24.

JEGY­ZŐ­KÖNYV.

Fel­vé­te­tett ugyan­az­nap, csü­tör­tök dél­után fél ket­tő órai kez­det­tel a Mon­te-Car­lo 2. sz. rend­őr­pa­rancs­nok­sá­gán, Daix fő­fel­ügye­lő szo­bá­já­ban.

Je­len van­nak: Jac­qu­es Tatu, a MO­MA­KI gaz­da­sá­gi ve­ze­tő­je, Char­les Daix fő­fel­ügye­lő, Ju­les Rè­ves rend­őr­fo­gal­ma­zó mint jegy­ző­könyv­ve­ze­tő és a be­szél­ge­tés ele­jén Pon­tin nyo­mo­zó.

Daix fő­fel.: Üd­vöz­löm, ked­ves Tatu úr! Pa­ran­csol­jon, fog­lal­jon he­lyet. És kö­szö­nöm, hogy ide­fá­radt. De hogy­hogy ilyen gyor­san?

Tatu: Lamè­re ho­zott be a ko­csi­ján. Úgy lát­szik, oda­kint vég­zett, már csak a ren­de­ző, Ni­les mes­ter meg a mun­ká­sai tesz­nek-vesz­nek a kert­ben.

Daix fő­fel.: Esze­rint szé­pen ha­lad­nak a mun­ká­val. Rö­vi­de­sen nyo­ma sem lesz ma­guk­nál az egész film­his­tó­ri­á­nak.

Tatu: Már ami a dísz­le­te­ket il­le­ti, bi­zo­nyá­ra így van. De per­sze, azt, saj­nos, nem mond­hat­nám, hogy nyo­ma sem lesz. Leg­fel­jebb azt, hogy ma­gá­nak a MO­MA­KI-nak nem lesz nyo­ma se. Ami tör­tént, azt sem­mi­fé­le ku­lissza­bon­tás­sal nem le­het meg nem tör­tént­té ten­ni.

Daix fő­fel.: Hát igen, bi­zony. Nem is így ér­tet­tem. És most, hogy rá­adá­sul a ma­te­ma­ti­ku­sa is itt­hagy­ta…

Tatu: Nem hin­ném, hogy itt­ha­gyott. In­kább a vál­lal­ko­zás hagy­ta ott őt.

Daix fő­fel.: De hi­szen el­uta­zott.

Tatu: Azt mond­ta, csak né­hány nap­ra. Itt is hagy­ta min­de­nét. Nem mint­ha olyan sok hol­mi­ja len­ne, de sem­mit sem pa­kolt össze.

Daix fő­fel.: Olyan hir­te­len ha­tá­roz­ta el ma­gát, hogy át sem öl­tö­zött?

Tatu: Per­sze, hogy át­öl­tö­zött, hi­szen nem utaz­ha­tott tré­ning­ru­há­ban, amit itt egész nap hor­dott.

Daix fő­fel.: Na­gyon ki­csíp­te ma­gát? Ért­he­tő len­ne, hi­szen amint em­lí­tet­te, azért ment, hogv a fe­le­sé­gét vissza­hó­dít­sa.

Tatu: Nem hin­ném, hogy And­ré va­la­ha is hó­dí­tott az ele­gan­ci­á­já­val. A ru­ház­ko­dás­ban min­dig ha­nyag, nem­tö­rő­döm volt. Az a szür­ke öl­töny, amit ma­gá­ra ka­pott, az is elég ko­pot­tas.

Daix fő­fel.: Azért egy szür­ke öl­töny, szür­ke fél­ci­pő­vel, szür­ke pu­ha­ka­lap­pal elég jól fest.

Tatu: Lát­szik, hogy alig is­me­ri And­rét. Az ő szür­ke öl­tö­nye még eb­ben az össze­ál­lí­tás­ban sem fes­te­ne jól. Hát még a ki­ta­po­sott sár­ga ci­pő­jé­vel meg a fe­ke­te mi­ci­sap­ká­já­val!

Daix fő­fel.: Ez bi­zony nem va­la­mi fi­csú­ros össze­ál­lí­tás. Leg­alább eső­kö­penyt vitt ma­gá­val? Pá­rizs­ban ilyen­kor gyak­ran esik.

Tatu: Ha jól em­lék­szem, vitt. Igen, egé­szen biz­to­san vitt. Em­lék­szem, ami­kor el­kö­szönt, és ke­zet fog­tunk, a kis ne­szesszer­tás­kát át­tet­te a bal ke­zé­be, és a kar­ján ott ló­gott az eső­kö­peny.

Daix fő­fel.: Hát, re­mél­jük, már csak a gye­rek szem­pont­já­ból is, hogy nem jár hi­á­ba…

Daix fő­fel­ügye­lő in­tett, és Pon­tin el­né­zést kér­ve tá­vo­zott, hogy a most hal­lot­ta­kat meg­te­le­fo­nál­ja Var­dan fő­fel­ügye­lő­nek.

Tatu: Amennyit tu­dok az ügy­ről, nem na­gyon bí­zom a si­ke­ré­ben. Igaz, jó­for­mán csak azt tu­dom, amit Avale teg­nap el­me­sélt. De az asszony­nak már van va­la­ki­je… Tud­ja, hogy van ez, fő­fel­ügye­lő úr.

Daix fő­fel.: Alig­ha­nem iga­za van. Amo­lyan két­ség­be­esett, utol­só pró­bál­ko­zás­nak lát­szik az egész. Ar­ról mon­dott va­la­mit, hogy mi­kor jön vissza?

Tatu: Er­ről nem esett szó. De va­ló­szí­nű­nek tar­tom, hogy na­gyon ha­mar itt lesz. Ha az asszony ke­re­ken el­uta­sít­ja, nincs sok ér­tel­me, hogy ott időz­zön. Leg­fel­jebb egy-két na­pot együtt tölt a fi­á­val, még egy­szer utol­já­ra, az­tán jön. Per­sze, ha az asszony nem olyan ka­ra­kán, ha re­ményt lát a si­ker­re, ak­kor to­vább is ott ma­rad majd.

Daix fő­fel.: Szó­val, Avale úr­nak sem­mi más el­in­téz­ni­va­ló­ja nincs Pá­rizs­ban?

Tatu: Leg­jobb tu­dá­som sze­rint sem­mi. Igaz, hogy ha szi­go­rú­an vesszük, itt se.

Daix fő­fel.: Én pe­dig ter­mé­sze­tes­nek vet­tem, hogy ha már ott van, utá­na­néz a sza­ba­da­lom ügyé­nek…

Tatu: Ilyen lel­ki­ál­la­pot­ban eszem­be se ju­tott ilyes­mi­re kér­ni.

Daix fő­fel.: Tu­laj­don­kép­pen mi­fé­le sza­ba­da­lom az?

Tatu: Az a spe­ci­á­lis lé­zer­szer­ke­zet, amit sze­gény Fran­ci és Pi­erre kö­zö­sen dol­goz­tak ki, és amit mi a kí­sér­le­te­ink­hez már hasz­nál­tunk. De hi­szen be­szél­tem már er­ről fő­fel­ügye­lő úr­ral. Lát­ta is a lé­zer­ágyút meg a kert­ben a jel­fo­gó­kat.

Daix fő­fel.: Ó, igen, azo­kat lát­tam, és a kí­sér­le­tek­ről is be­szélt ne­kem, Mon­si­eur Tatu. De, saj­nos azt el­fe­lej­tet­te meg­em­lí­te­ni, hogy ez­zel kap­cso­lat­ban sza­ba­dal­mi el­já­rá­suk is fo­lya­mat­ban van.

Tatu: Va­ló­ban? De hát mi­nek is em­lí­tet­tem vol­na? A sza­ba­dal­mi jo­got még nem kap­tuk meg.

Daix fő­fel.: Azért ta­lán még­is he­lyes lett vol­na, ha ezt is szó­vá te­szi. Már csak azért is, hogy ne más­hon­nan jus­son a tu­do­má­sunk­ra.

Tatu: Iga­zán saj­ná­lom. De csak nem akar eb­ből a fe­le­dé­keny­ség­ből vagy ha­nyag­ság­ból – va­la­mi­fé­le kö­vet­kez­te­té­se­ket le­von­ni? Mi­óta fő­fel­ügye­lő úr­ral kap­cso­lat­ba ke­rül­tem, iga­zán más prob­lé­mák fog­lal­koz­tat­tak, mint a ta­lál­mány sor­sa.

Daix fő­fel.: Az egyik az len­ne, hogy mi­ben kü­lön­bö­zik hát ez a lé­zer a töb­bi lé­zer­től? Mi in­do­kol­ja azt az igényt, hogy ta­lál­mány­nak is­mer­jék el?

Tatu: In­kább Pi­erre len­ne il­le­té­kes erre fe­lel­ni, ha már sze­gény Fran­ci nem fe­lel­het rá. Én nem va­gyok szak­em­ber. Annyit min­den­eset­re tu­dok, hogy a két fi­a­tal tu­dós ta­lál­mány­nak tar­tot­ta. Az ő lé­ze­rük olyan­faj­ta su­gár­zást bo­csát ki, ami­lyet ed­dig nem pro­du­kál­tak a lé­zer­tech­ni­ká­ban. Sze­rin­tük ez al­kal­ma­sabb a nagy tá­vol­sá­gok át­hi­da­lá­sá­ra, mint az ed­dig hasz­nált lé­ze­rek, mert a su­gár hul­lám­hossza is más, mint az ed­dig hasz­nál­ta­ké, de ha jól tu­dom, fő elő­nye, hogy a szó­ró­dá­sa, te­hát az ener­gia­vesz­te­sé­ge sok­kal ki­sebb. És ez nem­csak a csil­la­gá­sza­ti mé­ré­sek­nél, de az ipa­ri fel­hasz­ná­lás­ban is elő­nyö­ket je­lent. Ezt is ők ál­lí­tot­ták, de hát ők ér­te­nek hoz­zá, nem én, igaz? Ezért nyúj­tot­tuk be rá a sza­ba­dal­mi igényt.

Daix fö­lei.: Ezt az igényt hár­man nyúj­tot­ták be a MO­MA­KI ne­vé­ben. De a fel­ta­lá­lók csak ket­ten vol­tak, De­long úr és Cha­te­let úr. Mi­kép­pen ke­rült az ön neve is az irat­ra, ami­kor pe­dig maga is han­goz­tat­ja, hogy nem szak­em­ber?

Tatu: Nem tu­dom, mire akar ki­lyu­kad­ni, fő­fel­ügye­lő úr…

Daix fő­fel.: Majd még arra is sor ke­rül. De előbb, ké­rem, vá­la­szol­jon a kér­dé­sem­re.

Tatu: Nincs eb­ben sem­mi kü­lö­nös, ké­rem. A MO­MA­KI ke­re­té­ben dol­goz­ták ki ezt a ta­lál­mányt, a MO­MA­KI ne­vé­ben is nyúj­tot­tuk be, te­hát ma­gá­tól ér­te­tő­dik, hogy az én ne­vem is sze­re­pel raj­ta. Ha a Sim­cá­nál, a Ho­echst­nél, a BEA-nál, vagy bár­me­lyik cég la­bo­ra­tó­ri­u­má­ban ki­dol­goz­nak egy új el­já­rást, a sza­ba­da­lom­ban el­ső­sor­ban a cég, a vál­la­lat a ré­szes. A vi­lá­gon min­de­nütt így van ez.

Daix fő­fel.: Bi­zo­nyá­ra. Csak­hogy, ha ezt amo­lyan össz-MO­MA­KI-sta ta­lál­mány­nak tar­tot­ták, ha sza­bad ma­gam így ki­fe­jez­nem, ak­kor vi­szont azt nem ér­tem, hogy Avale úr vagy akár Ri­viè­re kis­asszony neve is mi­ért nem sze­re­pel a be­je­len­tők kö­zött?

Tatu: Fel­ve­tő­dött ez a prob­lé­ma ak­kor is. Nem Ri­viè­re kis­asszonnyal kap­cso­la­to­san, nem, hi­szen ő csak amo­lyan ad­mi­niszt­ra­tív tag­ja volt az in­té­zet­nek, bár­mennyi­re sze­ret­tük, és kö­zénk tar­to­zó­nak érez­tük is, az sen­ki­nek eszé­be se ju­tott, hogy neki is a be­je­len­tők kö­zött len­ne a he­lye. Meg az­tán Pi­erre ré­vén úgy­is ér­de­kelt volt ben­ne. Avale neve azon­ban fel­ve­tő­dött, és meg kell mon­da­nom, ép­pen én ve­tet­tem fel. And­ré azon­ban el­há­rí­tot­ta a dol­got. Azt mond­ta, tisz­tes­ség­te­len do­log­nak tar­tan,; mert neki sem­mi sze­re­pe nem volt az új mód­szer ki­dol­go­zá­sá­ban.

Daix fő­fel.: Mi­ért? Ön­nek volt?

Tatu: Már meg­bo­csát, az én pén­zem volt ben­ne. Ami nél­kül a ta­lál­mány so­ha­sem jö­he­tett vol­na lét­re. Leg­alább annyit koc­káz­tat­tam, mint a két tu­dós, hi­szen hogy az el­gon­do­lá­suk he­lyes-e, az csak ak­kor de­rül­he­tett ki, ami­kor már meg­csi­nál­ták, és mű­kö­dés­be hoz­ták a ké­szü­lé­ket. Ad­dig pe­dig én­ne­kem jó cso­mó pénzt kel­lett, nem kis koc­ká­za­tot vál­lal­va, be­le­öl­nöm.

Daix fő­fel.: Ér­tem. Ezt ér­tem. Amit még min­dig nem ér­tek tel­je­sen, az az, hogy Avale úr mi­ért zár­kó­zott el at­tól, hogy az ő neve is sze­re­pel­jen a ta­lál­mány be­je­len­tői kö­zött?

Tatu: Ő tu­dós szem­mel és tu­dós lo­gi­ká­val kö­ze­lí­tet­te meg a prob­lé­mát. Az ál­lás­pont­ja az volt: a ta­lál­mány ki­dol­go­zá­sá­ban sem­mi ré­sze, te­hát nem is írja alá a be­ad­ványt fel­ta­lá­ló­ként. Vi­szont, mond­ta, ha a sza­ba­dal­mat meg­kap­juk, az úgy­is az in­té­ze­té, te­hát neki is meg­lesz a hasz­na be­lő­le. Úgy mond­hat­nám: az er­köl­csi si­kert nem akar­ta ér­dem­te­le­nül le­arat­ni, ab­ban vi­szont biz­tos volt, és tel­jes jog­gal, hogy az anya­gi­ak­ból nem ma­rad ki.

Daix fő­fel.: Szán­dé­kuk­ban volt a ta­lál­mányt ér­té­ke­sí­te­ni, ha meg­kap­ják rá a sza­ba­dal­mat?

Tatu: Kü­lön­ben mi­nek kér­tük vol­na? Re­mél­tük, hogy lesz irán­ta ér­dek­lő­dés. És nem áll­tunk anya­gi­lag olyan jól, hogy egy ilyen le­he­tő­sé­get ne kí­ván­tunk vol­na fel­hasz­nál­ni.

Daix fő­fel.: Volt va­la­mi el­kép­ze­lé­sük ar­ról, hogy ki­nél vagy kik­nél ko­pog­tat­nak vele? És hogy szá­mí­tot­ták, mennyi­ért ér­té­ke­sít­he­tő a ta­lál­mány?

Tatu: Sem­mi­fé­le el­kép­ze­lé­sünk nem volt. Nem is be­szél­tünk ilyes­mi­ről. Egy­részt, ha jog­gal re­mél­tük is, hogy meg­kap­juk a sza­ba­dal­mi jo­got, tisz­tá­ban vol­tunk vele, hogy ez nem megy má­ról hol­nap­ra, hosszú hó­na­pok is be­le­tel­het­nek. Más­részt De­long és Cha­te­let nem is ér­tet­tek az ilyes­mi­hez.

Daix fő­fel.: Vagy­is az ér­té­ke­sí­tés le­bo­nyo­lí­tá­sát tel­je­sen önre bíz­ták vol­na?

Tatu: Ez csak ter­mé­sze­tes, nem? Én vol­tam kö­zöt­tük az üz­let­em­ber, a me­ne­dzser, vagy ami­nek mon­da­ni akar­ja. Ed­dig is min­den anya­gi prob­lé­mát én in­téz­tem.

Daix fő­fel.: Mint a ta­lál­mány társ­tu­laj­do­no­sá­nak, eh­hez nyil­ván amúgy is joga volt.

Tatu: Az ő hoz­zá­já­ru­lá­suk­kal, per­sze. Hi­szen én csak egy­har­ma­dos társ­tu­laj­do­nos va­gyok.

Daix fő­fel.: Il­let­ve egy­har­ma­dos volt. De­long ha­lá­lá­val azon­ban már fe­les tu­laj­do­nos lett, az el­hunyt­nak nem lé­vén tör­vé­nyes örö­kö­sei.

Tatu: Hát… eb­ben az eset­ben… va­ló­ban…

Daix fő­fel.: Ha pe­dig önt érné va­la­mi, úgy, ugye­bár, Cha­te­let úr vál­na egye­dü­li tu­laj­do­nos­sá. Mint ahogy amennyi­ben Cha­te­let urat érné va­la­mi sze­ren­csét­len­ség, úgy ön…

Tatu: Mit akar ez­zel mon­da­ni, fő­fel­ügye­lő úr?

Daix fő­fel.: Csak meg­pró­bá­lom vé­gig­vin­ni a gon­do­la­tot. Min­den­eset­re úgy rém­lik ne­kem, hogy az ön anya­gi pers­pek­tí­vái a MO­MA­KI fel­osz­tá­sa ese­tén sem olyan ki­lá­tás­ta­la­nok, mint az em­ber gon­dol­ta vol­na.

Tatu: Sem­mi biz­to­sí­ték arra, hogy a ta­lál­mány­ra, még ha a sza­ba­da­lom meg is lesz, akad vevő! Vagy ha igen, mi­kor akad? És ha akad, és ha­ma­ro­san, hoz-e majd annyit, mint amennyit én ebbe a MO­MA­KI-vál­lal­ko­zás­ba be­fek­tet­tem! Gon­dol­jon erre is, fő­fel­ügye­lő úr!

Daix fő­fel.: Kö­szö­nöm. Igyek­szem gon­dol­ni rá. És ha nem ju­tott köz­ben eszé­be még va­la­mi, amit an­nak ide­jén el­fe­lej­tett meg­mon­da­ni, úgy nem is tar­tóz­ta­tom ma­gát to­vább.

Tatu: Ér­tem, fő­fel­ügye­lő úr. De azért en­ged­je meg, hogy még meg­mond­jak va­la­mit. No, nem, nem olyas­mit, amit ed­dig el­hall­gat­tam vol­na. Tu­do­má­som sze­rint ilyes­mi nincs. De amit ép­pen most nem aka­rok el­hall­gat­ni ön előtt.

Daix fő­fel.: Ren­del­ke­zé­sé­re ál­lok.

Tatu: Ne tart­son buta em­ber­nek, nem va­gyok az. Na­gyon is tisz­tá­ban va­gyok az­zal, hogy ez a mos­ta­ni be­szél­ge­té­sünk mire ment ki. Azt is meg­val­lom, meg va­gyok lep­ve, hogy ne mond­jam, meg va­gyok ijed­ve, nem is ke­vés­sé. Ha én rend­őr len­nék, előt­tem is gya­nús len­ne ez az egész ta­lál­mány-do­log, kü­lö­nö­sen, hogy sze­ren­csét­len mó­don el­fe­lej­tet­tem meg­em­lí­te­ni. A kö­vet­kez­te­tés ké­zen­fek­vő. Nem is ké­rem, hogy ezek után pusz­ta szó­ra higgyen ne­kem. De nem va­gyok gyil­kos! Vi­vie-t is, Fran­cit is na­gyon ked­vel­tem, a sor­suk mé­lyen meg­rá­zott. A MO­MA­KI is af­fé­le hó­bort lett ná­lam, de­hogy­is bo­rí­tot­tam vol­na fel szánt szán­dék­kal! Hi­szen én vol­tam az, aki meg akar­tam men­te­ni ez­zel a film­vál­lal­ko­zás­sal! Ezt is ve­gye fi­gye­lem­be!

Daix fő­fel.: Kö­te­les­sé­gem min­dent fi­gye­lem­be ven­ni. Sőt, hadd mond­jam meg ön­nek, az én dol­gom nem az, hogy ki­de­rít­sem, ki­nek volt al­kal­ma el­kö­vet­ni a gyil­kos­sá­got, vagy ki­nek volt ér­de­ke el­kö­vet­ni a gyil­kos­sá­go­kat, ha­nem azt be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy ki volt a gyil­kos. Min­den más csak se­gít­ség, út­mu­ta­tás, le­he­tő­ség. Te­hát ko­ránt sincs oka még gya­nú­sí­tott­nak, még ke­vés­bé vád­lott­nak érez­ni ma­gát. Saj­nál­nám, ha be­szél­ge­té­sünk ilyen ér­zel­me­ket kel­tett vol­na ön­ben.

Tatu: Kelt­he­tett mást?

Daix fő­fel.: Ezt ön­nek kell el­dön­te­nie. De ha rám hall­gat, ad­nék egy jó ta­ná­csot. Lá­tom, elég­gé fel­zak­lat­ta ez a dél­után, pró­bál­jon egy ki­csit ki­kap­cso­lód­ni. Hol­nap eset­leg foly­tat­juk a be­szél­ge­tést, szán­dé­kom­ban áll ki­men­ni önök­höz, hogy Cha­te­let úr­ral be­szél­jek. Nem hin­ném, hogy je­len ál­la­po­tá­ban túl ud­va­ri­as do­log vol­na őt ide­ké­ret­nem, hát in­kább ma­gam ke­re­sem fel. Ad­dig kap­cso­lód­jék ki, la­zít­sa el az ide­ge­it, Tatu úr. Tud­ja, mit? Még ud­va­ri­as­sá­gi gesz­tus­nak sem rossz! Hi­szen a stáb egy ré­sze, tu­do­má­som sze­rint hol­nap el­uta­zik. Lá­to­gas­sa meg eze­ket a vi­dám film­bo­hém­e­ket, és bú­csúz­zon el tő­lük. Egy-két óra olyan szép­asszony tár­sa­sá­gá­ban, mint Ma­ry­lin Mi­ra­ge, bi­zo­nyá­ra jó ha­tás­sal lesz önre.

Tatu: Kö­szö­nöm a jó ta­ná­csot, úgy­is ez volt a szán­dé­kom. Nem ugyan a szép­asszony mi­att, e pil­la­nat­ban, bi­zo­nyá­ra meg­ér­ti, ke­vés­sé va­gyok fo­gé­kony a női bá­jak iránt. De nem tu­dom, Lamè­re mi­kor akar utaz­ni, és a dol­gok anya­gi ré­szé­nek le­bo­nyo­lí­tá­sát meg kell vele be­szél­nem.

Daix fő­fel.: Nagy­sze­rű. Hát ak­kor jó üz­le­ti tár­gya­lást és jó szó­ra­ko­zást a vi­szont­lá­tá­sig.

Mon­si­eur Tatu el­tá­vo­zott. Én össze­rak­tam a jegy­ze­te­i­met, és elé­ge­det­ten je­gyez­tem meg:

– Ez elég­gé gyű­röt­ten ment el. Mint va­la­mi al­va­já­ró. A ki­lin­cset is alig ta­lál­ta meg.

– Re­mé­lem, leg­alább egy órács­kát el­tart a za­va­ra – fe­lel­te nem ki­sebb elé­ge­dett­ség­gel a fő­nök. – A fel­ka­vart lel­kű em­ber szí­ve­sen fe­cseg.

– Mit érünk vele, ha olyan­kor fe­cseg, ami­kor nem hall­juk?

– Meg­lát­juk, majd meg­lát­juk – vá­la­szol­ta ti­tok­za­tos­kod­va. De én se­hogy se akar­tam, hogy ilyen sem­mi­ség­gel vé­get ér­jen a be­szél­ge­té­sünk, hát el­is­me­rő­en mond­tam:

– Gra­tu­lá­lok, fő­fel­ügye­lő úr. Úgy lát­szik, még­is­csak iga­za volt. Meg­van az anya­gi ér­dek, az in­dí­tó­ok.

– Egy pil­la­na­tig sem ké­tel­ked­tem ben­ne, hogy előbb-utóbb meg­ta­lá­lom – vá­la­szol­ta, és úgy érez­tem, hogy, en­ge­de­lem­mel szól­ván, egy kis­sé nagy­ké­pű­en, mint aki büsz­ke di­a­da­lá­ra és arra, hogy íme, jobb de­tek­tív­nek bi­zo­nyult egy kez­dő rend­őr­fo­gal­ma­zó­nál, ön­ér­ze­tem meg­men­té­se ér­de­ké­ben sze­ret­tem vol­na va­la­mi na­gyon oko­sat mon­da­ni, de sem­mi se ju­tott eszem­be, így hát in­kább kér­dez­tem:

– Mit gon­dol, fő­fel­ügye­lő úr, mennyit ér­het ez a ta­lál­mány?

– Az ne­kem tel­je­sen mind­egy. Leg­fel­jebb azt len­ne ér­de­kes tud­ni, hogy maga Tatu mennyi­re be­csül­te. De hát ez elől a kér­dés elől ügye­sen ki­tért.

– Egy­va­la­mit azon­ban se­hogy se ér­tek, fő­fel­ügye­lő úr. Ha most már biz­tos­ra ve­het­jük is, hogy De­lon­got Tatu ölte meg, anya­gi in­do­kok­ból, sőt azt is fel­té­te­lez­het­jük, hogy Cha­te­let-val is ez volt a szán­dé­ka…

– Ezt mi­ből gon­dol­ja?

– Sze­rin­tem nem vé­let­le­nül ka­pott a fi­zi­kus annyi ideg­nyug­ta­tót meg ki tud­ja, mit még. Hi­szen a ren­de­ző még az­zal hagy­ta a szo­bá­ban ket­tő­jü­ket, hogy Cha­te­let meg­nyu­go­dott, mire azon­ban Pon­tin az ab­lak­hoz ért, he­ves görcs rán­gat­ta! Az meg egye­ne­sen fő­fel­ügye­lő úr öt­le­te volt, hogy ami­kor Pon­tin fel­tűnt, Tatu meg­há­nyat­ta a fiút… Ha tanú, még­hoz­zá rend­őr­sé­gi tanú je­len­lé­té­ben ago­ni­zál, azon­nal ki­de­rült vol­na min­den!

– Szép, lo­gi­kus el­mé­let, és ez­út­tal sem­mi­fé­le szen­ti­men­tá­lis líra sem kell hoz­zá. De az­zal kezd­te, hogy egy­va­la­mit se­hogy sem ért. Meg­tud­hat­nám azt is, hogy mit?

– Ép­pen ar­ról be­szé­lek. De­long és Cha­te­let ese­té­ben az anya­gi ér­dek vi­lá­gos. De mi­ért ölte meg Vi­vi­an­ne Ri­viè­re-t? A lány nem volt ré­szes a ta­lál­mány­ban.

– Te­hát ke­ver­jünk bele megint va­la­mi sze­rel­mi meg fél­té­keny­sé­gi vo­na­lat, hogy ma­gá­nak is iga­za le­gyen?

– Tud más ma­gya­rá­za­tot?

– Tu­dok, de nem kö­töm azt a maga or­rá­ra. Tud­ja, mit? Fe­cse­gés he­lyett in­kább ke­res­se ki ne­kem a jegy­ző­köny­vek kö­zül azt, ame­lyik­ben ben­ne van, hogy mi­kép­pen is zaj­lott le az a dél­után, az elő­ző nap dél­után­ja, mi­előtt De­long holt­tes­té­re hár­mas­ban rá­buk­kan­tunk. Tatu úr, ha jól em­lék­szem, elég rész­le­te­sen el­me­sél­te.

Elő­szed­tem a kért ira­tot, és együtt újra el­ol­vas­tuk az első be­tű­től az utol­só­ig. Ami­kor a vé­gé­re ér­tünk, Daix fő­fel­ügye­lő úr újra hoz­zám for­dult.

– Van eb­ben a tör­té­net­ben va­la­mi fi­gye­lem­re mél­tó. Tud­ja, mire gon­do­lok?

– Jobb, ha el­mond­ja.

– Néz­ze, adva van két gyil­kos­ság. Más-más esz­köz­zel kö­vet­ték el. Jól van – csat­tant fel, ami­kor lát­ta, hogy köz­be aka­rok szól­ni –, tu­dom, a maga leg­újabb fel­te­vé­se sze­rint, amit cá­fol­ni nem tu­dok, volt egy har­ma­dik, egy gyil­kos­sá­gi kí­sér­let is, is­mét más esz­köz­zel. De be­szél­jünk csak a két bi­zo­nyít­ha­tó gyil­kos­ság­ról, mert az fix, azok­nál van hul­la. In­dul­junk ki ab­ból, hogy a gyil­kost vagy ha ma­gá­nak úgy job­ban tet­szik, a gyil­ko­so­kat még nem is­mer­jük. De ezen az is­me­ret­le­nen kí­vül min­den egyéb rész­let nem­csak is­mert, ha­nem bi­zo­nyí­tott, ta­núk­kal bi­zo­nyí­tott is. A ta­nú­val­lo­má­sok úgy fe­dik egy­mást, és úgy il­lesz­ked­nek egy­más­ba, mint a fo­gas­ke­re­kek, min­den­ben meg­egyez­nek. Egé­szen at­tól, hogy mi­kép­pen jött lét­re a MO­MA­KI, és mit csi­nált, vagy at­tól, hogy mi­kép­pen jött lét­re az együtt­mű­kö­dés a MO­MA­KI és az UNI­CI­NÉ kö­zött, és mint ké­szült el a film, min­den­ről egy­ugyan­azt vall­ja min­den­ki. Csak két ál­lí­tás hang­zott el a le­zaj­lott na­pok alatt, ami­nek bi­zo­nyí­tá­sá­ra nincs tanú. Az egyik: hogy Avale Ri­viè­re kis­asszony­nak adta át a re­vol­vert. A má­sik, hogy Tatu hi­á­ba ko­pog­ta­tott De­long aj­ta­ján. Mind­két eset­ben két sze­rep­lő volt, s az egyik ha­lott. Ha­lott, aki már nem ta­nú­sít­hat, nem iga­zol­hat, és nem cá­fol­hat sem­mit.

– És eb­ből mi kö­vet­ke­zik?

– Én nem kö­vet­kez­te­té­sek­re akar­tam fel­hív­ni a maga fi­gyel­mét, ha­nem té­nyek­re. Egyéb­ként – egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, az­tán sok­kal hal­kab­ban hoz­zá­fűz­te: – egyéb­ként, hogy őszin­te le­gyek, ma­gam sem tu­dom, mi kö­vet­ke­zik be­lő­le…

Oda­kint már al­ko­nyo­dott, és mi még nem is ebé­del­tünk. A fő­fel­ügye­lő meg­kér­dez­te Pon­tint és Cal­vint, hogy van-e ét­vá­gyuk? Volt. így hát né­gyes­ben le­bal­lag­tunk Gus­ta­ve Mal­lar­mé Gour­mand Ét­ter­mé­be, de a MO­MA­KI-rej­tély­ről egész est­ebéd alatt egy szó sem esett köz­tünk. Az­tán min­den­ki ha­za­ment – leg­alább­is ezt mond­tuk egy­más­nak, és alig­ha­nem így is tör­tént, mert volt mit ki­pi­hen­nünk. Én min­den­eset­re be­le­rogy­tam az ágyam­ba. Bú­csú­zás­nál a fő­fel­ügye­lő még fi­gyel­mez­te­tett:

– Hol­nap reg­gel ki­me­gyünk a MO­MA­KI-ba, hi­szen meg­ígér­tem Ta­tu­nak.TDe nem kell ko­rán be­jön­nie, elég, ha dél­előtt me­gyünk. Ki­lenc felé min­den­eset­re le­gyen bent, rend­ben?

– Per­sze, fő­fel­ügye­lő úr.