­dott ar­ról, hogy Avale úr­nak re­vol­ve­re volt? Vagy csak ar­ról nem tu­dott, hogy Ri­viè­re kis­asszony ma­gá­hoz vet­te?

– Nem, a re­vol­ver­ről sem tud­tam.

– És ön, Mon­si­eur Tatu?

– Azon per­sze nem cso­dál­ko­zom – mond­ta a MO­MA­KI-me­ne­dzser, köz­vet­ve adva meg a vá­laszt a kér­dés­re –, hogy Vi­vie ne­kem nem szólt róla. De azt elég­gé fur­csál­lom, hogy And­ré sem em­lí­tett sem­mi ilyes­mit, még olyan­kor sem, ami­kor nagy néha ej­tett egy-egy szót al­gé­ri­ai if­jú­ko­rá­ról…

– Mi­ért be­szél­tem vol­na róla? Ma­gam is rég el­fe­led­kez­tem ar­ról, hogy ilyes­mi a bir­to­kom­ban van. Ha pe­dig a sze­mem elé ke­rült, fe­les­le­ges, öreg lim­lom­nak tar­tot­tam.

– Csak még egyet, Avale úr – tet­te fel új kér­dé­sét a fő­nök –, nem em­lék­szik rá, Be­long úr­nak tett-e em­lí­tést va­la­mi­kor vé­let­le­nül a re­vol­ver­ről?

– Szin­te biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem. De hát, fő­fel­ügye­lő úr, mon­dok én ma­gá­nak va­la­mit. Lát­hat­ja, itt sen­ki se tu­dott róla, hogy ne­kem ilyes­mi bir­to­kom­ban volt. Ha bár­mi tit­kol­ni­va­lóm vol­na, a leg­egy­sze­rűbb lett vol­na meg se szó­lal­nom, sen­ki rám nem bi­zo­nyít­hat­ja soha, hogy ez a Brow­ning, amely ki­ol­tot­ta sze­gény Fran­ci éle­tét, az enyém volt.

– Le­be­csü­li a nyo­mo­zás mai mód­sze­re­it, Avale úr – je­gyez­te meg csen­de­sen Daix fő­fel­ügye­lő –, ami­ben le­het, hogy iga­za is van. De azért hosszabb-rö­vi­debb utá­na­já­rás­sal előbb-utóbb rá­jöt­tünk vol­na, hogy ez a re­vol­ver Al­gé­ri­á­ból ke­rült ide, és ak­kor már nem is lett vol­na olyan nagy lo­gi­kai bra­vúr rá­jön­ni, hogy ki­nek a ré­vén.

– Nyil­ván iga­za van – is­mer­te be a ma­te­ma­ti­kus –, erre nem gon­dol­tam. De ak­kor se kel­lett vol­na meg­mon­da­nom, hogy én ad­tam Vi­vie-nek.

– Azért még­is­csak jó, hogy el­mond­ta, így leg­alább tud­juk, hogy a re­vol­ver, amely­nek a go­lyó­ja a je­lek sze­rint ezen az éj­sza­kán vég­zett De­long úr­ral, Vi­vi­an­ne Ri­viè­re kis­asszony bir­to­ká­ban volt, aki im­már több mint két nap­ja nincs az élők so­rá­ban. Kí­ván még va­la­mit hoz­zá­ten­ni az el­hang­zot­tak­hoz, Mon­si­eur Avale?

– Nem, nem hi­szem – mond­ta az utób­bi sza­vak­tól kis­sé meg­za­va­rod­va. – Leg­alább­is most sem­mi em­lí­tés­re mél­tó nem jut eszem­be, amit ki­hagy­tam vol­na…

– Rend­ben. Ha még­is eszé­be jut­na va­la­mi, ké­rem, ne fe­lejt­se el kö­zöl­ni. Most bo­csás­sa­nak meg egy pil­la­nat­ra, mint hal­lot­ták, oda­kint egy új­ság­író vár. Kü­lön­ben is… igen, azt hi­szem, fe­les­le­ges most önö­ket va­la­mennyi­üket to­vább itt tar­tóz­tat­nom. Hi­szen ami­kor ide­ké­ret­tem önö­ket, még sej­tel­mem sem volt róla, hogy egy újabb ha­lál­eset jött köz­be, ak­kor még csak sze­gény Ri­viè­re kis­asszony ese­tét sze­ret­tem vol­na meg­be­szél­ni. Azt ké­rem hát, hogy Tatu, Avale, Cha­te­let és Lamè­re urak ma­rad­ja­nak még, teg­nap este óta ide­ér­ke­zé­se­mig tud­tom­mal csak ők tar­tóz­kod­tak a ház­ban. Vagy té­ved­nék?

– Pon­to­san így van – hagy­ta hely­ben Tatu. – A kint dol­go­zó mun­ká­sok ugyan ön előtt ér­kez­tek, de rög­tön mun­ká­hoz lát­tak oda­kint, a ház­ba nem jöt­tek be.

– Nos – szö­gez­te le Daix fő­fel­ügye­lő –, ak­kor csak né­gyüket ké­rem, hogy szí­ves­ked­je­nek még itt ma­rad­ni. A töb­bi­ek vissza­me­het­nek a vá­ros­ba, de na­gyon sze­ret­ném, ha te­le­fo­non el­ér­he­tők len­né­nek a szál­lá­su­kon, hát­ha szük­ség lesz rá­juk. Jó?

Daix fő­fel­ügye­lő ki­ment az új­ság­író­hoz, a töb­bi­ek pe­dig sze­de­lőz­köd­ni kezd­tek. A bú­csúz­ko­dás mind­össze né­hány kéz­fo­gás­ból és egy-egy fej­bic­cen­tés­ből állt – ta­lán csak a mű­vész­nő bú­csú­zott meg­kü­lön­böz­te­tett me­leg­ség­gel Lamè­re-től. A fér­je sze­me lát­tá­ra és an­nak leg­cse­ké­lyebb el­len­ke­zé­se nél­kül ar­con csó­kol­ta a fil­mest, és va­la­mit sú­gott is a fü­lé­be, nem le­he­tett több két-há­rom szó­nál. A fil­mes nem is vá­la­szolt, de ez­u­tán le nem vet­te a sze­mét a nő­ről, amíg csak az ki nem li­be­gett az aj­tón. A négy­fő­nyi tár­sa­ság, te­hát Ja­loux, Pru­ni­er, Je­an­net­te Trof­fet és az élen ter­mé­sze­te­sen Ma­ry­lin Mi­ra­ge, el­tá­vo­zott. De még a ka­pu­hoz sem ér­het­tek, ami­kor oda­ér­ke­zett a hul­la­szál­lí­tó ko­csi, amely­ről Sal­lin dok­tor szállt le és né­hány em­be­re a hord­ággyal. Sej­tet­tem, hogy Daix fő­fel­ügye­lő úr mind­járt az ő nya­kuk­ba akaszt­ja az új­ság­írót is, és eb­ben, mint ki­de­rült, nem is csa­lód­tam, hi­szen a fő­nök csak­ha­mar egye­dül jött be a hall­ba.

De ad­dig még el­telt né­hány perc – nyil­ván el­iga­zí­tot­ta Sal­lin dok­to­ré­kat, ta­lán fel is kí­sér­te őket. Ez­alatt azok né­gyen be­száll­tak a vé­ge­ér­he­tet­len Chev­ro­let Ca­ra­vel­le-be, a kor­mány­hoz is­mét a mű­vész­nő ült, és ak­ko­ra bak­ug­rá­sok­kal, olyan hir­te­len fel­gyor­sít­va in­dí­tott, hogy az em­ber szí­ve meg­fáj­dult a biz­to­sí­tó tár­sa­ság mi­att. Az út ugyan elég szé­les volt, de a ko­csi úgy for­dult, mint­ha haj­tű­ka­nyart ven­ne, az­tán a mo­tor fáj­dal­ma­san fel­si­kí­tott, és már csak a fel­vert por ma­radt utá­nuk. Meg­fi­gyel­tem: Lamè­re sze­me az ab­la­kon át is Ma­ry­lin Mi­ra­ge-ra ta­padt. Egyéb­ként azt a né­hány per­cet, amíg a fő­fel­ügye­lő vissza­tért, a je­len­le­vők gon­do­la­ta­ik­ba mé­lyed­ve, csend­ben töl­töt­ték. Az­tán be­lé­pett a fő­nök, és mind­járt meg­élén­kült a he­lyi­ség.

– El­né­zést a vá­ra­koz­ta­tá­sért – kezd­te –, de azt hi­szem, jobb, hogy így ma­gunk­ra ma­rad­tunk. Van ugyan­is egy-két kér­dé­sem, ami­re ta­lán nem szí­ve­sen vá­la­szol­tak vol­na ilyen nagy nyil­vá­nos­ság előtt, em­be­rek előtt, akik­re vég­ered­mény­ben nem tar­to­zik az, ami után ér­dek­lőd­ni bá­tor­ko­dom.

– Bi­zo­nyá­ra úgy he­lyes, ahogy fő­fel­ügye­lő úr in­téz­ke­dett – ud­va­ri­as­ko­dott Lamère , Avale pe­dig hoz­zá­tet­te:

– Kér­dez­zen nyu­god­tan, bár nem tu­dom, mi újat mond­hat­nék még.

– Ne ve­gye rossz né­ven, de előbb Tatu úr egy ko­ráb­bi meg­jegy­zé­sé­re kér­nék ma­gya­rá­za­tot – je­len­tet­te ki a fő­fel­ügye­lő. Tatu meg csak azt vá­la­szol­ta:

– Pa­ran­csol­jon.

– Ha jól em­lék­szem, szó sze­rint idéz­ni per­sze, nem tu­dom, de va­la­mi olyas­mit mon­dott, hogy Cha­te­let úr­nak fel­tét­le­nül be kell fe­jez­nie a fil­met. Gon­dol­jon sa­ját ma­gá­ra és önre is, így mond­ta va­la­hogy. Meg va­la­mi olyas­mit is, hogy erre azért is szük­ség van, hogy újra tud­ja­nak kez­de­ni va­la­mit. Ugye, nem té­ve­dek, mon­dott ilyes­mit?

– Igen, em­lék­szem, mond­tam – hagy­ta hely­ben Tatu. – Pon­to­sab­ban szól­va: ki­sza­ladt a szá­mon. Mert rög­tön ma­gam is ész­re­vet­tem, hogy ab­ban a pil­la­nat­ban ez óri­á­si ta­pin­tat­lan­ság volt.

– Most már mind­egy, meg­tör­tént – le­gyin­tett a fő­fel­ügye­lő. – Csak azt nem ér­tem, hogy mit akart mon­da­ni vele.

– Is­te­nem! Ez iga­zán nem szo­rul sok ma­gya­rá­zat­ra. Az én anya­gi tar­ta­lé­ka­im szin­te tel­je­sen ki­me­rül­tek, ezért is kö­töt­tük ezt a film­szer­ző­dést, hogy egy idő­re még biz­to­sít­suk a bá­zist a si­ke­res­nek ígér­ke­ző kí­sér­le­te­ink foly­ta­tá­sá­hoz. Hi­szen ezt már tud­ja, fő­fel­ügye­lő úr!

– Igen, tény­leg, er­ről már tett em­lí­tést.

– Ak­kor ta­lán az szo­rul ma­gya­rá­zat­ra – mond­ta in­ge­rül­ten Tatu –, hogy a MO­MA­KI-nak be­fel­leg­zett? Tu­laj­don­kép­pen be­fel­leg­zett már Vi­vie tra­gé­di­á­já­val, hi­szen az­u­tán alig­ha le­he­tett vol­na ko­mo­lyan dol­goz­ni, leg­alább­is egy jó da­rab ide­ig nem. De most, hogy Fran­ci sincs töb­bé, nem­csak lel­ki­leg, de tény­le­ge­sen is fuccs a MO­MA­KI-nak. A mé­ré­si kí­sér­le­tek­nek, ame­lyek­re a jö­vőn­ket fel­tet­tük, ő volt a moz­ga­tó­ja, az alap­ja. Szó se róla, Pi­erre is nya­kig ben­ne volt, az ő ér­de­mei sem ki­seb­bek, de Fran­ci nél­kül, egye­dül nem tud­hat­ja foly­tat­ni, így van, Pi­erre?

– Nem tu­dom, és nem is aka­rom – vá­la­szol­ta ha­tá­ro­zot­tan Cha­te­let.

– No, lát­ja, fő­fel­ügye­lő úr! De még ha egy idő után a tu­do­má­nyos kí­ván­csi­ság, a ku­ta­tó szen­ve­dély, vagy mit tu­dom én, hogy hív­ják ezt a tu­dó­sok­nál, úrrá lesz is Pi­erre-en, és még ha meg is ta­lál­nánk egy Fran­ci­hoz ha­son­ló­an kép­zett és fan­tá­zia­dús csil­la­gászt, ak­kor is hó­na­pok­ba tel­ne, amíg tel­jes ér­té­kű­en át tud­ná ven­ni Fran­ci mun­ká­ját. Ne­kem pe­dig, mint em­lí­tet­tem, nincs már ek­ko­ra ki­tar­tá­som.

– Ér­tem, Tatu úr. Mi hát a szán­dé­ka?

– A szán­dé­kom? A kény­sze­rű­sé­gem! – ál­la­pí­tot­ta meg ke­se­rű­en a me­ne­dzser. – Tu­do­má­sul ven­ni a té­nye­ket, sem­mi más! Tu­do­má­sul ven­ni a té­nye­ket, és men­te­ni, ami még ment­he­tő! El­ső­sor­ban leg­alább azo­kat a mor­zsá­kat biz­to­sí­ta­ni, amit ez a film­szer­ző­dés je­lent. Higgye el, va­ló­ban csak mor­zsák ah­hoz ké­pest, amit én ed­dig ebbe a ku­ta­tó­üz­let­be be­fek­tet­tem, és most már ment­he­tet­le­nül el­vesz­tet­tem. El­ad­ha­tom a mű­sze­re­in­ket is, hi­szen az én tu­laj­do­naim, de hát ilyes­mi­re ve­vőt ta­lál­ni! Még ha egy idő után ta­lá­lok is, ak­kor is csak ócs­ka­pi­a­ci áron ad­ha­tom to­vább, hogy az­tán a va­gyo­nom, meg­men­tett kis tö­re­dé­ké­vel mi­hez kez­dek, ar­ról még sej­tel­mem sincs…

– Ne­héz hely­zet, be­lá­tom – bó­lin­tott együtt­ér­ző­en a fő­nök. – Ezek sze­rint ez a két ha­lál­eset, de kü­lö­nö­sen az utób­bi, önt anya­gi­lag – a tönk szé­lé­re jut­tat­ta.

– Saj­nos, fé­lek, hogy egy csep­pet sem túl­zott ki­fe­je­zést hasz­nált.

– Nagy­já­ból oda ke­rült – fir­tat­ta to­vább a té­mát a fő­nök –, aho­va Lamè­re úr ke­rül­ne, ha a fil­met nem fe­jez­nék be…

– Azt hi­szem, igen. De Lamè­re-t min­den­eset­re rend­be hoz­za, ha a fil­met va­la­hogy még­is be­fe­je­zik, és si­ke­re lesz. En­gem, per­sze, ez nem kár­ta­la­nít, de azért az sem mel­lé­kes, hogy ez eset­ben Lamè­re-nek ki kell fi­zet­nie a szer­ző­dé­ses össze­get.

– Ne félj, Jac­qu­es – szólt köz­be vá­rat­la­nul és na­gyon ha­tá­ro­zot­tan Cha­te­let –, Lamè­re fi­zet­ni fog. A fil­met hol­nap, ha tö­rik, ha sza­kad, be­fe­jezzük. Bár­mi tör­tént is, nem hagy­lak cser­ben.

– Ak­kor hát, a má­so­dik kér­dé­se­met fel sem kell ten­nem – mond­ta szin­te saj­nál­koz­va a fő­fel­ügye­lő. – Ép­pen erre vo­nat­ko­zott vol­na.

– Ta­lán fur­csáll­ja, fő­fel­ügye­lő úr, de ért­sen meg – vá­la­szolt még­is a ki sem mon­dott kér­dés­re a fi­zi­kus. – El­vesz­tet­tem a pá­ro­mat, el­vesz­tet­tem a leg­jobb ba­rá­to­mat. Úgy gyű­lö­löm ezt az egész film­ko­mé­di­át, hogy leg­szí­ve­seb­ben ké­zi­grá­ná­tot vág­nék az egész ri­pacs ban­dá­ba. De nem len­nék em­ber, ha most a sa­ját fáj­dal­mam és a sa­ját ér­zel­me­im mi­att még job­ban meg­ne­he­zí­te­ném en­nek az em­ber­nek a sor­sát, aki annyi­ra bí­zott ben­nünk, annyi koc­ká­za­tot vál­lalt ér­tünk.

– Én ak­kor is meg­ér­te­né­lek – mond­ta me­le­gen Tatu. Daix azon­ban nem sze­ret­te, ha ér­zel­mi sík­ra te­re­lő­dik a be­szél­ge­tés, hát köz­be­avat­ko­zott.

– En­ged­je meg, hogy őszin­te el­is­me­ré­sem­nek ad­jak ki­fe­je­zést, Mon­si­eur Cha­te­let. Ön va­ló­ban fér­fi, még­hoz­zá ke­mény fá­ból fa­rag­ták. De úgy hal­lom, Sal­lin dok­to­rék már jön­nek is le­fe­lé. Néz­zék csak, az az új­ság­író már fa­kép­nél is hagy­ta őket, most ug­rik be a ko­csi­já­ba, vi­szi a szen­zá­ci­ót, ahogy a mo­tor­ja bír­ja. Nos, mi is me­gyünk. Még nem tu­dom, vissza­jö­vök-e dél­után, vagy meg­ké­rem-e eset­leg va­la­me­lyi­kü­ket, hogy fá­rad­jon be hoz­zám. Ugye, el­ér­he­tő­ek lesz­nek?

– Én nem hin­ném, hogy itt ma­ra­dok – mond­ta Lamè­re. – Be­me­gyek a vá­ros­ba, ott a szál­lo­dá­ban meg­ta­lál­nak, vagy hagy­hat­nak üze­ne­tet, ha szük­sé­gük van rám. Csak meg­né­zem, mennyi­re ju­tot­tak azok oda­kint a mun­ká­val, és az­tán me­gyek.

– És hoz­zám? – szó­lalt meg Avale cso­dál­koz­va. – Hoz­zám nincs sem­mi kér­dé­se, fő­fel­ügye­lő úr?

– Ha lesz, majd meg­ke­re­sem, Avale úr. Azért azon­ban el­né­zést kell kér­nem, de re­mé­lem, meg­ér­ti, a re­vol­ve­rét egye­lő­re nem ad­ha­tom vissza. Ha le­zár­tuk az ügyet, ak­kor majd meg­kap­hat­ja.