HARMINCHAT

Pislogtam, és kinyitottam a szemem. Egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok, ahogy körülnéztem a Szent Péter-bazilika hatalmas, sötét épületében. A Pacem. Monsignore Edouard és Paul Duré atya feszült figyelemmel hajolt előre a tompa gyertyafényben.

– Meddig... aludtam? – Úgy éreztem, csak másodpercek teltek el, álmaim a békés ágyban fekvés és a mély álomba merülés közti másodpercekre jellemző, homályos pillanatképek voltak.

– Tíz percig – felelte a monsignore. – Elmondja, mit látott?

Nem láttam okát, miért ne tegyem. Amikor elmeséltem a képsorokat, monsignore Edouard keresztet vetett.

– Mon Dieu, az InforMag nagykövete arra biztatja Gladstone-t, hogy embereket küldjön azokba az... alagutakba.

Duré a vállamra tette a kezét.

– Miután beszéltem a Világfa Igaz Hangjával az Úrligeten, csatlakozom önhöz a TC²-n. El kell mondaniuk Gladstone-nak, mekkora hiba lenne, ha így döntene.

Bólintottam. Elszállt minden olyan gondolatom, hogy az Úrligetre megyek Duréval, vagy visszatérek a Hyperionra.

– Egyetértek. Rögvest induljunk is! El lehet... A pápa ajtaja elvisz a Tau Ceti Centerre?

A monsignore felállt, biccentett, és nyújtózkodott egyet. Ekkor vettem csak észre, mennyire öreg, hiszen Poulsen-kezeléseket sem vett igénybe.

– Közvetlen kapcsolatot lehet létesíteni vele – mondta, azzal Duréhoz fordult. – Paul, tudod, hogy veled mennék, ha megtehetném. Őszentsége temetése, az új Szentatya választása... – Monsignore Edouard bánatosan sóhajtott. – Fura, hogy a napi teendőket még egy kollektív katasztrófa küszöbén is elvégezzük. A Pacemet tíz szabványnap sem választja el a barbárok érkezésétől.

Duré magas homloka csillogott a gyertyafényben.

– Az egyház élete több puszta napi teendőknél, barátom. A templomosoknál tett látogatásomat igyekszem rövidre fogni, aztán csatlakozom M. Severnhez, hogy meggyőzzük a vezérigazgatót: ne hallgasson a Magra. Utána visszajövök, Edouard, és együtt megpróbáljuk értelmezni ezt a zavaros eretnekséget.

Követtem a két férfit. Kimentünk a bazilikából, át egy mellékajtón, végig egy átjárón a magas kolonnádok mögött, balra átvágtunk egy nyitott udvaron – az eső elállt, a levegő friss volt –, majd lesiettünk egy lépcsőn, és egy szűk alagúton át a pápai rezidenciánál lyukadtunk ki. Svájci gárdisták vágták magukat vigyázzba, amikor beléptünk a rezidencia előcsarnokába; a magas férfiak páncélt és sárga-kék csíkos pantallót viseltek, ugyanakkor díszalabárdjaik egyúttal HAD-minőségű energiafegyverekként is funkcionáltak. Egyikük előrelépett, és halkan megszólította a monsignorét.

– Valaki az imént érkezett a fő terminexre, és önt akarja látni, M. Severn.

– Engem? – Hangokat hallottam a környező szobákból, újra meg újra elismételt imák emelkedő-ereszkedő dallamát. Feltételeztem, hogy a pápa temetésének előkészületeihez van köze.

– Igen, egy bizonyos M. Hunt. Azt mondja, sürgős.

– Még egy perc, és én kerestem volna fel a Kormányzati Palotában feleltem. – Mi lenne, ha inkább itt találkoznánk?

Monsignore Edouard bólintott, és halkan váltott néhány szót a svájci gárdistával, aki aztán belesuttogott valamit az egyik ősi sisakforgóba.

Az úgynevezett „pápa ajtaja” – egy kis távnyelőkapu, amit szeráfok és kerubok gazdagon díszített, aranyozott szobrai fogtak közre, míg a tetején lévő dombormű öt stációban ábrázolta Ádám és Éva dicstelen bukását és Édenkertből való kiűzetését – egy jól őrzött terem közepén állt, a pápa magánlakrészével szomszédosan. Ott várakoztunk. Tükörképünk nyúzottan és kimerülten nézett vissza ránk a falakat szegélyező tükrökből.

Leigh Huntot ugyanaz a pap kísérte be, aki a bazilikába vezetett.

– Severn! – kiáltott fel Gladstone kedvenc tanácsadója. – A vezérigazgató azonnal látni akarja!

– Éppen hozzá készültem – feleltem. – Súlyos vétek lenne hagyni, hogy a Mag megépítse és használja a halálfegyvert.

Hunt csak pislogott. Reakciója már-már komikus hatást keltett csüngő kutyaarcán.

– Hát maga mindenről tud, Severn?

Nevetnem kellett.

– Egy kisgyerek, aki felügyelet nélkül ül egy holoárokban, sok mindent lát, de csak nagyon keveset ért. Ennek ellenére lehetősége van csatornát váltani, vagy akár kikapcsolni az egészet, ha elege lesz belőle.

Hunt különböző díszvacsorákról már ismerte monsignore Edouardot. Bemutattam neki Paul Duré atyát a Jézus Társaságából.

– Duré? – nyögte ki Hunt, és az álla majdnem a padlón koppant. Most tapasztaltam először, hogy a tanácsadó nem talál szavakat, és felettébb szórakoztatott a látvány.

– Később megmagyarázzuk – mondtam, és megráztam a pap kezét. – Sok sikert az Úrligeten, Duré! Ne maradjon sokáig!

– Egy órát maradok – ígérte meg a jezsuita. – Többet nem. De meg kell találnom a kirakós egyik darabkáját, mielőtt beszélnék a vezérigazgatóval. Kérem, meséljen neki a labirintusban látott borzalmakról... Később majd én is tanúbizonyságot teszek róla.

– Az is lehet, hogy nem fog ráérni, és mire fogad, addigra már ön is ott lesz – véltem. – De megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy a Keresztelő Szent Jánosa legyek.

– Csak el ne veszítse a fejét, barátom! – mosolygott Duré. Biccentett, beütött egy távolókódot az archaikus tárcsapanelbe, és eltűnt a kapuban.

Búcsút intettem monsignore Edouardnak.

– Elintézzük a dolgot, mielőtt a Számkivetettek hulláma ideérne.

Az öreg pap felemelte a kezét, és megáldott.

– Isten kísérjen utadon, fiam. Úgy érzem, sötét idők közelednek, és rád különösen nagy terhek fognak nehezedni.

– Én csak megfigyelő vagyok, monsignore – ráztam meg a fejem. – Várom, figyelek és álmodom. Nem egy nagy teher.

– Máskor várjon, figyeljen és álmodjon! – ripakodott rám Leigh Hunt. – Őméltósága most azonnal beszélni akar önnel, nekem pedig vissza kell érnem egy megbeszélésre.

Az alacsony férfira néztem.

– Hogy talált meg? – kérdeztem, bár felesleges volt. A távnyelőket a Mag üzemeltette, és a Mag együttműködött a hegemóniai hatóságokkal.

– A vezérigazgató asszonytól kapott felülbíráló kártyával könnyű nyomon követni – felelte Hunt hallhatóan türelmetlenül. – Most kötelességünk az események sűrűjében lenni.

– Rendben van. – Biccentettem a monsignorénak és segédjének, majd intettem Huntnak, hogy mehetünk. Beprogramoztam a Tau Ceti Center három számjegyű kódját, utána a földrészt jelölő két számjegyet, majd még hármat a Kormányzati Palotához, s végül az ottani magántávnyelő két számjegyét. A távnyelő zümmögése felerősödött, átlátszatlan függönye várakozásteljesen megremegett.

Én léptem át először, majd félrehúzódtam, hogy ne álljak Hunt útjában.

 

 

Nem a Kormányzati Palota központi terminexéhez érkezünk. Amennyire meg tudom állapítani, az épületnek még csak a közelében sem vagyunk. Egy másodperccel később az érzékeim összegzik benyomásaikat a napfényről, az ég színéről, a gravitációról, a látóhatár távolságáról, az illatokról és az általános atmoszféráról, és arra jutnak, hogy nem a Tau Ceti Centeren vagyunk.

Azonnal visszaugranék a kapun, ha a pápa ajtaja nem lenne olyan kicsi. Hunt éppen átlép rajta – feltűnik a lába, karja, válla, mellkasa, feje, majd a másik lába –, én meg elkapom a csuklóját, durván kirántom, elkiáltom magam, hogy „Valami nincs rendben!”, és megpróbálok visszamenni, de már késő: a keret nélküli kapu megremeg, öklömnyi körré zsugorodik, és eltűnik.

– Hol a fenében vagyunk? – kérdezi dühösen Hunt.

Körülnézek, és gondolkodom. Jó kérdés. Valahol vidéken, egy dombtetőn. Egy úton állunk, ami szőlőskertek között kanyarog, lekúszik egy hosszú domboldalon, átvág egy erdős völgyön, majd egy-két mérfölddel távolabb eltűnik egy másik domb mögött. Nagyon meleg van, és a levegőben rovarok zümmögnek, de madárnál nagyobb élőlény nem mozdul a széles tájon. Jobb kéz felé, két magaslat között kék víztömeg látható: egy óceán vagy egy tenger. Az égen szórványos bárányfelhők úsznak; a nap delelőre hágott. Nem látok házakat, és nincsen bonyolultabb technológiai vívmány a szőlőtőkéknél és a talpunk alatti, saras kőútnál. Ami még fontosabb, megszűnt az adatszféra állandó háttérzaja. Kicsit olyan, mintha hirtelen tudatosulna bennünk egy csecsemőkorunk óta hallott hang hiánya; megdöbbentő, lélegzetelállító, zavarba ejtő és kissé ijesztő.

Hunt megtántorodik, befogja a fülét, mintha valódi hangot hiányolna, és a komlogját nyomkodja.

– Az istenit – morogja. – Az istenit. Bedöglött az implantom, és a komlog sem működik.

– Téved – mondom. – Szerintem az adatszféra hatósugarán kívül vagyunk.

Miközben ezt mondom, meghallok egy mélyebb, halkabb zúgást – valamit, ami sokkal nagyobb és nehezebben elérhető az adatszféránál. A megaszféra volna? A szférák zenéje, gondolom, és elmosolyodom.

– Mi az istent vigyorog, Severn? Talán szándékosan csinálta?

– Nem. A Kormányzati Palota helyes kódját tápláltam be. – A hangomban egyáltalán nem csendül pánik, de ez is a pánik egyfajta jele.

– Hát akkor meg? A pápa nyavalyás ajtaja a felelős? Valami meghibásodás történt, vagy tréfát űz velünk?

– Nem, nem hiszem. Az ajtó nem hibásodott meg, Hunt. Pontosan oda vitt, ahová az InforMag akart küldeni.

– A Mag? – A maradék szín is kifut a vezérigazgató tanácsosának kutyaarcából, ahogy rájön, kik is irányítják a távnyelőt. Az összes távnyelőt. – Istenem. Istenem. – Hunt az út széléhez tántorog, és lehuppan a magas fűbe. Műbőr öltönyével és puha fekete cipőivel kilóg a tájból.

– Hol vagyunk? – kérdi meg újra.

Mély levegőt veszek. Beszívom a megforgatott talaj, a frissen nyírt fű, a sós tenger és a poros út illatát.

– Ha jól sejtem, a Földön, Hunt.

– A Földön. – Az alacsony férfi maga elé bámul, a semmibe mered.

– A Földön. Nem az Új-Földön. Nem a Terrán. Nem a Föld Kettőn. Nem...

– Nem – felelem. – A Földön. A Régi Földön. Jobban mondva a másolatán.

– A másolatán.

Hunthoz lépek, és leülök mellé. Kitépek egy fűszálat, és lefejtem a külső szárat az aljáról. Ismerős, fanyar íze van.

– Emlékszik a Gladstone-nak tett beszámolómra a hyperioni zarándokok történeteiről? Brawne Lamia történetére? Ő és a kibridmásolatom... az első visszanyert Keats-személyiség... egy olyan helyre utaztak, amit a Régi Föld másolatának véltek. Ha jól emlékszem, a Herkules-halmazban.

Hunt úgy néz fel az égre, mintha a csillagok együttállásából meg tudná ítélni, igazat mondok-e. A fenti kékség szürkés árnyalatot vesz fel, ahogy a bárányfelhők szétterülnek az ég kupoláján.

– A Herkules-halmaz – suttogja.

– Hogy miért épített az InforMag egy másolatot, vagy azóta mit kezdenek vele, azt Brawne nem derítette ki – folytatom. – Az első Keats kibrid nem tudta vagy nem akarta elmondani.

– Nem akarta elmondani – bólogat Hunt, majd a fejét csóválja. – Na, jól van, hogy mehetünk el innen? Gladstone-nak szüksége van rám. Nem tudja... Tucatnyi létfontosságú döntést kell meghozni a következő órákban.

Felpattan, az út közepére siet, mintázni lehetne róla az elszántságot.

A fűszálat rágcsálom.

– Szerintem nem tudunk elmenni innen.

Hunt úgy ront rám, mint aki ott helyben nekem akar ugrani.

– Megőrült?! Még hogy nincs kiút! Ez marhaság. Miért tenne ilyet a Mag? – Elakad a szava, és lenéz rám. – Nem akarják, hogy beszéljen a vezérigazgatóval. Megtudott valamit, és a Mag nem kockáztathatja meg, hogy neki is továbbadja.

– Talán.

– Tartsátok itt őt, de engem engedjetek el! – ordítja az ég felé.

Senki nem válaszol. A szőlőskert túlsó végéről felszáll egy hatalmas fekete madár. Varjú lesz, azt hiszem; mintha egy álomból emlékeznék a kihalt állatfaj nevére.

Hunt rövidesen felhagy az éggel folytatott egyoldalú beszélgetéssel, és elkezd fel-alá járkálni a kőúton.

– Menjünk! Hátha az út végén találunk egy terminexet.

– Előfordulhat – hagyom rá, s közben kettétöröm a fűszálat, hogy az édes felső részéhez érjek. – De melyik irányba induljunk?

Hunt megfordul, elnéz mindkét irányba a dombok közé vesző útra, aztán visszafordul.

– Amikor kijöttünk a kapun... erre néztünk – mutatja. Az út lekúszik a domboldalon egy keskeny erdőbe.

– Milyen messzire megyünk? – kérdezem.

– A fenébe is, kit érdekel? – vakkantja. – Valahová mennünk kell!

Visszafojtom a mosolyomat.

– Rendben. – Felállok, leporolom a nadrágomat. A tűző nap a homlokomat és az arcomat perzseli. A bazilika tömjénfüstös sötétsége után szinte fejbe kólint a napsütés. A levegő forró, és máris átizzadt a ruhám.

Hunt energikus léptekkel, ökölbe szorított kézzel elindul lefelé a dombon. Búbánatos arckifejezését ez egyszer felváltja a végsőkig elszántság.

Kényelmes tempóban, ráérősen, az édes fűszálat rágcsálva, a fáradtságtól félig lecsukott szemmel utánamegyek.

 

 

Fedmahn Kassad ezredes felordított, és megtámadta a Shrike-ot. A szürreális, időn kívüli táj – az Időkripták völgyének egy minimalista díszlettervező által megálmodott, plasztikba öntött és viszkózus levegőzselébe ágyazott verziója – szinte reszketett Kassad rohamának vadságától.

Egy pillanatig még úgy tűnt, mintha a Shrike-nak megsokszorozódtak volna a tükörképei – Shrike-ok sorakoztak a völgyben és a pusztaságon mindenütt –, de Kassad kiáltásával egyetlen szörnyetegbe olvadtak össze, amely megmozdult, széttárta mind a négy karját, és kivillantotta pengéit meg töviseit, hogy meleg öleléssel fogadja a rohamozó ezredest.

Kassad nem tudta, hogy a rajta lévő energiapáncél, Moneta ajándéka, megvédi-e vagy jó szolgálatot tesz-e a csatában, mint tette azt évekkel korábban, amikor Monetával megtámadtak két landolókompnyi Számkivetett kommandóst. De akkor az idő az ő oldalukon állt; a Shrike úgy fagyasztotta le és indította újra a pillanatok folyamát, mint ahogy egy unott néző szórakozik a holoárok távirányítójával. Most kívül kerültek az időn, és a Shrike az ellenségük volt, nem pedig egy szörnyűséges pártfogó. Kassad ordított, leszegte a fejét, és támadott, megfeledkezve az őt figyelő Monetáról, a felhők közül kiemelkedő képtelen fáról és rémisztő, felnyársalt közönségéről, sőt, még saját magáról is. Csak egy harci eszköz volt, a bosszú eszköze.

A Shrike nem tűnt el a megszokott módon, nem szűnt meg ott lenni, hogy hirtelen itt tűnjön fel. Helyette lekuporodott, és még szélesebbre tárta karjait. Ujjpengéin megcsillant a háborgó ég fénye. A Shrike szikrázó fém fogsora valami mosolyféleséggé húzódott.

Kassad dühös volt, de nem őrült. Ahelyett, hogy belerohant volna a halálos ölelésbe, az utolsó pillanatban oldalra vetődött, karján és vállán arrébb gurult, és kirúgott a szörnyeteg lábszára felé, a térdízületéből kiálló tövispengék és a hasonlóan felszerelt boka közé. Ha le tudná dönteni a lábáról...

Mintha egy fél kilométer vastag betonrétegbe burkolt csőbe rúgott volna bele. Ha a testpáncél nem fogja fel az ütés nagy részét, Kassad a saját lábát törte volna el.

A Shrike támadásba lendült. Gyors volt, de nem valószínűtlenül gyors; két jobb karjával csépelni kezdett, mozdulatai elmosódtak, tíz pengeujja sebészi pontosságú barázdákat vájt a talajba és a sziklákba, a karján lévő pengék szikrát szórtak, ahogy a kezek fel-felcsaptak, és hallható hussanásokkal szelték át a levegőt. Kassad hatótávolságon kívül volt; még egyet gurult, majd talpra szökkent, és karját megfeszítve, tenyerét kinyújtva, merev, energiapáncélos ujjakkal harcállást vett fel.

Párharc, gondolta Fedmahn Kassad. Az Új Busidó legdicsőbb szentsége.

A Shrike újabb támadást színlelt jobb karjaival, majd bal alsó karját olyan erővel lendítette fel, ami darabokra zúzhatta volna Kassad bordáit, és kitépte volna a szívét.

Kassad bal alkarjával hárította a színlelt támadást, de amikor a Shrike acélfejszecsapással felérő ütése célba ért, érezte, ahogy a testpáncél behorpad és csontot tör. A bal kar gyilkos suhintását azzal védte ki, hogy jobb kezével elkapta a szörnyeteg csuklóját, közvetlenül a görbe pengecsokor felett. Meglepetésére sikerült elvennie annyit az ütés lendületéből, hogy a szikeéles ujjpengék csak a testpáncél erőterét karcolták meg a bordái helyett.

Kassad csaknem felemelkedett a levegőbe, miközben megpróbálta leszorítani az emelkedő karmokat; csak a Shrike első megtévesztő támadásának lefelé irányuló nyomásának köszönhető, hogy az ezredes nem repült hátra. Ömlött róla a víz a testpáncél alatt, és görcsösen sajgó izmai már-már elszakadtak a húsz másodpercig tartó, vég nélküli birkózásban, amikor a Shrike a negyedik karját is bevetette, és lesújtott Kassad megfeszített lábára.

Kassad felüvöltött, ahogy a testpáncél erőtere átszakadt, a bőre felhasadt, és legalább egy ujjpenge majdnem csontot ért. Rúgott egyet a másik lábával, elengedte a lény csuklóját, és rémülten arrébb gurult.

A Shrike kétszer lecsapott – a második ütés milliméterekkel Kassad füle mellett süvített el, de aztán ő is hátraugrott, és összekuporodva jobbra araszolt.

Kassad felküzdötte magát a bal térdére, majdnem összerogyott, aztán feltápászkodott, és aprókat szökdelve igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. A fájdalom a fülében dübörgött, és vörös fénnyel árasztotta el a világot, de még eltorzult arccal imbolyogva, az ájulás határán is érezte, ahogy a testpáncél összezárul a seb fölött, egyszerre töltve be az érszorító és a sebtapasz szerepét. Vér tapadt a lábszárára, de a vérzés már elállt, és a fájdalom is elviselhető szintre csökkent, mintha a HAD védőfelszereléséhez hasonlóan a testpáncélba is egészségügyi ampullákat építettek volna be.

A Shrike lerohanta.

Kassad rúgott egyet, majd még egyet: a mellkastüske alatti, sima krómfelületet vette célba, és el is találta. Olyan volt, mintha egy fáklyahajó burkolatát rugdosná, de a Shrike megtorpanni, meginogni, hátratántorodni látszott.

Kassad lépett egyet előre, megvetette a lábát, és két ökölcsapást zúdított a teremtmény szívének vélt helyébe, ami még az edzett kerámiát is darabokra törte volna. Kassad rá sem hederített az öklébe nyilalló fájdalomra; megpördült, és nyújtott karral, tenyéréllel a teremtmény pofájába vágott. Egy ember már a saját orrának reccsenését hallotta volna, és érezte volna, hogy a csontok és porcok az agyába fúródnak.

A Shrike Kassad csuklója után kapott, de elhibázta; mind a négy keze Kassad feje és válla felé lendült.

A lihegő, higanypáncélja alatt verejtékben és vérben úszó Kassad jobbra perdült egyszer, kétszer, és száznyolcvan fokos fordulatot téve gyilkos ütést mért a teremtmény tarkójára. A becsapódás hangja úgy futott végig a fagyott völgyben, mintha mérföldekkel messzebb egy fémkérgű vörösfenyő törzsébe vágtak volna egy fejszét.

A Shrike előrezuhant, aztán megállapodott a hátán, akár egy acélrák.

Földre került!

Kassad közelebb araszolt, ugrásra készen, óvatosan, de nem elég óvatosan, mert a Shrike páncélozott lába, karma vagy akármije hátulról elkaszálta Kassad bokáját, és félig átvágta, félig ledöntötte a lábáról.

Kassad ezredesbe beléhasított a fájdalom, és tudta, hogy az Achilles-ínja elszakadt. Megpróbált arrébb gördülni, de a Shrike oldalról rávetette magát, és tövisekkel meg pengékkel sorozta a bordáit, az arcát és a szemét. Összerándult a fájdalomtól, és ívbe feszítette a testét, hogy lerázza magáról a szörnyeteget, de hiába. Kassad kivédett néhány ütést, megmentette a szemét, de érezte, hogy pengék vájódnak a felkarjába, mellkasába és gyomrába.

A Shrike még közelebb hajolt, és kitátotta a száját. Kassad meglátta az acélpengék hosszú sorait a fémorsóhal üreges nyílásának tetsző szájban. Vörös szempár töltötte be a vértől elhomályosult látóterét.

Kassad a Shrike állkapcsa alá férkőzött a tenyerével, és felfelé kezdte nyomni. Mintha csak egy halom éles fémhulladékot próbált volna támaszték nélkül felemelni. A Shrike ujjpengéi Kassad testét szaggatták. A lény eltátotta a száját, és megdöntötte a fejét, mígnem Kassad fültől fülig csak fogakat látott. A szörnyetegnek nem volt lehelete, de a belsejéből sugárzó hő kén és forró vaspor bűzét árasztotta. Kassad már nem tudott mivel védekezni; amint a lény összecsattintja fogait, letépi Kassad arcát.

Egyszer csak ott termett mellettük Moneta, kiáltott valamit egy olyan helyen, ahol nem terjed a hang, páncélozott karmait a Shrike rubintvörös szemeibe mélyesztette, csizmáját a lény páncéljának vetette a hátából kiugró tövis alatt, és csak húzta, csak húzta.

A Shrike karjai hátralendültek, bizarr szögben kifordulva, akár egy lidércnyomásból szabadult rák. Ujjpengék szántottak végig Monetán, mire a lány hanyatt zuhant, de Kassad addigra el tudott gurulni, négykézláb arrébb tudott mászni. Mindene fájt, de rá sem hederített; talpra szökkent, és magával vonszolta Monetát a homokban és a fagyott sziklák között.

A testpáncéljuk egy röpke pillanatra összeolvadt, mint egyszer régen, amikor szeretkeztek egymással, és Kassad érezte, ahogy a nő bőre hozzásimul, vérük és verejtékük elvegyül, és egyszerre dobban a szívük.

Öld meg, sürgette Moneta suttogva, és még a szubvokális közegből is kihallatszott a fájdalma.

Próbálom, próbálom.

A Shrike már talpon volt – három méter króm, penge és fájdalom. Egy horzsolás sem látszott rajta. Valakinek a vére vékony patakokban csörgött le a csuklóján és páncélján. Szenvtelen vigyora talán még szélesebbre húzódott, mint valaha.

Kassad levált Moneta testpáncéljáról, és gyengéden egy sziklára fektette, noha érzékelte, hogy ő még a nőnél is súlyosabb sérüléseket szenvedett. De ez nem a nő harca volt. Még nem.

Szeretője és a Shrike közé lépett.

Kassad habozott. Halk, de egyre erősödő mormolást hallott, mintha hullámok törnének meg egy láthatatlan partszakaszon. Felpillantott, fél szemét a lassan közeledő Shrike-on tartva, és rájött, hogy a szörnyeteg mögötti tövisfáról érkeznek a kiáltások. Tudat alatt mindvégig hallotta nyöszörgésüket, de a felnyársalt emberek – fémtüskékről és hideg ágakról lógó, apró, színes pöttyök – most másfajta hangokat adtak ki. Éljenezve biztatták.

Kassad visszafordult a Shrike-hoz, aki megint körözni kezdett körülötte. Kassad gyenge sarkából fájdalom sugárzott – jobb lába használhatatlan volt, nem bírt ráállni és félig szökdelve, fél kézzel a sziklába kapaszkodva forgolódott, hogy a Shrike és Moneta között maradjon.

A távoli üdvrivalgásnak vége szakadt, mintha mindenki visszafojtotta volna a lélegzetét.

A Shrike, amely eddig ott volt, egyszer csak itt termett, Kassad mellett, Kassad felett. Karjaival máris halálos ölelésbe zárta, a tövisek és a pengék már a bőrét súrolták. A Shrike szemében lángok táncoltak. Szélesre tátotta a száját.

Kassad őrjöngő dühvel, dacosan felordított, és lecsapott.

 

 

Paul Duré atya minden gond nélkül átlépett a pápa ajtaján az Úrligetbe. A pápai rezidencia tömjénfüstös félhomálya után hirtelen vakító napfényben találta magát citromsárga ég alatt és zöld levelek között.

A templomosok már vártak rá, ahogy kiért a magántávnyelőből. Duré jobbra nézve látta a varsafa platform öt méterre lévő peremét, azon túl pedig a semmit – jobban mondva, mindent: az Úrliget lombvilága messze elnyúlt a látóhatárig, és a levéltakaró úgy fodrozódott-hullámzott, akár egy élő óceán. Duré tudta, hogy a templomosok legnagyobb és legszentebb fája, a Világfa egyik magaslatán van.

A fogadására érkezett templomosok fontos helyet foglaltak el a Muir Testvériségének bonyolult hierarchiájában, de ezúttal csak egyszerű idegenvezetők voltak: elkísérték a kapu platformjáról a kúszónövényekkel borított lifthez, amely felvitte őket azokra a felsőbb szintekre és teraszokra, ahová a templomosokon kívül nem sokan juthattak el. Miután kiszálltak, és felmentek egy csigalépcsőn, amit minőségi varsafa korlát szegélyezett, és a tövénél kétszáz méter széles, a koronánál azonban alig nyolc méterre keskenyedő fatörzs körül kanyargott. A varsafa teraszt gazdagon díszítették; a korlátokba gondos kezek faragtak indákat, az oszlopok és a balusztrádok gnómok, erdei tündérek és más mesebeli lények arcával büszkélkedtek, az asztalokat és székeket pedig, amik felé Duré tartott, ugyanabból a fából faragták ki, mint magát a kör alakú teraszt.

Két férfi várt rá. Egyikük az volt, akire Duré számított – a Világfa Igaz Hangja, a Muir főpapja, a Templomos Testvériség szóvivője, Sek Hardeen. A másik férfin azonban meglepődött. Duré végignézett a fekete hermelinprémmel szegélyezett vörös csuhán – vérvörösen virított, akár egy ütőér –, a csuhában rejlő, zömök lususi testen, a vastag tokájú, párnás, horgas orral kettéválasztott arcon, a mélyen ülő gombszemeken, és a hurkás ujjakon, melyek mindegyikén egy fekete vagy vörös gyűrű díszelgett. Duré tudta, hogy a Végső Engesztelés Egyházának püspöke ül előtte – a Shrike-szekta főpapja.

A majdnem két méter magas templomos felállt, és kezet nyújtott.

– Duré atya, örömünkre szolgál, hogy a körünkben üdvözölhetjük.

Duré kezet rázott vele, és közben az jutott eszébe, hogy a templomos kezének hosszú, elvékonyodó, sárgásbarna ujjai olyanok, mint egy fa gyökerei. A Világfa Igaz Hangja ugyanazt a csuklyás csuhát viselte, mint Het Masteen, durva szövésű, zöldesbarna anyaga éles kontrasztban állt a püspök pompázatos öltözékével.

– Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott, M. Hardeen – mondta Duré. Bár az Igaz Hang a Muir több millió követőjének lelki vezetője volt, Duré tudta, hogy a templomosok nem szívesen használtak rangokat vagy méltóságneveket beszélgetés közben. Duré a püspök felé biccentett. – Excellenciás uram, nem is tudtam, hogy ön is megtisztel minket a jelenlétével.

A Shrike-szekta püspöke egy alig látható fejmozdulatot tett.

– Látogatóba érkeztem. M. Hardeen felvetette, hogy talán származhat némi haszon abból, ha én is részt veszek a megbeszélésen. Nagyon örvendek a találkozásnak, Duré atya. Sokat hallottunk önről az elmúlt években.

A templomos egy szék felé intett a muirfa asztal másik oldalán, és Duré helyet foglalt. Összekulcsolta a kezét a csiszolt asztallapon, és úgy tett, mintha az erezetben gyönyörködne, de közben vadul járt az agya. A Háló biztonsági szerveinek a fele a Shrike-szekta püspökét kereste. A jelenléte sokkal több bonyodalmat sejtetett, mint amire a jezsuita felkészült.

– Hát nem különös, hogy ma az emberiség három jelentős vallása is képviselteti itt magát? – álmélkodott a püspök.

– De igen – felelte Duré. – Az igaz, hogy jelentősek, de a többség hitbéli meggyőződését nemigen reprezentálják. A százötvenmilliárd lakosból alig egymillióan vallják magukat katolikusnak. A Shri... öhm... a Végső Engesztelés Egyházához talán öt-tíz millióan tartoznak. És hányan is vannak a templomosok, M. Hardeen?

– Huszonhárommillióan – válaszolta halkan a templomos. – Sokan támogatják az ökológiai küldetésünket, és biztosan vannak, akik csatlakoznának is, de a Testvériségbe nem léphetnek be kívülállók.

A püspök megvakarta az egyik pofazacskóját. Egészen fehér volt a bőre, és résnyire húzta össze a szemét, mint aki nem szokott hozzá a napsütéshez.

– A zen gnosztikusok azt állítják, negyvenmilliárd követőjük van morogta. – De miféle egyház az övék, hm? Se templomok, se papok, se szent könyvek. Még a bűn fogalma sem létezik náluk.

– Úgy tűnik, a modern kor emberének ez a vallás felel meg a legjobban – mosolygott Duré. – És ez már jó néhány nemzedék óta így van.

– Piha! – csapott az asztalra a püspök. Duré összerezzent a muirfán csendülő fémgyűrűk hangjára.

– Honnan tudják, hogy ki vagyok? – kérdezte Paul Duré.

A templomos éppen csak annyira emelte fel a fejét, hogy a csuklya alatt az orrára, az arcára és hosszúkás állára vetüljön a napfény. Nem mondott semmit.

– Mi választottuk ki – dörmögte a püspök. – Önt és a többi zarándokot is.

– Úgy érti, a Shrike Egyháza? – kérdezte Duré.

A püspök elfintorodott a megnevezés hallatán, aztán szó nélkül bólintott.

– Miért szítottak zavargásokat? – faggatta Duré. – Amikor a Hegemónia amúgy is veszélyben forog?

Amikor a püspök megvakarta az állát, vörös és fekete ékkövek csillantak meg az esti fényben. A háta mögött levelek milliói zörögtek az esőáztatta növények illatát hordozó szélben.

– Elérkeztünk a végnapokhoz, atyám. A jóslatok, amiket évszázadokkal ezelőtt kaptunk az Avatártól, a szemünk láttára bontakoznak ki. Amit ön zavargásoknak hív, azok valójában egy pusztulásra megérett társadalom haláltusájának első rángásai. Az engesztelés napjai a nyakunkon vannak, és a Fájdalom Ura hamarosan köztünk fog járni.

– A Fájdalom Ura – ismételte Duré. – A Shrike.

A templomos legyintett egyet, mintha el akarná venni a püspök kinyilatkoztatásának élét.

– Duré atya, hallottunk az ön csodálatos újjászületéséről.

– Szó sincs csodáról – felelte Duré. – Csupán egy keresztségnek nevezett parazita szeszélyéről.

Újabb legyintés a hosszú, sárgásbarna ujjakkal.

– Hívja, ahogy akarja, atyám, a Testvériség örül, hogy ismét köztünk van. Kérem, vezesse elő a kérését, amiről beszélt nekem!

Duré megdörzsölte a tenyerét a széken, és a szemben ülő püspök vörös-fekete testtömegére sandított.

– Önök már jó ideje együtt dolgoznak, ugye? – kérdezte Duré. – A Templomos Testvériség és a Shrike Egyháza.

– A Végső Engesztelés Egyháza – zengte öblös hangon a püspök.

– Miért? Mi hozta önöket közös nevezőre?

A Világfa Igaz Hangja előrehajolt, amitől az arca megint árnyékba borult.

– Meg kell értenie, atyám, hogy a Végső Engesztelés Egyházának próféciái kitérnek a Muirtól kapott küldetésünkre. Csak ezekből a próféciákból derül ki, hogyan kell megbűnhődnie az emberiségnek saját szülőbolygója elpusztításáért.

– Nem csak az emberiség tehet a Régi Föld elpusztításáról – tiltakozott Duré. – Számítógépes hiba történt, amikor a Kijevi Csoport egy miniatűr fekete lyukat próbált létrehozni.

– Az emberi gőg a felelős – csóválta a fejét a templomos. – Ugyanaz a gőg, amivel a fajunk kipusztított minden olyan életformát, ami a jövőben értelmes lénnyé fejlődhetett volna. A hebroni séléchai aluitokat, az Örvény zepleneit, a Kert lápi kentaurjait és a Régi Föld emberszabásúit...

– Jó, jó – szakította félbe Duré. – Vétettünk hibákat. De attól még nem kellene halálra ítélni az emberiséget!

– A halálos ítéletet egy nálunk sokkalta nagyobb hatalom szabta ki – morajlott a püspök. – A próféciák világosan fogalmaznak. A végső engesztelés napjának el kell jönnie. Mindazoknak, akik megörökölték Ádám és Kijev bűneit, viselniük kell a szülőbolygójuk meggyilkolásának és más fajok kiirtásának következményeit. A Fájdalom Ura lerázta az idő láncait, hogy végrehajthassa a végítéletet. Nincs menekvés a haragja elől. Mindenki megbűnhődik. Egy nálunk sokkalta nagyobb hatalom rendelkezett így.

– Való igaz – mondta Sek Hardeen. – A próféciák hozzánk is eljutottak... Az Igaz Hangok hallották őket nemzedékről nemzedékre... Az emberiség sorsa megpecsételtetett, de pusztulásával a jelenlegi Hegemónia minden egyes pontján újra felvirágozhat az érintetlen természet.

Paul Duré atya jezsuita logikán nevelkedett, és Teilhard de Chardin evolúciós teológiájának szentelte az életét, s most mégis erős kísértést érzett, hogy azt mondja: De ki a fenét érdekel, hogy virágba borul a világ, ha senki nincs, aki láthatná, aki beszívhatná az illatát? De végül azt kérdezte:

– Gondoltak már arra, hogy ezek a próféciák nem isteni kinyilatkoztatások, hanem csak egy világi hatalom manipulációi?

A templomos úgy rándult hátra, mint akit pofon vágtak, a püspök azonban előrehajolt, és ökölbe szorította lususi kezét. Egyetlen ütéssel össze be tudta volna törni Duré koponyáját.

– Szentségtörés! Aki kétségbe meri vonni a kinyilatkoztatások igazságát, az halállal lakol!

– Miféle hatalom lenne képes erre? – nyögte ki a Világfa Igaz Hangja. – Miféle hatalom férkőzhet az elménkbe és a szívünkbe, ha nem a Muir Abszolútuma?

Duré az égre mutatott.

– A Háló bolygóit már nemzedékek óta az InforMag adatszférája kapcsolja össze. A befolyásos emberek többsége a könnyebb hozzáférés érdekében komlogimplantokat ültetett be... Önnél is ez a helyzet, M. Hardeen?

A templomos nem válaszolt semmit, de Duré látta megrándulni az ujjait, mintha a férfi meg akarta volna tapogatni az évszázadok óta a mellkasában és felkarjában megbúvó mikroimplantokat.

– Az InforMag létrehozott egy transzcendens... intelligenciát – folytatta Duré. – Hihetetlen mennyiségű energiát emészt fel, képes előre- és hátrafelé mozogni az időben, és nem törődik az emberek sorsával. A Mag személyiségeinek egy jelentős hányada céljául tűzte ki az emberiség eltörlését... Ami azt illeti, lehet, hogy a Kijevi Csoport Nagy Tévedését szándékosan hajtották végre a kísérletben részt vevő MI-k. Amikor önök próféciákat hallanak, lehet, hogy ez a deus ex machina suttog a fülükbe az adatszférából. A Shrike talán nem azért jött, hogy az emberiség vezekeljen a bűneiért, hanem hogy férfiakat, nőket és gyerekeket mészároljon le, csak mert ennek a mesterséges személyiségnek a saját céljai ezt diktálják.

A püspök széles arca olyan vörös lett, mint a csuhája. Öklével rácsapott az asztalra, és remegve felállt. A templomos lefogta a püspök karját, és valahogy sikerült visszahúznia a székébe.

– Honnan vette ezt az ötletet? – kérdezte Sek Hardeen.

– A zarándoklat azon résztvevőitől, akik hozzáférést nyertek a Maghoz. És még... másoktól.

– De hát önt is megérintette az Avatár... nem is egyszer, hanem kétszer! – rázta az öklét Duré irányába a püspök. – A halhatatlanság egy formájában részesítette, hogy láthassa, mi vár a Kiválasztottakra... azokra, akik vezekléssel készülnek a végítéletre!

– A Shrike csak fájdalomban részesített – válaszolta Duré. – Minden képzeletet felülmúló fájdalomban és szenvedésben. Valóban kétszer találkoztam a lénnyel, és a szívem mélyén tudom, hogy se nem istenség, se nem ördög. Csupán egy szerves gépezet a borzalmas jövőből.

– Piha! – legyintett a püspök, majd karba fonta a kezét, és tüntetőleg kibámult az alacsony terasz felett.

A templomost láthatóan felkavarták a hallottak. Kis idő múlva felemelte a fejét, és halkan így szólt:

– Kérdezni akart tőlem valamit?

Duré nagy levegőt vett.

– Igen. És attól tartok, egyben szomorú híreket is hoztam. Het Masteen, a Fa Igaz Hangja halott.

– Tudjuk – felelte a templomos.

Duré meglepődött. El nem tudta képzelni, honnan értesülhettek róla. De nem osztott, nem szorzott.

– Én csak azt akarom tudni, hogy miért vágott neki a zarándoklatnak. Milyen küldetés teljesítésében akadályozta meg a halál? Mindegyikünk elmesélte a... a történetét, kivéve Het Masteent. Mégis, van egy olyan érzésem, hogy számos rejtélyről az ő sorsa lebbentheti fel a fátylat.

A püspök Duréhoz fordult, és felhúzta az orrát.

– Semmit nem kell elmondanunk egy halott vallás papjának.

Sek Hardeen hosszas hallgatás után válaszolt.

– M. Masteen önként jelentkezett, hogy a Hyperionra vigye a Muir igéjét. A hitünk évszázados alapjait jelentő prófécia úgy szól, hogy a zavaros korszak beköszöntével a Fa Igaz Hangja felszólíttatik, hogy menjen el egy bárkafával a Szent Bolygóhoz, és ott semmisítse meg azt, hogy aztán újjászülethessék, és elhozhassa az engesztelés és a Muir örömhírét.

– Vagyis Het Masteen tudta, hogy az Yggdrasill fel fog robbanni a bolygó körül?

– Igen. Megjövendöltetett.

– És ő meg az energiakötő erg kormányozta volna az új bárkafát?

– Igen – felelte alig hallhatóan a templomos. – Az engesztelés fáját, az Avatár ajándékát.

– Az engesztelés fáját – dőlt hátra Duré, és bólintott. – A tövisfát. Het Masteen fizikai sérülést szenvedett az Yggdrasill megsemmisülésekor.

Aztán elhurcolták az Időkripták völgyébe, és a Shrike tövisfájához vezették. De még nem állt készen a feladatára, vagy képtelen volt megtenni. A tövisfa a halál, szenvedés és fájdalom borzadálya... Het Masteen nem tudta kormányozni. Vagy nem akarta. Mindenesetre elmenekült. És meghalt. Nagyjából sejtettem, mi történhetett... de fogalmam sem volt, milyen végzetet kínált fel neki a Shrike.

– Miről beszél? – csattant fel a püspök. – Az engesztelés fája szerepel a próféciákban. El fogja kísérni az Avatárt az utolsó aratásra. Masteennek bőven volt ideje felkészülni, és megtiszteltetésnek vette volna, ha átkormányozhatja a téridőn.

Paul Duré a fejét csóválta.

– Válaszoltunk a kérdésére? – érdeklődött M. Hardeen.

– Igen.

– Akkor most magán a sor – mondta a püspök. – Mi történt az Anyával?

– Milyen anyával?

– Megváltásunk Anyjával. Az Engesztelés Menyasszonyával. Azzal, akit Brawne Lamiának hívnak.

Duré elgondolkozott, megpróbált visszaemlékezni a zarándokok útközben elmondott, Konzul által magnóra vett, zanzásított történeteire. Brawne az első Keats-kibrid gyermekét várta. A lususi Shrike-templom menedéket nyújtott neki a csőcseléktől, és elintézték, hogy bekerüljön a zarándokok közé. A történetében említette, hogy a Shrike-szekta tagjai hódolattal bántak vele. Duré próbálta beilleszteni mindezt a korábbi információkból összerakott, bonyolult mozaikba. Nem ment. Túlságosan fáradt volt... és az agya sem fogott valami jól az úgynevezett feltámasztás óta. Az egykori intellektuális Paul Duré már a múlté.

– Brawne eszméletlen volt – mondta. – Feltehetően elkapta a Shrike, és rákötötte... valamire. Egy kábelre. Lényegében agyhalott volt, de a magzat élt, és egészséges volt.

– Na és a magában hordozott személyiség? – faggatta idegesen a püspök.

Duré felidézte Severn beszámolóját a személyiség megaszférában bekövetkezett haláláról. A templomos és a püspök szemmel láthatóan nem tudott a második Keats-személyiség létezéséről – a Severn-személyiségről, aki vele egy időben éppen Gladstone-t figyelmeztette a Mag ajánlatának veszélyeiről. Duré megrázta a fejét. Fogytán volt az ereje.

– Nem tudom, mi történt a Schrön-hurokban hordozott személyiséggel – mondta. – A kábel... amire a Shrike rákötötte... úgy illeszkedett a neurofoglalatba, mint egy kortikális sönt.

A püspök bólintott, láthatóan kielégítette a válasz.

– A próféciák rohamos gyorsasággal válnak valóra. Teljesítette hírnöki feladatát, Duré. Most mennem kell. – A nagydarab férfi felállt, biccentett a Világfa Igaz Hangjának, és levonult a lift és a terminex felé vezető lépcsőn.

Duré percekig némán ült a templomossal szemben. A levelek susogása és a lombkorona teraszának lágy imbolygása már-már álomba ringatta a jezsuitát. Az ég a sáfránysárga finom árnyalataiban játszott, ahogy az Úrligetre szép lassan leszállt az este.

– Felháborító eretnek nézeteket hangoztatott, amikor azt mondta, hogy egy deus ex machina évszázadok óta hamis próféciákkal vezet félre minket – szólalt meg végül a templomos.

– Igen. Csakhogy az egyházam történetében számtalan hasonlóan felháborító eretnek nézetről bebizonyosodott, hogy rideg tények, Sek Hardeen.

– Ha templomos volna, ezért kivégeztethetném – suttogta a csuklyás férfi.

Duré felsóhajtott. Az ő korában és helyzetében túl fáradt volt ahhoz, hogy a halál gondolata félelmet keltsen benne. Felállt, és kurtán meghajolt.

– Mennem kell, Sek Hardeen. Ne haragudjon, ha valamivel megsértettem. Zavaros és zavarba ejtő időket élünk. – Hitehagyott a jó, gondolta, s a rosszakat a meggyőződés szenvedélye fűti.

Duré megfordult, és a terasz széléhez sétált. Ott azonban megállt.

A lépcsőnek hűlt helye volt. Egy tizenöt méter széles és harminc méter mély szakadék választotta el a szomszédos, alacsonyabb terasztól, ahol a lift várakozott. A Világfa legalább egy kilométer mélyen bukott le a lombsátorba a háta mögött. Duré és a Fa Igaz Hangja a legmagasabb teraszon rekedtek. Duré az egyik közeli korláthoz sétált, verejtékben fürdő arcát az esti szellőnek szegezte, és észrevette az ultramarinkék égen feltünedező csillagokat.

– Mi folyik itt, Sek Hardeen?

A csuhás-csuklyás alak sötétségbe burkolózott az asztal végén.

– Tizennyolc szabványperc múlva a Mennyország Kapuját elfoglalják a Számkivetettek. A próféciáink a pusztulását jósolják. A távnyelője, valamint a fénysürgönyadói minden bizonnyal megsemmisülnek, s ezzel a bolygó lényegében megszűnik létezni. Pontosan egy szabványórával később az Úrliget egét a Számkivetett hadihajók fúziós csóvái fogják fényárba borítani. A próféciáink szerint azok a bolygón maradt testvérek – és mindenki más, igaz, a Hegemónia polgárai addigra elmenekülnek a távnyelőkön – eltöröltetnek a föld színéről.

Duré lassan visszament az asztalhoz.

– Életbe vágóan fontos, hogy a Tau Ceti Centerre távoljak – közölte. – Severn... valaki vár rám. Beszélnem kell Gladstone vezérigazgatóval.

– Nem – jelentette ki Sek Hardeen, a Világfa Igaz Hangja. – Várni fogunk. Meglátjuk, igazat szólnak-e a próféciák.

A jezsuita tehetetlenségében ökölbe szorította a kezét, és minden erejével azon volt, hogy visszafojtsa az erőszakos késztetést, és ne verje agyon a csuhás alakot. Duré lehunyta a szemét, és elmormolt két üdvözlégyet. Nem sokat segített.

– Kérem – sziszegte. – A próféciák nélkülem is bebizonyosodnak. És akkorra már túl késő lesz. A HAD fáklyahajói fel fogják robbantani a szingularitásgömböt, a távnyelők pedig eltűnnek. Évekig el leszünk vágva a Hálótól. Milliárdok élete múlik azon, hogy most azonnal visszatérjek a Tau Ceti Centerre.

A templomos karba fonta a kezét, és hosszú ujjai eltűntek a csuha redői között.

– Várni fogunk – ismételte. – A megjövendölt események ma beteljesednek. Már csak percek kérdése, és a Fájdalom Ura a Hálóra szabadul. Nem osztom a püspök azon nézetét, hogy a vezeklők élete megkíméltetik. Jobb, ha itt maradunk, Duré atya, ahol gyors és fájdalommentes halál vár ránk.

Duré hiába erőltette fáradt agyát, nem jutott eszébe semmi, amit mondhatott vagy tehetett volna. Leült az asztalhoz, és a csuklyás, néma alakra bámult. Felettük sorra felragyogtak a csillagok. Az Úrliget világméretű erdeje még egyszer, utoljára megzizzent az esti szellőben, és úgy tűnt, mintha visszafojtaná a lélegzetét.

Paul Duré lehunyta a szemét, és imádkozott.