3.

Pres­que őr­mes­ter a házi te­le­fo­non azon­nal je­len­tést tett a be­je­len­tés­ről Char­les Daix fő­fel­ügye­lő­nek. Ép­pen bent vol­tam nála, így hát ne­kem adta ki a pa­ran­csot.

– Rè­ves fo­gal­ma­zó, azon­nal ri­a­dóz­tas­sa a cso­por­tot!

Le­szól­tam a ga­rázs­ba, hogy a ri­a­dó­au­tó le­gyen ké­szen­lét­ben, be­dug­tam a fe­jem Cal­van, a dak­ti­lo­szkó­pu­sunk és Pon­tin nyo­mo­zó szo­bá­já­nak aj­ta­ján, és szól­tam ne­kik, hogy sze­de­lőz­köd­jünk. Pon­tin meg­kér­dez­te ugyan:

– Mi van, Ju­les? Megint fel­kö­töt­te va­la­ki ma­gát?

De mert­hogy én sem tud­tam sem­mit, nem is vá­la­szol­tam. Min­den­eset­re két perc se tel­he­tett bele, és már mind a né­gyen be­ug­rot­tunk az au­tó­ba, amely pon­to­san 10 óra 35 perc­kor in­dult nagy szi­ré­ná­zás­sal, és 11 óra 25 perc­kor fé­ke­zett a MO­MA­KI épü­le­té­nek ka­pu­ja előtt. Út­köz­ben mind­össze annyi tör­tént, hogy – mert hét­fő volt – meg­je­gyez­tem:

– Ez a hét is jól kez­dő­dik! – De Daix fő­fel­ügye­lő vá­lasz­ra sem mél­ta­tott, így hát mi, be­osz­tot­tak is be­fog­tuk a szán­kat.

A vil­la­sze­rű, tor­nyos, sár­gá­ra fes­tett épü­let a vá­ros­tól észak­ra, már a dom­bok kö­zött áll, elöl vas­rá­csos ke­rí­tés zár­ja el az elég­gé jó kar­ban levő, ki­rán­du­ló cé­lo­kat szol­gá­ló au­tó­út­tól. A ke­rí­té­sen vas­ka­pu, autó be­bo­csá­tá­sá­ra is al­kal­mas. Mint­egy tíz­mé­ter­nyi­re a ke­rí­tés mö­gött sza­ba­don áll a vil­la, előt­te csak gon­do­zat­lan pá­zsit. Mö­göt­te vi­szont vagy húsz mé­ter­rel, a vil­lá­nál is na­gyobb, fes­tet­len, szem­mel lát­ha­tó­an ide­ig­le­nes­re tá­kolt fa­ho­dály áll­ja el a ki­lá­tást a kert bel­se­jé­be.

A nyi­tott kapu előtt vá­szon­nad­rág­ban, koc­kás, fel­gyűrt ujjú ing­ben és me­zít­láb­ra hú­zott mo­k­asszin­ben, kö­zép­ko­rú, si­mán hát­ra­fé­sült, de már rit­ku­ló bar­na hajú fér­fi már messzi­ről iz­ga­tot­tan in­te­get az au­tónk­nak. A kapu előtt meg­ál­lunk, de még jó­for­mán ki se ká­szá­ló­dunk, már hall­juk a hang­ját:

– Csak­hogy meg­jöt­tek már! Paul Lamè­re va­gyok, én te­le­fo­nál­tam, de azt hi­szem, az­óta már meg is őszül­tem. Ugye, a rend­őr­ség­től?

– Char­les Daix fő­fel­ügye­lő va­gyok – nyúj­tott ke­zet a fő­nök, és mind­járt ele­get is tett a kö­te­le­ző ud­va­ri­as­ság­nak, be­mu­tat­va ben­nün­ket is: – A mun­ka­tár­sa­im, Pon­tin nyo­mo­zó, Ju­les Rè­ves fo­gal­ma­zó és Cal­vin. Nos hát, mi­ről len­ne szó, Mon­si­eur Lamè­re?

Az egy kéz­moz­du­lat­tal be­fe­lé tes­sé­kel, de nem a vil­lá­ba, ha­nem mel­let­te, a há­zat meg­ke­rül­ve, a fa­ho­dály felé irá­nyít ben­nün­ket, s köz­ben árad be­lő­le a szó.

– Va­ló­ban iszo­nyú, fő­fel­ügye­lő úr. Mind­járt lát­ni fog­ják, re­mé­lem, ugyan­úgy, ahogy én lát­tam. Szól­tam az, em­be­rek­nek, hogy sem­mi­hez se nyúl­ja­nak, és min­den­ki ma­rad­jon ott, re­mé­lem, így is lesz, de hát le­het már vagy egy órá­ja. És tud­ja, hogy van ez, min­den­ki ret­ten­tő­en oda­van.

– El­mon­da­ná rö­vi­den, mi­ről van szó?

– Per­sze, per­sze. Hi­szen a te­le­fon­ban már el­mond­tam, azt hit­tem, tud­ja, fő­fel­ügye­lő úr. Fel­vé­tel köz­ben Vi­vi­an­ne Ri­viè­re-t hol­tan ta­lál­tuk a Mars-krá­ter­ben. Ez lett vol­na az utol­só je­le­net.

– Vi­vi­an­ne… jól mon­dom? Vi­vi­an­ne Ri­viè­re ha­lá­la? Ez­zel fe­je­ző­dött be a film?

– Jaj, de­hogy­is! – iga­zí­tot­ta hely­re a fél­re­ér­tést Lamè­re úr. – Vi­vie nem is sze­re­pelt a film­ben. A MO­MA­KI tit­kár­nő­je volt, de per­sze, ha már így kéz­nél volt, a stáb is fel­hasz­nál­ta min­den­fé­le tech­ni­kai mun­ká­ra, script-girl­nek meg ilyes­mi­nek, szó­val se­gí­te­ni Je­an­net­te-nek, de a film­ben nem volt sze­re­pe.

– Hát ak­kor mit ke­re­sett a krá­ter­ben? – von­ta fel cso­dál­koz­va szem­öl­dö­két a fő­fel­ügye­lő. Lamè­re úr azon­ban csak fel­húz­ta a vál­lát.

– Bár tud­nám! Pa­ran­csol­ja­nak, erre tes­sék, át­me­gyünk a rak­tá­ron.

Ez­zel ki­nyi­tot­ta a fa­ho­dály ka­pu­ját, és mi be­lép­tünk. Va­ló­ban rak­tár volt, nem zsú­folt, de elég­gé tele ren­det­le­nül el­szórt lé­cek­kel, desz­kák­kal, fes­té­kes­vöd­rök­kel, mun­ka­pa­dok­kal, fil­mes kel­lé­kek­kel, de annyi rend min­den­eset­re volt a nagy össze­vissza­ság­ban, hogy a ho­dá­lyon ke­resz­tül ve­ze­tő utat sza­ba­don hagy­ták. Az­tán a túl­ol­da­lon, egy má­sik aj­tón ki­ve­ze­tett, és ak­kor meg­pil­lan­tot­tuk a fa­vá­zak­ra fel­épí­tett Mars-tá­jat, raj­ta va­la­mi űr­ka­bin­sze­rű, fé­mes­re fes­tett tá­kol­mányt, alig­ha­nem szin­tén ja­va­részt fa és pa­pír­ma­sé, a te­te­jé­hez alig lát­ha­tó, erős nylon­zsi­neg kap­cso­ló­dott, amely a fe­let­te ágas­ko­dó da­ru­hoz kö­töt­te. A Mars-táj előtt a film­fel­vé­te­lek szo­kott esz­kö­zei: gör­dü­lő­ko­csik, ka­me­rák, össze­hajt­ha­tó ker­ti szé­kek és ref­lek­to­rok, min­de­nütt ref­lek­to­rok, ki­hunyt sze­mek­kel. A Mars-tá­jon egy lé­lek se, de a “föl­di kel­lé­kek”, a ker­ti szé­kek, gör­dü­lő­ko­csik, mi­egyéb kö­zött, ki­lenc vagy tíz em­ber, és per­sze, ahogy ki­lé­pünk a ho­dály­ból, va­la­mennyi­en fe­lénk for­dul­nak. Lamè­re úr egy pil­la­nat­ra meg­áll, és gyá­mol­ta­la­nul kér­di a fő­fel­ügye­lőt:

– Most mit te­gyek? Mu­tas­sam be a je­len­le­vő­ket a fő­fel­ügye­lő úr­nak, vagy előbb meg kí­ván­ja te­kin­te­ni a… szó­val Vi­vie-t?

– Men­jünk elő­ször a hely­szín­re – dön­tött gon­dol­ko­dás nél­kül a fő­nök. – Maga, Rè­ves és Cal­vin is, jöj­je­nek ve­lünk, Pon­tin, maga ma­rad­jon itt, ne­hogy va­la­ki el­tá­voz­zék.

– Be­szél­het­nek egy­más­sal az em­be­rek, fő­fel­ügye­lő úr? – kér­dez­te Pon­tin, mire a fő­fel­ügye­lő csak le­gyin­tett.

– Ha van még va­la­mi köz­len­dő­jük egy­más­nak, amit az el­telt óra alatt nem mond­tak vol­na el, már ne is aka­dá­lyoz­za őket, Pon­tin. Me­he­tünk, Mon­si­eur Lamè­re.

Egy oda­tá­masz­tott fa­lét­ra né­hány fo­kán lép­tünk fel a “Mars­ra”. Az egé­szet va­la­mi na­gyon fi­nom, könnyű, pi­ro­sas szí­nű pú­der­fé­le­ség lep­te be, te­lis-tele össze­vissza láb­nyo­mok­kal. Vi­lá­go­san lát­szott, hogy egész se­reg em­ber járt itt, az “űr­ka­bi­nig” és azon túl is, egé­szen a “krá­ter­pe­re­mig”, és on­nan vissza. Cal­vin per­sze fo­tó­zott, mint az őrült, de nem hi­szem, hogy sok ér­tel­me lett vol­na. Hi­szen a láb­nyo­mok­ból leg­fel­jebb azt le­he­tett vol­na meg­ál­la­pí­ta­ni, akadt-e a je­len­lé­vők kö­zött egy is, aki nem ta­pos­ta itt ezt a fura port, mi­után fel­fe­dez­ték a holt­tes­tet. De hát Cal­vin­nak az a dol­ga, hogy min­dent pon­to­san rög­zít­sen a fo­tó­ma­si­ná­já­val, és Cal­vin lel­ki­is­me­re­tes fiú.

Köz­ben oda­ér­tünk a krá­ter pe­re­mé­hez, és Lamè­re úr hang­ja egy ár­nya­lat­tal. hal­kab­bá lett, ahogy el­me­sél­te a tör­tén­te­ket:

– Itt állt meg Pi­erre, pon­to­san ezen a he­lyen, itt, a krá­ter szé­lén. A sze­re­pe sze­rint is itt kel­lett meg­áll­nia, az­tán meg­for­dul­ni… de hát ez, azt hi­szem, most mel­lé­kes. Szó­val itt állt meg, és kap­ta le a fe­jé­ről az űr­si­sa­kot, mert meg­lát­ta…

– Kö­szö­nöm, én is lá­tom – szólt köz­be szá­ra­zon a fő­fel­ügye­lő.

A krá­ter nem is volt iga­zi krá­ter, csak amer­ről mi jöt­tünk, lát­szott an­nak. A kör­vo­nu­lat má­sik, hát­só ré­sze hi­ány­zott, nyil­ván nem is épí­tet­ték meg, mert a film­ben nem volt rá szük­ség. On­nan, ahol áll­tunk, te­hát a meg­épí­tett krá­ter­pe­rem te­te­jé­től, a Mars-ta­lajt ké­pe­ző vi­tor­la­vá­szon már csu­pasz volt, kő­pú­der sem fed­te. Csak egy kis, két-há­rom négy­zet­mé­te­res be­mé­lye­dés volt az egész, ahogy a fél­krá­ter ki­kép­zé­se meg­kí­ván­ta, az­tán sza­ba­don ló­gott le a fa­áll­vány­zat­ról. De eb­ben a be­mé­lye­dés­ben egy test fe­küdt, fé­lig há­ton, egy kis­sé bal ol­da­lá­ra for­dul­va úgy, hogy ép­pen szem­be né­zett ve­lünk. Igen, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben szem­be né­zett, mert a sze­me nyit­va volt, a hol­tak ti­pi­kus fenn­akadt sze­me. Cal­vin fény­ké­pe­ző­gé­pe per­sze, mint a gép­fegy­ver! Még így, hol­tan, a ha­lál sá­padt­sá­gá­val az ar­cán is lát­szott, hogy na­gyon szép le­he­tett ez a lány vagy asszony. Én, aki ed­dig leg­in­kább csak a Já­ték­ka­szi­nó kert­jé­ben ma­gu­kat le­ön­gyil­ko­lók hul­lá­i­hoz vol­tam szok­va, va­la­hogy úgy érez­tem, hogy ez itt nem is iga­zi ha­lott. Mert bi­zony a ka­szi­nó­kert­ben nem az ilye­nek szok­tak ön­gyil­ko­sok len­ni, leg­fel­jebb az ilye­nek mi­att. Már aki nem a zse­to­nok mi­att, de per­sze az utób­bi­ak túl­nyo­mó több­ség­ben van­nak.

A hosszú hall­ga­tást vé­gül is Daix fő­fel­ügye­lő tör­te meg.

– Ez te­hát Vi­vi­an­ne Ri­viè­re… volt? Biz­tos ben­ne, Mon­si­eur Lamè­re?

– Per­sze hogy biz­tos va­gyok – bó­lin­tott amaz meg­il­le­tő­döt­ten. – Saj­nos, té­ve­dés­re sem­mi re­mény.

– Meg­néz­te kö­ze­lebb­ről is? – fir­tat­ta to­vább a fő­nök.

– Nem, fő­fel­ügye­lő úr. Egyet­len pil­la­nat­ra sem me­rült fel sem­mi két­ség egyi­künk­ben sem. Nem is en­ged­tem kö­ze­lebb hoz­zá sem Fran­cit, sem Pru­ni­ert-t, akik azon­nal ide­ro­han­tak, de még Pi­erre-t sem. És, re­mé­lem, eh­hez tar­tot­ták ma­gu­kat az­alatt is, amíg önök­nek te­le­fo­nál­tam, az­tán amíg oda­kint vár­tam önö­ket.

– Még Pi­erre-t sem? – von­ta fel a szem­öl­dö­két Daix fő­fel­ügye­lő. – Mit akart az­zal mon­da­ni, hogy még Pi­erre-t sem?

– Hát, Pi­erre fe­dez­te fel, ő volt a Mars-utas. De hát nem is azért mond­tam, fő­fel­ügye­lő úr, mit ta­gad­jam? Pi­erre-nek le­het ez a leg­ször­nyűbb. Vi­vi­an­ne ugyan­is… hogy is mond­jam… szó­val Vi­vi­an­ne és Pi­erre…

– Ér­tem, Mon­si­eur Lamè­re. És per­sze, a kö­zöt­tük le­zaj­lott össze­koc­ca­nás után ez kü­lö­nö­sen drá­mai…

A fil­mes meg­le­pet­ten, és ta­lán egy ki­csit el­gon­dol­ko­zó­an né­zett a fő­nök­re. Az­tán ki­bök­te:

– Mi­fé­le össze­koc­ca­nás után? Ilyes­mi­ről nem tu­dok.

– Én sem – sze­gez­te le Daix fő­fel­ügye­lő nyu­god­tan. – Csak arra gon­dol­tam, hogy a nők ilyes­mi után szok­ták az ön­gyil­kos­ság­nak ilyen drá­mai, ha sza­bad ma­gam így ki­fe­jez­nem, ilyen lát­vá­nyos mód­ját vá­lasz­ta­ni.

– Le­het, fő­fel­ügye­lő úr. Erre nem gon­dol­tam. Bár nem tu­dom, egy­ál­ta­lán gon­dol­tam-e va­la­mi­re. Annyi­ra meg­rá­zott, ami tör­tént.

– Meg­ér­tem, uram – bó­lin­tott ko­pa­szo­dó fe­jé­vel Daix fő­fel­ügye­lő, majd Calv­in­hoz for­dult. – Ha el­ké­szült a fel­vé­te­lek­kel, te­le­fo­nál­jon dok­tor Sal­lin­nek, hogy küld­je ki a ko­csi­ját. Maga meg, Rè­ves, jöj­jön ve­lem, nézzük meg egy kis­sé kö­ze­lebb­ről. Mit gon­dol, Mon­si­eur Lamè­re, biz­ton­sá­go­san le le­het itt eresz­ked­ni a krá­ter ol­da­lán?

– Alig hin­ném, fő­fel­ügye­lő úr. A pony­vát itt nem rög­zí­tet­ték, a for­ga­tó­könyv sze­rint ide nem lé­pett vol­na sen­ki. Ta­lán, ha meg­ke­rül­nénk a dísz­le­tet, a túl­só ol­dal­ról in­kább fel­ka­pasz­kod­ha­tunk.

– Jó, kí­sé­rel­jük meg on­nan – egye­zett bele a fő­nök, és mind­hár­man vissza­for­dul­tunk a krá­ter szé­lé­ről. Bi­zo­nyá­ra ko­mi­kus lát­ványt nyújt­hat­tunk, amint át­bo­tor­kál­tunk a he­pe­hu­pás mű-Mar­son. Lamè­re úr lá­bát a mo­k­asszin fe­lett már vas­ta­gon be­lep­te az a sár­gás-vö­rö­ses por, meg­ült az a vá­szon­nad­rág­ján is. Nem fes­tett kü­lön­ben a fő­fel­ügye­lő sem, ő ka­csá­zó lép­te­i­vel még job­ban fel­ka­var­ta maga kö­rül a port. Biz­tos, hogy én sem fes­tet­tem kü­lön­ben ná­luk. És ez an­nál is kel­le­met­le­nebb volt, mert a kép, ami oda­lent, a ku­lissza elő­te­ré­ben fo­ga­dott, egé­szen más volt, mint amit itt hagy­tunk an­nak ide­jén ma­gunk mö­gött – ha sza­bad ma­gam így ki­fe­jez­nem – a Föl­dön. A tom­pa döb­be­net he­lyett nyüzs­gés, a né­mán ácsor­gó nyolc-tíz em­ber he­lyett leg­alább húsz, és a fele, mint az őrült, sza­lad­gált jobb­ra-bal­ra, fel­ágas­ko­dott, le­gug­golt, fél­kéz­zel csün­gött va­la­min, vagy has­ra­vá­gó­dott, és a ke­zük­ben kat­tant, kat­tant, kat­tant… Vagy­is meg­ér­ke­zett a saj­tó, és fo­tó­zott, amit csak len­cse­vég­re kap­ha­tott, dísz­le­tet és em­bert, alul­ról, fe­lül­ről, szem­ben és pro­fil­ból, szó­val pon­to­san, ahogy szok­ta. Daix fő­fel­ügye­lő, amennyi­re le­he­tett, el­há­rí­tot­ta őket, de mire meg­ke­rül­tük a ki­ter­jedt Mars-szín­pa­dot, jó né­hány film­koc­ká­ra fel­ke­rült ő is, Lamè­re is, jó­ma­gam is.

– Ezek ugyan­csak ha­mar meg­jöt­tek – ál­la­pí­tot­ta meg min­den lel­ke­se­dés nél­kül a fil­mes.

– Fő­fel­ügye­lő úr ér­te­sí­tet­te őket?

– Ör­dö­göt! Kell is őket ér­te­sí­te­ni! Va­la­hogy min­dig meg­sza­gol­ják.

– Ta­lán a ri­a­dó­au­tó nyo­mán ju­tot­tak ide… – nyu­go­dott bele a meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan­ba Lamè­re. De ek­kor már ott is áll­tunk a sza­ba­don le­csün­gő pony­va mel­lett, előb­bi he­lyünk, a fél­krá­ter alatt. In­nen csak sej­te­ni le­he­tett, mer­re fek­szik fe­let­tünk a holt­test, lát­ni nem.

– Ha óva­to­san fel­ka­pasz­ko­dunk az áll­vány­zat­ra, kö­rül­be­lül egy ma­gas­ság­ba ke­rü­lünk sze­génnyel – je­gyez­te meg mon­si­eur Lamè­re.

A fő­nök azon­ban ag­gá­lyos­ko­dott.

– El­bír hár­mun­kat?

– Ha nem a pony­vá­ba ka­pasz­ko­dunk, ha­nem a fa­áll­vány­ba, ak­kor még töb­bet is – nyug­tat­ta meg a fil­mes. – Igaz, hogy csak amo­lyan ide­ig­le­nes tá­kol­mány, de azért erős. Hi­szen úgy kel­lett meg­épí­te­ni, hogy na­po­kig ki­tart­son, még ha köz­ben vi­har tá­mad is.

– Ak­kor pró­bál­juk meg – egye­zett bele a fő­fel­ügye­lő. Az­zal óva­to­san fel­ka­pasz­kod­tunk az áll­vány­zat­ra. Most már szin­te kéz­nyúj­tás­nyi­ra fe­küdt előt­tünk a holt­test, fé­lig hát­tal fe­lénk, a vi­tor­la­vá­szon al­kot­ta bu­gyor­ban. Ab­ból a ma­gas­ság­ból, ahon­nan most néz­tük, te­hát on­nan, ahol fe­küdt, a kör­nye­zet a kö­vet­ke­ző volt: előt­tünk – és a holt­test arca előtt – fél­kör­ben a Mars-krá­ter pe­re­me, azon felül sem­mi, csak a kék ég­bolt. Tő­lünk jobb­ra, te­hát amer­re a lába nyúlt, a pe­rem már vé­get ért, és a te­rep meg­le­he­tő­sen nyílt volt egé­szen a fé­sze­rig, mind­össze két fa­osz­lop állt köz­ben, raj­tuk ref­lek­to­rok. A fé­szer te­te­je fe­lett ide­lát­szot­tak a vil­la te­tő­cse­re­pei meg a tor­nya. A má­sik ol­da­lon, te­hát tő­lünk bal­ra, a holt­test fe­jé­nek irá­nyá­ban a ki­lá­tást ja­va­részt megint a krá­ter­pe­rem ta­kar­ta, azon túl pe­dig – te­hát a mi há­tunk és a holt­test háta mö­gött – tel­je­sen nyílt, sík, csu­pán né­hány dísz­bo­kor­ral be­ül­te­tett te­rep, megint csak két ref­lek­to­ros osz­lop­pal. Ez a sík te­rep egé­szen a kör­nye­ző dom­bo­kig hú­zó­dott, épü­let­nek, ke­rí­tés­nek nyo­ma sem volt raj­ta. Mi­köz­ben így ala­po­san szem­ügy­re vet­tük a hely­színt, a fő­fel­ügye­lő úr meg­kér­dez­te Lamè­re-t:

– Ugyan­úgy fek­szik most is, mint ami­kor elő­ször meg­lát­ták? Vagy lát ta­lán va­la­mi el­té­rést?

– Amennyi­re meg tu­dom ítél­ni, ugyan­úgy – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan a má­sik. – Leg­alább­is, ha azt a pil­la­na­tot ve­szem, ami­kor én meg­lát­tam. Bár hát, én nem vol­tam az el­sők kö­zött, akik meg­lát­ták.

– És kik vol­tak az el­sők?

– A leg­el­ső, per­sze, Pi­erre volt, Pi­erre Cha­te­let. Ami­kor a fel­vé­tel so­rán a sze­re­pe sze­rint fel­ka­pasz­ko­dott a krá­ter pe­re­mé­re. Ak­kor meg­le­pe­té­sé­ben vagy ijed­té­ben, le­kap­ta a fe­jé­ről az űr­si­sa­kot, mire a ba­rát­ja, Fran­ci, már­mint Franço­is De­long fel­ro­hant ide, és rög­tön a nyo­má­ban ter­mé­sze­te­sen a film ren­de­ző­je is, Louis Pru­ni­er, bi­zo­nyá­ra is­me­ri a ne­vét. Én és ve­lem együtt még né­há­nyan csak ez­u­tán si­et­tünk oda meg­néz­ni, mi­ért állt le a fel­vé­tel.

– Ér­tem – mond­ta fő­fel­ügye­lő. – És mind­annyi­an arra men­tek, a Mar­son át, a krá­ter felé? Er­ről az ol­dal­ról sen­ki sem jött?

– Nem, nem hi­szem. Én leg­alább­is nem lát­tam erre sen­kit. De hát ez nem is lett vol­na éssze­rű, mind­nyá­jan ott vol­tunk a ka­me­rák kö­rül, te­hát a dísz­let és a fé­szer kö­zött. Nem tud­tuk, mi za­var­ta meg a fel­vé­telt, hát nem ke­rül­get­tük a ter­je­del­mes dísz­le­tet.

– Lo­gi­kus. És az­tán? Az­tán nyúlt hoz­zá va­la­ki?

– Azt, per­sze, nem tud­ha­tom, mert nem vol­tam egész idő alatt itt – szö­gez­te le Lamè­re. – De mi­előtt te­le­fo­nál­ni men­tem, szól­tam, hogy ne nyúl­ja­nak sem­mi­hez. Azt egyéb­ként, úgy hi­szem, már em­lí­tet­tem is fő­fel­ügye­lő úr­nak. De biz­to­san nem ál­lít­ha­tom. Kér­dez­ze meg őket, ele­gen vol­tak itt.

– Erre is sor ke­rül majd – biz­to­sí­tot­ta a fő­fel­ügye­lő, majd hoz­zám for­dult. – Rè­ves, sza­lad­jon, hív­ja ide Cal­vint, csi­nál­jon in­nen is né­hány fel­vé­telt, mi­előtt Sal­lin dok­tor le­gé­nyei ide­ér­nek.

– Pa­ran­csá­ra, fő­fel­ügye­lő úr! – és el­si­et­tem szól­ni Cal­vin­nak, aki azon­nal jött is, és va­dul el­kezd­te csat­tog­tat­ni a fény­ké­pe­ző­gé­pet. Köz­ben a fő­nök Lamè­re-nek ma­gya­ráz­ko­dott.

– Egye­lő­re, azt hi­szem, nincs más kér­dé­sem, Mon­si­eur Lamè­re. Gon­do­lom, sok­kal töb­bet most nem is igen tud­na mon­da­ni. Min­den­eset­re kö­szö­nöm a kész­sé­ges se­gít­sé­gét. A hul­la­szál­lí­tók­nak pil­la­na­to­kon be­lül meg kell ér­kez­ni­ük, mi itt meg­vár­juk őket, ha meg­en­ge­di. De ön­nek bi­zo­nyá­ra bő­ven akad in­téz­ni­va­ló­ja ez­zel a sok em­ber­rel. Ha sza­bad ta­ná­csot ad­nom, ja­va­sol­ja ne­kik azt, hogy most men­je­nek haza. De kér­je meg őket a ne­vem­ben is, hogy a vá­rost ne hagy­ják el, hi­szen mind­nyá­ju­kat ki kell majd hall­gat­nom.

– Ér­tem, fő­fel­ügye­lő úr. Me­gyek, és in­téz­ke­dem – vá­la­szol­ta Lamè­re, és el­tá­vo­zott.

Daix fő­fel­ügye­lő most fel­má­szott egé­szen az áll­vány­zat leg­fel­ső desz­ká­já­ra, és on­nan vet­te szem­ügy­re a holt­tes­tet – Cal­vin köz­ben már in­nen is le­fény­ké­pez­te –, az­tán is­mét lej­jebb jött. Más­ra nem is volt idő, meg­jöt­tek dr. Sal­lin hul­la­szál­lí­tói. Ket­ten fel­ka­pasz­kod­tak a laza pony­vá­ra, amely a sú­lyuk alatt egy kis­sé le­süp­pedt, a holt­test meg­bil­lent, a há­tá­ra for­dult, keze, lába lá­gyan kö­vet­te a test moz­du­la­tát.

Le­emel­ték a hord­ágy­ra, meg­ra­gad­ták a négy fo­gó­ru­dat, de a fő­fel­ügye­lő in­tett ne­kik, hogy vár­ja­nak. Most maga is fel­lé­pett a pony­vá­ra, és per­ce­kig ap­ró­lé­ko­san vizs­gál­gat­ta azt a he­lyet, ahol az előbb a te­tem fe­küdt. Majd le­jött, és ugyan­ilyen ap­ró­lé­ko­san a holt­test ar­cát vet­te szem­ügy­re, az­tán két uj­já­nál fog­va fel­emel­te egy­más után mind a két csuk­lót. Ami­kor el­en­ged­te, a kar pu­hán hul­lott vissza a hord­ágy­ra. Vé­gül in­tett, hogy vi­he­tik, el is vit­ték. Nyo­muk­ban hár­mas­ban las­san bal­lag­tunk vissza, ke­resz­tül a tér­sé­gen, ahol már csak a film­fel­vé­telt szol­gá­ló ren­ge­teg min­den­fé­le volt, em­ber egy sem –ha­csak Pon­tint nem szá­mít­juk –, Lamè­re, úgy lát­szik, na­gyon is lel­ki­is­me­re­te­sen haj­tot­ta vég­re Daix ta­ná­csát. Ugyan­azon az úton, ame­lyen jöt­tünk, ki­bal­lag­tunk a kapu felé, a ko­csink­hoz, de mi­előtt be­ül­tünk vol­na, a fő­fel­ügye­lő azt mond­ta:

– Ma­guk ket­ten ve­lem jön­nek. Pon­tin ma­rad, és nyit­va tart­ja a sze­met.

– Pa­ran­csá­ra – mond­ta Pon­tin. – És mire ügyel­jek kü­lö­nö­seb­ben?

– Mit tu­dom én? – rán­tott a vál­lán a fő­fel­ügye­lő, mi­köz­ben fel­ká­szá­ló­dott a ko­csi­ba. – De az még so­ha­se ár­tott, ha va­la­ki ma­radt, és nyit­va tar­tot­ta a sze­mét.

A pa­rancs­nok­sá­gig szót­la­nul tet­tük meg az utat. Ha a fő­fel­ügye­lő nem kezd be­szél­ni, a be­osz­tott is job­ban te­szi, ha fog­ja a szá­ját, mert mást nem kap­hat, mint hogy le­tor­kol­ják. Csak ami­kor már fel­fe­lé men­tünk a lép­csőn, adta ki a fő­nök a to­váb­bi uta­sí­tá­so­kat.

– Maga, Cal­vin, men­jen pe­pe­csel­ni a la­bo­ra­tó­ri­u­má­ba, és ha min­den kép kész, je­lent­kez­zék ná­lam. Maga pe­dig, Rè­ves, ül­jön neki, ké­szít­se el a jegy­ző­köny­vet. És ha el­ké­szült, és még nem ju­tott va­la­mi oko­sabb az eszem­be, ak­kor ül­jön megint au­tó­ba, lá­to­gas­son ki a MO­MA­KI-ba, és pró­bál­ja meg össze­ál­lí­ta­ni azok­nak a név­so­rát, akik je­len vol­tak. És ha köz­ben vé­let­le­nül még egyet-mást meg­tud ró­luk, azt is je­gyez­ze fel. Vé­gez­tem.