TIZENEGY

Pontosan akkor ébredtem fel, amikor a landolókomp földet ért. Hyperion, gondoltam, miközben még a gondolataimat próbáltam elválasztani az álomfoszlányoktól.

A fiatal hadnagy sok szerencsét kívánt, és ő lépett ki elsőnek a nyitott ajtón, ahogy a hűvös, ritkás levegő a kabin légkörének légnyomásos töménysége helyébe lépett. Követtem Huntot, lementünk egy szabvány dokkolórámpán, át a pajzsfalon, és az aszfaltra léptünk.

Éjszaka volt, és nem tudtam, mennyi lehet a helyi idő, hogy a terminátor pont most haladt-e át a bolygónak ezen a pontján, vagy még csak közeleg, de érzésre és a levegőbe szippantva kései időpont lehetett. Szemerkélt az eső, a finom permetet a tenger sós zamata és az ázott növényekről felszálló friss pára illatosította. Jelzőfények villogtak a kifutópálya messzi szegélye mentén, és kivilágított tornyok tucatjai vetettek fényudvart a gomolygó felhők alatt. Fél tucat tengerészgyalogos-egyenruhás fiatalember látott neki serényen a landolókomp kipakolásának, és láttam útitársunkat, az ifjú hadnagyot, amint katonásan válaszolgat egy tisztnek tőlünk harminc méterre. A kis űrkikötő úgy nézett ki, mintha egy történelemkönyvből lépett volna ki, akár egy gyarmati kikötő a Hidzsra legelejéről. A primitív silók és landolómezők sora mérföld hosszan nyúlt el az északi hegyek sötét tömege felé, darupályák és szerviztornyok látták el a körülöttünk lévő temérdek katonai siklót és kisebb harci járműveket, a kifutópálya pedig előre gyártott elemekből felhúzott, antennaerdőkkel, lila védőmezőkkel és egy rakás suhanóval kérkedő katonai épületek gyűrűjében húzódott.

Követtem Hunt tekintetét, és egy suhanót láttam meg felénk közeledni. A Hegemónia kék és arany színű geodéziai jelképe jól látszott az egyik szárnyán, az irányfényei által megvilágítva; az esővíz patakokban folyt le az elülső hólyagon, majd kavargó ködfelhővé fújták szét a légcsavarok. A suhanó leereszkedett, a plexiüveg szétvált, majd egy férfi lépett ki a járműből, és sietett felénk az aszfalton.

Kezet nyújtott Huntnak.

M. Hunt? Theo Lane vagyok.

Hunt kezet rázott, majd felém intett.

Nagyon örvendek, főkormányzó úr. Ez itt Joseph Severn.

Ahogy megszorítottam a kezét, az érintéstől belém villant a felismerés. A Konzul emlékeinek ködös déjà vu-jén át felrémlett előttem Theo Lane, eszembe jutottak azok az évek, amikor a fiatalember alkonzul volt, s egyúttal az egy héttel ezelőtti, rövidre fogott találkozó, amikor a zarándokokat fogadta, mielőtt azok a Benares nevű levitációs hajóval elindultak volna felfelé a folyón. Öregebbnek tűnt, mint hat nappal korábban, de rakoncátlan hajtincsei ugyanúgy hullottak a homlokába, és nem változott archaikus szemüvege, sem pedig élénk, határozott kézrázása.

– Örülök, hogy belefért az idejükbe lejönni a bolygóra – mondta Lane főkormányzó Huntnak. – Sok mindent szeretnék üzenni a vezérigazgató asszonynak.

– Ezért vagyunk itt – felelte Hunt. Hunyorogva felnézett az esőbe. – Nagyjából egy óránk van. Be tudunk menni valami száraz helyre?

A főkormányzó szája kisfiús mosolyra húzódott.

A kikötő területe kész őrültekháza még 5:20-kor is, a konzulátust pedig ostrom alá vették. De ismerek egy helyet. – Azzal intett a suhanó felé.

Felszállás közben észrevettem a kíséretünkül szegődő két tengerészgyalogos-suhanót, de még így is meglepett, hogy egy protektorátusi bolygó főkormányzója maga vezette a járművét, és nem vették körül éjjel nappal testőrök. Aztán eszembe jutott, mit mondott a Konzul zarándoktársainak Theo Lane-ről – a fiatalember hatékonyságáról és szerény jelleméről –, és rájöttem, hogy a feltűnésmentesség összhangban van a diplomata stílusával.

Velünk együtt kelt fel a nap, ahogy elemelkedtünk az űrkikötőtől, és a város felé kanyarodtunk. A gomolyfelhők csak úgy ragyogtak, mintha alulról világítanák meg őket, az északi hegyek világoszöld, lila és rozsdabarna színekben sziporkáztak, és a keleti látóhatár felhők alatti sávja az álmaimból rémlő, lélegzetelállítóan zöld és lazúrkék árnyalat volt.

Hyperion, gondoltam, és gombóc nőtt a torkomban az izgalomtól.

Fejemet az eső tarkította tetőnek támasztottam, és egyszeriben hányingerszerű érzés fogott el. Hamar rájöttem, mi okozza zavarodottságomat: beszűkült a kapcsolatom az adatszférával. Az összeköttetés még megvolt, most már elsősorban mikrohullámon és fénysürgöny csatornákon keresztül, de soha nem éreztem még ennyire cérnavékonynak – ha az adatszféra volt a tenger, amiben úsztam, akkor most bizony sekély vizeket tapostam. De talán az apály jobb hasonlat lenne, és a vízszint még inkább leapadt, ahogy elhagytuk az űrkikötő és otromba mikroszférájának burkát. Erőt vettem magamon, és megpróbáltam odafigyelni, miről társalog Hunt és Lane főkormányzó.

– Innen jól látni a putrikat és a viskókat – mondta Lane, kissé megdöntve a suhanót, hogy jobb rálátásunk legyen az űrkikötőt a főváros külső kerületeitől elválasztó hegyekre és mély kanyonokra.

A putrik és viskók enyhe kifejezés volt a plasztikgyapot panelek, sátorponyvák, csomagolóládák és habszivacsfoltok hegyet-völgyet beterítő, nyomorúságos rengetegére. Míg valaha szemmel láthatólag festői vidéken, erdős hegyeken vitt át a városból az űrkikötőbe vezető, hét vagy nyolc mérföldes útvonal, addig mostanra az összes fát kivágták tüzelőnek vagy menedéknek, a réteket letaposták, mígnem iszapos sártenger maradt utánuk, és egy hét-nyolcszázezer menekültnek otthont adó város terült szét a környék összes sík területén, ameddig csak a szem ellátott. Készült a reggeli, tábortüzek füstje szállt fel a felhőkig, és mindenütt alakokat láttam mozogni: gyerekek rohangásztak mezítláb, asszonyok hordtak vizet minden bizonnyal iszonyúan szennyezett patakokból, férfiak guggoltak a nyílt mezőkön vagy álltak sorba az összetákolt árnyékszékek előtt. Feltűnt, hogy magas, borotvaéles drótkerítést és lila védőmezőt emeltek korlát gyanánt az autópálya mindkét oldalán, és fél mérföldenként katonai ellenőrző pontok tűntek fel. A HAD polimerálcájával takart szárazföldi járművek és suhanók hosszú sorokban vonultak az autópályán és az alacsony légifolyosókon.

– ...a legtöbb menekült helyi őslakos – magyarázta éppen Lane főkormányzó –, bár ezrével vannak hajléktalanná vált földbirtokosok a déli városokból és a hatalmas aquilai plasztikgyapot-ültetvényekről.

– Azért vannak itt, mert azt hiszik, hogy a Számkivetettek megszállók a bolygót? – kérdezte Hunt.

Theo Lane Gladstone tanácsadójára sandított.

Eredetileg az Időkripták megnyílásának gondolatára tört ki a pánik mondta. – Az emberek meg voltak róla győződve, hogy eljön értük a Shrike.

– És eljött? – kérdeztem.

A fiatalember hátrafordult.

Az Önvédelmi Különítmény Harmadik Légiója hét hónapja északra vonult – válaszolta. – Sosem tértek vissza.

– Az előbb azt mondta, hogy csak eleinte menekültek a Shrike elől – vette vissza a szót Hunt. – A többiek miért jöttek ide?

– Az evakuálásra várnak – felelte Lane. – Mindenki tudja, mit tettek a Számkivetettek... és a hegemóniai csapatok... a Bressián. Nem szeretnének itt lenni, amikor a Hyperionnal is megismétlődik ugyanez.

– Tisztában van vele, hogy a HAD csak a legvégső esetre tartogatja az evakuálást? – kérdezte Hunt.

– Igen. De ezt nem hozzuk a menekültek tudomására. Már így is szörnyű zavargások robbantak ki. A Shrike-templomot lerombolták... a feldühödött csőcselék ostromolta meg, és valaki az ursusi bányakitermelésről lopott alakformált plazmatölteteket vetett be ellenük. Múlt héten támadások érték a konzulátust és az űrkikötőt, illetve éhséglázadások törtek ki Jacktownban.

Hunt bólintott, és figyelte az egyre közelebb érő várost. Az épületek laposak voltak, nem sok haladta meg az öt emeletet, a fehér és pasztellárnyalatú falaik gazdagon csillogtak a reggeli napfény rézsútos sugaraiban. Átlestem Hunt válla felett, és megláttam az alacsony hegyet, ahonnan Bús Vili király faragott képmása nézett le gyászosan a völgybe. A Hoolie folyó kanyarogva szelte át az óváros központját, ahonnan nyílegyenesen vágott északnyugat és a látóhatár mögé vesző Kantár-hegység felé, míg délkeleti nyúlványa a varsafamocsárba veszett, ahol tudtam, deltatorkolattá szélesedik ki a Felső-Sörénynél. A város néptelennek és békésnek tetszett a menekülttáborok lehangoló kavalkádja után, de már a folyó felé ereszkedve katonai járműveket vettem észre, az útkereszteződéseknél és parkokban álló tankokat, páncélozott szállító harcjárműveket és GJ-ket, amelyeknek szándékosan kikapcsolták a polimerálcáját, hogy a gépezetek még fenyegetőbb látványt nyújtsanak. Aztán megláttam a városi menekülteket is: a tereken és sikátorokban emelt kezdetleges sátrakat és a járdán alvó alakok ezreit, mint megannyi fakó színű, tisztításra váró szennyeskupacot.

– Keatsben két évvel ezelőtt kétszázezren éltek – mondta Lane főkormányzó. – Ma, a putrivárosokat is beleértve, alulról súroljuk a három és fél milliót.

– Azt hittem, a bolygó összlakossága az ötmilliót sem éri el – lepődött meg Hunt. – Az őslakosokkal együtt.

– Pontosak az adatai – erősítette meg Lane. – Most már érti, miért mond csődöt az infrastruktúra. A legtöbb menekült, aki nem itt van, a másik két nagyvárosba, Port Romance-be és Endymionba vackolta be magát. Az aquilai plasztikgyapot-ültetvények kihaltak, visszahódítja őket a dzsungel és a lángerdő, a Sörény és a Kilenc Farok menti agrárövezeteken nem folyik gazdálkodás, vagy ha mégis, akkor meg a gazdák nem tudják kivinni a piacra az élelmiszereket, mivel a lakossági tömegközlekedés összeomlott.

Hunt a közeledő folyót figyelte.

– És mit tesz a kormány?

Theo Lane elmosolyodott.

– Úgy érti, én mit teszek? Hát, ez a válság már csaknem három éve fortyog. Első lépésként megszüntettem az Önkormányzati Tanácsot, és hivatalosan is a Protektorátus alá vontam a Hyperiont. Miután megszereztem a végrehajtó hatalmat, azonnal államosítottam a még működő utasszállító cégeket és léghajó-üzemeltetőket – most már csak a hadsereg közlekedik suhanókkal –, valamint feloszlattam az Önvédelmi Különítményt.

– Feloszlatta? – csodálkozott Hunt. – Az ember azt hinné, inkább fel akarja használni őket.

Lane főkormányzó megrázta a fejét. Finoman, de határozottan megérintette az omnivezérlőt, mire a suhanó csigavonalban ereszkedni kezdett Keats óvárosának központja felé.

Nemcsak hogy semmi hasznukat nem vettem, de még veszélyt is jelentettek – felelte. – Nem lettek álmatlan éjszakáim, amikor a „Harmadik Légió” északra ment, és nyoma veszett. Amint földet értek a HAD:gyalogsági csapatok és tengerészgyalogosok, az utolsó ÖVK-s brigantit is leszereltem. A legtöbb fosztogatás az ő lelkükön szárad. Meg is érkeztünk, itt megreggelizhetünk és folytathatjuk a beszélgetést.

A suhanó alacsonyabbra ereszkedett a folyó fölött, tett még egy utolsó kört, aztán puhán leszállt egy ősi, kőből, támfából és élénk képzelőerővel megtervezett ablakokból álló épület udvarára. Már azelőtt felismertem a helyet, mielőtt Lane elárulta volna a nevét Leigh Huntnak, mert emlékeztem rá a zarándokok útjáról. A Cicero. A réges-régi étterem/kocsma/fogadó Jacktown szívében volt, és négy épületet foglalt el kilenc szinten; erkélyei, mólói és árnyas varsafasétányai egyik oldalon a lassan hömpölygő Hoolie, a másikon Jacktown szűk utcácskái és sikátorai fölé nyúltak ki. A Cicero vénebb volt Bús Vili király sziklaábrázatánál, és a Konzulnak a hely félhomályos fülkéi és mély borospincéi jelentették az igazi otthont itteni száműzetése alatt.

Stan Leweski az udvarról nyíló bejáratnál fogadott minket. A magas, testes Leweski egy volt a Ciceróval, ahogy előtte az apja, a nagyapja és a dédapja is, arca a hosszú évek alatt éppoly repedezetté és árkossá vált, mint fogadójának kőfalai.

– A jóságát neki! – kürtölte világgá az óriás, és olyan erővel csapott rá a bolygó főkormányzójának/de facto diktátorának vállára, hogy Theo megtántorodott. – A változatosság kedvéért most korán kelt fel, mi? Elhozta a barátait egy reggelire? Isten hozta önöket a Ciceróban! – Előbb Hunt keze, aztán az enyém tűnt el Stan Leweski lapáttenyerében, utána végig kellett vennem, nem roppantotta-e szét az ujjaimat és az ízületeimet. – Vagy ez már kései órának számít hálóidőben mérve? – zengte.

Talán inkább italra vagy ebédre vágyik!

Leigh Hunt a kocsmárosra hunyorgott.

– Honnan tudta, hogy a Hálóból jöttünk?

Leweski öblös hahotában tört ki, ami megpörgette a tetőn sorakozó szélkakasokat.

– Hah! Nagy logika kell hozzá, igaz? Napkeltekor idejönnek Theóval... Azt képzelik, akárkit elhoz ide?... Azután gyapjúruhát hordanak, nekünk meg nincsenek birkáink. Nem szolgálnak a HAD-ban, nem a plasztikgyapot-ültetvények fejesei... azokat ismerem, mint a rossz pénzt! Ipso fact toto, a Hálóból távolnak ide hajókra, és lejönnek enni egy jót. Na szóval, mit kérnek: reggelit, vagy verjem csapra a hordót?

Theo Lane felsóhajtott.

– Keressen nekünk egy csendes sarkot, Stan. Szalonnát, tojást és füstölt heringet rendelnék. Önök, uraim?

– Csak kávét kérek – mondta Hunt.

– Én is – tettem hozzá. Követtük a bártulajdonost, folyosókon gyalogoltunk végig, néhány lépcsőfok felfelé, kovácsoltvas rámpákon lefelé, újabb folyosók. A hely alacsonyabb, sötétebb, füstösebb és izgalmasabb volt, mint az álmaimból emlékeztem. Néhány törzsvendég megbámult, ahogy elhaladtunk mellettük, de messze nem volt olyan zsúfoltság, mint az emlékeimben. Lane nyilván leküldött néhány osztagot, hogy kipenderítsék a még idebent tanyázó ÖVK-s vadembereket. Elsétáltunk egy magas, keskeny ablak mellett, és beigazolódott a feltevésem: kint, a sikátorban egy HAD:gyalogsági páncélozott szállító harcjárművet pillantottam meg, körülötte és rajta katonák lebzseltek, szemmel láthatóan töltött fegyverekkel.

– Parancsoljanak! – Leweski a Hoolie folyó fölé kiugró, Jacktown csúcsos háztetőire és kőtornyaira néző kis teraszra tessékelt minket. – Két perc, és Dommy kihozza a reggelit és a kávékat. – Gyorsan eltűnt... óriás létére.

Hunt a komlogjára lesett.

– Körülbelül negyvenöt percünk van, mielőtt vissza kellene mennünk a landolókomppal. Térjünk a lényegre.

Lane bólintott, levette a szemüvegét, és megvakarta a szemét. Most jöttem rá, hogy egész éjjel fent volt... és talán már napok óta nem aludt.

– Rendben – csíptette vissza a szemüveget az orrára. – Mit szeretne tudni a vezérigazgató?

Hunt kivárta, amíg egy kis növésű, krétafehér arcú és sárgás szemű emberke nagy, vastag falú bögrékben kihozta a kávét, és letette egy tányéron Theo Lane ennivalóját.

– A vezérigazgató tudni szeretné, hogy miket tart a prioritásainak – felelte Hunt. – És tudnia kell, hogy képes lesz-e kitartani, ha elhúzódnak a harcok.

Lane néhány másodpercig csak evett, és válasz nélkül hagyta a kérdést. Ivott egy hosszú kortyot a kávéjából, majd feszülten Huntra meredt. Az íze alapján valódi kávé volt, jobb, mint a Hálóban termesztettek többsége.

– Kezdjük az utolsó kérdéssel – szólalt meg Lane. – Mit ért elhúzódás alatt?

– Heteket.

– Néhány hétig talán menni fog. Hónapokig már ki van zárva. – A főkormányzó megkóstolta a füstölt heringet. – Önök is látják, milyen állapotban van a gazdaságunk. Ha nem dobna le ellátmányokat a HAD, nem hetente, hanem naponta törne ki éhséglázadás. A karantén miatt megszűnt az export. A menekültek egyik fele meg akarja keresni a Shrike-templom papjait, hogy végezzenek velük, a másik fele meg akar térni, mielőtt a Shrike rájuk találna.

– És megtalálták a papokat? – kérdezte Hunt.

– Nem. Abban biztosak vagyunk, hogy megúszták a templom lebombázását, de a hatóságok nem akadnak a nyomukra. Az a szóbeszéd járja, hogy északra mentek a Kronosz-erődbe, egy kőből épült várba az Időkripták sztyeppéje felett.

Én tudtam, hogy nem így van. Vagy legalábbis tudtam, hogy a zarándokok nem látták a Shrike-templom papjait az erődben való rövid tartózkodásuk alatt. Ellenben mészárlás jeleit igen.

Ami a prioritásokat illeti – folytatta Theo Lane első és legfontosabb az evakuáció. Utána a második a Számkivetett veszély megszűntetése. A harmadik a Shrike-riadalom megfékezéséhez kért segítség.

Leigh Hunt hátradőlt az olajos fának. A kezében fogott nehéz bögre gőzölgött.

– Az evakuálás e pillanatban nem megoldható...

– Miért nem? – Lane kérdése úgy csattant, mint egy pokolkorbács sugara.

– Gladstone vezérigazgatónak nincs meg az a politikai ereje... jelenleg... amivel meggyőzhetné a szenátust, a Hálót és a Mindenséget, hogy fogadjanak be ötmillió menekültet...

– Baromság – vágott közbe a főkormányzó. – Kétszer annyi turista özönlötte el a Maui-Covenantot a protektorátusi kinevezés első évében. Ami tönkretette a bolygó egyedi ökológiáját. Tegyenek ki az Armaghastra vagy egy sivatagbolygóra, amíg a háborús veszély elmúlik.

Hunt a fejét rázta. Kutyaszemei szomorúbbnak tűntek a szokásosnál.

– Ez nem csak logisztikai kérdés – felelte. – Vagy politikai. Hanem...

– A Shrike – mondta Lane. Letört egy szelet szalonnát. – A Shrike a valódi ok.

– Igen. Egyúttal attól is félnek, hogy a Számkivetettek beszivárognak a Hálóba.

A főkormányzó felnevetett.

– Vagyis attól félnek, hogy ha felállítanak itt egy távnyelőkaput, és átengednek minket rajta, akkor lejön egy rakás háromméteres Számkivetett is, és észrevétlenül beáll a sorba?

– Nem – kortyolt a kávéjába Hunt. – De valóban van esélye egy Számkivetett inváziónak. Minden távnyelőkapu ajtót nyit a Hálóba. A Tanácsadó Testület óva int tőle.

– Rendben – mondta a fiatalember félig teli szájjal. – Akkor evakuáljanak hajóval. Nem ezért küldték ide eredetileg a hadműveleti egységet?

– Látszólag igen – felelte Hunt. – A valódi célunk most már a Számkivetettek legyőzése, és hogy utána véglegesen a Hálóhoz csatoljuk a Hyperiont.

– És akkor mi lesz a Shrike jelentette veszéllyel?

– Azt... semlegesíteni fogják – hangzott Hunt válasza. Elhallgatott, amíg férfiak és nők egy kis csoportja elhaladt a teraszunk mellett.

Felpillantottam, aztán már félig visszafordultam az asztal felé, amikor a csoport után kaptam a fejem. Időközben eltűntek a folyosó végén.

Az ott nem Merio Arundez volt? – szakítottam félbe Lane főkormányzót.

Hogy? Ó, dr. Arundez. De igen. Ismeri őt, M. Severn?

Leigh Hunt haragosan bámult rám, de nem vettem róla tudomást.

– Igen – válaszoltam, noha valójában sosem találkoztam Arundezzel.

Mit csinál a Hyperionon?

– A csapata hat helyi hónapja szállt le, egy kutatási tervet nyújtottak be a freeholmi Reichs Egyetemről az Időkripták további vizsgálatára.

– De a Kriptákat lezárták a kutatók és a turisták előtt – mondtam.

– Úgy van. A műszereik azonban, mivel engedélyeztük, hogy a konzulátus fénysürgönyadóján hetente adatokat továbbítsanak, már kimutatták a Kriptákat körülvevő antientropikus mezőkben bekövetkezett változásokat. A Reichs Egyetem tudta, hogy a Kripták megnyílnak... már ha tényleg ezt jelenti a változás... és elküldték a Háló legjobb kutatóit tanulmányozni.

– Ön viszont nem adott nekik engedélyt? – kérdeztem.

Theo Lane mosolyából hiányzott a melegség.

– Gladstone vezérigazgató tagadta meg tőlük az engedélyt. A Kripták lezárására közvetlenül a TC²-ről kaptunk utasítást. Ha rajtam múlna, nem engedtem volna oda a zarándokokat, és külön bejárást tettem volna lehetővé dr. Arundez csapatának. – Azzal visszafordult Hunthoz.

Bocsássanak meg – mondtam, és kicsusszantam a bokszból.

 

 

Arundezre és társaira – három nőre és két férfira, kiknek ruhái és fizikuma arra utalt, hogy a Háló különböző bolygóiról érkeztek – két terasszal odébb találtam rá. A reggelijük és tudományos komlogjaik fölé hajoltak, és olyan érthetetlen szakzsargonban vitatkoztak, amit még egy Talmud-kutató is megirigyelt volna.

– Dr. Arundez? – szólítottam meg.

– Igen? – nézett fel. Két évtizeddel idősebb volt, mint emlékeztem, a hatvanas évei elején járva már középkorúnak számított, de feltűnően vonzó arcéle nem változott: ugyanaz a bronzbarna bőr, erős állkapocs, hullámos fekete haj, amibe csak a halántékánál vegyültek ősz hajszálak, és átható mogyorószínű szemek. Érthető volt, hogyan eshetett villámgyorsan szerelembe vele egy fiatal egyetemista lány.

– A nevem Joseph Severn – mutatkoztam be. – Maga nem ismer engem, de én ismertem egy barátját... Rachel Weintraubot.

Arundez egy szempillantás alatt talpon termett, kimentette magát a társainál, majd a karomnál fogva egy üres bokszhoz vezetett egy vörös cseréptetőkre néző kerek ablak alatt. Elengedte a könyököm, és gondosan szemügyre vett, különös tekintettel a hálóbeli viseletemre. Megforgatta a csuklómat, a Poulsen-kezelésekre utaló kékséget keresve.

– Túl fiatal – mondta. – Hacsak nem gyerekkorában ismerte Rachelt.

– Igazából az édesapját ismerem jobban – válaszoltam.

Dr. Arundez nagyot fújtatott, és bólintott.

– Hát persze – mondta. – Hol van Sol? Hónapok óta próbálok a nyomára akadni a konzulátuson keresztül. A hebroni hatóságok csak annyit hajlandóak elárulni, hogy elköltözött. – Megint kutató pillantást vetett rám. – Ön tud Rachel... betegségéről?

– Igen – feleltem. A Merlin-kór miatt öregedett visszafelé, valamint veszített el napról napra és óráról órára egyre több emléket. Melio Arundez egyike volt ezeknek az emlékeknek. – Tudom, hogy tizenöt szabványéve meglátogatta a Barnard Világán.

Arundez arca eltorzult.

– Nem lett volna szabad. Úgy gondoltam, hogy majd Sollal és Saraijal beszélek. Amikor megláttam Rachelt... – Megrázta a fejét. – Ki maga? Tudja, hol van most Sol és Rachel? Három nap van már csak a születése napjáig.

– Első és utolsó születésnapjáig – bólintottam. Körbenéztem. A folyosó csendes volt és kihalt, csak az egyik alsóbb szintről szűrődött fel nevetés hangja. – Egy tényfeltáró úton vagyok itt a vezérigazgató hivatalának megbízásából. Biztos információim vannak, hogy Sol Weintraub és a lánya az Időkriptákhoz utazott.

Arundez úgy elsápadt, mintha a meggyomroztam volna.

– Itt? A Hyperionon? – Egy pillanatra kibámult az ablakon a tetőkre.

– Magamtól is rájöhettem volna... Habár Sol sosem akart idejönni... de most, hogy Sarai már nincs... – Rám nézett. – Kapcsolatban van vele? Jól vannak... mindketten?

Megráztam a fejem.

– Jelenleg nincs velük rádió- vagy adatszféra-kapcsolat – mondtam.

– Tudom, hogy épségben odaértek. A kérdés az, hogy ön mit tud? Ön és a csapata. Az Időkriptáknál zajló folyamatok adatai nagyon fontos szerepet játszhatnak a túlélésükben.

Melio Arundez beletúrt a hajába.

– Legalább ha engednének odamenni! Átkozott, ostoba, bürokratikus csőlátás... Azt mondta, Gladstone irodájából jött. El tudná magyarázni neki, miért olyan fontos, hogy odamenjünk?

– Én csak egy küldönc vagyok – szabadkoztam. – De árulja el, miért olyan fontos, és megpróbálom továbbítani valakinek az üzenetet.

Arundez nagy kezei egy láthatatlan tárgyat szorongattak a levegőben. Sütött belőle a feszültség és a düh.

– Három évig távméréssel érkeztek az adatok a sürgönyökben, amiket a konzulátus hetente egyszer hagyott elküldeni a becses fénysürgönyadóján. Ezek alapján lassan, de rendületlenül apadt az antientropikus burok... az időáramlat... a Kriptákban és körülöttük. Rendszertelen volt, illogikus, de folyamatos. A csapatunk nem sokkal az apadás kezdete után kapott engedélyt az ideutazásra. Hat hónapja érkeztünk meg, az adatokból láttuk, hogy az Időkripták megnyílnak... azonos fázisba kerülnek a jelennel... erre négy nappal az érkezésünk után a műszerek adatközlése leállt. Mindegyiké. Könyörögve kérleltük azt az átokfajzat Lane-t, hadd menjünk oda, csak azért, hogy újrakalibráljuk őket, és új szenzorokat telepítsünk, ha már személyesen nem engednek kutatni.

– Semmi. Nem kaptunk átutazási engedélyt. Megszűnt minden kapcsolatunk az egyetemmel... pedig az érkező HAD:hajók elvileg megkönnyítették volna. Megkíséreltünk önerőből, engedély nélkül felhajózni, de Lane tyúkeszű tengerészgyalogosai elkaptak a Karla-zsilipeknél, és bilincsbe verve vittek vissza. Négy hetet töltöttem fogdában. Most már hagynak szabadon mászkálni Keatsben, de végleg börtönbe zárnak, ha még egyszer elhagyjuk a várost. – Arundez előrehajolt. – Képes segíteni?

– Nem tudom – válaszoltam. – Szeretnék segíteni a Weintraubokon. Talán az volna a legjobb, ha kivihetné a helyszínre a csapatát. Tudja már, mikor fognak megnyílni a Kripták?

Az időfizikus mérgesen legyintett.

– Ha lennének új adataink...! – Felsóhajtott. – Nem, nem tudjuk. Lehet, hogy már megnyíltak, de az is lehet, hogy még hat hónapot kell várni.

– Amikor azt mondja, „megnyílnak”, ugye nem úgy érti, hogy fizikailag megnyílnak?

– Természetesen nem. Az Időkripták fizikailag a négyszáz évvel ezelőtti felfedezésük óta nyitva állnak az érdeklődők előtt. Úgy értettem, felgördül az időfüggöny, ami eddig eltakarta bizonyos részeit, és az egész komplexum szinkronba kerül az idő helyi menetével.

– „Helyi”, úgymint...

– Ebben az univerzumban.

– És biztos benne, hogy a Kripták visszafelé mozognak az időben... a jövőnkből? – kérdeztem.

– Visszafelé az időben, igen – felelte Arundez. – Hogy a mi jövőnkből-e, azt már nem tudjuk megmondani. Még az sem egyértelmű, mit jelent a „jövő” időbeli/fizikai értelemben. Lehet valószínűségek szinusz hullámgörbéje, vagy egy megaverzum elágazó döntésekkel, vagy...

– De bármi legyen is, az Időkripták és a Shrike onnan származik?

– Az Időkripták egész biztosan – mondta a fizikus. – A Shrike-ról nem tudok semmit. Én arra tippelek, hogy csak egy mítosz, amit a babonás igazságok iránti mohóságunk táplál, mint az összes többi vallásnál.

– Még azok után is, ami Rachellel történt? – kérdeztem. – Még most sem hisz a Shrike-ban?

Melio Arundez komoran nézett rám.

– Rachel megfertőződött a Merlin-kórral – válaszolta –, ami egy antientropikus öregedési betegség, nem pedig egy mitikus rém harapása.

– Az idő harapása sosem volt mitikus – közöltem, még magamat is meglepve ezzel az ócska konyhafilozófiával. – A kérdés az, vajon a Shrike vagy az Időkriptákban lakó ismeretlen hatalom vissza fogja-e hozni Rachelt az idő „helyi” menetébe?

Arundez biccentett, és a tekintetét újfent a háztetőkre emelte. A nap elbújt a felhők mögött, a reggel szomorkás volt, a vörös cserepek színtelenek. Megint rákezdett az eső.

– És az a kérdés – folytattam meglepetésemre –, hogy még mindig szerelmes-e belé.

A fizikus lassan felém fordult, és dühösen szegezte rám a szemét. Éreztem, ahogy a – valószínűleg fizikai – retorzió felgyülemlik, tetőzik, majd elhalványul benne. A kabátzsebébe nyúlt, és elővett egy pillanatholót, rajta egy csinos, őszülő hajú nővel és két nagykamasz gyerekkel.

A feleségem és a gyerekeim – mondta Melio Arundez. – A Reneszánsz Vektoron várnak. – Tompa ujjával rám bökött. – Ha Rachel ma... meggyógyulna, nyolcvankét szabványéves lennék, mire ő újra abba a korba érne, mint amikor először találkoztunk. – Leengedte az ujját, visszatette a képet a zsebébe. – És igen – tette hozzá –, még mindig szerelmes vagyok belé.

Mehetünk? – A hang egy pillanattal később törte meg a csendet.

Felnézve Huntot és Theo Lane-t láttam meg az ajtóban. – A landolókomp tíz perc múlva felszáll – mondta Hunt.

Felálltam, és kezet fogtam Melio Arundezzel.

Megpróbálom – mondtam.

Lane főkormányzó a kikötőbe vitetett minket az egyik suhanóval a kíséretéből, mialatt ő visszament a konzulátusba. A katonai suhanó semmivel sem volt kényelmesebb, mint a konzulátusi párja, viszont gyorsabban haladt. A landolókomp fedélzetén beszíjaztak minket a hálószékünkbe, és már az erőteret is körénk vonták, amikor Hunt rákérdezett:

– Mi volt ez az egész a fizikussal?

– Csak felelevenítettem régi ismeretségem egy idegennel.

Hunt összevonta a szemöldökét.

Mit ígért meg neki? Mit próbál meg?

A landolókomp zötykölődni kezdett, aztán kilőtt, ahogy a katapultmező az ég felé repítette.

Azt mondtam neki, megpróbálom elintézni, hogy meglátogathassa egy beteg barátját.

Hunt még összébb húzta a szemöldökét, én viszont elővettem egy noteszt, és a Cicerót rajzolgattam, amíg az UgróHajón nem dokkoltunk tizenöt perccel később.

Megdöbbentő volt átlépni a távnyelőkapun a Kormányzati Palota elnöki távnyelőnexusára. Egy újabb lépés után a szenátus karzatán találtuk magunkat, ahol Meina Gladstone még most is a telt ház előtt szónokolt. Képezők és mikrofonok közvetítették beszédét a Mindenségnek és százmilliárd várakozó polgárnak.

A kronométeremre pillantottam. 10:38 volt. Csupán másfél óráig voltunk távol.