HARMINCEGY

Felébredtem, és nem örültem, hogy felvertek álmomból.

Szitkozódva, a hirtelen beömlő fénytől hunyorogva átfordultam a másik oldalamra, és Leigh Huntot láttam meg az ágyam szélén ülni. Még a kezében tartotta az aeroszolos fecskendőt.

– Annyi altatót vett be, hogy egész nap az ágyban maradt volna – szólalt meg. – Ébresztő, hasára süt a nap!

Felültem, megvakartam a reggeli borostámat, és lapos pillantást vetettem Huntra.

– Ki a fene engedte meg, hogy bejöjjön a szobámba? – A beszéd olyan megerőltető volt, hogy köhögni kezdtem tőle, és abba sem hagytam, amíg Hunt vissza nem tért a fürdőszobából egy pohár vízzel.

– Tessék!

Ivás közben, két köhögőroham között hasztalan próbáltam éreztetni vele dühömet és felháborodásomat. Az álmok hordaléka eloszlott, akár a hajnali köd. Borzasztó veszteségérzet telepedett rám.

– Öltözzön fel! – állt fel Hunt. – A vezérigazgató húsz perc múlva látni akarja a lakosztályában. Sok minden történt, amíg aludt.

– Például? – Megdörzsöltem a szemem, majd beletúrtam kócos hajamba.

– Kérdezze le az adatszférát! – mosolygott feszülten Hunt. – Aztán mielőbb menjen le Gladstone lakosztályába. Húsz perce van, Severn. – Azzal távozott.

Rákapcsolódtam az adatszférára. Úgy kell elképzelni az adatszférába történő belépést, mint egy régi földi óceán, változó mértékben örvénylő foltját. Egy átlagos napon csendes tenger képét öltötte érdekes hullámformákkal. Krízis esetén tajtékot vetett. Ma hurrikán tombolt. A hozzáférési útvonalak beléptetőpontjánál várakozni kellett, a frissítések hullámverése nyomán eluralkodott a fejetlenség, az adatsíkmátrix felbolydult a tárolt adatok átcsoportosításától és nagy összegű átutalásoktól, míg a Mindenséget, amely általában többszintű információcserének és politikai vitafórumnak adott otthont, a zavarodottság orkánja dúlta fel – a félbehagyott referendumok és elavult álláspontok felhőfoszlányait elfújta a szél.

– Édes jó istenem! – suttogtam, majd lecsatlakoztam, de az információáradat még utána is ott lüktetett az implantom áramköreiben és a fejemben. Háború. Gladstone felelősségre vonásáról szóló híresztelések. Zavargások bolygók tucatjain. A Shrike-szekta felkelése a Lususon. A HAD kétségbeesett utóvédharcot folytatva elhagyja a Hyperion-rendszert, de már túl késő, már túl késő. A Hyperionon már tart az ostromállapot. Félő, hogy a Számkivetettek kezére kerülnek a távnyelők.

Felkeltem az ágyból, meztelenül berohantam a zuhany alá, és rekordidő alatt letusoltam a szonikus fürdőben. Hunt vagy valaki más kikészített egy elegáns szürke ruhát és köpenyt; gyorsan magamra kapkodtam őket, és még vizesen hátrafésültem a hajam. Nedves tincsek hullottak a galléromra.

Nem volna szép tőlem, ha megvárakoztatnám az Ember Hegemóniájának vezérigazgatóját. De nem ám!

 

 

– Na, végre, hogy ideért! – köszöntött Meina Gladstone, amikor beléptem a lakosztályába.

– Maga meg mi a faszt művelt? – csattantam fel.

Gladstone köpni-nyelni nem tudott. Az Ember Hegemóniájának vezérigazgatója szemlátomást nem volt hozzászokva ehhez a hangnemhez. Szar ügy, gondoltam.

– Ne feledje, ki maga, és kivel beszél – utasított rendre hűvösen Gladstone.

– Nem tudom, ki vagyok. És lehet, hogy Horace Glennon-Height óta a legnagyobb tömeggyilkossal beszélek. Miért engedte, hogy kitörjön ez a háború?

Gladstone csak pislogott. Körbenézett, de négyszemközt voltunk. Hosszú nappalijában kellemes sötétség honolt, a falakon a Régi Földről származó festmények lógtak. Az sem érdekelt volna, ha mindegyik eredeti Van Gogh. Rámeredtem Gladstone-ra, Lincolnt idéző arcáról csak egy öregasszony nézett vissza rám a redőnyön beszűrődő halvány fényben. Egy pillanatig farkasszemet nézett velem, aztán megint elfordult.

– Bocsánatot kérek! – vakkantottam, a bocsánatkérés legkisebb jele nélkül. – Nem engedte, hanem ön tette lehetővé, nem igaz?

– Nem, Severn, nem én tettem lehetővé – válaszolta Gladstone fojtott, majdnem suttogó hangon.

– Beszéljen hangosabban! – förmedtem rá. Fel-alá járkáltam a magas ablakok mellett, figyeltem, ahogy a redőnyön beszűrődő fény csíkokat fest rám. – És nem vagyok Joseph Severn.

– Hívjam M. Keatsnek? – vonta fel a szemöldökét.

– Legyen a nevem Senkise – feleltem. – Így ha megérkezik a többi küklopsz, azt mondhatja nekik, hogy Senkise vakította meg, ők pedig elmennek, mondván: ez az istenek akarata.

– Meg akar vakítani?

– Most ki tudnám tekerni a nyakát, és egy fikarcnyi bűnbánatot sem éreznék utána. Milliók fognak meghalni, mielőtt vége lenne a hétnek. Hogyan engedhette?

Gladstone megérintette az alsó ajkát.

– A jövő csupán két irányt vehet – mondta halkan. – Háború és teljes bizonytalanság, vagy béke és teljesen bizonyos kihalás. A háborút választottam.

– Ki állít ilyesmit? – A kíváncsiságom most már elnyomta a dühöt a hangomban.

– Ez tény. – A komlogjára sandított. – Tíz perc múlva a szenátus előtt kell lennem, hogy bejelentsem a háborút. Meséljen, mi történt a hyperioni zarándokokkal!

Karba fontam a kezem, és lenéztem rá.

– Elmondom, ha megígéri, hogy megtesz valamit.

– Ha módomban áll, megteszem.

Elbizonytalanodtam. Rájöttem, hogy teljesen mindegy, mekkora aduász van a kezemben, ez a nő nem fog vaktában ígérgetni.

– Jól van – mondtam. – Azt akarom, hogy küldjön fénysürgönyt a Hyperionra, oldja fel a Konzul hajójának zárlatát, és küldjön el valakit a Hoolie folyóhoz a Konzulért. Úgy százharminc kilométerre van a fővárostól, a Karla-zsilip felett. Lehet, hogy megsérült.

Gladstone begörbítette a mutatóujját, megvakarta a száját, és bólintott.

– Kiküldők egy keresőcsapatot. A zárlat feloldása attól függ, mit tud még mondani. A többiek életben vannak?

Magam köré tekertem rövid köpönyegem, és levetettem magam egy kanapéra a vezérigazgatóval szemben.

– Nem mindenki.

– Byron Lamia lánya? Brawne?

– A Shrike elkapta. Egy darabig eszméletlen volt, valamiféle neurosönttel az adatszférára kapcsolódva. Álmodtam róla... ott lebegett valahol, és újra vele volt az első visszanyert Keats-személyiség. Éppen akkor léptek be az adatszférába... sőt, a megaszférába. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy léteznek olyan kapcsolatok és dimenziók, amikhez hozzáfértek.

– Most életben van? – hajolt előre feszülten Gladstone.

– Nem tudom. A teste eltűnt. Felébredtem, mielőtt kiderült volna, hol lépett be a személyisége a megaszférába.

Gladstone bólintott.

– Mi a helyzet az ezredessel?

– Kassadot magával vitte valahová Moneta, a nőnemű ember, aki látszólag az időben visszautazó Kriptákban lakik. Amikor utoljára láttam, puszta kézzel támadt rá a Shrike-ra. Sőt, Shrike-okra. Ezrével hemzsegtek.

– Túlélte a harcot?

– Nem tudom – tártam szét a kezem. – Ezek álmok voltak. Töredékek. Részletekben érzékelt mozzanatok.

– A költő?

– Silenust elragadta a Shrike. Felnyársalta a tövisfára. De később, Kassad álmában észrevettem egy pillanatra. Még életben volt. Nem tudom, hogyan.

– Vagyis a tövisfa létező dolog, nem csak a Shrike-szekta propagandája?

– Ó, nagyon is létezik.

– A Konzul meg elment? Megpróbált visszatérni a fővárosba?

– Nála volt a nagyanyja sárkányszőnyege. Működött is, egészen, amíg el nem érte azt a Karla-zsiliphez közeli helyet, amit említettem. A szőnyeg... és vele ő is... a folyóba zuhant. – Megelőztem a következő kérdését. – Nem tudom, hogy túlélte-e.

– És a pap? Hoyt atya?

– A keresztség visszahozta a halálból Duré atyaként.

– Tényleg Duré atya az? Vagy egy üresfejű másolat?

– Duré az – feleltem. – De... sérült ember. Megtört.

– De még mindig a völgyben van?

– Nem. Nyoma veszett az egyik Barlangkriptában. Nem tudom, mi történt vele.

Gladstone a komlogjára lesett. Próbáltam magam elé képzelni az épület többi szárnyában... a bolygón... a Hálóban uralkodó kapkodást és káoszt. A vezérigazgató nyilván még a szenátusi beszéde előtt bezárkózott ide egy negyedórára. Lehet, hogy mostantól hetekig nem lesznek ilyen nyugodt percei. Talán soha többé.

– Masteen kapitány?

– Meghalt. Eltemették a völgyben.

Gladstone sóhajtott.

– És Weintraub meg a gyermek?

Megráztam a fejem.

– Nem sorrendben álmodtam... ide-oda ugráltam az időben. Azt hiszem, már megtörtént, de nem vagyok biztos benne. – Felpillantottam. Gladstone türelmesen várt. – A csecsemőnek már csak másodpercei voltak hátra, amikor eljött érte a Shrike – meséltem. – Sol felajánlotta neki. Azt hiszem, magával vitte a Szfinxbe. A Kripták nagyon fényesen ragyogtak. Újabb... Shrike-ok bukkantak elő.

– Tehát megnyíltak a Kripták?

– Igen.

Gladstone megérintette a komlogját.

– Leigh? Szóljon a kommunikációs központban az ügyeletes tisztnek, hogy lépjen kapcsolatba Theo Lane-nel és a HAD illetékeseivel a Hyperionon. Oldják fel a karantént a hajóról. Továbbá mondja meg a főkormányzónak, hogy perceken belül küldök neki egy magánüzenetet. – A szerkezet csippant egyet, és Gladstone felnézett rám. – Álmodott még valamit?

– Képeket. Szavakat. Nem értem, mi folyik ott. A lényeget összefoglaltam.

Gladstone halványan elmosolyodott.

– Észrevette, hogy olyan eseményekről is álmodik, amiről a másik Keats-személyiségnek nem lehet tudomása?

Nem válaszoltam. Sokkoltak a szavai. Azért állhattam kapcsolatban a zarándokokkal, mert a Magon keresztül hozzáfértem a Brawne Schrön-hurkába zárt személyiségimplanthoz – a Magon és közösen használt, primitív adatszférájukon keresztül. A személyiség azonban kiszabadult, az adatszférát pedig eltörölte a távolság. Ahol nincsen fénysürgönyadó, ott üzeneteket sem lehet fogadni.

Gladstone mosolya elillant.

– Ezt meg tudja magyarázni?

– Nem – néztem fel. – Talán csak álmok voltak. Rendes álmok.

– Talán megtudjuk, ha megtaláljuk a Konzult – állt fel Gladstone. – Vagy amikor a hajója a völgybe ér. Két percem van a szenátusi jelenésem előtt. Van még valami?

– Egy kérdés – mondtam. – Ki vagyok én? Miért vagyok itt?

Már megint az a halvány mosoly.

– Mind ugyanezeket kérdezzük magunktól, M. Sev... M. Keats.

– Komolyan beszélek. Azt hiszem, ön többet tud nálam.

– A Mag küldte hozzám, hogy az összekötőm legyen a zarándokokkal. És hogy megfigyeljen. Elvégre ön egy költő és művész.

Horkantottam, és felálltam. Lassan odasétáltunk a privát távnyelőhöz, amin majd átléphet a szenátusba.

– Mi értelme megfigyelni a világvégét?

– Derítse ki! – felelte Gladstone. – Menjen el a világ végére! – Átnyújtott egy komlogomhoz való mikrokártyát. Beillesztettem, és a tárcsára néztem; egy univerzális engedély csip volt, amivel bármelyik távnyelőt használhattam, legyen az nyilvános, privát vagy katonai kapu. Jegyet kaptam a világ végére.

– Mi lesz, ha megölnek? – kérdeztem.

– Akkor sosem hallhatjuk a választ a kérdéseire – közölte Gladstone vezérigazgató. Futólag megérintette a csuklómat, hátat fordított, és átlépett a kapun.

Néhány percig egyedül maradtam a lakosztályában; kiélveztem a fényt, a csendet és a műalkotásokat. Tényleg volt egy Van Gogh az egyik falon – többet ért, mint a bolygó legtöbb lakójának vagyona. A festő arles-i szobáját ábrázolta. Az őrület nem új találmány.

Nem sokkal később távoztam. Hagytam, hogy a komlogom memóriája átvezessen a Kormányzati Palota labirintusán. Végül a központi távnyelőterminexnél kötöttem ki, és átléptem az egyik kapun, hogy megkeressem a világ végét.

 

 

Két olyan távnyelőút vezetett át a Hálón, amihez mindenki rendelkezett hozzáféréssel: a Csomópont és a Tethys folyó. Áttávoltam a Csomópontra, ahol a Csingtao-Hszinhuang Panna fél kilométeres szakasza összekapcsolódott az Új-Földdel és a Sohamár rövid tengerparti sávjával. A Csingtao-Hszinhuang Pannát az első hullámba sorolták, harmincnégy órája volt még a Számkivetettek rohama előtt. Az Új-Föld a második hullámba tartozó bolygók között szerepelt, amit éppen most jelentettek be, és kicsivel több, mint egy szabványhét választotta el az inváziótól. A Sohamár a Háló belső régióiban volt, évekre a támadástól.

Nem tört ki pánik az utcákon, az emberek inkább az adatszférára és a Mindenségre kapcsolódva figyelték a beszédet. A Csingtao szűk sikátoraiban bóklászva ezernyi beszélőből és személyi komlogból hallatszott Gladstone hangja, furcsa, szóbeli alapzajként társulva az utcai árusok kiáltozásához, a nedves járdaköveken sziszegő kerekekhez és a fejek fölötti közlekedőszinteken haladó elektromos riksák zümmögéséhez.

– ...ahogy azt egy másik vezető mondta a népének egy támadás előestéjén, csaknem nyolc évszázaddal ezelőtt: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, könnyeket és verítéket.” Azt kérdezik tőlem, mit fogunk tenni. Ezt válaszolom: háborút viselünk az űrben, szárazföldön, levegőben és tengereken, háborút viselünk minden erőnkkel, az igazság és a jogosság tudatával felvértezve. Ezt fogjuk tenni...

A Csingtao és a Sohamár közti átkelőzónánál HAD-csapatok állomásoztak, de a járókelők látszólag úgy viselkedtek, mint máskor. Kíváncsi lettem volna, vajon a katonaság mikor foglalja le a Csomópont sétálóutcáját közúti forgalom céljából, és hogy a járművek előre vagy hátrafelé fognak-e vonulni.

Átléptem a Sohamárra. Az utcák itt szárazak voltak, csak az óceán hullámai csaptak fel néha harminc méter mélyről a Csomópont kősáncaira. Az ég a megszokott okkersárga és szürke színekben komorlott, vészjósló félhomályt teremtve a nap közepén. A kis kőpavilonokból lámpások és portékák fénye derengett. Éreztem, hogy az utcák kihaltabbak, mint máskor; az emberek az üzletekben állva, vagy kőfalakon és padokon ülve, lehajtott fejjel és a gondolataikba merülve hallgatták a beszédet.

– ...azt kérdezik tőlem, mi a célunk. Egy szóval válaszolok: a győzelem. Győzelem minden áron, győzelem minden szörnyűség ellenére, győzelem, legyen a hozzá vezető út bármilyen hosszú és nehéz, mert győzelem nélkül nincs túlélés...

Nem kellett sokáig sorban állnom Edgarváros fő terminexéhez. Betápláltam a Mare Infinitus kódját, és átléptem a kapun.

A felhőtlen ég a szokásos zöld színében tündökölt, amire az úszó város alatti óceán mélyebb zölddel felelt. Hínárfarmok sodródtak a látóhatáron. Ilyen távol a Csomóponttól még gyérebb volt a tömeg; a korzókon alig járt valaki, némelyik bolt be is zárt. Néhány férfi verődött össze egy mólónál, és egy antik fénysürgönyvevőt álltak körbe. Gladstone hangja tompán és fémesen csengett a sós illatú levegőben.

– ...a HAD elszánt egységei e pillanatban is a harcálláspontjaik felé tartanak, abban a szilárd meggyőződésben, hogy nemcsak a veszélyben forgó bolygókat, hanem az Ember Hegemóniájának egészét is képesek lesznek megmenteni egy aljas és lélekölő zsarnokságtól, melyhez fogható még sosem szennyezte be a történelemkönyvek lapjait...

A Mare Infinitus tizennyolc órányira volt az inváziótól. Az ég felé néztem, félig-meddig arra számítva, hogy megpillantom az ellenséges raj első nyomait, a bolygó körüli védelemre vagy űrbeli csapatmozgásokra utaló jeleket. De nem volt ott más, csak az ég, a meleg és a lágyan ringatózó város a tengeren.

A Mennyország Kapuja az inváziós lista első helyén szerepelt. Átléptem a lapályvárosi VIP-kapun, és lenéztem a Rifkin-dombról a nevét meghazudtoló, gyönyörű városra. Késő este volt, olyannyira késő, hogy már dolgoztak a mech utcaseprők, seprűik és szonikus gépeik zümmögve tisztították meg a macskaköveket. Itt már megindult a népmozgás: az emberek némán, hosszú sorokban álltak a Rifkin-dombon lévő nyilvános terminex előtt, ám még hosszabb sorok kígyóztak a lenti Promenád-kapuknál. A helyi rendőrök – barna, páncélozott kezeslábast viselő, magas figurák – nagy erőkkel kivonultak, de ha a HAD katonái is a terület biztosítására siettek, hát őket nem lehetett látni.

A sorban álló emberek nem helyi lakosok voltak – a Rifkin-domb és a promenád földbirtokosai minden bizonnyal privát kapukat használtak –, hanem munkások, akik a páfrányerdőn és parkokon túli, kilométerekre lévő talajhasznosítási projekteken dolgoztak. Nem estek pánikba, és nem nagyon beszélgettek. Sztoikus türelemmel vonultak, akár a vidámparki látványosság felé araszoló családok. Nem sokan hoztak magukkal utazótáskánál vagy hátizsáknál nagyobb poggyászt.

Sikerült volna szert tennünk akkora lelki nyugalomra, tűnődtem el, hogy még egy invázió küszöbén is megőrizzük a méltóságunkat?

A Mennyország Kapuja tizenhárom órányira volt a támadás kezdetétől. A Mindenségre állítottam a komlogomat.

– ...ha ellen tudunk állni ennek a veszélynek, akkor szeretett bolygóink szabadok lesznek, és a Háló élete egy napfényesebb jövőben folytatódhat. Ha viszont elbukunk, akkor az egész Háló, a Hegemónia, és minden, ami valaha fontos volt nekünk, visszasüllyed egy új sötét középkorba, amit a Számkivetettek perverz tudománya és az emberiség rabszolgaságba döntése, ha lehet, még ördögibbé és hosszan tartóbbá tesz.

– Ezért hát nézzünk szembe kötelességeinkkel, hogy ha az Ember Hegemóniája és a Protektorátus fennmarad, akkor tízezer év múlva is azt mondhassák az emberek: „Ez volt a legnagyszerűbb pillanatunk.”

Lent a csendes, friss illatú városban lövések dördültek. Először nyílvető puskák ropogása hallatszott, aztán mélyen felzúgtak a tömegoszlató sokkolók, ezt pedig sikolyok és lézersistergések követték. A promenádon összesereglett emberek nyomakodni kezdtek a terminex felé, ám ekkor rohamrendőrök bukkantak elő a parkból. Halogénreflektorokat kapcsoltak be, melyek vakító fénnyel árasztották el a tömeget, és hangosbeszélőben utasították őket, hogy rendeződjenek vissza a sorokba, vagy oszoljanak. A tömeg nem tudta, mitévő legyen, csalóka áramlatba sodródott medúzák gyanánt tolongtak, de aztán – az egyre közelebbi és hangosabb lövésektől megriadva – a kapu platformja felé tódultak.

A rohamrendőrök könnygázt és szédülésgránátokat lőttek közéjük. A sokaság és a távnyelő között lila kordonmező zizzent fel. Katonai EMJ-k és biztonsági suhanók köteléke húzott el alacsonyan, lefelé irányított fényszórókkal a város fölött. Az egyik fénysugár rám vetült, kitartott, majd miután a komlogomon felvillant egy vallatójelzés, továbbsuhant. Eleredt az eső.

Ennyit a lelki nyugalomról.

A rendőrség biztosította a Rifkin-domb nyilvános terminexét, és egymás után léptek át a Légköri Protektorátus általam is használt privát kapuján. Úgy döntöttem, inkább máshová megyek.

 

 

A HAD kommandósai vigyázták a Kormányzati Palota folyosóit. Egyenként átvizsgálták a távnyelőből kilépőket, holott a Háló egyik legvédettebb kapujáról volt szó. Három ellenőrző ponton kellett áthaladnom, mire elértem az elnöki lakószárnyig, ahol a szállásom volt. Hirtelen őrök jelentek meg, hogy kiürítsék a főcsarnokot és lezárják a mellékfolyosókat. Gladstone viharzott el mellettem tanácsadók, titkárok és katonai fejesek nyüzsgő kíséretében. Meglepő módon észrevett, megállt, amitől a sleppje feltorlódott mögötte, és a csatapáncélos tengerészgyalogosok barikádja mögül megszólított.

– Hogy tetszett a beszéd, M. Senkise?

– Tetszett – feleltem. – Lelkesítő volt. És egyben, ha nem tévedek, Winston Churchilltől lopta.

Gladstone elmosolyodott, és kissé megvonta a vállát.

– Ha már lopunk, lopjunk a feledésbe merült mesterektől. – Lehervadt a mosolya. – Mi hír a határvidékről?

– Még csak most kezdik felfogni, mi történik – válaszoltam. – Pánikra számítson.

– Mindig arra számítok – mondta a vezérigazgató. – Megtudott valami újat a zarándokokról?

Erre a kérdésre nem számítottam.

– A zarándokokról? Azóta nem... álmodtam.

A slepp és a küszöbön álló események kezdték elsodorni Gladstone-t.

– Talán már nem is kell aludnia ahhoz, hogy álmodjon – kiáltott utánam. – Tegyen egy próbát!

Végig kellett néznem, ahogy elmegy, és csak azután engedtek vissza a szállásomra. Amikor azonban odaértem az ajtóhoz, sarkon fordultam. Undorodtam magamtól. Kábultan, a ránk váró borzalmaktól rettegve be akartam zárkózni a szobámba. Képes lettem volna lefeküdni az ágyamra, ébren maradni, és felhúzni az államig a takarót, miközben a Hálót, a kis Rachelt és magamat siratom.

Elhagytam a lakószárnyat, és kavicsos ösvényeken kóboroltam, amíg meg nem találtam a középső kertet. Apró távirányítású mikroadóvevők zümmögtek a levegőben, és az egyikük a nyomomba szegődött. Átballagtam a rózsalugason, rátértem egy szűk, nedves trópusi növények között kanyargó ösvényre, és végül a híd melletti, régi földi térségnél lyukadtam ki. Leültem a kőpadra, ahol korábban Gladstone-nal beszélgettünk.

Talán már nem is kell aludnia ahhoz, hogy álmodjon. Tegyen egy próbát!

Felhúztam a talpam a padra, a térdemre támasztottam az állam, a halántékomhoz érintettem az ujjaim hegyét, és lehunytam a szemem.