TIZENNYOLC

Meina Gladstone vezérigazgató nem tudott aludni. Kikelt az ágyból, gyorsan felöltözött a Kormányzati Palota mélyén rejlő sötét lakásában, majd azt tette, amit sokszor szokott, ha nem jön a szemére álom: bolygókon kirándult.

Privát távnyelőkapuja villódzva kelt életre. Gladstone hátrahagyta az előszobában alvó emberi testőreit, csak egy távirányítású mikroadóvevőt vitt magával. Legszívesebben semmit nem vitt volna, ha a Hegemónia törvényei és az InforMag rendelkezése lehetővé teszi. Nem tette.

Régen elmúlt már éjfél a TC²-n, de tudta, hogy számos bolygón még nappal lesz, ezért egy hosszú, reneszánszi rejtőgallérral ellátott köpenyt kanyarított magára. Nadrágja és csizmája nem árulkodott sem a neméről, sem a társadalmi osztályáról, habár a jó minőségű köpeny egyes helyeken már önmagában jelzésértékű lehet.

Gladstone vezérigazgató átlépett az egyszer használatos távnyelőn, inkább csak érzékelve, mintsem látva vagy hallva, ahogy a mikroadóvevő zümmögve követi, majd felemelkedik és láthatatlanná válik, miután kilépett a Szent Péter térre a pacemi Új-Vatikánban. Egy pillanatig nem értette, miért ezt az úti célt táplálta be a komlogjába – az úrligeti vacsorán jelen lévő, régimódi monsignore miatt? –, de aztán tudatosult benne, hogy a zarándokokon járt az esze, amíg álmatlanul feküdt, azon a hét emberen, akik három éve indultak a Hyperionra szembenézni a végzetükkel. A Pacem volt az otthona Lenar Hoyt atyának... és elődjének, a másik papnak, Durénak is.

Gladstone megborzongott a köpeny alatt, és átszelte a teret. A zarándokok szülőbolygóinak végigjárása ugyanúgy megtette útitervnek, mint bármi más; a legtöbb álmatlan éjszakán tucatnyi bolygót barangolt be, hogy aztán pirkadat előtt hazatérjen a Tau Ceti Centeren tartott első megbeszélésekre. Most legalább csak hét bolygóról lesz szó.

A Pacemen még korán volt. Az égbolt sárgállott, zöldes felhők színezték, és ammóniaszag csapta meg az orrát, amitől könnyezni kezdett a szeme. A levegőben egy nem egészen terraformált, de az emberre nem is teljesen ártalmas bolygó ritkás, büdös, kémiai bűze terjengett. Gladstone megállt, és körülnézett.

A Szent Péter tér egy dombtetőre épült, és félkör alakú oszlopsor övezte, melynek karéjában hatalmas bazilika magasodott. Gladstone-tól jobbra, ahol az oszlopok egy jó kilométeres, dél felé ereszkedő lépcsősornak adták át a helyet, egy kisváros tárult a szeme elé: alacsony, kezdetleges épületek tömörültek rég kihalt teremtmények satnya csontvázaira emlékeztető, krétafehér fák között.

Csupán néhány embert lehetett látni, amint elsietnek a téren vagy felszaladnak a lépcsőn, mint akik késésben vannak a miséről. A katedrális óriási kupolája alól harangok kondultak meg, de a ritkás levegő kilúgozta tekintélyt parancsoló hangjukat.

Gladstone lehajtott fejjel sétált végig az oszlopsor mellett, tudomást sem véve a papok és a féltonnás sündisznóra hasonlító fenevadakon közlekedő utcaseprők kíváncsi pillantásairól. A Hálóban tucatjával akadtak a Pacemhez hasonló, félreeső bolygók, a Protektorátusban és a közeli Határvidéken pedig még annál is több: túl szegények voltak ahhoz, hogy az örökmozgó polgárság vonzónak találja őket, de Föld-típusú lévén nem hagyhatták figyelmen kívül egyiket sem a Hidzsra sötét korában. Ideálisak voltak egyes kicsiny csoportoknak; így telepedtek le a Pacemen a katolikusok, akik hitük újraéledését remélték itt megtalálni. Gladstone tudta, hogy akkoriban még sok millió főt számláltak. Mostanra alig néhány tízezren maradtak. Lehunyta a szemét, és felidézte Paul Duré atya dossziéjának holóit.

Gladstone szívből szerette a Hálót. Szívből szerette a benne élő embereket; felszínességük, önzésük és a változásra való képtelenségük ellenére mégiscsak ők alkották az emberiséget. Gladstone szívből szerette a Hálót. Eléggé ahhoz, hogy tudja, segítenie kell az elpusztításában.

Visszatért a kis, háromkapus terminexhez, egy egyszerű paranccsal felülírta az adatszféra egyik kódsorát, mire megjelent saját távnyelő-nexusa. A kapun átlépve napfény és a tenger illata fogadta.

A Maui-Covenant. Gladstone pontosan tudta, hol jár. Az Alapkő fölötti dombtetőn állt, ahol Siri síremléke még most is a rövid életű felkelés majd’ száz évvel ezelőtti kirobbanásának helyét jelölte. Akkortájt Alapkő falujában alig néhány ezren éltek, és a Fesztivál Hetén fuvolások köszöntötték az Egyenlítői-szigetvilág északi táplálékforrásai felé úszó vándorszigeteket. Alapkő azóta már a látóhatárig nyúlt el a sziget körül, és amerre csak nézett, fél kilométer magas ívvárosok és lakókaptárok tornyosultak a dombtető fölé, ahonnan egykor még a legjobb kilátás nyílt a Maui-Covenant tengeri világára.

A síremlék azonban megmaradt. A Konzul nagyanyjának holtteste már nem volt ott... soha nem is volt... Ám az üres kripta, mint a bolygó sok más szimbóluma, tiszteletet parancsolt, sőt, már-már ámulatot vívott ki.

Gladstone elnézett a tornyok között, túl a régi hullámtörő gáton, ahol a kék lagúna vize megbarnult, túl a fúrótornyokon és a turistabárkákon, odáig, ahol a tenger kezdődött. Nem látott egy vándorszigetet sem. Nagy nyájaik többé már nem vonultak át az óceánon, vitorlafáik nem csapkodtak a déli szélben, delfinterelőik nem szelték fehér, V alakú tajtékokkal a habokat.

A szigeteket betörték, és a Háló polgáraival népesítették be. A delfinek kihaltak – némelyikük a HAD-dal vívott nagy csatákban esett áldozatul, nagy részük azonban végzett magával a megmagyarázhatatlan „déltengeri tömeges öngyilkosság” során, még egy utolsó rejtéllyel gyarapítva a titokzatos faj történetét.

Gladstone leült egy alacsony padra a szikla pereménél, és letépett egy fűszálat, hogy legyen mit rágcsálnia. Mi lesz egy bolygóval, amikor százezer ember kényes ökológiai egyensúllyal rendelkező otthonából négyszáz millió ember játszóterévé válik a Hegemóniához való csatlakozás utáni első szabványévtizedben?

A válasz: a bolygó meghal. A lelke mindenesetre meghalt, még ha az ökoszféra úgy-ahogy tovább is vegetált. A bolygóökológusok és a terraformálás szakértői életben tartották a burkot, nem hagyták, hogy a tenger teljesen belefulladjon az elkerülhetetlen szemétbe, szennyvízbe és olajszennyezésbe, azon dolgoztak, hogy minimalizálják vagy leplezzék a zajszennyezést meg azt a sok ezer más dolgot, ami a fejlődéssel járt. De az a Maui-Covenant, amit a Konzul gyerekként ismert, amit alig egy évszázada látott, amikor felkaptatott ezen a dombon a nagyanyja temetésére, már soha nem tér vissza.

Egy sárkányszőnyeg-kötelék húzott el felette, a rajtuk ülő turisták nevettek és kiáltoztak. Magasan felettük egy ormótlan kiránduló-EMJ takarta el egy pillanatra a napot. A hirtelen támadt árnyékban Gladstone elhajította a fűszálat, és a térdére támasztotta az alkarját. A Konzul árulására gondolt. Számított rá, mindent arra tett fel, hogy a Maui-Covenanton nevelkedett férfi, Siri leszármazottja csatlakozik a Számkivetettekhez a Hyperionért folytatott, elkerülhetetlen háborúban. Nem egyedül tervelte ki a dolgot; Leigh Hunt meghatározó szerepet játszott az évtizedek óta folyó tervezésben, valamint abban, hogy sebészi pontossággal helyezze a Számkivetettekkel kapcsolatban álló személyt abba a szituációba, ahol mindkét oldalt elárulhatja a hyperioni időáramlatokat összeomlasztó Számkivetett készülék aktiválásával.

A személy pedig meg is tette ezt. A Konzulból, abból a férfiból, aki életének négy évtizedét, továbbá a feleségét és a gyermekét a Hegemónia szolgálatának áldozta, végül úgy tört fel a bosszú, ahogy egy fél évszázada szunnyadó bomba robban fel.

Gladstone nem lelte örömét az árulásban. A Konzul eladta a lelkét, és borzasztó árat kell fizetnie érte – a történelem ítélőszéke előtt vagy saját magában –, de a hitszegése a nyomába sem ért annak az árulásnak, amiért Gladstone állt készen bűnhődni. A Hegemónia vezérigazgatójaként százötvenmilliárd emberi lény szimbolikus vezetője volt. Kész volt elárulni mindannyiukat, hogy megmentse az emberiséget.

Felállt, érezte, ahogy csontjai meglett korától és reumától sajognak, és lassan a terminex felé sétált. Megállt egy pillanatra a halkan zümmögő kapunál, és a válla felett vetett még egy utolsó pillantást a Maui-Covenantra. Szél kerekedett a tenger felől, ám olajszennyeződések orrfacsaró bűzét és finomítók gázszagát hordozta. Gladstone hátat fordított a bolygónak.

A Lusus súlya vasbilincsként nehezedett köpönyeges vállára. Csúcsforgalom volt a Csomóponton, ingázók, vásárlók és turisták ezrei nyüzsögtek az összes sétálószinten, lepték el színes emberforgataggal a kilométeres hosszúságú mozgólépcsőket, és tették fullasztóvá a falak közé zárt, olaj- és ózonszaggal terhes levegőt leheletükkel. Gladstone elhaladt a drága bevásárlószintek előtt, és egy személyszállító korongúton tíz kilométert utazott a központi Shrike-templomig.

A széles lépcsősor tövében rendőrségi kordon és lilászölden villódzó védőmező húzódott. Magát a templomot bedeszkázták, az épület sötétbe borult; a Csomópontra néző, magas, vékony festettüveg-ablakok közül jó néhány be volt törve. Gladstone-nak eszébe jutottak a hónapokkal korábbi zavargásokról szóló jelentések, amikből tudta, hogy a püspök és akolitusai elmenekültek.

Közelebb ment a kordonmezőhöz, és az örvénylő lila ködön át a lépcsőre bámult, ahol Brawne Lamia felvonszolta magával haldokló ügyfelét és szeretőjét, az eredeti Keats kibridet, a fent várakozó Shrike-papokhoz. Gladstone jól ismerte Lamia apját; együtt töltötték első éveiket a szenátusban. Byron Lamia szenátor ragyogó elme volt – egyszer régen, még jóval azelőtt, hogy Brawne édesanyja feltűnt volna a társasági életben a Freeholm isten háta mögötti gyarmatáról, Gladstone lehetséges férjjelöltként is gondolt rá –, és amikor meghalt, Gladstone fiatalságának egy része is a sírba szállt vele. Byron Lamia megszállottan foglalkozott az InforMaggal, felőrölte az erejét a küzdelem, amit azért folytatott, hogy kiszabadítsa az emberiséget az MI-k több mint ötszáz éves, ezer fényévnyi rabigája alól. Brawne Lamia édesapja volt az, aki felhívta Gladstone figyelmét a veszélyre. Neki köszönhetően volt kénytelen magára vállalni az emberiség történelmének legsúlyosabb árulását.

És Byron Lamia szenátor „öngyilkossága” tanította meg az azóta eltelt évtizedekben gyakorolt óvatosságra. Gladstone nem tudta, hogy a Mag ügynökei rendezték-e meg a szenátor halálát, netán a hegemóniai piramis egyes elemei védték meg érdekeltségeiket, azt viszont tudta, hogy Byron Lamia sosem vetett volna véget önkezével az életének, nem hagyta volna magára gyámoltalan feleségét és csökönyös lányát.

Lamia szenátor utolsó szenátusi tettében másodmagával protektorátusi státuszra terjesztette fel a Hyperiont, amivel a jelenleg kibontakozó eseményeknél húsz évvel korábban a Hálóhoz csatolta volna a bolygót.

Halála után a másik, életben maradt előterjesztő – az egyszeriben befolyásossá váló Meina Gladstone – visszavonta a törvényjavaslatot.

Gladstone keresett egy liftet, és elindult lefelé. Bevásárlószintek, lakószintek, gyári és karbantartó szintek, szemételtakarító és reaktorszintek suhantak el előtte. Komlogja és a lift hangosbeszélője egyszerre kezdte figyelmeztetni, hogy engedély nélküli, nem biztonságos, jóval a Kaptár alatti területre lép be. A lift programja megpróbálta leállítani az ereszkedést. Gladstone felülírta a parancsot, és elhallgattatta a figyelmeztető jelzést. Egyre csak zuhant, panelek és fények nélküli szinteket hagyott el, száloptikás spagettigubancok, fűtő- és hűtőjáratok, valamint csupasz kövek között haladt lefelé. Végül aztán megállt.

Gladstone messzi parázsgömbök és olajos fényfesték által megvilágított folyosóra lépett ki. Víz csöpögött a mennyezet és a falak több ezer repedéséből, és mérgező tócsákban gyűlt össze. Pára szállt fel a falakban képződött nyílásokból, amik hajdanán folyosók, magánlakások vagy pusztán lyukak lehettek. Valahol a távolban fémet átszelő fém ultrahangsikolya hasított a levegőbe; a közelből elektronikus nihilzene csikorgott. Valahol egy férfi ordított, mire felnevetett egy nő, hangja fémesen verődött vissza az aknákon és csatornákon. Nyíllövedékes puska köhögése szűrődött felé.

Az Üledék-kaptár. Gladstone egy kereszteződéshez érkezett az alagutak folyosórendszerében, és megállt körbenézni. A mikroadóvevő közelebb röppent hozzá, levakarhatatlanul körözött, mint egy mérges rovar. A gép erősítést hívott, csakhogy Gladstone kitartó felülbírálásának hála, segélykiáltásai süket fülekre találtak.

Az Üledék-kaptár. Brawne Lamia és kibrid szeretője erre a helyre bujdosott el az utolsó pár órában, mielőtt megpróbáltak volna eljutni a Shrike-templomba. Ez a hely egyike volt a Háló temérdek bugyrának, ahol a feketepiacon bármihez hozzá lehetett jutni a flashbackektől a HAD-gyártmányú fegyverekig, ahol törvényen kívüli androidok végeztek tiltott Poulsen-kezeléseket, melyek ugyanolyan valószínűséggel végeztek az emberrel, mint hogy húsz évvel megfiatalítsák. Gladstone jobbra fordult, elindult a legsötétebb folyosón.

Egy patkány méretű, soklábú állat surrant be egy törött szellőzőcsőbe. Gladstone érezte a szennyvíz, verejték és túlhevített adatsík-feldolgozók ózonszagát, a kézifegyverek hajtóanyagának édes illatát, a hányás, valamint a mérgező anyagokká mutálódott, silány feromonok áporodott bűzét. A folyosókat rótta, az eljövendő hetekre és hónapokra gondolt, és hogy milyen borzasztó árat kell majd fizetnie a bolygóknak döntéséért, megszállottságáért.

Öt suhanc állta el Gladstone útját. Az eldugott génszobrász szalonokban összevarrt fiatalok inkább tűntek állatnak, mint embernek. Gladstone megtorpant.

A mikroadóvevő közéjük szökkent, és semlegesítette a polimerálcáját. A vezérigazgató előtti torzszülöttek nagyot kacagtak: ők csak egy darázs méretű szerkezetet láttak cikázni a levegőben. Könnyen előfordulhatott, hogy már annyira átszabták az RNS-üket, hogy fel sem ismernék a gépezetet. Ketten közülük vibrapengéket perdítettek elő. Egyikük tíz centi hosszú acélkarmokat növesztett. Egy másik forgódobos nyílvető pisztolyt biztosított ki.

Gladstone el akarta kerülni a harcot. Ő tudta, még ha ezek az üledéki észlények nem is, hogy a mikro akár száz ellenféllel szemben is meg tudná védeni. De nem akart megöletni valakit, csak mert úgy döntött, az. Üledékben akar tenni egy sétát.

– Menjetek el! – mondta.

A suhancok sárga szemekkel, kidülledt fekete szemekkel, kapucnis rések alól, fotoreceptoros derékkötőkről bámultak rá. Egy emberként, félkör alakzatba húzódva két lépést tettek felé.

Meina Gladstone kihúzta magát, hátracsapta a köpenyét, és leengedte a rejtőgallért, hogy a szemébe nézhessenek.

– Menjetek el! – ismételte.

A suhancok nem mozdultak. Tollak és pikkelyek fodrozódtak a láthatatlan légáramlatoktól. Kettejükön antennák rezegtek, és ezernyi apró szenzorszőrszál borzolódott fel.

Elmentek. Ugyanolyan némán és gyorsan távoztak, mint ahogy érkeztek. Egy másodperc múlva már csak a víz csöpögött és távoli nevetés hangja hallatszott a folyosón.

Gladstone megrázta a fejét, magához kérette a személyes kaput, és átlépett rajta.

 

 

Sol Weintraub és a lánya a Barnard Világáról származott. Gladstone egy kisebb terminexre érkezett szülővárosukban, Crawfordban. Este volt. Földszintes fehér házak sorakoztak gondosan nyírt gyepszőnyegek mögött, a Kanadai Köztársaság retrohullámának érzékenységét a farmerek gyakorlatiasságával ötvözve. A fák magasra nőttek, széles lombkoronában végződtek, és elképesztő hűen ápolták Régi Föld-i örökségüket. Gladstone elfordult a járókelők folyamától – többségük hazafelé sietett a Háló egy másik pontján lévő munkahelyéről –, és azon vette észre magát, hogy téglasétányokon ballag egy téglaépületekkel övezett, ovális alakú, füves térség mellett. Bal kéz felé termőföldeket pillantott meg egy házsoron túl. Magas szárú, zöld növények ringatóztak halkan sóhajtozva; kukoricamező lehetett, amely egészen a távoli horizontig nyúlt, ahol a hatalmas lemenő napnak már csak a legutolsó vörös nyúlványa látszott.

Gladstone átsétált a kampuszon, s közben azon tűnődött, vajon ezen a főiskolán tanított-e Sol, de annyira azért nem érdekelte, hogy lekérdezze az adatszféráról. Gázlámpák gyulladtak fel a lombsátor alatt, és a levelek közti réseken, ahol az azúrkék égbolt borostyánszínűvé fakult, majd ébenfeketévé sötétült, feltünedeztek az első csillagok.

Gladstone olvasta Weintraub könyvét, Az Ábrahám dilemmát, melyben az ember fiának feláldozását követelő Isten és az utasítást teljesítő emberi faj kapcsolatát boncolgatta. Weintraub amellett érvelt, hogy az Ótestamentum Jehovája nem pusztán próbára tette Ábrahámot, hanem a hűség, engedelmesség, áldozatkészség és parancs nyelvén beszélt, az egyetlen nyelven, amit az emberiség Istennel való kapcsolatának ezen a pontján megértett. Weintraub az Újtestamentum evangéliumát annak előjeleként értelmezte, hogy a kapcsolat új szakaszba lépett: ebben a szakaszban az emberiség már nem áldozná fel semmilyen istennek, semmiféle okból a gyermekét, hanem a szülők... szülők egész fajai... ajánlanák fel magukat a gyermekek helyett. Így történhetett meg a huszadik századi holokauszt, a Gyors Csere, a tripartita háborúk, a vakmerő évszázadok, s talán még a ‘38-as Nagy Tévedés is.

Befejezésként Weintraub rátért az áldozathozatal teljes megtagadására, és hogy az Istennel való kapcsolat nem alapulhat semmi máson, csak kölcsönös tiszteleten és az egymás megértésére tett őszinte kísérleteken. Isten többszörös haláláról írt, és az isteni feltámadás szükségességét szorgalmazta, most hogy az emberiség megalkotta saját isteneit, és szabadjára engedte őket az univerzumban.

Gladstone átsétált egy kecsesen ívelő kőhídon, alatta az árnyékba vesző patakról csak a halk csobogás adott hírt a sötétben. Halványsárga fény hullott a kézzel vésett kőkorlátra. Valahol a kampuszon kívül kutya ugatott, aztán elhallgattatták. Lámpa égett egy régi épület harmadik emeletén, a nyeregtetős, elnagyoltan zsindelyezett téglaszerkezet még a Hidzsra előtti időkből származhatott.

Gladstone elgondolkodott Sol Weintraubon, a feleségén, Saraion, és gyönyörű, huszonhat éves lányukon, Rachelen, aki egy évet töltött a Hyperionon régészeti feltárással, ám nem hozott haza más leletet, csak a Shrike átkát, a Merlin-kórt. Elképzelte, milyen lehetett Solnak és Sarainak végignézni, ahogy a nő gyermekké, a gyermek pedig csecsemővé fiatalodik. Hogy aztán Sol egyedül maradjon, miután a nővérét meglátogató Sarai egy értelmetlen, ostoba EMJ-balesetben életét vesztette.

Rachel Weintraubra gondolt, akinek első és utolsó születésnapja három szabványnapon belül érkezik el.

Gladstone rávágott az öklével a korlátra, előhívta a kaput, és elment egy másik bolygóra.

 

 

Dél körül járt az idő a Marson. A tharsisi nyomornegyed több mint hatszáz éve létezett. Az égbolt rózsaszín árnyalatban játszott, a levegő túl ritkás és túl hideg volt Gladstone-nak, még a köpenybe burkolózva is, és homokszemcsék kavarogtak mindenütt. Az Internálóváros keskeny sikátorain és sziklaösvényein sétált, de egyszer sem bukkant nyílt térre, ahonnan kilátott volna a következő viskórengeteg és szivárgó szűrőtornyok mögül.

Elég gyér volt a növényzet a bolygón – a Zöld Megújulás hatalmas erdőit kivágták tűzifának, vagy elkorhadtak, és belepte őket a vörös dűne. Csak egy-két csempészett konyakkaktusz és parazita pókzuzmó ütközött ki a húsz emberöltőnyi csupasz talpak által kőkeményre taposott ösvények közül.

Gladstone talált egy lapos sziklát, és megpihent rajta; lehorgasztotta a fejét, és a térdét masszírozta. Gyerekcsapat vette körül. Szinte teljesen meztelenek voltak, csak rongyok és söntcsatlakozók lifegtek rajtuk; pénzért könyörögtek, majd amikor nem válaszolt, röhögcsélve elszaladtak.

Magasra hágott a nap. Az Olympus-hegyre és Fedmahn Kassad HAD Akadémiájának zord szépségére innen nem látott rá. Gladstone körülnézett. Itt született az a büszke férfi. Itt randalírozott a bandákkal, mielőtt a hadsereg rendjére, józanságára és tisztességére ítélték volna.

Gladstone félrevonult egy néptelen helyre, és átlépett a kapuján.

Az Úrliget olyan volt, mint mindig: milliárdnyi fa illatozott, a csendet csak a levelek halk zizzenése és a szél hangja törte meg, elmosódó és pasztellszínek jellemezték, a naplementében felragyogott a bolygó szó szoros értelmében vett házteteje, amikor a lombkoronák óceánja fényárban úszott, az összes levél a szellőben lengedezett, csillogott rajtuk a harmat és a reggeli zápor, s a felerősödő széllel esőillat és a nedves növényzet aromája legyintette meg a fél kilométerrel az álomba merült, sötétségbe borult bolygó fölé magasodó platformon álló Gladstone-t.

Egy templomos közeledett felé, amikor azonban észrevette Gladstone felemelt csuklóján az engedélykarkötő csillanását, visszahátrált, és a magas, csuhás alak beleolvadt a lombok és indák labirintusába.

A templomosok jelentették az egyik legkiszámíthatatlanabb változót Gladstone játszmájában. Yggdrasill nevű bárkafájuk feláldozása egyedülálló, példátlan és aggasztó fejlemény volt. A közelgő háborúban szóba jöhető szövetségesek közül a templomosokra volt a legnagyobb szükségük, de ők voltak a legkevésbé kiismerhetők is. Az élet melletti elkötelezettségével és a Muir odaadó híveként a Fa Testvérisége kicsi, de tekintélyes erőt képezett a Hálóban – a környezettudatosságot jelképezték egy olyan társadalomban, amely az önpusztításnak és környezetszennyezésnek szentelte életét, de nem akarta bevallani felelőtlenségüket.

Hová tűnt Het Masteen? Miért hagyta hátra a Möbius-kockát a zarándoktársainál?

 

 

Gladstone figyelte a felkelő napot. A levegőt ellepték az Örvény mészárszékéről kimenekített, árván maradt montgolfierek, tarkabarka testük az ég felé szállt, mint megannyi portugál gálya. Sugárzó ökörnyálak terjesztették ki hártyavékony szoláris szárnyukat, hogy begyűjtsék velük a napfényt. Hollóraj röppent fel az ágak takarásából, vijjogásuk durva kontrasztot alkotott a lenge szellővel és a nyugatról érkező, sziszegő esőfüggönnyel. Az esőcseppek kérlelhetetlen kopogásáról saját otthona jutott eszébe a Patawpha deltavidékén, a száznapos monszun, melyben testvéreivel a lápföldekre rohantak repülő varangyokra, hajlományokra és spanyol mohakígyókra vadászni, hogy befőttesüvegekben bevihessék őket az iskolába.

Gladstone-ban százezredszerre merült fel, hogy még nem késő megállítani a dolgokat. A totális háború most még nem elkerülhetetlen. A Számkivetettek még nem indítottak akkora ellentámadást, amit a Hegemónia már nem tudna válaszlépés nélkül hagyni. A Shrike még nem szabadult ki. Még nem.

Nem kell mást tennie, ha meg akarja menteni százmilliárd ember életét, mint visszatérni a szenátusba, felfedni az elmúlt három évtized megtévesztéseit és kettős játszmáit, megosztani félelmeit és aggodalmait...

Nem. Minden megy tovább a tervek szerint, mígnem az események túllépnek a terveken. A megjósolhatatlan tartományba. A káosz háborgó vizeire, ahol még az InforMag mindent látó jövendőmondói is megvakulnak.

Gladstone a templomos faváros platformjain, tornyain, rámpáin és függőhídjain kószált. Tucatnyi bolygóról származó magaslakó és génformált csimpánz perlekedett vele, majd az állatok arrébb szökkentek, és kecsesen hintáztak a háromszáz méterrel a talajszint feletti, vékony indákon. A turisták és kiváltságos látogatók elől elzárt területekről tömjénillat szállt Gladstone felé, és ő tisztán hallotta a templomosok gregorián énekre emlékeztető virradati miséjét. Alatta fények gyulladtak fel és mozgás támadt, éledezni kezdtek az alsóbb szintek. A futó zápor már el is vonult, és Gladstone visszament a felsőbb szintekre. A kilátásban gyönyörködve átkelt egy hatvanméteres, fából épült függőhídon, a túloldalon egy még nagyobb fával, ahonnan fél tucat hőlégballon – az Úrliget egyetlen, templomosok által engedélyezett közlekedési eszköze – függött kipányvázva, látszólag alig várva, hogy útnak indulhasson. Az utasokat szállító gondolák súlyos tojásokként himbálóztak, a ballonok burkolatát pedig kedves élőlények festett ábrái díszítették: montgolfierek, királylepkék, tamássólymok, sugárzó ökörnyálak, a mostanra kihalt zeplenek, égi tintahalak, holdasszövő lepkék, sasok, kiknek legendáját akkora becsben tartották, hogy sosem teremtették újra őket génmanipulációval.

Lehet, hogy mindez elpusztul, ha folytatom, amit elkezdtem. El is fog pusztulni.

Gladstone megállt egy kör alakú platform szélénél, és olyan szorosan markolta meg a korlátot, hogy élesen kirajzolódtak a májfoltok elfehéredő ujjain. Rég olvasott, Hidzsra előtti, űrutazás előtti könyvek jutottak az eszébe, amikben az európai kontinens embrióállapotban lévő országainak népei sötétebb bőrű – afrikai – embereket szállítottak el szülőföldjükről, rabszolgasorba taszítva őket a Nyugat telepesvidékén. Ezek a megláncolt, bilincsbe vert, meztelen, rabszolgahajók bűzös gyomrában összekuporodó rabszolgák... vajon ők habozás nélkül fellázadnának, és letaszítanák uraikat, még akkor is, ha ezzel a rabszolgahajó szépségét... magát Európát is elpusztítanák?

Csakhogy ők visszatérhettek Afrikába.

Meina Gladstone nyögésszerű, zokogással vegyes sóhajt hallatott. Hátat fordított a káprázatos naplementének, az új napot köszöntő éneknek, az újszülött égbolt felé szálló, élő és mesterséges ballonoknak, majd elindult lefelé, a viszonylagos sötétségbe, hogy előhívja a távnyelőjét.

 

 

Oda, ahonnan az utolsó zarándok, Martin Silenus származott, már nem juthatott el. A Poulsen-kezelésektől félig elkékült Silenus csupán százötven éves volt, és sejtjei emlékeztek a tucatnyi kriogéntranszban és fagyasztókamrákban töltött hosszú időszak dermesztő hidegére, ám élete több mint négyszáz évet ölelt fel. A Régi Föld végnapjain született, édesanyja egyike volt a legelőkelőbb családok leszármazottainak, és fiatalkorát a dekadencia és elegancia, a szépség és a hanyatlás édes illatának utánzata határozta meg. Míg édesanyja a haldokló Földön maradt, őt kiküldte az űrbe, hogy legyen kinek törleszteni a család adósságát, még ha ez azt is jelenti... és azt jelentette... hogy évekig robotolhat zálogba adott, kétkezi munkásként a Háló egyik legpokolibb, isten háta mögötti bolygóján.

Gladstone nem mehetett a Régi Földre, ezért a Mennyország Kapujára látogatott el.

A bolygó fővárosát Lapályvárosnak hívták. Gladstone a macskaköves utcákon sétálgatott, megbámulta a hatalmas, régi házakat, amik a mesterséges hegyoldalt keresztbe-kasul átszelő, keskeny, kikövezett csatornák fölé nyúltak, mintha csak egy Escher-nyomatból léptek volna ki. Elegáns fák és még azokon is túlnövő mezei zsurlók koronázták a hegytetőket, szegélyezték a széles, fehér sugárutakat, és kanyarodtak el a fehér homokos tengerparton. A bágyadt dagály lila színű hullámokat keltett, és a hullámok a szivárvány minden színét megtörve csitultak el a tökéletes parton.

Gladstone megállt a Lapálypromenádra néző parkban, ahol párok tucatjai és szépen kiöltözött turisták sétálgattak az esti levegőt élvezve a gázlámpák és a lombok alatt. Elképzelte, milyen lehetett a Mennyország Kapuja több mint háromszáz éve, embert próbáló, még csak részben terraformált protektorátusi bolygóként, ahol az ifjú Martin Silenus a kulturális otthontalanságot, vagyona elvesztését, valamint az odaúton elszenvedett fagyási sokknak köszönhető agykárosodást nyögve végezte rabszolgamunkáját.

A Légkörteremtő Állomás akkoriban még csak néhány száz négyzetkilométernyi területen tudott belélegezhető levegőt és nagy jóindulattal élhetőnek mondható földet biztosítani. A cunamik válogatás nélkül söpörtek el egész városokat, talajhasznosítási projekteket és munkásokat. A Silenushoz hasonló zálogba adott munkások savcsatornákat ástak ki, újralélegző baktériumokat vakartak fel a sártenger alatti tüdőcső-labirintusokban, és szemetet meg hullákat kotortak ki minden árvíz után az iszapos lapályból.

Elértünk némi haladást, gondolta Gladstone, még a Mag által ránk kényszerített tunyaság ellenére is. Még a tudomány haláltusája ellenére is. Még a saját teremtményeinktől kapott játékszerektől való végzetes függőségünk ellenére is.

Elégedetlenség fogta el. A bolygóközi séta befejezése előtt végig akarta járni az összes hyperioni zarándok szülőhelyét, noha tisztában volt a gesztus hiábavalóságával. Silenus még ideiglenes agykárosodásával és nyelvi készségei elvesztésével együtt is a Mennyország Kapuján tanulta meg valódi költőként forgatni a tollat, de nem ez a bolygó volt az otthona.

Gladstone rá sem hederített a promenádon tartott koncertről áthallatszó, kellemes zenére, nem érdekelték a feje felett vándormadarakként elsuhanó EMJ-ingajáratok, nem törődött a finom levegővel és a lágy fényekkel. Magához hívta a távnyelőjét, és megparancsolta, hogy vigye a Föld holdjára. A Holdra.

Ahelyett, hogy betáplálta volna az úti célt, a komlogja az utazás veszélyeire figyelmeztette. Gladstone kikapcsolta.

A mikroadóvevő vékonyka hangon azt duruzsolta a komlogjába, hogy nem a legjobb ötlet, ha a vezérigazgató egy ennyire instabil helyre megy. Gladstone elhallgattatta.

Még maga a távnyelő is vitatni kezdte a döntését, ezért végül manuálisan kellett beprogramoznia a világkártyájával.

A távnyelőajtó előderengett a semmiből, és Gladstone átlépett rajta.

 

 

A Régi Föld holdján már csak egyetlen terület volt lakható: a HAD Maszada-ceremóniájára fenntartott, részben hegyes, részben tengeri vidéke. Ide érkezett meg Meina Gladstone. A tribünön és a felvonulási téren egy lélek sem volt. Tízes osztályú védőmezők takarták el a csillagokat és a távoli határfalakat, ám Gladstone még így is látta azokat a helyeket, ahol borzalmas gravitációs hullámok belső hőhatása megolvasztotta a messzi hegyeket, és új sziklatengerekbe gyűjtötte őket.

Átvágott egy szürke homokos tisztáson. A gyenge gravitációtól kedve támadt volna felrepülni a levegőbe. A templomosok egyik kipányvázott hőlégballonjának képzelte magát, aki alig várja, hogy útnak indulhasson. Ellenállt a késztetésnek, hogy felugorjon, hogy nagyokat szökelljen, de könnyed léptekkel haladt, és a homok képtelen alakzatokban porzott a nyomában.

A levegő nagyon megritkult a védőmező kupolája alatt, és Gladstone a beépített fűtéses köpenye ellenére vacogni kezdett. Egy hosszú percig megállt a jellegtelen síkság közepén, és megpróbálta maga elé képzelni az érintetlen holdat, a bölcsőből kimászott emberiség első bátortalan lépését, a HAD lelátói és a raktárak azonban elvonták a figyelmét, és gátat vetettek minden képzelődésnek. Végül aztán felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye azt, amiért valójában idejött.

A Régi Föld a fekete égen lebegett. Természetesen nem a Régi Föld volt az, hanem csak a helyén maradt, pulzáló akkréciós korong és gömb alakú törmelékfelhő. Nagyon fényes volt, fényesebb, mint bármelyik csillag, amit a Patawpha nagy ritkán kitisztuló éjszakai égboltján látott, ugyanakkor baljós fényt árasztott, ami fojtogatón vetült a sárszínű terepre.

Gladstone csak állt, és bámult. Korábban még soha nem járt itt, nem bírta rávenni magát, hogy idejöjjön, és most, hogy itt volt, kétségbeesve szeretett volna érezni vagy hallani valamit, mint aki arra számít, hogy egy figyelmeztető, sugalmazó vagy csupán részvétteli hang fog hozzá szólni.

Semmit nem hallott.

Még néhány percig ácsorgott, nem nagyon gondolt semmire. Amikor már érezni kezdte, hogy lefagy a füle és az orra, úgy döntött, ideje indulni. Lassan hajnalodik a TC²-n.

Gladstone aktiválta a kaput, és még egy utolsó pillantást vetett a környezetére, amikor egy másik távnyelő derengett fel alig tíz méterrel arrébb. Gladstone megmerevedett. Ötnél is kevesebb embernek volt hozzáférése a Föld holdjához a Hálóban.

A mikroadóvevő zümmögve rebbent közé és a kapu előtt alakot öltő ember közé.

Leigh Hunt kilépett, körülnézett, megborzongott a hidegtől, és gyorsan a vezérigazgatóhoz sietett. Hangja elvékonyodott a ritkás levegőben, már-már mulatságosan gyerekesnek hatott.

– Vezérigazgató asszony, azonnal vissza kell jönnie! A Számkivetetteknek egy elképesztő ellentámadással sikerült áttörniük a vonalainkat.

Gladstone felsóhajtott. Tudta, hogy most ez következik.

– Jól van – mondta. – Elesett már a Hyperion? Kimenekíthetjük még onnan a csapatainkat?

Hunt megrázta a fejét. Szinte teljesen elkékült a szája a hidegben.

– Nem érti – remegett a tanácsadója hangja. – Nem csak a Hyperionról van szó. A Számkivetettek tizenkét helyen támadnak egyszerre. Magát a Hálót szállják meg!

Meina Gladstone-t megbénította a hirtelen rátörő, inkább a sokknak, semmint a holdbéli fagyoknak köszönhető hideglelés. Bólintott, szorosabbra vonta maga körül a köpenyét, és átlépett a kapun egy világba, amely már soha nem lesz a régi.