33.

A Vatikán összeroppant, mintha Isten ökle emberfeletti haraggal lesújtott volna az égből. A környező, messzire terpeszkedő hivatali negyed romokban hevert. Az űrkikötő megsemmisült. A széles sugárutakat felperzselték, lebombázták, törmelékhalmok szegélyezik. A Szent Péter tér közepén magasodó egyiptomi obeliszket leverték a talapzatáról; az ovális teret övező kolonnádok kidőltek, mint megannyi megkövesedett fatörzs. A Szent Péter-bazilika kupolája beszakadt, az erkély és a homlokzat darabokban hevert a töredezett lépcsőn. A Vatikán fala ezernyi helyen beomlott, hosszú szakaszokon hűlt helye maradt. A középkori erődítéssel óvott épületek – az Apostoli Palota, a Titkos Levéltár, a Svájci Gárda laktanyája, a Szent Teréz Anya Szeretetotthon, a pápai lakosztály, a Sixtus-kápolna – kiszolgáltatva, szétzúzva, kiégve, összeroskadva, torzóban állnak.

A folyó innenső partján lévő Angyalvárat rommá lőtték. A roppant, négyszögű alapépítményre emelt, húsz méter magas, monumentális, henger alakú kőmonstrum helyén kihűlt lávatócsa maradt.

A folyó keleti partján húzódó, kőtömbökkel szegélyezett sugárúton ballagva szemlélem a pusztítás nyomait. Szemben a Ponte Sant’ Angelo hídja három darabra törve szakadt a folyóba. Pontosabban, a folyóágyba, mert olyan, mintha az Új-Tiberis elpárolgott volna: a homokos medret és a folyó partját üvegcserepek borítják. Valaki kötélhidat feszített a törmelékes szakadék fölé.

A Pacemen vagyok, ez egész biztos. A ritka, hűvös légkörnek ugyanolyan az illata, mint amikor de Soya atyával és Aeneával a bolygóra jöttünk a kedvesem halálát megelőző napon. Akkor esett és borús volt az ég; most sehol egy felhő, és a naplemente még a bazilika törött, beszakadt kupoláját is széppé varázsolja.

A hosszú hónapokig tartó bezártság után nehezen tudom megszokni, hogy a szabad ég alatt járok. Pajzsként szorongatom a ’deákot, mint valami talizmánt vagy a Bibliát, és remegő lábbal poroszkálok az egykor oly büszke sugárúton. Az elmém hónapok óta távoli helyek és emberek emlékein osztozik, a szemem, tüdőm, lábam és bőröm azonban elszokott a valódi szabadságtól. Bánatomba elragadtatás vegyül.

A szabadtávolás a felszínen nem sokban különbözött attól, ahogyan Aenea távolt minket, holott valójában össze sem lehetett hasonlítani a kettőt. Az elmaradhatatlan fehér villanás, a gyors, zökkenőmentes átmenet, a megváltozott légnyomás, gravitáció vagy fényviszonyok okozta enyhe sokkhatás ezúttal is fellépett, de most már hallottam a fényt, nem pedig láttam. A csillagok és a bolygók miriádjainak zenéje felkapott, és egyenesen oda sodort, ahová lépni szerettem volna. Nekem a kisujjamat sem kellett mozdítanom, nem kellett óriási energiákat megmozgatnom, elég volt, ha összpontosítok, és gondosan kiválasztom az úti célt. A zene az érkezésem után sem hallgatott el teljesen – gondolom, soha nem is fog –, a háttérben duruzsolt, mintha a domb túlsó oldalán nyáresti koncertre hangolna a zenekar.

A romvárosban itt-ott túlélők nyomait fedezem fel. Az aranylón szikrázó messzeségben két ökrös szekér döcög a látóhatár mentén, emberek sziluettjei sorjáznak utána. A folyó innenső partján rozoga kunyhók és szerény téglaépületek húzódnak meg a málladozó kőhalmok rengetegében – ott egy templom, amott meg egy apró kápolna. A hátam mögött, valahonnan a távolból nyárson sülő hús illata és gyerekek csilingelő kacagása száll felém.

Megfordulok, hogy elinduljak az illatok és hangok irányába, amikor valaki kilép az Angyalvár bejáratánál lévő őrhely düledező romjai mögül. Az alacsony, fürge kezű férfi arcának alsó felét sűrű szakáll takarja, haját varkocsba fogta, tekintete éberen villog. Böhöm golyószórót hordoz, olyat, mint a Svájci Gárda díszfegyvere.

Farkasszemet nézünk – a fegyvertelen, legyengült férfi, akinél nincs semmi, csak egy ’deák, és a napbarnította vadász, aki kibiztosított fegyver tart a kezében –, aztán felismerjük egymást. Soha nem találkoztunk, de mások emlékein keresztül többször is láttam – először még egyenruhában, tetőtől talpig páncélban, borotvált arccal, utoljára meztelenül, kínpadra vonva. Nem tudom, hogyan, de ő is felismer, látom a szemében, máris leengedi a fegyvert, néhány lépéssel előttem terem, és két kézzel megrázza a kezemet és a csuklómat.

– Raul Endymion! – rikkantja. – Hát elérkezett a nap! Áldassék az Úr neve! Adjon isten! – A szakállas alak még jól meg is lapogat, mielőtt hátralép, aztán vigyorogva végigmér.

– Kee tizedes, ugye? – kérdezem. A szemére emlékszem a legtisztábban, de Soya atya nézőpontjából, azokból az évekből, amikor Keevel, Gregorius őrmesterrel és Rettig tüzérrel a fél világon át üldöztek Aeneát és engem.

– Csak voltam Kee tizedes – feleli a vigyorgó férfi. – Most Bassin Kee vagyok, Új-Róma polgára, a Szent Anna egyházközség tagja, aki a másnapi vacsorára valót vadássza. – Fejcsóválva bámul. – Raul Endymion. Atya-gatya. Vannak, akik azt hitték, soha nem fogsz megszökni abból az átkozott Schrödinger-macskás szarságból.

– Tudsz a Schrödinger-gubóról?

– Hát persze – válaszolja Kee. – A Közös Pillanat része volt. Aenea tudta, hová visznek, így mi is megtudtuk. És természetesen éreztük a jelenlétedet az Űrben.

Hirtelen forogni kezd a világ, és felkavarodik a gyomrom. A fény, a levegő, a messzi horizont… a látóhatár szétcsúszik, mintha egy apró ladikról kémlelném a háborgó tengeren. Szorosan lehunyom a szemem. Amikor kinyitom, Kee a karomnál fogva éppen egy hatalmas, fehér kőtömbhöz támogat, mely mintha az üvegfolyón túli székesegyháztól bucskázott volna idáig, és leültet rá.

– Szűzanyám, Raul, egyből idetávoltál a börtönödből? Nem is jártál máshol?

– Igen – felelem. – Vagyis nem. – Veszek két mély levegőt. – Mi az a Közös Pillanat? – A tizedes hangján éreztem, hogy ezt nagybetűvel kell írni.

Az alacsony férfi csillogó, értelmes tekintettel fürkészi az arcomat. Lágyan válaszol.

– Aenea Közös Pillanata. Mi így hívjuk. Persze nemcsak egy pillanatról van szó, hanem kínhalála összes pillanatáról.

– Ti is átéltétek? – rökönyödök meg. Nem tudom eldönteni, hogy az öröm vagy a rettenetes bánat fogja-e marokra a szívem.

– Mindenki átélte – válaszolja Kee. – Mindenki osztozott benne. Kivéve a kínvallatóit.

– A Pacem összes többi lakója? – kérdem.

– Valamennyi ember a Pacemen. A Lususon és a Reneszánsz Vektoron. A Marson és a Kom-Rijádon, a Reneszánsz Ifjún és a Tau Ceti Centeren. A Fujin, az Ixionon, a Deneb Dreien és a Keserű Sibiatun. A Barnard Világán, az Úrligeten és a Mare Infinituson. A Csingtao-Hszinhuang Pannán, a Patawphán és a Groombridge Dyson D-n. – Kee elhallgat, és megmosolyogja a dallamos litániát. – Szinte minden bolygón, Raul. És a bolygók közti térben. A Bioszféra csillagfán is átélték… meg az összes többi csillagfán.

– Több is van? – kerekedik el a szemem.

Kee bólint.

– Mégis hogyan… osztoztak a pillanatban ilyen sok bolygón? – Alighogy elhangzik a kérdés, már látom is a választ.

– Bizony – dünnyögi az egykori tizedes. – Úgy, hogy végigjárta őket Aenea, sokszor veled együtt, majd szélnek eresztette a tanítványait, akik áldoztak, és megtagadták a keresztséget. A Közös Pillanat… halálának órája… olyan volt, mintha jeleket sugározna, majd újra és újra lejátszaná a bolygókon.

Megvakarom az arcomat. Teljesen elzsibbadt.

– Tehát csak azok élték át Aeneával a halála pillanatát, akik korábban már áldoztak, vagy Aeneától tanultak? – kérdem.

– Nem… ők voltak a transzponderek, az átjátszóállomások. Ők fogták a Közös Pillanat adását az Űrből, Ami Összeköt, majd továbbították a többieknek.

– Mindenkinek? – ismételtem, mint az elakadt lemez. – Annak a kismillió embernek is, akik a keresztet viselik?

– Viselték – javít ki Bassin Kee. – A hívők közül sokan úgy döntöttek, hogy kitépik a testükből a Mag parazitáit.

Kezdem érteni. Aenea élete utolsó pillanataiban nem csak szavakat, kínzást, fájdalmakat és borzalmakat osztott meg – megéreztem, hogy mire gondol, megértette velem, hogy mik a Mag valódi szándékai, hogyan működik valójában a parazita keresztség, milyen cinikusan alakítgatják neurális hálózataikat az emberek halálával, megláttam Lourdusamy hatalomvágyát, Musztafa zavarodottságát, Albedo színtiszta embertelenségét… Ha mindenki átélte a Közös Pillanatot, amit üvöltve szenvedtem végig a börtönbe tartó, legénység nélküli fáklyhajó magas gravitációs tartályában, akkor az emberiség egyszerre eszmélhetett rá a szörnyű igazságra. És mindenki hallhatta a magasra csapó tűzben elevenen elégő Aenea utolsó szavait: Szeretlek, Raul.

A nap lemenőben van. Mézszínű sugarak siklanak át a folyó nyugati partján árválkodó romokon, és kusza árnyékokat vetnek a keleti partra. Az Angyalvár megolvadt tömbje úgy terül szét a kockaköveken, mint egy üveghegy megkövesedett lavinája. Arra kért, hogy szórjam szét a hamvait a Régi Földön. Még erre sem vagyok képes. A halála után is cserbenhagyom.

Bassin Keere pillantok.

– A Pacemen is? Itt még nem térített meg senkit… Ó.

Mielőtt végzetes rohamra indult volna a Szent Péter-bazilika főhajójában, Aenea elküldte de Soya atyát, arra kérte, hogy menjen ki a szerzetesekkel, és vegyüljön el a városban, amit olyan jól ismert, mint a saját tenyerét, hogy kerülje a Paxot, bármi is történjen. A pap tiltakozni próbált, mire Aenea így szólt: „Pusztán ennyit kérek, atyám. Szeretettel és tisztelettel.” Aztán de Soya eltűnt az esőben. Átjátszóállomás lett belőle is: a Pacemen élő emberek milliárdjaihoz juttatta el a drágaságom kínszenvedését és revelációit.

– Ó. – Még mindig Keet bámultam. – De akkor láttalak utoljára… az Űrön keresztül… amikor hibernálva tartottak fogva abban a hodályban… – Undorodva mutattam az Angyalvár olvadt tömbjére.

– Valóban hibernáltak, Raul – bólintott Kee. – Az egyik alagsori tömlöcben tartottak, mint a hentesárut egy hűtőházban, nem messze onnan, ahol meggyilkolták Aeneát. De még ott is éreztem a Közös Pillanatot. Aki csak élt, érezte… az alvók, részegek, haldoklók és az őrület karmaiban vergődők is.

Meredten bámulok, megszakad a szívem.

– Hogyan sikerült kiszabadulnod? – kérdem. A Szent Hivatal főhadiszállásának romjaira nézünk.

Kee nagyot sóhajt.

– Nem sokkal a Közös Pillanat után kitört a forradalom. Sokan… a pacemi lakosság többsége… nem kért többet a keresztségből és a parazitát beléjük ültető, leleplezett egyházból. Néhányan, akiknek semmi nem volt szent, a halhatatlanságért cserébe hajlandóak voltak lepaktálni az ördöggel, de milliók… százmilliók akartak csak az első héten áldozni és levetni a Mag keresztjét. A Paxhoz hűséges erők próbálták megfékezni a tömeget. Harcok alakultak ki… forradalom… polgárháború.

– Már megint. Akárcsak háromszáz éve, a távnyelők bukása után.

– Nem – feleli Kee. – Ez most nem volt olyan vészes. Ne feledd: aki megtanult beszélni a holtak és élők nyelvén, annak fáj, ha fájdalmat okoz másoknak. A Pax csatlósai nem fogták vissza magukat, de ők voltak kisebbségben mindenhol.

– Szerinted ez visszafogott? – mutattam a romokban heverő városra. – Nem olyan vészes?

– Nem a Vatikán, a Pax és a Szent Hivatal elleni szabadságharc döntötte romba a bolygót – komorodik el Kee. – A forradalom relatíve vértelenül zajlott. A kormányhű csapatok elmenekültek az arkangyalokkal. Megalapították Új Vatikánt egy Madhya nevű bolygón… igazi koszfészek, amit a hajdani flotta fele és pár millió lojalista véd.

– Akkor ki a felelős ezért? – Nem bírtam levenni a szemem az apokaliptikus tájról.

– A Mag – feleli Kee. – A Nemesek földig rombolták a várost, majd megkaparintottak négy arkangyalt. Az űrből bombáztak, miután a lojalisták elhúzták a csíkot. A Mag szörnyen berágott. Biztos még most is dúlnak-fúlnak. Nem foglalkozunk velük.

Óvatosan leteszem a ’deákot a fehér kőtömbre, és körülnézek. Férfiak és nők merészkednek elő a romok közül, kíváncsian, tisztes távolból figyelnek bennünket. Munkaruhát és vadászfelszerelést viselnek, nem medvebőrt vagy rongyokat: nyilván sanyarú körülmények között nehéz időket élnek, de nem fejlődtek vissza barbárokká. Szőke kissrác integet szégyenlősen. Visszaintegetek.

– Nem válaszoltam a kérdésedre – szólal meg Kee. – Az őrök engedtek el… a többi rabbal együtt… a Közös Pillanat utáni, zűrzavaros héten. Sok elítélt cellájának ajtaja nyílt ki akkor a galaxis itteni spirálkarján. Az áldozás után… nos, az ember nem szívesen vet börtönbe vagy kínoz meg másokat, ha az Űr, Ami Összeköt révén átérzi a fájdalmukat. A Számkivetettek ráadásul a Közös Pillanat után rögtön elkezdték feléleszteni a Mag által elrabolt zsidók, muszlimok és egyéb nem keresztények milliárdjait… aztán hazavittek mindenkit a labirintusokból a szülőbolygójára.

Elgondolkoztam.

– De Soya atya életben van?

Kee szélesen vigyorog.

– Hát, mondhatjuk így is. A Szent Anna egyházközség plébánosa. Gyere, elviszlek hozzá! Mostanra értesült a jöveteledről. Öt percre van innen.

 

De Soya úgy megölel, hogy még a szuszt is kiszorítja belőlem, és egy órán át sajognak utána a bordáim. A pap hétköznapi fekete reverendát és kollárét visel. Végül is nem az a nagy épület lett a Szent Anna-templom, amelyik mellett a Vatikánban eljöttünk, hanem egy kis, kőből és vályogból tapasztott kápolna a keleti parton. A templom körül eltakarították a romokat. A parókiához nagyjából száz család tartozik, akik vadászó életmódot folytatnak, illetve az űrkikötő melletti nagy parkban növényeket termesztenek. A templom bejárata előtti, megvilágított térre kiülve megvacsorázunk, közben bemutatnak a száz család legtöbb tagjának. Mindenki ismerősként köszönt – úgy viselkednek, mint akik személyesen is ismernek, és szívből örülnek annak, hogy életben vagyok, és visszatértem az élők közé.

Sötétedéskor Kee, de Soya és én a pap szállására vonulunk: a spártai szoba a templom hátsó részéből nyílik. De Soya atya hoz egy üveg bort, és csurig tölti a poharainkat.

– Mégiscsak kisült valami jó a civilizáció összeomlásából: remek évjáratú borokat lehet előásni a földbe temetett magánborospincékből – mondja de Soya. – Nem rablók vagyunk, hanem régészek.

Kee koccintásra emeli a poharát, de habozik.

– Aeneára? – veti fel.

– Aeneára – feleljük de Soya atyával. Felhörpintjük a bort, és a pap újratölti a poharakat.

– Meddig voltam távol? – kérdem. Szokás szerint kipirulok a bortól. Aenea folyton ezzel cukkolt.

– Tizenhárom szabványhónap telt el a Közös Pillanat óta – feleli de Soya.

Megrázom a fejem. Bizonyára egész végig az elbeszélést írtam, és vártam a halált. Legkevesebb harmincórás munkafázisokban dolgozhattam: néha aludtam pár órát, aztán újabb harminc-negyven órát nyomtam le zsinórban. Az alváskutatók ezt hívják szabadon futó aktivitásnak: az embernek megszakad minden kapcsolata a cirkadián ritmusával.

– Tartjátok a kapcsolatot a többi bolygóval? – kérdem. Keere pillantok, és megválaszolom a kérdésem. – Nyilván. Bassin elmesélte, milyen reakciót váltott ki máshol a Közös Pillanat, és hogy több milliárd elrabolt ember térhetett haza.

– Néha leszáll egy-egy hajó – válaszolja de Soya –, de arkangyalok nélkül időbe telik utazni. A templomosoknak és a Számkivetetteknek ott vannak a bárkafáik, azokkal viszik a menekülteket, mi viszont irtózunk a Hawking-hajtóművektől, amióta rájöttünk, hogy az Űr közegében helyrehozhatatlan károkat okoznak. És bár tanulunk, mint a güzü, kevesen hallják a szférák zenéjét úgy, hogy megtegyék az első lépést.

– Pedig nem egy nagy kunszt – kérkedek, aztán somolyogva kortyolok a zamatos borba. – Na jó, baromi nehéz. Bocsáss meg, atyám.

De Soya elnézi az otromba tréfát.

– Iszonyú nehéz. Sokszor már csak egy hajszál választott el tőle, de a végén mindig megtörik az összpontosítás.

Az alacsony papra néztem.

– Katolikus maradtál.

De Soya atya antik pohárból iszogatja a bort.

– Az egy dolog, hogy katolikus maradtam, Raul: újra felfedeztem, mit jelent katolikusnak lenni. Kereszténynek lenni. Hívőnek lenni.

– Még Aenea Közös Pillanata után is? – A szemem sarkából látom, hogy Kee tizedes az asztal túlsó végéről figyel minket. A petróleumlámpások árnyéka táncra perdült a meleg földfalakon.

– Még azután is – bólint de Soya. – Aenea nem mondott újat az egyház és a Mag aljas alkujával, csak megerősítette, hogy számomra mit jelent embernek lenni… és Krisztus gyermekének.

Még a pap szavain gondolkozom, amikor de Soya atya hozzáteszi:

– Szóba került, hogy esetleg megválasztanak püspöknek, de igyekszem lebeszélni róla az embereket. Ezért telepedtem le ezen a környéken, pedig vidéken, a városi térségektől távol életképesebb közösségek vannak. Elég egy pillantást vetnem a folyó túlsó oldalára, dicső hagyományunk romjaira, és máris nem akarok feljebb kapaszkodni a ranglétrán.

– Akkor pápát sem választottak? Nincs szentatya?

De Soya megrándítja a vállát, és tölt még egy kis bort. Tizenhárom szabványhónapos, újrahasznosított ételekből álló, alkoholmentes diétám után pillanatok alatt a fejembe száll.

– Monsignore Lucas Oddi élve megúszta a forradalmat és a Mag támadását; a Madhyára menekült, ahol kikiáltotta magát pápának. – A pap élesen beszél. – Kétlem, hogy a legközelebbi védelmezőin és követőin kívül bárki elismerné a pápaságát a hajdani Pax területén. – Kortyol egyet a borból. – Nem először választanak ellenpápát.

– Mi lett XVI. Orbán pápával? Elvitte a szívroham?

– Igen – könyököl az asztalra Kee.

– És feltámadt?

– Nem egészen.

A leszerelt tizedesre nézek, de hiába várok magyarázatot.

– Üzentem a folyó túlsó partjára – mondja de Soya atya. – Mindjárt megérted, mire gondolt Bassin.

Igaza lett. Pár perc múlva félrehúzzák a függönyt de Soya lakályos kis fülkéjének bejárata elől, és fekete reverendás, magas férfi lép a szobába. Nem Lenar Hoyt az. Soha nem találkoztam még az elegáns kezű, nyúzott arcú, kerek, szomorú szemű, széles homlokú, kopaszodó, ősz hajú férfival, mégis úgy érzem, mintha közelről ismerném. Felpattanok, és hirtelen nem tudom, hogy megrázzam-e a kezét, meghajoljak, vagy inkább a gyűrűjét csókoljam meg.

– Raul, édes fiam! – köszönt Paul Duré atya. – Örömömre szolgál, hogy megismerhetlek! Úgy örülünk, hogy épségben megérkeztél.

Az idős pap határozottan kezet ráz, hosszan megölel, aztán, mint aki már ismeri a járást, de Soya szekrényéhez sétál, levesz a polcról egy bögrét, elöblíti a mosogatóban, önt magának egy kis bort, és kényelembe helyezi magát a Kee melletti székben, az asztal túlsó végén.

– Éppen összefoglaljuk Raulnak az egyéves és egy hónapos távollétében történteket – közli de Soya atya.

– Olyan, mintha száz év telt volna el – jegyzem meg távolba, az asztalon és a falakon túlra révedő tekintettel.

– Nekem valóban száz év maradt ki – válaszolja az idős jezsuita. Halvány, mondhatni, elbűvölő akcentussal beszél… Talán egy francia anyanyelvű határvidéki bolygóról származik. – Sőt, majdnem három évszázad.

A bortól egészen felbátorodom.

– Láttam, mit tettek önnel a feltámasztásakor – mesélem. – Lourdusamy és Albedo meggyilkolták, mert azt akarták, hogy Lenar Hoyt szülessen újjá a közös keresztségük által.

Duré atya nem ivott a borból, csak nézi, nézi, mint aki arra vár, hogy átlényegüljön a nedű.

– Milyen furcsán alakult az életem! – sóhajtja szomorkásan. – Újra meg újra megszülettem, csak hogy egyből megöljenek.

– Aenea tudna mesélni. – A két pap a barátom volt, rendes ember, de az egyház iránt nem viseltettem túl nagy barátsággal.

– Hát igen – bólint Paul Duré, és némán megemeli a poharát. Egy húzásra megissza a bort.

Bassin Kee töri meg a sűrű csöndet.

– A Pacemen maradt hívők többsége Duré atyát szeretné pápának.

Az idős jezsuitára nézek. Azok után, amiken keresztülmentem, nem ugrok ki a bőrömből, csak mert egy legenda ül velem szemben, olyasvalaki, aki főszerepet játszott az Énekekben. A hírességek és a legendás személyek is csak emberek, és testközelből mindig találni bennük valami hétköznapit, ami lehántja a mitikus mázat. Duré atya esetében ősz pamacsok lógtak ki lapátfüléből.

– Második Teilhard? – vetem fel. Állítólag jó pápa vált belőle I. Teilhard néven 279 éve… arra a rövid időre, amíg először meg nem ölték.

Duré kap még egy kis bort de Soya atyától, és a fejét ingatja. Tágra nyílt szemében szomorúság bujkál, ebben hasonlít de Soyához: őszinte, szívből jövő bánat, semmi szenteskedés.

– Egyszer is elég volt – válaszolja. – A hátralévő napjaimban szeretném behatóan tanulmányozni Aenea tanításait… Hegyezni fogom a fülem, hogy meghalljam a holtak és élők hangját… és Krisztus urunk példájából alázatot merítek. Évekig tetszelegtem a régész és gondolkodó szerepében. Ideje új életet kezdenem egyszerű papként.

– Ámen – mondja de Soya, aztán előkotor egy újabb üveget a szekrényből. A Pax kiszolgált csillaghajó-kapitányának kissé nehezen forog a nyelve.

– Valaki viseli még a teremben a keresztséget? – meredek Duréra.

A három férfi megütközve néz rám.

– Csak az ostobák és a menthetetlenül cinikus emberek viselik még mindig a keresztséget, Raul. Alig néhányan, legyen szó a Pacemről vagy akármelyik bolygóról, ahol hallották Aenea Közös Pillanatát. – Az emlékeibe merülve beesett mellkasára helyezi a kezét. – Nem is volt kérdés, hogy megszabaduljak-e tőle. Javában dúltak a harcok, amikor újjászülettem a Vatikán egyik feltámasztó bölcsőjében. Vártam, hogy Lourdusamy és Albedo ismét felkeressen… ismét végezzen velem. Ez a férfi érkezett helyettük. – A valaha Teilhard pápa néven ismert férfi Keere bök hosszú ujjaival, aki biccent, és tölt még egy kis bort a poharába. – A páncélba öltözött, ősrégi puskákkal felfegyverzett lázadók élén betörte a tömlöcöm ajtaját. Hozott egy kupa bort. Tudtam, mi van benne. Átéltem a Közös Pillanatot.

Az idős papra bámultam. Még a második keresztség buborékmemória-mátrixában szunnyadva, a feltámadás ellenére is?, gondoltam.

Duré atya kiolvassa a tekintetemből a kérdést.

– Még ott is – bólint. A szemembe néz. – Most mihez kezdesz, Raul Endymion?

Csupán egy másodpercig tétovázok.

– Aenea hamvaiért jöttem a Pacemre… Arra kért… még régen…

– Tudjuk, gyermekem – suttogja de Soya atya.

Miután összeszedem magam, folytatom.

– Lényeg, hogy az Angyalvár romjai között biztosan nem találom meg Aenea maradványait. Úgyhogy marad a B-terv.

– Éspedig? – kérdi Duré atya végtelenül szelíden, és az idős jezsuita a félhomályos szobában, a durva asztal mellett, a verejtékünk férfias, szúrós kipárolgásában borozgatva hirtelen valóságossá tette számomra Martin bácsi mitikus ködbe burkolózó Énekekét. Bizonyossá vált, hogy valóban az a hívő ember ül előttem, aki keresztre feszítette magát egy villámló teslafára, nem is egyszer, mert nem akart megtérni a keresztség álságos hitére. Íme, a hit igaz bajnoka! Aenea biztos szívesen találkozott, beszélgetett, vitatkozott volna vele. Újult erővel hasít belém a gyász, és lesütöm a szemem, hátha akkor nem tűnik fel Durénak és a többieknek.

– Aeneától tudom, hogy gyereke született – nyögöm ki. Szünetet tartok. Nem emlékszem, hogy ez szerepelt-e a Közös Pillanatban szétsugárzott emlékek és gondolatok gestaltjában. Ha igen, akkor nem is kell folytatnom. A két papra és a tizedesre sandítok. Türelmesen várnak. Most hallanak erről először.

– Meg akarom találni a gyereket – jelentem ki. – Megkeresem, és ha engedik, segítek felnevelni.

A két pap álmélkodva néz össze. Kee az arcomat fürkészi.

– Ez új – mondja Federico de Soya. – Nem térek magamhoz. Esküdni mertem volna rá, hogy te voltál az egyetlen férfi az életében… az egyetlen szerelme. Ti voltatok a legboldogabb ifjú pár, akiket valaha láttam.

– Hát, pedig látod, mégis volt valakije. – Dühömben felkapom a poharam, hogy lehajtsam, ami az alján maradt, de már az utolsó cseppig megittam. Gondosan visszateszem az asztalra, és kicsit visszafogottabban, kevésbé keservesen megismételtem: – Volt valakije, de ez most mellékes. A kicsi… a gyerek a fontos. Fel szeretném kutatni.

– Sejted, hol lehet? – kérdi Kee.

Sóhajtva megrázom a fejem.

– Dunsztom sincs. De ha azon múlik, eltávolok a régi Pax és a Határvidék összes bolygójára, bejárom az egész galaxist. Meg sem állok a határán… – Nem folytatom. Berúgtam, márpedig ilyen fontos témákról nem szabad részegen beszélni. – Na szóval, pár perc múlva indulok is.

De Soya atya hevesen tiltakozik.

– Alig állsz a lábadon, Raul. Nyugodtan itt alhatsz. Bassin a szomszédban lakik, van nála vendégágy. Jól kialusszuk magunkat, aztán holnap kikísérünk… oda, ahonnan indulsz.

– Nincs elvesztegetni való időm! – Megpróbáltam feltápászkodni, hogy bebizonyítsam: képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni és cselekedni. A szoba elbillen, mintha a padló hirtelen besüppedt volna de Soya atya kis lakhelyének déli oldalán. Nagy nehezen elkapom az asztal sarkát, és megtámaszkodom. Duré atya felkel a székről, és megszorítja a vállamat.

– Maradjunk a reggelnél.

– Oké – egyezem bele. Teszek egy újabb kísérletet a felállással, és a padló ezúttal nem próbál annyira ledobni magáról. – Maj’ holnap. – Kezet rázok a többiekkel. Kétszer is. Megint úgy érzem, hogy bármelyik percben elbőghetem magam, csak most nem bánatomban, bár a gyász mindig megbújik valahol a háttérben, akár a szférák szimfóniája, hanem mert jólesik a társaság a hosszú egyedüllét után.

– Gyere, öregem! – karol át Bassin Kee, a Pax volt tengerészgyalogosa és svájci gárdistája, és az egykori Teilhard pápával áttámogat a szűkös kis hálószobába. Az egyik ágyhoz csoszogok, és eldőlök, mint a sózsák. Félálomban érzem, hogy valaki lerángatja a bakancsomat. Talán épp a volt pápa.

 

Kiment a fejemből, hogy a Pacemen tizenkilenc szabványórából áll egy nap. Bosszantóan rövidek az éjszakák. A szabadulás öröme kitart reggelig, de arra ébredek, hogy fáj a fejem, a derekam, a hasam, a fogam, a hajszálaim, és mérget vennék rá, hogy szőrös kis rágcsálók kucorodtak be a szájpadlásom alá.

A faluban beindult a hajnali élet. Kicsit zajosak. Lassú tűzön sül a reggeli. A nők és gyerekek ház körüli teendőket végeznek, a férfiak borostásan, csipásan, nyúzottan csoszognak ki egyszerű vityillóikból. Én sem festhetek sokkal jobban.

A két pap bezzeg jó kondiban lehet. Maroknyi hívő hagyja el a kápolnát, és konstatálom, hogy de Soya és Duré kora reggeli istentiszteletet tartott, amíg én húztam a lóbőrt. Megjön Bassin Kee, kegyetlenül hangosan jó reggelt kíván, és megmutatja az alacsony épületet, ahol a férfiak mosakodnak. A vízvezeték-hálózat úgy néz ki, hogy hideg vizet szivattyúznak egy tartályba, aztán az ember beáll alá, és egy másodperc alatt a nyakába zúdul a csontfagylaló zuhany. Hűvös van, tipikus pacemi reggel, akárcsak nyolcezer méter magasan a Tien-sanon, és a hideg zuhany hipp-hopp észhez térít. Tiszta ruhát kapok Keetől – kordbársony munkásnadrágot, finom szövésű kék gyapjúinget, széles övet és strapabíró cipőt, amely sokkal kényelmesebb a bakancsnál, amit több mint egy évig dacból hordtam a Schrödinger-cellában. Megborotválkozva, tiszta ruhába bújva, a ’deákomat szíjjal a vállamra vetve úgy érzem, mint akit kicseréltek. Rögtön eszembe jut, hogy Aenea élvezné ezt a ropogós időt, és a nap ismét felhők mögé bújik.

Duré atya és de Soya a kiszáradt folyómederre néző kőtömbök egyikén talál rám. A vatikáni törmelékhalom mintha időtlen idők óta a túlparton porosodna. A reggeli napfény megcsillan az utcákon elsuhanó felszínjárók szélvédőjén, olykor futólag megpillantok egy-egy EMJ-t a romváros fölött, és újra tudatosítanom kell, hogy ez most nem olyan, mint a távnyelők bukása – még a Pacem sem süllyedt vissza a sötét középkorba. Kee mesélte, hogy a reggeli kávét a nyugati agrárvárosokból fuvarozzák, mert az ottani környéket többé-kevésbé elkerülte a háború. A katasztrófa sújtotta övezet a Vatikánra és a romokban heverő hivatali városnegyedekre terjed ki: a túlélők mintha egy helyi földrengés vagy hurrikán után próbálnák újjáépíteni otthonukat.

Kee meleg péksüteményt hoz, és békésen, csendben falatozunk, időnként lesöpörve a morzsákat, szürcsöljük mellé a kávét, a nap magasra hág a hátunk mögött, a tüzekről és sparheltekről füst kanyarog az ég felé.

– Egyelőre nem igazán látom át az új életszemléletet – szólalok meg. – A Pacem el van vágva a külvilágtól a Pax birodalmi korához képest, mégis tudomást szereztek olyan dolgokról, amik máshol… más bolygókon történnek.

De Soya atya bőszen helyesel.

– Ahogy az Űrrel érintkezve hallod az élők nyelvét, úgy mi is elérjük azokat, akiket ismerünk és közel állnak hozzánk. Ma reggel például láttam Gregorius őrmester gondolatait a Mare Infinituson.

A szabadtávolás előtt, a szférák zenéjét hallgatva az én fülemet is megütötték Gregorius gondolatai, de azért megkérdezem, jól van-e.

– Igen – feleli de Soya. – Az orvhalászok, csempészek és tengeri kalózok hamar elszigetelték a Paxhoz hű csapatokat, bár a helyőrségekkel vívott harcokban elég sok civil platform komoly károkat szenvedett. Gregoriust a sekélytengeri térség polgármesterévé, kormányzójává vagy valami hasonlóvá választották. Kézzel-lábbal kapálózott ellene, teszem hozzá. Az őrmester nem tört vezetői babérokra… különben rég főtisztté léptették volna elő.

– Vezérekről jut eszembe – szakítom félbe –, ki itt a… főnök? – A romvárosra, a távoli, forgalmas országutakra, a keleti part felől ingázó EMJ-járatokra mutatok.

– Az egész Pacem-rendszer egy ideiglenes hatalommal felruházott kormányzó irányítása alá tartozik – válaszolja de Soya atya. – A Pax Mercantilus egyik volt vezérigazgatója, Iszozaki Kenzo tölti be a tisztséget. A régi Torus Mercantiluson rendezte be a főhadiszállását, de gyakran a bolygóra látogat.

Nem titkolom a meglepetésemet.

– Iszozaki? Az elbeszélésem írása közben akkor láttam utoljára, amikor éppen a Bioszféra csillagfa elleni támadásban vett részt.

– Így is volt – bólint de Soya. – A támadás még folyamatban volt a Közös Pillanat bekövetkeztekor. Nagy volt a kavarodás. A Pax Flotta egyes hajói Lourdusamyék pártjára álltak, míg mások… többek közt Iszozaki Kenzo, a Jeruzsálemi Lovagrend nagymestere vezetésével… véget akartak vetni a vérengzésnek. Az arkangyal hajók túlnyomó többsége a kormányhű erők kezén maradt, mivel feltámadás nélkül nem lehetett ugrani velük. Iszozaki több mint száz régi Hawking-meghajtású űrhajót csoportosított át a Pacem-rendszerbe, és kikergette a Mag haderejét.

– Diktátor? – kérdem, bár nem különösebben izgat. Nem az én gondom.

– Dehogy! – feleli Kee. – Iszozaki átmenetileg a pacemi kantonok választott kormányzótanácsaival közösen kormányoz. Remek a szervezőkészsége… Arra pedig nagy szükségünk van. A választott tisztviselők egyelőre egész jól irányítják az egyes körzeteket. Most először alakult ki valódi demokrácia a rendszerben. Messze nem tökéletes, de működik. Azt hiszem, Iszozaki azon dolgozik, hogy lefektesse egy lelkiismeretes kapitalista gazdasági rendszer alapjait addigra, amikor ismét szabadon közlekedünk majd a Pax régi területén.

– Szabadtávolással?

A három férfi bólogat.

A fejemet csóválom. Valószínűtlennek tűnik a közeljövő: milliárdok… több százmilliárd ember járhat-kelhet a bolygók között űrhajók vagy távnyelők nélkül. Százmilliárdok tarthatják egymással a kapcsolatot, ha megnyitják szívüket és elméjüket az Űr előtt. Akár a hegemóniai VilágHáló fénykorában, csak a Mag alattomos távnyelői és fénysürgönyrendszere nélkül. Egy fenét, gondolom. Nem is fog emlékeztetni a Hegemóniára. Teljesen más lesz. Össze sem lehet majd hasonlítani semmivel. Aenea örökre megváltoztatott mindent.

– Ma akarsz indulni, Raul? – kérdi Duré atya francia akcentussal.

– Amint megiszom ezt az isteni kávét. – A nap a csupasz karomat és nyakamat tűzi.

– Merre indulsz? – érdeklődik de Soya atya.

Hirtelen azt sem tudom, mit feleljek. Fogalmam sincs. Hol keressem Aenea gyerekét? Mi van, ha a megfigyelő elvitte egy távoli rendszerbe, ahová nem tudok eltávolni? Vagy ha visszatértek a Régi Földre… vajon képes lennék százhatvanezer fényévet távolni? Aenea megtette, de lehet, hogy segítettek neki az oroszlánok, tigrisek és medvék. Vajon meghallom-e valaha az ő hangjukat az Űr bonyolult kórusában? Homályos az egész, nem látom át rendesen.

– Gőzöm sincs. – Tanácstalan vagyok, mint egy eltévedt kisfiú. – Eredetileg a Régi Földre készültem, Aenea kérése miatt… szétszórni a… de… – Elszégyelltem magam, hogy nem tudok uralkodni az érzelmeimen, és legyintettem egyet az Angyalvár helyén álló olvadt kőkupac felé. – Talán a Hyperionra megyek. Meglátogatom Martin Silenust. – Mielőtt meghal, teszem hozzá magamban.

A kőtömbön állva megisszuk a maradék néhány csepp kihűlt kávét, és lesöpörjük a mennyei péksütemények utolsó morzsáit. Hirtelen támad egy ötletem. Nem is értem, hogy nem jutott eddig az eszembe.

– Nem akartok velem jönni? Nem akar elkísérni, Duré atya? Egyáltalán, elmenni innen. Bárhová. Emlékszem, hogyan kell távolni, legalábbis azt hiszem… és Aeneának csak a kezünket kellett megfognia ahhoz, hogy magával vigyen. Sőt. A puszta akaratával eltávolta az egész Yggdrasillt.

– Ha a Hyperionra mész – szólal meg de Soya atya –, elképzelhető, hogy veled tartok. De előbb mutatni szeretnék valamit. Ha megbocsátasz, Duré atya. Bassin.

Az alacsony pap a faluba vezet, majd be a kis templomba. A szűkös sekrestyébe érve, ahol hellyel-közzel elfér egy fa ruhásszekrény, amiben a miseruhát tárolják, és egy kisebb oltár az ostyával meg a miseborral, de Soya elhúz egy függönyt, és a mögötte lévő falifülkéből előhalászik egy kis fémhengert: akkora sincs, mint egy termosz. Odanyújtja, és már éppen elvenném, de néhány centiméterre a hengertől az ujjaim mozdulatlanná merevednek, képtelen vagyok hozzáérni.

– Igen – bólint a pap. – Aenea hamvai. Amennyit találtunk. Attól tartok, nem valami sok.

A tompa fémtárgy még mindig mintha taszítaná reszkető ujjaimat.

– Hogyan? Mikor? – dadogom.

– A Mag végső nagy támadása előtt – feleli de Soya lágyan. – A foglyok kiszabadításakor néhányan jobbnak láttuk összegyűjteni fiatal barátunk elhamvadt maradványait. Vannak, akik azért kezdték keresni, hogy szent ereklyeként tiszteljék… újabb szektát akartak alapítani. Meg voltam győződve róla, hogy Aenea nem örült volna ennek. Te hogyan látod, Raul?

– Egyetértek – felelem. A kezem látványosan remeg. Képtelen vagyok hozzáérni a hengerhez, beszélni is alig bírok. – Abszolút jól látod. Még a gondolatától is irtózott volna. Ne tudd meg, milyen sokszor kifejtette nekem, hogy Buddha követői tragikus hibát követtek el, amikor istenként kezdtek hódolni előtte, és ereklyeként tisztelték a földi maradványait. Buddha is arra kérte a tanítványait, hogy hamvasszák el, és szórják szét a hamvait, mert… – Elcsuklott a hangom.

– Értem – mondja de Soya. Elővesz egy fekete utazótáskát a szekrényből, és óvatosan elhelyezi benne a hengert, aztán a vállára veszi a táskát. – Ha gondolod, akkor elhozom, és mehetünk együtt.

– Köszönöm. – Többet nem tudok kinyögni. Képtelen vagyok összeegyeztetni a kis fémhengert Aenea életével, energiájával, bőrével, csillogó szemével, lenge illatával, érintésével, nevetésével, hajával, egész testi valójával. Gyorsan a hátam mögé dugom a kezem, nehogy a papnak feltűnjön a remegés.

– Indulhatunk akkor? – szólalok meg.

– Csak előbb hadd szóljak néhány falubeli barátomnak, hogy pár napig távol leszek. Szerinted megoldható, hogy visszafelé majd kitegyél… útban a következő bolygóra?

Pislogok párat. Miért is ne lenne megoldható? Automatikusan úgy vettem, hogy végleg távozom innen, mintha csillagközi utazásra indulnék. Holott a Pacem… vagy bármely más bolygó az ismert világegyetemben… mostantól életem végéig egy lépés távolságra lesz. Már ha nem felejtettem el, hogyan kell hallani a szférák zenéjét és szabadtávolni. Ha másokat is el tudok vinni. Ha nem csak egyszeri ajándék volt, amiről nem is sejtem még, hogy örökre elveszítettem. Most már remegek, mint a nyárfalevél. Azzal nyugtatom magam, hogy biztos csak túl sok kávét ittam, és rekedten válaszolok.

– Persze, csak nyugodtan. Addig eldumálok Duré atyával és Bassinnel.

Az idős jezsuita és a fiatal katona egy keskeny kukoricatábla mellett arról vitatkozott, mikor lenne érdemes betakarítani a terményt. Paul Duré elismerte, azért szeretne minél hamarabb betakarítani, mert a kedvence a főtt kukorica. Mosolyogva várnak be.

– De Soya atya is veled tart? – kérdi Duré.

Bólintok.

– Kérlek, add át Martin Silenusnak legmelegebb üdvözletem – mondja a jezsuita. – Ha kerülő úton is, de volt pár érdekes közös élményünk sok-sok évvel ezelőtt, a világ másik felén. Sokat hallottam erről az Énekekről, de be kell, hogy valljam, vonakodok elolvasni. – Duré elvigyorodik. – Gondolom, már nem indíthatok pert ellene rágalmazásért.

– Azt hiszem, azért kapaszkodott ennyire az életbe, mert be akarta fejezni az Énekeket. Most már nem lesz rá lehetősége.

Duré atya nagyot sóhajt.

– Az alkotáshoz egy élet is kevés, Raul. Vagy akár ahhoz, hogy megismerjük magunkat, és megértsük, mi végre élünk ezen a világon. Talán ez az átka, ha embernek születtünk… de akár áldás is lehet.

– Hogy érti? – kérdem, de mielőtt Duré válaszolna, megérkezik de Soya atya néhány falubelivel, és hosszas búcsúzkodás veszi kezdetét. Többen győzködnek, hogy látogassak majd el újra a Pacemre. A fekete táskára pillantok; látszik, hogy a pap bepakolt még egy s mást Aenea hamvai mellé. De Soya elkapja a pillantásomat.

– Tiszta reverenda – magyarázza. – Váltás fehérnemű. Zokni. Pár barack. A Bibliám, a misekönyvem, és ami még a misézéshez szükségeltetik. Ki tudja, mikor jövök haza. – A körénk sereglők felé biccent. – Már nem emlékszem pontosan a távolásra. Ne csináljunk helyet?

– Szerintem nem kell. Viszont legalább az első próbálkozásnál nem ártana egymáshoz érnünk. – Kezet rázok Keevel és Duréval. – Köszönöm.

Kee vigyorog, majd hátrébb lép, mintha tűzoszlopon emelkednék az égbe, és félne, hogy meggyullad. Duré atya még egyszer megveregeti a vállam.

– Van egy olyan érzésem, hogy fogunk mi még találkozni, Raul Endymion – mondja. – De vagy két évig még biztosan nem.

Nem értem. Az előbb ígértem meg, hogy néhány nap múlva visszahozom de Soya atyát. Mindenesetre úgy teszek, mint aki mindent ért, másodszor is kezet rázok a pappal, majd távolabb húzódom tőle.

– Fogjuk meg egymás kezét? – kérdi de Soya.

Az alacsony pap vállára teszem a kezem, mint Duré atya egy másodperce, és még egyszer ellenőrzöm, nem bomlott-e ki a ’deákom szíja.

– Szerintem ennyi is elég.

– Homofób vagy? – kérdi de Soya kaján vigyorral.

– Nem szeretnék a kelleténél hülyébben kinézni.

Lehunyom a szemem. Biztosra veszem, hogy nem fogom hallani a szférák zenéjét, és fogalmam sem lesz, hogyan kell átlépni az Űrön. Még szerencse, hogy legalább finom a kávé, és jókat lehet beszélgetni, ha már egyszer örökre itt ragadok, gondoltam.

A fehér fény körülvesz és magába olvaszt.