NYOLC

Martin Silenus, Sol Weintraub és a Konzul a dűnéken kapaszkodik a Szfinx felé, amikor Brawne Lamia és Fedmahn Kassad visszatér Hoyt atya testével. Weintraub szorosan maga köré tekeri a köpenyét, próbálja megóvni a csecsemőt a homokvihar és a recsegő-ropogó fények tombolásától. Nézi, ahogy Kassad leereszkedik a dűnén: hosszú, fekete lábaival úgy szeli az elektromossággal telítődött homokot, mint egy rajzfilmfigura, Hoyt karja és keze ernyedten lifeg, minden lépésnél és csúszásnál kileng egy kicsit.

Silenus kiabál valamit, de a szél elfújja a szavakat. Brawne Lamia az egyetlen még most is álló sátorra mutogat; a vihar összedöntötte vagy magával ragadta a többit. Bezsúfolódnak Silenus sátrába; Kassad az utolsó, óvatosan emeli be a holttestet. Odabent a plasztikgyapot vászon csapkodása és a villámok papírszaggató reccsenése már nem tudja elnyomni a kiáltásaikat.

– Meghalt? – kiabálja a Konzul. Félrehajtja a köpönyeget, amit Kassad Hoyt csupasz teste köré tekert. A keresztség rózsaszínesen világít.

Az ezredes a pap mellkasára tapasztott kincstári egészségügyi pakk felszínén villogó jelzésekre mutat. A fények vörösen villognak, egyedül a létfenntartó fűtőszálak és csomók pislognak sárgán. Hoyt feje hátracsuklik, és Weintraub most látja csak meg a százlábúszerű varratokat, amik összefogják az elvágott torok két szélét.

Sol Weintraub megpróbálja kitapintani a pulzusát, sikertelenül. Lehajol, és fülét a pap mellkasára helyezi. Nem hall szívverést, de a keresztség duzzanata égeti Sol arcát. Brawne Lamiára pillant.

– A Shrike?

Igen... azt hiszem... nem tudom. – Megmutatja az antik pisztolyt, amit még most is a kezében szorongat. – Kiürítettem a tárat. Tizenkét lövést adtam le arra az... akármire.

– Maga is látta? – kérdi a Konzul az ezredestől.

– Nem. Tíz másodperccel Brawne után értem a terembe, de nem láttam semmit.

– És mi van a kibaszott katonai mütyürjeivel? – kérdi Martin Silenus. A költő a sátor hátsó részében rekedt, és magzatpózban kuporog. – Nem mutatott semmit az a sok HAD-biszbasz?

– Nem.

Halk riasztó kezd pittyegni az egészségügyis pakkból, mire Kassad leakaszt az övéről egy újabb plazmatöltényt, behelyezi a pakk tokjába, majd visszaguggol, és lecsapja a vizorját, hogy szemmel tartsa a sátor bejáratát. A hangját eltorzítja a sisak hangszórója.

– Több vért vesztett, mint amit itt pótolni tudunk. Hozott még valaki magával elsősegélykészletet?

Weintraub belekotor a zsákjába.

– Van egy alapkészletem, de az nem lesz elég ehhez. Bármi hasította is fel a torkát, mindent átvágott.

– A Shrike – suttogja Martin Silenus.

– Nem mindegy? – mondja Lamia. Átkarolja magát, mert minden ízében remeg. – Segítséget kell szereznünk neki! – A Konzulra néz.

– Hoyt halott – feleli a Konzul. – Még egy hajó műtőjében sem hozhatjuk vissza a halálból.

– Legalább meg kell próbálnunk! – kiált Lamia, és előrehajol, hogy megragadja a Konzul gallérját. – Nem szolgáltathatjuk ki azoknak az... izéknek... – A bőr alatt világító keresztségre mutat a halott férfi mellkasán.

A Konzul megdörzsöli a szemét.

– Megsemmisíthetjük a testet. Az ezredes puskájával...

– Mi fogunk meghalni, ha nem húzódunk be valahova ebből az istenverte viharból! – siránkozik Silenus. A sátor rázkódik, a plasztikgyapot minden széllökésnél a költő fejét verdesi. A vászonnak súrlódó homok hangja olyan, mintha odakint egy rakéta szállna fel éppen. – Hívja ide azt a rohadt hajót! Hívja már!

A Konzul közelebb húzza magához a csomagját, mintha csak a benne lévő antik komlogot védené. Verejték csillog az arcán és a homlokán.

– Az egyik Kriptában kivárhatjuk, amíg elül a vihar – javasolja Sol Weintraub. – Mondjuk a Szfinxben.

– Faszt – vágja rá Martin Silenus.

A tudós fészkelődik egy sort a szűk helyen, és a költőre bámul.

– Hosszú utat tett meg idáig, hogy a Shrike elé járuljon. Azt akarja mondani, hogy hirtelen meggondolta magát, mert úgy néz ki, hogy fel is bukkant?

Silenus szeme dühösen csillan a homlokába húzott svájcisapka alatt.

– Csak azt mondom, hogy hozza ide azt az átkozott hajót, mégpedig most azonnal!

– Lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet – szólalt meg Kassad ezredes.

A Konzul rámered.

– Ha esélyünk nyílik megmenteni Hoyt életét, meg kellene ragadnunk.

A Konzul is kínok között hánykolódik.

– Nem mehetünk el – nyögi. – Most nem.

– Valóban nem – ért egyet Kassad. – Nem fogjuk arra használni a hajót, hogy elmenjünk. A műtét viszont segíthet Hoyton. Mi pedig kivárhatjuk bent a vihar végét.

– És talán még azt is megtudhatjuk, mi folyik odafent – bök a sátortető irányába Brawne Lamia.

A kisbaba, Rachel fülsértően felsír. Weintraub ringatja, széles kezével tartva a fejét.

– Egyetértek – mondja. – Ha a Shrike meg akar találni minket, a hajón sem lesz nehezebb dolga, mint idekint. Ügyelünk rá, hogy senki se meneküljön el. – Megérinti Hoyt mellkasát. – Lehet, hogy ez most szörnyen fog hangozni, de a műtétből sok olyat megtudhatunk a parazita működéséről, ami felbecsülhetetlen értékű lehet a Hálóban.

– Legyen – mondja a Konzul. Előhúzza az ősi komlogot a zsákjából, a tárcsára tenyerei, és mondatokat suttog.

– Jön már? – faggatja Martin Silenus.

– Vette az utasítást. Össze kell szednünk a holminkat, hogy felvihessük a hajóra. Azt mondtam neki, hogy a völgy szája előtt szálljon le.

Lamia meglepve veszi észre, hogy egy ideje már sír. Letörli a könnyeket az arcáról, és elmosolyodik.

– Mi olyan vicces? – kérdi a Konzul.

– Itt van ez az egész – dörzsöli a kézfejével az arcát –, én meg csak arra tudok gondolni, milyen jól fog esni egy zuhany.

– Egy ital – mondja Silenus.

– Menedék a vihar elől – teszi hozzá Weintraub. A csecsemő tejet iszik egy cumispakkból.

Kassad előrehajol, fejét és vállát kidugja a sátorból. Felemeli a fegyverét, és kibiztosítja.

– Jelzések – közli. – Valami mozog a dűne túloldalán. – A vizor feléjük fordul, visszatükröződik róla a sápadt, összepréselődő csapat és Lenar Hoyt még annál is sápadtabb teste. – Kimegyek megnézni, mi az. Várjanak itt, amíg meg nem érkezik a hajó.

– Ne menjen el! – mondja Silenus. – Ez pont olyan, mint azokban a kurva régi horrorholókban, amikor a szereplők egyenként leszakadnak a csapatról, és... hé! – A költő elhallgat. A sátor háromszögletű bejáratán fény és zaj tódul be. Fedmahn Kassad elment.

 

 

A sátor kezd roskadozni, a cövekek és a karabinerek sorra adják meg magukat a körülöttük kavargó homoknak. A Konzul és Lamia egymásnak veti a vállát, és az üvöltő szelet túlkiabálva betekerik Hoyt holttestét a köpönyegébe. Az egészségügyi pakk kijelzője továbbra is vörösen villog. Már nem folyik vér a rögtönzött varratból.

Sol Weintraub a mellkasán átvetett hordozóba emeli négynapos gyermekét, beburkolja a köpenyével, és a bejárathoz guggol.

– Sehol sem látom az ezredest! – kiabálja. Miközben a környéket pásztázza, villám csap a Szfinx kiterjesztett szárnyába.

Brawne Lamia a bejárathoz megy, és felemeli a pap testét. Meglepi, mennyire nincs súlya.

– Vigyük Hoyt atyát a hajóhoz, aztán a műtőbe. Utána páran visszajöhetünk Kassad keresésére.

A Konzul a fejébe húzza a háromszögletű kalapot, és felhajtja a gallérját.

– A hajón van mélyradar és mozgásérzékelő szenzor. Abból majd kiderül, hová tűnt az ezredes.

– Meg a Shrike – teszi hozzá Silenus. – Ne feledkezzünk meg a házigazdánkról sem!

Induljunk! – mondja Lamia, és feláll. Bele kell hajolnia a szélbe, hogy haladni tudjon. Hoyt köpönyegének szabadon lévő végei körben csapkodnak és csattognak, míg a sajátja a háta mögött lobog. Az időközönként felvillanó villámok segítségével megtalálja az ösvényt, és a völgy teteje felé indul. Csak egyszer les hátra, hogy a többiek követik-e.

Martin Silenus eltávolodik a sátortól, felemeli Masteen Möbius-kockáját, és ekkor a szél leröpíti a fejéről bíborvörös svájci sapkáját. Silenus egy helyben állva, sűrűn káromkodva nézi, ahogy tovaszáll a fejfedője, és csak akkor hagyja abba, amikor telemegy a szája homokkal.

Jöjjön! – kiabálja Weintraub, kezét a költő vállára téve. Sol érzi, ahogy a homok az arcába vágódik, és megül rövid szakállában. Másik kezével eltakarja a mellét, mint aki valami hatalmas értéket őriz. – Elveszítjük szem elől Brawne-t, ha nem sietünk. – A két férfi egymást támogatva halad előre a széllel szemben. Silenus bundája vadul fodrozódik, miközben tesz egy kerülőt, hogy visszaszerezze a sapkáját, ami egy dűne szélárnyékos részén állapodott meg.

A Konzul hagyja el utoljára az apró menedéket, saját zsákja mellett az ezredesét is ő cipeli. Egy percre rá megadják magukat a sátorcövekek, szétszakad a vászon, és az elektrosztatikus fényudvarral övezett sátor elrepül az éjszakába. Felkecmereg a háromszáz méteres kaptatón, a csapást követve; néha-néha futólag megpillantja az előtte haladó két férfit, ám még gyakrabban tér le az ösvényről, s ilyenkor körbe-körbe kell járnia, amíg vissza nem talál. Az Időkripták feltűnnek mögötte, amikor a homokvihar egy kis időre alábbhagy, és a villámok sűrű egymásutánban követik egymást. A Konzul rálát a Szfinxre – még mindig parázslik a sorozatosan belecsapó elektromos villámoktól –, mögötte a Jáde-kriptára a maga foszforeszkáló falaival, amögött pedig az Obeliszkre, ami nem ragyog, de nem ám, koromfekete, vízszintes monokliként áll a sziklafalak előtt. Utánuk pedig ott a Kristálymonolit. Kassadot sehol sem látni, bár az is igaz, hogy a vándorló dűnéktől, a homokfúvástól és a villámoktól úgy tűnik, mintha egy csomó minden mozgolódna.

A Konzul felnéz, és most már látja a völgy széles száját, meg a felette vonuló gomolyfelhőket. Félig-meddig arra számít, hogy mindjárt feltűnik a hajója kék fúziós fénye, ahogy áttör a felhőrétegen. Rettenetes a vihar, de a hajó ennél rosszabb körülmények között is landolt már. Felmerül benne, hogy esetleg már le is szállt, a többiek pedig az aljánál várják, hogy befusson.

Amikor azonban megérkezik a sziklafalak közti nyereghez a völgy szájánál, a szél újult erővel támad neki, és megpillantja négy társát, amint egy kupacban toporognak a széles, lapos síkság határán. Hajó meg sehol.

– Nem kellene már itt lennie? – kiabálja Lamia, amikor a Konzul odaér a csoporthoz.

Bólint, és leguggol, hogy előbányássza a csomagjából a komlogot. Weintraub és Silenus mögé állnak, hogy valamicskét védve legyen a homokvihartól. A Konzul előveszi a komlogot, aztán habozva körbenéz. A vihartól olyan, mintha egy őrült szobában lennének, ahol a falak és a mennyezet egyik másodpercről a másikra változtatja a helyét: az egyik pillanatban még összezárulnak körülöttük, alig egy méterre tőlük, a következőben pedig már a távolba vesznek, és a mennyezet felszáll a levegőbe, mint Csajkovszkij Diótörőjének abban a jelenetében, amikor a szoba és a karácsonyfa óriásira nő Clara előtt.

A Konzul megérinti a tárcsát, lehajol, és a mikrofonba suttog. Az ősi készülék suttogással válaszol, a szavakat alig hallani a homokcsikorgástól. A Konzul kihúzza magát, és szembefordul a többiekkel.

– A hajót nem engedték elmenni.

Mindenki egyszerre kezd el méltatlankodni.

– Mi az, hogy „nem engedték el”? – kérdi Lamia, miután a többiek elhallgatnak.

A Konzul vállat von, és felnéz az égre, mintha továbbra is azt várná, hogy egy kék lángcsóva tűnik majd fel, a hajó közeledtét jelezve.

– Nem kapott felszállási engedélyt a keatsi űrkikötőben.

– Nem azt mondta, hogy őbaszottságától, a királynőtől kapott engedélyt? – ordítja Martin Silenus. – Magától a Vén Galádstone-tól?

– Gladstone engedélypecsétje benne van a hajó memóriájában – feleli a Konzul. – Ezt a HAD és a kikötői hatóságok is tudták.

– Akkor meg mi az isten történt? – Lamia megtörli az arcát. A sátorban hullajtott könnyek cérnavékony sárpatakokat hagytak az arcára rakódott homokrétegen.

A Konzulnak csak a válla rándul.

– Gladstone felülírta az eredeti pecsétet. Kaptam tőle egy üzenetet. Szeretnék hallani?

Egy percig senki nem válaszol. Az előző egyhetes utazással a hátuk mögött a gondolat, hogy kapcsolatba léphetnek valakivel a csoporton kívül, annyira képtelenül hangzik, hogy először le sem csapódik bennük; eddig olyan volt, mintha a zarándoklaton kívüli világ megszűnt volna létezni, kivéve a robbanásokat az éjszakai égen.

– Igen – mondja Sol Weintraub –, hadd halljuk. – A hirtelen támadt szélcsendben nagyon hangosan csattannak a szavak.

Az ősi komlog köré gyűlnek, és lekuporodnak elé; Hoyt atyát a kör közepére teszik le. Abban a percben, hogy őrizetlenül hagyják, egy kis dűne kezdi betemetni a holttestet. Most már az összes jelzőfény pirosra váltott, csak a radikális létfenntartó monitorok világítanak borostyán-sárgán. Lamia egy újabb plazmatöltényt táraz be, és ellenőrzi, hogy a tiszta oxigént átszűrő és homokot felfogó ozmózismaszk rendesen fedi e Hoyt száját és orrát.

– Jól van – mondja.

A Konzul bekapcsolja a tárcsát.

Az üzenet fénysürgöny formájában érkezik, mintegy tíz perce rögzítette a hajó. A levegőt elhomályosítják a Hidzsra idejéből való komlogokra jellemző adatoszlopok és egységgömb kolloidok. Gladstone képe vibrál, az arca eltorzul; eleinte még csak bizarr, aztán már-már mulattató, ahogy a szél korbácsolta homokszemcsék milliói átsüvítenek a képen. Hiába szól teljes hangerővel, alig hallani a hangját a viharban.

– Sajnálom – mondja az ismerős arc, de nem hagyhatom, hogy az űrhajója megközelítse a Kriptákat. Még nem. Túl nagy volna a kísértés, hogy otthagyjanak mindent, a küldetésük fontossága pedig az összes többi tényezőt felülírja. Kérem, értsék meg: lehet, hogy az egész világ sorsa az önök vállán nyugszik. Biztosíthatom, hogy imádkozom önökért. Gladstone vége.

A kép bezárul, és fokozatosan eltűnik. A Konzul, Weintraub és Lamia néma csendben mered maga elé. Martin Silenus felpattan, egy marék homokot dob oda, ahol másodpercekkel korábban még Gladstone arca látszott, majd elüvölti magát:

– A mocskos kurva apját ennek a seggfej, erkölcsileg rokkant politikus-szarrágó fürdőskurvának! – Homokot rúg a levegőbe. Magára vonja társai figyelmét.

– Hát, ezzel sokat segített – jegyzi meg halkan Brawne Lamia.

Silenus undorodva legyint egy nagyot, és elsétál, minden lépésnél a homokba rúgva.

– Ez minden? – kérdi Weintraub a Konzultól.

– Igen.

Brawne Lamia karba fonja a kezét, és a homlokát ráncolva a komlogra néz.

– Elfelejtettem, mit is mondott... Hogy működik ez a szar? Hogy juttatja át az üzenetet az interferencián?

– Szűk hullámhosszon küldöm el egy miniatűr távközlési műholdnak, amit még akkor telepítettem, amikor leszálltunk a bolygóra az Yggdrasillról – feleli a Konzul.

Lamia bólint.

– Szóval amikor jelentést tett, akkor csak rövid üzeneteket küldött a hajónak, ami fénysürgöny formájában továbbította Gladstone-nak... és a Számkivetett kapcsolatainak.

– Igen.

– Van arra mód, hogy a hajó engedély nélkül szálljon fel? – kérdi Weintraub. Az idős férfi a földön ül, és a teljes kimerültség tipikus testtartását felvéve átkarolja felhúzott térdét. Még a hangja is fáradt. – Nem tudja hatástalanítani Gladstone vesztegzárát?

Nem – válaszolja a Konzul. – Amikor Gladstone nemet mondott, a HAD hármas fokozatú védőmezőt vont a köré a siló köré, ahol letettük a hajót.

Vegye fel vele a kapcsolatot! – ösztökélte Brawne Lamia. – Magyarázza meg neki, milyen helyzetbe kerültünk!

Próbáltam. – A Konzul fogja a komlogot, és visszateszi a zsákjába.

Nem kaptam választ. Az első üzenetemben még azt is megemlítettem, hogy Hoyt súlyosan sérült, és orvosi ellátásra szorul. Azt akartam, hogy a hajó már előkészítse a fogadásunkra a műtőt.

– Sérült – ismétli a kis csoporthoz visszatérő Martin Silenus. – Basszus. A drága jó atyánk olyan halott, mint Glennon-Height ölebe. – A köpönyegbe csavart testre bök; az összes kijelző vörös.

Brawne Lamia odahajol, és megérinti Hoyt arcát. Hideg. A komlog biomonitorja és az egészségügyi pakk egyszerre kezd agyhalálra utaló vészjeleket csipogni. Az ozmózismaszk még most is pumpálja a tiszta oxigént a tüdejébe, az egészségügyi pakk szimulátorai pedig tovább masszírozzák a tüdejét és a szívét, de a csipogás egyre fülsiketítőbbé válik, míg végül egyenletes, borzongató sípszóban állapodik meg.

Túl sok vért vesztett – állapítja meg Sol Weintraub. Lehunyt szemmel, lehajtott fejjel érinti meg a halott pap arcát.

Remek – mondja Silenus. – Hát ez kurva jó. És ha hiszünk a történetének, Hoyt most majd szétbomlik, aztán újra összeáll, hála annak a rohadt keresztségnek... sőt, rögtön kettőnek, a fickó jól bebiztosította magának a feltámadást... hogy utána tántorogva visszatérjen, mint Hamlet apjának szelleme, csak valami agyhalott kiadásban. Na és akkor mit csinálunk?

– Fogja be – szól rá Brawne Lamia. Hoyt holttestét egy vászondarabba csavarja be, amit a sátorból hozott magával.

– Fogja be maga – rivall rá Silenus. – Itt ólálkodik a környéken egy szörnyeteg. Maga az öreg Grendel feni a karmait a következő vacsorájára. Tényleg azt szeretné, ha a zombi Hoyt csatlakozna vidám Kompániánkhoz? Emlékszik, hogyan festette le a bikurákat? Hagylak, hogy a keresztség évszázadokon keresztül feltámassza őket, és nagyjából annyira lehetett beszélni hozzájuk, mint egy két lábon járó szivacshoz. Tényleg azt szeretné, ha együtt csatangolnánk Hoyt hullájával?

– Kettő – mondja a Konzul.

– Micsoda? – Martin Silenus megpördül, elveszti az egyensúlyát, és térdre esik a holttest mellett. Közelebb hajol hozzá. – Mit mondott?

– Két keresztség – fejti ki a Konzul. – Az övé és Paul Duré atyáé. Ha igazat beszélt a bikurákról, akkor mindketten... fel fognak támadni.

– Ó, szentséges Szűz Máriám – sóhajtotta Silenus, és lehuppant a homokba.

Brawne Lamia időközben végzett a pap holttestének bebugyolálásával. Lenéz a csomagra.

– Emlékszem erre Duré atya történetéből, amikor az Alfa nevű bikuráról mesélt – idézi fel. – De még most sem értem. Valahol be kell jönnie a képbe a tömegmegmaradás törvényének.

– Alacsony zombik lesznek – mondja Martin Silenus. Összébb húzza a bundáját, és a homokot püföli az öklével.

– Olyan sok mindent megtudhattunk volna, ha a hajó idejön! – bosszankodik a Konzul. – Az autodiagnosztikával... – Elhallgat, és legyint egyet.

– Nézzék. Kevesebb homok kavarog a levegőben. Lehet, hogy a vihar...

Villám hasít át az égen, és elered az eső. A fagyos cseppek ádázabbul záporoznak az arcukra, mint a homokvihar idején.

Martin Silenust elfogja a nevetés.

– Egy kibaszott sivatagban vagyunk! – rikoltja az ég felé. – Alighanem árvízben fogunk megfulladni.

– Fedett helyre kell húzódnunk – mondja Sol Weintraub. A csecsemő arca kilátszik a kabátja mögül. Rachel sír, erősen kipirult. Már nem látszik idősebbnek egy újszülöttnél.

– Kronosz-erőd? – veti fel Lamia. – Néhány órára van innen...

– Túl messze van – veti el a Konzul. – Költözzünk be az egyik Kriptába.

Silenus megint felkacag, és így szól:

 

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?

A zöld oltár elé szent pap vonat

szelíd üszőt, amely bődülve lép

s borítja lágy szőrét virágfonat.^[2]

 

Ez most akkor igen? – kérdi Lamia.

– Ez most akkor „miért is ne”, bassza meg – nevet Silenus. – Miért nehezítsük meg hűvös múzsánk dolgát? Így legalább könnyen megtalál. Várakozás közben nézhetjük, ahogy elrohad a barátunk. Hogy is volt Duré történetében? Mennyi időbe telt, míg egy bikura visszatérhetett a nyájhoz, miután a halál félbeszakította a legelészést?

– Három napba – válaszolja a Konzul.

Martin Silenus a homlokára csap.

Hát persze! Hogy is felejthettem el? Milyen találó, már Újszövetség módra! Egyébként meg, hátha közben a Shrike-farkas elragad néhányat a nyájunkból. Mit gondolnak, zavarná a lelkész urat, ha kölcsönvenném az egyik keresztséget? Csak a biztonság kedvéért. Úgyis van neki egy fölösben...

– Induljunk – vág közbe a Konzul. Folyik az eső a háromszögletű kalapjáról. – Reggelig a Szfinxben húzzuk meg magunkat. Én majd viszem Kassad pluszmálháját és a Möbius-kockát. Brawne, ön hozza Hoyt holmiját és Sol zsákját. Sol, maga csak tartsa melegen és szárazon a kicsit.

Mi lesz az atyával? – mutat hüvelykujjával a holttestre Silenus.

– Hoyt atyát maga fogja cipelni – közli halkan Brawne Lamia, s azzal megfordul.

Martin Silenus kinyitja a száját, meglátja Lamia kezében a pisztolyt, vállat von, és a vállára emeli a holttestet.

– És ki fogja cipelni Kassadot, ha majd rátalálunk? – kérdi. – Persze az is lehet, hogy egy csomó darabban lesz, és akkor fejenként...

Kérem, hallgasson el – nyögi Brawne Lamia fáradtan. – Ha le kell lőnöm, azzal csak eggyel több lesz a cipelnivalónk. Menjen szépen.

A csapat, elöl a Konzullal, szorosan mögötte Weintraubbal, hátrébb a botladozó Martin Silenusszal és sereghajtóként Brawne Lamiával még egyszer alászállt a Kripták Völgyének mély katlanába.