11.

Daix fő­fel­ügye­lő né­hány, az üggyel sem­mi­fé­le kap­cso­lat­ban nem levő hi­va­ta­li ügyet in­té­zett el, majd be­nyi­tott hoz­zám, hogy me­gyünk-e ebé­del­ni? Igent mond­tam, hi­szen ma­gam is ala­po­san meg­éhez­tem már, és mint ren­de­sen, le­men­tünk a szom­széd ut­cá­ban levő ét­ke­ző­be, amely­nek be­já­ra­ta fe­lett a Gour­mand Ét­te­rem fel­ira­tú táb­la hi­val­ko­dott, ho­lott va­ló­já­ban egy­sze­rű ki­fő­zés volt, és csak a ma­gunk­faj­ta, egy­sze­rű és kis fi­ze­té­sű em­be­rek igé­nye­i­nek fe­lelt meg, de en­nek az­tán ma­ra­dék­ta­la­nul. He­lyet fog­lal­tunk, és mind­ket­ten csi­ga­le­vest és bifsz­te­ket kér­tünk, mi­vel ebéd­idő már jócs­kán el­múlt, mást hi­á­ba is kér­tünk vol­na. Amíg Gus­ta­ve Mal­lar­mé – az ét­kez­de tu­laj­do­no­sa, pin­cé­re és fi­ze­tő­pin­cé­re egy sze­mély­ben, a sza­kács­nő és kony­ha­lány ugyan­csak egy sze­mély­ben Ma­dame Mal­lar­mé – ki nem hoz­ta a le­vest, mind­ket­ten gon­do­la­ta­ink­ba mé­lyed­tünk, vagy leg­alább­is egy szót sem szól­tunk. A fő­fel­ügye­lő te­nye­ré­re tá­masz­tot­ta ál­lat, jobb ke­zé­vel a koc­kás ab­rosz rojt­ja­it tép­des­te, de ezt alig­ha ve­het­te ész­re, nem volt szo­ká­sa más tu­laj­do­nát szán­dé­ko­san ron­gál­ni. Én il­lem­tu­dó­an csend­ben ül­tem, és vár­tam, hogy elő­ször fel­jebb­va­lóm szó­lal­jon meg, ha akar, de őszin­tén szól­va, en­nél is tü­rel­met­le­neb­bül vár­tam a csi­ga­le­vest. Ami meg is ér­ke­zett Gus­ta­ve tál­cá­ján, két tá­nyér­ban, gő­zö­lög­ve, és íny­csik­lan­dó il­la­tot áraszt­va. Ne­ki­lát­tunk, és csak mi­után mind a két tá­nyér ki­ürült, szó­lalt meg Daix fő­fel­ügye­lő.

– No, okos fiú, med­dig ju­tott?

– Nem len­ne szép tő­lem, ha előbb­re len­nék, mint a fő­nö­köm.

– Ak­kor bi­zony nem ju­tott va­la­mi messzi­re. Az­tán meg­si­mo­gat­ta fe­jét, amit ő maga kis­sé ko­pa­szo­dó­nak, má­sok majd­nem tar­nak lát­tak, és én na­gyon fi­gyel­ni kezd­tem. Mert ha a fő­fel­ügye­lő a fe­jét si­mo­gat­ta, ak­kor min­dig be­szé­des han­gu­lat­ban volt, és volt is mit mon­da­nia. Nem így, ami­kor egy kis­sé vas­tag or­rát dör­zsöl­get­te, olyan­kor ugyan­is volt ugyan mit mon­da­nia, de akik is­mer­ték, tud­ták, hogy egy árva muk­kot sem le­het ki­húz­ni be­lő­le. Most azon­ban a fe­jét si­mo­gat­ta, te­hát vár­ha­tott az em­ber egyet s mást.

– Mert bi­zony én nem tu­dok va­la­mi so­kat – hű­töt­te le mind­járt a vá­ra­ko­zást. – De kér­dé­se­im már van­nak, és az is va­la­mi.

– Bi­zo­nyá­ra… – bök­tem ki bi­zony­ta­la­nul, mert le­het, hogy ez csak gú­nyo­ló­dás volt, és ilyen­kor jobb nem be­ug­ra­ni. A be­szél­ge­tés itt meg­sza­kadt, mert Gus­ta­ve hoz­ta a két bifsz­te­ket, és egy ide­ig arra kon­cent­rál­tunk. De az adag nem volt ak­ko­ra, hogy rá­ment vol­na a dél­után, így hát, amint le­csú­szott a po­hár vö­rös bor és fel­pa­rázs­lott a ci­ga­ret­ták vége, a fő­fel­ügye­lő újra ne­ki­kez­dett.

– Elő­ször is, fog­lal­juk össze, mi az, amit nem tu­dunk. Min­de­nek­előtt nem tud­juk azt, hogy mi tör­tént ez­zel a Vi­vie Ri­viè­re-rel.

– Azért va­la­mit még­is tu­dunk – koc­káz­tat­tam meg. – Azt, hogy meg­halt.

– Iga­za van, okos fiú, ez bölcs meg­ál­la­pí­tás volt. Tud­juk, hogy meg­halt, de hogy ho­gyan, mi­től, mi­ért, ar­ról sej­tel­mem sincs. Nem tu­dom, bal­eset ál­do­za­ta lett-e, vagy gyil­kos­sá­gé, nem tu­dom, mi­ért esett ál­do­za­tul a bal­eset­nek vagy gyil­kos­ság­nak, amint­hogy egye­lő­re ar­ról sincs sej­tel­mem, mi ol­tot­ta ki az éle­tét. Már­mint hogy mi a fene le­het az a tü­zes tű, ami­ről Sal­lin dok­tor be­szélt, mi­ből lőt­ték ki, és mi­ért ép­pen rá? Per­sze, most jut eszem­be, hogy Lamè­re-nek nem tet­tem fel pon­to­san a kér­dést, hi­szen csak azt kér­dez­tem, Cha­te­let-nél ott a Mar­son volt-e va­la­mi fegy­ver a mars­la­kók el­len? Mire ő azt mond­ta, hogy ilyes­mi­re sem­mi szük­ség sem volt, hi­szen maga is tud­ja, mi­ért, mit un­tas­sam. De azt már el­fe­lej­tet­tem meg­kér­dez­ni, hogy amíg az ere­de­ti sci-fi film­re ké­szül­tek, nem vet­tek-e terv­be ilyes­va­la­mi je­le­ne­tet, és nem ké­szí­tet­tek-e hoz­zá meg­fe­le­lő szer­ken­tyűt? Ami­nek az új for­ga­tó­könyv sze­rint már nem lett vol­na sze­re­pe, de azért va­la­ki­nek a keze ügyé­be ke­rül­he­tett.

– Már bo­csás­son meg, fő­nök – ve­tet­tem köz­be –, ha ter­vez­tek is ilyes­mit, az csak af­fé­le szín­pa­di kel­lék le­he­tett, nem iga­zi tü­zes nyíl, pisz­toly…

– Azt én is tu­dom, okos fiú, de öt­le­tet ad­ha­tott a gyil­kos­nak, ha ugyan van ilyen. De hagy­juk ezt, túl nya­ka­te­kert. In­nen nem­csak el­jut­ni nem le­het se­ho­vá, de el­in­dul­ni se. Kö­ze­lít­sük meg a dol­got más ol­dal­ról.

– Jó – egyez­tem bele, ami szá­mom­ra a leg­ol­csóbb meg­ol­dás volt

– Elő­ször is: bal­eset Majd­nem ugyan­olyan ki­zárt, mint az ön­gyil­kos­ság. Az em­be­rek nem szok­tak vé­let­le­nül be­le­sza­lad­ni rep­ke­dő tü­zes tűk­be, ah­hoz meg kü­lö­nös pech kell, hogy va­la­ki ép­pen úgy sza­lad­jon bele, hogy az a szi­vét üsse át. No, meg az­tán, ak­kor is ki kel­lett lő­nie va­la­ki­nek va­la­mi­ért, ha nem is ez­zel a cél­lal. – A fő­fel­ügye­lő az asz­tal­ra csa­pott. – Hagy­juk ezt is, hi­szen ez még nya­ka­te­ker­tebb, mint az a sci-fi pisz­toly!

– Ak­kor te­gyük fel, hogy gyil­kos­ság! – ve­tet­tem köz­be, mert én még min­dig ab­ban re­mény­ked­tem, hogy vé­gül is ez de­rül ki.

– Ha min­den­áron akar­ja, okos fiú! – bó­lin­tott rá a fő­fel­ügye­lő. (Meg­győ­ző­dé­sem, hogy – ő is eb­ben re­mény­ke­dett, csak nem mer­te be­val­la­ni.) – Azt hi­szi, eb­ben az eset­ben töb­bet tu­dunk?

– Leg­alább­is to­vább gon­dol­koz­ha­tunk – bök­tem ki.

– Pró­bál­ja meg, hát­ha si­ke­rül – biz­ta­tott a fő­fel­ügye­lő, és én kap­tam az al­kal­mon.

– Úgy vé­lem, ha gyil­kos­ság tör­tént, ak­kor se tud­juk azt, hogy ki kö­vet­te el, mi­vel és ho­gyan. De el­in­dul­ha­tunk egy má­sik vo­na­lon. A mi­ért vo­na­lán.

– Lesz még ma­gá­ból nyo­mo­zó! – ál­la­pí­tot­ta meg a fő­fel­ügye­lő, és mon­da­nom sem kell, hogy én egy­szer­re na­gyon büsz­ke és ma­ga­biz­tos let­tem. – In­dul­jon hát el a mi­ért vo­na­lán.

– Hát én úgy gon­do­lom, hogy egy gyil­kos­ság­nak két­fé­le oka le­het: anya­gi vagy ér­zel­mi. Már­pe­dig itt ed­di­gi tu­dá­sunk sze­rint anya­gi ér­de­ke sen­ki­nek sem fű­ző­dött Ri­viè­re kis­asszony ha­lá­lá­hoz.

– Ed­dig a leg­oko­sabb há­rom sza­va az volt, hogy ed­di­gi tu­dá­sunk sze­rint. Ezt a to­váb­bi­ak­ban se fe­lejt­se el.

– De fő­fel­ügye­lő úr! Az ál­do­zat­nak se va­gyo­na, se élet­biz­to­sí­tá­sa! Ro­ko­na se, aki, még ha vol­na is va­la­mi örö­köl­ni­va­ló utá­na, igényt tart­hat­na rá. Az a fi­zi­kus még vő­le­gé­nye se volt hi­va­ta­lo­san, nem­hogy fér­je. Az UNI­CI­NÉ-nek meg egye­ne­sen anya­gi kára van az eset­ből. Hát ak­kor hol ke­res­sek anya­gi ér­de­ket?

– Azt én se tu­dom. De azért ke­res­ni kell, leg­fel­jebb nem ta­lál az em­ber. A mi szak­mánk már csak ilyen. De ad­dig is, tér­jen át az ér­zel­mi­ek­re.

– Azok pe­dig , egé­szen vi­lá­go­sak. Cha­te­let sze­ret­te, fe­le­sé­gül akar­ta ven­ni, ő ki­esik a játsz­má­ból. A töb­bi­e­ket egyi­ket sem fűz­te hoz­zá szo­ro­sabb ér­zel­mi kap­cso­lat. Csak azt a csil­la­gászt, a gye­rek­ko­ri ba­rá­tot, az if­jú­ko­ri sze­rel­mest, aki ide­ho­zat­ta. A De­long­ra gon­do­lok.

– Ha nem mond ne­vet, ak­kor is ki­ta­lál­tam vol­na, hogy kire gon­dol. És hogy meg­könnyít­sem to­váb­bi okos­ko­dá­sát, hadd je­gyez­zem meg, én se tu­dok más­ra gon­dol­ni. De gon­dol­ni és gya­nú­ba ven­ni, ez két na­gyon tá­vo­li do­log. Az utób­bi­hoz bi­zo­nyí­ték is kell.

– Per­sze…

– Foly­tas­sa csak. Hát­ha va­la­mi olyas­mit is mond, okos fiú, ami ne­kem még nem ju­tott eszem­be.

– Nincs foly­ta­tás – mond­tam za­var­tan. – Az in­dí­ték vi­lá­gos: sze­rel­mi csa­ló­dás, vagy ha úgy tet­szik, sze­rel­mi fél­tés. Ez pe­dig csak De­long­ra stim­mel.

– Iga­zán? – né­zett rám a fő­fel­ügye­lő, és úgy tett, mint­ha cso­dál­koz­na. – Irigy­lem a biz­ton­sá­gát. Én ezt más­ról, sőt, má­sok­ról is fel­té­te­lez­he­tő­nek tar­tom.

– Nem ér­tem… mire fel…?

– Hon­nan tud­ja maga, hogy De­long annyi­ra sze­rel­mes volt Ri­viè­re kis­asszony­ba? Őt ma­gát még nem hall­gat­tuk meg erre vo­nat­ko­zó­an, Vi­vi­an­ne kis­asszony pe­dig soha töb­bé nem fog nyi­lat­koz­ni er­ről. Pi­erre Cha­te­let meg nem­csak két­li, egye­ne­sen ta­gad­ja az ilyes­mi­nek a le­he­tő­sé­gét. Hát­ha va­la­ki szán­dé­ko­san ter­jesz­tet­te el ezt a plety­kát, hogy De­long­ra te­rel­je a gya­nút?

– De hát ki­cso­da?

– Maga min­den­áron gyil­kos­sá­got akar. Ak­kor pe­dig csak egy­va­la­ki le­het, aki­nek ilyes­mi ka­pó­ra jön: maga a gyil­kos.

– Erre nem gon­dol­tam…

– Pe­dig kel­lett vol­na. Te­gyük fel, hogy Tatu be­le­sze­re­tett Vi­vie-be, volt ide­je rá, két év óta együtt dol­go­zik, majd­hogy­nem együtt la­kik vele. Nőt­len em­ber, 38 éves, te­hát ép­pen ab­ban a kor­ban van, ami­kor a kö­ze­le­dő öreg­ség előtt a fér­fi­ak leg­in­kább meg­bo­lon­dul­nak, ha egy szép, fi­a­tal lány ke­rül az út­juk­ba. És ő volt az első, aki a fü­lünk­be dug­ta a bol­hát, hogy De­long sze­rel­mes volt a lány­ba. Az érett fér­fi szen­ve­dé­lyé­vel be­le­esik a lány­ba, lát­ja, hogy ér­zel­mei vi­szon­zat­la­nok, a lány ment­he­tet­le­nül mást sze­ret… foly­tas­sam?

– Mon­dom, fő­fel­ügye­lő úr, erre nem gon­dol­tam…

– Nem gon­dolt maga más­ra sem. Mert itt van pél­dá­ul Lamè­re.

– Ő nem élt két évig egy fe­dél alatt a lánnyál, meg az­tán sok­kal több sze­rel­mi ka­land le­he­tett a füle mö­gött, sem­hogy így be­csa­va­rod­jon! Nem is szól­va ar­ról, hogy ha köz­vet­ve is, de ő maga kö­zöl­te fő­fel­ügye­lő úr­ral, hogy Ma­ry­lin Mi­ra­ge a sze­re­tő­je, az­zal pe­dig ne­héz kon­kur­rál­ni!

– Mind­ez ép­pen úgy szól mel­let­te, mint ahogy el­le­ne is szól­hat, okos fiú. Lamè­re-nek, aki még­is­csak va­la­ki a film­vi­lág­ban, va­ló­ban sok sze­rel­mi ka­land le­het a füle mö­gött, ahogy maga mond­ta, de mi­lye­nek? Va­ló­ban ka­lan­dok, hol egy sta­tisz­ta­lánnyal, hol egy sztár­ral, de csu­pa ka­land, töb­bé-ke­vés­bé könnyen meg­kap­ha­tó és könnyen el­hagy­ha­tó te­rem­tés­sel, aki­ről tud­ja, hogy előt­te is volt neki jó né­hány, utá­na is lesz neki jó né­hány. És ak­kor vá­rat­la­nul, negy­ven­éves ko­rá­ban, ta­lál­ko­zik egy fi­a­tal, ár­tat­lan le­ánnyal, aki­ben őszin­te ér­zel­mek lán­gol­nak, aki­ről tud­ja, hogy sem­mi­fé­le ér­dek nem fűzi hoz­zá, te­hát ha még­is­csak mel­let­te köt ki, az­zal az iga­zi, a nagy, az élet­re szó­ló… néz­ze csak, egé­szen be­le­élem ma­gam Lamè­re fel­té­te­le­zett ér­zel­me­i­be. De mond­ja meg, olyan le­he­tet­len ez eb­ben a hely­zet­ben?

– Hát, le­he­tet­len­nek ép­pen nem le­he­tet­len, de…

– Mit de?

– Én, ha vá­lasz­ta­nom le­het­ne, in­kább a nagy sztárt…

– Mert maga hu­szon­egy­né­hány éves, és elő­ször ke­rül egy ilyen nagy sztár kö­ze­lé­be. De el tud­ja kép­zel­ni, mennyi­re un­hat­ja egy film­me­ne­dzser az ilyen nagy sztá­ro­kat?

– Meg­adom ma­gam. De ak­kor is há­rom­ra szű­kült a gya­nú­sít­ha­tók köre.

– Pon­to­sab­ban: há­rom sze­mély­nél néz­tük meg, fel­té­te­lez­he­tő-e, le­het­sé­ges-e? És, íme, mind a há­rom­nál ki­de­rült: fér­fi­ak, te­hát le­het­sé­ges, fel­té­te­lez­he­tő. Ami­hez hoz­zá­te­he­tem, hogy sze­rel­mi in­dok­ról lé­vén szó, ez töb­bé-ke­vés­bé min­den fér­fi­ról fel­té­te­lez­he­tő és le­het­sé­ges. Ve­gyük pél­dá­ul a Ma­la­cot. Ma­ry­lin fér­je, a fe­le­sé­ge a sze­me előtt csa­lo­gat­ja, és nyil­ván nem ez­út­tal elő­ször. A nagy nő­ből ki­áb­rán­dul, és elé­be ke­rül egy me­zei vi­rág­szál. Aki­nek sze­mé­ben ta­lán még a nagy Ő is le­het, hi­szen a pla­ká­to­kon vas­tag be­tűk­kel ol­vas­ha­tó a neve, és az ilyes­mi erő­sen hat a me­zei vi­rá­gok­ra. Szí­né­szem­ber, hiú, egy ilyen hó­dí­tás le­gyez­get­né, be­le­éli ma­gát, de a lány fü­tyül rá, és ez­zel ép­pen a leg­ér­zé­ke­nyebb pont­ját, a hi­ú­sá­gát seb­zi meg…

– Két­ség­be ejt, fő­fel­ügye­lő úr! Hi­szen így nem ju­tot­tunk előbb­re egyet­len lé­pést sem! Ha min­den fér­fi gya­nú­sít­ha­tó, ta­lán még az a dísz­let­mes­ter, az az And­ré Ni­les is!

– Túl szűk a fan­tá­zi­á­ja, drá­ga ba­rá­tom. Maga va­la­mi ócs­ka kri­mi­na­lisz­ti­kai tan­könyv­ből azt ta­nul­ta, hogy cherc­hez la fem­me, ke­resd a nőt. Mert­hogy a bűn­té­nye­ket túl­nyo­mó több­sé­gük­ben fér­fi­ak kö­ve­tik el, hát ez a sza­bály ment át köz­mon­dás­ba. És mert itt nő az ál­do­zat, maga a sza­bályt meg­for­dí­tot­ta, cherc­hez l’hom­me, ke­resd a fér­fit! Ami he­lyes is len­ne, ha azt biz­to­san tud­nánk, hogy sze­rel­mi okok­ból kö­vet­ték el a gyil­kos­sá­got, már­mint a fel­té­te­le­zett gyil­kos­sá­got. Csak­hogy maga elő­ször sok­kal pon­to­sab­ban fo­gal­ma­zott, azt mond­ta: ér­zel­mi okok­ból. És va­jon a sze­re­lem­nél ke­vés­bé ag­resszív ér­ze­lem-e a fél­té­keny­ség?

– De hi­szen De­long ese­té­ben is rög­tön er­ről be­szél­tem!

– De­long ese­té­ben igen. De ha nő volt fél­té­keny? És nem Cha­te­let-re, ha­nem Vi­vi­an­ne Ri­viè­re-re? Hogy mind­járt a leg­ké­zen­fek­vőbb va­ri­á­ci­ót játsszam meg: ha Lamè­re vagy a Ma­lac tény­leg be­le­sze­re­tett Vi­vi­an­ne-ba, és ezért Ma­ry­lin­ben fel­éb­redt a sár­ga sze­mű ör­dög?

– De hi­szen ép­pen az előbb mond­ta, hogy az ilyen sztár csak futó ka­land­nak szá­mít, aki­nek előt­te is, utá­na is…

– Az ám, ha­csak köz­ben Ma­ry­lin nem lett iga­zán sze­rel­mes Lamè­re-be. Min­den oka meg­volt rá, jó né­hány si­ke­res sze­re­pet kö­szön­het neki! És azt se hagy­ja fi­gyel­men kí­vül, hogy egy ilyen dé­del­ge­tett film­csil­lag­nál a sér­tett hi­ú­ság még csak alá­füt­het! Még ak­kor is, ha nem a sze­re­tő­jé­ről, ha­nem csak a fér­jé­ről van szó…

– Ugyan­ilyen jog­gal fel­té­te­lez­he­ti azt is, hogy a sztár be­le­sze­re­tett új, fi­a­tal és csi­nos part­ne­ré­be, Cha­te­let-be. Elő­for­dult már ilyes­mi. És hogy sza­bad­dá te­gye maga előtt az utat…

– Nagy­sze­rű va­ri­á­ció! Meg az­tán ve­gye fi­gye­lem­be azt is, hogy ennyi okot és ennyi gyil­kost ta­lál­tunk pusz­tán úgy, hogy tény­ként fo­gad­tuk el: Vi­vie sze­rel­mes Cha­te­let-be. Most te­gyük fel, hogy a lány ki­áb­rán­dult első sze­rel­mé­ből, volt már ilyen.

– Szent is­ten – nyög­tem fel ke­ser­ve­sen. – Ak­kor meg Cha­te­let vá­lik az első szá­mú gya­nú­sí­tot­tá!

– No lát­ja! Még­is­csak okos fiú maga. Ak­kor hát men­jünk, és tar­tóz­tas­suk le az egész tár­sa­sá­got, le­gyen MO­MA­KI-tag vagy UNI­CI­NÉ…

Már tel­je­sen meg­za­va­rod­tam, meg egy ki­csit szé­gyell­tem is ma­gam. El­ha­tá­roz­tam, hogy ezen­túl egy szót sem szó­lok, úgy­is el­le­nem for­dít min­dent ez az öreg, ra­vasz és fél­té­keny kópé.

Köz­ben, per­sze, meg­telt az asz­ta­lon a ha­mu­tál­ca. A fő­fel­ügye­lő fel­állt, fi­zet­tünk, Gus­ta­ve szí­vé­lye­sen az aj­tó­ig kí­sért, mint régi ked­ves ven­dé­ge­it. És már úton vol­tunk a hi­va­tal felé, ami­kor Daix fő­fel­ügye­lő újra meg­szó­lalt:

– Nézzük meg, nincs-e oda­bent va­la­mi új­ság. Le­het, hogy Cal­vin is vissza­jött már. Utó­vég­re nem mind­egy az sem, hogy meg­tud­juk, ta­lált-e va­la­mit az ál­do­zat öl­tö­zé­kén? Hogy mi­kor tör­tént az, ami vele tör­tént, ami­kor ki­fe­lé ment a kert vé­gé­be, vagy ami­kor már vissza­fe­lé tar­tott? Hogy ott érte-e a ha­lál, ahol rá­ta­lál­tunk, vagy ta­lán csak az­u­tán vit­ték oda? És tud­ja, mit mon­dok ma­gá­nak? Ezt a be­idéz­ge­tést be­fe­jezzük. Úgy­is jó lesz még egy­szer szét­néz­ni oda­kint, meg az­tán alig­ha­nem együtt ta­lál­juk ott a maga gya­nú­sí­tott­ja­i­nak a szí­ne-ja­vát, ki­kér­dez­het­jük őket ott­ho­ni kör­nye­zet­ben, szem­be­sít­het­jük is, ha kell. De majd csak hol­nap reg­gel. Maga ad­dig ke­res­se meg azt a Hu­gót meg a má­si­kat, el­len­őriz­ze And­ré Ni­les val­lo­má­sát. Én meg oda­bent tö­röm a fe­jem, ami ak­kor sem árt, ha nem ju­tok sem­mi­re. Rend­ben?

– Pa­ran­csá­ra, fő­fel­ügye­lő úr!

Min­den­eset­re én is be­men­tem még, ne­hogy el­mu­lasszak va­la­mi új­sá­got. Volt. A fő­fel­ügye­lő asz­ta­lán ott fe­küdt Cal­vin je­len­té­se.