HARMINCKETTŐ
Martin Silenus a fájdalom színtiszta költészetében vonaglik. Egy két méter hosszú acéltövis fúródik testébe a lapockái között, majd tör fel a mellkasából, hogy egy méterrel előrébb, rettenetesen messzi, hegyes csúcsban végződjön. Hadonászó karjai nem érnek el a hegyéig.
A tövis tükörsima, izzadt tenyere és begörbített ujjai nem tudnak belekapaszkodni. Hiába síkos a felülete, a teste mégsem csúszik le róla; olyan szilárdan fel van nyársalva, mint egy kiállított pillangó.
Sehol egy vércsepp.
Miután a racionalitás áthatolt a fájdalom őrült ködén, Martin Silenus órákig töprengett ezen. Sehol egy vércsepp. Bezzeg fájdalom, az van. Ó, de még mennyire, hogy van, méghozzá bőségesen: a költő legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy létezhet ekkora fájdalom, amely meghaladja az ember tűrőképességét, és túlmegy a szenvedés minden határán.
Silenus azonban tűr. És Silenus szenved.
Ezredszerre is felüvölt; rekedt sikolya artikulátlan, nyelvi eszközöktől megfosztott, még csak nem is káromkodás. Szavakkal nem lehet kifejezni ezt a kínszenvedést. Silenus üvölt és vonaglik. Valamivel később elernyed, s a hosszú tövis halványan együtt himbálózik vele. Mások is lógnak felette, alatta és mögötte, de Silenus nem sokat foglalkozik velük. Mindegyikük a maga kínjába gubózik.
– Hisz’ ez a pokol – jut eszébe Silenusnak egy Marlowe-idézet –, s én benne vagyok.
De ő tudja, hogy ez nem a pokol. Nem is a túlvilág. Ugyanakkor azt is tudja, hogy nem a valóság egyik leágazása; a tövis átfúrja a testét! Nyolc centiméter szerves acél hatol keresztül a mellkasán! Mégsem halt meg. És nem is vérzik. Valahol létezett ez a hely, de nem a pokolban, és nem is volt élő.
Furcsán telt itt az idő. Silenus korábban már tapasztalt olyat, hogy az idő néha megnyúlik és lelassul – a feltárt ideg miatti gyötrelem a fogorvosi székben, a sajgó vesekő a klinika várótermében –, hogy úgy tűnhet, mintha a fájdalmat elszenvedett, sokkolt biológiai óra mutatóival együtt az idő is megállna. Ám utána újraindult. A gyökértömés végül elkészült. Végül megjött az ultramorfium, beadták, és hatott. Itt viszont még a levegő is megfagyott az idő hiányában. A fájdalom egy fölé tornyosuló, ám soha meg nem törő hullám taraja.
Silenus dühében és fájdalmában elordítja magát, és tekergőzik a tövisén.
– Faszszopó! – köpi ki végül. – Istenverte faszszopó seggfej! – A szavak egy másik életet idéznek, egy álom ereklyéi, melyben a fa valósága előtt élt. Silenus már alig emlékszik arra az életre, mint ahogy arra is, amikor a Shrike idehozta, felnyársalta, magára hagyta.
– Jaj, istenem! – sír fel a költő, és mindkét kezével a tövisbe kapaszkodik. Próbálja megtámasztani magát, hogy legalább saját testsúlyának mérhetetlen terhével könnyítsen a leírhatatlan fájdalmon.
Alatta táj húzódik. Mérföldekre ellát. Az Időkripták völgyének és az azon túli sivatagnak dermedt, papírmasé diorámáját látja. Még a halott város és a távoli hegyek képlékeny, steril kicsinyített mását is elkészítették. Teljesen mindegy. Martin Silenus számára nem létezik más, csak a fa és a fájdalom, e kettő pedig elválaszthatatlan. Silenus a fájdalomtól vicsorogva húzza mosolyra a száját. Gyerekkorában, a Régi Földön legjobb barátjával, Amalfi Schwartzcal egyszer ellátogattak egy keresztény kommunába az Észak-amerikai Rezervátumban, és miután megismerték botcsinálta teológiájukat, folyton a keresztre feszítéssel viccelődtek. Az ifjonc Martin szélesre tárta a kezét, a bokájánál összefűzte a lábát, felszegte a fejét, és azt mondta:
– Még ilyet, idefentről belátni az egész várost!
Amalfi hahotázott.
Silenus most üvölt.
Az idő valójában egy tapodtat sem halad előre, de Silenus elméje kis idő múlva visszakanyarodik a lineáris észleléshez vagy valami ahhoz hasonlóhoz – a kínok tiszta, éles fájdalomoázisokkal megszakított, tompán elszenvedett sivatagánál bármi jobb –, aztán saját fájdalmának lineáris érzékelésén keresztül Silenus elkezdi létrehozni az időt ezen az időtlen helyen.
Először is, a káromkodás tisztánlátással egészíti ki a szenvedését. A kiabálás fájdalmat okoz, a dühe azonban kitisztítja a fejét.
Aztán a kiabálás vagy a rohamszerűen rátörő kínok szünetében a kimerült Silenus gondolkodásra készteti magát. Kezdetben még csak azzal próbálkozik, hogy különböző dolgokat, például idő- és menetrendeket állítson sorrendbe a fejében; nem számít, mit, csak az a lényeg, hogy elválassza a tíz másodperccel ezelőtti fájdalmat a következőtől. Silenus arra lesz figyelmes, hogy az erőfeszítéstől és az összpontosítástól egy kicsit enyhül a szenvedés – még most is elviselhetetlen, még most is kisöpör minden igazi gondolatot, de azért valamennyivel csökken.
Silenus tehát összpontosít. Ordít, szitkozódik és vonaglik, de összpontosít. Mivel másra nem tud, a fájdalomra.
Rájön, hogy a fájdalomnak megvan a maga felépítése. Van egy alaprajza. Bonyolultabb mintázatokba rendeződik, mint egy csigáspolip, barokkosabb még a legboltozatosabb gótikus katedrálisnál is. Martin még sikoltozás közben is a fájdalom felépítését tanulmányozza. Ráébred, hogy a fájdalom egy költemény.
Silenus tízezredszerre is megfeszíti a testét, nyakát nyújtogatja, enyhülést keres az enyhülés nélküli világban, ám ezúttal egy ismerős alakot vél felfedezni öt méterrel feljebb. Hasonló tövisen lóg, és a kínszenvedés valószínűtlen széllökései rángatják.
– Vili! – nyögi ki Martin Silenus első valódi gondolatát.
Hajdani hűbérura és patrónusa a világtalan semmibe bámul, ahogy Silenust, úgy őt is elvakítja a fájdalom, ám egy hangyányit elfordul, mint aki a nevére lesz figyelmes e neveken túli helyen.
– Vili! – kiáltja újra Silenus, aztán elborítja a fájdalom a látását és a gondolatait. A fájdalom felépítésére koncentrál, úgy követi nyomon al kötőelemeit, mintha magának a fának a törzsét, ágait, gallyait és töviseit rendszerezné. – Jó uram!
Silenus hallja, amint egy hang a sikolyok fölé kerekedik, és ámulattal veszi tudomásul, hogy a sikolyokat és a hangot is ő adja ki:
Te álmodozó vagy;
önmagad láza – gondolj csak a földre;
mi üdvöt rejt neked akár remény is?
Mily menedéket? Van mindenkinek
otthona, s dolga silány vagy magasztos:
van vígabb napja és gyötrelmesebb – s az
maga a kín; vagy az öröm; külön. Csak
álmodok vetnek meg minden napot,
hordva több bút, mit bűnnel érdemelnék.[4]
Felismeri a verset: nem ő írta, hanem John Keats. Érzi, hogy a szavak még strukturáltabbá teszik körülötte a kaotikusnak tűnő fájdalmat. Silenus megérti, hogy a fájdalom születésétől fogva elkísérte – ezzel ajándékozza meg a világegyetem a költőt. Ennek a fájdalomnak a fizikai vetületét próbálta mindhiába versbe szedni, prózába ültetni haszontalan életének minden áldott évében. Nem is fájdalom, annál rosszabb: boldogtalanság, mely abból fakad, hogy a világegyetem mindenkinek fájdalmat okoz.
Csak álmodók vetnek meg minden napot,
hordva több bút, mit bűnnel érdemelnék!
Silenus ordítva szaval, de nem sikolt. A fáról dörgő, inkább pszichikai, semmint fizikai jajveszékelés a másodperc töredékéig alábbhagy. A csőlátás óceánjában egy sziget vonja magára a figyelmét.
– Martin!
Silenus hátratekeredik, felemeli a fejét, fókuszálni próbál a fájdalom ködén át. Bús Vili király egyenesen rá néz. Néz.
Bús Vili király egyetlen szótagot krákog. Egy végtelennek tűnő pillanat után eljut Silenus agyáig.
– Még!
Silenus felüvölt a fájdalomtól, testét önkéntelen, gutaütéses rángatózás fogja el. Amikor azonban abbahagyja, és elernyed – nem azért, mert csökken a fájdalom, hanem mert a kimerültség méreganyagai kiűzik a motoros –, központból hagyja, hogy a belső hang elkiáltsa s elsuttogja dalát:
Szellem, te úr!
Szellem, ha ráz!
Szellem, ha gyúl!
Szellem, ha gyász!
Előtted, hajlik
A térd s a homlok –
S szárnyad vet árnyat!
Bámulom, szellem,
lesújtva-felemelten
Halovány birodalmad![5]
A csend kicsiny köre számos közeli ágra kiterjed, eljut egy maroknyi tövisig, ahonnan fürtökben lógnak a haldokló emberi lények.
Silenus meredten nézi Bús Vili királyt, és látja, amint elárult ura kinyitja szomorú szemét. Patrónus és költő több mint kétszáz év után először pillantja meg egymást. Silenus átadja az üzenetet, ami idehozta, ami miatt felkerült a fára.
– Úgy sajnálom, jó uram!
Mielőtt Vili válaszolhatna, mielőtt a sikolyok kórusa minden mást elnyomna, a levegő megváltozik, a dermedt idő megmoccan, és a fa megrázkódik, mintha az egész monstrum egy méterrel lejjebb zuhant volna. Az ág remeg, és Silenus a többiekkel együtt sikolt, ahogy a tövisnyárs feltépi a beleit, és szétszaggatja a testét.
Silenus kinyitja a szemét. Igazi eget lát, igazi sivatagot. A Kripták ragyognak, a szél fúj, az idő újra mozgásba lendült. A kínszenvedés jottányit sem enyhül, de most már tisztán lát.
Martin Silenus könnyek közt nevet.
– Odanézz, anyu! – kacagja, noha az acéldárda még most is egy méterrel kitüremkedik szétzúzott mellkasából. – Idefentről belátni az egész várost!
– M. Severn? Jól van?
Négykézláb zihálva a hang irányába fordultam. Fájt kinyitni a szemem, de közelébe sem ért annak a fájdalomnak, amit az imént átéltem.
– Jól van, uram?
Senki nem volt a közelben a kertben. A hang egy az arcomtól fél méterre zümmögő mikroadóvevőből érkezett – az egyik biztonsági őr beszélhetett a Kormányzati Palotából.
– Igen – nyögtem ki, majd feltápászkodtam, és lesöpörtem a térdemről a kavicsokat. – Jól vagyok. Hirtelen... rám tört a fájdalom.
– Két percen belül ott lehet az orvosi segítség, uram. A biomonitorjai nem jeleznek szervi elégtelenséget, de...
– Nem kell, nem kell – vágtam rá. – Semmi bajom. Hagyja csak. És engem is hagyjon békén.
A kis gép felröppent, mint egy nyugtalan kolibri.
– Igen, uram. Csak szóljon, ha kell valami. A kert és a személyzet a rendelkezésére áll.
– Tűnés! – sürgettem.
Kimentem a kertből, átvágtam a Kormányzati Palota főcsarnokán – telis-tele lett ellenőrzőpontokkal és biztonsági őrökkel –, majd végig a Szarvas-park tájkertté alakított holdjain.
A rakpart csendes volt, a Tethys folyó pedig nyugodtabb, mint valaha.
– Mi folyik itt? – kérdeztem az egyik biztonsági őrt a mólón.
Az őr lekérte a komlogom adatait, és nyugtázta a vezérigazgatói pecsétemet és engedélyemet, de még ezután sem siette el a választ.
– A TC2-re vezető kapukat lekapcsolták – felelte vontatottan. – Elterelik a forgalmat.
– Elterelik? Úgy érti, a folyó mostantól nem folyik át a Tau Ceti Centeren?
– Úgy. – Egy kis hajó közeledett felénk, mire az őr lehúzta a vizorját. Miután azonosította a rajta lévő két biztonságit, újra felcsapta.
– Arrafelé kijuthatok? – mutattam a folyón felfelé, ahol a magas kapu előtt átlátszó szürke függöny vibrált.
– Aha – vont vállat az őr. – De onnan vissza már nem jöhet.
– Nem baj. Elvihetem azt a kis csónakot?
Az őr belesuttogott sisakmikrofonjába, majd bólintott.
– Csak nyugodtan!
Óvatosan beléptem a kis ladikba, leültem a hátsó padra, és a hajó peremébe kapaszkodva megvártam, amíg lecsillapodik a billegés. Megérintettem a motortárcsát, és hangosan kimondtam: – Indulás!
Az elektromos fúvókák búgni kezdtek, a csónak elkötötte magát a parttól, és orral a folyó felé fordult. Mutattam, hogy induljunk el a folyásiránnyal szemben.
Soha nem hallottam még olyat, hogy a Tethys folyó valamelyik részét lezárták volna, ugyanakkor a távnyelő függönye most kétségtelenül egyirányú és félig áteresztő membránként fodrozódott. A csónak átberregett. A bizsergető érzés után megborzongtam, és körülnéztem.
A Reneszánsz Vektor egyik nagy csatornavárosában – Ardmenben, vagy talán Pamolóban – voltam. Itt a Tethys alkotta a főutcát, ahonnan számos mellékfolyó ágazott el. Normális esetben csak városnéző gondolák jártak a folyó szélső csatornáin, valamint a dúsgazdagok jachtjai és világjárói a középső átkelősávokban. Ma kész őrültekháza volt.
A legkülönbözőbb méretű és külsejű hajók torlaszolták el a középső csatornákat, hajók tartottak mindkét irányba. Lakóhajókat pakoltak tele csomagokkal; a kisebb csónakokat úgy megterhelték, hogy úgy tűnt, a legenyhébb hullám vagy sodrás is felboríthatja őket. A Csingtao-Hszinhuang Panna cirádás dzsunkái és a Fuji egymillió márkás folyami apartmanbárkái százával tülekedtek a helyért; gyanítottam, hogy ezeknek a lakóhajóknak a többsége soha nem hagyta még el a mólót. A fatákolmányok, plasztacél és plexicsónakok kavalkádjában ezüsttojásként siklottak el a teljes tükrözésre állított védőmezőjű világjárók.
Lekérdeztem az adatszférát: a Reneszánsz Vektor a második hullámba tartozott, százhét óra választotta el az inváziótól. Furcsálltam, hogy a Fuji menekültjei ellepik az itteni vizeket, mivel az ő bolygójukra több mint kétszáz óra múlva fog csak lecsapni a bárd, de aztán rájöttem a dolog nyitjára: attól, hogy a TC2-t kivették a vízi útból, a folyó még a megszokott bolygókon hömpölygött végig. A Fuji menekültjei a Csingtao felől indultak, mely harminchárom órára volt a Számkivetettektől, áthajóztak a Deneb Dreien – száznegyvenhét óra és a Reneszánsz Vektoron keresztül akartak eljutni az egyelőre biztonságban lévő Fukarságra vagy Pázsitra. Megráztam a fejem, kerestem egy viszonylag békés mellékutcát, ahonnan nézhetem az őrületet, és azon tűnődtem, mikor fogják a hatóságok átterelni a folyót úgy, hogy a veszélyben lévő bolygók mindegyike menedékhez kapcsolódjon.
Vajon megoldható? Voltak kétségeim. A Tethys folyót az InforMag adta ajándékba a Hegemóniának, fennállásának ötszázadik évfordulójára. Csak eszébe jutott Gladstone-nak vagy valaki másnak, hogy a Mag segítségét kérje az evakuációban?! Vagy mégsem? Vajon segítene a Mag? Tudtam, hogy Gladstone meggyőződése szerint a Mag bizonyos elemei az emberi faj elpusztítására törnek – tekintetbe véve, hogy mi a másik lehetőség, Gladstone kényszerűségből a háborút választotta. A Mag emberellenes elemeinek innentől pofonegyszerű a dolguk: elég megtagadni a Számkivetettek által fenyegetett emberek milliárdjainak evakuálását, és máris elérik céljaikat!
Gyászosan ugyan, de elmosolyodtam, ám hamar lehervadt az arcomról a mosoly, amikor rájöttem, hogy az InforMag üzemelteti a távnyelőhálózatot is, én pedig csak azzal tudok kijutni a veszélyeztetett területekről.
Kikötöttem a dereglyémet egy kőlépcső tövében, amely a brakkvíz alatt folytatódott. A legalsó köveken zöld moha nőtt. Magukat a lépcsőfokokat is – amiket valószínűleg a Régi Földről hoztak ide, ugyanis egyes klasszikus városokat egy az egyben áttávoltak a Nagy Tévedés utáni korai időszakban – simára koptatták az évek, és a csillogó szemcséket összekötő repedések finom szövete rajzolódott ki rajtuk. Mintha a Világháló tervrajzát láttam volna.
Fülledt hőség volt, fojtogatott a pára. A Reneszánsz Vektor napja alacsonyan tűzött az oromzatos tornyok felett. A rikító vörös és ragacsos fény bántotta a szememet. A Tethys zaja még innen, száz méterről, a sikátorszerű mellékágból is fülsiketítő volt. Galambok repkedtek idegesen egyik sötét faltól és kiugró eresztől a másikig.
Mit tehetnék? Mindenki úgy viselkedett, mintha a világ a pusztulás felé vánszorogna, nekem meg nincs jobb dolgom, mint céltalanul őgyelegni.
Ez a te feladatod. Megfigyelő vagy.
Megdörzsöltem a szemem. Ki mondta, hogy a költők csak megfigyelhetnek? Li Póra és George Wura gondoltam, akik seregeik élén masíroztak Kínában, s míg katonáik aludtak, minden idők legérzékibb verseit írták meg. Martin Silenus legalább hosszú, eseménydús életet élt, még ha az események egyik fele obszcén is volt, a másik felét meg félig elpocsékolta.
Martin Silenus gondolatától hangosan felnyögtem.
Vajon a kis Rachel most éppen a tövisfán lóg?
Egy pillanatig elgondolkoztam rajta, vajon nem jár-e jobban, ha erre a sorsra jut, mintha felemésztené a Merlin-kór.
Nem.
Lehunytam a szemem. Erősen koncentráltam, hogy ne gondoljak semmire, remélve, hogy kapcsolatba tudok lépni Sollal, és kideríthetem, mi történt a gyermekkel.
A kis csónak lágyan ringatózott a távoli hajók sodorvizében. Valahol felettem a galambok egy párkányra rebbentek, és egymásnak burukkoltak.
– Nem érdekel, milyen nehéz! – kiabálja Meina Gladstone. – A teljes flotta vonuljon a Vega-rendszerbe a Mennyország Kapujának védelmére. Utána vezényeljenek át annyi katonát, amennyit csak kell az Úrligethez és a többi veszélyben forgó bolygóhoz. Most csak a mozgékonyságunkból kovácsolhatunk előnyt!
Singh admirális arca elsötétül a bosszúságtól.
– Túl veszélyes, vezérigazgató asszony! Ha egyenesen a Vega területére irányítjuk a flottánkat, fennáll a veszély, hogy elvágják az utat. Egész biztosan megpróbálják majd megsemmisíteni a szingularitásgömböt, ami összeköti a rendszert a Hálóval.
– Hát védjék meg! – csattan fel Gladstone. – Erre való az a sok méregdrága hadihajó!
Singh segélykérő pillantást vet Morpurgóra és a többi fejesre. Néma csönd van. A csoport a kormányzati központ válságtermében gyűlt össze.
A falakat holók és folyamatosan változó adatoszlopok töltik ki. A teremben lévők ügyet sem vetnek a falra.
– Minden erőnket össze kell vonni a hyperioni szingularitásgömb védelmére – magyarázza Singh admirális mély hangon, tagoltan. – Rendkívül nehéz tűz alatt visszavonulni, kiváltképp a teljes rajjal a sarkunkban. Amennyiben az a gömb megsemmisül, a flottánk tizennyolc hónapos időcsúszásba kerülne a Hálóval. Mire visszatérnek, már rég elvesztettük a háborút.
Gladstone kurtán bólint.
– Nem arra kérem önöket, hogy tegyék ki veszélynek a szingularitásgömböt, amíg a flotta utolsó egysége el nem hagyta a térséget, admirális. Beleegyeztem, hogy még az összes hajónk kivonása előtt átengedjük nekik a Hyperiont, ahhoz viszont ragaszkodom, hogy ne adjuk fel harc nélkül a Háló bolygóit.
Morpurgo tábornok feláll. A lususi már most fáradtnak tűnik.
– Vezérigazgató asszony, mi is harcolni akarunk. De sokkal logikusabb a Hebronnál vagy a Reneszánsz Vektornál felállítani a védvonalakat. Nemcsak hogy nyerünk majdnem öt nap felkészülési időt, de...
– De elveszítünk kilenc bolygót! – szakítja félbe Gladstone. – Több milliárd hegemóniai polgárt. Embereket. A Mennyország Kapuja is hatalmas veszteség, de Úrliget kulturális és ökológiai kincs. Pótolhatatlan.
– Vezérigazgató asszony – szólal meg Allan Imoto védelmi miniszter értesültünk róla, hogy a templomosok már évek óta egy követ fújnak az úgynevezett Shrike Egyházával. A Shrike-szekta által szervezett programok tetemes részének anyagi költségeit a...
Gladstone egy legyintéssel elhallgattatja a férfit.
– Nem érdekel. Az Úrliget elvesztésének gondolata tarthatatlan. Ha nem tudjuk megvédeni a Vegát és a Mennyország Kapuját, a templomosok bolygójánál kell meghúznunk a határt. Döntésem végleges.
Singh úgy fest, mint akit láthatatlan láncok súlya húz le, de azért magára erőltet egy gúnyos mosolyt.
– Azzal egy órát sem nyerünk, vezérigazgató asszony – mondja.
– Döntésem végleges – ismétli Gladstone. – Leigh, hogy állunk a lususi zavargásokkal?
Hunt megköszörüli a torkát. Ugyanolyan meghunyászkodó és higgadt, mint mindig.
– Mostanra legalább öt kaptárra átterjedtek, vezérigazgató asszony. Százmilliós károk keletkeztek. Odaküldtünk néhány HAD:gyalogsági egységet a Freeholmról, és úgy tűnik, sikerült megfékezni a legdurvább fosztogatásokat és tüntetéseket, de nincsenek becsléseink arra nézve, mikor tudjuk újra üzembe helyezni a távnyelőket az érintett kaptárokban. Minden kétséget kizáróan a Shrike Egyházának keze van a dologban. A zavargások fanatikus szektatagok tüntetésével kezdődtek a Bergstrom-kaptárban, a püspök pedig betört a HTV adásába, amíg le nem vették...
– Szóval csak előkerült! – hajtja le a fejét Gladstone. – Most a Lususon van?
– Nem tudjuk, vezérigazgató asszony – feleli Hunt. – A Tranzithatóság emberei próbálják lenyomozni őt és a legfőbb akolitusait is.
Gladstone egy fiatalember felé fordul, akit először meg sem ismerek. William Ajunta Lee parancsnok az, a maui-covenant-i csata hőse. Utoljára akkor hallottam felőle, amikor a fiatalembert a Határvidékre vezényelték, amiért őszintén ki merte fejteni a véleményét a felettesei előtt. HAD:tengerészeti egyenruhája váll-lapján most az ellentengernagyok arany és smaragd rangjelzései díszelegnek.
– És mi lenne, ha mindegyik bolygóért harcolnánk? – kérdi tőle Gladstone, figyelmen kívül hagyva saját korábbi kijelentését, miszerint végleges a döntése.
– Szerintem hiba volna, vezérigazgató asszony – feleli Lee. – Mind a kilenc raj részt vesz a támadásban. Az egyetlen raj, amelyik miatt még három évig nem kell aggódnunk... már ha ki tudjuk vonni a csapatainkat... a Hyperiont jelenleg támadás alatt tartó raj. Ha az Úrligetnél összevonjuk a flottát... vagy akár csak a felét... majdnem száz százalék az esélye, hogy nem leszünk képesek időben átcsoportosítani őket a másik nyolc, első hullámbeli bolygóhoz.
Gladstone megvakarja az alsó ajkát.
– Mit javasol?
Lee ellentengernagy mély levegőt vesz.
– Azt javaslom, írjuk le a veszteségeinket, robbantsuk fel a szingularitásgömböket a szóban forgó kilenc rendszerben, és készüljünk fel a rajok második hullámának megtámadására, mielőtt még lakott csillagrendszerekbe érnének.
Hangzavar támad az asztal körül. Feldstein szenátor a Barnard Világáról talpra ugrik, és hangosan kiabál valamit.
Gladstone megvárja, míg elcsendesedik a vihar.
– Úgy érti, mi kezdeményezzük a harcot? Ne várjuk meg, míg védekező harcot folytathatunk, hanem támadjuk meg magukat a rajokat?
– Igen, vezérigazgató asszony.
– Meg lehet csinálni? – bök Singh admirálisra Gladstone. – Megtervezhető, előkészíthető és kivitelezhető egy ilyen csapásmérés... – Egy pillanatig a fenti falon lévő adatfolyamot tanulmányozza. – Mostantól számított kilencvennégy szabványóra múlva?
– Hogy lehetséges-e? – áll vigyázzba Singh. – Ööö... talán igen, vezérigazgató asszony, de kilenc hálóbeli bolygó elvesztése olyan politikai következményeket von maga után... öhm... a logisztikai nehézségek...
– De lehetséges? – követel választ Gladstone.
– Hát... igen, vezérigazgató asszony. De ha...
– Csinálják! – parancsolja Gladstone. Feláll, mire az asztalnál ülők gyorsan talpra ugranak. – Feldstein szenátor, önt és a többi érintett törvényhozót várom az irodámban. Leigh, Allan, kérem, folyamatosan tájékoztassanak a lususi zavargásokról. A haditanács négy óra múlva újra összeül. Szép napot, uraim és hölgyeim!
Kábán róttam az utcákat, a fejemben visszhangok szóltak. A Tethys folyótól messzebb, ahol a csatornák megritkultak, a sétálóutcák pedig kiszélesedtek, ellepte a tömeg a sugárutakat. Hagytam, hogy a komlog egyik terminextől a másikhoz vezessen, de akárhova mentem, egyre nagyobb csődület fogadott. Beletelt néhány percbe, mire rájöttem, hogy nemcsak a Reneszánsz V lakói próbálnak elmenekülni, hanem katasztrófaturisták is nyomakodnak befelé a Háló minden tájáról. Kíváncsi lettem volna, eszébe jut-e bárkinek Gladstone evakuációs csapatából, hogy gondot jelenthet, ha kíváncsiskodók milliói távolnak át a háború kezdetének megtekintésére.
Fogalmam sem volt, hogyan álmodhattam Gladstone válságtermi tanácskozásáról, abban viszont biztos voltam, hogy valóban megtörtént. Most, hogy visszagondoltam az előző, hosszúra nyúlt éjszakámra, eszembe jutott néhány részlet az álmaimból: a Hyperion mellett a vezérigazgató bolygóközi sétájáról és magas rangú tisztviselők megbeszéléseiről is álmodtam.
Ki vagyok én?
A kibridek távirányítású biorobotok voltak, egy MI... illetve ebben az esetben egy MI visszanyert személyiségének... tartozékai, amiket biztos helyen tároltak valahol a Magban. Nem volt meglepő, hogy a Mag mindenről tudott, ami a Kormányzati Palotában, az emberiség vezetőinek folyosóin történt. Az emberek már teljesen hozzászoktak, hogy az MI-k füle hallatára osztják meg egymással életük legapróbb mozzanatait is, ugyanúgy, ahogy a Régi Föld polgárháború előtti Amerikájában a déli családok is szabadon beszéltek rabszolgáik előtt. Nem volt mit tenni – az Üledék-kaptár mélyszegénységben élő lakóin kívül mindenkinek volt biomonitorral ellátott komlogja, sokaknak implantja is, és ezek kivétel nélkül az adatszféra zenéjére hangolódtak, az adatszféra tagjai felügyelték őket, az adatszféra működésétől függtek –, ennélfogva az emberek beletörődtek magánéletük elvesztésébe. Egyszer egy esperance-i művész azt mondta nekem: „Bekapcsolt házi monitorok előtt szeretkezni vagy veszekedni olyan, mintha egy kutya vagy macska előtt vetkőznénk le... Először még megakaszt, aztán megfeledkezünk róla.”
Ezek szerint befogtam egy csak a Mag által ismert, titkos csatornát? Könnyen kideríthettem volna, ha elhagyom a kibridemet, és a megaszféra sztrádáin a Magba utazom, mint ahogy Brawne és test nélküli másom tette a legutóbbi alkalommal, amikor osztoztam a nézőpontjukon.
Nem.
Csak attól, hogy belegondoltam, megszédültem, és hányinger fogott el. Találtam egy padot, és leültem egy fél percre. A térdem közé dugtam a fejem, és mély, lassú lélegzeteket vettem. A tömeg elhaladt előttem. Valahol valaki hangosbeszélőn szónokolt.
Éhes voltam. Lassan huszonnégy órája nem ettem egy falatot sem, és akár kibrid voltam, akár nem, legyengültem és szédelegtem az éhségtől. Átnyomakodtam egy mellékutcába, ahol utcai árusok ordították túl az általános lármát, egykerekű, giroszkópos kordékról kínálgatva portékájukat.
Kerestem egy kordét, ahol nem volt hosszú a sor. Kértem egy mézes fánkot, egy csésze zamatos, bressiai kávét, meg egy zacskó pitát salátával. Fizettem a világkártyámmal, majd felmentem egy elhagyatott épület lépcsőjén, kiültem az erkélyre, és falatozni kezdtem. Mennyei étek volt. Éppen a kávémat szürcsöltem, és azt fontolgattam, hogy visszamegyek még egy fánkért, amikor feltűnt, hogy a lenti tömeg, amely eddig összevissza kavargott, a tér közepén lévő, széles szökőkúthoz sereglett. Férfiak kis csoportja állt a szökőkút peremén, őket vették körbe. A tömeg feje fölött hozzám is eljutott egy-két kihangosított szó:
– ...a Megtorlás Angyala már köztünk jár, a próféciák beteljesedtek, beköszöntött a millennium... az Avatár terve megköveteli ezt a nagyfokú áldozatot... ahogy a Végső Engesztelés Egyháza megjövendölte, hisz’ ők már tudták, mindig is tudták, hogy vezekelnünk kell bűneinkért... nincs már idő félmegoldásokra... nincs idő, öldöklő háborúra... nyakunkon az emberiség vége, megkezdődött a nagy szorongatás, már pirkad az Úr Millennium.
Ekkor jöttem rá, hogy a vörösbe öltözött szónokok a Shrike-szekta papjai voltak. A tömeg a hatásuk alá került – eleinte még csak innen-onnan röppent fel néhány egyetértő kiáltás, „Igen, igen!” és „Ámen!”, ám kisvártatva felerősödött a kántálás, egyre többen csatlakoztak hozzá, ökölbe szorított kezek emelkedtek a tömeg fölé, és önkívületi sikolyok hasítottak a levegőbe. Zavarba ejtő volt, hogy mást ne mondjak. A Háló elmúlt évszázadának vallásos színezete sokban hasonlított a Régi Föld kereszténység előtti Rómájához: a tolerancia jegyében temérdek vallás létezett – nagy részük, mint például a zen gnoszticizmus, összetett volt, és térítő tevékenység helyett befelé fordult –, miközben a túlnyomó többség enyhe cinizmussal és közönnyel viseltetett a vallásos érzület iránt.
De nem itt, nem ezen a téren.
Arra gondoltam, milyen ritkává váltak a tömegek az elmúlt évszázadokban. Ahhoz, hogy tömeg verődjön össze, előbb nyilvános gyülekezésre van szükség, és a nyilvános gyűlések manapság kimerültek abban, hogy az egyének a Mindenségen vagy valamely más adatszféra csatornán keresztül társalogtak egymással, márpedig nehéz úgy tömeget hergelni, hogy a résztvevőket kilométerek és fényévek választják el, és csupán kommlinkek meg fénysürgönyszálak kapcsolják össze.
Mélázásomból hirtelen kizökkentett, hogy a lármás tömeg elcsendesedett, és ezer meg ezer arc fordult az én irányomba.
– ...és ott is van az egyikük! – kiáltotta a Shrike-szekta szent embere. Vörös köpönyege megvillant, ahogy kinyújtotta felém a karját. – A Hegemónia zárt köreinek tagja... az egyik cselszövő bűnös, aki a mai napon ránk hozta az Engesztelést... Ez az ember meg a hozzá hasonlók azt akarják, hogy ti fizessetek meg a bűneikért a Shrike Avatár előtt, míg ők meghúzzák magukat azokon a titkos bolygókon, amiket a hegemóniai vezetőség kifejezetten erre a napra tartogatott!
Letettem a kávéscsészémet, lenyeltem az utolsó falat fánkot, és értetlenül bámultam. A férfi badarságokat beszélt. De honnan tudta, hogy a TC2-ről jöttem? Vagy, hogy Gladstone köreihez tartoztam? Még egyszer szemügyre vettem a fickót. Igyekeztem tudomást sem venni a pillantások össztüzéről, a felém forduló arcokról, az ökölrázásokról, csak a vörös köpönyeg fölötti arcra koncentráltam...
Atyaisten, Spenser Reynolds volt az, az akcióművész, aki legutóbb a Lombkoronában próbálta uralni a vacsora körüli beszélgetést! Reynolds leborotválta a haját, göndör, ondolált tincseiből a Shrike-szektatagok szokása szerint csak egy varkocsot hagyott meg hátul, de az arca még így, a tettetett haragtól és az igazhitűek fanatizmusától eltorzultan is napbarnított és jóképű maradt.
– Fogjátok el! – ordította Reynolds, a Shrike-szekta agitátora felém mutogatva. – Fogjátok el, és fizettessétek meg vele otthonaink lerombolását, családjaink halálát, világunk pusztulását!
Konkrétan hátranéztem, azt gondolván, nem létezik, hogy ez a piperkőc pozőr rólam beszél.
Pedig rólam beszélt. És elég sokan alakultak a tömegből csőcselékké ahhoz, hogy a kiabáló demagóghoz legközelebbi emberhullám öklét rázva és köpködve felém tódult, és a végén már a tömeg szélén, alattam lévők is felém tartottak, nehogy agyontapossák őket.
Az áradat huligánok morajló, kiabáló, rikoltozó masszájává vált; a tömeg össz-IQ-ja ezzel, jóval a legszerényebb értelmi képességű tagjának IQ-ja alá csökkent. A csőcseléket a szenvedélyük hajtja, nem az eszük.
Nem szándékoztam ott maradni, hogy elmagyarázzam nekik. A tömeg szétvált, és az erkély mindkét oldalán felözönlött a lépcsőn. Megpördültem, és megpróbáltam kinyitni a hátam mögötti, bedeszkázott ajtót. Zárva volt.
Addig rugdostam, míg a harmadik próbálkozásra sikerült betörnöm. Még időben átbújtam a résen az utánam kapó kezek elől, és rohanni kezdtem felfelé a rothadástól és penésztől terhes, sötét lépcsőházban. Kiáltásokat és reccsenéseket hallottam, ahogy a csőcselék szétszedte mögöttem az ajtót.
Az épület elhagyatottnak tűnt, a harmadik emeleten mégis találtam egy lakást, ahová beköltöztek. Nem volt kulcsra zárva. Az alattam lévő lépcsőfordulóban már lépések döndültek, amikor kinyitottam az ajtót.
– Kérem, segíts... – kezdtem, ám a torkomra fagytak a szavak. Három nő tartózkodott a szobában. Három generációt képviselhettek ugyanabban a családban, mert egy kicsit hasonlítottak egymásra. Mindhárman korhatag székekben ültek, mocskos rongyokat viseltek, fehér karjuk nyújtva volt, sápadt ujjaikkal láthatatlan gömböket markoltak; a legidősebb asszony ősz hajából vékony fémkábel csavarodott a poros asztalon lévő fekete dobozig. Hasonló kábelek kígyóztak a lány és az unoka koponyájából.
Bedrótozottak. Ránézésre a hálózati anorexia végső stádiumában voltak. Időnként biztosan jött valaki, hogy intravénásán táplálja őket, és átcserélje szennyes rongyaikat, de a háborús riadalom távol tarthatta a gondozóikat.
Lépések visszhangoztak a lépcsőkön. Becsaptam az ajtót, és felszaladtam még két emeletet. Zárt ajtók vagy lakatlan szobák, lécek közül csöpögő, tócsába gyűlő víz. Üdítős labdacsokként szétszórt, üres flashbackfecskendők a padlón. Nem egy szép környék, gondoltam.
Tíz lépéssel a falka előtt értem fel a tetőre. Gurujuktól eltávolodva apadt ugyan valamicskét a csőcselék agyatlan dühe, a sötét lépcsőház klausztrofób érzete azonban újból felszította. Lehet, hogy már nem emlékeztek rá, miért üldöznek, de ettől még nem lett csábítóbb a gondolat, hogy elkapnak.
Bevágtam magam mögött a rothadó ajtót, és lakatot kerestem, vagy valamit, akármit, amivel eltorlaszolhatom a kijáratot. Nem találtam lakatot. Nem találtam elég nagy torlaszt. Tomboló lépések verődtek vissza az utolsó lépcsőfordulóból.
Körülnéztem a háztetőn: kifordított, rozsdás kalapos gombákként sarjadó, miniatűr linktányérok, évekkel ezelőtt kifeszített, majd elfeledett ruhaszárító kötél, tucatnyi galamb, bomló teteme, és egy ősrégi Vikken Scenic.
Az EMJ-hez értem, mielőtt a csőcselék kirobbant volna az ajtón. Múzeumba illő darab volt. Por és galambszar terítette be a szélvédőt, ki sem lehetett látni rajta. Valaki leszerelte az eredeti repellert, és egy olcsó, feketepiaci egységet rakott a helyére, ami rögtön lebukott volna a minőségellenőrzésen. A plexitető hátulja olvadt és kormos volt, mintha valaki arra lőtt volna célba egy lézerrel.
Pillanatnyilag azonban sokkal lényegesebb volt, hogy az EMJ-t nem tenyérzár nyitotta, hanem egy egyszerű kulcsos zár, amit ráadásul már rég felfeszítettek. Bevágtam magam a poros ülésre, és megpróbáltam lezárni az ajtót, de csak félig sikerült. Inkább bele se gondoltam, milyen kicsi az esélye, hogy beindul a hajtómű, sem azt, amire még kevesebb esély volt, hogy hatni tudok a csőcselékre, miután kirángattak a járműből... már ha nem dobnak le rögtön a tetőről. Mélyen dübörögtek az ordítások, ahogy a tömeg az őrületig hergelte magát a lenti téren.
A tetőre elsőként egy khaki techkezeslábasba bújt, tagbaszakadt férfi, egy, a legújabb Tau Ceti-i divatnak megfelelő matt fekete öltönyt viselő, karcsú fickó, egy hosszú csavarkulcsnak kinéző tárgyat lengető, ijesztően elhízott nő, valamint egy, a Reneszánsz V Önvédelmi Különítményének zöld egyenruhájába öltözött, alacsony pasas ért ki.
Bal kezemmel lefogtam a nyitott ajtót, és becsúsztattam Gladstone mikrokártyáját a gyújtótárcsába. Az akkumulátor nyüszített, a váltóindító csikorgott, én pedig lehunytam a szemem, és azért imádkoztam, hogy az áramkörök napelemesek és önjavítók legyenek.
Ökölcsapások záporoztak a tetőre, tenyerek csapkodták a horpadt plexiüveget az arcom mellett, és hiába próbáltam zárva tartani az ajtót, valakinek sikerült feltépnie. A távoli tömeg ordibálása óceánként morajlott a háttérben, míg a tetőn lévő bagázs rikoltozása túlméretezett sirályok vijjogására emlékeztetett.
Az emelő áramkörök feléledtek, a repellerek port és galambszart zúdítottak a söpredékre. Az omnivezérlőbe dugtam a kezem, előbb hátra, majd jobbra húztam, és éreztem, ahogy az öreg Scenic felemelkedik, megbillen, lesüllyed, aztán újra felemelkedik.
Jobbra döntöttem a gépet a tér felett, tudat alatt érzékelve, hogy a műszerfalon vészjelek pittyegnek, és valaki még most is a nyitott ajtón himbálózik. Lebuktam, és önkéntelenül elmosolyodtam, amikor a Shrike-szekta szónoka, Reynolds fedezékbe ugrott, a tömeg pedig szétszaladt. Aztán a szökőkút fölé húztam az EMJ-t, miközben élesen bedőltem balra.
Sikoltozó utasom nem engedte el az ajtót, az ajtó viszont leszakadt, vagyis ugyanaz lett a vége. Még láttam, hogy az elhízott nő volt az, aztán fél másodperccel később az ajtóval együtt a vízbe csapódott nyolc méterrel alattunk, vizet fröcskölve Reynoldsra és a tömegre. Feljebb ösztökéltem az EMJ-t; a feketepiaci emelőegységek nyögve fogadták döntésem.
Helyi forgalomirányítók dühös kiáltásai vegyültek a műszerfal vészjeleinek kórusába. A kocsi döccent egyet, amikor a rendőrség átvette az irányítást, de újra a tárcsához nyomtam a mikrokártyámat, és bólintással nyugtáztam, hogy a vezérlés visszakerült az omnibotkormányba. Átrepültem a város legrégibb, legszegényebb negyede felett, a háztetőkhöz közel, templom- és óratornyok között szlalomozva, hogy a rendőrségi radar alatt maradjak. Egy átlagos napon a forgalomirányító rendőrök háti rakétákkal eredtek volna a nyomomba, és már régen beleakadtam volna a botsuhanók hálójába, csakhogy a lenti utcákon összeverődött tömeget és a nyilvános távnyelőterminexek melletti zavargásokat látva ez a legkevésbé sem nézett ki átlagos napnak.
A Scenic figyelmeztetni kezdett, hogy már csak másodpercekig képes a levegőben maradni. A jobb oldali repeller egy émelyítő rándulással bedöglött, és az omninak meg a pedálnak feszültem, hogy letegyem a gépet egy csatorna és egy nagy, koromtól megfeketedett épület közti parkolóba. Legalább tíz kilométerre eltávolodtam a tértől, ahol Reynolds feltüzelte a csőcseléket, és úgy éreztem, nagyobb biztonságban leszek, ha a földön próbálok szerencsét... igaz, nem is volt túl sok választásom.
Szikrák pattantak, fém repedt szét, a hátsó panel, a szárnyfúvókák és az elülső szerelőnyílás leváltak a járműről, aztán földet értem, és két méterre a csatornára néző faltól megálltam. Miközben otthagytam a Vikkent, próbáltam úgy tenni, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Az utcákat változatlanul a tömeg tartotta kézben – bár itt még nem váltak rendbontókká –, a csatornákat pedig kis hajók lepték el, így hát besétáltam a legelső középületbe, hogy addig se legyek szem előtt. A hely részben múzeum, részben könyvtár, részben levéltár volt. Első látásra beleszerettem... és első illatra, ugyanis több ezer nyomtatott könyv sorakozott odabent; akadtak köztük igencsak régiek is, és semminek nincs olyan csodás illata, mint a régi könyveknek.
Az előcsarnokban bolyongtam, nézegettem a könyvcímeket, és azon tűnődtem, vajon tartanak-e könyveket Salmud Brevytől, amikor egy divatjamúlt gyapjú- és plasztikgyapot öltönyt viselő, töpörödött öregember lépett oda hozzám.
– Uram – köszöntött –, idejét sem tudom, mikor volt szerencsénk utoljára a társaságához!
Bólintottam. Biztosra vettem, hogy soha életemben nem láttam még ezt a férfit, és sosem jártam ezen a helyen.
– Van annak már három éve is, nem? Annyi biztosan volt. Egek, hogy repül az idő! – A kis ember jóformán csak suttogott, fojtott hangon beszélt, mint azok, akik életük nagy részét könyvtárakban töltik, de érződött a hangjából, hogy tűzbe-lázba jött. – Felteszem, azonnal a gyűjteményhez szeretne menni. – Azzal félrehúzódott az utamból.
– Igen – hajtottam fejet. – De csak ön után!
A kis ember – majdnem biztosra vettem, hogy levéltáros – láthatóan örömmel mutatta az utat. Csapongva mesélt az új szerzeményekről, a legutóbbi kritikákról és a Hálóból idelátogató tudósokról, miközben könyvekkel megrakott termeken haladtunk át: magas, emeletes könyvszekrények mellett, meghitt, mahagóniborítású könyvfolyosókon, irdatlan nagy termeken keresztül, ahol lépteink faltól falig terjedő, messzi könyvespolcokról verődtek vissza. Menet közben egy lelket sem láttam.
Átkeltünk egy mozaikpadlós, kovácsoltvas korlátú gyaloghídon, amely egy süllyesztett könyvmedence felett ívelt; odalent sötétkék erőtér védte a tekercseket, pergameneket, málló térképeket, fénylő kéziratokat és ősi képregényeket a pusztító légköri hatásoktól. A levéltáros kinyitott egy alacsony, légzsilipeknél is vastagabb ajtót, és egy kis, ablaktalan szobában találtuk magunkat, ahol nehéz függönyök hullottak a réges-régi kötetekkel telezsúfolt falfülkék elé. Egy bőrüléses fotel helyezkedett el a Hidzsra előtti perzsaszőnyegen, és néhány vákuumcsomagolású pergamendarab volt kitéve egy üvegvitrinbe.
– Tervezi mostanában publikálni az eredményeit? – kérdezte az alacsony ember.
– Tessék? – Hátat fordítottam a vitrinnek. – Ó... nem.
A levéltáros az állához emelte aprócska öklét.
– Remélem, nem veszi zokon, amit most mondani fogok, uram, de nagy kár lenne, ha veszendőbe menne a munkája. Ritkán váltottunk szót egymással az évek során, de már azokból is kitűnt, hogy ön a Háló egyik legjobb... ha nem a legjobb... Keats-kutatója. – Felsóhajtott, és tett hátra egy lépést. – Bocsásson meg, amiért ezt mondom, uram.
Értetlenül bámultam rá.
– Semmi baj – mondtam, és hirtelen megértettem, kivel kever össze ez az ember, és miért járt ide az a másik személy.
– Szeretné, ha magára hagynám, uram?
– Ha egy mód van rá.
A levéltáros fejet hajtott, kihátrált a szobából, és résnyire behúzta a tömör ajtót. Az egyedüli fényforrást három alig észrevehető, mennyezetbe süllyesztett lámpa biztosította: olvasáshoz tökéletesen megfelelt, ellenben nem lett olyan világos, ami megtörte volna a szoba katedrálishangulatát. Nem hallatszott más, csak a levéltáros messzi, távolodó léptei. A vitrinhez sétáltam, és megfogtam a peremét, óvatosan, nehogy nyomot hagyjak az üvegen.
Nyilvánvaló, hogy az első visszanyert Keats-kibrid, „Johnny” rövid hálóbeli élete során gyakran eljárt ide. Most már rémlett is, hogy Brawne Lamia egyszer mondott valamit egy Reneszánsz V-i könyvtárról: ügyfelét és szeretőjét követte idáig, még a „halálában” folytatott nyomozás elején. Később aztán, miután a férfit ténylegesen megölték, és csak a Schrön-hurokba zárt, archivált személyiség maradt belőle, Lamia felkereste a levéltárat. Mesélt a társainak arról a két költeményről, amelyekhez az első kibrid naponta elzarándokolt, mert tudni akarta, mi értelme az életének... és a halálának.
Ez a két eredeti kézirat volt kiállítva a vitrinben. Az első – legalábbis szerintem – egy kissé negédes szerelmes vers volt, mely így kezdődött: „Elmúlt a nap s minden édes vele!” A másik egy fokkal már jobban sikerült, bár érződött rajta túlzottan romantikus, morbid korának morbid romantikája.
E most meleg s kemény fogásra képes
kéz ha kihűlve pihenne a sír
jeges csöndjében, úgy kísértené
napod s fagyasztaná meg éji álmod,
hogy szíved vérét elapasztanád,
csak piros élet follyék ereimben,
és lelked megnyugodjék; – íme, itt van:
kinyújtom tefeléd.[6]
Brawne Lamia ezt úgy értelmezte, hogy halott szerelme, meg nem született gyermekének apja üzent vele személyesen neki. A pergamenlapra bámultam, és olyan közel hajoltam a vitrinhez, hogy a leheletem enyhén bepárásította az üveget.
Brawne nem kapott semmiféle üzenetet a múltból. Még csak nem is szívem egyetlen és leghőbb vágyának, Fannynek címzett siralmas énekről volt szó. A megfakult szavakra bámultam – gondos kézírás, a betűk a korok és nyelvi változások szakadékán túl is olvashatóak –, és eszembe jutott 1819 decembere, amikor papírra vetettem őket. A töredéket egy nemrég elkezdett szatirikus „tündérmese”, a Csörgősipka, avagy a féltékenységek egyik oldalára körmöltem le. Igazi fércmű volt, se füle, se farka; félbe is hagytam, miután kiszórakoztam magam vele.
Az „E most meleg...” kezdet egyike volt azoknak a verslábaknak, amik feloldatlan akkordként zengnek a költő fejében, és nem hagyják nyugodni, amíg tintába nem foglalja, papírra nem rögzíti őket. Másfelől viszont a Hyperion napisten bukásának elbeszélésére tett második kísérletem egy régebbi, felemásra sikeredett sorát (azt hiszem, a tizennyolcadikat) idézte. Emlékszem az első változatra... Arra, mely bizonyára még most is ott díszeleg nyomtatott formában, ahol irodalmi csontjaim közszemlére tétetnek, mint egy akaratán kívül szentté vált ember mumifikálódott maradványai, betonba és üvegbe mélyesztve a szépirodalom oltára alatt... Az első változat így szól:
Ki szólhat így:
„Te nem vagy költő; hallgass álmaidról”?
Mert a lélek, ha nem földhözragadt, már
látomásos; és szól, ha szeretett, s ha
jól belétáplálták az anyanyelvét.
S hogy álom-e, amit most elbeszélek,
költőé? Vakhité? Talány, amíg nincs
sírban s lüktet még az írás-tudó kéz.[7]
Szerettem a macskakaparásos változatot, mely egyszerre volt kísérteties és kísértetjárta, és felcseréltem volna rá a „lüktet még az írás-tudó kéz” szakaszt, még ha emiatt újra is kellett volna írnom egy részét, és meg kellett volna toldanom tizennégy sorral az első ének már így is túl hosszúra nyúló első szakaszát...
Hátrabotorkáltam a fotelhez, leültem, és a kezembe temettem az arcom. Zokogtam. Nem tudtam, miért. Nem bírtam abbahagyni.
Miután elapadtak a könnyek, sokáig ültem a fotelban. Gondolkoztam, emlékeztem. Egyszer, talán órákkal később, léptek kopogtak felém, tisztelettudón megálltak kis szobám előtt, majd újból a távolba vesztek.
Rájöttem, hogy a falfülkében lévő összes könyv – ahogy egyszer régen megfogalmaztam – „az öt láb magas John Keats úr” műve. John Keatsé, a tüdővészes költőé, aki azt kérte, hogy a sírkövén csak annyi álljon:
„Itt nyugszik valaki,
kinek nevét a vízre írták.”
Nem álltam fel, nem vettem le a könyveket, nem olvastam bele egyikbe sem. Nem is kellett.
A könyvtár csendes, bőrkötéses és papírillatú magányában, önmagam és nem magam szentélyének magányában lehunytam a szemem. Nem aludtam. Álmodtam.