TÍZ

Sol, Brawne, Martin Silenus és a Konzul végigcipeli a holmikat, Het Masteen Möbius-kockáját és Lenar Hoyt holttestét a Szfinx bejáratához vezető hosszú emelkedőn. Most már sűrűn hull a hó, szélfútta részecskék komplex táncában kavarog a már amúgy is felkorbácsolt dűnéken. Ugyan a komlogjaik azt állítják, hogy közeleg a pirkadat, keleten nyoma sincs a napfelkeltének. Hiába szólongatják a komlog rádiólinkjén Kassad ezredest, nem érkezik válasz.

Sol Weintraub megáll a Szfinx nevű Időkripta bejárata előtt. Lánya teste a mellkasát melegíti a köpeny alatt, érzi a nyakán a csecsemő meleg szuszogását. Egyik kezét felemeli, megérinti a kis kupacot, és megpróbálja maga elé képzelni a huszonhat éves, fiatal Rachelt, a kutatót, aki ugyanennél a bejáratnál állt, mielőtt bement volna tesztelni az Időkripta antientropikus rejtélyét. Sol a fejét rázza. Huszonhat hosszú év és egy emberöltő telt el az óta a pillanat óta. Négy nap múlva lesz a lánya születésnapja. Hacsak Sol nem tesz valamit, nem találja meg a Shrike-ot, nem köt valamiféle alkut a teremtménnyel, ha nem tesz valamit, Rachel négy nap múlva meghal.

– Nem jön, Sol? – hívja Brawne Lamia. A többiek behordták a csomagokat az első terembe, ami hat méterrel lejjebb nyílt a keskeny folyosóról a kőtömbben.

– Megyek – kiált, és belép a Kriptába. Parázsgömbök és villanykörték szegélyezik az alagutat, de egyik sem világít, megül rajtuk a por. Egyedül Sol zseblámpája és Kassad egyik kisméretű lámpásának fénye mutatja az utat.

Az első terem aprócska, négy méter széles, hat méter hosszú sincsen. A másik három zarándok a hátsó falhoz pakolta le a holmikat, a hideg padló közepére pedig ponyvákat és hálózsákokat terítettek le. Két lámpás serceg hűvös fényt vetve. Sol megáll, és körbenéz.

– Hoyt atya holtteste a szomszédos teremben van – válaszol kimondatlan kérdésére Brawne Lamia. – Ott még ennél is hűvösebb van.

Sol leül a többiek mellé. Még itt, az épület belsejében is hallani a homok csikorgását és a köveken súrlódó hó hangját.

A Konzul később még egyszer megpróbálkozik a komloggal – újságolja Brawne. – Hogy elmagyarázza a helyzetet Gladstone-nak.

Martin Silenus felnevet.

Semmi értelme. Kurvára semmi értelme. A banya tudja, mit csinál, soha nem fog minket elengedni innen.

– Közvetlenül napfelkelte előtt teszek majd egy próbát – mondja a Konzul. Nagyon fáradt a hangja.

– Vállalom az őrséget – ajánlkozik Sol. Rachel mocorog, és erőtlenül sírdogál. – Úgyis meg kell etetnem.

A többieknek még válaszolni sincs erejük. Brawne az egyik csomagnak dől, lehunyja a szemét, és pillanatok múlva már mélyen alszik. A Konzul a szemébe húzza háromszögletű kalapját. Martin Silenus összefonja a karját, és várakozón bámulja a bejáratot.

Sol Weintraub elbíbelődik a cumispakkal, átfázott és reumás ujjai nehezen találnak fogást a melegítőfülön. A zsákjába néz, és rájön, hogy már csak tíz pakkja maradt, meg egy maréknyi pelenka.

A csecsemő szopik, Solnak le-lecsuklik a feje, már-már elbóbiskol, amikor felriadnak egy zajra.

Mi volt az? – kiáltja Brawne, miközben az apja fegyvere után matat.

– Cssst! – pisszegi le a költő feltartott kézzel.

Valahol a Kriptán kívül megint hallatszik a csattanás. Kurta és végleges, áthatol a szél üvöltésén és a homok csikorgásán.

Kassad puskája – mondja Brawne Lamia.

Vagy valaki másé – suttogja Martin Silenus.

Csendben ülnek, hegyezik a fülüket. Egy hosszúra nyúló pillanatig semmit sem hallani. Aztán egyik pillanatról a másikra irtóztató hangzavar robban az éjszakába... hangzavar, amitől mindannyian nyöszörögve fogják be a fülüket. Rachel páni félelemmel sír fel, de a Kriptán túli robbanások és dörrenések elnyomják a sikítását.