EPILÓGUS
Öt és fél hónappal később a hét hónapos terhes Brawne Lamia felszállt a fővárostól északra a Költők Városába tartó reggeli léghajóra, hogy elmenjen a Konzul búcsúestélyére.
A főváros, amit a bennszülöttek, az odalátogató HAD-matrózok és a Számkivetettek most már egyaránt Jacktownnak neveztek, fehéren és tisztán csillogott a reggeli fényben, ahogy a léghajó elhagyta a belvárosi kikötőtornyot, és északnyugat felé indult a Hoolie folyó felett.
A Hyperion legnagyobb városa megszenvedte a harcokat, ám mostanra a nagy részét újjáépítették, és a plasztikgyapot-ültetvényekről, valamint a déli kontinens kisebb városaiból átmenekült hárommillió bennszülött többsége a maradás mellett döntött, habár az utóbbi időben megnőtt az érdeklődés a Számkivetettek körében a plasztikgyapot-termesztés iránt. A város tehát úgy nőtt, mint a bolondgomba, igaz, az olyan alapszolgáltatások, mint a villany, csatornázás és kábel-HTV még csak most jutottak el az űrkikötő és az óváros közti dombtetőn létesült nyomornegyedekhez.
Az épületek azonban fehéren csillogtak a reggeli fényben, a tavaszi levegő dúskált az ígéretben, és Brawne az új utak durva barázdái és a nyüzsgő vízi közlekedés láttán bizakodó volt a jövőt illetően.
A hyperioni űrben zajló harcok hamar véget értek a Háló elpusztítása után. Az űrkikötő és a főváros de facto Számkivetett megszállása nyomán az elsősorban a Konzul és Theo Lane volt főkormányzó közreműködésével megkötött békeszerződésben rögzítették a Háló megszűnését, és lefektették az új Önkormányzati Tanáccsal való közös kormányzás alapjait. Ugyanakkor a Háló halálát követő közel hat hónapban az űrkikötő forgalmát kizárólag a HAD rendszerben rekedt, csonka flottájának kompjai és a rajból indított, rendszeres kirándulójáratok jelentették. Többé már nem számított szokatlannak, ha valaki magas Számkivetetteket látott vásárolgatni a Jacktown téren, vagy ha néhány egzotikusabb fajtársuk a Ciceróban iszogatott.
Brawne a Ciceróban szállt meg az elmúlt hónapokban, beköltözött az egyik tágasabb szobába a fogadó régi szárnyának negyedik emeletén, amíg Stan Leweski helyreállította és kibővítette a legendás épület megrongálódott szekcióit.
– Na még csak az kellene, hogy terhes nők segítségét fogadjam el! – kiabált rá Stan minden alkalommal, amikor Brawne felajánlotta a segítségét, de Leweski morgása és dörgedelmei ellenére a végén mindig kiharcolt magának valami feladatot. Brawne terhes volt, de attól még a Lususról származott, és az izmait nem sorvasztották el teljesen a Hyperionon töltött hónapok.
Aznap reggel Stan vitte ki a kikötőtoronyhoz, segített cipelni a holmiját és a Konzulnak szánt csomagot. Aztán a fogadós maga is átnyújtott egy paksamétát.
– Rohadt dögunalmas út vár önre azon az isten háta mögötti vidéken – dörmögte. – Jól jön valami olvasnivaló, nemde?
John Keats I817-es, Leweski saját készítésű bőrkötésével ellátott, Versek című kötetének másolatát ajándékozta neki.
Brawne zavarba hozta az óriást, és derültséget keltett a járókelőkben, amikor átölelte a kocsmárost, és még a bordáit is megropogtatta.
– Elég már, az istenért – motyogta az oldalát dörzsölgetve. – Mondja meg annak a Konzulnak, hogy tolja vissza ide a semmirekellő képét, mielőtt a fiamra hagynám ezt a hitvány fogadót. Mondja meg neki, rendben?
Brawne bólintott, és a többi utassal együtt integetett a búcsúzkodóknak. Aztán tovább integetett a kilátóteraszról, mialatt eloldozták a léghajót, kidobták a ballasztot, és nehézkesen útnak indultak a tetők fölött.
Most, hogy a hajó maga mögött hagyta a külvárost, és a folyó nyomában nyugat felé kanyarodott, Brawne megpillantotta a déli hegytetőt, ahonnan Bús Vili király gyászos ábrázattal szemlélte a várost. Friss, tízméteres sebhely húzódott Vili arcán, ahol egy lézernyaláb belehasított a harcok során, de az időjárás máris koptatni kezdte a forradást.
Brawne figyelmét azonban az északnyugati hegyoldalon kibontakozó, hatalmas szobor vonta magára. Még a HAD-tól kölcsönvett, modern vágóeszközökkel is lassan haladt a munka, és egyelőre alig lehetett kivenni a hatalmas sasorrot, magas homlokot, széles szájat és szomorú, intelligens szempárt. A hegemóniai menekültek közül sokan tiltakoztak az ellen, hogy Meina Gladstone arcát is a hegybe véssék, de Rithmet Cober III, a Bús Vili király képmását megalkotó szobrász dédunokája – mellékesen a hegy jelenlegi tulajdonosa – a lehető legdiplomatikusabban erre csak annyit mondott: „Bekaphatjátok!” Aztán nekikezdett a munkának. Még egy-két év, és kész is lesz.
Brawne felsóhajtott, megsimogatta kikerekedő hasát – világéletében utálta, amikor a terhes nők ezt csinálták, de most azon vette észre magát, hogy nem bír ellenállni neki –, és ügyetlenül egy nyugágyhoz sétált a kilátófedélzeten. Ha hét hónaposan ilyen gigantikus, mekkora lesz, amikor megszületik? Brawne felpillantott a léghajó fölé hajló, kikerekedő, gázzal töltött ballonra, és elfintorodott.
A léghajóút a jó hátszélnek köszönhetően csak húsz óráig tartott. Brawne egy részét átaludta, de amikor ébren volt, főként az alatta kibontakozó, ismerős tájat figyelte.
Délelőtt haladtak el a Karla-zsilipek felett, és Brawne mosolyogva tapogatta meg a csomagot, amit a Konzulnak vitt. Késő délutánra elérték Najád kikötőjét, és Brawne háromezer láb magasról meglátott egy manták által vontatott, V alakú hajósodrot hagyó, öreg utasszállító uszályt felfelé úszni a folyón. Kíváncsi lett volna, vajon nem a Benares-e az.
Éppen a vacsorát hozták ki az emeleti szalonban, amikor elhagyták a Peremet, majd megkezdték a Fűtenger feletti átkelést. A lemenő nap sugarai színesre festették a hatalmas sztyeppét, és milliónyi fűszál hajladozott a léghajót sodró szélben. Brawne kivitte a kávéját a kedvenc nyugágyához, szélesre tárt egy ablakot, és nézte az alkonyi fényben egy biliárdasztal érzéki bársonyosságával elnyúló Fűtengert. Közvetlenül azelőtt, hogy felgyulladtak volna a kilátóterasz lámpái, meglett a várakozás jutalma: egy szélvagon siklott el északról délre, fedélzetén orrtól tatig lámpások lengedeztek. Brawne előredőlt, és tisztán hallotta a nagy kerék morajlását és az orrvitorla vásznának csattogását, ahogy a vagon teljes erővel új irányba fordult.
Amikor Brawne felment a kabinjába, hogy átvegye a hálóköntösét, vetett ágy fogadta, de néhány vers elolvasása után ismét a kilátófedélzeten találta magát, és ott is maradt hajnalig, hogy a kedvenc nyugágyában szunyókálva szívhassa be a lenti fű friss illatát.
Kikötöttek a Zarándokpihenőnél, hogy feltöltsék az élelmiszer- és ivóvízkészletet, kicseréljék a ballasztot, és leváltsák a legénységet, de Brawne nem ment le kinyújtóztatni a lábát. Látta, hogy égnek a reflektorok a felvonó-pályaudvar körül, és amikor végre-valahára folytatták útjukat, a léghajó szemlátomást a kábelek tartóoszlopait követte a Kantár-hegységbe.
Még elég sötét volt, amikor átkeltek a hegyeken, és egy hajóinas körbejárt becsukogatni a hosszú ablakokat, hogy nyomás alatt tartsák a fülkéket, de Brawne még így is ki tudta venni a felhők közül elő-előtűnő, hegycsúcsok közt közlekedő gondolákat. Jégmezők csillogtak a csillagok fényében.
Nem sokkal pirkadat után repültek el a Kronosz-erőd felett, és a kastély kőfalai még a rózsaszín fényben sem sugároztak melegséget. Aztán feltűnt a sivatag, baloldalt fehéren tündökölt a Költők Városa, és a léghajó megkezdte a leszállást az újonnan épült űrkikötő keleti végében felhúzott kikötőtorony felé.
Brawne nem számított rá, hogy bárki kijönne elé. Az összes ismerőse azt hitte, hogy csak késő délután jön fel Theo Lane suhanójával. De Brawne arra jutott, hogy a léghajóút felel meg a legjobban, ha egyedül akar maradni a gondolataival. Igaza is lett.
Ehhez képest Brawne már a horgonykábel kifeszítése és a rámpa leengedése előtt megpillantotta a Konzul ismerős arcát a kis tömegben. Mellette pedig ott állt Martin Silenus, aki a homlokát ráncolta és a szemét meresztette a szokatlan reggeli fényben.
– Vigyen el az ördög, Stan! – dünnyögte Brawne, mert eszébe jutott, hogy a mikrohullámú linkek már működtek, és új műholdakat állítottak bolygó körüli pályára.
A Konzul egy öleléssel üdvözölte. Martin Silenus nagyot ásított, megrázta a nő kezét, és azt mondta:
– Ennél alkalmatlanabb időpontban nem tudott volna érkezni, mi?
Este ünnepséget tartottak. Nem csak a Konzul készült távozni másnap reggel – a rendszerben tartózkodó HAD-hajók többsége is hazaindult, méghozzá a Számkivetett raj jókora részének kíséretében. Tucatnyi landolókomp foglalta el a Konzul űrhajója melletti térséget, hogy a Számkivetettek utoljára ellátogathassanak az Időkriptákba, a HAD tisztjei pedig még egy utolsó alkalommal felkeressék Kassad sírját.
A Költők Városában már majdnem ezer állandó lakos élt, sokan közülük művészek és költők, habár Silenus váltig állította, hogy a legtöbbjük pozőr. Kétszer próbálták megválasztani Martin Silenust polgármesternek; Silenus kétszer visszautasította a felkérést, és hosszas szitokáradatban részesítette önjelölt választópolgárait. De a vén költő azért tovább irányította a város életét, felügyelte az újjáépítési munkálatokat, döntéseket hozott a vitás ügyekben, lakásokat adományozott, és megszervezte a készletek Jacktownból és délről történő utánpótlását. A Költők Városa nem volt többé halott város.
Martin Silenus megjegyezte, hogy a kollektív IQ magasabb volt, amikor senki nem lakott a városban.
A bankettet az újjáépült ebédlőcsarnokban tartották, és a hatalmas kupola nevetéstől visszhangzott, amikor Martin Silenus pajzán költeményeket olvasott fel, míg mások kabaréjeleneteket adtak elő. A Konzulon és Silenuson kívül Brawne kerek asztala fél tucat Számkivetett vendéggel büszkélkedhetett, többek között Szabadpolgár Ghengával és Maglakó Minmunnal, de a körükben foglalt helyet az összevarrt prémekbe öltözött, magas, csúcsos süveget viselő Rithmet Corber III is. Theo Lane késve érkezett, sűrű bocsánatkérések közepette, megosztotta a legújabb jacktowni vicceket a közönséggel, majd leült az asztalukhoz a desszert felszolgálásakor. Újabban Lane nevét emlegették befutóként a negyedhóban esedékes jacktowni polgármester-választáson – a bennszülöttek és a Számkivetettek is szimpatikusnak tartották –, és Theo egyelőre nem mutatta jelét, hogy nemet mondana, ha felkérnék.
Már a sokadik hordó bort verték csapra a banketten, amikor a Konzul csendben meginvitálta néhányukat a hajójára zenét hallgatni, és hogy ott folytassák a borozgatást. Brawne, Martin és Theo mind vele mentek, és kiültek a hajó erkélyére, miközben a Konzul rendkívül józanul és érzéssel Gershwint, Studerit, Brahmsot, Lusert és Beatlest játszott, aztán még egy kis Gershwint, végezetül pedig Rachmaninov szívfacsaróan gyönyörű II. (c-moll) zongoraversenyét.
Utána csak üldögéltek a tompa fényben, nézték a várost és a völgyet, bort kortyolgattak, és késő éjszakáig beszélgettek.
– Mire számít, mit fog találni a Hálóban? – kérdezte Theo a Konzultól. – Anarchiát? A csőcselék uralmát? Kőkorszaki állapotokat?
– Ezt mind, és valószínűleg még többet is – mosolygott a Konzul. Meglötyögtette a brandyt a poharában. – Komolyra fordítva a szót, elég fénysürgönyt kaptunk a csatornák leállása előtt, amikből kiderült, hogy vannak ugyan nem elhanyagolható gondok, de a legtöbb hálóbeli világ boldogulni fog.
Theo Lane még mindig azt a pohár bort szopogatta, amit az ebédlőcsarnokból hozott.
– Maguk szerint miért állhatott le a fénysürgönyözés? – kérdezte.
– Istennek elege lett abból, hogy telefirkáljuk graffitikkel a budija falát – horkantott Silenus.
Régi barátokat emlegettek fel. Eltűnődtek, vajon hogy mehet Duré atya sora. Még az utolsó fénysürgönyök egyikéből értesültek új állásáról. Aztán megemlékeztek Lenar Hoytról.
– Mit gondolnak, Duré halála után automatikusan ő lesz a pápa? – kérdezte a Konzul.
– Kétlem – felelte Theo. – De legalább kap még egy esélyt az életre, ha a Duré mellkasában hordozott extra keresztség még működik.
– Kíváncsi vagyok, visszajön-e a balalajkájáért – pengette meg Silenus a hangszert. A gyér fényben az öreg költő még most is úgy néz ki, mint egy szatír, gondolta Brawne.
Beszélgettek Solról és Rachelről. Az elmúlt hat hónapban több száz ember próbált meg belépni a Szfinxbe, de csak egyvalakinek sikerült – egy Tatszaki Ammenyet nevű csendes Számkivetettnek.
A Számkivetettek szakértői hónapokig elemezték a Kriptákat és a nyomokban megmaradt időáramlatokat. A Kripták megnyílása után némelyik építményen hieroglifák és szokatlanul ismerős ékírásos szövegek jelentek meg, amikből legalább hozzávetőleg meg lehetett állapítani, mire szolgáltak a különböző Időkripták.
A Szfinx egyirányú kapu volt abba a jövőbe, amiről Rachel/Moneta mesélt. Senki sem tudta, mi alapján választotta ki azokat, akiket átengedett, de közkedvelt turistaprogram lett megkísérelni a belépést. Semmi nem utalt arra, hogy mi történhetett Sollal és a lányával. Brawne sokszor kapta magát azon, hogy az idős tudóson jár az esze.
Brawne, a Konzul és Martin Silenus koccintott Solra és Rachelre.
A Jáde-kripta a jelek szerint valahogyan gázóriásokkal állt összefüggésben. A kapuja senkit nem engedett át, de azok az egzotikus Számkivetettek, akik jupiteri életkörülményekhez szoktatva nevelkedtek, napi rendszerességgel próbáltak meg belépni. A Számkivetettek és a HAD szakértői több ízben felhívták a figyelmet arra, hogy a Kripták nem távnyelők, hanem teljesen más jellegű, kozmikus kapcsolódási pontok. A turistákat mindez nem érdekelte.
Az Obeliszk megőrizte fekete titkát. A Kripta továbbra is ragyogott, de már nem találtak rajta ajtót. A Számkivetettek arra tippeltek, hogy Shrike-ok serege várakozik odabent. Martin Silenus úgy vélte, az Obeliszk csak egy fallikus szimbólum, amit utólag csaptak hozzá a völgy dekorációjához. Mások a templomosok kezét érezték a dologban.
Brawne, a Konzul és Martin Silenus koccintott Het Masteenre, a Fa Igaz Hangjára.
Az újra lepecsételt Kristálymonolit Fedmahn Kassad ezredes kriptája volt. Sikerült megfejteni a kőbe vésett ábrákat, melyek egy kozmikus csatáról meséltek, meg egy múltból érkezett, nagy harcosról, aki segített legyőzni a Fájdalom Urát. A fáklyahajókon és csatahajókon szolgáló fiatal újoncok zabálták a sztorit. Kassad legendája az egész világon ismertté fog válni, minél több hajó tér haza a régi Háló bolygóira.
Brawne, a Konzul és Martin Silenus koccintott Fedmahn Kassadra.
Az első és a második Barlangkripta nem vezetett sehová, a harmadik azonban a különféle bolygók labirintusaiba torkollott. Néhány kutató eltűnése után a Számkivetett hatóságok figyelmeztették a turistákat, hogy a labirintusok más idősíkon léteznek – valószínűleg több százezer évvel a múltban vagy a jövőben s egyúttal más térben is. A barlangokat lezárták, és csak a képzett szakemberek léphettek be.
Brawne, a Konzul és Martin Silenus koccintott Paul Duréra és Lenar Hoytra.
A Shrike Palota rejtélyének megfejtéséhez nem jutottak közelebb. A testekkel teli polcsorok eltűntek, mire Brawne és a többiek néhány óra múlva visszamentek. A Kripta belseje akkora volt, mint korábban, azonban egy fénylő ajtó izzott a közepén. Aki átlépett rajta, nyomtalanul eltűnt. Senki sem tért vissza.
A kutatók mindenkit kitiltottak az épületből, amíg ők a kőbe vésett, de az évszázadok alatt csúnyán elkopott betűket próbálták megfejteni. Egyelőre négy szót tudtak kisilabizálni – mindhárom régi földi latinul volt – lefordítva: „Colosseum”, „róma” és „újra benépesítés”. Már szárba is szökkent a legenda, miszerint a kapu az eltűnt Régi Földre nyílik, és a tövisfa áldozatai átkerültek oda. Százak vártak még a sorukra.
– Látja – mondta Martin Silenus Brawne-nak –, ha nem kapkod annyira a megmentésemmel, hazamehettem volna.
Theo Lane előrehajolt.
– Tényleg azt választotta volna, hogy visszamegy a Régi Földre?
Martin felöltötte legnyájasabb szatírmosolyát.
– Száz kibaszott lóval sem lehetne odavontatni. Halálra untam magam, amikor ott éltem, és ez most sem lenne másként. Itt pezseg az élet.
– Silenus koccintott saját magára.
Brawne rájött, hogy bizonyos értelemben igaza van. A Hyperion lett a Számkivetettek és az egykori hegemóniai polgárok találkozóhelye. Az Időkripták önmagukban biztosították a jövőbeli kereskedelmet, idegenforgalmat és utazást, mialatt az emberek lakta világegyetem hozzászokik a távnyelők nélküli élethez. Megpróbálta elképzelni a Számkivetettek által vizionált jövőt, melyben gigászi flották tágítják ki az emberiség látókörét, és genetikailag módosított emberek gyarmatosítanak gázóriásokat, aszteroidákat, a terraformálás előtti Marsnál vagy Hebronnál zordabb bolygókat. Nem tudta elképzelni. Talán a gyermeke... vagy az unokái fogják látni ezt a világegyetemet.
– Min gondolkozik, Brawne? – kérdezte a Konzul a hosszúra nyúló csend után.
– A jövőn – mosolygott a nő. – És Johnnyn.
– Ah, igen – mondta Silenus –, a költő, aki Istenné válhatott volna, de nem lett az.
– Maguk szerint mi történhetett a második személyiséggel? – kérdezte Brawne.
A Konzul legyintett egyet.
– Nem hiszem, hogy túlélhette a Mag pusztulását. Vagy maga igen?
Brawne megrázta a fejét.
– Csupán féltékeny vagyok. Úgy tűnik, sokaknak megjelent. Még Melio Arundez is találkozott vele Jacktownban.
Koccintottak Melióra, aki öt hónapja indult útnak az első, Hálóba tartó HAD-perdhajó fedélzetén.
– Mindenki látta, csak én nem – mondta Brawne, majd a homlokát ráncolva a brandyjére meredt, és konstatálta, hogy lefekvés előtt be kell még vennie néhány terhesség alatti, antialkohol tablettát. Rájött, hogy egy kicsit berúgott: az ital nem jelent veszélyt a gyerekre, ha beveszi a tablettákat, de kétségtelenül a fejébe szállt.
– Én visszamegyek – jelentette be, azzal felállt, és megölelte a Konzult. – Korán kell kelnem, ha ott akarok lenni a hajnali kilövésnél.
– Biztosan nem akarja a hajón tölteni az éjszakát? – kérdezte a Konzul. – A vendégszobából szép kilátás nyílik a völgyre.
– Minden holmim a régi palotában van – rázta meg a fejét Brawne.
– Még beszéljünk, mielőtt elmegyek – kérte a Konzul, aztán gyorsan megölelte, hogy a többiek ne vehessék észre Brawne könnyeit.
Martin Silenus visszakísérte a Költők Városába. Megálltak a szobák előtti, kivilágított árkádok alatt.
– Tényleg rajta volt a fán, vagy csak stimszimelte, amíg a Shrike Palotában aludt? – kérdezte tőle Brawne.
A költő nem mosolyodott el. Megérintette azt a pontot, ahol az acéltövis átfúrta a mellkasát.
– Kínai filozófus voltam, aki azt álmodta, hogy lepke, vagy egy lepke, aki kínai filozófusnak álmodta magát? Jól értem a kérdését, kölyök?
– Igen.
– Ahogy mondja – válaszolta halkan Silenus. – Igen. Ez is voltam, meg az is. És mind a kettő valódi volt. És mind a kettő fájt. És amíg csak élek, szeretni és áldani fogom önt, amiért megmentett, Brawne. Az én szememben mindig képes lesz a levegőn járni. – A szájához emelte a nő kezét, és csókot lehelt rá. – Bemegy?
– Nem, azt hiszem, egy kicsit még sétálgatok a kertben.
A költő tétovázott.
– Jól van. Azt hiszem. Mechek és emberek is járőröznek a palota körül, és a Grendel-Shrike-unk egyelőre nem tért vissza a ráadásra... de azért legyen óvatos, jó?
– Ne feledje – mondta Brawne –, én vagyok a gyilkos Grendel. A levegőben járok.
– Aha, de azért ne kóboroljon el túl messzire a kertektől. Rendben, kölyök?
– Rendben – ment bele Brawne. Megérintette a hasát. – Óvatosak leszünk.
A kertben várt rá, egy olyan szegletben, ahová a fény nem igazán vetült be, amit a figyelőkamerák nem igazán fedtek le.
– Johnny! – nyögte ki Brawne, és gyorsan közelebb lépett a kavicsos ösvényen.
– Ne! – szólalt meg a férfi, és megrázta a fejét, kicsit talán szomorúan. Úgy nézett ki, mint Johnny. Ugyanaz a vörösesbarna haj, mogyoróbarna szem, hegyes áll, kiugró járomcsont, gyengéd mosoly. Kicsit furcsán öltözött, vastag bőrkabátot, széles bőrövet és vaskos cipőt viselt, kezében egy sétabotot tartott, és ahogy közelebb lépett hozzá, a fejébe nyomott egy szőrmesapkát.
Brawne alig egy méterre megállt.
– Hát persze – lehelte halkan. Odanyúlt hozzá, hogy megérintse, és a keze áthatolt rajta, holott nem remegett meg a kép, mint a holóknál szokott.
– Ez a hely még bővelkedik metaszféramezőkben – mondta a férfi.
– Aha – értett egyet a nő, de fogalma sem volt, miről beszél a másik.
– Te vagy a másik Keats. Johnny ikertestvére.
Az alacsony férfi elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, mintha a nő kidudorodó hasára akarná helyezni.
– Mondhatjuk, hogy afféle nagybácsid vagyok, nem, Brawne?
Brawne bólintott.
– Te mentetted meg a csecsemőt... Rachelt... ugye?
– Láttál engem?
– Nem – suttogta Brawne –, de éreztem, hogy ott vagy. – Egy pillanatig habozott. – De nem te voltál az, akiről Ummon beszélt... az emberi VI Empátia-része?
A férfi a fejét ingatta. Hajfürtjei csillogtak a tompa fényben.
– Arra jöttem rá, hogy én az vagyok, aki előtte küldetett el. Kitaposom az utat a tanítómesternek, és attól tartok, egyetlen csodatételem abban állt, hogy kézbe vettem egy kisbabát, és megvártam, amíg valaki átveszi tőlem.
– Nem te segítettél nekem... a Shrike-kal? Nem te lebegtettél?
John Keats felnevetett.
– Nem. És Moneta sem. Az te voltál, Brawne.
A nő hevesen megrázta a fejét.
– Lehetetlen.
– Nem az – hangzott a halk felelet. A férfi megint a hasára tette a kezét, és ő most azt képzelte, hogy érzi is a tenyerét. – „Óh, tűnt derűk arája, íme még itt állsz s dajkál a vén idő s a csend”[17]... – Felpillantott Brawne-ra. – Csak természetes, hogy a tanítómester anyja élvez némi kiváltságot?!
– Hogy kinek az...? – Brawne-nak hirtelen le kellett ülnie, és az utolsó pillanatban talált egy padot. Soha életében nem ügyetlenkedett, de most, hét hónapos terhesen nem tudott kecsesen ülni. Eszébe jutott reggelről a kikötni készülő léghajó. Maga sem tudta, honnan jött a gondolat.
– A tanítómester – ismételte Keats. – Fogalmam sincs, mit fog tanítani, de meg fogja változtatni a világot, és olyan gondolatokat ültet el, amelyek tízezer év múlva kelnek életre.
– Az én kislányom? – kapkodott levegő után Brawne. – A Johnnyval közös gyermekünk?
A Keats-személyiség megvakarta az arcát.
– Az emberi lélek és az MI-logika kereszteződése, amit Ummon és a Mag oly sokáig keresett, s haláluk napjáig nem értettek meg. – Lépett egyet előre. – Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek itt, amikor elmondja tanításait. Hogy lássam, milyen hatással lesz a világra. Erre a bolygóra. Más bolygókra.
Brawne-nak zúgott a feje, de meghallott valamit a férfi hangjában.
– Miért? Hol leszel? Mi a baj?
– A Mag a múlté – sóhajtott Keats. – Az itteni adatszférák túl kicsik, hogy akár csak csökkentett formában élhessek bennük... kivéve a HAD fedélzeti MI-jeit, de azt hiszem, az nem nekem való. Soha nem szerettem parancsokat követni.
– És nem tudsz máshová menni? – kérdezte Brawne.
– A metaszférába – válaszolta a férfi a háta mögé sandítva. – De az hemzseg az oroszlánoktól, tigrisektől és medvéktől. Még nem állok rá készen.
Brawne ez utóbbit elengedte a füle mellett.
– Van egy ötletem. – Azzal elmondta.
Szerelmének képmása közelebb jött, átkarolta, és így szólt:
– Te egy valódi csoda vagy, drága hölgy. – Visszahúzódott az árnyékba.
Brawne megrázta a fejét.
– Csak egy terhes nő. – Kidudorodó köntösére tette a kezét. – A tanítómester – mormolta. Aztán Keatshez intézte szavait: – Jól van, te vagy a hírhozó arkangyal. Milyen nevet adjak neki?
Amikor nem érkezett válasz, Brawne felnézett.
Az árnyékban senki sem állt.
Brawne napfelkelte előtt kiért az űrkikötőbe. Nem egy kimondottan víg csapat készült istenhozzádot mondani. A búcsúzással járó szomorúság mellett Martint, a Konzult és Theót macskajaj is kínozta, mivel a másnaposság elleni gyógyszerek hiánycikknek számítottak a Háló utáni Hyperionon. Egyedül Brawne-nak volt jókedve.
– A tetves hajó számítógépe egész reggel meg van kergülve – zsémbelődött a Konzul.
– Hogy érti? – mosolygott Brawne.
A Konzul hunyorogva nézett rá.
– Megkértem, hogy futtassa le a szokásos, kilövés előtti ellenőrzést, erre a hülye hajója versben válaszolt.
– Versben? – vonta fel egyik szatírszemöldökét Martin Silenus.
– Igen... ezt hallgassák... – A Konzul bekapcsolta a komlogját.
Egy Brawne-nak ismerős hang ezt szavalta:
Agyő, Kísértet-lányok! Fejemet
hajtom hűs gyepágy virágaira;
dicsőség-diétán nem élhetek,
érzelgős bohózatban barika!
Álomszerű urnán még maszkotok
tűnjön fel egyszer, három Rémalak!
Búcsúzom! Látomásim sora
tovább kisér, éjjel-nappal lobog;
rest vígságomtól szökjetek tova,
a felhőkbe s többé ne lássalak![18]
– Meghibásodott az MI? – csodálkozott Theo Lane. – Azt hittem, a hajója rendelkezik az egyik legfejlettebb intelligenciával, a Magot leszámítva.
– Így is van – mondta a Konzul. – És nem hibásodott meg. Lefuttattam egy teljes kognitív és műszaki ellenőrzést. Minden rendben. És közben... ezt kapom tőle! – Azzal a komlog kijelzőjére bökött.
Martin Silenus rásandított Brawne Lamiára, hosszan figyelte a mosolyát, majd visszafordult a Konzulhoz.
– Hát, úgy néz ki, a hajója kiművelte magát. Ne is törődjön vele! Jól fog jönni a társaság az oda- és visszaúton.
Az ezt követő csendben Brawne előhúzott egy vaskos paksamétát.
– Búcsúajándék – magyarázta.
A Konzul kibontotta a csomagot. Lassú mozdulatokkal kezdte, ám amikor előbukkant az összehajtogatott, kifakult, agyonrongált kis szőnyeg, vadul letépte a csomagolópapírt. Végigsimított a szőttesen, felnézett, hangja elcsuklott az érzelmektől.
– Honnan... hogy tudta...?
Brawne elmosolyodott.
– Egy bennszülött menekült talált rá a Karla-zsiliptől délre. A jacktowni piacon próbált túladni rajta, amikor véletlenül arra jártam. Senkinek sem akaródzott megvennie.
A Konzul vett egy mély levegőt, és végighúzta a kezét a mintás sárkányszőnyegen, amely elvitte Merin nagyapját arra a sorsdöntő találkozásra nagyanyjával, Sirivel.
– Tartok tőle, már nem lehet repülni vele – sajnálkozott Brawne.
– Csak újra kell tölteni a repülőszálakat – mondta a Konzul. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
– Nem kell – tiltakozott Brawne. – Ezzel kívánok sok szerencsét az utazásához.
A Konzul megrázta a fejét, átölelte Brawne-t, kezet rázott a többiekkel, és felment a lifttel a hajójába. Brawne és társai visszaballagtak a terminálba.
Egy felhő sem volt a Hyperion lazúrkék egén. A nap mély árnyalatot kölcsönzött a Kantár-hegység messzi bérceinek, és meleg idővel kecsegtetett.
Brawne hátranézett a válla felett a Költők Városára és az azon túli völgyre. Még éppen látszott a magasabb Időkripták teteje. A Szfinx egyik szárnyán megcsillant a napfény.
A Konzul ébenfekete hajója alig valami zajjal s egy kevés hővel elrugaszkodott égszínkék lángnyelvén a földtől, és az ég felé emelkedett.
Brawne megpróbált visszaemlékezni a nemrég olvasott költeményekre és szerelme leghosszabb, legszebb befejezetlen művének utolsó soraira:
S ott sietett már fényes Hyperion!
Sarka felett lángot lövellt a leple,
s morajlott, mint földmélyi tűz. Szelíd,
éteri órák rebbentek riadt
galambszárnyakon; és ő csak lobogott…[19]
Brawne érezte, ahogy a meleg szellő belekap a hajába. Arcát az égre emelte, és integetett. Meg sem próbálta leplezni vagy letörölni könnyeit; egyre hevesebben integetett, miközben a sudár hajó megbillent, az égbolt felé hágott hevesen lobogó, kék lángnyelvén, aztán hirtelen – akár egy távoli kiáltás – hangrobbanás rázta meg a sivatagot, s verődött vissza a messzi hegycsúcsokról.
Brawne szabad folyást engedett könnyeinek, és megint integetett, egyre csak integetett, búcsúzott a távozó Konzultól, az égtől, barátaitól, kiket sosem láthat többé, múltja egy darabkájától és a tökéletes, ébenfekete nyílvesszőként felfelé szántó, valamely isten nyilából kilőtt hajótól.
És ő csak lobogott...