4.

FEL­JEGY­ZÉS

DAIX FŐ­FEL­ÜGYE­LŐ ÚR

SZÁ­MÁ­RA

Az aláb­bi­ak­ban össze­ál­lí­tot­tam azok­nak a sze­mé­lyek­nek a név­so­rát, akik Vi­vi­an­ne Ri­viè­re holt­tes­té­nek fel­fe­de­zé­se ide­jén a vil­la, il­let­ve an­nak kert­je te­rü­le­tén tar­tóz­kod­tak. A ne­ve­ket két cso­port­ra osz­tot­tam, ere­de­ti ho­va­tar­to­zá­suk sze­rint, bár amint nyil­ván­va­ló­vá lett, az utób­bi he­tek so­rán a két cso­port – a MO­MA­KI és az UNI­CI­NÉ – tag­ja­i­nak te­vé­keny­sé­ge sok pon­ton össze­ol­vadt. Fel­tün­tet­tem azo­kat az in­for­má­ci­ó­kat is, ame­lye­ket a be­szél­ge­té­sek so­rán egyik-má­sik sze­mély­ről meg­tud­tam.

A MO­MA­KI-cso­port tag­jai:

1. Vi­vi­an­ne Ri­viè­re. Pá­ri­zsi szü­le­té­sű, 21 esz­ten­dős, ha­ja­don. A MO­MA­KI-nál af­fé­le min­de­nes-tit­kár­női sze­re­pet töl­tött be. Min­den­ki igen nagy sze­re­tet­tel nyi­lat­ko­zott róla, töb­ben em­lí­tet­ték rend­kí­vü­li szép­sé­gét és ko­rá­hoz ké­pest szé­les körű mű­velt­sé­gét. A cso­port­hoz gyer­mek­ko­ri ba­rát­ja – és töb­bek sze­rint hó­do­ló­ja – Franço­is De­long (lásd lej­jebb) ré­vén ke­rült. A je­lek sze­rint Ri­viè­re kis­asszony nem csi­nált tit­kot be­lő­le, hogy Pi­erre Cha­te­let fi­zi­kus­ba, a Mi­cso­da ren­des em­be­rek! című, ké­szü­lő film fő­sze­rep­lő­jé­be (lásd lej­jebb) sze­rel­mes, sőt né­me­lyek ar­ról is tud­ni vél­nek – pon­to­sab­ban: ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ják –, hogy egy ide­je an­nak sze­re­tő­je volt.

2. Pi­erre Cha­te­let fi­zi­kus, a ké­szü­lő film fő­sze­rep­lő­je, ly­o­ni szü­le­té­sű, 28 esz­ten­dős, nőt­len. Vele sze­mé­lye­sen nem volt mó­dom­ban be­szél­ni, a töb­bi­ek mond­ták, hogy ami­kor Lamè­re (lásd lej­jebb) min­den­kit el­kül­dött a te­rü­let­ről, szó nél­kül a szo­bá­já­ba ment, és be­zár­kó­zott. Ami­kor az aj­ta­ján ko­pog­tat­tam, meg sem kér­dez­ve, hogy ki az, ki­szólt: Men­jen a po­kol­ba! A hang­ja sí­rós­nak ha­tott.

3. Franço­is De­long, csil­la­gász, pá­ri­zsi szü­le­té­sű, 26 esz­ten­dős, nőt­len. Erő­sen raccsol. Volt al­kal­mam be­szél­ni vele, bár nem so­kat, rend­kí­vül össze­tört em­ber be­nyo­má­sát kel­tet­te, a könnye­i­vel küz­dött, de amint mon­dot­ta, igye­ke­zett erőt ven­ni ma­gán, hogy se­gít­sé­gen fényt de­rí­te­ni ,,ehhe a ször­nyű­ség­he”. Kér­dé­sem­re, hogy mi­óta is­mer­te Ri­viè­re kis­asszonyt, maga kö­zöl­te, hogy gyer­mek­ko­ra óta.

4. Jac­qu­es Tatu. Pá­ri­zsi szü­le­té­sű, 38 éves, nőt­len. El­mon­dá­sa sze­rint ő a MO­MA­KI gaz­da­sá­gi fő­nö­ke, sőt tu­laj­don­kép­pen a meg­ala­pí­tó­ja is. Ha nem is az ő öt­le­te volt, de ő hoz­ta tető alá az együtt­mű­kö­dést az UNI­CI­NÉ-vel – ál­lít­ja –, ha­bár a ké­szü­lő film, a Mi­cso­da ren­des em­be­rek! – ál­lít­ja to­vább – cse­lek­mé­nyé­nek és for­ga­tó­köny­vé­nek lé­nye­ge is tőle szár­ma­zik.

5. And­ré Avale, al­gé­ri­ai szár­ma­zá­sú fran­cia. Al­gír­ban szü­le­tett, 36 éves, nős, de fe­le­sé­gé­től kü­lön­vál­tan él, egy gyer­me­ke van, a fe­le­sé­gé­nél. Avale meg­fon­tolt sza­vú em­ber­nek tű­nik fel, de nem szó­fu­kar. A MO­MA­KI-nál – épp­úgy, mint a töb­bi­ek – an­nak meg­ala­ku­lá­sa óta dol­go­zik. Fel­ada­ta, ahogy mond­ta, a fel­dol­go­zott prob­lé­mák át­té­te­le a ma­te­ma­ti­ka és a szá­mí­tó­gé­pek nyel­vé­re, majd a meg­ka­pott vá­la­szok meg­fo­gal­ma­zá­sa a fi­zi­ka és a csil­la­gá­szat hasz­ná­la­tá­ra. “Mert folyt itt ko­moly mun­ka is – tet­te hoz­zá –, hi­szen ez hív­ta fel ránk a fil­me­sek fi­gyel­mét is. És, re­mé­lem, ha en­nek a cir­kusz­nak vége lesz, újra ne­ki­lá­tunk a mi dol­gunk­nak.” Arra a kér­dé­sem­re, mit ért cir­kusz alatt, kis­sé meg­döb­ben­ve vá­la­szol­ta: “Ezt a fil­me­zé­si ko­mé­di­át. Csak nem fel­té­te­le­zi, hogy sze­gény Vi­vie tra­gé­di­á­já­ra ér­tet­tem?”

AZ UNI­CI­NÉ-cso­port tag­jai:

1. Paul Lamè­re, filmp­ro­du­cer, fő­fel­ügye­lő úr szá­má­ra fe­les­le­ges rész­le­te­seb­ben le­ír­nom, már is­me­ri. Ta­lán még annyit: 40 éves, pá­ri­zsi szü­le­té­sű, nős, de kü­lön­vál­tan él, fe­le­sé­gét és an­nál élő ti­zen­egy éves kis­le­á­nyát ő tart­ja el.

2. Louis Pru­ni­er, film­ren­de­ző, háta mö­gött több si­ke­res film­mel. Di­jon­ban szü­le­tett, 42 esz­ten­dős, nős. Erre az egy film­re szer­ző­dött az UNI­CI­NÉ-hez. Na­gyon ön­tu­da­tos sze­mé­lyi­ség, a tra­gé­di­á­val kap­cso­la­to­san az il­len­dő saj­nál­ko­zá­son túl a leg­lé­nye­ge­sebb meg­jegy­zé­se: “Azt hit­tem, ma vé­gez­he­tünk a fel­vé­te­lek­kel, de ezek sze­rint el­hú­zó­dik. Kí­ván­csi va­gyok, mi­kép­pen tud ezért Paul kár­ta­la­ní­ta­ni.”

3. Jean Ja­loux, va­ló­di ne­vén Jean Porc, akit emi­att a szak­má­ban csak Ma­lac­nak ne­vez­nek. Pá­ri­zsi szü­le­té­sű, 30 esz­ten­dős, nős. Fe­le­sé­ge Ma­ry­lin Mi­ra­ge film­szí­nész­nő (lásd lej­jebb). Is­mert film­szí­nész, szív­dög­lesz­tő sze­re­pek­ben. Kész­ség­gel be­szél, pon­to­sab­ban kész­ség­gel pa­nasz­ko­dik. “Disz­nó­ság az egész, ele­jé­től vé­gig – je­len­tet­te ki. – Le­szer­ződ­tem Pa­ul­hoz erre a film­re az­zal, hogy enyém a fő­sze­rep. Az­tán fel­buk­kant ez a di­let­táns szép­fiú, ez a Cha­te­let, és ő kap­ta meg a fő­sze­re­pet. Igaz, így sem jár­tam rosszul, mert olyan sze­re­pet kap­tam, ami­lyen­ben még nem is­mer a kö­zön­ség: négy kü­lön­bö­ző fi­gu­rát ala­kí­tok, és ez egy szí­nész szá­má­ra nagy le­he­tő­ség, meg is ol­dom, ne fél­jen. Le­tör­löm a vá­szon­ról azt a mű­ked­ve­lőt!”

4. Ma­ry­lin Mi­ra­ge, pol­gá­ri ne­vén Ma­rie Glanz, a női sztár. El­zá­szi szü­le­té­sű, 29 éves, ken­dő­zet­le­nül is ki­mon­dot­tan szép nő. Va­ló­ban sztár, leg­alább nyolc film­fő­sze­rep van a háta mö­gött, eb­ből az utób­bi öt Lamè­re pro­duk­ci­ó­já­ban ké­szült. Eh­hez ké­pest csep­pet sem fel­vá­gós, nem is hisz­tis, in­kább egy kis­sé fá­sult­nak vagy ci­ni­kus­nak mond­ha­tó. “Hi­á­ba, no – mond­ta –, ha egy szép, fi­a­tal nő a ka­me­rák kö­ze­lé­be ke­rül, az vagy ki­ug­rik, vagy be­le­hal. Pe­dig a kis Vi­vie-ről iga­zán nem gon­dol­tam vol­na, hogy el­kap­ta a cel­lu­lo­id­má­mor. Jól ját­szot­ta a kö­zöm­böst. De hát a női lé­lek tör­vé­nye épp­úgy meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan, mint a ref­lek­tor­fé­nyé.”

5. Je­an­net­te Trof­fet, 56 éves, pá­ri­zsi szü­le­té­sű. Amo­lyan ki­vé­nült szí­nész­nő, a kis tár­su­lat min­den­e­se, epi­zo­dis­ta, Ma­ry­lin Mi­ra­ge öl­töz­te­tő­nő­je, azt hi­szem, akár a pad­lót is fel­sú­rol­ja, ha et­től függ, hogy a film kö­ze­lé­ben ma­rad­has­son. Szí­ve­sen fe­cseg-lo­csog, de akár­mi­ről van szó, vé­gül is min­dig sa­ját haj­da­ni si­ke­re­i­nél köt ki. Le­het, hogy fő­fel­ügye­lő úr em­lék­szik rá­juk, én nem. Sok be­szé­dé­ből, azt hi­szem, mind­össze né­hány szó ér­de­mel fi­gyel­met, de az an­nál in­kább. Azt mond­ta: “Tud­tam én, hogy előbb-utóbb baj lesz, meg­gon­do­lat­lan­ság volt Ma­rie-tól, hogy rá­vet­te Lamè­re-t, szer­ződ­tes­se a fér­jét is. A leg­hü­lyébb és leg­be­kép­zel­tebb férj­ről sem sza­bad fel­té­te­lez­ni, hogy vak is.” Mi­kor meg­kér­tem, fejt­se ki ezt bő­veb­ben, csak rám ne­ve­tett, és azt kér­dez­te: “Hát Mo­na­có­ban a rend­őr­ség még hisz a gó­lya­me­sé­ben?”

6. Alex Du­sa­int ope­ra­tőr. Pá­ri­zsi szü­le­té­sű, 40 éves, nős. Évek óta dol­go­zik együtt Lamè­re-rel. Ahogy mond­ja, tu­laj­don­kép­pen ő, Ma­ry­lin Mi­ra­ge, Je­an­net­te Trof­fet és, per­sze, Lamè­re az egész UNI­CI­NÉ-stáb, a töb­bi­ek csak al­kal­mi­lag, film­ről film­re kap­cso­lód­nak. Ami a tra­gé­di­át il­le­ti, ez a vé­le­mé­nye: “Ez nem a mi ügyünk. Per­sze, baj és anya­gi kár is, hogy el­húz­za a mun­ka be­fe­je­zé­sét, meg a kis­lányt is szív­ből saj­ná­lom. De mi, fil­me­sek csak olyan ha­lot­ta­kat gyár­tunk, akik alig vár­ják, hogy le­ve­gyük ró­luk a ref­lek­tor­fé­nye­ket, és már­is rá­gyúj­ta­nak.”

7. And­ré Ni­les dísz­let­mes­ter. Batt­ig­nol­ban szü­le­tett, 50 éves, nős, ti­pi­kus mes­ter­em­ber, vas­tag, őszü­lő ba­jusszal, kér­ges ke­zek­kel. Vi­dé­ki szín­há­zak­ban és al­kal­man­ként fil­mek­nél dol­go­zik, ide csak erre a film­re szer­ző­dött. ”Nem volt ne­héz mun­ka – jegy­zi meg –, a film java ré­szét ma­gá­ban a vil­lá­ban for­gat­tuk, csak a szo­bá­kat kel­lett egy kis­sé át­ren­dez­ni. Két bo­nyo­lul­tabb dísz­let volt, a ki­lö­vő­pá­lya, amely­nek pon­to­san stim­mel­nie kel­lett azok­kal a film­ki­vá­gá­sok­kal, ame­lyek­ből a ra­ké­ta­in­dí­tást át­vet­tük és ez az át­ko­zott Mars, ami­nél Mon­si­eur Cha­te­let ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy min­den dom­bo­ru­lat úgy le­gyen, mint a fény­kép­fel­vé­te­le­in. De hát azért ezek­kel sem volt nagy baj.” Ami­kor a tra­gé­di­á­ról kér­dez­tem, vé­le­mé­nyem sze­rint fon­tos ki­je­len­tést tett: “Nem ér­tem, mi­kor ke­rül­he­tett oda. A dísz­le­tet csak haj­nal­ban szór­tuk be a tég­la­por­ral. Igaz, azt a krá­tert nem, hi­szen nem kel­lett lát­sza­nia a fil­men, de azért va­la­me­lyi­künk biz­to­san ész­re­vet­te vol­na, ha ott fek­szik.”

Ezek­től a sze­mé­lyek­től el­te­kint­ve, az UNI­CI­NÉ csak al­kal­mi mun­ká­sok­kal, dísz­le­te­zők­kel, vi­lá­go­sí­tók­kal és be­já­ró ta­ka­rí­tó­nők­kel dol­go­zott, va­la­mennyi­en mon­te-car­lói vagy leg­alább­is mo­na­cói la­ko­sok, szük­ség ese­tén bár­mi­kor elő­ke­rít­he­tők.