20.

– Ez a dél­után bor­zasz­tó unal­mas­nak ígér­ke­zik az el­múlt na­pok­hoz vi­szo­nyít­va. Hát hogy még­is el­tölt­sük va­la­mi­vel az időt, azt ja­vas­lom, nézzük át együtt az ed­dig össze­gyűlt anya­go­kat, jegy­ző­köny­ve­ket, fel­jegy­zé­se­ket, mi­fe­nét, hát­ha eszünk­be jut még­is va­la­mi – ja­va­sol­ta a fő­nök.

De nem me­rült el rög­tön az ak­ták­ba, ha­nem hosszan né­zett maga elé a sem­mi­be. És ek­kor ki­de­rült, hogy még­sem olyan csal­ha­tat­lan jel az orr­va­ka­rás. Mert egy idő után megint meg­szó­lalt.

– Csak azt tud­nám, hogy mi­ért Lamè­re je­len­tet­te te­le­fo­non a tör­tén­te­ket.

Kis­sé ér­tel­met­le­nül bá­mul­hat­tam rá, mert ma­gya­ráz­kod­ni kez­dett.

– Nem gon­dol­ja, okos fiú, hogy az lett vol­na a ter­mé­sze­tes, ha Tatu úr je­len­ti az ese­tet, és hív­ja a rend­őr­sé­get? Utó­vég­re Lamè­re csak rö­vid ide­je tar­tóz­ko­dott Mon­te-Car­ló­ban, leg­alább­is ah­hoz ké­pest, hogy a MO­MA­KI-ék már szin­te benn­szü­löt­tek­nek, a cég pe­dig he­lyi cég­nek szá­mít. Meg az­tán az ál­do­zat, Vi­vi­an­ne Ri­viè­re is hoz­zá­juk tar­to­zott, nem az UNI­CI­NÉ-hez. Hát ak­kor mi­ért Lamè­re?

– Ta­lán ép­pen azért – koc­káz­tat­tam meg.

– A MO­MA­KI-so­kat túl kö­zel­ről érin­tet­te, ami tör­tént, ért­he­tő, ha egy ki­csit be­le­ká­bul­tak…

– Em­be­ri­leg ért­he­tő – mor­mog­ta a fő­fel­ügye­lő. – De kri­mi­na­lisz­ti­ka­i­lag…? Ha szi­go­rú­an vesszük, szin­te sza­bály­el­le­nes.

– Se tu­dó­sok­nak, se fil­me­sek­nek nem kö­te­le­ző a bűn­ügyi el­já­rá­si sza­bály­zat is­me­re­te – koc­káz­tat­tam meg, és úgy lát­szik, a fő­nök be­le­nyu­go­dott, hogy ez bi­zony saj­ná­la­tos, de így van, mert csak bó­lin­tott, és újra be­le­me­rült az ak­ták­ba. Jó­ma­gam szin­tén. Az­tán hir­te­len fel­kap­ta a fe­jét.

– És mond­ja csak, okos fiú, a bűn­ügyi rend­őr­ség tag­ja­i­nak se kö­te­le­ző?

– Mi? – bá­mul­tam rá ér­tet­le­nül.

– A bűn­ügyi el­já­rá­si sza­bály­zat is­me­re­te!

– Már hogy­ne len­ne kö­te­le­ző?…

– Ak­kor maga mi­ért nem is­me­ri? – tá­madt ne­kem dü­hö­sen. – Ha meg is­me­ri, és még­sem al­kal­maz­za, az csak an­nál rosszabb ma­gá­ra néz­ve!

El­hűl­tem, mert ha már azt se tet­te hoz­zá, hogy okos fiú, ak­kor ugyan­csak ba­ro­mi bak­lö­vést kö­vet­het­tem el. De so­kat töp­ren­ge­ni nem volt időm, mert a fő­nök mind job­ban be­le­lo­val­ta ma­gát a düh­be, he­ve­sen foly­tat­ta:

– Mert hogy én a nyo­mo­zás he­vé­ben meg az első iz­ga­lom­ban meg a vá­rat­lan be­nyo­má­sok ha­tá­sa alatt el­fe­led­kez­tem róla, azt meg le­het ér­te­ni, ma­gá­nak min­den­eset­re meg kell ér­te­nie, hi­szen a MO­MA­KI-val szem­ben is oly nagy em­be­ri meg­ér­tés­ről tett bi­zony­sá­got. Hát ennyit én is el­vár­ha­tok ma­gá­tól, nem? De maga hogy fe­led­kez­he­tett meg róla? Mi­ért nem fi­gyel­mez­te­tett? Mi­ért nem em­lé­kez­te­tett? Mi­ért nem…

Es­kü­szöm, eszem­be se ju­tott olyas­mi, hogy ez az em­ber meg­bo­lon­dult! An­nál sok­kal job­ban tisz­te­lem, és sok­kal mély­sé­ge­seb­ben be­csü­löm Daix fő­fel­ügye­lő urat. De hogy hal­vány sej­tel­mem sem volt róla, mit akar tő­lem, annyi szent.

– Mit bá­mul olyan ér­tet­le­nül? Hát nem maga írta le ide a jegy­ző­könyv­be Lamè­re sza­va­it? Hadd fris­sít­sem f el az em­lé­ke­ze­tét, szó sze­rint fel­ol­va­som. Azt mond­ja Lamè­re: “Egyet­len pil­la­nat­ra sem me­rült fel sem­mi két­ség egyi­künk­ben sem a sze­mély­azo­nos­sá­got il­le­tő­en. De kö­ze­lebb sen­kit sem en­ged­tem hoz­zá, sem Fran­cit, sem Pru­ni­er-t, akik azon­nal oda­ro­han­tak, de még Pi­erre-t sem.” No, mit szól hoz­zá?

– De hi­szen Ri­viè­re kis­asszony sze­mély­azo­nos­sá­gát a pá­ri­zsi rend­őr­ség is meg­erő­sí­tet­te… – he­beg­tem.

– Ki be­szél a lány sze­mély­azo­nos­sá­gá­ról? El­ső­nek Pi­erre, De­long és a ren­de­ző, az a Pru­ni­er lát­ták meg a lány holt­tes­tét! És ezek kö­zül mi csak Cha­te­let-t hall­gat­tuk ki, az­tán fe­cseg­tünk ez­zel, az­zal, ho­lott az el­já­rá­si sza­bály­zat sze­rint le­he­tő­leg el­ső­sor­ban a szem­ta­nú­kat kell ki­hall­gat­ni! És erre maga nem fi­gyel­mez­te­tett en­gem!

Szó­hoz sem tud­tam jut­ni a mél­tat­lan­ko­dás­tól, hogy ezt a mu­lasz­tást ilyen sze­mér­met­le­nül az én nya­kam­ba akar­ja varr­ni, de nem is volt szük­ség arra, hogy meg­szó­lal­jak. Mert alig lé­leg­zet­vé­tel­nyi szü­net után, egé­szen hal­kan azt mor­mog­ta maga elé:

– Pe­dig, ha nem mu­lasz­tom el, ha be­szé­lek ak­kor vele, Franço­is De­long ta­lán ma is él…

Rög­tön ér­tet­tem, mire gon­dol. Arra, hogy ha De­long el­mond­hat­ta vol­na azt, amit tud, nem né­mí­tot­ták vol­na el örök­re, hogy soha töb­bé el ne tud­ja már mon­da­ni. Hát­bor­zon­ga­tó gon­do­lat volt. De ki tud­ja, hát­ha igaz?

A fő­fel­ügye­lő hosszan el­töp­ren­gett, nyil­ván azo­kon a kö­vet­kez­te­té­se­ken, ame­lyek eb­ből a fel­te­vés­ből adód­hat­tak. Nem mer­tem, nem is akar­tam meg­za­var­ni. Vé­gül is na­gyot só­haj­tott, és azt mond­ta:

– Hát ezen már, saj­nos, nem se­gít­he­tünk. Nézzük in­kább to­vább.

Daix fő­fel­ügye­lő újra az ak­ták­ba me­rült. Már-már azt hit­tem, rö­vi­de­sen pi­hen­ni té­rünk, mert már az utol­só ol­da­la­kat la­poz­gat­ta, ami­kor megint csak fel­emel­te a fe­jét.

– Azt mond­ja meg ne­kem, mi­ért né­zett a lé­zer­ágyú az ég­nek?

– Hát mert va­la­mi luft­bal­lo­no­kat lő­döz­tek vele, ha jól ér­tet­tem…

– Per­sze. A gyil­kos­ság előtt. Ér­tem alat­ta, az első gyil­kos­ság előtt. De az­u­tán nem lő­dö­zött vele sen­ki. És utol­já­ra a kert­be­li Mars-krá­ter­re, te­hát le­fe­lé lőt­tek vele, Vi­vi­an­ne Ri­viè­re-t nem a fel­le­gek közt érte a ha­lá­los su­gár! Va­la­ki a gyil­kos­ság után vissza­ál­lí­tot­ta ere­de­ti ál­lá­sá­ba, nyil­ván azért, hogy sen­ki­nek ne tűn­jön fel, mer­re irá­nyult előbb a csö­ve!

Le­het, hogy túl ma­kacs ter­mé­sze­tem van, de ben­nem azon­nal fel­me­rült az első és leg­sa­já­tabb el­mé­le­tem a gyil­kos­ság­ról. Úgy érez­tem, ez az ész­re­vé­tel min­den ed­di­gi­nél in­kább alá­tá­maszt­ja iga­za­mat. De vi­gyáz­tam, ne­hogy a di­a­dal­mas­ko­dás meg­érez­zék a hang­hor­do­zá­so­mon, ami­kor azt fe­lel­tem:

– Nem gon­dol­ja, fő­fel­ügye­lő úr, hogy erre csak egy ma­gya­rá­zat le­het? Még­pe­dig az, hogy a gyil­kos lé­zer­su­ga­rat még­is­csak az a De­long lőt­te ki. Hi­szen ő tud­ta leg­job­ban, hogy a su­gár­ágyú ter­mé­sze­tes, il­let­ve hát meg­szo­kott ál­lá­sa az, hogy az ég­nek me­red! Sőt, ha sza­bad hoz­zá­ten­nem, az is el­kép­zel­he­tő, hogy iz­gal­má­ban tu­da­to­san nem is gon­dolt erre, de meg­szo­kás­ból, ref­lex­sze­rű­en ál­lí­tot­ta vissza ere­de­ti ál­lá­sá­ba! Ha más bab­rált vol­na vele, a tör­tén­tek után ki­sebb gond­ja is na­gyobb lett vol­na an­nál, sem­mint hogy a vissza­ál­lí­tás­sal bí­be­lőd­jön!

Már-már azt hit­tem, hogy tel­jes a győ­ze­lem, hogy si­ke­rült meg­győz­nöm a fő­fel­ügye­lőt a ma­gam iga­zá­ról. Jog­gal hit­tem, mert na­gyon el­gon­dol­koz­va és na­gyon hosszan néz­te az asz­tal sar­kát, feje búb­ját se si­mo­gat­ta, mint aki­nek köz­len­dő­je van, or­rát se va­kar­gat­ta, mint aki­nek el­hall­gat­ni va­ló­ja van. Egy­sze­rű­en és lep­le­zet­le­nül töp­ren­gett, mint aki va­la­mi új fel­is­me­rés­re buk­kant, már­pe­dig mi más le­he­tett vol­na az, mint az én meg­ál­la­pí­tá­som? De az­tán meg­ráz­ta a fe­jét, mint a ku­tya, ami­kor a vi­zet ráz­za ki a fü­lé­ből, és azt mond­ta:

– Fur­csa fi­gu­ra maga, és még­hoz­zá nem is buta. Sőt, lo­gi­kus is, ki­mon­dot­tan kö­vet­ke­ze­tes. Mint a sza­már. Ame­lyik megy, csak megy elő­re, és soha meg nem bot­lik, mert min­dig a lába elé néz. De csak a lába elé, ha érti, mit aka­rok mon­da­ni. Pe­dig ol­dalt is nő vi­rág és kóró, és ne­künk azt is lát­nunk kell.

– Most nem tu­dom, mi van. Az ele­jén úgy érez­tem, hogy di­csér, fő­fel­ügye­lő úr. A vé­gén meg le­sza­ma­raz.

– Az is az ele­jén volt még, csak hagy­jon vé­gig­be­szél­ni. Mert játsszuk csak vé­gig kép­ze­let­ben ezt a maga fel­te­vé­sét, de úgy, hogy a töb­bi tényt is fi­gye­lem­be vesszük, a maga ös­vé­nyé­től ol­dalt eső té­nye­ket is. Jó?

Nagy lé­leg­ze­tet vett, mint­ha vá­laszt, be­le­egye­zést vagy til­ta­ko­zást várt vol­na, de ki­től? Tő­lem ugyan nem ju­tott neki egyik sem. Hát rá­kezd­te ma­gá­tól.

– Me­sé­lem, ahogy maga sze­rint tör­tént. A lány haj­nal­ban el­in­dult szo­kott ker­ti sé­tá­já­ra, ugye? Bo­csás­son meg, hogy el­te­kin­tek ez al­ka­lom­mal a maga egy íz­ben meg­csil­log­ta­tott re­mek stí­lu­sá­tól, és nem be­szé­lek sem a sze­rel­mes éj­sza­ka utá­ni ál­ma­tag mo­soly­ról, ami az aj­kán ját­sza­do­zott, sem a fél­té­keny­ség mar­do­só kar­ma­i­ról, ame­lyek a csil­la­gász szí­vét mar­can­gol­ták. Ugye, ilyes­mi­ket mon­dott, ha jól em­lék­szem…

– Azért ennyi­re iga­zán nem…

– El­né­zést, annyi min­dent kell szó sze­rint az eszem­ben tar­ta­nom, a maga gyö­nyö­rű kép­za­va­ra­it nem tu­dom pon­to­san idéz­ni. No jó, hagy­juk az ug­ra­tást, tud­ja, hogy csak azért en­ge­dem meg ma­gam­nak, mert alap­já­ban véve sze­re­tem ma­gát, okos fiú. Tér­jünk vissza a té­nyek­re. A lány el­in­dult a kert­be, szo­kott haj­na­li sé­tá­já­ra. Be­long úgy érzi, nem bír­ja már a hely­ze­tet, vé­get kell vet­nie sze­rel­mi kín­ja­i­nak akár­hogy is. Most én azt sem fir­ta­tom, hogy elő­re el­ha­tá­roz­ta-e a dol­got, vagy pe­dig csak vé­let­le­nül volt-e ak­kor a to­rony­pla­tón, ami­kor a lány el­in­dult szo­kott haj­na­li sé­tá­já­ra. Min­den­eset­re ez tör­tént: el­ke­se­re­dé­sé­ben meg­ra­gad­ta a lé­zer­ágyút, ára­mot kap­csolt rá – meg­en­ge­dem, ami­lyen gya­kor­la­ta volt, me­he­tett ez nála szin­te me­cha­ni­ku­san is – meg­cé­loz­ta a lányt, és meg­nyom­ta a gom­bot. A pil­la­nat tört ré­sze csak, és a lány már hol­tan he­vert. Hogy min­den, a maga esz­me­fut­ta­tá­sát za­va­ró kö­rül­ményt ki­kü­szö­böl­jek, még azt is haj­lan­dó va­gyok fel­té­te­lez­ni, hogy a lány séta köz­ben fel­ka­pasz­ko­dott ott há­tul a krá­ter­re, kí­ván­csi volt, mond­juk, arra, hogy hol is ját­szó­dik majd vő­le­gé­nye nagy záró je­le­ne­te. Mert ha nem így tör­tént, ak­kor va­la­ki­nek oda kell még ci­pel­nie, a holt­tes­tet, és ez elég fel­tű­nést kel­tő do­log, nem is szól­va ar­ról, hogy kü­lön in­do­ko­lást kí­ván, mi­ért kel­lett oda­ci­pel­nie a lányt, mi­ért nem volt jó neki a hul­la ott, ahol össze­ro­gyott. Elég elő­zé­keny va­gyok, okos fiú?

– Elő­zé­keny? Mind­az, amit el­mond, na­gyon is va­ló­szí­nű.

– Kö­szö­nöm. Nos, a lé­zer­su­gár ott a krá­ter­ben le­te­rí­tet­te a lányt, a csil­la­gász sze­rel­mi bosszút állt, meg­szo­kott moz­du­la­tok­kal ki­kap­csol­ta az ára­mot, ta­lán köz­ben na­gyon is meg­ré­mült sa­ját tet­té­től, de azért ugyan­olyan meg­szo­kott moz­du­la­tok­kal rá­húz­ta a lé­zer­ágyú­ra a vé­dő­hu­za­tot, a csö­vet pe­dig vissza­ál­lí­tot­ta meg­szo­kott, ég­nek me­re­dő ál­lá­sá­ba, így tör­tént, okos fiú?

– Igen – erős­köd­tem, bár már kis­sé bi­zony­ta­la­nul, mert érez­tem, hogy va­la­mit tar­to­gat. – Igen, azt hi­szem, így tör­tént, vagy leg­alább­is így va­la­hogy tör­tén­he­tett.

– Jó. Csak­hogy még va­la­mi tör­tént, és ez már a maga ka­ró­ja, amit nem haj­lan­dó meg­lát­ni, pe­dig ott van az orra előtt, sőt, tud is róla, ak­tá­ban áll. Mi­előtt a lé­zer­ágyú­ra rá­húz­ta vol­na a vé­dő­bur­kot, gon­do­san le­tö­röl­het­te a csö­vét is, a be­ál­lí­tó tár­csá­kat is, az áram­kap­cso­ló­kat is – ért­se meg jól! –, még a fali kon­nek­tor kap­cso­ló­ját is, no meg per­sze azt a gom­bot is, ame­lyik, mint a ra­vasz a re­vol­vert, el­sü­ti a lé­zer­ágyút! Mert ugye­bár, mind­eze­ken a he­lye­ken a mi ala­pos Cal­vi­nunk egyet­len ujj­le­nyo­ma­tot sem ta­lált! Pe­dig az egész szo­ba és an­nak min­den be­ren­de­zé­se csak úgy hem­zseg Be­long ujj­le­nyo­ma­ta­i­tól! És a lé­zer­ágyún az ő ujj­le­nyo­ma­tai sok­kal ke­vés­bé let­tek vol­na fel­tű­nő­ek vagy gya­nú­sak, mint azok hi­á­nya! Hát mi­ért csi­nált vol­na ma­gá­nak ennyi fe­les­le­ges mun­kát az a gyil­kos csil­la­gász?

– Hát – he­beg­tem, mert erre tény­leg nem gon­dol­tam, és eb­ben tény­leg iga­za volt, megint fö­lém ke­rült az­zal az át­ko­zott kö­vet­ke­ze­tes­sé­gé­vel –, hát én nem tud­ha­tom azért egé­szen pon­to­san, hogy mit mi­ért csi­nál egy sze­rel­mi fél­tés­ből gyil­ko­ló fi­a­tal csil­la­gász! Ezt iga­zán nem vár­hat­ja tő­lem! De ta­lán sok kri­mit ol­va­sott, és eb­ben a vég­le­tes hely­zet­ben eszé­be ju­tott, hogy a nyo­mo­zás­nál mi­lyen fon­to­sak az ujj­le­nyo­ma­tok, és egy ki­csit pá­nik­ban cse­le­ke­dett…

– Pá­nik­ban cse­le­ke­dett, az­tán két vagy há­rom óra múl­va nyu­god­tan le­sé­tált a film­fel­vé­telt néz­ni, ami­kor pe­dig Pi­erre ba­rát­já­nak tra­gi­kus pil­la­na­ta be­kö­vet­ke­zett, ő ro­hant fel el­ső­nek a dísz­let-Mars­ra…. Nem, lás­sa be vég­re, hogy ez a ver­zió nem tart­ha­tó, ez ab­szur­dum! Ugyan­olyan ab­szur­dum, mint fel­té­te­lez­ni azt, hogy a meg­gyil­kolt Vi­vie két nap múl­va be­ál­lí­tott Be­long szo­bá­já­ba Avale re­vol­ve­ré­vel, amit jó elő­re be­szer­zett az ideg­össze­rop­pa­nás­ban fek­vő ma­te­ma­ti­kus­tól…

Hir­te­len el­hall­ga­tott. Rám né­zett, egye­ne­sen a sze­mem­be, mint­ha hip­no­ti­zál­ni akart vol­na. És ami­kor meg­szó­lalt, hang­ja tom­pán csen­gett, sza­vai ta­gol­tak vol­tak, de pa­ran­cso­ló­ak, mint az iga­zi hip­no­ti­ző­rö­ké:

– Vi­vie az ideg­össze­rop­pa­nás­ban szen­ve­dő Avale re­vol­ve­ré­vel… De ki mond­ta, hogy azt a re­vol­vert Avale Vi­vie-nek adta?… Avale mond­ta, sen­ki más, csak Avale… Más nem is tu­dott a re­vol­ver lé­te­zé­sé­ről… És Vi­vie sem tett róla em­lí­tést, még a sze­rel­me­sé­nek sem!

Mon­dom, ezen a dél­utá­non, már sem­mi em­lí­tés­re mél­tó nem tör­tént, csak Daix fő­fel­ügye­lő­vel ket­tes­ben bent ma­rad­tunk az iro­dá­ban, és az ak­tá­kat la­poz­gat­tuk át. Ami el­hang­zott kö­zöt­tünk, an­nak nincs nyo­ma jegy­ző­köny­vek­ben, hi­va­ta­los ira­tok­ban, a nyo­mo­zók be­szél­ge­té­sét nem szok­ták ügy­irat­ban meg­örö­kí­te­ni.