HÉT

A filmekben és a holókban mindig untattak az űrcsaták, ám az, hogy egy valódi ütközetet követhettem figyelemmel, bizonyos fokig lenyűgözően hatott: valahogy úgy, mint amikor közúti balesetekről nézünk élő közvetítést. Ami azt illeti, a valóság kivitelezése meg sem közelítette egy közepes költségvetésű holodrámáét – és ez minden bizonnyal évszázadok óta mit sem változott. Annak ellenére, hogy hatalmas energiákat feccöltek bele, az emberben az a lehangoló érzés támadt egy valódi űrcsata láttán, hogy az űr gigantikus, az emberiség flottái, csatahajói és egyebei pedig aprócskák.

Bennem mindenesetre ezek fogalmazódtak meg, mialatt a Taktikai Információs Központban, vagyis az úgynevezett válságteremben ülve, Gladstone és a katonai bugrisok társaságában figyeltem, ahogy a falakból a végtelenbe nyíló húszméteres lyukak lettek: négy masszív holoképernyő vett körbe minket nagy felbontású felvételekkel, és a hangszórókból fénysürgönyadások ricsaja töltötte meg a szobát: vadászpilóták közti rádiókommunikáció, megállás nélküli locsogás a taktikai parancsnoki csatornákból, hajók közti üzenetváltások a szélessávon, lézercsatornák és védett fénysürgönyök, no meg a kiabálások, ordítások, csatakiáltások és káromkodások, egyszóval a harcok hangzavara, amely megelőz minden médiumot a levegőn és az emberi hangon kívül.

A totális káosz dramatizálása, a fejetlenség funkcionális definíciója, a szomorú erőszak koreográfia nélküli tánca volt ez. Háború volt.

 

 

Gladstone és néhány embere a zajok és fények kellős közepén ült – a válságterem szürke szőnyeggel borított téglalapként lebegett a csillagok és robbanások között; a Hyperion korongjának széle lazúrkék ragyogással töltötte be az északi holofal felét; a haldokló férfiak és nők sikolyai áradtak minden csatornából mindenki fülébe. Egyike voltam Gladstone maroknyi kiválasztottjának, akiket az a megtiszteltetés és átok ért, hogy itt lehetett.

A vezérigazgató elfordult magas háttámlájú forgószékében, alsó ajkát piramist formázó ujjaihoz nyomta, és a katonai csapatához fordult.

– Mit gondolnak?

A kitüntetésekkel teletűzdelt hét férfi egymásra pillantott, aztán hatan közülük Morpurgo tábornokra néztek. A tábornok egy meggyújtatlan szivart rágcsált.

– Nem valami rózsás a helyzet – szólalt meg. – Távol tartjuk őket a távnyelő térségétől... a védelmi állásaink rendben kitartanak körülötte... de túl mélyen benyomultak a rendszerbe.

– Admirális? – kérdezte Gladstone a magas, vékony, HAD:űr feketébe öltözött férfitól, egy apró fejmozdulat kíséretében.

Singh admirális megvakarta rövidre nyírt szakállát.

– Morpurgo tábornoknak igaza van. A hadjárat nem a tervek szerint halad. – A negyedik fal irányába biccentett, ahol különböző geometrikus ábrák – elsősorban ellipszoidok, oválisok és ívek – vetültek rá a Hyperion-rendszer állóképére. Az ívek némelyike a szemünk láttára hosszabbodott meg. A világoskék csíkok a hegemóniaiak röppályáit jelezték. A vörös sávok a Számkivetettekét. Sokkal több vörös vonal volt, mint kék.

– A 42-es hadműveleti egységhez beosztott mindkét anyahajót kivonták a forgalomból – mondta Singh admirális. – Az Olümposz Árnyéka teljes legénységével együtt odaveszett, míg a Neptunusz Állomás súlyos károkat szenvedett, de öt fáklyahajó kíséretében visszatér a ciszlunáris dokkterületre.

Gladstone vezérigazgató kimérten bólintott, ajkát lecsúsztatta a piramis tetejére.

– Hányan voltak az Olümposz Árnyéka fedélzetén, admirális?

Singh barna szeme ugyanolyan kerek volt, mint a vezérigazgatóé, de nem érződött belőle az a mély szomorúság. Másodpercekig néztek farkasszemet.

– Négyezer-kétszáz – hangzott a válasz. – Plusz a hatszáz fős tengerészgyalogos-osztag. Néhányukat kitették a Hyperion Távnyelő Állomáson, ezért nem tudunk pontos információval szolgálni, hányan maradtak a hajón.

Gladstone biccentett. Visszafordult Morpurgóhoz.

– Mire fel ez a hirtelen támadt nehézség, tábornok?

Morpurgo arca nyugodt volt, ám már szinte teljesen átharapta a fogai közé szorított szivart.

– Több harcolóegységük van, mint vártuk, vezérigazgató asszony – foglalta össze. – Nem beszélve a dárdáikról... ötfős űrhajók, lényegében miniatűr fáklyahajók, gyorsabbak és sokkal nagyobb a nehézfegyverzetük, mint a mi távolsági vadászainknak... kis lódarazsak, halálos fullánkkal. Százasával irtottuk őket, de ha csak egy is átjut a védelmi vonalon, lerohanhatja a belső védőflottát, és komoly pusztítást tud véghezvinni. – Vállat vont. – Nem egy átjutott a védelmi vonalon.

Kolcsev szenátor az asztal másik végében ült nyolc kollégájával. Kolcsev úgy fordult, hogy rálásson a taktikai térképre.

– Ez alapján úgy tűnik, mintha már a Hyperion közelében lennének – állapította meg. Ismert hangja rekedten szólt.

– Ne tévessze szem elől az arányokat, szenátor úr – szólalt fel Singh.

– Az az igazság, hogy még most is ellenőrzésünk alatt tartjuk a rendszer nagy részét. A Hyperion csillagjának tíz CSE-s körzetében minden a miénk. A csata az Oört-felhőn túl zajlott, és átcsoportosítjuk az erőinket.

– Hát azok a vörös... pacák... az ekliptikus sík fölött? – kérdezte Richeau szenátor. Ő maga is piros színű ruhát viselt; a védjegyévé vált a szenátusban.

Singh bólintott.

– Egy érdekes hadicsel – mondta. – A raj útnak indított egy körülbelül háromezer dárdából álló támadóerőt, hogy átkaroló hadműveletet hajtsanak végre a 87.2-es hadműveleti egység elektronikus határánál. A támadást visszavertük, de el kell ismerni, milyen csodálatra méltón ravasz...

– Háromezer dárda? – szakította félbe halkan Gladstone.

– Igen, asszonyom.

Gladstone elmosolyodott. Félbehagytam a vázlatot, amin dolgoztam, és magamban arra gondoltam, örülök, hogy nem engem részesít ebben a mosolyban.

– Nem az hangzott el a tegnapi eligazításon, hogy a Számkivetettek hat... legfeljebb hétszáz harci egységet tudnak kiállítani? Maximum? – Morpurgótól idézett. Gladstone vezérigazgató szembefordult Morpurgóval. Jobb szemöldöke felkúszott.

Morpurgo tábornok kivette a szájából a szivart, bosszúsan ránézett, majd kibányászott az alsó fogsorából egy kisebb darabkát.

– Ezt állította a hírszerzésünk. Tévedtek.

Gladstone bólintott.

– Kikérték az MI-k Tanácsadó Testületének véleményét is a hírszerzési adatok kiértékelésében?

Minden szempár Albedo tanácsos felé fordult. Tökéletes hologram volt; ott ült a székén a többiek között, kezét a karfán nyugtatta; nála nem jelentkezett a mobil hologramoknál gyakori homályosság vagy átlátszóság. Arca hosszúkás volt, kiugró járomcsontokkal és mozgékony szájjal, amelyen mintha még a legkomolyabb pillanatokban is gúnyos mosoly játszadozott volna. Ez pedig nagyon komoly pillanat volt.

– Nem, vezérigazgató asszony – válaszolta Albedo tanácsos –, nem kérték ki a tanácsadó csoport véleményét a Számkivetettek haderejének felbecsléséről.

Gladstone bólintott.

– Feltételeztem – folytatta Gladstone, továbbra is Morpurgóhoz intézve szavait –, hogy amikor befutottak a HAD hírszerzésének értékeléséi, azokba belevették a tanács előrejelzéseit is.

A HAD:gyalogsági tábornok haragosan nézett Albedóra.

– Nem, asszonyom – felelte. – Mivel a Mag tagadja, hogy bármiféle kapcsolata lenne a Számkivetettekkel, úgy éreztük, vannak olyan jók a mi előrejelzéseink is, mint az övék. Az elemzést ugyanakkor az OPI:TTH összekapcsolt MI-hálózatán futtattuk le. – Visszadugta a megrövidült szivart a szájába. Állkapcsa előreugrott. Amikor újra megszólalt, a szivar mögül szűrte ki a szavait. – A tanács talán jobb munkát végzett volna?

Gladstone Albedóra nézett.

A tanácsos apró mozdulatot tett jobb kezének hosszúkás ujjaival.

– Mi úgy számoltuk, hogy... a szóban forgó raj... négy-hatezer harcolóegységből fog állni.

– Te... – gerjedt haragra Morpurgo elvörösödő arccal.

– Ezt nem említette az eligazításkor – jegyezte meg Gladstone vezérigazgató. – Sem a korábbi tanácskozásaink alatt.

Albedo tanácsos vállat vont.

– A tábornoknak igaza van – mondta. – Nem állunk kapcsolatban a Számkivetettekkel. A mi becsléseink sem pontosabbak a HAD-énál, mindössze... más alapokon nyugszanak. Az Olümposz Parancsnoki Iskola Történelmi Taktikai Hálózata kiváló munkát végez. Ha az ottani MI-k egy intelligenciaszinttel feljebb lépnének a Turing – Demmler – skálán, akkor befogadnánk őket a Magba. – Újabb kecses kézmozdulat. – Jelen helyzetben a tanács jóslatai hasznosak lehetnek a jövőbeli tervekre nézve. Természetesen a társaság rendelkezésére bocsátjuk az előrejelzéseinket, amikor csak kívánják.

– Tegyék meg késlekedés nélkül – bólintott Gladstone.

Visszafordult a térképhez, mire a többiek is így tettek. A szoba monitorai a csendet észlelve feltekerték a hangszórókat, mire ismét fültanúi lehettünk a diadalordításoknak, segélykiáltásoknak, higgadt helymeghatározásoknak, tűzparancsoknak és utasításoknak.

A legközelebbi fal élő adást közvetített a HS N’Djamenáról, a fáklyahajó túlélők után kutatott a B.5 támadóalakulat forgó roncsai között. A sérült fáklyahajó, amelyik felé közeledett, úgy nézett ki az ezerszeres nagyításban, mint egy belülről kidurrant gránátalma: magjai és vörös héja lassított felvételben fröccsentek szét, majd egyetlen felhővé álltak össze, melyben részecskék, gázok és fagyott illóanyagok kavarogtak milliónyi, helyéről kiszakadt mikroelektronikai alkatrésszel, élelemtartállyal, összegabalyodott berendezéssel, valamint rengeteg, rengeteg holttesttel együtt, amiket karjuk-lábuk marionettszerű rándulásaiból lehetett időről időre felismerni. A N’Djamena fényszórója – miután húszezer mérföldes koherens ugrást tett – tízméteres szélességben siklott végig a csillagfény dermesztette roncsokon, éles megvilágításba helyezve az egyes tárgyakat, éleket és arcokat. Felettébb gyönyörű volt a maga borzalmas módján. A visszavert fényben Gladstone arca sokkal vénebbnek tetszett.

– Admirális – szólalt meg – véletlen, hogy a raj kivárta, amíg a 87.2-es hadműveleti egység a rendszerbe érkezik?

Sing megvakarta a szakállát.

– Azt kérdezi, csapdába csaltak-e, vezérigazgató asszony?

– Igen.

Az admirális a kollégáira lesett, majd Gladstone-ra.

– Nem hiszem. Úgy véljük... úgy vélem... hogy amikor a Számkivetettek meglátták, milyen nagy erőkkel vonulunk fel, hasonlóképp cselekedtek. Azt viszont ezzel világossá tették, hogy semmi sem tántoríthatja el őket a Hyperion-rendszer elfoglalásától.

– Képesek rá? – kérdezte Gladstone. Nem vette le a szemét a felette kavargó roncstömegről. Egy fiatalember holtteste, amit már csak félig fedett űrruha, a kamera felé bucskázott. Tisztán ki lehetett venni szétpattant szemeit és tüdejét.

Nem – vágta rá Singh admirális. – Vérengzést csaphatnak a sorainkban. Még az is előfordulhat, hogy vissza kell vonulnunk, és védőgyűrűt alkotnunk a Hyperion körül. De nem győzhetnek le és nem futamíthatnak meg minket.

– És a távnyelőt sem rombolhatják le? – Richeau szenátor hangjában feszültség csendült.

És a távnyelőt sem rombolhatják le – biztosította Singh.

– Jól mondja – erősítette meg Morpurgo tábornok. – Feltenném rá a katonai karrierem.

Gladstone mosolyogva felállt. A többiekkel együtt sietve én is felpattantam.

– Fel is tette – mondta Gladstone halkan Morpurgónak. – Fel is tette. – Körülhordozta a tekintetét a társaságon. – Ha az események úgy hozzák, újra összeülünk. M. Hunt lesz önökkel az összekötőm. Addig is, uraim és hölgyeim, folytatódjék a kormányzás. További szép napot!

Mialatt a többiek elszállingóztak, én visszaültem a helyemre. Végül egyedül maradtam a szobában. A hangszórók teljes hangerővel szóltak. Az egyik csatornán egy férfi zokogott. Mániákus kacagás tört át a statikus zajon. Felettem, mögöttem és kétoldalt a csillagok lassan vánszorogtak a feketeség előtt, és fényük hidegen csillant meg a roncsokon és törmelékeken.

 

 

A Kormányzati Palotát Dávid-csillag alakúra tervezték, a csillag közepén pedig alacsony falak és stratégiai pontokon elültetett fák árnyékában egy kert bújt meg: kisebb, mint a Szarvas-park díszes, többholdas virágoskertjei, de nem kevésbé gyönyörű. Ezen a helyen sétálgattam, miközben leszállt az este, és a Tau Ceti szikrázó kékesfehér színei aranysárgává fakultak, amikor Meina Gladstone felkeresett.

Egy darabig csendben lépdeltünk egymás mellett. Észrevettem, hogy átöltözött egy hosszú köntösbe, amihez hasonlót a Patawpha matrónái szoktak hordani; bő, hullámzó köntös volt, bonyolult, sötétkék-arany berakással, amely szinte pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a besötétedő ég. Gladstone keze eltűnt valamelyik rejtett zsebben; a köntös bő ujja fodrozódott a szellőben; alsó szegélye az ösvény tejfehér kövein siklott végig.

– Hagyta, hogy kivallassanak – szólaltam meg. – Kíváncsi lennék, miért.

– Nem sugároztak adást – válaszolta fáradt hangon Gladstone. – Nem állt fenn annak a veszélye, hogy továbbítják az információkat.

Elmosolyodtam.

– Mégis hagyta, hogy vallatás alá vegyenek.

– A testőrség minél többet meg akart tudni róluk, bízva abban, hogy sok mindent kifecsegnek.

– Még akkor is, ha ez nekem... kellemetlenségeket... okoz.

– Igen.

– Na és, tudja már a testőrség, hogy kinek dolgoztak?

– A férfi említett egy bizonyos Harbritot – mondta a vezérigazgató.

– A testőrség meglehetősen biztos benne, hogy Emlem Harbritról van szó.

– Az asquithi árutőzsdésről?

– Igen. Őt és Diana Philomelt szoros szálak fűzik a régi Glennon – Height-mozgalom királypárti frakciójához.

Eszembe jutott, ahogy Hermund elejtette Harbrit nevét, meg az is, hogy Diana teljesen összevissza tette fel a kérdéseit.

– Amatőrök voltak – állapítottam meg.

– Teljesen egyértelmű.

– A royalisták kötődnek valamelyik komolyabb csoporthoz?

– Csak a Shrike Egyházához – mondta Gladstone. Elérkeztünk egy kis patakhoz; az ösvény egy kőhídban folytatódva haladt át fölötte. A vezérigazgató megállt, összefogta a köntösét, és leült egy kovácsoltvas padra.

Tudja, eddig még egyik püspök sem bújt elő a rejtekhelyéről.

– A forrongásokat és a rájuk zúduló népharagot látva nem is csodálom – mondtam. Állva maradtam. Nem láttam egyetlen testőrt vagy monitort sem a közelben, de tudtam: ha fenyegető mozdulatot tennék Gladstone felé, az Elnöki Testőrség fogdájában térnék magamhoz. Az égen a felhőkről lehámlott az aranyfény, és a TC² számtalan felhőkarcoló-városának ezüstös visszfényében kezdtek tündökölni. – Mit csinált a testőrség Diana Philomellel és a férjével?

Alaposan kivallatták őket. Jelenleg... elzárás alatt vannak.

Bólintottam. Az alapos kivallatás azt jelentette, hogy mostanra az agyuk egy sönttartályban lebeg. Testüket kriogén tárolóban tartják, amíg egy titkos tárgyaláson el nem dől, árulásnak minősülnek-e a tetteik. A tárgyalás után a testüket megsemmisítik, Diana és Hermund pedig „elzárás” alatt marad, vagyis minden érzékelési és kommunikációs csatornát lekapcsolnak. A Hegemónia évszázadok óta nem alkalmazza a halálbüntetést, de az alternatívák sem voltak valami kellemesek. Leültem a hosszú padra, hat lábra Gladstone-tól.

Szokott még verseket írni?

Meglepett a kérdése. Lesütöttem a szemem a kerti ösvényre, ahol éppen akkor gyulladtak fel a lebegő japán lampionok és a rejtett parázsgömbök.

Nem igazán – feleltem. – Néha versben álmodom. Illetve, álmodtam...

Meina Gladstone összefonta a kezét az ölében, és hosszasan tanulmányozta.

Ha a most kibontakozó eseményeket írná meg – mondta –, milyen versformát választana?

Felnevettem.

– Eddig már kétszer fogtam bele és hagytam félbe.... jobban mondva, mindez nem rám, hanem rá igaz. Az istenek haláláról szólt, és arról, milyen nehezen törődnek bele letaszíttatásukba. Átváltozásról, szenvedésről és igazságtalanságról szólt. És a költőről... aki őszerinte a legjobban szenvedett az efféle méltánytalanságtól.

Gladstone rám nézett. Arcát ráncok és árnyas foltok hálózták be a szürkületi fényben.

– És ezúttal kik azok az istenek, akiket kiszorítanak az újak, M. Severn? Az emberiség, vagy a hamis istenek, akiket azért hoztunk létre, hogy letaszítsanak minket a trónunkról?

– Honnan a francból tudjam? – csattantam fel. Hátat fordítottam neki, és a patakot bámultam.

– Ön egyszerre tartozik mindkét világhoz, nem igaz? Az emberiséghez és az InforMaghoz.

Megint felnevettem.

– Én egyik világhoz sem tartozom. Az egyik helyen kibrid szörnyeteg, a másikon kutatási projekt vagyok.

– Jó, de kicsodák a kutatók? És mi a céljuk?

Vállat vontam.

Gladstone felállt, én pedig követtem. Átkeltünk a patakon, és hallgattuk a köveken csobogó víz hangját. Az ösvény lámpafényben úszó, finom zuzmó borította magas sziklák között kanyargott.

Felmásztunk egy rövid kőlépcsőn, és Gladstone megállt a tetején.

– Gondolja, hogy a Végsőknek sikerülni fog a Végső Intelligencia megalkotása, M. Severn?

– Hogy megépítik-e Istent? – kérdeztem. – Vannak olyan MI-k, akik nem akarják megépíteni Istent. Tanultak az emberi tapasztalatból, és tudják, hogy ha megépítik a tudatosság következő fokozatát, azzal felhívást is intéznek, hogy döntsék csak őket rabszolgaságba, vagy akár irtsák ki őket.

– De egy igaz Isten vajon eltörölné a teremtményeit?

– A Mag és a hipotetikus VI esetében Isten nem a teremtő, hanem a teremtmény. Lehet, hogy nem megy másként, csak ha egy isten nálánál alacsonyabb rendű élőlényeket teremt, mert csak akkor fog felelősséget érezni irántuk.

– Mégis úgy tűnik, hogy az MI – elszakadás óta eltelt évszázadokban a Mag felelősséget vállalt az emberi lényekért – vetette ellen Gladstone.

Feszült figyelemmel meredt rám, mintha latolgatna valamit, amire a tekintetemből olvashatja ki a választ.

Elnéztem a kert másik végébe. Az ösvény már-már kísértetiesen fehérlett a sötétben.

– A Mag csak a saját érdekeit nézi – mondtam, és ki se kellett mondanom a szavakat ahhoz, hogy tudjam, ezzel egyetlen ember sincs annyira tisztában, mint Meina Gladstone vezérigazgató.

– És úgy érzi, hogy mi már nem számítunk eszköznek a céljaik elérésében?

Erre csak legyintettem egyet a jobb kezemmel.

– Egyik kultúrához sem tartozom – ismételtem meg. – Nem vagyok megáldva a teremtők naivitásával, akik nem is akartak teremteni, de a teremtményeik borzalmas öntudatával sem vagyok megátkozva.

– Genetikailag ön teljes egészében ember – jelentette ki Gladstone. Mivel nem kérdésnek szánta, nem is válaszoltam.

– Jézus Krisztusról is úgy tartották, hogy teljes egészében ember – folytatta. – Ugyanakkor teljes egészében isten is. Ember és Isten metszőpontja.

Ledöbbentem azon, hogy erre a réges-régi vallásra utalt. A kereszténységet először a zen kereszténység, aztán a zen gnoszticizmus, végül száz másik, életképesebb teológia és filozófia váltotta fel. Gladstone szülőbolygója sosem volt a selejtes vallások gyűjtőhelye, és feltételeztem – meg reméltem –, hogy a vezérigazgató asszony sem az.

– Ha ember is, és isten is volt – mondtam –, akkor én a negatívja vagyok.

Nem – felelte Gladstone. – Úgy képzelem, hogy az a Shrike, akivel a zarándok barátai néznek szembe.

Elkerekedett a szemem. Gladstone most először említette nekem a Shrike-ot, annak ellenére, hogy tudtam – és ő is tudta, hogy tudom –, az ő terve vezetett el oda, hogy a Konzul megnyitotta az Időkriptákat, és szabadon engedte a rémet.

– Talán önnek is részt kellett volna vennie azon a zarándoklaton, M. Severn – mondta a vezérigazgató.

– Bizonyos értelemben részt is veszek.

Gladstone intett, mire kinyílt egy ajtó, ami a magánlakrészébe vezetett.

– Igen, bizonyos értelemben így van – bólintott. – De ha a nőt, aki a hasonmását hordozza, feltűzik a Shrike legendás tövisfájára, vajon ön is szenvedni fog álmaiban az idők végezetéig?

Erre nem tudtam válaszolni, ezért csak álltam, és nem mondtam semmit.

– Reggel majd beszélünk az értekezlet után – közölte Meina Gladstone. – Jó éjszakát, M. Severn. Szép álmokat.