NEGYVENHÁROM

Leigh Hunt soha nem látott még meghalni senkit. A Keatsszel töltött utolsó nap és éjszaka – Hunt még most is Joseph Severnként gondolt rá, de abban biztos volt, hogy a haldokló ember már John Keatsként gondolt magára – Hunt életének legnehezebb napja és éjszakája volt. A vérzések gyakorivá váltak Keats életének utolsó napján, és az öklendezőrohamok között Hunt hallotta fortyogni a váladékot az életéért küzdő férfi torkában és mellkasában.

Hunt az ágy mellett ült a Piazza di Spagnára néző kis szobában, és hallgatta Keats motyogását, ahogy a felkelő nap delelőre hágott, majd a délidő kora délutánba hajlott. Keats lázas volt, ájulás és eszmélet között hánykolódott, de ragaszkodott hozzá, hogy Hunt figyeljen oda rá, és írjon le mindent, amit mond. A szomszéd szobában találtak tintát, tollat és írópapírt, Hunt pedig úgy tett, ahogy Keats mondta: vadul körmök, amíg a haldokló kibrid metaszféráról és letűnt istenekről, a költő felelősségéről és az istenek bukásáról, valamint a Magban dúló, miltoni belháborúról hadovált.

Hunt ennek hallatán felkapta a fejét, majd megragadta Keats forró kezét.

– Hol van a Mag, Sev... Keats? Hol van?

A haldokló férfin kicsapott az izzadság, és elfordította a fejét.

– Ne leheljen rám... olyan, mint a jég!

– A Mag – nógatta Hunt, miközben elhúzódott. A sajnálat és a frusztráció miatt a sírás határán egyensúlyozott. – Hol van a Mag?

Keats elmosolyodott, feje meg-megrándult a fájdalomtól. Erőltetett légzése úgy hangzott, mint a repedésekből fütyülő szél.

– Mint pókok a hálókban – mormogta –, pókok a hálóban. Szövögetik... hagyják, hogy mi szőjük meg nekik... aztán csapdába ejtenek és kiszipolyoznak. Akár a pókhálóba ragadt legyeket.

Hunt letette a tollat, miközben a látszólag értelmetlen zagyvaságokat hallgatta. Aztán leesett neki a tantusz.

– Istenem – suttogta. – A távnyelőrendszerben vannak.

Keats megpróbált felülni, és szörnyű erővel markolt Hunt karjába.

– Mondja meg a vezetőjének, Hunt. Mondja meg Gladstone-nak, hogy tépje szét. Tépje szét. Pókok a hálóban. Emberisten és gépisten... meg kell találni az egyesítő kapcsot. Nem én vagyok! – A párnára hanyatlott, és némán zokogni kezdett. – Nem én vagyok.

Keats aludt valamennyit a hosszú délután alatt, habár Hunt tudta, hogy már közelebb jár a halálhoz, mint az alváshoz. A haldokló költő a legapróbb neszre felriadt, és levegőért kapkodott. Naplementére Keats már a köhögéshez is túl gyenge lett, ezért Huntnak kellett segítenie: a mosdótál fölé hajtotta a fejét, hogy a gravitáció megtisztítsa a száját és a torkát a véres nyáktól.

Több ízben, amikor Keats nyugtalan álomba merült, Hunt az ablakhoz sétált, egyszer pedig lement a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, hogy a Piazzát bámulja. Magas és éles alak állt a legfeketébb árnyékban a Piazza túloldalán, a lépcső tövében.

Este magát Huntot is elnyomta az álom, mialatt a Keats ágya melletti, kemény széken üldögélt. Arra ébredt fel, hogy azt álmodta, zuhan, és amikor kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon, észrevette, hogy Keats ébren van, és őt nézi.

– Látott már embert meghalni? – kérdezte Keats két halk lélegzetvétel között.

– Nem. – Hunt valahogy furcsának találta a fiatalember tekintetét, mintha Keats nem is őt látná, amikor ránéz.

– Ez esetben sajnálom magát – mondta Keats. – Mennyi nehézséget és veszélyt vállalt értem! Most viszont erősnek kell lennie, mert nem tart már sokáig.

Huntot nemcsak a megjegyzésben rejlő gyengéd bátorság lepte meg, hanem Keats tájszólásának hálóbeli szabványangolról valami régebbi, sokkal érdekesebb akcentusra való, hirtelen átváltozása is.

– Badarság – vágta rá Hunt olyan lelkesedéssel és tettrekészséggel, amit nem is érzett. – Még hajnal előtt kikeveredünk ebből. Amint besötétedik, kiosonok, és megpróbálok keresni egy távnyelőt.

Keats a fejét ingatta.

– A Shrike elkapná. Nem hagyja, hogy bárki segítsen rajtam. Az a dolga, hogy gondoskodjon róla, hogy saját magamon keresztül bújjak ki a bőrömből. – Összeszorította a szemét, ahogy a légzése szaggatottabbá vált.

– Nem értem – mondta Leigh Hunt, megfogva a fiatalember kezét. Úgy vette, hogy csak a láz beszél belőle, de azon kevés alkalmak egyike lévén az elmúlt két napból, amikor Keats teljesen öntudatánál volt, Hunt úgy érezte, a beszélgetés megéri a fáradságot. – Hogy érti azt, hogy saját magán keresztül bújjon ki a bőréből?

Keats szeme felpattant. Mogyoróbarna volt, és túlzottan fényes.

– Ummon és a többiek arra akarnak rávenni, hogy az istenség befogadásával bújjak ki a bőrömből, Hunt. Csaljam csapdába a fehér bálnát, csaljam lépre a legnagyobb legyet. A menekülő Empátia bennem találna otthonra... bennem, az öt láb magas John Keats úrban... aztán kezdetét veszi az összebékülés, nemdebár?

– Miféle összebékülés? – Hunt közelebb hajolt, próbált nem Keatsre lehelni. Úgy tűnt, mintha Keats összement volna a takarók és az összegyűrt lepedők között, de a belőle sugárzó hő megtöltötte a szobát. Arca sápadt oválisként lebegett a lemenő napfényben. Hunt a szeme sarkából érzékelte, ahogy a visszaverődött, aranysávos napsugarak végigvonulnak a mennyezet és a fal találkozásánál, Keats azonban le sem vette a szemét a nap utolsó foltjairól.

– Ember és gép, Teremtő és teremtmény összebékülése – mondta Keats, aztán köhögés tört rá, és csak azután hagyta abba, hogy vörös váladékot köpött a Hunt által tartott mosdótálba. Hátradőlt, egy pillanatig légszomjjal küszködött, aztán hozzátette: – Az emberiség összebékülése azon fajokkal, amelyeket megpróbált kiirtani, a Magé az emberiséggel, amit el akart törölni a föld színéről, az Űr Ami Összeköt fájdalmasan fejlett Istene saját őseivel, akik meg akarták semmisíteni.

Hunt megrázta a fejét, és abbahagyta az írást.

– Nem értem. Magából válhat ez a... messiás... ha elhagyja a halálos ágyát?

Keats sápadt, ovális arca előre-hátra mozgott a párnán, amely mozdulat lehet, hogy a nevetést volt hivatott kiváltani.

– Mind azzá válhattunk volna, Hunt. Az emberiség oktalansága és legnagyobb büszkesége. Beletörődünk a fájdalomba. Helyet csinálunk a gyerekeinknek. S ezzel kivívtuk a jogot, hogy azzá az istenné válhassunk, akiről álmodoztunk.

Hunt lenézett, és azt vette észre, hogy dühében ökölbe szorította a kezét.

– Ha képes erre... ha ezzé a hatalommá válhat... akkor tegye meg. Juttasson ki minket innen!

Keats megint lehunyta a szemét.

– Nem megy. Én nem az eljövendő vagyok, hanem aki előtte küldetett el. Nem a megkeresztelt, hanem a keresztelő. Merde, Hunt, hiszen én ateista vagyok! Még Severn sem tudott meggyőzni ezekről, amikor a halállal tusakodtam! – Keats olyan hévvel ragadta meg Hunt ingét, ami megrémisztette az idősebb embert. – Írja le, amit most mondok!

Mire Hunt előkotorta az ősi tollat, és lázasan körmölni kezdett, hogy a durva papírra tudja vetni a Keats által elsuttogott szavakat:

 

Mégis értem én,

amire néma arcod oktat engem.

Csodás tudás tesz istenné. Nevek,

Ó tettek, agg legendák, lázadások,

szörnyűségek, felségek hangjai,

halálhörgés, teremtés, pusztitás,

betölti mind agyam tág ürjeit,

s megistenít, mintha vig lángu bort

innék, vagy páratlan varázsitalt,

s halhatatlanná lennék.^[16]

 

Keats még három gyötrelmes órát élt, néha felszínre úszva a kínok tengeréből, hogy levegőhöz jusson, vagy suttogjon valami fontos zagyvaságot. Egy alkalommal, jóval sötétedés után megrángatta Hunt ingujját, és egész érthetően azt suttogta:

– Miután meghaltam, a Shrike nem fogja bántani. Ő csak rám vár. Lehet, hogy nincsen hazaút, de nem fogja bántani, amíg keresi. – Amikor aztán Hunt odahajolt hozzá, hogy szörcsög-e még a levegő a költő tüdejében, Keats újfent beszélni kezdett, és egy-egy roham megszakításával addig folytatta, amíg részletesen el nem magyarázta, hogyan temessék el a római protestáns temetőben, nem messze Caius Cestius piramisától.

– Badarság, badarság – motyogta Hunt újra meg újra, akár egy mantrát, miközben a fiatalember forró kezét szorongatta.

– Virágok – lehelte kicsivel később Keats, nem sokkal azután, hogy Hunt lámpát gyújtott az íróasztalon. A költő szeme tágra nyílt, és színtiszta, gyermeki ámulattal meredt a mennyezetre. Hunt felnézett, és meglátta a kék kazettás mennyezetre festett, kifakult sárga rózsákat. – Virágok... felettem – suttogta Keats nehezen lélegezve.

Hunt az ablaknál állt, és a Spanyol lépcsőn túli árnyékot fürkészte, amikor a háta mögötti fájdalmas hörgés elakadt, majd abbamaradt, és Keats levegő után kapkodva így szólt:

– Severn... ültess fel! Haldoklom.

Hunt leült az ágyra, és átkarolta. Csak úgy áradt a forróság a kicsi, látszólag súlytalan testből, mintha a férfi valódi lényege elégett volna.

– Ne félj. Légy erős. És adj hálát Istennek, hogy eljött az idő! – zihálta Keats, aztán a borzasztó hörgés lecsillapodott. Hunt segített Keatsnek kényelmesebb fekvő pozícióba kerülni, mialatt a légzése normálisabb ritmust vett fel.

Hunt kicserélte a vizet a mosdótálban, benedvesített egy tiszta törülközőt, de mire visszament, Keats már halott volt.

Később, mihelyt a nap lenyugodott, Hunt felemelte az apró testet – a saját tiszta ágyneműjébe csavarta –, és kiment a városba.

 

 

A vihar már alábbhagyott, mire Brawne Lamia elérte a völgy végét. Ahogy elhaladt a Barlangkripták előtt, ugyanaz a hátborzongató ragyogás fogadta, mint a többi Kriptánál, ám egyúttal rettenetes lárma és jajveszékelés visszhangzott a földből, mintha lelkek ezrei kiabáltak volna. Brawne sietősre fogta a lépteit.

Kitisztult az ég, mire megállt a Shrike Palota előtt. Az építmény találóbb nevet nem is kaphatott volna: a félkupola úgy hajlott kifelé, akár a teremtmény páncélja, a tartóoszlopok lefelé görbültek, mintha pengéket döftek volna a völgybe, míg máshol a támpillérek a Shrike töviseihez hasonlóan ágaskodtak. A falak átlátszóvá váltak a bentről felerősödő ragyogásban, amitől az épület egy hatalmas, papírvékonyra faragott töklámpásként világított: a felső szintek vörösen izzottak, akárcsak a Shrike szemei.

Brawne vett egy nagy levegőt, és megérintette a hasát. Terhes volt – már azelőtt tudta, hogy elhagyta volna a Lusust. Vajon nem tartozott most már nagyobb felelősséggel születendő fiáért vagy lányáért, mint a Shrike fáján lévő, trágár, vén költőért? Tudta, hogy a válasz igen, és hogy az égegyadta világon semmit sem számít. Kifújta a levegőt, és elindult a Shrike Palota felé.

Kívülről a Shrike Palota nem tűnt húsz méternél szélesebbnek. Korábban, amikor bementek az épületbe, Brawne és zarándoktársai egy hatalmas, nyitott, üres csarnokot találtak, mindössze a pengeszerű támpillérek szelték át cikcakk alakban a teret a ragyogó kupola alatt. Ezúttal a bejáratból a völgynél is nagyobb belső tér tárult Brawne szeme elé. Tucatnyi fehér kőpad nyúlt el a homályba veszve, egyik sor a másik felett. Mindegyik kőpadon emberi testek hevertek, más-más ruhába öltözve, de ugyanazzal a félig szerves, félig élősködő söntaljzattal és kábellel lehorgonyozva, amelyet a barátai elmondása szerint Brawne-ra is csatlakoztattak. Ezek a fémes, mégis átlátszó köldökzsinórok azonban vörösen lüktettek, és rendszeresen kitágultak-összehúzódtak, mintha vért keringetnének az alvó alakok koponyájában.

Brawne hátratámolygott, nemcsak a látvány hatására, hanem az antientropikus áramlatok vonzása miatt is, és amikor tíz méterre a palotától megállt, az építmény külseje ugyanakkora volt, mint korábban. Nem tett úgy, mint aki érti, hogyan fér bele több kilométernyi tér egy ilyen szerény méretű vázba. Az Időkripták éppen megnyíltak. Mit tudta ő, nem létezhet-e egyszerre több idősíkban is az épület. Egy dologban viszont biztos volt: amikor magához tért saját, sönt hatása alatti utazásaiból, látta a Shrike tövisfáját szabad szemmel láthatatlan, de így már eltéveszthetetlen energiacsövekkel és – kacsokkal a Shrike Palotához kapcsolódni.

Ismét a bejárathoz lépett.

A Shrike odabent várakozott. Máskor csillogó páncélja most fekete sziluettként rajzolódott ki a fény és a márvány ragyogása előtt.

Brawne érezte, ahogy elönti az adrenalin, a legszívesebben megfordult volna, hogy elrohanjon. Belépett.

A bejárat szinte teljesen eltűnt mögötte, a falakból áradó ragyogásban már csak egy homályos folt látszott belőle. A Shrike egy tapodtat sem mozdult. Szeme vörösen csillogott koponyája árnyékából.

Brawne lépett egyet előre, csizmájának sarka hangtalanul ért a kőpadlóhoz. A Shrike tíz méterrel jobbra állt tőle, ott, ahol a kőpadok kezdődtek, obszcén tárlókként magasodva a homályba vesző mennyezet felé. Nem áltatta magát azzal, hogy vissza tud érni az ajtóhoz, mielőtt a teremtmény átszeli a köztük lévő távolságot.

A lény meg sem mozdult. A levegőben ózon és egy émelyítően édeskés illat terjengett. Brawne hátát a falnak vetve oldalazni kezdett, és ismerős alvó arcokat keresett a sorokban heverő testek között. Minden lépéssel egyre távolodott a kijárattól, könnyebbé téve a Shrike-nak, hogy elvágja az útját. A teremtmény egy helyben állt, akár egy fekete szobor a fényóceánban.

A kőpadok kilométerekig húzódtak. Majdnem egy méter magas kőlépcsők törték meg a sötét testek vízszintes sávjait. Néhány percnyi gyaloglásra a bejárattól Brawne felmászott az egyik ilyen lépcső egyharmadáig, megérintette a legközelebbi testet a második padsoron, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a bőr meleg, a férfi mellkasa pedig emelkedik és ereszkedik. Nem Martin Silenus volt az.

Brawne folytatta útját, félig-meddig arra számítva, hogy Paul Durét, Sol Weintraubot vagy akár saját magát is meg fogja találni az élőhalottak között. Ehelyett egy olyan arcra bukkant, amit utoljára egy hegyoldalba faragva látott. Bús Vili király mozdulatlanul feküdt a fehér kövön, öt szinttel feljebb, uralkodói ruhája kormos és pecsétfoltos volt. Bús arcát – akárcsak a többiekét – belső kínok torzították el. Martin Silenus három testtel arrébb, néhány szinttel lejjebb hevert.

Brawne a költő mellé térdepelt, aztán hátrapillantott a válla felett a Shrike fekete, még mindig mozdulatlan pontjára a testek sorainak végén. Úgy tűnt, a többiekhez hasonlóan Silenus is életben van, némán szenved, és egy söntaljzaton keresztül egy pulzáló köldökzsinórhoz csatlakozik, melynek másik vége eltűnt a párkány mögötti fehér falban, mintha összeforrt volna a kővel.

Brawne hangosan zihált a félelemtől, ahogy végigsimított a költő koponyáján, megérintette a műanyag és a csont találkozási pontját, majd végigfuttatta a kezét a köldökzsinóron. Ahhoz a ponthoz érve, ahol a vezeték a kőfalba olvadt, nem talált nyílást vagy csatlakozót. Valamilyen folyadék áramlott az ujjai alatt.

– Basszameg – suttogta Brawne. Hirtelen eluralkodott rajta a pánik, és gyorsan hátranézett, biztosra véve, hogy a Shrike időközben mögé osont. A sötét alak még mindig a hosszú terem végében állt.

Brawne zsebei üresek voltak. Sem fegyver, sem szerszám nem volt nála. Rájött, hogy vissza kell mennie a Szfinxbe, megkeresni a hátizsákokat, előbányászni valami vágóeszközt, aztán jöhet vissza, már ha össze tudja szedni a bátorságát.

Brawne tudta, hogy még egyszer nem lesz képes belépni azon az ajtón.

Letérdelt, vett egy mély lélegzetet, felemelte a kezét, majd lecsapott. Tenyerének éle telibe találta a műanyagnak látszó, ám acélkeménységű anyagot. Csuklótól vállig belesajdult a karja az ütésbe.

Brawne Lamia jobbra sandított. A Shrike megindult felé, lassú léptekkel, akár egy komótosan ballagó öregember.

Brawne elkiáltotta magát, letérdelt, megfeszítette tenyerét, megfelelő szögbe hajlította a hüvelykujját, és újra lesújtott. A hosszú terem csak úgy visszhangzott a becsapódástól.

Brawne Lamia a lususi 1.3-as szabványgravitáción nőtt fel, és a fajához képest kisportoltnak volt mondható. Kilencéves kora óta arról álmodott, azért dolgozott, hogy nyomozó legyen, és bevallottan megszállott, teljesen illogikus kiképzésének részeként harcművészetet is tanult. Ezért aztán felmordult, felemelte a karját, és újra lesújtott. Tenyerét egy bárd pengéjének képzelte, lelki szemeivel látta a csövet kettévágó ütést, a sikeres áttörést.

A kemény köldökzsinór alig észrevehetően behorpadt, erősebben lüktetett, mintha élne, és elrándulni látszott az újabb csapástól.

Léptek koppantak alatta és mögötte. Brawne majdnem felkuncogott. A Shrike járás nélkül is tudott közlekedni, nem kellett megtennie két pont között a távolságot. Bizonyára örömét leli benne, ha megijeszti a zsákmányát.

Brawne nem félt. Nem ért rá félni.

Felemelte a kezét, és újra lecsapott vele. Ilyen erővel a követ is üthette volna. Újra belevágott a tenyerével a köldökzsinórba, és érezte, amint a kezében elroppan egy kisebb csont. A fájdalom távoli zajként szűrődött el hozzá, akárcsak az alatta és mögötte surranó léptek hangja.

Az nem jutott eszembe, gondolta, hogy ha sikerül eltörnöm ezt a szart, azzal valószínűleg végzek vele?

Újra meglendítette a karját. A lépések zaja elült a lépcső tövében.

Brawne alig kapott levegőt az erőlködéstől. Verejték gyöngyözött a homlokán, és lecsorgott az arcáról az alvó költőre.

Még csak nem is kedvelem magát, üzente gondolatban Martin Silenusnak, és tovább vagdosott. Mintha egy fémelefánt lábát csépelné.

A Shrike elindult felfelé a lépcsőn.

Brawne félig felemelkedett, és az egész testsúlyát beleadta a következő ütésbe, ami kis híján kificamította a vállát, és eltörte a csuklóját, továbbá apró csontokat zúzott össze a kezében.

Valamint elvágta a köldökzsinórt.

Vörös, vérnek túlságosan híg folyadék fröccsent végig Brawne lábán és a fehér kövön. A szétvágott kábel falból kiálló vége rángatózni kezdett, nagyokat csapkodott, akár egy megvadult csáp, aztán elernyedt, és vérző kígyóként visszacsúszott egy lyukba, ami a köldökzsinór eltűnésével azonnal behegedt. A Silenus neurosöntaljzatából kilógó csonk öt másodperc alatt elfonnyadt, elszáradt és elsorvadt, akár egy partra vetett medúza. Vörös folyadék terítette be a költő arcát és vállát, hogy aztán Brawne szeme láttára elkéküljön.

Martin Silenus szemhéja megrebbent, majd baglyokat megszégyenítően felpattant.

– Hé – szólalt meg –, tudja, hogy a szájbabaszott Shrike ott áll a háta mögött?

 

 

Gladstone a magánlakrészébe távolt, és egyből a fénysürgönyfülkéjéhez sietett. Két üzenet várt rá.

Az elsőt a hyperioni űrből küldték. Gladstone döbbenten pislogott, ahogy a Hyperion egykori főkormányzója, a halk beszédű, ifjú Lane gyorsan összefoglalta a Számkivetett ítélőszék előtt történteket. Gladstone hátradőlt a bőrülésben, és mindkét öklét az arcához emelte, ahogy Lane elismételte a Számkivetettek cáfolatát. Nem ők voltak a megszállók. Lane az adás végén röviden elmondta, hogyan néz ki a raj, hangot adott abbéli véleményének, hogy a Számkivetettek igazat mondanak, megjegyezte, hogy a Konzul sorsa még nem dőlt el, és további utasításokat kért.

– Válasz? – kérdezte a fénysürgöny számítógépe.

– Üzenetet vettem – mondta Gladstone. – Egyszer használatos diplomáciai csatornán továbbítsd: „Álljon készenlétben.”

Gladstone lehívta a második üzenetet.

William Ajunta Lee admirális jelent meg egy akadozó vetített síkképen – a hajóján lévő fénysürgönyadó szemlátomást csökkentett energiával üzemelt. Gladstone az oldalt végigfutó adatoszlopokból látta, hogy a kódolt sürgönyt a flottából érkező, átlagos telemetria-adások közé rejtették: a HAD technikusai előbb-utóbb észre fogják venni az elküldött és beérkezett üzenetek közti eltérést, de addig órák, sőt napok telhetnek el.

Lee arca véres volt, és a háttérben füst gomolygott. A homályos, fekete-fehér kép alapján Gladstone arra jutott, hogy a fiatalember a cirkáló egyik hangárából sugározza az adást. Mögötte holttest hevert egy fém munkaasztalon.

– ...egy tengerészgyalogos-szakasznak sikerült megszállnia az úgynevezett dárdáik egyikét – lihegte Lee. – Legénység irányítja őket, hajónként öt fő, és valóban úgy néznek ki, mintha Számkivetettek lennének, de nézze csak, mi történik, ha fel akarjuk boncolni őket! – A kép elmozdult, és Gladstone rájött, hogy Lee a cirkáló fénysürgönyadójára kötött kéziképezőgépet használ. Lee eltűnt a képből, Gladstone pedig egy halott Számkivetett fehér, összeroncsolódott arcára nézett le. Bevérzett szeméből és füléből Gladstone arra tippelt, hogy a férfival robbanás okozta légnyomáscsökkenés végzett.

Lee keze úszott a képbe – felismerhető volt az egyenruha ujjára varrt admirálisi rangjelzésből és egy lézerszikét fogott benne. A fiatal parancsnok nem bajlódott a ruhák levételével, egyből függőleges vágást ejtett a szegycsonttól az ágyék felé.

A lézert tartó kéz elrándult, a kamera képe rögzült, s közben valami történt a Számkivetett hullájával. A halott férfi mellkasa széles foltokban füstölni kezdett, mintha a lézer felgyújtotta volna a ruházatot. Aztán az egyenruha átégett, és azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy szélesedő, szabálytalan lyukak égnek a férfi mellkasába, a lyukak pedig olyan vakító fényt bocsátottak ki, hogy a hordozható képezőgépnek le kellett rekeszelnie az objektívet. Időközben lángolni kezdett a holttest koponyája is, utóképeket égetve a fénysürgöny képernyőjére és Gladstone retinájába.

A kamera eltávolodott, mielőtt a hullát elemésztették volna a lángok, mintha nem bírta volna tovább a hőséget. Lee arca úszott be a képbe.

– Nos, vezérigazgató, ugyanez történt az összes hullával. Senkit sem fogtunk el élve. Egyelőre nem találtuk meg a raj középpontját, csupán újabb és újabb hadihajókat. Úgy gondolom, hogy...

A kép elsötétült, és az adatoszlopok azt jelezték, hogy a sürgöny megszakadt az adás közepén.

– Válasz?

Gladstone megrázta a fejét, és kinyitotta a fülke ajtaját. A dolgozószobájába érve vetett egy sóvárgó pillantást a hosszú kanapéra, aztán leült az íróasztala mögé, mert tudta, ha csak egy percre is lehunyja a szemét, menten elalszik. Sedeptra jelentkezett a privát komlogcsatornán, és szólt, hogy Morpurgo tábornok, sürgős ügyben keresi a vezérigazgatót.

A lususi berontott, és feldúltságában körözni kezdett a szobában.

– Vezérigazgató asszony, értem, miért engedélyezte a halálpálca-szerkezet bevetését, de muszáj tiltakoznom.

– Miért, Arthur? – kérdezte Gladstone, hetek óta először szólítva a keresztnevén.

– Mert rohadtul nem tudjuk megjósolni a hatását. Túl veszélyes. És... és erkölcstelen.

Gladstone felvonta az egyik szemöldökét.

– Polgárok milliárdjait feláldozni egy elhúzódó anyagháborúban etikus, de ha milliókat gyilkolunk meg ezzel a szerkezettel, az már erkölcstelen? Ez a HAD hivatalos álláspontja, Arthur?

– Az enyém, vezérigazgató.

Gladstone bólintott.

– Vettem és értettem, Arthur. A döntést azonban meghoztam, és végre is fogom hajtatni. – Látta, ahogy öreg barátja vigyázzba vágja magát, és nem várta meg, hogy ellenkezzen, vagy ami még valószínűbb, felajánlja a lemondását. – Sétálna velem egyet, Arthur?

A HAD tábornoka teljesen zavarba jött.

– Sétálni? Hol?

– Friss levegőre van szükségünk. – Meg sem várta a választ. Gladstone a magántávnyelőjéhez sietett, manuálisan betáplálta a kódot a tárcsába, és átlépett a kapun.

Morpurgo kilépett a homályos távnyelőből. Lebámult a térdéig érő, egészen a messzi látóhatárig hullámzó aranyszínű fűre, aztán felnézett a sáfránysárga égre, melyen bronz gomolyfelhők tornyosultak ágas bogas alakzatokban. Mögötte a kapu apró ponttá zsugorodott, majd eltűnt, s a helyét már csak az egy méter magasan lebegő kontrolltárcsa jelezte, egyedüli emberkéz alkotta tárgyként az aranyló fűtenger és a felhős égbolt végtelenjében.

– Hol az ördögben vagyunk? – követelt választ.

Gladstone kitépett egy hosszú fűszálat, és rágcsálni kezdte.

– A Kastrop-Rauxelen. Nincs adatszférája, sem bolygó körüli műholdja, nincs rajta emberi vagy mech élőhely.

Morpurgo felhorkantott.

– Valószínűleg itt sem vagyunk nagyobb biztonságban a Mag megfigyelőitől, mint a többi helyen, ahová Byron Lamia vitt minket, Meina.

– Talán nem – mondta Gladstone. – Arthur, figyeljen! – Aktiválta az imént hallott két fénysürgöny komlogfelvételét.

Amikor véget értek, amikor Lee arca semmivé foszlott, Morpurgo öles léptekkel megindult a magas fűben.

– Nos? – igyekezett lépést tartani vele Gladstone.

– Szóval ezek a Számkivetett hullák ugyanúgy semmisítik meg önmagukat, mint a kibridek holttestei szokták – mondta. – Hát aztán? Azt hiszi, ennyivel meggyőzhetjük a szenátust vagy a Mindenséget arról, hogy a Mag áll az invázió mögött?

Gladstone felsóhajtott. A fű puhának tűnt, hívogatónak. Elképzelte, hogy elheveredik benne, és szelíd álomba merül, amiből sosem kell felébrednie.

– Nekünk ennyi bizonyíték is elég. Mármint a csoportunknak. – Gladstone-nak nem kellett bővebben kifejtenie, mit értett ezalatt. A szenátusban töltött első éveitől kezdve tartották egymással a kapcsolatot, hiszen mind gyanakodtak a Magra, és remélték, hogy egyszer majd valóban felszabadulhatnak az MI-k zsarnoksága alól. Amikor még Byron Lamia vezette őket... de annak már jó ideje.

Morpurgo figyelte, ahogy a szél felkorbácsolja az aranysztyeppét. Egy különös gömbvillám táncolt az egyik bronzfelhőben a látóhatár mellett.

– És akkor mi van? Sokra megyünk a tudással, ha nem tudjuk, hová kell lecsapnunk.

– Még van három óránk.

Morpurgo a komlogjára nézett.

– Két óránk és negyvenkét percünk. Nincs már időnk csodákra, Meina.

Gladstone nem mosolyodott el.

– Másra nincs is időnk, Arthur.

Megérintette a tárcsáját, mire zümmögve életre kelt a távnyelő.

– Ugyan mit tehetnénk? – kérdezte Morpurgo. – A Mag MI-jei jelenleg is a halálpálca-szerkezet működését magyarázzák a technikusainknak. A fáklyahajó egy órán belül indulásra kész.

– Ott fogjuk felrobbantani, ahol senkire nem lesz hatással.

A tábornok abbahagyta a járkálást, és a nőre meredt.

– Na és az hol a fenében van? Az a kibaszott Nansen azt mondja, hogy a szerkezet halálos hatótávolsága legalább három fényév, de hogyan bízhatnánk meg benne? Lehet, hogy pusztán egyetlen szerkezet felrobbantásával... a Hyperion mellett, vagy akárhol másutt... halálra ítélünk minden embert.

– Van egy ötletem, de még alszom rá egyet – mondta Gladstone.

– Alszik rá egyet? – morogta Morpurgo tábornok.

– Ledőlök egy kis időre, Arthur – közölte Gladstone. – Ugyanezt javaslom magának is. – Azzal átlépett a kapun.

Morpurgo eleresztett egy trágár megjegyzést, megigazította a sapkáját, és felszegett fejjel, egyenes derékkal, előreszegezett tekintettel lépett át a távnyelőn, akár egy saját kivégzésébe menetelő katona.

 

 

Tíz fénypercre a Hyperiontól, egy űrben úszó hegy legmagasabb teraszán a Konzul és tizenhét Számkivetett ült a kör alakba rendezett lapos köveken, egy magasabb kövekből álló, szélesebb körön belül, és a Konzul életéről döntöttek.

– A feleséged és a gyermeked életét vesztette a Bressián – mondta Szabadpolgár Ghenga. – A bolygó és a Moseman-klán közti háborúban.

– Valóban – felelte a Konzul. – A Hegemónia azt hitte, hogy az egész raj részt vesz a támadásban. Nem mutattam rá a tévedésükre.

– De a feleséged és a gyermeked meghalt.

A Konzul a kőkörön túli oromra nézett, ahol már leszállt az éjszaka.

– Na és aztán? Nem kértem kegyelmet az ítélőszéktől. Nem hozok fel enyhítő körülményeket a védelmemre. Megöltem Szabadpolgár Andilt és a három technikust. Mégpedig előre megfontolt szándékkal. Csak az a cél vezetett, hogy beindítsam a készüléketeket, és megnyissam vele az Időkriptákat. Semmi köze nem volt a feleségemhez és a fiamhoz!

Egy szakállas Számkivetett, aki korábban Buroktoldó Amnion szószólóként mutatkozott be a Konzulnak, belépett a belső körbe.

– A készülék használhatatlan volt. Nem csinált semmit.

A Konzul megfordult, kinyitotta a száját, aztán egy hang nélkül becsukta.

– Próbára tettünk – mondta Szabadpolgár Ghenga.

– De hát a Kripták... megnyíltak. – A Konzul hangját alig lehetett hallani.

– Tudtuk, mikor fognak megnyílni – felelte Maglakó Minmun. – Az antientropikus mezők bomlási sebességét előre kiszámítottuk. A készülékkel csupán téged tettünk próbára.

– Egy próba – ismételte a Konzul. – Négy embert öltem meg a semmiért. Csak mert próbára tettetek.

– A feleséged és a gyermeked a Számkivetettek kezétől esett el – mondta Szabadpolgár Ghenga. – A Hegemónia megerőszakolta otthonodat, a Maui-Covenantot. A tetteidet bizonyos paramétereken belül előre meg lehetett jósolni. Gladstone számított rá. Ahogy mi is. De tudnunk kellett, mik ezek a paraméterek.

A Konzul felállt, és tett három lépést, de nem fordult a többiek felé.

– Hiábavaló.

– Hogy mondtad? – kérdezte Szabadpolgár Ghenga. A magas nő kopasz fején megcsillantak a csillagok, valamint a közelben elhaladó üstökösfarmról visszaverődő napsugarak fénye.

A Konzul halkan elnevette magát.

– Minden hiábavaló volt. Még az árulásaim is. Semmi sem valódi. Hiábavaló.

Maglakó Minmun szószóló felállt, és lesimította a köntösét.

– Ítélőszékünk meghozta döntését – jelentette be. A másik tizenhat Számkivetett egyetértőn bólintott.

A Konzul megfordult. Fáradt arcán mintha mohó türelmetlenség tükröződött volna.

– Rajta hát! Az isten szerelmére, essünk végre túl rajta!

Szabadpolgár Ghenga szószóló felállt, és szembefordult a Konzullal.

– Arra ítélünk, hogy élj. Arra ítélünk, hogy hozd helyre az általad okozott károkat.

A Konzul megtántorodott, mint akit arcul csaptak.

– Nem, nem tehetitek... Meg kell...

– Arra ítélünk, hogy érd meg a káosz közelgő korszakát – mondta Buroktoldó Amnion szószóló. – Arra ítélünk, hogy segíts egyesítenünk az emberiség egymástól elszakadt családjait.

A Konzul az arca elé emelte a karját, mintha ütlegektől védené magát.

– Nem lehet... nem akarom... bűnös...

Szabadpolgár Ghenga három öles lépéssel előtte termett, megragadta az öltönyét, és se szó, se beszéd megrázta.

– Valóban bűnös vagy. Pontosan ezért kell segítened az eljövendő káosz enyhítésében. Segítettél kiszabadítani a Shrike-ot. Most vissza kell térj, hogy ismét fogságba ejtsd. Utána végre kezdetét veheti a hosszú összebékülés.

A Konzult elengedték, de a válla továbbra is remegett. Abban a pillanatban a hegy átfordult a napfénybe, és könnyek csillantak meg a Konzul szemében.

– Nem – suttogta.

Szabadpolgár Ghenga elegyengette gyűrött öltönyét, és hosszú ujjait a diplomata vállára helyezte.

– Nekünk is megvannak a magunk prófétái. A templomosok csatlakozni fognak hozzánk a galaxis újranépesítésében. Szép lassacskán azok, akik a Hegemóniának nevezett hazugságban éltek, ki fognak mászni Mag-függő bolygóik romjai alól, és velünk tartanak az igazi felfedezőúton... az univerzum és a bennünk lévő, szélesebb tartomány felfedezésében.

A Konzul mintha meg sem hallotta volna. Ridegen elfordult.

– A Mag el fog pusztítani titeket – közölte hátat fordítva nekik. – Ahogy a Hegemóniát is elpusztította.

– Elfelejtetted, hogy a szülőbolygód az élet nevében kötött, ünnepélyes szövetségen alapszik? – kérdezte Maglakó Minmun.

A Konzul a Számkivetetthez fordult.

– Ugyanilyen szövetség vezérli a mi életünket és cselekedeteinket is – folytatta Minmun. – De nemcsak a Régi Föld néhány faját kívánjuk megőrizni, hanem egységet keresünk a különbözőségben. El akarjuk vetni az emberiség magját minden bolygóra, a legkülönbözőbb természeti adottságok közé, ám közben tabuként fogjuk kezelni a máshol talált életformákat.

Szabadpolgár Ghenga arca tündökölt a napfényben.

– A Mag kényszerű szolgaság képében ajánlott egységet – mondta halkan. – Stagnáló biztonságot nyújtott. Hová lettek az emberi gondolkodás, kultúra és tevékenység forradalmai a Hidzsra óta?

– Terraformálták őket a Régi Föld szürke másolataivá – válaszolta meg Maglakó Minmun. – A népvándorlás új korszakában semmit sem fogunk terraformálni. Örömünket leljük majd a kemény munkában, és tárt karokkal fogadjuk az idegen környezetet. Nem az univerzumot kényszerítjük arra, hogy idomuljon hozzánk... mi fogunk idomulni az univerzumhoz.

Buroktoldó Amnion szószóló a csillagok felé intett.

– Ha az emberiség túléli ezt a próbát, a jövőnk nemcsak a napsütötte bolygókon fekszik, hanem a köztes, sötét terekben is.

A Konzul felsóhajtott.

– A barátaim a Hyperionon vannak – mondta. – Megengeditek, hogy visszamenjek segíteni nekik?

– Megengedjük – mondta Szabadpolgár Ghenga.

– És hogy szembeszálljak a Shrike-kal? – folytatta a Konzul.

– Úgy lesz – felelte Maglakó Minmun.

– És megérjem a káosz ezen korszakát? – kérdezte a Konzul.

– Meg kell érned – válaszolta Buroktoldó Amnion.

A Konzul megint felsóhajtott, aztán félrehúzódott a többiekkel, ahogy odafentről egy hatalmas, napkollektorszárnyú, a nagy vákuumnak és még nagyobb sugárzásnak ellenálló, csillámbőrű pillangó ereszkedett le a Stonehenge körébe, hogy gyomrát feltárva befogadja a Konzult.

 

 

A Tau Ceti Center Kormányzati Palotájának gyengélkedőjén Paul Duré atya félálomban, gyógyszerek hatása alatt aludt, és lángokról, bolygók haláláról álmodott.

Gladstone vezérigazgató rövid, és Edouard püspök még rövidebb látogatását leszámítva Duré egész nap egyedül volt, a fájdalom ködében úszva. Az ottani orvosok azt kérték, hogy még tizenkét óráig ne szállítsák máshová a beteget, a pacemi bíborosi testület pedig egyetértett; mielőbbi gyógyulást kívántak a lábadozónak, és készülődtek a – huszonnégy óra múlva esedékes – szertartásra, mellyel Paul Durét, a Villefranche-sur-Saőne-ba valósi jezsuita papot I. Teilhard pápává, Róma 487. püspökévé, Péter apostol közvetlen utódjává szentelik.

Gyógyulás közben, ahogy a teste kismillió RNS-karmester vezényletével újraszőtte magát, míg az idegek hasonló módon, a modern orvostudomány csodájának hála, regenerálódtak – bár arra még nem terjed ki a csoda, gondolta Duré, hogy ne vakarjam tőle halálra magam –, a jezsuita az ágyban fekve a Hyperionra, a Shrike-ra, hosszú életére, valamint az Isten birodalmában uralkodó, zűrzavaros állapotokra gondolt. Végül elaludt, és azt álmodta, hogy az Úrliget lángokban áll, a Világfa Igaz Hangja pedig átlöki a kapun. Aztán megjelent előtte az anyja, majd egy Semfa nevű nő, aki már nincs életben, de korábban a Perecebo ültetvényen dolgozott a Határvidék határvidékén, a Port Romance-től keletre fekvő plasztikgyapotvidéken.

Duré egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki más is jelen van túlnyomórészt szomorkás álmaiban: nem egy álombéli szereplő, hanem egy másik álmodó.

Duré másodmagával sétált egy úton. A levegő csípős volt, az ég szívbe markolóan kék. Éppen kiértek egy kanyarból, és eléjük tárult egy tó; a partjait kecses fák szegélyezték, mögötte hegyek magasodtak, a táj drámaiságát, nagyszabású jellegét komor fellegek fokozták, míg messzebbre egy magányos sziget látszott lebegni a tükörsima vízen.

– A Windermere-tó – mondta Duré útitársa.

A jezsuita lassan felé fordult, szíve hevesen kalapált izgalmában. Nem tudta, mire számított, de útitársa külseje nem keltett benne különösebb ámulatot.

Egy alacsony, fiatal férfi ballagott Duré mellett. Archaikus, bőrgombokkal és széles bőrövvel ellátott kabátot viselt, strapabíró cipőt, ősi prémsapkát, ütött-kopott hátizsákot és furcsa szabású, sűrűn foltozott nadrágot. A vállán egy nagy plédet vetett át, jobb kezében pedig vastag sétabotot tartott. Duré megtorpant, mire a másik férfi is megállt, mint aki örül, hogy szusszanhat egyet.

– A furnessi dombvidék és a Cumbriai-hegység – mondta a fiatalember, botjával a tavon túli tájra mutatva.

Duré észrevette a furcsa sapka alatt göndörödő, gesztenyebarna tincseket, szemügyre vette a nagy, mogyoróbarna szempárt és a férfi alacsony termetét, és tudta, hogy ez csakis álom lehet, mégis arra gondolt: nem álmodom!

– Ki... – kezdte Duré, és páni félelem tört rá a heves szívdobogással.

– John – felelte úti társa, és a hangjából csengő, csendes ésszerűség eloszlatta Duré félelmét. – Azt hiszem, az estét már Bownessben tölthetjük. Brown elmondása szerint van ott egy mesés tóparti fogadó.

Duré bólintott. Halvány gőze sem volt, miről beszél a férfi.

Az alacsony fiatalember előrehajolt, és szelíden, de határozottan megragadta Duré karját.

– Lesz majd valaki, aki utánam jön – mondta John. – Nem az alfa, és nem is az ómega, de elengedhetetlen ahhoz, hogy rátaláljunk a helyes útra.

Duré bután bólintott. Szellő legyezgette a tavat, és friss virágillatot hozott a háttérben lévő dombok felől.

– Messze fog innen megszületni – folytatta John. – Messzebb, mint ahová fajunk évszázadok alatt eljutott. A te feladatod ugyanaz lesz, mint most az enyém – kitaposni előtte az utat. Te már nem fogod megélni e személy tanításait, utódod azonban igen.

– Értem – mondta Paul Duré, és feltűnt neki, hogy teljesen kiszáradt a szája.

A fiatalember levette a sapkáját, az övébe gyűrte, és leguggolt egy kerek kavicsért. Messzire elhajította a tóba. Lustán fodrozódott a víztükör.

– Fenébe – dünnyögte John –, kacsázni akartam vele. – Duréra nézett. – Azonnal el kell hagynod a gyengélkedőt, hogy visszatérj a Pacemre. Megértetted?

Duré pislogott. Ez a kijelentés nem illett az álomba.

– Miért?

– Azzal te ne törődj – felelte John. – Csak menj. Ne várj semmire. Ha nem indulsz el azonnal, később már nem lesz rá lehetőséged.

Duré zavartan megfordult, mintha vissza tudna sétálni a kórházi ágyához. Hátralesett a válla fölött a kavicsos tóparton álló, alacsony, vékony fiatalemberre.

– És veled mi lesz?

John felvett egy másik kavicsot, elhajította, és a fejét rázta, amiért csak egyszer pattant meg a vízen, mielőtt eltűnt volna a mélyben.

– Én most boldog vagyok itt – mondta inkább magának, semmint Durénak. – Tényleg boldog voltam ezen a túrán. – Aztán megrázta magát, és Duréra mosolygott. – Menj. Kapkodd a csülkeidet, szentatyám!

Duré megrökönyödve, elképedve, dühösen nyitotta ki a száját, hogy kikérje magának a hangnemet, és az ágyában találta magát a Kormányzati Palota gyengélkedőjén. A nővérek lejjebb vették a világítást, hogy aludni tudjon. Megfigyelőcseppek tapadtak a bőréhez.

Duré fekve maradt egy percig. Bőre kellemetlenül viszketett a gyógyuló harmadfokú égési sérülésektől, miközben az álmára gondolt, arra, hogy álom volt csupán, és alhatna még néhány órát, mielőtt monsignore... vagyis Edouard püspök és a többiek eljönnek érte. Duré lehunyta a szemét, és visszaemlékezett a férfias, mégis gyengéd arcra, a mogyoróbarna szemekre, az archaikus tájszólásra.

Paul Duré atya, a Jézus Társaságának tagja felült, és nagy nehezen lemászott az ágyról. A ruháit nem találta sehol, ezért nem vehette át papírvékony kórházi pizsamáját; maga köré tekert egy takarót, és mezítláb kicsoszogott a kórteremből, mielőtt még az orvosok beronthattak volna a szenzorok csivitelésére.

Egy orvosoknak fenntartott távnyelő állt a folyosó végén. Ha azzal nem sikerülne hazajutnia, keres egy másikat.

 

 

Leigh Hunt kivitte Keats testét az épület árnyékából a Piazza di Spagna napsütötte terére, arra számítva, hogy a Shrike ott fog várni rá. Helyette egy lovat talált. Hunt nem értett a lovak megkülönböztetéséhez, hiszen ez az állatfaj az ő idejére már kihalt, de az előtte lévő példány megegyezni látszott azzal, amelyik Rómába hozta őket. A ló beazonosításában segített, hogy az elé a kis kordé elé volt fogva – Keats vetturának nevezte –, amin korábban utaztak.

Hunt a kocsi ülésére fektette a testet, gondosan ráhajtva a többrétegnyi vásznat. A kocsi lassan megindult, ő pedig egyik kezét a halotti leplen tartva lépdelni kezdett mellette. Végóráiban Keats arra kérte, hogy az Aurelianus-falhoz közeli protestáns temetőben, Caius Cestius piramisa mellett helyeztessék nyugovóra. Huntnak halványan rémlett, hogy idefelé menet, azon a bizarr utazáson elhaladtak Aurelianus fala mellett, de akkor sem talált volna vissza, ha az élete... vagy Keats temetése... múlik rajta. Mindenesetre úgy tűnt, a ló tudja az utat.

Hunt a lassan haladó kocsi mellett vánszorgott. Az üde, reggeli, tavaszi levegőbe rothadt növényzet szaga vegyült. Létezett volna, hogy Keats holtteste máris bomlásnak indult? Hunt nem sokat tudott a halálról, de nem is volt többre kíváncsi. Rácsapott a ló farára, hogy iparkodjon, mire az állat megállt, lassan Hunt felé fordította a fejét, szemrehányó pillantást vetett rá, majd tovább cammogott.

Nem is annyira a zaj vonta magára Hunt figyelmét, sokkal inkább a szeme sarkából megpillantott csillanás. Gyorsan megpördült, és a Shrike nézett vissza rá – tíz-tizenöt méterrel hátrébb, a ló tempóját felvéve, ünnepélyesen, ám valamiért mégis komikusan menetelt a kocsi mögött, minden lépésnél magasra lendítve tövises, drótozott térdét. Napsugarak csillantak a páncélon, fémfogakon és pengéken.

Hunt a legszívesebben azonnal otthagyta volna a kocsit, és elrohant volna, de kötelességtudata, valamint egy mélyebbről fakadó elveszettség maradásra bírta. Nem volt hová szaladnia, legfeljebb a Piazza di Spagnára... a Shrike pedig elzárta az egyetlen visszafelé vezető utat.

Miután beletörődött abba, hogy a teremtmény is részt vesz ebben az őrült gyászmenetben, Hunt hátat fordított a szörnyetegnek, és tovább gyalogolt a kocsi mellett. Kezét a barátja bokájára kulcsolta a lepel alatt.

Menet közben Hunt folyamatosan meresztette a szemét, hátha meglát egy távnyelőt, valamilyen tizenkilencedik századot meghaladó technológiát vagy egy másik embert. Nem látott semmit. Az illúziót, miszerint Krisztus előtt 1821-ben, egy tavaszias napon a néptelen Rómában csatangol, nem törte meg semmi. A ló felkaptatott egy dombon, egy háztömbre a Spanyol lépcsőtől, széles utakra és keskeny sikátorokba kanyarodott, majd elhaladt a kerek, omladozó rom mellett, melyben Hunt felismerte a Colosseumot.

Amikor a ló és a kocsi megállt, Hunt, aki időközben jóformán elszundított gyaloglás közben, magához tért, és körülnézett. Egy repkénnyel benőtt kőfal magasodott előttük, amiről Hunt sejtette, hogy Aurelianus fala lehet, és valóban, meg is pillantott egy alacsony piramist. A protestáns temető – már ha egyáltalán az volt – azonban inkább tűnt legelőnek, mintsem temetőnek. Birkák legelésztek a ciprusfák árnyékában, kolompjaik kísértetiesen csilingeltek a fülledt melegben, és a fű mindenhol térdmagasságig nőtt, vagy még feljebb. Hunt pislogott; itt-ott, félig a fűbe rejtve meglátott néhány sírkövet, aztán kicsivel közelebb, a füvet harapdáló ló nyaka mögött frissen kiásott sírt vett észre.

A Shrike megtartotta a tízméteres távolságot, a zizegő cipruslombok alatt állt, de Hunt látta, hogy vörösen ragyogó szeme a sírhelyre szegeződik.

Hunt megkerülte a magas fűből elégedetten lakmározó lovat, és közelebb ment a sírhoz. Nem látott koporsót. A gödör négy láb mély lehetett, és a mellé lapátolt földből felforgatott humusz és hűvös talaj szaga terjengett. A földhányásból egy hosszú nyelű ásó állt ki, mintha a sírásók az imént mentek volna el. Egy kőtábla meredezett a sír végében, de egyelőre jelöletlen volt, csak egy üres sírkő. Hunt fémes csillanást látott meg a kő tetején, és odarohanva elrablása óta az első modern tárgyra talált rá a Régi Földön: egy kis lézertoll hevert a sírkövön, az a fajta, amivel az építőmunkások vagy művészek szoktak mintákat vésni a legkeményebb ötvözetekbe.

Hunt kezében a tollal megfordult, úgy érezte, most már fel van fegyverezve, habár röhejesnek tűnt a gondolat, hogy egy szűk sugárral meg tudná állítani a Shrike-ot. Az inge zsebébe ejtette a tollat, és nekigyürkőzött John Keats eltemetésének.

Néhány perccel később Hunt lapáttal a kézben megállt a földhalom mellett, lenézett a nyitott sírban heverő kicsi, lepelbe csavart kupacra, és gondolkozott, mit mondhatna. Hunt számtalan hivatalos megemlékezésen vett részt, sőt, némelyikhez ő írta meg Gladstone gyászbeszédét. De most nem jutott az eszébe semmi. A hallgatóságot a ciprusfák árnyékába húzódó, néma Shrike alkotta, meg a kolompoló birkák, akik nyugtalanul iszkoltak távolabb a szörnyetegtől, gyászolók csoportjaként oldalogva a sírhoz.

Hunt arra gondolt, hogy talán az eredeti John Keats valamelyik költeménye illene az alkalomhoz, csakhogy ő politikai szakember volt, és nem olyasvalaki, aki ősrégi verseket olvasna vagy memorizálna. Eszébe jutott, igaz, már későn, hogy lejegyezte azt a töredéket, amit a barátja az előző nap mondott tollba, de a notesze ott maradt a Piazza di Spagna-i lakás szekreterében. Arról szólt, hogy milyen megistenülni vagy istenné válni, amikor túl sok tudás özönlik az ember fejébe... vagy valami hasonló marhaságról. Hunt kiváló memóriával rendelkezett, de nem tudta felidézni annak a régies hablatyolásnak az első sorát.

Végül Leigh Hunt kiegyezett egy perc néma csenddel. Lehajtotta fejét, és lehunyta a szemét, időnként azért rá-rá sandítva a Shrike-ra, aki változatlanul nem jött közelebb, aztán a holttestre lapátolta a földet. Tovább tartott, mint gondolta. Miután elegyengette a földet, a talaj kissé homorú maradt, mintha a holttest túl jelentéktelen lett volna egy rendes sírhalomhoz. Birkák súrolták Hunt lábát, és a sír körüli magas füvet, százszorszépeket és ibolyákat legelték.

Lehet, hogy Hunt nem emlékezett a férfi költeményeire, de nem felejtette el, hogyan szól a sírfelirat, amit Keats a sírkövére akart vésetni. Hunt bekapcsolta a tollat, próbaképp perzselt vele egy csíkot a három méter magas fűbe és a talajba, hogy aztán kénytelen legyen eltaposni az apró lángnyelveket. A sírfelirat szövege már akkor sem tetszett Huntnak, amikor először hallotta: magány és keserűség hallatszott ki Keats zihálásából, erőlködő beszédéből. De Hunt nem gondolta, hogy az ő tiszte volna vitába szállni a férfival. Most már csak annyi volt a dolga, hogy kőbe vésse a sorokat, elhagyja ezt a helyet, és a Shrike-ot elkerülve hazataláljon.

A toll elég könnyen véste a követ, és Huntnak beletelt némi gyakorlásba a sírkő hátulján, amíg ráérzett a megfelelő vágásmélységre és kézügyességre. Ennek ellenére, amikor tizenöt-húsz perc múlva végzett, a végeredmény egyenetlen, hevenyészett benyomást keltett.

Keats kérésére először is egy kezdetleges rajzot készített – a férfi előtte mutatott a tanácsadónak egy csomó elnagyolt, remegő kézzel papirosra vetett vázlatot – egy görög lantról, melynek nyolc húrjából négy elszakadt. Hunt elégedetlen volt a művével – rajzolónak még rosszabb volt, mint versolvasónak –, de azért valószínűleg fel lehetett ismerni a képet, már ha valaki tudta, mi a franc akar lenni az a görög lant. Utána pedig maga a sírfelirat következett, szó szerint úgy, ahogy Keats lediktálta:

 

ITT NYUGSZIK VALAKI,

KINEK NEVÉT

A VÍZRE ÍRTÁK

 

Ennyi, és nem több: sem születési, sem halálozási év, de még csak a költő neve sem. Hunt hátralépett, hogy megszemlélje a művét. Megrázta a fejét, aztán kikapcsolta, de a kezében tartotta a tollat, és elindult vissza a városba, széles körben kikerülve a ciprusok közt álló teremtményt.

Amikor odaért az Aurelianus-fal alagútjához, Hunt megállt, és visszanézett. A kocsi elé fogott ló lejjebb baktatott a hosszú lejtőn, hogy édesebb fűből falatozzék egy kis csermely mellett. Birkák lézengtek a temetőben, virágokat csócsáltak, és patanyomokat hagytak a sír nedves földjében. A Shrike ott maradt, ahol volt, szinte teljesen beleolvadt a ciprusok lugasába. Hunt szinte teljesen biztos volt benne, hogy a teremtmény még mindig a sír felé néz.

Késő délutánra járt, amikor Hunt megtalálta a távnyelőt. A tompa, négyszögletes, sötétkék folt az omladozó Colosseum kellős közepén zümmögött. Nem látott tárcsát vagy nyomógombos kezelőfelületet. A kapu homályosan, nyitva lebegett a levegőben.

Huntot azonban nem engedte át.

Ötvenszer is megpróbált átmenni rajta, de az energiafüggöny tömör kőfalként állta útját. Óvatosan megérintette az ujjhegyével, határozottan odalépett, majd lepattant a felszínéről, nekirohant a kék téglalapnak, köveket hajigált a nyílásba, amik rendre visszaverődtek, próbálkozott elölről, hátulról, sőt még oldalról is, újra meg újra a használhatatlan tárgynak vetve magát, míg végül csupa kék-zöld lett a válla és a felkarja.

Távnyelő volt. Biztosra vette. De nem engedte át.

Hunt átfésülte a Colosseumot, még a nedvedző, denevérszaros földalatti katakombákat is, de nem talált máshol kaput. Végigjárta a szomszédos utcákat, és az utcákról nyíló épületeket. Sehol egy távnyelő. Egész délután keresgélt, bazilikákban és katedrálisokban, házakban és vityillókban, hatalmas lakóépületekben és szűk sikátorokban. Még a Piazza di Spagnára is visszatért, kapkodva megvacsorázott a földszinten, zsebre vágta a noteszt, és ami használhatót még a fenti szobákban talált, aztán végleg maga mögött hagyta, hogy egy távnyelőt keressen.

A Colosseumban lévőn kívül egyet sem talált. Napszálltára véresre kaparta a felszínén az ujjait. Kinézetre, hangra, érzetre megfelelt, de nem engedte át.

Felkelt egy hold, a felszínén kavargó homokviharokból és felhőkből ítélve nem a Régi Földé, és a Colosseum fekete, íves fala fölött világított. Hunt az aréna közepén leült egy sziklára, és mogorván bámulta a kapu kékes ragyogását. Valahol a háta mögött galambszárnyak verdestek, és megpattant a sziklákon egy meglazult kő.

Hunt elgémberedve felállt, előkotorta a zsebéből a lézertollat, majd terpeszállásba állt, várt, és a Colosseum árnyékba borult repedéseit és boltíveit fürkészte. Semmi sem moccant.

Hirtelen zajt hallott a háta mögül. Megpördült, és kis híján végigkaszált a vékony lézersugárral a távnyelő felszínén. Egy kar jelent meg a kapuban. Aztán egy láb. Előbukkant egy alak. Aztán egy másik.

A Colosseumban sokáig visszhangoztak Leigh Hunt kiáltásai.

 

 

Meina Gladstone tudta, hogy amilyen fáradt, nagy felelőtlenség volna akár csak fél órára is ledőlni. Ám már gyerekkora óta rászoktatta magát az ötperces, negyedórás alvásokra, ezért ennyi pihenőidő is elég volt ahhoz, hogy kisöpörje a szervezetéből a kimerültséget.

Az előző negyvennyolc óra szédítő káosza és a kimerültség mostanra kivett belőle minden erőt. Lehevert néhány percre a dolgozószobájában lévő hosszú kanapéra, kiürítette a fejéből a lényegtelen információk tömkelegét, hagyta, hogy a tudatalattija áttörjön a gondolatok és események dzsungelén. Néhány percre elszunnyadt, és amíg aludt, álmodott.

Meina Gladstone felegyenesedett, lelökte magáról a könnyű gyapjútakarót, és félig nyitott szemmel bekapcsolta a komlogját.

– Sedeptra! Szóljon Morpurgo tábornoknak és Singh admirálisnak, hogy három percen belül legyenek az irodámban.

Gladstone átment a szomszédos fürdőszobába, letusolt, vett egy szonikus zuhanyt, tiszta ruhát húzott – a legelegánsabb ruháját, egy puha, fekete kordbársony kosztümöt; egy vörösen sávolt, aranyszínű szenátusi sálat, amit a Hegemónia geodéziai szimbólumát ábrázoló, arany dísztű rögzített, még a Tévedés előtti Régi Földön készített fülbevalókat, valamint azt a topáz karkötőt/komlogot, amit Byron Lamia szenátortól kapott még a házassága előtt –, és éppen időben ért vissza a dolgozószobájába, hogy fogadja a HAD két katonatisztjét.

– Vezérigazgató, az időzítés nem a legszerencsésebb – kezdte Singh admirális. – Kiértékeltük a Mare Infinitusról utoljára beérkezett adatokat, és most zajlik az Asquith védelmére rendelendő flotta csapatmozgásáról szóló vita.

Gladstone megnyitotta magántávnyelőjét, és intett a két férfinak, hogy kövessék.

Ahogy Singh kilépett az aranyló fűbe, a fenyegetően kék ég alá, felmérte a terepet.

– A Kastrop-Rauxel – állapította meg. – Beszélték, hogy az előző kormányzat telepíttetett ide a HAD:űrrel egy magántávnyelőt.

– Jevsenszkij vezérigazgató csatolta a Hálóhoz – mondta Gladstone. Legyintésére eltűnt a távnyelő kapuja. – Úgy érezte, a vezérigazgatónak szüksége van egy helyre, ahol a Mag feltehetően nem hallgatja le.

Morpurgo szorongva nézett a látóhatáron gyülekező felhőkre, ahol gömbvillámok táncoltak.

– Sehol sem lehetünk teljes biztonságban a Magtól – morogta. – Meséltem Singh admirálisnak a gyanúnkról.

– Szó sincs gyanúkról – helyesbített Gladstone. – Ezek tények. És tudom, hol van a Mag.

A HAD mindkét tisztje úgy tántorodott meg, mintha beléjük csapott volna a gömbvillám.

– Hol? – szaladt ki szinte egyszerre a szájukon.

Gladstone fel-alá járkált. Rövid ősz haja szinte szikrázott az elektromos töltéssel telítődött levegőben.

– A távnyelőhálózatban – felelte. – A kapuk között. Az MI-k a szingularitások pszeudovilágaiban élnek, akár a pókok egy sötét hálóban. Amit mi szövünk a számukra.

A két férfi közül Morpurgo tudott először megszólalni.

– Istenem – nyögte. – Most mit csináljunk? Alig három óránk van, mielőtt a Mag szerkezetével felszerelt fáklyahajó átlép a hyperioni űrbe.

Gladstone elmondta nekik, hogy pontosan mit fognak tenni.

– Lehetetlen – vágta rá Singh. Észre sem vette, hogy rövid szakállát ráncigálja. – Egyszerűen lehetetlen.

– Nem az – vitatkozott Morpurgo. – Be fog válni. Van elég időnk. Amilyen kapkodva és véletlenszerűen mozog a flottánk az utóbbi két napban...

Az admirális a fejét rázta.

– Logisztikailag lehet, hogy megoldható. Racionálisan és etikailag viszont szóba sem jöhet. Nem, ez nem lehetséges.

– Khushwant – lépett közelebb Meina Gladstone, először szólítva keresztnevén az admirálist azóta, hogy egyikük fiatal szenátor, a másik pedig egy még fiatalabb HAD:űr parancsnok volt –, emlékszik még, amikor Lamia szenátor összehozott minket a Mérsékeltekkel? Az Ummon nevű MI-vel? Emlékszik a két jövőről szóló jóslatára, ahol az egyik káoszt tartogat, míg a másik az emberiség biztos pusztulását?

– Én a HAD-at és a Hegemóniát szolgálom – fordult el Singh.

– Ugyanazt szolgálod, amit én is – csattant fel Gladstone. – Az emberi fajt.

Singh felemelte az öklét, mint aki egy láthatatlan, ám annál erősebb ellenféllel készül megverekedni.

– Ezt nem tudjuk biztosan! Honnan szerezte az információt?

– Severntől – mondta Gladstone. – A kibridtől.

– Még hogy kibridtől – horkantott a tábornok. – Úgy érti, attól a művésztől. Vagy inkább szánalmas kontártól.

– Kibridtől – ismételte el a vezérigazgató. Aztán elmagyarázta.

– Severn mint visszanyert személyiség? – Morpurgo láthatóan kételkedett. – És most megtalálta?

– Ő talált meg engem. Egy álomban. Valahogy képes volt üzenni onnan, ahol most van. Ez volt az ő szerepe, Arthur, Khushwant. Ezért küldte őt Ummon a Hálóba.

– Egy álom – vicsorgott Singh admirális. – Ez a... kibrid... egy álomban... mondta el... hogy a Mag a távnyelőhálóban bujkál.

– Igen – felelte Gladstone –, és nincs sok időnk a cselekvésre.

– De ha megtennénk, amit javasolt... – kezdte Morpurgo.

– Milliókat ítélnénk halálra – fejezte be Singh. – De valószínűbb, hogy milliárdokat. A gazdaság összeomlana. A TC², a Reneszánsz Vektor, az Új-Föld, a Denebek, Új-Mekka... a Lusus, Arthur... és még tucatnyi bolygó függ a máshonnan behozott élelmiszertől. A városiasodott bolygók egyedül nem maradhatnak fenn.

– Városiasodott bolygóként nem is – felelte Gladstone. – De megtanulhatnak gazdálkodni, amíg a csillagközi kereskedelem újjászerveződik.

– A! – vakkantotta Singh. – Miután pestisjárvány söpör végig, miután összeomlik a központi irányítás, miután milliók halnak meg a szükséges felszerelések, gyógyszerek és adatszféra-támogatás hiányában.

– Mindezt már végiggondoltam – jelentette ki Gladstone határozottabban, mint Morpurgo valaha hallotta. – Én leszek minden idők legnagyobb tömeggyilkosa... Túlteszek majd Hitleren, Ce Hun vagy Horace Glennon-Heighten. Ennél csak az lenne a rosszabb, ha úgy folytatnánk, mintha mi sem történt volna. Ebben az esetben én... és önök, uraim... végleg elárulnánk az emberiséget.

– Nem tudhatjuk biztosan – mordult Khushwant Singh, és úgy köpte ki a szavakat, mintha gyomorba rúgták volna.

– Pedig tudjuk – felelte Gladstone. – A Mag már nem veszi hasznát a Hálónak. Mostantól a Veszettek és a Végsők életben tartanak néhány millió, föld alá zárt rabszolgát a kilenc labirintusbolygón, és az emberek szinapszisait használják fel a hátralévő számításaikhoz.

– Marhaság – mondta Singh. – Azok az emberek kihalnának.

Meina Gladstone felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– A Mag kifejlesztett egy élősködő, szerves készüléket, amit keresztségnek hívnak – magyarázta. – A keresztség... visszahozza... a holtakat. Az emberek néhány nemzedék alatt elbutulnak, apatikussá válnak, és elvesztik jövőképüket, az idegsejtjeik azonban a Mag szolgálatára fognak állni.

Singh megint hátat fordított nekik. Mokány alakja sötéten rajzolódott ki az eget betöltő villámlás előtt, ahogy fortyogó bronzfelhők meghozták a vihart.

– És ezt az álmából tudja, Meina?

– Igen.

– Mit tudott még meg az álomból? – csattant fel az admirális.

– Azt, hogy a Magnak nincs többé szüksége a Hálóra – közölte Gladstone. – Legalábbis az emberi Hálóra. Továbbra is ott fognak lakni, mint patkányok a falban, de az eredeti lakóktól megszabadulnak. Az MI-k Végső Intelligenciája átveszi a legfőbb számítástechnikai feladatokat.

– Ön megőrült, Meina – fordult felé Singh. – Teljesen elment az esze.

Gladstone gyorsan elkapta az admirális karját, mielőtt aktiválhatta volna a távnyelőt.

– Khushwant, kérem, hallgasson meg...

Singh előhúzott egy díszrevolvert a zekéjéből, és a nő mellkasához szorította.

– Sajnálom, vezérigazgató asszony. De én a Hegemóniát szolgálom és...

Gladstone a szája elé kapta a kezét, és elhátrált, ahogy Khushwant Singh admirális torkára fagyott a szó. A férfi egy pillanatig üveges tekintettel meredt maga elé, aztán a fűbe zuhant. A nyílvető revolver elgurult a gazok közé.

Morpurgo lehajolt érte, majd az övébe tűzte, és csak azután tette el a kezéből a halálpálcát.

– Megölte – hebegte a vezérigazgató. – Ha nem lett volna hajlandó együttműködni, úgy terveztem, itt hagyom a Kastrop-Rauxelen, mint egy hajótöröttet.

– Nem kockáztathattunk – felelte a tábornok, arrébb húzva a holttestet a távnyelőtől. – Minden a következő néhány órán múlik.

Gladstone öreg barátjára nézett.

– Hajlandó végigcsinálni?

– Nincs más választásunk – mondta Morpurgo. – Ez az utolsó esélyünk, hogy megszabaduljunk az elnyomás alól. Haladéktalanul kiadom a bevetési parancsot, és személyesen nyújtom át a lepecsételt utasításokat. A flotta nagy része...

– Édes istenem – suttogta Meina Gladstone Singh admirális holttestére nézve. – Mindent egy álomra alapozok.

Morpurgo tábornok kézbe vette a nő kezét.

– Van, hogy csak az álmok különböztetnek meg minket a gépektől.