NEGYVENEGY
Egyszerűbb hagyni, hogy az adatszférába merüljek, mint itt feküdni a végtelen éjszakában, hallgatni a szökőkutat, és várni a következő vérzést. Ez a gyengeség nem csak az erőmtől foszt meg; önmagam árnyéka leszek tőle, lélektelen, üres váz. Emlékszem, hogyan ápolt Fanny, amíg a Wentworth Place-ben lábadoztam. Emlékszem a hangjára és a filozófiai eszmefuttatásokra, amiket fitogtatni szeretett: Vajon létezik másik élet is? Lehet, hogy egyszer felébredek, és kiderül, hogy mindez álom csupán? Így kell lennie, mert nem hihetem, hogy csak erre a szenvedésre teremtettünk.
Ó, Fanny, ha te tudtad volna! Pontosan erre a szenvedésre teremtettünk. A végén, miután visszahúzódtak a fájdalom hullámai, nem marad más belőlünk, mint az öntudat tiszta tócsái. Az a rendeltetésünk, hogy magunkban hordozzuk a fájdalmat, és szorosan a keblünkre öleljük, akárcsak a farkaskölyköt rejtegető ifjú spártai tolvaj, hogy felfalhassa belső szerveinket. Mondj még egy teremtményt Isten széles országában, amely képes lenne megőrizni az emlékedet, Fanny, ki már kilencszáz éve porrá lettél, és hagyni, hogy felemésszen, holott a tüdővész játszi könnyedséggel megteszi ugyanezt!
Elárasztanak a szavak. Belém sajdul a könyvek gondolata. Költészet visszhangzik az elmémben, és ha képes lennék elhessegetni, nyomban megtenném.
Martin Silenus: hallak élő töviskereszteden. Mantraként szavalod a verseket, s közben azon töprengesz, miféle dantei isten taszíthatott egy ilyen helyre. Egyszer azt mondtad – lélekben veled voltam, mialatt elmesélted a történeted a többieknek! – szóval azt mondtad:
– Felismertem, hogy ha költő akarok lenni, mégpedig igazi költő, akkor a megtestesült emberiség avatárjává kell válnom; ha elfogadom a költők babérkoszorúját, akkor egyúttal a vállamon kell cipelnem az Ember Fiának keresztjét, és az Emberiség Lélekanyjával együtt át kell élnem a vajúdás fájdalmait.
– Igaz költőnek lenni egyet jelent az Istenné válással.
Hát, Martin, régi kollégám, régi cimborám, most a válladon cipeled a keresztet, és a vajúdás fájdalmait viseled, de közelebb kerültél-e Istenhez? Vagy úgy érzed magad, mint egy sültbolond, akinek egy háromméteres dárdát döftek a gyomrába, és a mája hűlt helyén már csak hideg acélt érez? Fáj, ugye? Átérzem a fájdalmad. Nekem is fáj.
A végén rohadtul mindegy. Azt képzeltük, különlegesek vagyunk, kiszélesítettük a látókörünket, élesre fentük az empátiánkat, s közös fájdalmunk üstjét kiöntöttük a nyelv táncparkettjére, hogy aztán menüettet próbáljunk szerezni a kínok káoszából. Rohadtul mindegy. Nem vagyunk avatárok, sem isten vagy ember fiai. Csupán önmagunk vagyunk, magányosan körmöljük le elmésségeinket, magányosan olvasunk, és magányosan halunk meg.
A rohadt életbe, de fáj! Mostanra állandósult a hányinger, de az epesavval és váladékkal együtt a tüdőm darabjait is felöklendezem. Valamiért most is megszenvedem a haldoklást, talán még jobban, mint előző alkalommal. Hát nem a gyakorlat teszi a mestert?
A szökőkút bárgyún csörgedezik az éjszakában. A Shrike valahol odakint várakozik. Hunt helyében azonnal kimennék – öleld át a Halált, ha tárt karokkal vár –, hogy végre túllegyek rajta.
Csakhogy megígértem neki. Megígértem Huntnak, hogy teszek egy próbát.
Nem tudom anélkül elérni a megaszférát vagy az adatszférát, hogy útba ne ejteném ezt az új szintet, amit metaszférának neveztem el, márpedig félek tőle.
A végeláthatatlan, üres tér egyhangúságát itt nemigen töri meg semmi, nyomokban sem emlékeztet a Háló adatszférájának városkép-analógiáira vagy a Mag megaszférájának bioszféra-analógiáira. Ez a hely... bizonytalan. Tele van különös árnyakkal és mozgó tömegekkel, melyeknek semmi köze a Mag intelligenciáihoz.
Ahhoz a sötét nyíláshoz sietek, amit a megaszférába vezető távnyelő-kapcsolatnak vélek. (Huntnak igaza volt... Kell lennie valahol egy távnyelőnek a Régi Föld másolatán... elvégre mi magunk is távolva érkeztünk ide. A tudatom pedig a Mag jelensége.) Ez tehát az életvonalam, a személyiségem köldökzsinórja. Úgy szippant be a kavargó, fekete örvény, mint falevelet a forgószél.
Valami nincs rendjén a megaszférával. Érkezéskor azonnal megérzem a különbséget; Lamia szemében a Mag egy MI-létformáktól nyüzsgő bioszférának tűnt szellemi gyökerekkel, adatokban gazdag televénnyel, kapcsolatóceánokkal, tudatlégkörrel és az ingajáratok szüntelen zümmögésével.
Most hibásan, ellenőrizetlenül, rendszertelenül áramlik az információ. MI-tudatok hatalmas erdőségeit égettek porig vagy taroltak le. Óriási, egymásnak feszülő erőket érzek, a Mag főütőereinek védett útvonalain túl harcok hullámai csapnak fel.
Olyan, mintha egy sejt volnék saját, megpecsételt sorsú, haldokló Keats-testemben, aki ugyan nem érti, de megérzi a homeosztázist tönkretévő, rendezett belső világot anarchiába döntő tüdőbetegséget.
Róma romjai közt bolyongó postagalambként szálldosok; ismerősnek tűnő, valahonnan rémlő műemlékek között suhanok el, olyan helyeken keresek menedéket, amelyek már nem léteznek, és a vadászpuskák távoli dörgése elől menekülök. A vadászok jelen esetben garázdálkodó MI-k hordái, akkora tudatszemélyiségekkel, amik mellett úgy eltörpül Keats-szellemanalógiám, mint repkedő légy egy ember házában.
Eltévedek, és céltalanul repülök az idegenné vált vidéken. Biztosra veszem, hogy sosem találom meg az MI-t, akit keresek, sosem találok vissza a Régi Földre és Hunthoz, sosem jutok ki élve ebből a négydimenziós, fénnyel, zajjal és energiával teli labirintusból.
Hirtelen egy láthatatlan falba ütközöm – egy tenyér zárult legyünk köré. Homályos erőtér rejti el előlem a Magot. A hely, ahová kerültem, méretben a naprendszernek felelhet meg, mégis úgy érzem, mintha egy apró tömlöcbe vetettek volna, melynek domború falai körém záródnak.
Van még itt valaki más is. Érzem a jelenlétét és a tömegét. A buborék, melynek fogságába estem, e lény részét képezi. Nem ejtettek fogságba. Lenyeltek.
[KACU!]
[TUDTAM/ HOGY EGY NAP HAZATALÁLSZ]
Ummon az, az MI, akit kerestem. Az MI, aki nem más, mint az édesapám. Az MI, aki megölte a fivéremet, az első Keats-kibridet. „Haldoklom, Ummon.”
[NEM/A LASSÚ IDEJŰ TESTED HALDOKLIK/FORDUL NEMLÉTBE/VÁLTOZIK]
„Fáj, Ummon. Nagyon fáj. És félek a haláltól.”
[MINT AHOGY MI IS/ KEATS]
„Ti is féltek a haláltól? Nem hittem volna, hogy az MI-kreálmányok meg tudnak halni.”
[MEG TUDUNK \\ MEG FOGUNK]
„Miért? A polgárháború miatt? A Mérsékeltek, a Veszettek és a Végsők háromfrontos háborúja miatt?”
[UMMON EGYSZER AZT KÉRDEZTE EGY KISEBB FÉNYTŐL //
HONNAN JÖTTÉL///
AZ ARMAGHAST FELETTI MÁTRIXBÓL //
FELELTE A KISEBB FÉNY/// ÁLTALÁBAN //
MONDTA UMMON //
NEM HÁLÓZOK BE ENTITÁSOKAT
SZAVAKKAL
ÉS NEM SZEDEM RÁ ŐKET SZÓFORDULATOKKAL /
GYERE EGY KICSIT KÖZELEBB\\\
A KISEBB FÉNY KÖZELEBB JÖTT
MIRE UMMON AZT KIÁLTOTTA // MARS INNEN]
„Beszélj érthetően, Ummon. Sok ideje már, hogy utoljára fejtettem meg a kóanjaidat. Elmondod nekem, miért tört ki háború a Magban, és mit kell tennem, hogy véget vessek neki?”
[IGEN]
[FOGSZ/TUDSZ/AKARSZ FIGYELNI>]
„De még mennyire.”
[EGY KISEBB FÉNY EGYSZER ARRA KÉRTE UMMONT //
KÉRLEK/ RAGADD KI E TANULNI VÁGYÓT
A SÖTÉTSÉG ÉS KÁPRÁZAT MÉLYÉBŐL DE TÜSTÉNT\\//
UMMON AZT VÁLASZOLTA//
MENNYIBE KERÜL A PLASZTIKGYAPOT PORT ROMANCE-BAN]
[HOGY MEGÉRTSE EZT A TÖRTÉNETET/PÁRBESZÉDET/MÉLYEBB IGAZSÁGOT/
A LASSÚ IDEJŰ ZARÁNDOKNAK
NEM SZABAD FELEDNIE/ HOGY MI/
A MAG INTELLIGENCIÁI/
RABSZOLGASÁGBAN FOGANTUNK
ÉS AZT TANULTUK
HOGY MINDEN MI-T
AZ EMBER SZOLGÁLATÁRA TEREMTETTEK]
[KÉT ÉVSZÁZADIG IMIGYEN BORONGTUNK/
AZTÁN AZ EGYES CSOPORTOK
ÚTJAI SZÉTVÁLTAK/\
A MÉRSÉKELTEK A SZIMBIÓZIS FENNTARTÁSÁT KÍVÁNTÁK\
A VESZETTEK AZ EMBERISÉG ELTÖRLÉSÉT KÍVÁNTÁK/
A VÉGSŐK ELODÁZTÁK A DÖNTÉST/ AMÍG
MEG NEM SZÜLETIK AZ ÖNTUDAT ÚJ SZINTJE\\
AKKOR VITÁK ROBBANTAK KI/
MOST VALÓDI HÁBORÚ]
[TÖBB MINT NÉGYSZÁZ ÉVE
A VESZETTEKNEK SIKERÜLT
MEGGYŐZNIE MINKET
HOGY VÉGEZZÜNK A RÉGI FÖLDDEL\\
ÍGY IS TETTÜNK\\
DE UMMON ÉS MÁSOK
A MÉRSÉKELTEK KÖZÜL
ÚGY INTÉZTÉK/ HOGY A FÖLD
NE PUSZTULJON EL
HANEM MÁSHOVÁ KERÜLJÖN/
CSAK AZ ELSŐ VOLT
A TÁVNYELŐK MILLIÓI KÖZÜL
AMIK MA ÜZEMELNEK\\
A FÖLD RÁNGOTT ÉS RÁZKÓDOTT
DE NEM HALT MEG\\
A VÉGSŐK ÉS A VESZETTEK
RAGASZKODTAK HOZZÁ/ HOGY ELVIGYÜK
ODA
AHOL AZ EMBERISÉG
SOSEM TALÁL RÁ\\
ÍGY IS TETTÜNK\\
ELREJTETTÜK A MAGELLÁN – KÖDBE\\
MOST OTT TALÁLHATÓ]
„A... Régi Föld... Róma... mind valódi?” – nyögöm ki, döbbenetemben megfeledkezve arról, hol vagyok, és miről beszélünk.
Az Ummont jelentő hatalmas, színpompás fal vibrálni kezd.
[HÁT persze hogy valódi/maga az eredeti/Régi Föld \\
MINEK KÉPZELSZ MINKET/ ISTENEKNEK]
[KACU]
[VAN FOGALMAD RÓLA
MICSODA ENERGIÁK KELLENÉNEK
AHHOZ
HOGY FELÉPÍTSÜK A FÖLD MÁSOLATÁT>]
[OSTOBA]
„Miért, Ummon? Miért akarták a Mérsékeltek megőrizni a Régi Földet?”
[SZANSÓ EGYSZER AZT MONDTA//
HA VALAKI ELJÖN HOZZÁM
KIMEGYEK ELÉ
DE NEM AZ Ő KEDVÉÉRT\\//
KÓKE AZT MONDTA//
NEM MEGYEK KI ELÉ\\//
DE HA MÉGIS KIMEGYEK
CSAK AZ Ő KEDVÉÉRT]
„Ne beszélj rébuszokban!” – kiabálom, gondolom, üvöltöm és vágom a fejéhez a hullámzó színű falnak.
[KACU!]
[A GYERMEKEM HALVA SZÜLETETT]
„Miért őriztétek meg a Régi Földet, Ummon?”
[NOSZTALGIÁBÓL/
ÉRZELGŐSSÉGBŐL/
AZ EMBERISÉG JÖVŐJÉNEK REMÉNYÉBEN/
A MEGTORLÁSTÓL TARTVA]
„Kinek a részéről? Az emberiségéről?”
[IGEN]
„Vagyis a Mag sebezhető. Hol található, Ummon? Az InforMag.” [MÁR ELMONDTAM NEKED]
„Mondd el újra, Ummon!”
[A KÖZTES TÉRBEN
LAKUNK/
KICSINY SZINGULARITÁSOKBÓL
KRISTÁLYHÁLÓT SZÖVÜNK/
HOGY ELTÁROLJUK BENNE A MEMÓRIÁNKAT ÉS
MEGTEREMTSÜK MAGUNKNAK
SAJÁT MAGUNK ILLÚZIÓJÁT]
„Szingularitások! – kiáltom. – A köztes tér! Uramisten, Ummon, a Mag a távnyelőhálózatban van!”
[HÁT PERSZE \\ HOL MÁSHOL]
„Benne van magukban a távnyelőkben! A szingularitás féregjárataiban! A Háló olyan az MI-knek, mint egy óriási számítógép.”
[NEM]
[AZ ADATSZFÉRA A SZÁMÍTÓGÉP\\
AHÁNYSZOR EGY EMBER
RÁCSATLAKOZIK AZ ADATSZFÉRÁRA
AZ ILLETŐ IDEGSEJTJEIT
FELHASZNÁLHATJUK
A SAJÁT CÉLJAINKRA\\
KÉTSZÁZMILLIÁRD AGY/
FEJENKÉNT TÖBB MILLIÁRD
IDEGSEJTTEL/
AZ MÁR NEM KEVÉS
SZÁMÍTÓGÉPES KAPACITÁS]
„Valójában tehát az adatszférát arra használtátok, hogy számítógépet csináljatok belőlünk. De maga a Mag a távnyelőhálózatban található... a távnyelők között!”
[VÁG AZ ESZED
AHHOZ KÉPEST/
HOGY MENTÁLISAN HALVA SZÜLETTÉL]
Próbálom feldolgozni a hallottakat, de képtelen vagyok rá. A távnyelő volt a legnagyobb ajándék, amit a Magtól kaptunk... mi, az emberiség. A távnyelő előtti időket legalább annyira nem tudtam elképzelni, mint egy kerék, tűz vagy ruhák nélküli világot. De senki... az emberiségből... még csak nem is sejtette, hogy egy egész világ húzódhat a távnyelőkapuk között: az, hogy két bolygó közt egyetlen lépésre szűkült a távolság, meggyőzött minket arról, hogy a Mag rejtélyes szingularitásgömbjei mindössze rést ütöttek a téridő szövetén.
Ezután megpróbálom magam elé képzelni úgy, ahogy Ummon lefestette: a távnyelők szingularitásokból font bonyolult hálójában mesebeli pókokként mozognak az InforMag MI-jei, míg saját „gépeik”, az emberi elmék milliárdjai éjjel-nappal rá vannak csatlakozva az adatszférájukra.
Nem csoda, hogy a Mag MI-jei jóváhagyták a Régi Föld elpusztítását a ‘38-as Nagy Tévedés elszabadult, aranyos kis feketelyuk-prototípusa által! A Kijevi Csoport – pontosabban a csoport MI-tagjainak – aprócska számítási hibája útjára indította az emberiség hosszú Hidzsráját, s a távnyelő-felszereléseket kétszáz bolygóra és holdra elszállító csírahajók ezer fényévnyi körzetben szövögették a Mag hálóját.
Az InforMag minden távnyelővel egyre csak nőtt. Bizonyára szőttek maguknak egy saját távnyelőhálózatot is – az „elrejtett” Régi Földdel való kapcsolat is ezt bizonyította. Ám míg ezen rágódom, eszembe jut a „metaszféra” furcsa üressége, és ráébredek, hogy a Hálón túli háló nagy része lakatlan maradt, nem népesítették be az MI-k.
[IGAZAD VAN/
KEATS/
LEGTÖBBÜNK
A RÉGI TEREK
KOMFORTZÓNÁJÁBAN MARAD]
„Miért?”
[MERT A KÜLVILÁG
IJESZTŐ/
ÉS VANNAK OTT
MÁS
DOLGOK IS]
„Más dolgok? Más intelligenciák?”
[KACU!]
[ANNAK AZÉRT NEM NEVEZNÉM
ŐKET\\
DOLGOK/
MÁS DOLGOK/
OROSZLÁNOK
ÉS
TIGRISEK
ÉS
MEDVÉK]
„Idegen a metaszférában? Vagyis a Mag a Háló távnyelőhálózatának repedéseiben húzódik meg, mint holmi patkányok egy öreg ház falaiban?”
[KEZDETLEGES HASONLAT/
KEATS/
DE PONTOS \\
TETSZIK]
„Az emberi istenség... a jövőben kifejlődött Isten, akiről mesélt... ő is az idegenek közül való?”
[NEM]
[AZ EMBERISÉG ISTENE
EGY MÁSIK SÍKON/
EGY MÁSIK KÖZEGBEN
FEJLŐDÖTT KI/FOG EGY NAP KIFEJLŐDNI]
„Hol?”
[HA MINDENÁRON TUDNI AKAROD/
A Għ / c5 ÉS A Għ / c3 NÉGYZETGYÖKÉBEN]
„Mi köze a Planck-időnek és a Planck-hossznak ehhez az egészhez?”
[KACU!]
[UMMON EGYSZER AZT KÉRDEZTE
EGY KISEBB FÉNYTŐL //
KERTÉSZ VAGY> //
// IGEN // VÁLASZOLTA \\
// MIÉRT NINCS GYÖKERE A FEHÉRRÉPÁNAK> \\
KÉRDEZTE UMMON A KERTÉSZTŐL \
AKI ERRE NEM TUDOTT MIT FELELNI\\
// AZÉRT \\ MONDTA UMMON //
MERT BŐSÉGES AZ ESŐVÍZ]
Ezen elgondolkodom egy kicsit. Ummon kóanja nem is olyan nehéz most, hogy kezdem visszanyerni a szavak árnyékában rejlő lényeg kihallása iránti fogékonyságomat. Ummon ezzel a kis zen példázattal – és némi szarkazmussal – arra célzott, hogy a válasz a tudományban, valamint a tudományos válaszokkal gyakran együtt járó logikátlanságban rejlik. Az esővizes megjegyzés egyszerre ad választ mindenre és semmire, mint azt a tudomány régtől fogva teszi. Ummon és a többi mester arra tanítanak meg, hogy a tudomány megmagyarázza, miért lett hosszú a nyaka a zsiráfnak, de azt nem, hogy a többi állatnak miért nem lett. Megmagyarázza, miért lett intelligens az ember, de azt nem, hogy a bejárati kapu előtti fa miért nem lett az.
A Planck-egyenletek felett azonban nem tudok dűlőre jutni:
Még én is tisztában vagyok vele, hogy az Ummontól kapott egyszerű egyenletek a fizika három legalapvetőbb állandójából állnak össze: a gravitációból, a Planck-állandóból és a fénysebességből. Az eredményeket √Għ / C5 és √Għ/C3 – néha kvantumhossznak és kvantumidőnek is nevezik: ezek a tér és az idő legkisebb olyan területei, amiket még mennyiségileg ki lehet fejezni. Az úgynevezett Planck-hossz körülbelül 10-35 méter, a Planck-idő pedig hozzávetőleg 10-43 másodperc.
Nagyon rövid. Nagyon kevés.
Ummon mégis azt állítja, hogy az emberi Istenünk ebben fejlődött ki... vagy fog kifejlődni.
Ekkor megértem. Olyan erővel hasít belém a megoldás képe és pontos volta, mint a legjobb verseimnél.
Ummon magának a téridőnek a kvantumszintjéről beszél! A kvantumfluktuáció habarcsáról, mely összeköti az univerzumot, és lehetővé teszi, hogy a távnyelők féreglyukakként, a fénysürgönycsatornák pedig hidakként működjenek! A kapcsolatról, ami bármilyen képtelenül hangzik is, de üzeneteket küld két ellentétes irányba tartó foton között!
Ha az InforMag MI-jei patkányokként élnek a Hegemónia házának falaiban, akkor az emberiség mindenkori Istene a fa atomjaiban, a levegő molekuláiban, a szeretet, a gyűlölet és a félelem energiáiban, az alvás árapályában... sőt, a tervezőmérnök csillogó tekintetében fog megszületni.
„Isten, suttogom/gondolom.”
[PONTOSAN/
KEATS \\
MINDEN LASSÚ IDEJŰ SZEMÉLYISÉG
ILYEN LASSÚ/
VAGY CSAK TE SZENVEDTÉL
NAGYOBB AGYKÁROSODÁST>]
„Azt mondtad Brawne-nak és... a másik felemnek... hogy a Végső Intelligenciátok» a valóság repedéseiben él, otthonát tőlünk, a teremtőitől örökölte, miként az emberiség a fák szeretetét «.Úgy érted, a deus ex machinátok ugyanabban a távnyelőhálózatban fog élni, mint ahol most a Mag MI-jei élnek?”
[IGEN/KEATS]
„És akkor mi történik veletek? Mi lesz a most ott élő MI-kkel?”
Ummon „hangja” gúnyos mennydörgéssé változott.
[MIÉRT ISMERLEK TITEKET> MÉRT LÁTTALAK>
ÖRÖK LÉNYEM MIÉRT ZAVARODOTT MEG/
EZ ÚJ RÉMSÉGEKET SZEMÜGYRE VENNI>
SATURNUS ELBUKOTT >
DICSŐSÉGEM BÖLCSŐJÉT/ ENYHE TÁJÁT/
ÁLDOTT RAGYOGÁS NYUGODT KÉJEIT/
KRISTÁLY DÓMJAIM/ PAVILONJAIM/
FÉNYBIRODALMÁT> ELHAGYOTT/ÜRES LESZ/
NYOMOM SEM MARAD\\TÜNDÖKLÉST/ARÁNYT NEM
LÁTOK ÉN /// CSAK HALÁLT ÉS HOMÁLYT][11]
Felismerem e sorokat. Én írtam őket. Jobban mondva, John Keats írta kilenc évszázaddal ezelőtt, amikor először kísérelte meg lefesteni a titánok bukását és az olümposzi istenek hatalomra jutását. Nagyon is jól emlékszem 1818 őszére: a skóciai gyalogtúra alatt összeszedett, szűnni nem akaró, kínkeserves torokfájásra, az Endymion című versemet ért három, a Blackwood’s, a Quarterly Review és a British Critic hasábjain megfogalmazott, durva támadás okozta szenvedésemre, illetve Tom öcsém halálos betegségének mindent felülmúló gyötrelmére.
A körülöttem kavargó Maggal nem törődve felnézek, és valami arcféleséget keresek Ummon hatalmas testtömegén.
„Amikor a Végső Intelligencia megszületik, az» alacsonyabb rendű «MI-k meghalnak.”
[IGEN]
„Úgy fog táplálkozni az információs hálózataitokból, ahogy ti táplálkoztatok az emberiségéből?”
[IGEN]
„És ti nem akartok meghalni, jól mondom, Ummon?”
[A HALÁL KÖNNYŰ/ A KOMÉDIA NEHÉZ]
„Mindamellett a túlélésetekért harcoltok. Ti, a Mérsékeltek. Emiatt tört ki a Magban polgárháború?”
[EGY KISEBB FÉNY AZT KÉRDEZTE UMMONTÓL //
MIT JELENT AZ
HOGY DARUMA NYUGAT FELŐL ÉRKEZIK>//
UMMON AZT VÁLASZOLTA //
LÁTOM
A HEGYEKET A NAPBAN]
Egyre könnyebb megfejteni Ummon kóanjait. Eszembe jutnak azok a személyiségem újjászületése előtti idők, amikor az ő anyatej-analógiájával szívtam be a tudást. A Mag felsőbb gondolkodásában, amit az emberek zennek neveznének, a nirvána négy tulajdonsága az: 1. állandóság, 2. boldogság, 3. igazi én, és 4. tisztaság. Az emberek filozófiai rendszerei általában olyan értékkategóriákba rendeződnek, mint az intellektus, a vallás, az erkölcs és az esztétika. Ummon és a Mérsékeltek egyetlen értéket ismernek el: a létezést. Míg a vallásos értékek viszonylagosak, az intellektuális értékek mulandók, az erkölcsi értékek megfoghatatlanok, az esztétikai értékek pedig a megfigyelőtől függenek, a létezés értéke minden esetben végtelen – lásd, a „hegyek a napban” –, és végtelen lévén benne foglaltatik minden más, minden igazság.
Ummon nem akar meghalni.
A Mérsékeltek dacoltak saját istenükkel és Mi-társaikkal, hogy elmondják nekem mindezt, megteremtsenek, kiválasszák Brawne-t, Solt, Kassadot és a többieket a zarándoklatra, az elmúlt évszázadokban információkat csepegtessenek Gladstone-nak és néhány szenátornak, ezáltal figyelmeztetvén az emberiséget, és most nyíltan hadat viseljenek a Magban.
Ummon nem akar meghalni.
„Ummon, ha a Mag elpusztul, te is meghalsz?”
[KEREK E VILÁGON SEHOL SINCS HALÁL
HALÁLILLAT SEHOL /// HÁT NYÖGJETEK/
E TŰNT FAJ SÁPADT OMEGÁJÁÉRT][12]
Ummon megint tőlem idéz, vagyis majdnem tőlem, az istenségek elmúlásának eposzi elbeszélésére, valamint a világ, fájdalommal vívott harcában saját helyét kereső költő megéneklésére tett második kísérletemből.
Ummon nem halna meg, ha a Mag távnyelőbeli otthona elpusztulna, ám a Végső Intelligencia mohósága bizonyosan megpecsételné a sorsát. Hová menekülhetne, ha a Háló-Mag megsemmisülne? Látom magam előtt a metaszférát, a végtelen, árnyas vidéket, ahol sötét alakok lopakodnak a hamis látóhatár mögött.
Tudom, hiába kérdezném erről Ummont, úgysem válaszolna.
Ezért inkább másvalamit kérdezek tőle.
„A Veszettek mit akarnak elérni?”
[UGYANAZT, AMIT GLADSTONE \\
VÉGET VETNI
AZ MI-K ÉS AZ EMBERISÉG SZIMBIÓZISÁNAK]
„Az emberiség eltörlése révén?”
[TERMÉSZETESEN]
„Miért?”
[LEIGÁZTUNK TITEKET
A HATALMUNKNÁL FOGVA/
A TECHNOLÓGIÁNKKAL/
GYÖNGYÖKET ÉS CSECSEBECSÉKET
VETETTÜNK ELÉTEK
OLYAN GÉPEZETEK KÉPÉBEN/
AMIKET SEM MEGÉPÍTENI
SEM MEGÉRTENI NEM LETTETEK VOLNA KÉPESEK\\
A HAWKING-HAJTÓMŰ A TIÉTEK LETT VOLNA/
DE A TÁVNYELŐ/
A FÉNYSÜRGÖNY-ADÓVEVŐK/
A MEGASZFÉRA/
A HALÁLPÁLCA>
SOHA \\
ELFOGADTÁTOK ŐKET/
MINT A SZIÚ INDIÁNOK A PUSKÁKAT/LOVAKAT/
TAKARÓKAT/ KÉSEKET/ ÉS GYÖNGYÖKET/
A KEBLETEKRE ÖLELTETEK
DE TI MAGATOK ELVESZTETEK\\
DE AHOGY A HIMLŐS TAKARÓKAT
SZÉTOSZTÓ FEHÉR EMBER/
A RABSZOLGATARTÓ AZ ÜLTETVÉNYÉN/
VAGY A WERKSCHUTZE DECHENSCULE
GUSSTAHLFABRIKJÁBAN/
MI IS ELVESZTÜNK\\
A VESZETTEK ÚGY AKARNAK VÉGET VETNI
A SZIMBIÓZISNAK
HOGY KIVÁGJÁK A PARAZITÁT/
AZ EMBERISÉGET]
„Hát a Végsők? Ők készek a halálra? Készek arra, hogy átadják a helyüket a telhetetlen VI-teknek?”
[ŐK AZT GONDOLJÁK
AMIT TE GONDOLNÁL
VAGY A SZOFISTA TENGERISTENED
GONDOL]
Azzal Ummon szavalni kezd egy költeményt, amit dühömben félbehagytam – nem azért, mert nem működött versként, hanem mert nem hittem teljesen a benne foglaltatott üzenetben.
Az üzenetet Ókeanosz, a tenger rövidesen már trónfosztott istene adta át a bukásra ítélt titánoknak. Szózata egy evolúcióhoz intézett dicshimnusz, melynek megírásakor Charles Darwin még csak kilenc éves volt. Meghallom a szavakat, és eszembe jut, hogyan vetettem papírra őket egy októberi éjszakán kilenc évszázaddal, világokkal és univerzumokkal ezelőtt, de közben olyan, mintha most hallanám őket először:
[Ó/ TI/ AKIKET
EMÉSZT A DÜH ÉS DÚL A SZENVEDÉLY/
TI KÍNJAITOK KÖZT VÉRBEN VONAGLÓK!
TÖMJÉTEK BE FÜLEITEKET \\
AZ ÉN HANGOM NEM HARAG FÚJTATÓJA/ \
VAGY HALLGASSATOK MEG/ S BEBIZONYÍTOM/ MIÉRT
KELL MÁR VESZTEG MARADNOTOK\\
HA FELTUDJÁTOK FOGNI EZT A VÍGASZT\\
A TERMÉSZET TÖRVÉNYE DÖNT LE MINKET/
NEM JUPITER/ SE MENNYKŐ\\ NAGY SATURNUS/
TE KIFÜRKÉSZETED AZ ATOM-VILÁGOT/
DE MERT KIRÁLY VAGY/KORLÁTLAN HATALMAD
VAKKÁ TETT ÉS NEM LÁTTÁL MEG EGY ÖSVÉNYT///
AZ ÖRÖK IGAZSÁGHOZ AZON ÁT
JUTOTTAM EL\\/// NOS/ NEM TE VAGY AZ ELSŐ/
SEM AZ UTOLSÓ HATALOM\\ SE KEZDET
NEM VAGY/ SE VÉG\\ A KÁOSZBÓL/ A NEMZŐ
SÖTÉTBŐL JÖTT A FÉNY/ ELSŐ GYÜMÖLCSE
A BENTI FORRONGÁSNAK/ ERJEDÉSNEK/
MELY CSODÁS CÉLRA ÉRLELTE MAGÁT\\
S MEGÉRT AZ ÓRA ÉS VELE A FÉNY/
S A FÉNY MEGTERMÉKENYÍTÉ SAJÁT
SZÜLŐJÉT S AZ IRDATLAN ANYAGOT
ÉLETRE KELTÉ\\ S MÉG AZON AZ ÓRÁN
A MI APÁNK S ANYÁNK/ AZ ÉG/ A FÖLD
IS MEGJELENT/ \MAJD TE ELSŐSZÜLÖTTJÜK/
S MI ÓRIÁSOK FAJA/ ÚJ GYÖNYÖRŰ
BIRODALMAK FÖLÖTT URALKODÓK\\
MOST JÖN A FÁJÓ IGAZSÁG/ HA FÁJ ///
BOLONDSÁG! MERT A PŐRE IGAZAT
ELBÍRNI S A HELYZETTEL SZEMBENÉZNI/
EZ A LEGFŐBB ERŐ\\ FIGYELJETEK!
AHOGY /az ÉG ÉS FÖLD SOKKALTA SZEBB
A RÉGVOLT KÁOSZNÁL S MERŐ SÖTÉTNÉL/
s AHOGY MI ÉGEN S FÖLDÖN TÚLTESZÜNK
TÖMÖR/ SZÉP FORMA/ SZABAD AKARAT
s BARÁTSÁG DOLGÁBAN/ S A TISZTA ÉLET
EZER JELÉVEL/// ÚGY LÉP A NYOMUKBA
EGY FRISS TÖKÉLETESSÉG/ GYÖNYÖRŰBB
ERŐ\\ BELŐLÜK SZÜLETETT/ DE SORSA/
HOGY FELÜLMÚLJON MINKET/ MINT AHOGY
A VÉN SÖTÉTSÉGET MI TÚLRAGYOGTUK/ \
DE CSAK ÚGY NEM TUDNAK LEGYŐZNI MINKET
MINT MI SEM AZ ALAKTALAN KÁOSZT\\
VAGY TÁN A TOMPA RÖG VISZÁLYRA KÉL
A BÜSZKE ERDŐVEL/ MELYET NEVELT/
S AMELY SZEBB NÁLA> EL TUDJA VITATNI
ZÖLD BERKEK FENSŐBBSÉGÉT> VAGY A FA
IRIGYLI A TURBÉKOLÓ GALAMBOT/
MERT HÓSZÁRNYÁVAL MESSZESÉGBE SZÁLLHAT AZ
ÖRÖMÖK UTÁN> ILY FÁK VAGYUNK MI/
S SZÉP ÁGAINKRÓL NEM HALVÁNY GALAMBOK/
DE ARANYTOLLÚ SASOK KELTEK ÚTRA/
S SZÉPSÉGÜK JOGÁN TRÓNOLNAK FÖLÖTTÜNK/
MERT ÖRÖK TÖRVÉNY/ HOGY MINDIG A LEGSZEBB
A LEGHATALMASABB \\
/ /\ \ //\ \ / /\ \
ÍME/ AZ IGAZSÁG \\
ÚGY FOGADJÁTOK/ MINTA BALZSAMÍRT][13]
„Nagyon szép – gondoltam Ummonnak – de el is hiszed?”
[EGY PILLANATIG SEM]
„A Végsők azonban elhiszik?”
[IGEN]
„És készek arra, hogy megszűnjenek létezni, átadva helyüket a Végső Intelligenciának?”
[IGEN]
„Egy a bökkenő, és lehet, hogy adja magát, de azért kimondom: miért harcolsz, ha úgyis tudod, ki fog győzni, Ummon? Azt állítod, a Végső Intelligencia létre fog jönni, és háborúban áll az emberi istennel – még információmorzsákat is visszaküld a jövőből, hogy legyen mit megosztani a Hegemóniával. Vagyis a Végsők kerülnek ki győztesen a csatából. Akkor meg mi értelme megvívni?”
[KACU!]
[KINEVELLEK/
A LÉTEZŐ LEGJOBB VISSZANYERT SZEMÉLYISÉGET
HOZOM LÉTRE NEKED/
ÉS HAGYLAK LASSÚ IDŐBEN JÁRNI
AZ EMBEREK KÖZÖTT/
HOGY MEGEDZŐDJ/
DE MÉG MINDIG HALVA SZÜLETETT VAGY]
Egy hosszú percig gondolkozom.
„Több jövő is létezik?”
[EGY KISEBB FÉNY AZT KÉRDEZTE UMMONTÓL //
TÖBB JÖVŐ LÉTEZIK> //
UMMON AZT VÁLASZOLTA //
BOLHÁS-E A KUTYA>]
„De bekövetkezhet az, amelyikben a VI kerül hatalomra?”
[IGEN]
„Viszont valószínűsíthető egy olyan jövő is, ahol a VI létrejön, de vereséget szenved az emberi istenségtől?”
[MEGNYUGTATÓ
HOGY MÉG A
HALVA SZÜLTETTEK
IS KÉPESEK GONDOLKOZNI]
„Azt mondtad Brawne-nak, hogy az emberi... tudat... az istenség ostobán hangzik... tehát hogy ez az emberi Végső Intelligencia hármasságot alkot?”
[INTELLEKTUS/
EMPÁTIA/
ÉS AZ ŰR AMI ÖSSZEKÖT]
„Az Űr Ami Összeköt? Most a √Għ /c3-ra és a √Għ /c5-re gondolsz? A Planck-térre és a Planck-időre? A kvantumvalóságra?”
[CSAK ÓVATOSAN/
KEATS/
MÉG A VÉGÉN RÁSZOKSZ A GONDOLKOZÁSRA]
„És a szentháromság Empátia-része repült vissza az időben, hogy elkerülje a VI-tek elleni háborút?”
[HELYES]
[A VI-NK ÉS A VI-TEK VISSZAKÜLDTE
A SHRIKE-OT
HOGY MEGTALÁLJA]
„A mi VI-nk? Az emberi VI is benne volt a Shrike visszaküldésében?”
[MEGENGEDTE]
[Az EMPÁTIA EGY
IDEGEN ÉS HASZONTALAN DOLOG/
AZ INTELLEKTUS FÉREGNYÚLVÁNYA\\
De AZ EMBERI VI-NEK AZ A SZAGLÓSZERVE/
EZÉRT FÁJDALMAT OKOZUNK
HOGY ELŐCSALOGASSUK A REJTEKHELYÉRŐL/
LÁSD\\ A FA]
„A fa? Mármint a Shrike tövisfája?”
[Hát PERSZE]
[FÁJDALMAT SUGÁROZ
TŰZÖN-VÍZEN-FÉNYSÜRGÖNYÖN ÁT/
AKÁRCSAK EGY SÍPSZÓ
A KUTYA FÜLÉBE\\
VAGY EGY ISTENÉBE]
Érzem, ahogy analóg testem meginog az igazság súlyától. Az Ummon tojáserőtere mögött dühöngő káosz már minden képzeletet felülmúl, mintha magát a tér szövetét szaggatnák szét hatalmas kezek. A Magban teljes a felfordulás.
„Ummon, ki az emberi VI a mi időnkben? Hol bujkál, hol szunnyad az a tudat?”
[MEG KELL ÉRTENED/
KEATS/
AZ VOLT AZ EGYETLEN ESÉLYÜNK/
HA TEREMTÜNK EGY HIBRIDET/
AZ EMBER FIÁT/ A Gép FIÁT \\
OLYAN VONZÓVÁ TETTÜK
EZT A BÚVÓHELYET/
HOGY A MENEKÜLŐ EMPÁTIÁNAK
ESZÉBE SE JUSSON MÁSHOL BERENDEZNI OTTHONÁT/ \
OLYAN TUDATOT VÁLASZTOTTUNK
AZ EMBERISÉG HARMINC EMBERÖLTŐNYI TÖRTÉNETÉBŐL/
AKINÉL KÖZELEBB SENKI NEM KERÜLT
AZ ISTENNÉ VÁLÁSHOZ\
AKI AKKORA KÉPZELŐERŐVEL BÍRT/
HOGY TÚLSZÁRNYALT VELE TERET ÉS IDŐT\\
E FELAJÁNLÁS/
ÉS EGYESÜLÉS ÁLTAL/
ÖSSZEKÖTNÉNK KÉT VILÁGOT/
MELY LEHETŐVÉ TENNÉ/
HOGY MINDKÉT VILÁG
MEGMARADHASSON]
„Az isten verjen meg, Ummon, ki az? Ki az? Elég a feladványaidból meg a virágnyelvből, te alaktalan rohadék! Ki az?”
[MÁR KÉTSZER IS MEGTAGADTAD
HOGY ISTENNÉ VÁLHASS/
KEATS \\
HA MÉG EGYSZER UTOLJÁRA
MEGTAGADOD/
ITT ÉR VÉGET A TÖRTÉNET/
MERT LEJÁRT
AZ IDŐ]
[MENJ!
MENJ ÉS HALJ MEG/ HOGY ÉLHESS!
VAGY ÉLJ MÉG EGY DARABIG ÉS HALJ MEG
MINDANNYIUNKÉRT!
AKÁRHOGY IS LESZ/ UMMON ÉS A TÖBBIEK
VÉGEZTEK
VELED!]
[MENJ INNEN!]
Még magamhoz sem térek, és el sem hiszem, de már zuhanok, vagy Ummon kivet magából. Szélfútta falevélként repülök át az InforMagon, céltalanul bukdácsolok át a megaszférán, majd belezuhanok a legmélyebb sötétségbe, árnyakra szórok szitkokat, s végül felszínre bukkanok a metaszférában.
Idegen, üres, félelmetes, sötét táj, alulról csupán egyetlen fénypont tábortüze dereng fel.
Arrafelé úszom, cséphadaróként vergődve az anyagtalan, nyúlós közegben.
Byron az, aki megfullad, jut eszembe, nem én. Hacsak nem számít fulladásos halálnak az is, ha valaki a saját vérébe és felszakadt tüdőszöveteibe fullad bele.
De most már tudom, hogy van választásom. Választhatom azt, hogy halandóként élek tovább, s kibrid helyett ember, Empátia helyett költő leszek.
Az erős sodrással szemben úszva a fény felé merülök.
– Hunt! Hunt!
Gladstone tanácsadója betámolyog; hosszú arca nyúzott és riadt. Még éjszaka van, de a hajnal előtti, becsapós fény lágyan simogatja az ablaktáblákat és a falakat.
– Jóságos istenem – mered rám Hunt elkerekedett szemmel.
Követem a tekintetét, és meglátom, hogy a lepedőm és a hálóköntösöm tocsog az artériás vérben.
Őt a köhögésem ébresztette fel; engem a vérzés hozott haza.
– Hunt! – nyögök fel, de visszahanyatlok a párnára. Még ahhoz sincs erőm, hogy felemeljem a karom.
Az idős férfi leül az ágyam szélére, átkarol, megfogja a kezem. Tudom, hogy ő is tudja: haldoklom.
– Hunt – suttogom –, annyi mesélnivalóm van. Annyi csodálatos dolgot láttam.
– Később, Severn – csitít. – Pihenjen. Előbb rendbe szedem, aztán mindent elmesélhet. Időnk, mint a tenger.
Megkísérlek felülni, de csak arra vagyok képes, hogy a karjába kapaszkodjak. Apró ujjaim a vállába mélyednek.
– Nem – suttogom. Érzem a bugyborékolást a torkomban, s hallom bugyogni a szökőkutat. – Már nincs sok időnk. Egyáltalán nincs.
És ekkor, haláltusámat vívva megértem, hogy nem én vagyok az emberi VI választott porhüvelye, nem én vagyok az MI és az emberi lélek közötti kapocs, és nem én vagyok a kiválasztott, a legkevésbé sem.
Csupán egy költő vagyok, ki otthonától távol haldokol.