34.

Azt hittem, hogy Endymion szellemvárosában fogunk kilépni a fényből, mondjuk, a vén költő tornya mellett, de a látásunk kitisztultával sötét, dimbes-dombos tájon találtuk magunkat. A szél nekem a térdemig, de Soya atyának pedig a reverendás lábszáráig érő fűben kígyózott.

– Sikerült? – kérdezte izgatottan a jezsuita. – A Hyperionon vagyunk? Nem tűnik ismerősnek, de csak az északi kontinens egyes részeit láttam több mint tizenegy szabványéve. Mi a véleményed? Körülbelül ilyen gravitációra emlékszem. A levegő… édesebb.

Megvártam, amíg a szemem hozzászokik az éjszakához.

– Jó helyen vagyunk – feleltem, és az égre mutattam. – Látod azokat a csillagképeket? Az ott a Hattyú. Az meg a Nyilas Ikrek. Amazt Vízöntőnek hívják, de Nagyanyó viccből mindig Raul Karavánjának nevezte, mert hasonlított ahhoz a talicskához, amit húzogattam. – Mély levegőt vettem, és szemügyre vettem a dombságot. – Ez volt az egyik kedvenc táborhelyünk. Mármint, a nomád karavánunké. Gyerekkoromban. – Letérdeltem a göröngyös talajra. Fölöttünk ragyogtak a csillagok. – Keréknyomok. Pár hetesek lehetnek. Nem is tudtam, hogy még mindig errefelé vándorolnak a karavánok.

De Soya surrogó reverendával, nyughatatlanul járkált körbe-körbe, akár egy ketrecbe zárt kopó.

– Messze van innen gyalog Martin Silenus otthona? – firtatta.

– Úgy négyszáz kilométer. A lápvidék keleti fertályán járunk, a Csőrtől délre. Martin bácsi a Farktoll-fennsík tövében lakik. – Magamban összerezzentem, amikor rájöttem, hogy Aenea becenevén hivatkoztam a vén költőre.

– Felőlem. – A pap úgy járkált, mint egy mérgezett egér. – Melyik irányba induljunk?

A jezsuita képes lett volna gyalog nekiindulni a nagyvilágnak, de lefogtam a vállát.

– Nem hiszem, hogy le kell járnunk a lábunkat – mondtam vidáman. Délkelet felől sötét folt takarta ki a csillagokat, és turbinák zümmögtek a szélben. A következő percben piros és zöld irányfények villantak fel, és a suhanó a Hattyút eltakarva északra kanyarodott a tisztás felett.

– Baj van? – kérdezte de Soya, és válla megfeszült a tenyerem alatt.

Vállat vontam.

– Amikor itt éltem, az lett volna – feleltem. – A suhanók többségét a Pax üzemeltette. A biztonsági erők, hogy pontosabb legyek.

Még egy percbe telt, mire a suhanó leereszkedett, a turbinák zümmögve kikapcsoltak, és kinyílt a pilótafülke bal oldali része. A felkapcsolódó belső világítás látni engedte a kék bőrt, a kék szemet, a csonka bal kart és az üdvözlésre emelt jobb kezet.

– Nincs baj – mondtam.

 

– Hogy van az öreg? – kérdeztem A. Bettiktől, miközben délkeletre repültünk háromezer méteres magasságban. A fennsík fölötti derengésből ítélve nagyjából egy óránk lehetett még pirkadatig.

– Haldoklik – felelte az android. Egy darabig némán suhantunk a táj felett.

A. Bettik szemlátomást örült, hogy újra láthat, bár tétován hagyta, hogy megöleljem. Az androidok sosem szerették, ha az inasok és az emberek, akiknek készültek, ilyen látványos formában kimutatták az érzelmeiket. Megpróbáltam minél több kérdés belezsúfolni a rövid repülőútba.

A. Bettik rögtön azzal kezdte, hogy részvétet nyilvánított Aenea halála miatt, így azonnal feltehettem neki a legégetőbb kérdést: – Te is átélted a Közös Pillanatot?

– Részben, M. Endymion – felelte az android, amitől nem lettem okosabb. Aztán A. Bettik elmesélte, mi minden történt a Pillanat óta eltelt egy szabványév és hónap alatt a Hyperionon.

Aeneának bevált a számítása: Martin Silenuson keresztül eljutott az emberekhez a Közös Pillanat. A szülőbolygóm valamennyi lakója átélte. Az újjászületettek többsége és a Pax hadseregének zöme egyből dezertált: a Paxhoz hű erők elől bujkálva áldozni szerettek volna, hogy megszabaduljanak a parazita keresztségtől. Martin bácsi a saját készletéből gondoskodott a borról és a vérről. A borokat évtizedek alatt harácsolta össze, és rengeteg vért vett le azóta, hogy kétszázötven éve a tízéves Aeneával áldozott.

A Pax megmaradt néhány követője elmenekült az utolsó három űrhajóval, és a legtovább megszállt várost – Port Romance-t – négy hónappal a Pillanat után felszabadították. Martin bácsi továbbra is remetei visszavonultságban élt az endymioni egyetemvárosban, de közben elkezdett régi holofelvételeket vetíteni, amelyeken Aenea – a tejfelesszájú Aenea, akivel sosem találkoztam – elmagyarázta, hogyan használják az Űrt, Ami Összeköt, és erőszakmentességet hirdetett. A több millió bennszülött és hitehagyott paxbéli, akik épphogy felfedezték a holtak hangját és az élők nyelvét, nem tagadták meg a kérését.

A. Bettik egyben tájékoztatott, hogy bolygó körüli pályára állt egy gigantikus templomos bárkafa – a Sequoia Sempervirens –, melynek kapitánya Ket Rosteen, a Csillagfa Igaz Hangja, és a fedélzetén ott van a legtöbb régi barátunk: Rachel, Theo, Dordzse Phamo, a dalai láma, a Számkivetett Navson Hamnim és Sian Quintana Ka’an, illetve George Carong és Dzsigme Norbu. Rosteen megkérdezte a vén költőtől, leszállhat-e két napra, mesélte A. Bettik, de Silenus nem adott rá engedélyt: azt mondta, addig senkit sem akar látni, amíg meg nem érkezem.

– Hogy én? – csodálkoztam. – Martin Silenus tudott a jövetelemről?

– Természetesen – felelte az android, és annyiban hagyta a dolgot.

– Hogy kerültek Rachelék a bárkafára? – kérdeztem. – A Sequoia Sempervirens megállt a Barnard Világán meg a többi bolygón felszedni őket?

– Tudtommal a Számkivetettek bárkafája a Bioszféra csillagfa roncsaiból érkezett, amelyet volt szerencsénk élőben látni, M. Endymion. A többiek, már ha jól hámoztam ki M. Rosteen és M. Silenus egyre paprikásabb beszélgetéseiből, szabadtávolással érkeztek a hajóra, akárcsak ön a bolygóra.

Felkaptam a fejem. Derült égből villámcsapás. Valamiért azt hittem, senki másnak nem volt annyi esze, szerencséje, vagy tudom is én, mije, hogy rájöjjön a szabadtávolás nyitjára. Erre tessék, kiderül, hogy Rachel, Theo és a vénséges apátnő is képes volt rá, meg a kis dalai láma… Na jó, a dalai lámát még megértem, Rachel és Theo pedig Aenea legelső tanítványai voltak… De hogy még George és Dzsigme is, az már mindennek a teteje! Nem tagadom, kissé lelohasztott a hír, de persze örültem is neki. Több ezren állhatnak az első lépés küszöbén; elsőként biztosan azok teszik meg, akik személyesen ismerhették Aeneát, és még tőle tanultak. Később pedig… milliárdok utazhatnak oda, ahová csak akarnak. Megszédültem a gondolattól.

A keleti hegycsúcsok felett kivilágosodott az ég, amikor leszálltunk az elhagyatott hegyi városban. Kiugrottam a suhanóból, és a ’deákot a combomhoz szorítva, az androidot és a papot is megelőzve felszaladtam a torony lépcsőin. Alig vártam, hogy találkozzak Martin Silenusszal. A vénember biztos örülni és hálálkodni fog, amiért mindent elkövettem azért, hogy teljesítsem valóságtól elrugaszkodott kéréseit: megmentettem Aeneát az Időkripták völgyében, ahol a Pax először akarta csapdába csalni; leromboltam a Paxot; megdöntöttem a korrupt egyház hatalmát; nem engedtem, hogy a Shrike kárt tegyen Aeneában, és a jelek szerint az emberiséget sem fenyegette már. Pont, ahogy egy szabvány évtizede, azon az utolsó, pityókás hangulatú vacsorán kérte tőlem. Örülni fog, és hálás lesz. Tuti.

 

– Mi tartott ilyen kibaszott sokáig, te lusta dög? – morogta a múmia a létfenntartó csövek és szálak erdejéből. – Már azt hittem, mehetek utánad, hogy hazavonszoljalak onnan, ahol a hasadat süttetted, mint valami huszadik századi ingyenélő!

A gépek, monitorok, lélegeztetők és android ápolók által körülvett lebegőágyban fekvő összeaszott göcsört nyomokban sem emlékeztetett a Poulsen-kezelésekkel megfiatalított öregemberre, akitől az én időm szerint egy évtizede, számára pedig két ébren töltött éve búcsút intettem. Úgy nézett ki, mint egy hulla, akit elfelejtettek eltemetni. Szubvokális hörgéseiből és harákolásából elektronikus készülék rakta össze a hangját.

– Ha nagyon sokáig bámulsz még ilyen kiguvadt szemekkel, mint borjú az újkapura, belépőt szedek, mint a cirkuszban – förmedt rám a múmia feje fölötti hangmodulátor.

– Bocsánat – motyogtam, mint a rajtakapott rossz kisfiú.

– A sajnálatoddal pont kitörölhetem a seggem – mordult a vén költő. – Megtartod végre a beszámolót, vagy álldogálsz tovább, mint egy rakás szerencsétlenség?

– Beszámolót? – Letettem a ’deákot egy kisasztalra. – A lényeget szerintem így is tudja.

– A lényeget? – ordította magából kikelve modulátor, megfelelően tolmácsolva a fuldokló hörgőrohamot. – Mert te aztán kurvára érted a lényeget, öcsi! – Az utolsó néhány android ápoló is elinalt a vén költő közeléből.

Elfutott a méreg. Talán az évek során a vén szarházi elméje is megzápult, és nem csak a jó modorát vesztette el, már ha volt neki egyáltalán valaha olyan. A rövid csendet csak az ágy alatti lélegeztetőgép tömlőjének nyöszörgése törte meg, amely levegőt pumpált a haldokló férfi összeroskadt tüdejébe.

– Beszámolót akar? Rendben. A legtöbb kérését teljesítettem, M. Silenus. Aenea véget vetett a Pax és az egyház uralmának. A Shrike minden jel szerint eltűnt. Az emberek lakta univerzum örökre megváltozott.

– Az emberek lakta univerzum örökre megváltozott – utánzott a vén költő, és a modulátor igyekezett gúnyos fejhangot generálni. – Mikor kértelek arra… akár téged, akár a lányt… hogy örökre változtassátok meg a retkes univerzumot, baszd meg?

Felidéztem az egy évtizeddel korábbi beszélgetéseinket.

– Soha – vallottam be.

– Nézzenek oda! – horkantott a vénember. – Csikorognak az agysejtek. Jézusisten, öcsi, a Schrödinger-macskaalom tisztára elbutított, pedig előtte sem voltál valami nagy észkombájn.

Álltam és vártam. Talán ha elég sokáig várok, szép csendben kimúlik.

– Mire kértelek meg, mielőtt útra keltél volna, te csodagyerek? – kérdezte, akár egy ingerült pedellus.

Próbáltam felidézni a pontos kéréseit, azonkívül, hogy Aeneával törjük le a Pax zsarnokságát, és döntsük meg a bolygók százait irányító egyházat. A Shrike… hát, nem pont erre gondolt. A gyarló emlékezet helyett inkább az Űrre hagyatkoztam, Ami Összeköt, és végül visszakerestem a vén költő utolsó szavait, amelyekkel útnak indított a sárkányszőnyegen.

– Na, nyomás! – mondta valaha a költő. – Add át üdvözletem Aeneának. Üzenem neki, Martin bácsi szeretné még a halála előtt látni a Régi Földet. Üzenem neki, a vén szaros alig várja, hogy elmesélje, mit tudott meg, amikor a szó s a hang értelméig hatolt. – A dolgok rejtett értelmét.

– Ó – sóhajtottam. – Sajnálom, hogy Aenea nem jöhetett el beszélni önnel.

– Én is, öcsi – suttogta a vénember a saját hangján. – Én is. És nem akarom látni a hamvait tároló termoszt, amit a pap hozott magával. Nem így értettem, amikor azt mondtam, hogy szeretném még egyszer látni az unokahúgomat, mielőtt meghalok.

Csak egy bólintásra telt tőlem, mert éreztem, hogy a torkom és a szívem is összeszorul.

– Mi van a többivel? – csattant fel a költő. – Teljesíted az utolsó kérésemet, vagy addig baszod a rezet, amíg ki nem nyuvadok?

– Utolsó kérés? – ismételtem. Úgy tűnt, mintha ötvennel csökkent volna az IQ-m Martin Silenus társaságában.

A hangmodulátor felsóhajtott.

– Ha azt akarod, hogy lebetűzzem neked, add ide a ’deákodat, öcsi. Szeretném még egyszer látni a Régi Földet, mielőtt elpatkolok. El akarok látogatni oda. Haza akarok menni.

 

Hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy túlságosan veszélyes lenne kivinni a toronyból. Az android orvosok konzíliumot tartottak a Számkivetettek gyógyítóival, akik végre engedélyt kaptak a leszállásra, ők pedig kikérték a Konzul hajóján lévő sebészgép véleményét… A hajó a torony mögött parkolt, ugyanott, ahol A. Bettik két hónapja, a Pacem-rendszerből való, időcsúszással járó átkelés után leszállt… A sebészgép meg elektronikusan értekezett a költőt övező, éjjel-nappal üzemelő orvosi monitorokkal. Mindenki ugyanarra a következtetésre jutott: a vén költő valószínűleg belehal, ha felvisszük a Konzul hajójára vagy a bárkafára, és a tornyon kívül akár a legenyhébb gravitációs vagy légnyomásváltozásnak kitesszük.

Így aztán felnyaláboltuk a tornyot és Endymion egy jókora darabját.

Az akció lebonyolítását Ket Rosteenre és a Számkivetettekre bíztuk. Fél tucat erget csalogattak elő az óriási bárkafán lévő fészkükből. Később kiszámoltam, hogy nagyjából tízhektárnyi földterület emelkedett a levegőbe azon a gyönyörű, szikrázó hyperioni napon, beleértve a tornyot, a Konzul űrhajóját, az ergeket szállító, lüktető Möbius-kockákat, a suhanót, a toronnyal egybenyíló mosókonyhát, az egyetemi campus régi laborépületét, néhány kőházat, a Farktoll folyón átívelő híd felét, milliméterre pontosan, meg pár millió tonna sziklát és talajréteget. Észre sem vettük, hogy felszálltunk: az ergek és Számkivetett meg templomos gazdáik mesterien szabályozták az erőtereket és az emelőmezőt, semmi nem utalt arra, hogy mozognánk, csak az, hogy a kivilágosodó égbolt helyét egy idő után átvette a csillagos űr Martin bácsi tornyának nyitott tetején túl, a betegszobában kivetített holofelvételeken pedig nyomon lehetett követni a haladásunkat. Míg a fejünk felett lassan elfordultak a hunyorgó csillagok, A. Bettik, de Soya atya és egy-két android ápoló mellett a vén költő kezét fogva figyeltem az élő holofelvételt.

Endymion, a bolygónk legrégebbi városa, bennszülött családom névadója némán suhant a felkelő nap által beragyogott légkörben a bolygó körüli pályán várakozó, tíz kilométeres, tökéletes bárkafa tárt karjai közé. A Sequoia Sempervirens ágait félrehúzva ideális horgonyhelyet alakított ki a számunkra, hogy hyperioni földön, nagyobb törés nélkül sétálhassunk el a bárkafa roppant hídjaihoz, lombjaihoz és sétányaihoz. Aztán a bárkafa a csillagok irányába fordult.

– Most te jössz, Raul – szólalt meg Dordzse Phamo. – M. Silenus nem élné túl sem a Hawking-ugrást, sem a hibernálást, sem a felhalmozott időcsúszást.

– Marha nagy ez a bárkafa – mondtam. – Sokan vannak a fedélzetén, emberek és gépek. Segítetek, ugye?

– Magától értetődik – felelte a magas, torzonborz, ősz hajú nő.

– Igen – bólintott a dalai láma, George és Dzsigme.

– Segítünk – lépett Theo mellé Rachel. Mind a ketten idősebbnek tűntek.

– Megtesszük, amit lehet – nyilatkozott de Soya atya Ket Rosteen és a többiek nevében.

Míg A. Bettik volt gazdáját ápolta száz méterrel lejjebb, a magaslati hídon Dordzse Phamo, Rachel, Theo, a dalai láma, George, Dzsigme, de Soya atya, a templomos kapitány, és a körünkben lévők megfogták egymás kezét. Bezártam a girbegurba kört. Lehunytuk a szemünket, és hallgattuk a csillagokat.

 

Arra számítottam, hogy a fényből kilépve a Kis Magellán-felhőt alkotó csillagok hömpölygő, égi folyama tárul majd a szemünk elé, de a csillagképekből ítélve rögtön láttam, hogy még mindig a Tejútrendszerben vagyunk, annak is a felénk eső spirálkarján. Mindenesetre nem ott voltunk, ahonnan elindultunk. A lombok felett tündöklő égitesten nem kék tengerek és fehér felhők örvénylettek, mint a Régi Földön, egyáltalán nem tűnt Föld típusú bolygónak: vörös sivatag borította, sehol egy óceán, csak a vulkanikus eredetű és meteorkráterek pattanásai, meg a szikrázó sarki jégsapkák.

– A Mars – állapította meg A. Bettik. – A Régi Föld rendszerébe érkeztünk, a Sol nevű csillaghoz.

Fedmahn Kassad tisztán rezonált az Űrben a bolygóról. A felszínre távoltunk, megkerestük, elmondtuk neki, mi járatban vagyunk – Kassad nem várt magyarázatot, hiszen a saját fülével hallott minket közeledni –, és velünk tartott a Sequoia Sempervirensre. Martin Silenus megüzente, hogy beszélni szeretne hajdani zarándoktársával, a toronyhoz kísértem hát a lépcsők és hidak útvesztőjén a katonát.

– Biztosítottam a Régi Föld rendszerét, ahogy a tanítómester parancsolta – jelentette ki Kassad, amikor a bárkafa ágai közé ékelődött városrész hyperioni földjére léptünk. – A Pax hajói tíz hónapja nem háborgatták a védelmi vonalainkat. És a rendszeren belül senkit, még a saját hadihajóinkat sem engedjük húszmillió kilométernél közelebb a Régi Földhöz.

– A Régi Földhöz? – Megtorpantam. Kassad is megállt, és felém fordította szikár, komor ábrázatát.

– Nem is tudtad? – kérdezte. A katona az égre mutatott, egyenesen felfelé, az egyenletesen, ergek által hajtva gyorsuló bárkafán túlra.

Azokat a bolygókat, amelyek körül egyetlen nagy hold kering, könnyű összetéveszteni egy kettős csillaggal. Először a Luna hűvös, sápadt, szerényebb ragyogását ismertem fel. Aztán az élet meleg, kékesfehér lüktetését: a Régi Földet.

A. Bettik a torony bejáratánál várt minket.

– Mikor… hogyan… mikor került vissza? – A tekintetem a teljes gömbbé terebélyesedő Régi Földön függött.

– A Közös Pillanattal egy időben – felelte Kassad. A vén költő tiszteletére leporolta a fekete egyenruhájára rakódott vörös homokot.

– Mindenki tudja? – kérdeztem. Raul Endymion, a tökfej. Mindig mindenről lemarad.

– Most már igen – válaszolta Fedmahn Kassad ezredes.

Aztán felmentünk meglátogatni a haldokló aggastyánt.

 

Martin Silenus kitörő örömmel fogadta vén cimboráját, akit lassan kétszáznyolcvan éve látott utoljára.

– Szóval azt mondod, a fekete, vérszomjas lelkedből fogják majd ezer év múlva kicsíráztatni a Shrike-ot? – mekegett a fáradhatatlanul dolgozó hangmodulátor. – Kösz, bazmeg.

A katona homlokráncolva nézte a vigyorgó múmiát.

– Hogy lehetsz még mindig életben, Martin? – kérdezte végül az ezredes.

– Ó, már rég meghaltam – köhögött Silenus. – Időtlen idők óta nem lélegzem. Csak egyelőre senkinek nem jutott eszébe hivatalossá tenni és eltemetni. – A modulátor meg sem próbálta lefordítani a krákogó köhögőrohamot.

– Befejezted azt a nyamvadt fércművet? – érdeklődött a katona, de a vénembert annyira rázta a köhögés, hogy a csövek és vezetékek majdnem kiszakadtak a helyükről.

– Nem – feleltem a beteg helyett. – Nem sikerült neki.

– Dehogynem – közölte Martin Silenus tisztán és érthetően.

Álltam, mint Bálám szamara.

– Jobban mondva, ő fejezte be helyettem – nevetgélt a költő. Csontos, málló karja pár centivel az ágy fölé emelkedett, és reumától torz hüvelykujja rám bökött.

Kassad ezredes kérdő pillantást vetett rám. Megráztam a fejem.

– Hogy lehetsz ilyen kibaszott nehézfejű, öcsi? – A hangszóró szeretetteljes stílusban közvetítette Martin Silenus szavait. – Nem hagytad el valahol a ’deákod?

Megpördültem, és az éjjeliszekrényre néztem, ahová a múltkor letettem. Hűlt helye volt.

– Ki lett nyomtatva az elsőtől az utolsó oldalig. Körülbelül egymilliárd biztonsági másolatot készíttettem, és feltöltöttem az adatszférára, mielőtt idetávoltunk – csikorogta Silenus.

– Nincs is adatszféra.

Martin Silenus addig nevetett, amíg el nem fogta a köhögés. A modulátor végül nagyjából lefordította a krahácsolást.

– Esküszöm, nem hordott még egy ilyen ostoba barmot a hátán a föld. Reménytelen eset vagy. Szerinted az Űr micsoda? Az egész istenverte világegyetem adataszférája, öcsi. Évszázadokig hallgattam, mielőtt a kölyök megáldoztatott, hogy a nanogépek felerősítsék a hallásomat. Erről szól az írás, a művészet, minden alkotótevékenység. Figyeljük, mit üzennek a halottak az Űrből. Átérezzük a fájdalmukat. Meg az élőkét is. A múzsa csókja a művészek vagy szent emberek számára egyet jelent azzal, hogy benyitunk az Űrbe, Ami Összeköt. Aenea előtt ez nem volt titok. Azt hittem, te is rájöttél.

– Ki engedte meg, hogy elküldje másoknak az elbeszélésemet? – háborogtam. – Az az enyém. Én írtam. Nem a maga Énekekének a része. – Ha a vén költő körül tekergő csövek közül felismertem volna azt, amelyik az oxigént adagolja, addig tapostam volna, amíg örökre elhallgat a reszelős hang.

– Faszt, öcsi – vakkantotta Martin Silenus. – Mit gondolsz, miért küldtelek tizenegy éves vakációra?

– Hogy megmentsem Aeneát.

A költő ugatva nevetett.

– Aenea nem szorult megmentésre, Raul. Sőt. Nyomon követtem az eseményeket; láttam, hányszor húzott ki a szarból. A Shrike is csak azért védte meg olykor, mert a kislány egy időre megszelídítette. – A múmia kameralencse-beültetéses, fehér szeme Kassad ezredes felé fordult. – Mármint, téged, te megátalkodott gyilkológép.

Az egyik biomonitorhoz botorkáltam az ágytól, és megkapaszkodtam benne. Odafent a Régi Föld korongja lassan betöltötte a torony széles, kerek tetőnyílását. Martin Silenus gúnyolódó hangja zökkentett vissza.

– Lassan ideje lenne befejezned, öcsi. Az Énekek még nincs kész.

Fagyosan mértem végig néhány méter távolságból.

– Mit akarsz ezzel mondani, öreg?

– Vigyél le, és akkor ketten együtt befejezzük, Raul.

 

Nem tudtunk letávolni a Régi Földre, mert nem találtam rajta senkit, akihez lehorgonyozhattam volna. Inkább megkértük az ergeket, hogy egy az egyben tegyék le az Endymionból kimetszett parcellát. A vén költő akár bele is halhat, de ő ordítozva kikelt magából, hogy a kurva isten bassza meg, ne pofázzunk már annyit, csak csináljuk, úgyhogy csináltuk. A Sequoia Sempervirens az érkezésünk után alacsony pályára állt a Régi Föld körül – Martin Silenus ragaszkodott hozzá, hogy egyszerűen csak „Földnek” hívjuk –, és órák óta keringett. A bárkafa optikai lencséi, radarja és érzékelői mind azt mutatták, hogy a bolygón egyetlen élő ember sincs, de vannak helyettük állatok, madarak, halak, növények, és szennyezetlen levegő. Eredetileg Taliesin Westben szerettem volna leszállni, de amikor arrafelé fordítottuk a teleszkópokat, kiderült, hogy a házaknak nyoma veszett, a térséget visszahódította a sivatag. Mindent olyan állapotban találtunk, ahogyan akkor nézett ki, amikor az MI-k bele akarták ejteni a Földet a ’08-as Nagy Tévedés fekete lyukába. Az a Róma is eltűnt, ahová John Keats második kibridje visszatért. Az összes város és épület, aminek az újjáépítésével az oroszlánok, tigrisek és medvék kísérleteztek. Eltakarítottak a Földről minden várost, autópályát, az emberek nyomait. A virágzó édenkert mintha csak ránk várt volna.

A bárkafán belüli város hyperioni földjén, a Konzul hajója mellett összegyűltünk Aenea régi barátaival, hogy megbeszéljük az utazás részleteit, és éppen azon tanakodtam, vajon hányan akarnak jönni, és kinek kellene elkísérnie, miközben folyton a de Soya atya táskájában lapuló fémhengeren járt az eszem, amikor A. Bettik odalépett hozzám, és megköszörülte a torkát.

– Elnézést, M. Endymion, nem akartam félbeszakítani. – Az én drága jó android barátom a nagy szabadkozásban már-már elpirult kék bőre alatt; mindig zavarba jött, amikor ellent kellett mondania valamelyikünknek. – De M. Aenea részletesen meghagyta nekem, mik a teendők ilyen esetben, vagyis, ha ön visszatér a Régi Földre.

Kíváncsian vártunk. Nem rémlik, hogy Aenea utasításokat adott volna az androidnak az Yggdrasillon, de az is igaz, hogy a vége felé nagy volt a hang- és zűrzavar.

A. Bettik a torkát köszörülte.

– M. Aenea kifejezett kérése, hogy Ket Rosteen vezesse a gépet, amelyik leszáll a bolygóra, ha egyáltalán lesz ilyen, és négyen utazzanak rajta, akik azután majd kiszállnak, és arra is megkért, hogy tolmácsoljam a bocsánatkérését, amiért a többiek nem mehetnek le azonnal. Azt mondta, külön kérjek bocsánatot jó barátaitól, M. Racheltől és M. Theótól, és mindazoktól, akik különösen kíváncsiak a bolygóra. M. Aenea biztosítja önöket, hogy az első landolástól számított két hét múlva, egy nappal a bárkafa indulása előtt még bárki megtekintheti a Földet. Továbbá azt üzeni, hogy két szabványév múlva… földi időszámításban mérve persze… szívesen látott vendég lesz a Régi Földön minden olyan ember, aki egyénileg ide tud távolni.

– Két év? – szólok közbe. – Miért zárja karanténba két évig a bolygót?

A. Bettik megrázta kopasz fejét.

– M. Aenea erre nem tért ki, M. Endymion. Sajnálom.

Széttártam a kezem.

– Nos, kik szerepelnek az utaslistán? – kérdeztem. Elhatároztam, hogy akkor is lemegyek, ha az én nevem nem lesz köztük, nem érdekel, hogy ezzel megszegem-e Aenea utolsó kívánságát. Akár fel is verekszem magam a fedélzetre. Vagy elkötöm a Konzul hajóját. Vagy egyedül letávolok.

– Ön, uram – mondta A. Bettik. – Név szerint, nyomatékosan említette, M. Endymion. Természetesen Martin Silenus. De Soya atya. Végezetül… – Az android habozott, mintha zavarban lenne.

– Mondd már! – ripakodtam rá a kelleténél kicsivel élesebben.

– Én – árulta el A. Bettik.

– Te?! – ismételtem. A következő pillanatban rájöttem, hogy teljesen logikus döntés volt Aenea részéről A. Bettiket is bevenni a csapatba. Az android a Hyperion óta velünk volt… sőt, ami azt illeti, még nálam is több időt töltött Aeneával, az egyéni odüsszeiám során felhalmozott időcsúszás miatt. A. Bettik az életét kockáztatta Aeneáért, mindkettőnkért, és még az egyik kezét is elvesztette évekkel ezelőtt, amikor Nemes lerohant minket az Úrligeten. Sokáig tanult Aeneától, mire Rachel, Theo vagy éppen én a tanítványai lettünk. Még szép, hogy azt szeretné, ha a barátja is ott lenne, amikor kevéske hamvát elfújja a Régi Föld-i szél. Szégyelltem magam, amiért ilyen látványosan csodálkoztam.

– Ne haragudj – kértem bocsánatot az androidtól. – Természetesen neked is jönnöd kell.

A. Bettik kurtán biccentett.

– Két hét – vigasztaltam a többieket, akiknek az arcára kiült a csalódás. – Két hét múlva együtt fogunk álmélkodni a meglepetéseken, amiket az oroszlánok, tigrisek és medvék hagytak nekünk.

Elköszöntünk régi barátainktól. A templomosok, Számkivetettek és a többiek Endymion földjéről felballagtak a bárkafa lépcsőire és teraszaira, hogy onnan nézzék végig az indulást. Rachel maradt utoljára. Legnagyobb meglepetésemre szorosan átölelt.

– Ajánlom, hogy méltó légy hozzá – suttogta a fülembe. Halvány gőzöm sem volt, hogy miről beszél a barna hajú vadóc. Soha nem értettem a nőket.

– Rendben – fújtattam, miután feltrappoltunk a lépcsőn Martin Silenus betegágya mellé. Odafent a szemem elé tárult a Régi Föld… a Föld. A látvány először elhomályosult, majd teljesen el is tűnt, amikor a védőmezők összeolvadtak, megvastagodtak, majd szétváltak, és az erőtér hullámaitól hajtott város levált a bárkafáról. A templomos gépészek és a Számkivetettek alkalmi vezérlőpultot tákoltak össze a torony betegszobájában: a fejünk körül lebegő orvosi berendezésekkel együtt meglehetősen zsúfolttá vált a szoba. Arra jutottam, akár itt is kibekkelhetem, amíg az ergek megpróbálnak letenni egy hatalmas, sziklás, fűvel borított földdarabon álló várost tornyostul, űrhajóstul és félbevágott, semmibe tartó hidastul egy olyan bolygóra, melynek háromötöde víztömeg, és sem űrkikötői, sem légiirányítása nincsen. Hát, gondoltam, annyi előnye van a dolognak, hogy ha lezuhanunk, és mind meghalunk, akkor talán a becsapódás előtti pillanatokban látni fogom Ket Rosteen pókerarcán, a fél arcát eltakaró kámzsa alatt, hogy a katasztrófa elkerülhetetlen.

Nem éreztük meg a Föld légkörébe való belépést, csak azt vettük észre a kerek tetőnyíláson át, hogy az űr kék éggé fakul. Döccenés nélkül landoltunk. Az egyik pillanatban még némán várakoztunk, aztán Ket Rosteen felpillantott a képernyők és monitorok erdejéből, szeretetteljesen duruzsolt a kommlinken keresztül az ergeknek, majd kijelentette: – Lent vagyunk.

– Elfelejtettem szólni, hogy hol szálljunk le – jöttem rá. A Taliesin helyén elterülő sivatagra gondoltam. Aenea bizonyára ott volt a legboldogabb; azt szerette volna, ha a hamvait – egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg az ő hamvai – szétszórnánk a forró arizonai szélben.

Ket Rosteen a lebegő halálos ágyra pislantott.

– Útbaigazítottam – recsegte a vén költő hangmodulátora. – Mondtam neki, ott tegye le ezt a szart, ahol születtem. Ahol meg akarok halni. Most pedig volnátok szívesek befejezni a kollektív tökvakarászást, és kigurítanátok végre, hogy lássam az eget?

A. Bettik kihúzkodta Silenus monitorjait, csak a legfontosabb, létfenntartó gépeket hagyta bedugva, majd egy nagy elektromágneses mezőt vont köréjük. Amíg a bárkafán várakoztunk, az androidok, a Számkivetett kisegítő klónok és a templomosok hosszú, lépcsőzetes rámpát eresztettek le a torony felső szobájából a földig, és lefektettek egy ösvényt, amely kivezetett a parcella peremén túlra. Sikerült az egészet egyben letenni, állapítottam meg, amikor kikísértük a légpárnás betegágyat a napsütésbe. A Konzul ébenfekete űrhajója mellett elhaladva az egyik burkolatba épített hangszóró megreccsent.

– Viszlát, Martin Silenus. Megtiszteltetés, hogy ismerhettem.

Az ágyban fekvő aggastyán nagy nehezen felemelte csont és bőr kezét, és meglehetősen lezserül intett a hajónak.

– Menj a picsába, hajó.

Elhagytuk a város parcelláját, lebaktattunk az aszfaltozott rámpán, és végignéztünk a füves rónaságon, egészen a kicsivel távolabb magasodó szirtekig. Hasonlított a lápvidékhez, ahol a gyerekkoromat töltöttem, csak jobbra itt erdő szegélyezte a síkságot. A gravitáció és a légnyomás olyan volt, amilyenre a négyéves földi tartózkodásom idejéről emlékeztem, bár a sivatagban nem volt ilyen párás a levegő.

– Hol vagyunk? – kérdeztem a vakvilágba. Ket Rosteen a toronyban maradt, csupán az android, a haldokló költő és de Soya atya hunyorgott idekint a reggeli, verőfényes napsütésben, feltehetően kora tavasszal, az északi féltekén.

– Az édesanyám birtokának helyén – suttogta Martin Silenus modulátora. – Az Észak-amerikai Rezervátum szívében.

Az orvosi műszerek kijelzőjét tanulmányozó A. Bettik felpillantott.

– Azt hiszem, a Nagy Tévedés előtt Illinois-nak hívták ezt a vidéket – mondta. – Az állam kellős közepén vagyunk. Látom, a préri visszahódította a területet. Azok ott szilfák és gesztenyefák… ha nem tévedek, ezek a huszonegyedik századra kipusztultak. A szirteken túli folyó dél-délnyugati irányban a Mississippibe ömlik. Úgy tudom, ön… izé… átkelt az egyik szakaszán, M. Endymion.

– Igen. – Eszembe jutott a könnyű kis kajak, a hannibali búcsú, Aenea első csókja.

Várakoztunk. A nap magasra hágott. Szél susogott a fűben. A fák vonala mögött egy madár méltatlankodott, ahogy csak a madarak tudnak. Martin Silenusra néztem.

– Öcsi, ha arra számítasz, hogy végszóra feldobom a talpam, és nem kell itt dekkolnod a tűző napon, hát kurva gyorsan felejtsd el. Már az utolsókat rúgom, de azért tudok még nagyokat rúgni.

Elmosolyodtam, és megveregettem a költő csontos vállát.

– Öcskös? – suttogta a költő.

– Tessék, uram.

– Évekkel ezelőtt azt mondtad, hogy a nagymamád… Nagyanyónak hívtad… úgy bemagoltatta veled az Énekeket, hogy a végén a füleden folyt ki. Igaz ez?

– Igaz, uram.

– Felidéznéd azt a szakaszt, amit erről a helyről írtam… arról, ahogy a fiatalkoromban kinézett?

– Megpróbálom. – Lehunytam a szemem. Elfogott a kísértés, hogy kapcsolatba lépjek az Űrrel, mert akkor hallanám, ahogy Nagyanyó elszavalja a verset, és nem kéne emlékezetből felidéznem, aztán mégis úgy döntöttem, hogy a nehezebb utat választom, és a Nagyanyótól tanult mnemonikus eszközökkel keressem elő a konkrét versszakokat. Csukott szemmel mondtam fel, amire emlékeztem.

 

„Törékeny, fuksziaszínből bíborba hajló alkonyok

a délnyugatra ringó pázsittengeren túli fák

krepp-papír sziluettje fölött.

Áttetsző porcelánhoz hasonló égboltok,

melyeket nem tép fel felhő vagy kondenzcsík.

Az első fények szimfónia előtti sűrű csendje,

majd a napfelkelte cintányércsattanása.

A narancssárga és rozsdabarna arannyá izzik,

a hosszú, hűvös lejtő kizöldül:

lombok árnyéka, ciprusfa és szomorúfűz

indái, a tisztás némaságba burkolózó,

bársonyos zöldje.

Édesanya birtoka – a mi birtokunk – ezer hold

a millióból. Kisebb préri nagyságú gyepszőnyegek,

tökéletes fűlepedőjük arra csábítja az embert,

hogy lefeküdjön rá, hogy elszundítson

puha tökélyén.

Nemes árnyékadó fák rajzolják a földre

a Föld napóráját,

árnyékuk méltóságteljes körmenetben vonul:

egyesülnek, déltájban szétterjednek, s végül

alkonyatkor kelet felé nyúlnak.

Fenséges tölgyek.

Gigászi szilfák.

Nyárfa, ciprusfa, mamutfenyő és bonszai.

Banjan-fákról leereszkedő új fatörzsek:

sima oszlopok egy templomban, melynek

az ég a kupolája.

Mérnöki pontossággal kiásott csatornákat

és szabályozatlan patakokat szegélyező

szomorúfüzek:

csüngő ágaik ősi gyászdalt dúdolnak

a szélnek.”

 

Megálltam. A következő néhány versszak már csak homályosan derengett. Sosem rajongtam azokért a részekért az Énekekből, amelyek költőinek akartak látszani; inkább a csatajeleneteket szerettem.

A szavalatom alatt a vén költő válla elernyedt a kezem alatt. Kinyitottam a szemem, mert azt hittem, egy halott ember fekszik az ágyban.

Martin Silenus vigyorgott, mint egy szatír.

– Nem is rossz, nem is rossz – recsegte. – Ez a vén kontár tudott valamit. – Kameralencséi az android és a pap irányába fordultak. – Most már értitek, miért akartam, hogy ez a tökfilkó fejezze be helyettem az Énekeket? Kurva szarul ír, de olyan, mint az elefánt: nem felejt.

Már éppen meg akartam kérdezni, mi az az elefánt, de véletlenül A. Bettikre néztem, és egy pillanatra, a sokéves ismeretségünk után először megláttam, hogy valójában mi rejlik a szelíd androidkülső mögött. Leesett az állam.

– Mi az? – ijedt meg de Soya atya. Talán azt hitte, szívrohamom van.

– Te – mondtam A. Bettiknek. – Te vagy a megfigyelő.

– Igen – felelte az android.

– Te is közéjük tartozol… az idegenek közé… az oroszlánok, tigrisek és medvék egyike vagy.

A pap tekintete A. Bettikre villant, majd a vigyorgó vénemberre, aztán vissza az androidra.

– Sosem tetszett, hogy M. Aenea így hív minket – mondta A. Bettik halkan. – Soha nem láttam hús-vér oroszlánt, tigrist vagy medvét, de ha jól tudom, agresszív ragadozók, az agresszivitás pedig idegen az… izé… idegen a fajtól, melyhez tartozom.

– Több száz éve öltöttél android alakot. – Alig tértem magamhoz, a fejem zsongott, mintha kupán vágtak volna, de közben összeállt a kép. – Szemtanúja voltál az összes sorsfordító eseménynek… a Hegemónia tündöklésének, a hyperioni Időkripták felfedezésének, a Távnyelők Bukásának… az ég szerelmére, még az utolsó Shrike-zarándoklaton is részt vettél

A. Bettik biccentett.

– A megfigyelőnek oda kell mennie, ahol a legtöbbet láthatja, M. Endymion.

Martin Silenus ágya fölé hajoltam, az sem érdekelt volna, ha meghalt, addig ráztam volna, amíg felébred, és válaszol a kérdésemre.

– Tudott erről, öreg?

– Addig nem, amíg el nem ment veled, Raul – felelte a költő. – Amíg az Űrön keresztül el nem olvastam az elbeszélésedet, amiből kiderült…

Két lépést hátráltam a puha, magas fűben.

– Tiszta hülye voltam – hápogtam. – Az orrom előtt volt a megoldás. Nem láttam a fától az erdőt. Én ostoba, tudatlan barom.

– Ne hibáztasd magad – mondta de Soya atya. – Szerelmes voltál.

Megindultam A. Bettik felé, mintha képes lennék megfojtani, ha nem válaszol azonnal és őszintén. Talán tényleg képes lettem volna rá.

– Te vagy az apa. Hazudtál nekem, amikor azt mondtad, hogy nem tudod, hová tűnt Aenea csaknem két évig. Te vagy a gyerek… a következő messiás apja.

– Nem – felelte higgadtan az android. A megfigyelő. A félkezű megfigyelő, a barátom, akivel tucatszor néztünk a halál torkába. – Nem. Nem én vagyok Aenea férje. Nem én vagyok a gyereke apja.

– Könyörögve kérlek, mondd, hogy nem hazudsz! – Remegett a kezem. Tudtam, hogy képtelen lenne hazudni. Soha nem hazudott eddig.

A. Bettik a szemembe nézett.

– Nem én vagyok az apa – ismételte. – Nincs apa. Soha nem született új messiás. Nincs gyerek.

Meghaltak. Meghalt a gyerek, meghalt a férje… akárki vagy akármi is volt… és meghalt Aenea is. Az én gyönyörűm. Az én kedvesem. Nem maradt semmi. Csak a hamvak. A lelkem mélyén valahogy mindvégig tudtam, hiába határoztam el, hogy a világ végére is elmegyek a gyermekért, hogy addig könyörgök a megfigyelőnek, amíg megengedi, hogy a gyereke barátja, testőre és tanítványa legyek, miként Aenea barátja, testőre és tanítványa voltam, már akkor tudtam, amikor az új reménnyel a szívemben megszöktem a Schrödinger-dobozból, hogy a szerelmemnek sehol a világegyetemben nem él gyermeke… Úgy dalolt volna a lelke az Űrben, mint Bach valamely fúgája… nincsen gyereke. Hamuvá omlott minden.

De Soya atyához fordultam. Most már készen álltam megérinteni az Aenea földi maradványait tartalmazó hengert, és a hideg acélburkolathoz érve végleg beletörődjek, hogy soha többé nem kaphatom vissza. Magányos vándorútra kelek, hogy megkeressem azt a helyet, ahol szétszórom a hamvait. Akár Arizonába is elsétálok. Vagy Hannibal helyére… ahol először csókolt meg. Talán ott volt a legboldogabb.

– Hol van a doboz? – kérdeztem elfúló hangon.

– Nem hoztam el – felelte a pap.

– Hová tetted? – Nem gurultam dühbe. Ólmos fáradtság tört rám. – Visszamegyek érte a toronyba.

Federico de Soya atya nagy levegőt vett, és megrázta a fejét.

– A bárkafán hagytam, Raul. Nem felejtettem el. Szándékosan hagytam ott.

Értetlenül bámultam rá, mintsem mérgesen. Aztán láttam, hogy de Soya – és A. Bettik, sőt, még az ágyban fekvő vén költő is – a folyón túli szirtek irányába fordult.

Először azt hittem, felhő vonult át a prérin, aztán vakító fénysugár csapott le a fűre. A két alak hosszú másodpercekig mozdulatlanul állt, aztán az alacsonyabbik fürge léptekkel elindult felénk, majd futásnak eredt.

A magas alakot kapásból felismertem, még így messziről is – a napfény megcsillant a krómpáncélon, felizzott a vörös szempár, tövisek, karók és pengeujjak meredeztek –, de egy percet sem vesztegettem a kővé dermedt Shrike-ra. A teremtmény megtette a kötelességét. A jövőbe utazott másodmagával, olyan könnyedén, ahogy én távoltam az űrben.

Aenea rohanva tette meg az utolsó harminc métert. Kapkodva hátrafogott, a napon szőkének tetsző hajával fiatalabbnak tűnt, az arcára sem vetett még annyi ráncot a sok szorongás, az átélt események. Nem csoda, hiszen tényleg fiatalabb volt, ébredtem rá földbe gyökerezett lábbal, miközben Aenea felsprintelt a dombon kis csapatunkhoz. Huszonnégy éves volt: idősebb lett, amióta elbúcsúztam tőle Hannibalban, és három évvel fiatalabb, mint amikor utoljára láttam.

Aenea megpuszilta A. Bettiket, megölelte de Soya atyát, az ágy fölé hajolva leheletfinom csókot nyomott a vén költő homlokára, majd felém fordult.

Sóbálványként meredtem rá.

Aenea közelebb lépett, és lábujjhegyre állt, ahogy olyankor szokta, amikor az arcomat akarja megpuszilni.

Puha csókot lehelt a számra.

– Annyira sajnálom, Raul – suttogta. – Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett szenvedned. Neked is, és a többieknek is.

Sokat kellett szenvednem… még engem sajnált, holott pontosan tudta, hogy egyszer majd megkínozzák az Angyalvárban, hogy a pokolbéli Nemesek keselyűként fognak körözni körülötte, látta a felcsapó lángokat…

Aenea megsimogatta az arcomat.

– Raul, drágám, itt vagyok. Én vagyok az. Egy évig, tizenegy hónapig, egy hétig és hat óráig együtt leszünk. És ígérem, hogy mostantól nem fogok időpontokról beszélni. Időnk, mint a tenger. Örökre együtt leszünk. És a gyerekünk is veled marad.

A gyerekünk. Aki nem szükségszerűen messiás. Nem egy megfigyelővel kötött házasságból született. A mi gyerekünk. A mi emberi, gyarló-esendő, meg-megbotló, síró gyerekünk.

– Raul? – szólongatott Aenea. Kérges ujjai az arcomat cirógatták.

– Szevasz, kölyök. – Azzal a karomba zártam.