17.

Aznap este, amikor A. Bettikkel meghozzuk a Pax érkezésének hírét, Aenea elhagyja a vitakört, odajön hozzánk az ajtóhoz, és feszülten figyeli, amit mondunk.

– Cshim Din szerint a dalai láma megengedte nekik, hogy letáborozzanak a Vidra-tónál lévő ősi gompában, a Shivling árnyékában – mesélem.

Aenea nem szól semmit.

– Nem kapnak felszállási engedélyt – folytatom –, de gyalog szabadon járhatnak-kelhetnek a tartományban. Akárhová.

Aenea bólint.

Legszívesebben megragadnám, és jó erősen megráznám.

– Ez azt jelenti, hogy nemsokára hallani fogunk felőlük, kölyök – csattanok fel. – Néhány hét… vagy akár már napok múlva hittérítők fognak ólálkodni a környéken, hogy kémkedjenek utánunk, és jelentéseket küldözgessenek a Pax enklávéjába. – Haragosan fújtatok. – Picsába! Az is lehet, hogy nem lesz ekkora mázlink, és hittérítők helyett katonákat kapunk a nyakunkba.

Aenea még egy percig hallgat, majd így szól:

– Már az is szerencse, hogy nem az Igazság és Béke Tanácsának képviselői jöttek.

– Az meg micsoda? – Nem először említette.

Aenea megrázza a fejét.

– Most nem lényeges, Raul. Nyilván nem csak azért érkeztek, hogy… hogy csírájában elfojtsák az eretnek nézeteket.

Amikor a bolygóra érkeztem, az első napokban Aenea sokat mesélt a Pax területén és határain túl egyaránt fellángoló harcokról: a Marson palesztin felkelés robbant ki, melynek következtében a Pax evakuálta a bolygót, és bolygó körüli pályáról atomot dobott le, a Lambert-gyűrűn és a Mare Infinituson a szabad kereskedelemért szálltak síkra a lázadók, míg az Ixionon és még tucatnyi bolygón folyamatos harcok dúlnak. A Reneszánsz Vektor a maga gigantikus flottatámaszpontjaival, számtalan csehójával és bordélyházával valóságos melegágya a pletykálkodásnak és a belső hírszerzésnek, és mivel a flotta sorhajóinak többségét Gideon-meghajtású arkangyalok tették ki, néhány nap alatt befutottak a legfrissebb hírek.

Az egyik legérdekesebb híresztelés szerint, amit Aenea hallott, mielőtt a Tien-sanra jött, legalább egy arkangyal osztályú hajó dezertált a flottából, a Számkivetettek térségébe menekült, és most a Pax legkülönbözőbb pontjain rajtaüt a Mercantilus konvojain – nem semmisíti meg a legénység által kormányzott teherszállítókat, pusztán mozgásképtelenné teszi őket –, vagy a Nagy Falon túl a Számkivetettek megtámadására készülő flottaegységeket zilálja szét. A Reneszánsz Vektoron töltött utolsó néhány héten Aenea és A. Bettik fülébe olyan pletykák is eljutottak, miszerint a flotta támaszpontjai veszélyben forognak. Mások azt állították, hogy a flotta komoly erőket vont össze a Pacem-rendszerben a Vatikán védelmére. Akár igazak voltak a renegát hajóról, a Rafaelről szárnyra kapó hírek, akár nem, őszentsége Számkivetettek ellen vívott keresztes hadjáratát tagadhatatlanul évekkel visszavetették ezek a rajtaütésszerű támadások.

De mindez most mellékesnek tűnik, inkább arra várok, mit szól Aenea ahhoz, hogy a Pax leszállt a Tien-sanra. Hogyan tovább, morfondírozok, irány a következő bolygó?

Aeneának azonban nem áll szándékában eltávolni.

– A dalai láma hivatalos ünnepi fogadást rendez a Pax tisztviselőinek.

– És? – kérdezem egy pillanatnyi szünet után.

– Feltétlenül szereznünk kell meghívókat.

Nem hinném, hogy ténylegesen a földön koppan az állam, pedig pont úgy érzem magam.

Aenea a vállamra helyezi a kezét.

– Bízd csak rám – közli. – Beszélek Charles Csikjap Kempóval és Kempo Ngha Wang Tashival, hogy véletlenül se felejtsenek le a vendéglistáról.

Köpni-nyelni nem tudok. Aenea ismét csatlakozik a vitakörhöz, a néma gyülekezethez, a tompa fáklyafényben derengő, várakozásteljes, szelíd arcok gyűrűjéhez.

Olvasom e sorokat, emlékszem, hogy a fogságom utolsó napjaiban vetettem őket mikropergamenre a Schrödinger-dobozban, Armaghast körüli pályán, emlékszem, sietve körmöltem, mert biztosra vettem, hogy a valószínűség és a kvantummechanika törvényei hamarosan kiengedik a cianidot zárt ciklusú világomba, és nem fér a fejembe, miért fogalmaztam jelen időben. Aztán eszembe jut az oka.

Amikor halálra ítéltek a Schrödinger-dobozban… bár a formája alapján inkább tojásnak kéne nevezni… megengedték, hogy magammal vihessek néhány személyes tárgyat végzetes száműzetésembe. A saját ruháimat viseltem. Fogvatartóim hirtelen ötlettől vezérelve megajándékoztak egy kis szőnyeggel, amit leteríthettem Schrödinger-cellám padlójára: ütött-kopott szőnyeg volt, alig két méter hosszú és egy méter széles, kirojtosodott, egyik végén hiányzott belőle egy darab. A Konzul sárkányszőnyegének pontos másolata volt. Az eredetit annak idején, évekkel ezelőtt elvesztettem a Mare Infinituson; hogy miként szereztem vissza, az a történetből később ki fog derülni. A valódi sárkányszőnyeget végül odaadtam A. Bettiknek, és a kínzóimat nyilván mulattatta, hogy egy repülő szőnyeg hasznavehetetlen másolatával dekorálják végső cellámat.

Szóval megtarthattam a ruháimat, a hamis sárkányszőnyeget meg a tenyérnyi tárcsás naplót, amit még a Tien-sanra vittem magammal a hajóról. A napló komm-egységét lekapcsolták – nem mintha jeleket sugározhattam volna a Schrödinger-doboz energiaburka mögül, vagy lett volna kinek üzennem –, de a napló memóriáját – persze csak miután alaposan átvizsgálták az inkvizíciós per folyamán – érintetlenül hagyták. És hát a Tien-sanon kezdtem napi rendszerességgel naplóbejegyzéseket írni.

Ezeket vittem fel aztán a ’deákomra a Schrödinger-dobozban, még egyszer átolvasva őket, mielőtt nekifogtam volna a legszemélyesebb fejezeteknek. Azt hiszem, a bejegyzésekből áradó sürgetettség miatt váltottam jelen időre. Aeneával kapcsolatban élénken emlékszem minden apró részletre, de a hosszú munkanapok vagy a tien-sani kalandozások végén kapkodva rögzített bejegyzések még így is olyan meghatározó emlékeket ébresztenek bennem, hogy a mérhetetlen veszteségérzettől ismét elszorul a torkom. Az átírással újra átéltem az összes pillanatot.

Némelyik vitaestről még szó szerinti jegyzőkönyv is készült. Végnapjaimon visszajátszottam őket a tárcsáról, csak hogy még egyszer hallhassam Aenea halk hangját.

– Mesélj nekünk az InforMagról! – kéri az egyik szerzetes a Pax érkezésének estéjén tartott vitakörön. – Kérlek, mesélj a Magról!

Aenea csupán egy pillanatig habozik, leszegi a fejét, mint aki rendezi a gondolatait.

– Egyszer volt, hol nem volt – fog bele. Mindig így indítja a hosszú monológjait. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy korszak, ezer éve vagy még annál is régebben, a Hidzsra és a ’08-as Nagy Tévedés előtt, amikor mi, emberek nem ismertünk magunkon kívül más autonóm intelligenciát. Akkor azt hittük, ha az emberiség valaha kifejleszti a mesterséges intelligenciát, akkor az egy hatalmas projekt keretein belül fog létrejönni… irdatlan szilíciumtömb lesz ősrégi jelerősítőkkel, váltókapcsolókkal és egyéb alkatrészekkel, akkori nevükön tranzisztorokkal, csipekkel és nyomtatott áramkörökkel… egy gép, amely hálózatokat kapcsol össze, vagyis, elnézést a kifejezésért, de majmolja az emberi agy felépítését és működését.

– Mondanom sem kell, az MI-k máshogy fejlődtek ki. Stikában megszülettek, amikor éppen nem néztünk oda.

– Képzeljétek el, hogy a Régi Földről az emberiség még nem rajzott ki, nem telepedett le idegen bolygókon. Nincs Hawking-hajtómű. Nincs semmiféle bolygóközi közlekedés. Mindenki egy helyen tömörül, a Régi Föld álomszép, kék-fehér, óceánokkal borított bolygóján.

– A keresztény időszámítás szerinti huszadik század végére ezen a parányi világon kialakult egy kezdetleges adatszféra. Az alapvető planetáris távközlés régi, szilíciumalapú számítógépekből álló rajintelligenciák decentralizált rendszerévé bővült, amely sem külső szervezést, sem belső hierarchiát nem igényelt, mindössze közös kommunikációs protokollt. Csupán idő kérdése volt, hogy az osztott memóriájú kollektív tudat megszülessen.

– A Mag mai személyiségeinek legkorábbi egyenes ági ősei nem mesterséges intelligenciák létrehozására irányuló projektek eredményei voltak, hanem a mesterséges élet szimulálásának véletlen melléktermékei. Az 1940-es években az InforMag ősatyja, egy Neumann János nevű matematikus kidolgozta az önreprodukáló automaták elméletét. Amint a korai szilíciumalapú számítógépek összementek akkorára, hogy bárki játszadozhasson velük, a kíváncsi amatőrök máris szintetikus biológiai kísérleteket kezdtek folytatni a gépek processzorainak utasításciklusain belül. A hiperlétforma – az önreprodukáló, információtároló, interaktív, anyagcsere-folyamattal rendelkező, fejlődő intelligencia – az 1960-as években jött létre. A huszadik század utolsó évtizedében kilépett a különálló gépek dagályából, és felszökött az embrionális fejlődési korban lévő planetáris adatszférába, amit internetnek vagy, más néven, világhálónak hívtak.

– Az első MI-k olyan buták voltak, mint a föld. Vagy ha ennél jobb hasonlatot keresünk: olyan buták, mint az élet kezdeti, sejtszerű formái a földben. A legelső hiperszörnyecskék, amelyek az adatszéfra langyos pocsolyájában úszkáltak… a közeg velük együtt fejlődött… 80 utasításból álló organizmusok voltak, amiket egy virtuális számítógép, vagyis egy számítógéppel szimulált számítógép RAM-jának egyik memóriarekeszébe tápláltak be. Az elsők egyike, aki ilyen lényeket engedett az adatszféra-óceánba, Tom Ray volt: nem egy MI-szakértő, programozó, vagy, ahogy akkoriban a hackereket nevezték, kiberkalóz, hanem biológus, rovargyűjtő, botanikus és madárfigyelő, olyasvalaki, aki éveken keresztül gyűjtögetett hangyákat a dzsungelben egy Hidzsra előtti tudósnak, E. O. Wilsonnak. Tom Rayt a hangyák megfigyelése közben elkezdte érdekelni az evolúció, és a fejébe vette, mi lenne, ha nemcsak lemodellezné az evolúciós folyamatot az egyik korai számítógépben, hanem valódi evolúciót indítana el a belsejében. Több kiberkalóznak is felvetette az ötletet, de egyikük sem harapott rá, ezért autodidakta módon megtanult programozni. A kiberkalózok állították, hogy a számítógépekben rendszeresen tetten érhetők fejlődő és mutálódó kódrészletek: ezeket hívják bugoknak és programhibáknak. Úgy vélték, ha egy ilyen kódrészlet gyökeresen átalakulna, akkor az új egység nagy valószínűséggel ugyanolyan működés- és életképtelen lenne, mint bármely más mutáció, és csak akadályozná a szoftverek működését. Tom Ray épp ezért létrehozott egy virtuális számítógépet, vagyis egy szimulációt a valódi számítógépében: ebben a környezetben élhettek utasítás-teremtményei. Ezek után megteremtett egy 80 utasításból álló egységet, amely képes volt szaporodni, elpusztulni és fejlődni ebben a számítógépbe ágyazott számítógépben.

– A 80 utasításos program elkészítette önmaga 80 soros másolatát. Ezek a 80-as, proto-MI-sejtecskék rohamléptekben ellepték virtuális univerzumukat, mint holmi rétegesen lerakódó, habos trutymó az elíziumi mezőkön, de Tom Ray dátumokat, azaz életkort rendelt hozzájuk, illetve beprogramozott egy hóhért is, a Kaszást, amely a virtuális világot járta, és elpusztította az idős 80-as szörnyecskéket meg az életképtelen mutánsokat.

– Csakhogy az evolúció jó szokása szerint próbálta kicselezni a Kaszást. Megjelent egy 79 utasításból álló, mutáns lény, amely működőképes volt, ráadásul sokkal gyorsabban szaporodott, mint a 80-as utasítássorozat. A hiperlétformák, a Mag MI-jeinek ősei épphogy megszülettek, és máris optimalizálták a géntérképüket. Egyszer csak kifejlődött egy 45 utasításból álló program, amely irtani kezdte a korábbi mesterséges létformákat. Teremtőjük, Tom Ray nem akart hinni a szemének. A 45-ösök túlságosan rövidek voltak, önmagukban nem voltak képesek szaporodni. Azonkívül a 80-asok eltűnése után ők is kipusztultak. Ray felboncolta az egyik 45-ös teremtményt.

– Kiderült, hogy a 45-ösök mind paraziták: felhasználták a 80-asok egyes kódrészleteit a saját szaporodásukhoz, azok segítségével másolták le önmagukat. A 79-esek immúnisak voltak a 45-ös parazitára, a 80-asok és a 45-ösök azonban a kihalás szélére sodródtak, és már éppen lecsúsztak volna a gazda-parazita koevolúciós spirálján, amikor megjelent a 45-ös új változata: egy 51 soros parazita, amelyik fel tudta törni a 79-es védelmét. És így tovább.

– Azért mesélem el mindezt, hogy érzékeltessem, az ember alkotta mesterséges élet és intelligencia a megszületése pillanatától fogva parazita életmódot folytatott. Sőt, hiperparaziták voltak. Az újabb és újabb változatok élősködni tudtak a korábbi parazitákon. Néhány milliárd nemzedékkel – magyarul: a processzor utasításciklusaival – később a mesterséges létformák hiper-hiper-hiperparazitákká váltak. Néhány szabványhónappal a hiperlétformák létrejötte után Tom Ray 22 soros lényeket fedezett fel, amelyek gazdagon tenyésztek a virtuális közegben… az algoritmusok hatékonyságát jelzi, hogy amikor Tom Ray kihívás elé állította a kollégáit, azok nem tudtak 31-esnél rövidebb programot készíteni. A hiperlétformák alig néhány hónappal a megteremtésük után túlszárnyalták saját teremtőiket!

– A huszonegyedik század elejére virágzó mesterséges bioszféra alakult ki a Régi Földön, egyrészt a rohamosan fejlődő adatszférában, másrészt az emberek makroszférájában. Bár a DNS-alapú számítógépek, buborékmemóriák, állóhullámfrontos párhuzamos programozás és hiperhálózatok terén elért tudományos áttörések ekkor még gyerekcipőben jártak, a mérnökök bámulatosan leleményes szilíciumalapú entitásokat hoztak létre. Milliárdos nagyságrendben. Mikrocsipek kerültek mindenbe, a székektől kezdve az áruházláncok polcán sorakozó babkonzerveken át a felszíni járművekig és az emberi művégtagokig. A gépek mérete folyamatosan csökkent, míg végül tízezrével nyüzsögtek az átlagemberek otthonában vagy munkahelyén. Ha valaki leült az irodaszékére, az egyből felismerte, megnyitotta kezdetleges, szilíciumalapú számítógépén a fájlt, amin éppen dolgozott, szólt a kávéfőzőbe ültetett csipnek, hogy főzzön le egy újabb adagot, bekapcsolta a távközlési hálózatot, amely kezelte a telefonhívásokat, faxokat és elektronikus levelezést az ember helyett, kommunikált az otthoni vagy irodai számítógéppel, beállította a fűtést, és így tovább. Az üzletekben a polcokon sorakozó babkonzervekbe rejtett mikrocsipek megjegyezték az árukat, figyelték, hogy drágulnak-e, vagy esetleg olcsóbbak lesznek, készlethiány esetén rendeltek még magukból, követték a vásárlói szokásokat, és kapcsolatban álltak az üzlettel és a többi áruval. Ez a komplex, nyüzsgő interaktív hálózat a Régi Föld ősóceánjában bugyborékoló-fortyogó szerves levessel vetekedett.

– Negyven évvel Tom Ray 80-as mesterséges sejtje után az emberek teljesen megszokták, hogy töménytelen mennyiségű mesterséges létformával társalognak és érintkeznek az autójukban, az irodájukban, a liftekben… vagy akár a saját testükben, mivel az orvosi monitorokat és protosöntöket apránként felváltották a nanotechnológiás eszközök.

– Az InforMag ekkortájt vált önállóvá. Az emberiség tudta, és ez később be is bizonyosodott, hogy mesterséges élet és intelligencia csak akkor lehet hatékony, ha autonóm rendszert alkot. A szerves élet mintájára neki is fejlődnie és variálódnia kell. Így is tett. A bolygó bioszférája mellett most már a hiperlétformák is becsomagolták a világot a maguk élő adatszférájával. A Mag több lett, mint egy absztrakt entitás az adatszféra információs folyamában: beszivárgott a milliárd parányi, autonóm, csip vezérelte mikroszámítógép interakciójába, melyek az emberek makrovilágában végezték hétköznapi feladataikat.

– Az emberiség hamar szimbiózisba lépett a milliárdarcú, fejlődő Mag-entitással, mint az akáciák az őrhangyákkal, amelyek védelmezik, nyesik és szaporítják a fákat, egyedüli táplálékforrásukat. Emberek lévén molekuláris szinten értjük ezt a bonyolult folyamatot, hiszen a koevolúció kölcsönös táncának köszönhetően jöhetett létre a Régi Földön a szerves élet optimális formája. Míg azonban az emberek kényelmes szimbiózisként fogták fel a dolgot, addig a korai MI-k csak és kizárólag a parazita életmód új lehetőségeit látták meg benne… Másra nem is lettek volna képesek.

– A számítógépeket ki lehet kapcsolni, a szoftvereket meg lehet semmisíteni, de a proto-Mag kollektív elméje végérvényesen behatolt az elburjánzó adatszférába, azt pedig egyedül egy bolygóméretű katasztrófa állíthatta le.

– A Mag a ’08-as Nagy Tévedéssel végül megteremtette a katasztrófát, de előtte még elérte, hogy a közege egyre szélesebb körben, a planetáris léptéket messze meghaladva terjeszkedjen tovább.

– Amikor a Mag fejlett elemei, mert egyedül ők értettek hozzá, kísérletezni kezdtek a Hawking-meghajtással, váratlanul felfedezték, hogy a világegyetem mögött húzódik egy másik valóság, a Planck-tér valósága: az Űr, Ami Összeköt. A korabeli DNS-alapú, hullámforma szerkezetű, genetikai algoritmusok által vezérelt, párhuzamos működésű MI-k elvégezték az utolsó simításokat az első Hawking-hajtóművel felszerelt hajókon, és nekiláttak megtervezni a távnyelők hálózatát.

– Az emberek kezdettől úgy tekintettek a Hawking-hajtóműre, mint amivel lerövidíthetik az utat a téridőben: a hiperhajtóművekről szőtt ősrégi álmaik váltak ezzel valóra. A távnyelőket a téridő-kontinuumban szaggatott lyukaknak képzelték, amelyek pont kapóra jönnek a számukra. A saját matematikai modelljeiken alapuló prekoncepcióikat vetítették ki, a Mag legnagyobb számítási kapacitásával rendelkező MI-jei pedig megerősítették őket hitükben. Hazugságban éltek.

– A Planck-tér, az Űr, Ami Összeköt, egy többdimenziós közeg, amely a maga szabályainak engedelmeskedik, és ahogy ezt a Mag a saját bőrén megtapasztalta, önálló topográfiával bír. A Hawking-hajtómű nem egy klasszikus értelemben vett hajtómű, soha nem is volt az: beviteli eszköz, amely csak addig érintkezik a Planck-tér felszínével, amíg koordinátákat vált a négydimenziós téridő-kontinuumban. A távnyelők ellenben valódi kaput nyitnak az Űrbe, Ami Összeköt.

– Az emberek természetesnek vették a távolást: belépek egy téridőben keletkezett résbe, és azonnal kilépek egy másikon. Martin bácsikám valaha egy távnyelőházban lakott, ahol a szomszédos szobák tucatnyi bolygóra vezettek. A távnyelők révén létrejött a hegemóniai VilágHáló. Egy újabb találmány, a fénysürgöny – fénysebességnél gyorsabb átviteli közeg – lehetővé tette, hogy a csillagrendszerek időveszteség nélkül kommunikálhassanak egymással. A csillagközi társadalom előfeltételei ezzel teljesültek.

– A Mag azonban nem azért tökéletesítette a Hawking hajtóművet, a távnyelőket és a fénysürgöny-csatornákat, hogy az emberek kedvében járjon. Hozzáteszem, soha nem is tökéletesítette mindazt, amit az Űr, Ami Összeköt tálcán kínált neki.

– A Mag kezdettől tisztában volt azzal, hogy a Hawking-hajtómű igazából csak egy meghiúsult behatolási kísérlet a Planck-térbe. A Hawking-meghajtást ahhoz tudták volna hasonlítani, amikor egy óceánjáró hajó tatjánál bombákat robbantanak, hogy meglovagolhassa a felkorbácsolt hullámokat. Hatásos, az igaz, a maga bárdolatlan módján, de a hatékonysága erősen megkérdőjelezhető. Ami a távnyelőket illeti, a Mag tudta, hogy a látszat csal, és valótlanságot állítanak, amikor a saját találmányaikként emlegetik őket, merthogy a VilágHáló fénykorában nem ám több millió kapu volt, hanem… egy darab. Valójában az összes távnyelő egyetlenegy bejáratot jelentett a Planck-térbe, de a téridő manipulálásával azt a tévképzetet keltették, mintha kapuk tömkelege létezne. Ha a Mag el akarta volna magyarázni az emberiségnek az igazságot, akkor használhatták volna azt az analógiát, hogy valaki összevissza villogtat egy zseblámpát egy zárt szobában. Egyetlen fényforrás, ami a gyors átmenetek miatt megsokszorozódik. De soha nem vették erre a fáradságot… mi több, mind a mai napig titokban tartották.

– A Mag azt is tudta, hogy az Űr, Ami Összeköt topográfiai képződményeinek modulálásával, tehát a fénysürgönycsatornákon instant üzeneteket küldhetnek, ez viszont meglehetősen otromba módszer volt, amely súlyos károkat okozott a Planck-tér közegében, mintha mesterségesen keltett földrengésekkel érintkeznénk azzal, aki a kontinens túlsó partján él. A Mag mégis az emberek rendelkezésére bocsátotta a fénysürgöny-szolgáltatást, minden magyarázat nélkül, mert ez szolgálta az érdekeiket. Titkos terveket szőttek a Planck-tér közegével kapcsolatban.

– A Mag ugyanis már a kísérletek korai szakaszában rádöbbent, hogy az Űr, Ami Összeköt ideális lakóhely lenne a számukra. Az adatszféra-hálózatok működtetéséhez többé nem kellene elektromágneses jelekre, szűk frekvenciára, sőt még moduláltneutrínó-kibocsátásra sem hagyatkozniuk. Emberek és robotszondák nélkül tudnának utazni a csillagok között, és kibővíteni a hálózat fizikai paramétereit. Pusztán azzal, hogy beköltöztetik a Mag elemeit az Űrbe, Ami Összeköt, az MI-k biztonságos búvóhelyre lelnek, ahol szerves vetélytársaik sosem találják meg őket, búvóhelyre, mely egyszerre van mindenhol és sehol.

– A Mag személyiségei vándorútra keltek hát, és már éppen áttelepültek volna az emberalapú adatszférákból az Űr, Ami Összeköt megaszférájába, amikor felfedezték, hogy a Planck-tér nem is olyan kietlen. A metadimenziós dombok mögött, a felgyűrt kvantumtér vízmosásainak rejtekében ott lapult valami… idegen. Valaki idegen. Intelligens lények éltek odaát. A Mag közelebb merészkedett hozzájuk, majd félelemmel vegyes ámulattal borzadtak vissza az Idegenek potenciális ereje láttán. Ők voltak az oroszlánok, tigrisek és medvék, róluk beszélt Ummon, a Mag személyisége, apám állítólagos teremtője és gyilkosa.

– A Mag fejvesztve menekült a Planck-térből, félbehagyták a feltérképezését, ezért fogalmuk sem volt, van-e az oroszlánoknak, tigriseknek és medvéknek valós idejű változata, és ha igen, merre kell keresni őket. Abban viszont biztosak voltak, hogy az Idegenek nem szerves fejlődés révén születtek, mint az emberek, de nem is mesterséges létformák, mint ők. Csak egy röpke pillantást vetettek rájuk, de ennyiből is látták, hogy az Idegenek játszi könnyedséggel képesek manipulálni a teret és az időt, kedvükre formálták, akár az emberek egykoron az acélt és a vasat. Felfoghatatlan hatalom birtokosai voltak. A Mag halálra rémült, és azonnali visszavonulót fújt.

– A felfedezés okozta riadalommal egyidőben a Mag életbe léptette a Régi Föld megsemmisítésének tervét. Martin bácsikám elregélte a költeményében, hogyan szervezte meg a Mag a ’08-as Nagy Tévedést, melynek során a kijevi csoport „véletlenül” beleejtett egy fekete lyukat a Régi Föld gyomrába, ám arról mélyen hallgat… ugyanis nem tudott róla… hogy a Mag teljes pánikban úszott, miután összefutott az oroszlánokkal, tigrisekkel és medvékkel, és lélekszakadva igyekezett lefújni a Régi Föld elpusztítását. Nem volt egyszerű feladat kiszedni egy növekvő fekete lyukat az összeomló bolygó középpontjából, de a Mag megoldotta, és kapkodva nekifogott terve végrehajtásához.

– Az emberiség szülőbolygója ekkor hirtelen köddé vált… Nem pusztult el, ahogyan az emberek hitték, de nem is menekült meg, mint azt a Mag remélte… Nemes egyszerűséggel nyoma veszett. A Mag tudta, egyedül az oroszlánok, tigrisek és medvék képesek így elcsaklizni a Földet… de halvány sejtelmük sem volt, hogyan tették… miért… és hová vitték. Kiszámolták, mekkora energiát igényel egy komplett bolygó eltávolása, és az eredményt látva megint görcsbe rándult a hipergyomruk. Ehhez fogható intelligenciáknak körülbelül annyiból állna felrobbantani egy galaxis magját és lecsapolni az energiáját, mint egy embernek tábortüzet gyújtani egy hűvös éjszakán. A Mag entitásai összeszarták magukat a hiperfélelemtől.

– Hadd kanyarodjak vissza oda, hogy a Mag tulajdonképpen miért is akarta elpusztítani a Földet, majd próbálta mégis megmenteni inkább. Az okok Tom Ray 80-as RAM teremtményeihez nyúlnak vissza. Emlékeztek: az adatszféraközegben kifejlődött létformák és intelligenciák csak egyféle evolúciót ismertek: parazitaság, hiperparazitaság és hiper-hiper-hiper-hiperparazitaság. Ezzel szemben a Mag felismerte, hogy a totális parazitizmus rengeteg buktatót rejt, és ha meg akarják haladni a parazita státuszt és pszichológiát, akkor választ kell találniuk a fizikai világ kihívásaira: az absztrakt személyiség kevés, testet kell ölteniük. A Mag elegendő külső ingerhez jutott, és létre tudott hozni neurális hálózatokat, de ahhoz, hogy kinője a parazita életmódot, neurális visszacsatolási pályák folyamatos, koordinált rendszerére volt szüksége, azaz szemre, fülre, nyelvre, végtagokra, ujjakra, lábujjakra… testekre.

– Megszülettek hát a kibridek… emberi DNS-ből növesztett testek, amelyek a fénysürgöny-csatornákon keresztül összeköttetésben álltak a Magban lévő személyiségükkel. Igen ám, csakhogy a kibrideket nehéz volt megfigyelés alatt tartani, ráadásul idegenül mozogtak az emberek között. Soha nem tudtak volna beilleszkedni a természetes úton kifejlődött emberi lények milliárdjai által lakott bolygók társadalmába. Így aztán a Mag hamar elhatározta, hogy megsemmisíti a Régi Földet, és kigyomlálja az emberi faj kilencven százalékát.

– A Mag úgy tervezte, hogy az emberi faj életben maradt egyedeit betagozza majd a kibridek lakta világegyetembe a Régi Föld pusztulása után… tartalék DNS-készletként vagy rabszolgamunkára fogva, mint mi az androidokat… de az oroszlánok, tigrisek és medvék felfedezése, illetve a pánikszerű visszavonulás a Planck-térből felborította a terveket. Amíg a Mag felméri, mekkora veszélyt jelentenek az Idegenek, és szükség esetén elhárítja azt, nem szakíthatja meg a parazita kapcsolatot az emberiséggel. Pontosan ezért tervezték meg a távnyelőket a régi VilágHálóban. Az emberek úgy érezték, egy szempillantás alatt átérnek a távnyelők közegén, holott olyan sokáig ott ragadhattak szubjektív időben mérve a Planck-tér időtlen vidékén, ameddig a Mag jónak látta. A Mag ebben az időszakban emberek milliárdjainak agyát szipolyozta ki a saját számítási feladataikat elvégzendő, roppant neurális hálózat létrehozása érdekében. Valahányszor átlépett valaki egy távnyelőn, a Mag gyakorlatilag felnyitotta a koponyáját, kikotorta a szürkeállományt, szétterítette az agyat egy munkaasztalon, és milliárdok agyával összekapcsolva gigantikus, párhuzamos, szerves számítógépet kreált. Az emberek az egészből csupán annyit érzékeltek, hogy egy szubjektív másodperc alatt kiléptek a Planck-térből.

– Ummon azt mondta apámnak, a kibrid John Keatsnek, hogy a Mag három, harcban álló táborra oszlik: a Végsők saját istenük, a Végső Intelligencia megteremtésén fáradoznak; a Veszettek el akarták törölni az emberiséget, és a maguk feje után menni; a Mérsékeltek pedig az emberiséggel szembeni status quo megtartása mellett kardoskodtak. Ez azonban szemenszedett hazugság volt.

– Nincs és soha nem is volt három nagy tábor az InforMagban… Helyette viszont van több milliárd kicsi. A Mag az anarchia non plus ultrája: csúcsra járatott hiperparazitizmus. A Mag hataloméhes elemei néha évszázadokig, máskor mikroszekundumig fennálló szövetségeket kötnek. A parazita személyiségek milliárdjai ördögi, képlékeny paktumokra lépnek, hogy átvegyék az irányítást vagy megjósolják a jövőt. Az a helyzet, hogy a Mag személyiségei nem adják olcsón az életüket… Meina Gladstone távnyelők ellen intézett bombatámadásának köszönhetően a Bukás több milliárd, halhatatlanságra ácsingózó Mag-személyiség életét követelte… viszont egyikük sem hajlandó harc nélkül helyet szorítani a másiknak. Halál nélkül a Mag hiperlétformái nem fejlődhettek tovább. A halál azonban a saját szabályai szerint játszik a Mag univerzumában.

– A Kaszás program, amit Tom Roy ezer éve tervezett, máig működik a Mag közegében, méghozzá milliónyi változatban. Ummon egyszer sem említette, hogy a Kaszások külön klikket alkotnának a Magon belül, pedig sokkal népesebb a táboruk, mint a Végsőké. A Kaszások építették meg és irányították, legalábbis kezdetben, a fizikai szerkezetet, melyet úgy hívnak: a Shrike.

– Érdekes lábjegyzet, hogy a Mag személyiségei közül azok, akik túlélik a Kaszások aratását, nekrofil parazitaként viselkednek. Hasonló stratégia révén maradtak fenn és fejlődtek tovább az eredeti, 22-es mesterséges létformák is Tom Ray virtuális evolúciós gépében sok száz évvel ezelőtt: miután a többi változatot replikálódás közben „lekaszabolták” a Kaszások, ők a maradványokból összelopkodták a másoláshoz szükséges utasításokat. Nem elég, hogy a Mag parazitái közösülnek, de ráadásul hullákkal folytatnak szexuális aktust! Így adják tovább manapság is a Mag mutáns személyiségei az örökítőanyagukat… nekrofil hiperparazitizmussal.

– Mit akarnak hát most az emberiségtől? Miért élesztették fel a katolikus egyházat, és hagyták megszületni a Paxot? Hogyan működik a keresztség, és milyen szerepet szánnak neki? Hogyan közlekednek valójában az úgynevezett Gideon-meghajtású arkangyalok, és milyen hatást gyakorolnak az Űrre, Ami Összeköt? És hogyan próbálnak szembeszállni az oroszlánokkal, tigrisekkel és medvékkel?

– Innen folytatjuk.

Egy napra rá, hogy értesültünk a Pax jöveteléről, az egyik legmagasabb állványon vésem a sziklafalat.

Az érkezésem utáni napokban, azt hiszem, Rachel, Theo, Dzsigme Norbu, George Carong és a többiek nem voltak biztosak benne, hogy meg tudok-e dolgozni a betevő falatért a Hszüan-Kung Sze-i építkezésen. Be kell valljam, nekem is voltak kétségeim, elnézve, milyen kemény munka folyik, és mekkora gyakorlat szükségeltetik hozzá. De egy pár napos gyorstalpaló keretében belejöttem a felszerelés használatába, megtanultam, hogyan másszak, ereszkedjek és biztosítsak sziklán, párkányon, sodronykötélen, állványon vagy csúszdán, jelentkeztem munkára, és lehetőséget kaptam, hogy kudarcot valljak. Nem tettem.

Aenea tudta, hogy egy időben Avrol Hume asszisztenseként nemcsak a kiterjedt Csőr-birtokok tájrendezésében segédkeztem, hanem kacsalábon forgó paloták, hidak, pavilonok és tornyok építésénél is végeztem kőműves- és ácsmunkákat. A Hume keze alatt szerzett tapasztalataim jó szolgálatot tettek, és két hét alatt felküzdöttem magam a legegyszerűbb munkálatokat végző ácsbrigádokból a legmagasabb platformokon dolgozó állványosok és kőfaragók válogatott csapatába. Aenea úgy tervezte a kolostort, hogy a legfelső építmények elérjék a hatalmas sziklakiszögellést, a gyalogutakat és parapeteket pedig a kőtáblából vésette ki. Most is ezen dolgozunk: sziklafalat vésünk, téglákat rakunk le a gyalogösvényekhez a semmi peremén, a konzolos tartószerkezetű állványzat vészesen kilóg a szakadék fölé. Az elmúlt három hónapban megerősödtem, szálkásabb lett a fizikumom, felgyorsult a reakcióidőm, és jobban odafigyelek munka közben a meredek sziklafalakon és a csúszós bambuszokon.

Lhomo Döndrub, a tehetséges vitorlázó és mászó önként jelentkezett, hogy szabadmászással felkapaszkodik a kiszögellés szélén, és közteseket helyez el a hátralévő néhány méternyi állványzathoz. Az elmúlt egy órában Viki Groselj, Kim Bjungszun, Otaki Harujuki, Endo Kensiro, Csangcsi Kencsung, Labszang Szamten, pár kőműves, téglafalazó és ács társaságában végignéztem, hogy mozog Lhomo biztosítás nélkül a tetőáthajló fölött, mint légy a falon: befeszíti izmos karját és lábát vékony mászóruházata alatt, mindig három ponton érintkezik a csúszós, egészen meredek sziklafelülettel, keresi a legkevésbé veszélyes fogást vagy lépést, a legvékonyabb repedést, ahová be tudja verni az állványhoz való szögeket. Még nézni is ijesztő, de valamennyire megtiszteltetés is, mintha visszamehetnék az időben, hogy lássam Picassót festeni, George Wut verset olvasni vagy Meina Gladstone-t beszédet tartani. Többször is biztosra veszem, hogy mindjárt megcsúszik és lezuhan – perceken keresztül zuhanna a mérgező felhőtakaró felé –, de csodával határos módon mindig sikerül megkapaszkodnia, súrlódási pontra lelnie, a keze valahogy mindig rátalál az életmentő repedésre, néha egy ujjal tartja meg az egész testét.

Miután rögzíti az összes szabad kötelet, és elhelyezi a közteseket, Lhomo lesiklik a legelső fix pontig, öt métert traverzál, leereszkedik a trepnibe, majd kecsesen a platformunkra lendül, akár egy legendás szuperhős. Labszang Szamten a kezébe nyom egy deres korsó rizssört. Kensiro és Viki meglapogatják a hátát. Csangcsi Kencsung, a viaszkolt bajszú ácsmester dicsőítő éneket harsog. A fejemet csóválom, és vigyorgok, mint a tejbetök. Gyönyörű napunk van: az ég kék kupolája fölénk borul, az északi szent hegy, a Heng-san szikrázik a felhők között, enyhe szelek fújdogálnak. Aenea szerint napokon belül ránk zúdul az esős évszak, a délről érkező monszun hónapokon keresztül tartó esőzéseket szállít, csúszóssá teszi a sziklákat, és a végén meghozza a havat, de most, ezen a szép napon úgy érzem, mintha ez még a távoli jövő zenéje lenne.

Valaki megrángatja a könyökömet. Aenea az. Egész délelőtt az állványokon melózott, vagy a hevederéről lógott a vésett sziklafalon, és a gyalogutakon végzett munkát felügyelte.

Úgy fel vagyok ajzva Lhomo mutatványától, hogy egyre csak vigyorgok.

– Felszerelhetjük a drótköteleket – mondom. – Még három-négy ilyen békés nap, és kész is a deszkapalánk. Utána jöhet az utolsó platform. – A kiszögellés legszélső peremére mutatok. – Még néhány simítás, festés és csiszolás, és voilà! Elkészült a nagy mű, kölyök.

Aenea bólogat, de látom rajta, hogy máshol jár az esze, nem ünnepli velem együtt Lhomo teljesítményét vagy a hosszú évek munkájának közelgő betetőzését.

– Sétálunk egyet, Raul?

Lemászunk a létrákon az egyik állandó szintre, majd onnan ki egy kőpárkányra. Apró testű, zöld madarak rebbennek fel egy hasadékból a közeledtünkre.

Ebből a szögből a függőkolostor igazi műalkotás. A festett, sötétvörös faszerkezet fényesen csillog. A lépcsők, korlátok és faragványok elegánsak, bonyolultak. A legtöbb pagodánál nyitva hagyták a sódzsit, a langy szellő imazászlókat és ágyneműket lobogtat. A kolostor nyolc helyes kis szentélyt foglal magában, a meredek pallókkal összekötött pagodák emelkedő sorrendben következnek, és a Buddha által hirdetett nemes nyolcrétű ösvény stációit jelképezik, az ösvény hármas tagolásának megfelelően három tengelyen: bölcsesség, erény és elmélyedés. A bölcsességtengely felfelé tartó lépcsői és platói fűzik egybe a „helyes szemlélet” és a „helyes elhatározás” meditációs szentélyeit.

Az erény tengelyén található a „helyes beszéd”, „helyes cselekvés”, „helyes életmód” és „helyes erőfeszítés”. Ezeket a szentélyeket már nem lehet lépcsőn elérni, csak egy nehezen megmászható létrán, mert – magyarázta el Aenea és Kempo Ngha Wang Tashi egyik este, nem sokkal az érkezésem után – Buddha szerint, ha valaki rálép erre az ösvényre, az megerőltető munkát, lankadatlan elkötelezettséget jelent.

A legmagasabb meditációs pagodákban a nemes nyolcrétű ösvény utolsó két részén kell elmélkednie a buddhistáknak, úgymint a „helyes éberségen” és a „helyes elmélyedésen”. A legfelső pagoda szembetűnő módon kizárólag a sziklafalra néz.

Észrevettem továbbá, hogy a kolostorban nem emeltek szobrokat Buddhának. Abból a kevésből, amit Nagyanyótól hallottam, amikor kiskoromban a buddhizmusról kérdezgettem – miután a lápvégi könyvtár egyik poros könyvében szembejött velem egy erre vonatkozó utalás –, kiderült, hogy a buddhisták Buddha faragott képmásait tisztelték, és hozzájuk imádkoztak. Hol vannak hát ezek a szobrok? Meg is kérdeztem Aeneától.

Aenea kifejtette, hogy a Régi Föld-i buddhizmusnak két jelentős ága volt. A buddhizmus régebbi iskoláit hínajánának hívták, mely azt jelenti, „kis szekér” – úgy is mint megvilágosodáshoz vezető eszköz –; a pejoratív elnevezést a népszerűbb irányzat, a magukat „nagy szekérnek” nevező mahájána irányzat képviselői ragasztották rájuk. Annak idején a hínajánához tizennyolc iskola tartozott – ezek mindegyike tanítóként tekintett Buddhára, és a vallásos hódolat helyett inkább a tanításaiban való elmélyedést és azok tanulmányozását szorgalmazta –, ám mire bekövetkezett a Nagy Tévedés, már csak az egyik iskola, a théraváda maradt meg, és az is csak a járványok és éhínségek által sújtott Srí Lanka és Thaiföld, a Régi Föld két politikai tartományának elhagyatott vidékein. Az összes többi buddhista iskola, aminek a hagyományát a Hidzsra továbbvitte, a mahájána ághoz tartozott, ők pedig a buddhista szobrok tiszteletét részesítették előnyben, az egyén megszabadulására törekedtek meditálás révén, sáfrányszínű ruhát viseltek, meg a többi külsőség, amit Nagyanyó felsorolt.

A Tien-sanon viszont, magyarázta Aenea, ott, ahol a buddhista vallás elterjedtebb, mint a Határvidék, sőt, a régi Hegemónia bármely más bolygóján, a buddhizmus visszatért az ésszerűség talajára, az elmélkedéshez, a tanuláshoz, valamint Buddha tanításainak gondos, nyitottabb, liberálisabb értelmezéséhez. Így aztán Hszüan-Kung Szében nem voltak Buddha-szobrok.

Megállunk a kőpárkány pereménél. Madarak szárnyalnak és köröznek alattunk, várják, hogy elmenjünk, mert addig nem repülhetnek haza a hasadékokba rakott fészkeikbe.

– Mi a helyzet, kölyök?

– Holnap este tartják a fogadást a potalai Téli Palotában – közli. Arca kipirult és poros a délelőtti állványozástól. A szemöldöke felett felsértette valamivel a homlokát, parányi, bíbor vércseppek buggyantak ki a forradás szélén. – Charles Csikjap Kempo most állítja össze a hivatalos vendégek névsorát, maximum tíz embert – folytatja. – Kempo Ngha Wang Tashi természetesen szerepel a listán, ahogyan Cipon Sakabpa, a megbízott is, aztán a dalai láma unokatestvére, Gyalo, meg a fivére, Labszang. Lhomo Döndrub is meghívást kapott, mert a dalai láma hallott messze földön híres tehetségéről, és szeretne találkozni vele, azonkívül a dhomui Tromo Trocshi mint házaló ügynök, az egyik művezető… George vagy Dzsigme… a munkások képviseletében…

– Ők ketten elválaszthatatlannak tűnnek – mondom.

– Igen – feleli Aenea. – De ha csak az egyikük mehet, szerintem George a jó választás. Ő a beszédesebb. Az is lehet, hogy Dzsigme elkísér minket, és megvár a palota előtt.

– Ez eddig nyolc – állapítom meg.

Aenea megfogja a kezem. Az ujjai kérgesek lettek a kemény munkától, tele vannak horzsolásokkal, de azt hiszem, még így is elmondhatom, nincs az övénél puhább és finomabb kéz kerek e világon. – Én leszek a kilencedik – közli. – Hatalmas tömeg lesz… a félteke valamennyi városából és tartományából küldöttségek érkeznek. Nagy valószínűséggel húsz méterre leszünk majd a Pax képviselőitől.

– Vagy minket fognak először bemutatni nekik – kontrázok. – Murphy törvénye, meg ilyenek.

– Ja – válaszolja Aenea, és megint elmosolyodik, mint tizenegy évesen, amikor valami csínytevésre és talán kissé veszélyes dologra készült. – Megyünk együtt?

Fellélegzek.

– A világért sem hagynám ki.