HUSZONNYOLC

– Nem lenne szabad elmennem – vonakodott a Konzul.

Sollal átvitték a továbbra is eszméletlen Het Masteent a Barlangkriptából a Szfinxbe, miközben Duré atya Brawne Lamiára vigyázott. Közeledett az éjfél, és a völgy a Kripták visszavert fényében tündökölt. A Szfinx szárnyai szeleteket hasítottak ki a sziklafalak között látható égboltból. Brawne mozdulatlanul feküdt, az obszcén kábel kígyózva tűnt el a sötét Kriptában.

Sol megérintette a Konzul vállát.

– Ezt már megbeszéltük. El kell mennie.

A Konzul a fejét rázta, és szórakozottan cirógatta a régi sárkányszőnyeget.

– Talán elbír két embert is. Maga és Duré eljuthatnak oda, ahol a Benarest kikötöttük.

Sol a tenyerében tartotta lánya apró fejét, és szelíden ringatta.

– Rachel kétnapos. Meg aztán, nekünk itt a helyünk.

A Konzul körülnézett. Tekintetéből sütött a szenvedés.

– Nekem is itt a helyem. A Shrike...

Duré előrehajolt. A mögöttük lévő Kripta foszforeszkálása fényárba vonta magas homlokát és kiugró arcát.

– Fiam, ha itt marad, annak csak egy oka lehet: az öngyilkosság. Ha megpróbálja idehozni a hajót M. Lamiáért és a templomosért, azzal másokon segít.

A Konzul megdörzsölte az arcát. Halálosan fáradt volt.

– Önnek is van hely a szőnyegen, atyám.

Duré elmosolyodott.

– Bármi legyen is a végzetem, úgy érzem, itt kell bevárnom. Remélem, épségben visszatér!

A Konzul megint a fejét csóválta, de aztán törökülésben felült a szőnyegre, és felhúzta magához a súlyos zsákot. Megszámolta a fejadagpakkokat és vizespalackokat, amiket Sol pakolt neki.

– Ez túl sok. Önöknek többre lesz szüksége.

– M. Lamiának hála, négy napra elegendő élelmünk és vizünk van nevetgélt Duré. – Ha pedig utána koplalnunk kell... nem ez lesz az első alkalom.

– De mi lesz, ha Silenus és Kassad visszatér?

– Majd megosztozunk a vizünkön – mondta Sol. – Ha kell még étel, tehetünk egy újabb kört az erődbe.

– Jól van – sóhajtott a Konzul. Végigzongorázott a megfelelő repülési mintákon, mire a két méter hosszú szőnyeg megfeszült, és tíz centiméterrel a kőpadló fölé emelkedett. Ha imbolygott is a bizonytalan mágneses mezőben, nem lehetett észrevenni.

– Ahhoz, hogy átkelhessen a hegyeken, oxigénre lesz szüksége – jutott Sol eszébe.

A Konzul kihúzta a zsákjából az ozmózismaszkot.

Sol átnyújtotta neki Lamia automata pisztolyát.

– Nem fogad...

– Mi úgysem mennénk vele semmire a Shrike-kal szemben – érvelt Sol. – És lehet, hogy ezen fog múlni, eljut-e Keatsbe.

A Konzul bólintott, és a zsákjába tette a fegyvert. Kezet rázott előbb a pappal, majd az idős tudóssal. Rachel apró ujjai a karját súrolták.

– Sok szerencsét! – mondta Duré. – Az Úr legyen önnel.

A Konzul biccentett, megérintette a repülési mintákat, és előredőlt, ahogy a sárkányszőnyeg öt métert emelkedett, alig láthatóan megingott, és aztán úgy suhant előre és felfelé a levegőben, mintha láthatatlan síneken robogna.

A Konzul jobbra döntötte a szőnyeget, a völgy bejárata felé vette az irányt, megtett tíz métert a dűnék felett, aztán balra fordult a pusztaság felé. Csak egyszer nézett vissza. A négy alak a Szfinx legfelső lépcsőjén – két álló és két fekvő – nagyon is aprónak tűnt. Már nem tudta kivenni a csecsemőt Sol karjában.

Ahogy megegyeztek, a Konzul nyugati irányba fordította a sárkányszőnyeget, hogy átrepüljön a Költők Városa felett, hátha megtalálja Martin Silenust. A megérzése azt súgta, hogy a lobbanékony költő teltetett arra egy kitérőt. Az égen viszonylag kevés fényt nyújtott a csata, ezért a húsz méterrel a város törött tornyai és kupolái felett haladó Konzulnak árnyékokat kellett fürkésznie, melyek feketeségét nem törte meg a csillagok fénye. Nyoma sem volt a költőnek. Még ha Brawne és Silenus erre is került, a Konzul gyérülő hajába és ruhájába kapó éjszakai szél addigra már a lábnyomaikat is elfújta.

Hideg volt a szőnyegen ebben a magasságban. A Konzul alatt remegett és vibrált a változékony erővonalak mentén tapogatózó sárkányszőnyeg. A Hyperion alattomos mágneses mezeje és az EM elhasznált repülőszálai miatt tudta, valós esély van arra, hogy a szőnyeg jóval azelőtt lezuhan, mielőtt megérkezne a fővárosba, Keatsbe.

A Konzul többször is elkiáltotta Martin Silenus nevét, de nem érkezett válasz; csak egy passzázs törött kupolájában fészkelő galambcsapat rebbent fel. Megrázta a fejét, és délre kanyarodott, a Kantár-hegység irányába.

A nagyapja, Merin révén a Konzul ismerte ennek a sárkányszőnyegnek a történetét. Egyike volt az első játékszereknek, amiket Vlagyimir Solokov, a hálóhírű lepkegyűjtő és EM-rendszerfejlesztő kézzel készített, sőt az is lehet, hogy éppen ezt adta ajándékba kamasz unokahúgának. Solokovnak a kislány iránt érzett szeretete legendává vált, mint ahogy az is, hogy a lány becsmérlőn fogadta a repülőszőnyeget.

Másoknak azonban megtetszett az ötlet, és noha a sárkányszőnyegeket nem sokkal később betiltották az érzékeny forgalomirányítású bolygókon, újra meg újra felütötték a fejüket egyes telepesbolygókon. Ez a darab tette lehetővé, hogy a Konzul nagyapja találkozzon a nagyanyjával, Sirivel a Maui-Covenanton.

A Konzul felpillantott a közeledő hegységre. Repülve tíz perc alatt megtette a kétórányi gyalogutat a pusztaság felett. A többiek a lelkére kötötték, hogy ne álljon meg a Kronosz-erődnél Silenust keresni; ki tudja, mi lett a sorsa a költőnek, de ugyanaz elragadhatja a Konzult is, még mielőtt igazából útra kelne. Önmaga megnyugtatásául ellebegett a kétszáz méter magasan lévő ablakok mellett, karnyújtásnyira a terasztól, ahonnan három napja a völgyet szemlélték, és a költő nevét kiabálta.

Csak visszhangok feleltek az erőd sötét dísztermeiből és folyosóiról. A Konzul szorosan belekapaszkodott a sárkányszőnyeg szegélyébe, mert a függőleges sziklafalhoz közel tudatosult benne, milyen magasan van, és mennyire kiszolgáltatott. Megkönnyebbülten távolodott el az erődtől. Növelte a magasságot, és a csillagfényben szikrázó, hófödte hágók felé emelkedett.

Követte a hágóhoz tartó felvonó kábeleit, amelyek a széles hegyvonulat egyik kilencezer méteres hegycsúcsát kötötték össze a másikkal. Ebben a magasságban nagyon hideg volt, és a Konzul hálát rebegett Kassad plusz termoköpenyéért, amibe beburkolózhatott, nagyon vigyázva, nehogy összefagyjon a keze vagy az arca. A gélszerű ozmózismaszk mohó szimbiótaként terpeszkedett szét az arcán, és ő oxigént nyeldekelt ott, ahol alig volt belőle.

Így is jutott elég. A Konzul lassan, mélyen vette a levegőt, miközben tíz méterrel a jégbevonatú kábelek felett szállt. Egyik túlnyomásos kabin sem járt, és a gleccserek, szirtek, valamint az árnyékba burkolózó völgyek magánya szívbe markoló volt. A Konzul már csak azért sem bánta, hogy vállalkozott erre az útra, mert így még egy utolsó alkalommal szemügyre vehette a Hyperion háborítatlan szépségét a Shrike vagy a Számkivetett invázió rémisztő fenyegetése nélkül.

A felvonónak tizenkét órába telt átvinnie őket délről északra. Annak ellenére, hogy a sárkányszőnyeg húsz kilométer per órás sebessége lassúnak számított, a Konzul hat óra alatt átkelt a hegységen. A napfelkelte még a hegycsúcsok fölött érte. Felriadt, és döbbenten vette észre, hogy miközben álmodott, a sárkányszőnyeg egy öt méterrel a jelenlegi magassága fölé tornyosuló hegycsúcs irányába száguld. A Konzul sziklákat és hómezőket látott ötven méterrel maga előtt. Egy három méter szárnyfesztávolságú fekete madár – a helyiek csak vészmadárnak hívták – lökte el magát fagyos fészkéről, és a ritkás levegőben úszva fekete gombszemekkel meredt a Konzulra. A férfi meredeken balra döntötte a szőnyeget, érezte, amint valami tönkremegy a sárkányszőnyeg repülésvezérlőjében, aztán harminc métert zuhant, mielőtt a repülőszálak egyensúlyba hozták a szőnyeget.

A Konzul elfehéredett ujjakkal szorongatta a szőnyeg peremét. Induláskor az övéhez szíjazta a zsákját, máskülönben lebucskázott volna a mélybe, és egy gleccserben végzi.

A felvonó szőrén-szálán eltűnt. A Konzulnak valahogy sikerült olyan hosszan aludnia, hogy a sárkányszőnyeg letért a pályájáról. Egy pillanatig úrrá lett rajta a pánik, erre-arra rángatta a szőnyeget, kétségbeesetten kereste a fogsorként köré csattanó hegycsúcsok közti átjárót. Aztán meglátta, hogy a reggeli napfény aranylón csillog az előtte és jobbra lévő lankákon, az árnyékok pedig a háta mögött és balra húzódó lankákon, valamint a magasövi tundrán vonulnak végig, és ő tudta, hogy jó úton halad. E mögött az utolsó hegygerinc mögött a déli előhegység várja. Azon túl pedig...

A sárkányszőnyeg habozni látszott, amikor a Konzul beütötte a repülési mintát, és magasabbra ösztökélte, de aztán kelletlenül, fokozatosan felkúszott az utolsó kilencezer méteres hegycsúcs fölé. Innen már látta az alacsonyabb hegyeket, melyek a mindössze háromezer méterrel a tengerszint feletti Kantáraljává szelídültek. A Konzul hálásan ereszkedett le.

A Kantár-hegységtől nyolc kilométerre-délre rátalált a napfényes felvonópályára. Kabinok libegtek némán a nyugati végállomásnál. Alatta Zarándokpihenő falujának elszórt épületei ugyanolyan néptelennek tűntek, mint napokkal korábban. A szélvagonnak hűlt helye volt a Fűtengerbe nyúló dokknál, ahol kikötöttek vele.

A Konzul leereszkedett a móló közelébe, kikapcsolta a sárkányszőnyeget, és kinyújtóztatta elgémberedett lábát. A biztonság kedvéért összetekerte a szőnyeget, aztán keresett egy mosdót az egyik elhagyatott, rakpart melletti épületben. Mire kijött, a reggeli napsütés már a Kantáralján üldözte az árnyékokat. Délre és nyugatra a Fűtenger hullámzott, amerre csak látott; tükörsima, zöldellő felszínét néha felborzolta egy-egy fuvallat, futólag láthatóvá téve a rozsdabarna és ultramarinkék fűszálakat. A hullámszerű mozgás láttán az ember jóformán kereste a fehér tarajt és a szökellő halakat.

Halak nem voltak a Fűtengerben, ellenben húsz méter hosszú fűkígyók igen, és ha a Konzul sárkányszőnyege útközben meghibásodik, hiába tenné le épségben, ő még akkor sem maradna sokáig életben.

A Konzul kigöngyölítette a szőnyeget, letette maga mellé a zsákot, és bekapcsolta a szőttest. Viszonylag alacsony pályán maradt, huszonöt méterrel a felszín felett, de azért nem olyan mélyen, hogy egy fűkígyó valami finom falatnak hihesse. A szélvagonnal alig egy teljes hyperioni napot vett igénybe a Fűtengeren való átkelés, ám mivel a szél általában északkelet felől fújt, sokat kellett lavírozniuk. A Konzul a nyakát tette rá, hogy tizenöt órán belül át tud repülni a Fűtenger legkeskenyebb szorosán. Rátenyerelt a gázpedálnak megfelelő vezérlőre, és a sárkányszőnyeg nekiiramodott.

Húsz perc múlva elmaradoztak mögüle a hegyek, a Kantáralja beleveszett a messzeségbe. Egy óra után a hegycsúcsok zsugorodni kezdtek, ahogy a hegyláb a bolygó görbületének takarásába került. Két óra után a Konzul már csak a legmagasabb hegyormot látta alig kivehető, csipkés árnyékként elősejleni a ködből.

Aztán a Fűtenger terült el a látóhatárig, állandóságát csak a széllökések keltette érzéki fodrok és barázdák törték meg. Itt sokkal melegebb volt, mint a Kantár-hegység északi oldalán lévő fennsíkon. A Konzul megszabadult a termoköpenytől, aztán a kabátjától, végül még a pulóverétől is. A nap ehhez a földrajzi szélességhez képest meglepően erősen tűzött. A Konzul előkotorta a zsákjából gyűrött és ütött-kopott háromszögletű kalapját, amit két nappal korábban még hetykén viselt, és a fejébe nyomta, hogy védje a nap ellen. A homloka és fejének kopaszodó teteje máris leégett.

Négy óra után elfogyasztotta az első útravalóul hozott fejadagpakkot, úgy rágcsálta az ízetlen proteinszeleteket, mintha bélszínt enne. A víz volt a legfinomabb része az étkezésnek, és a Konzul alig bírta megállni, hogy egy vad tivornya keretében meg ne igya az összeset.

A Fűtenger hullámzott alatta, mögötte és előtte. A Konzul el-elbóbiskolt, és mindig arra riadt fel, hogy úgy érzi, zuhan, és a merev sárkányszőnyeg szélét markolássza. Rájött, hogy le kellett volna kötöznie magát azzal az egy szál kötéllel, amit a zsákjában hozott, de nem akart leszállni – a fűszálak élesek voltak, és a feje fölé nőttek. Bár nem látta a fűkígyók jellegzetes, V alakú csapásait, attól még ott leselkedhettek a mélyben prédára várva.

Elmerengett azon, hogy hová tűnhetett a szélvagon. A jármű teljesen automatizált volt, és feltehetően a Shrike Egyháza programozta be, mivel ők finanszírozták a zarándoklatot. Vajon még milyen feladatot láthatott el? A Konzul megrázta a fejét, felült a szőnyegen, és az arcába csípett. Még azalatt is elnyomta az álom, hogy a szélvagonon töprengett. Amikor az Időkripták völgyében beszélt róla, akkor még úgy érezte, a tizenöt óra hamar el fog repülni. A komlogjára lesett: öt óra telt el.

A Konzul kétszáz méterre emelkedett, gondosan körülnézett, nem lát-e kígyót, majd levitte a szőnyeget, és lebegve megállt öt méterrel a fűtenger felett. Körültekintően kibontotta a kötelet, csinált egy hurkot, előrement a szőnyegen, és körbetekerte a szőttest, elég helyet hagyva ahhoz, hogy becsúszhasson alá, mielőtt szorosra húzza a csomót.

Ha a szőnyeg lezuhanna, a kötőfék csak rontana a helyzetén, de a hátának simuló kötelektől mégis biztonságban érezte magát. Megérintette a repülési mintákat, negyven méterre emelte a szőnyeget, és arcát a meleg kárpitra fektette. Napsugarak szűrődtek át az ujjai között, és rájött, hogy csupasz karja borzasztóan le fog sülni.

Túl fáradt volt ahhoz, hogy felüljön, és lehajtsa az ingujját.

Szellő kerekedett. A Konzul, zizegő-surrogó hangot hallott: vagy a fűszálak hajladoztak, vagy valami nagy testű lény kúszott el alatta.

Már ez sem érdekelte. A Konzul lehunyta a szemét, és harminc másodperc múlva már aludt is.

A Konzul az otthonáról álmodott – valódi otthonáról – a Maui-Covenanton. Színpompás álom volt: az ég feneketlen kéksége, a hatalmas Dél-tenger, az egyenlítői sekély vizek, ahol az ultramarinkék zöldbe fordul, az élénkzöld, citromsárga és bordó vándorszigetek, amint északra terelik őket a delfinek... a delfinek, amik még a Konzul gyermekkorában, a hegemóniai invázió folyamán kihaltak, viszont álmában nagyon is éltek, hatalmas szökkenésekkel törték át a víz felszínét, ezer irányba szórva a tiszta levegőben táncoló fényt.

Álmában a Konzul megint gyerek volt, és egy fatörzsház legfelső szintjén állt az Első Család szigetén. Siri nagymama állt mellette – nem az általa ismert, uralkodói tartású nagyasszony, hanem a fiatal nő, akibe nagyapja beleszeretett. Vitorlalevelek csapkodtak a délről feltámadó szélben, és a vándorszigetek precíz alakzatban vonultak a sekély tengerek kék csatornáin. Az északi látóhatáron már feltünedeztek az Egyenlítői-szigetvilág első, zöld szigetei az esti égbolt előtt, jelezvén, hogy nem mennek sehová.

Siri a vállához ért, és nyugati irányba mutatott.

A szigetek lángoltak, süllyedtek, gyökér tőkesúlyaik céltalan kínok közt vonaglottak. A terelődelfinek eltűntek. Az égből tűz zuhogott alá. A Konzul felismerte a milliárdvoltos energianyalábokat, melyek felperzselték a levegőt, és kékesszürke utóképet hagytak a retináján. Víz alatti robbanások világították meg az óceánokat, halak és törékeny tengeri lények ezrei bukkantak a felszínre haláltusájukban.

– Miért? – kérdezte Siri nagymama, ám hangja egy halkan suttogó kamasz lányé volt.

A Konzul válaszolni akart, de nem tudott. Könnyek homályosították el a látását. A nagyanyja keze után nyúlt, de már csak a levegőt markolta, és a tudat, hogy elment, hogy soha nem teheti jóvá a bűneit, olyan fájdalommal mart bele, hogy levegő után kapkodott. Elszorult a torka az érzelmektől. Aztán észrevette, hogy füst csípi a szemét és lepi el a tüdejét; a családi sziget lángokban állt.

A gyermek, aki a Konzul volt, botorkálva lépett előre a kékesfekete sötétségben, vakon tapogatózott egy kéz után, ami majd megnyugtatja.

Egy kéz fonódott az övére. Nem Sirié volt. Elképesztő erővel szorította meg. Ujjpengékkel.

A Konzul levegő után kapkodva riadt fel.

Sötét volt. Legalább hét órán át aludt. A kötelekbe gabalyodva felült, és a komlog világító kijelzőjére meredt.

Tizenkét óra. Tizenkét órát aludt.

Minden tagja fájt, ahogy kihajolt a szőnyegről, és lenézett. A sárkányszőnyeg tartotta a negyvenméteres magasságot, de fogalma sem volt, hol lehet. Alacsony dombok hullámzottak. A szőnyeg két-három méterrel haladhatott el némelyik felett; lent pedig szivacsos csomókban nőtt a narancsfű és a zuzmócserje.

Valahol, valamikor az elmúlt néhány órában elérte a Fűtenger déli partját, és átaludta a Perem apró kikötőjét, valamint a Hoolie folyó mólóját, ahová a Benares levitációs uszályt kikötötték.

A Konzulnál nem volt iránytű – az iránytűk amúgy sem működtek a Hyperionon –, és a komlogjába sem volt beprogramozva tehetetlenségi helymeghatározó. Úgy tervezett Keatsbe jutni, hogy a Hoolie déli és nyugati folyásirányában visszaköveti vesződséges zarándokútjukat, csak éppen le tudja majd vágni a kanyarokat.

Most viszont eltévedt.

A Konzul letette a sárkányszőnyeget egy dombtetőre, fájdalmas nyögés kíséretében a szilárd talajra lépett, és kikapcsolta a szőnyeget. Tudta, hogy a repülőszálak töltése már legalább a harmadára merült... vagy még kevesebbre. Fogalma sem volt, mennyire használódott el a szőnyeg az idők során.

A dombság a Fűtengertől délnyugatra húzódó, szikár vidékre emlékeztetett, de sehol sem látta a folyót. A komlogjától megtudta, hogy alig egy-két órája sötétedett be, de nyugaton nyoma sem volt naplementének. Az ég felhős volt, eltakarván a csillagok és az űrháború fényét.

– Rohadt életbe – suttogta a Konzul. Megmozgatta a lábait, amíg be nem indult a vérkeringése, egy kisebb meredély szélén vizelt egyet, aztán visszaballagott a matrachoz vizet inni. Gondolkozz!

Korábban délnyugati pályára állította a matracot, hogy Perem kikötővárosánál vagy annak közelében hagyja el a Fűtengert. Ha csak annyi történt, hogy alvás közben átrepült Perem és a folyó felett, akkor a folyónak tőle délre, bal kéz felé kell lennie. Ha viszont rosszul állította be az útirányt Zarándokpihenőnél, ha csak néhány fokot tévesztett balra, akkor a folyó valahol jobb kéz felé, északkeleti irányban kanyarog. Előbb-utóbb úgyis kilyukad egy felismerhető helynél – ha más nem, az Északi Sörény partjainál –, még akkor is, ha rossz felé ment, ám ezzel egy teljes napot is veszíthet.

A Konzul belerúgott egy kőbe, és összefonta a karját. A napközbeni hőség után kifejezetten hűvösnek érezte a levegőt. Vacogni kezdett, és rájött, hogy rosszullétét a lesülés okozza. A fejbőréhez nyúlt, és átkozódva rántotta el a kezét. Merre tovább?

Szél fütyült a zsályák és a szivacsos zuzmók között. A Konzul nagyon távolinak érezte az Időkriptákat és a Shrike fenyegetését, de Sol, Duré, Het Masteen és Brawne, illetve az eltűnt Silenus és Kassad várakozó alakja sürgetően nehezedett a vállára. A Konzul egy végső, nihilista lépésként csatlakozott a zarándoklathoz; értelmetlen öngyilkosságnak szánta, amivel véget vethet a szenvedéseinek. Többé nem fogja gyötörni a felesége és gyermeke emlékének elvesztése, akik a Hegemónia bressiai ármánykodásának estek áldozatul, sem pedig rettenetes árulásának tudata – az, hogy elárulta a kormányt, melyet majdnem négy évtizedig szolgált, akárcsak a Számkivetetteket, akik megbíztak benne.

A Konzul leült egy sziklára, és elhalványult benne a céltalan önutálat, ahogy eszébe jutott az Időkripták völgyében várakozó Sol és újszülött kislánya. Brawne-re gondolt, a bátor nőre, a megtestesült energiára, aki most magatehetetlenül fekszik a Shrike gonoszságának piócaszerű kinövésével a koponyájában.

Felült a szőnyegre, bekapcsolta, és nyolcszáz méter magasra emelkedett, olyan közel a felhőtakaróhoz, hogy ha kinyújtja a kezét, meg is érinthette volna.

Egy pillanatra felszakadozott a felhőzet, és balra, a messzeségben megcsillant egy vízfodor. A Hoolie körülbelül öt kilométerre kígyózott délen.

A Konzul éles kanyart vett a sárkányszőnyeggel. Érezte, ahogy a fáradt takarómező a szőnyeghez passzírozza, de nagyobb biztonságban érezte magát lekötözve. Tíz perccel később már magasan a víz fölött repült. Lejjebb bukott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban a Hoolie folyó az, és nem csak egy mellékfolyó.

A Hoolie volt az. Sugárzó ökörnyálak ragyogtak az alacsony, ingoványos folyóparton. Az építészhangyák magas, lőréses tornyai kísértetiesen rajzolódtak ki a földnél alig sötétebb ég előtt.

A Konzul húsz méter magasra emelkedett, ivott egy kortyot az egyik vizespalackból, és teljes sebességgel elindult lefelé a folyón.

A felkelő nap a Duhobor-pagonynál lévő falun túl, már majdnem a Karla-zsilipnél találta, ahol a Királyi Közlekedési Csatorna nyugatra kanyarodott az északi városi települések és a Sörény felé. A Konzul tudta, hogy már csak százötven kilométer a főváros – de a sárkányszőnyeg őrjítően lassú tempójában az még hét óra. Ez volt az a pont az út során, ahol azt remélte, belefut majd egy katonai járőrsuhanóba, egy utasszállító léghajóba a Najád-pagonyból, vagy akár egy gyors motorcsónakba, amit elvezethet. De a Hoolie folyó partja – néhány égő épületet vagy egy távoli ablakban világló vajlámpást leszámítva – teljesen kihalt volt. A mólóknál egyetlen hajó sem ringatózott. A zsilip előtti ördögrájakarámok üresen tátongtak, a nagy, nyitott kapukon, szabadon hömpölygött be a víz, és nem sorakoztak komphajók a valamivel lejjebb kétszeresére szélesedő folyó oldalánál.

A Konzul szitkozódva repült tovább.

Csodaszép reggel volt. A felkelő nap fényárba borította a gomolyfelhőket, az alacsony, vízszintes napsugarak kiemeltek minden bokrot és fát. A Konzul úgy érezte, mintha hónapok óta nem látott volna valódi növényzetet. Varsafák és féltölgyek nyújtóztak pompázatos magasságokba a távoli sziklaszirteken, míg az ártérben milliószámra sarjadtak a zöld periszkópbabok őshonos teraszaikon. Asszonygyökerek és tűzpáfrányok szegélyezték a partokat, minden ág és göcsört kitüremkedett a tűző napfényben.

A felhők elnyelték a napot. Szakadni kezdett az eső. A Konzul a fejébe húzta a viharvert háromszögletű kalapot, maga köré tekerte Kassad pluszköpönyegét, és száz méter magasan dél felé repült.

A Konzul megpróbált visszaemlékezni. Mennyi ideje van hátra Rachelnek?

Hiába aludt hosszan az előző nap, a Konzul elméjét eltompította a kimerültség. Rachel négynapos volt, amikor a völgybe érkeztünk. Az pedig négy nappal ezelőtt történt.

A Konzul megvakarta az arcát, és egy vizespalackért nyúlt. Mindegyik üres volt. Semmiből nem állt volna lebukni, és megtölteni őket folyóvízzel, de nem akarta erre vesztegetni az idejét. Fájt a bőre és reszketett a leégéstől, miközben a kalapjáról eső csöpögött.

Sol azt mondta, csak az a lényeg, hogy még napszállta előtt visszatérjek. Rachel hyperioni időre átszámolva húsz óra nulla-nulla után született. Ha ez igaz, és nem téved, akkor a kislánynak este nyolcig van bátra ideje. A Konzul ledörzsölte az arcára és szemöldökére folyott vizet. Vegyük úgy, hogy még hét óra, míg Keatsbe érek. Egy-két óra alatt kiszabadítom a hajót. Theo segíteni fog... most ő a főkormányzó. Meg tudom győzni arról, hogy a Hegemónia érdeke érvényteleníteni Gladstone karanténra vonatkozó parancsait. Ha kell, elmondom neki, hogy a vezérigazgató parancsára összeesküvést szőttem a Számkivetettekkel, és elárultam a Hálót.

Mondjuk tíz és negyed óra alatt odarepülök a hajóval. Lesz még legalább egy óránk naplemente előtt. Rachel alig néhány perces lesz, de... mi? Mit tehetnénk azonkívül, hogy kriogén fagyasztókamrába zárjuk? Semmit. Már csak az marad. Mindig is az volt Sol utolsó esélye, bár figyelmeztette az orvos, hogy megölheti a gyermeket. Akkor viszont mi lesz Brawne-nal?

A Konzul szomjazott. Hátracsapta a köpönyeget, de az eső addigra már csendes szitálássá enyhült, és épphogy csak benedvesítette a száját és nyelvét, amitől csak még szomjasabb lett. Halkan káromkodott, és lassan ereszkedni kezdett. Talán annyi még belefér, hogy a folyó felett lebegve gyorsan megtöltse a palackját.

A sárkányszőnyeg harminc méteren fulladt le. Az egyik pillanatban még szép fokozatosan ereszkedett, olyan simán, mintha egy szelíd üveglejtőn siklana, a következőben pedig már pörögve, irányíthatatlanul zuhant lefelé, akár egy tízemeletes épület ablakából kidobott kétméteres szőnyeg és halálra rémült férfi kettőse.

A Konzul felordított, és megpróbált leugrani, de a kötelek és az övéhez erősített zsákszíj miatt belegabalyodott a felgyűrődő sárkányszőnyegbe, és pörögve-kitekeredve tette meg vele a Hoolie folyó kemény víztükréig hátralevő húsz métert.