15.

A phari vásártér teraszán állok A. Bettikkel, Dzsigme Norbuval és George Caronggal, amikor hírét veszem, hogy végül mégiscsak megérkeztek a Pax hajói és csapatai Tien-sanra, az „ég hegyeire”.

– Szólnunk kellene Aeneának – vetem fel. Körülöttünk, felettünk és alattunk tízezer tonnányi állványzat mozog és nyikorog a vásárló, árusító, csereberélő, vitatkozó és nevető emberektől nyüzsgő piactér súlya alatt. Nem sokan hallottak közülük a Pax érkezéséről. Még kevesebben fogják fel, milyen következménnyel jár ez, ha majd meghallják. A hírt egy Cshim Din nevű szerzetes hozta meg, aki a minap tért vissza a fővárosból, Potalából, ahol tanítóként keresi a kenyerét a dalai láma Téli Palotájában. Szerencsére Cshim Din minden második héten bambuszállványokat ácsol Hszüan-Kung Szében, a „függőkolostorban”, amely Aenea építészeti vállalkozása, és útban a kolostor felé odaszól nekünk a phari piacon. Így aztán az elsők között értesülünk a Pax érkezéséről, a potalai udvar után.

– Öt hajó – újságolta Cshim Din. – Rengeteg keresztény ember. Egyik fele vörös és fekete ruhás katona. A másik felerészt feketébe öltözött hittérítő. Kibérelték a régi Vörös Süvegesek rendjének gompáját a Rhan-cónál, a Vidra-tónál, Siva fallosza mellett. A gompa egyik szárnyát felszentelték hármasságot alkotó istenük kápolnájának. A dalai láma nem fogja engedélyezni, hogy a repülő szerkezeteiket használják, vagy átlépjék a Középső Királyság déli hegyvonulatát, a régión belül viszont szabadon utazhatnak.

– Szólnunk kellene Aeneának – ismétlem A. Bettiknek, és közelebb hajolok, hogy túlkiabálhassam a lármás zsibvásárt.

– Mindenkinek szólnunk kell Dzsokungban – véli az android. Megfordul, és szól George-nak meg Dzsigmének, hogy gyorsan szedjék össze, ami még kell, és hordárokat se felejtsenek el szerezni, hogy legyen, aki elcipelje az építkezéshez szükséges kábelek és extra bonszaibambuszok kötegeit, majd vállára kanyarítja behemót hátizsákját, szorosra húzza a hevederére akasztott mászófelszerelést, és biccent felém.

Én is felcihelődök, felveszem a nehéz hátizsákot, és a csapat élére állva lemászok a piactérről a létraállványon a drótkötélpálya szintjére.

– Szerintem a magas úton gyorsabban hazaérünk, mint a gyalogúton. Nem gondolod?

A kék férfi bólint. Vonakodtam a magas utat javasolni visszafelé, mivel A. Bettik nehezen tudott egy kézzel közlekedni a drótkötélpályán és a csúszdán. A viszontlátásunk első pillanatában meglepődtem, hogy nem csatolt fel magának fémből kampókezet – bal karja változatlanul sima csonkban ért véget a csuklója és a könyöke között –, de később aztán láttam, hogy egy bőrszíj és mindenféle bőrből készült segédeszközök segítségével pótolta valamelyest elvesztett ujjait.

– Egyetértek, M. Endymion – feleli. – A magas úton. Sokkal gyorsabb. Hacsak nem akar felbérelni egy vitorlázót futárnak.

Megütközve néztem rá, feltételeztem, csak viccel. A vitorlázók nem komplettek. Magas építmények tetejéről startolnak el a sárkányrepülőjükkel, a nagy sziklafalak mellett keletkező lejtőszél hátán felkapaszkodnak, és roppant távolságokat szelnek át a hegyhátak és ormok között, ahol sem drótkötelek, sem hidak nincsenek kifeszítve, figyelik a madarak röptét, keresik a termikeket, mintha az életük múlna rajta… merthogy valóban az életük múlik rajta. Itt nincsenek sík terepek, ahol a vitorlázó leszállhat, ha megfordul a csalóka széljárás, ha szélcsendbe kerülnek, vagy ha a sárkányrepülőjük meghibásodik. Ha egy hegyoldalon próbálnak kényszerleszállást végrehajtani, szinte biztosan szétkenődnek rajta. Lezuhanni a felhők közé egyet jelent a biztos halállal. Elég, ha egy kicsit rosszul mérik fel a széljárást, a felfelé és lefelé szálló légáramlatokat, a futóáramlásokat… a legapróbb hiba is végzetes lehet. Ezért egyedülállók, egy titkos rend tagjai, akik egy vagyont keresnek azzal, hogy a dalai láma megbízásából üzeneteket továbbítanak Potala fővárosából, imazászlókat szállítanak a buddhista ünnepélyekre, sürgős üzeneteket visznek egy terepen lévő kereskedőtől a központba, hogy kiüssék a nyeregből a versenytársaikat, vagy – a szóbeszéd szerint – elrepülnek egészen a Tai-san keleti csúcsáig, légvonalban, halálos felhőktől övezve több mint száz kilométerre a Tien-san lakott területeitől, ahol minden helyi évben hónapokat töltenek el.

– Én nem szívesen bíznék rá egy ilyen horderejű hírt vitorlázókra – mondom.

A. Bettik bólogat.

– Ebben igaza van, M. Endymion, viszont vásárolhatunk sárkányrepülőket itt, a piacon. A vitorlázók céhének standjánál. Veszünk kettőt, és akkor a legrövidebb úton mehetünk vissza. Méregdrágák, de eladhatunk néhány teherhordó pakk-kecskét.

Soha nem tudom eldönteni, mikor ugrat éppen android barátom. Eszembe jut, amikor utoljára repültem vitorlázóernyő alatt, és erővel kellett visszafojtanom a borzongást.

– Sárkányrepültél már valaha ezen a bolygón? – kérdem.

– Nem, M. Endymion.

– Hát máshol?

– Máshol sem, M. Endymion.

– Szerinted milyen esélyekkel indulnánk?

– Egy a tízhez – feleli habozás nélkül.

– És ha a drótkötélpályát meg a csúszdát választjuk, miközben ilyen későre jár?

– Sötétedés előtt kilenc a tízhez – válaszolja. – Ha lemegy a nap, mielőtt a csúszdához érünk, akkor kevesebb.

– Ez esetben a drótkötélpályára és a csúszdára szavazok.

 

Beállunk a drótkötélpályán távozó piacozók rövid sorába, és kis idő múlva rajtunk a sor, hogy a starthelyre lépjünk. A bambuszból ácsolt párkány körülbelül húsz méterrel a legalacsonyabb piactéri állvány alatt található, öt méterrel kitüremkedve a szakadék és Phari többi része fölé. Alattunk több ezer méteres mélység, a mélyben pedig a felhők mindenütt jelen lévő tengere, amely kőből épült cölöpökön felcsapó fehér tajtékként nyaldossa a kiemelkedő bérceket. És tudom, hogy sok-sok kilométerrel a felhők alatt mérgező gázok és örvénylő, savas tenger borítja be az egész bolygót, a hegyek kivételével.

A drótkötélpálya kezelője integet, hogy lépjünk előre, mire A. Bettikkel egyszerre kilépünk a starthelyre. A csomópontunkról tucatnyi drótkötél fut ki a szakadék fölé, fekete pókhálóként szőve át a teret a láthatárig. A legközelebbi megálló több mint másfél kilométerre van, észak felé – egy kis sziklaagyar tetején, amely élesen elüt a Cshomo Lori, a „hókirálynő” fehér tündöklésétől –, mi viszont keletre tartunk, át a hegyoldalak között, végállomásunk több mint húsz kilométerre van, és olybá tűnik, mintha a keleti irányba tovafutó drótkötél a levegőben érne véget, ahogy beleolvad a messzi sziklafal kora esti csillogásába. Az úti célunk ráadásul onnan még harmincöt kilométer északkeletre. Gyalog hat órába telne megtenni a hosszú utat a Phari-szoroson át, majd keletnek fordulva a függőhidak és futóhidak rengetegén. A drótkötélpálya és a csúszda elvileg felére csökkenti az útidőt, de későre jár, és a csúszópálya rendkívül veszélyes. Felpillantok az alacsonyan sütő napra, és megint elbizonytalanodom, okos-e ez a terv.

– Mehet? – mordul a kezelő, egy alacsony, barna bőrű pasas toldozott-foltozott, koszos csubában. Bazsalikomgyökeret rágcsál, és kiköp a peremről, miközben a vonókötélhez lépünk.

– Mehet – feleljük A. Bettikkel egyszerre.

– Tarcsák a távolságot – morogja a kezelő, aztán mutatja, hogy én menjek elsőnek.

Kibányászom a felfüggesztőket a teljes testhevederem alól, addig tapogatom a tömött felszereléstartó hevedert, amíg meg nem találom a kettős csigát, ráakasztom az emelőgyűrűre egy karabinerrel, aztán félszorító-nyolcast kötök egy másik karabinerre, tartalék csúszóféknek a fékezőcsiga mellé, előkeresem a legjobb D alakú, aszimmetrikus acélkarabinerem, és egymáshoz csatolom vele a csiga két szárát a drótkötélen, majd befűzöm a biztosítókötelemet az első két karabineren, miközben egy rövid pruszikzsinórt kötök a főkötélre, végül pedig az egészet ráakasztom a mellhevederemre, a felfüggesztők alatt. Az egész egy percet sem vesz igénybe. Felemelem mindkét kezem, megragadom a csiga D-gyűrűs vezérlőit, és ugrálok párat, hogy teszteljem, megfelelően rá van-e csatlakoztatva a csiga a kötélre, az akasztóim meg a csigára. Jól bírják a terhelést.

A kezelő közelebb hajol, és szakértő szemmel megvizsgálja a dupla D-gyűrűt meg a csiga szorítóját. Felcsúsztatja egy méteren, majd vissza, ellenőrzi, hogy rendesen siklanak-e a szinte teljesen súrlódásmentes csapágyak a tömör házban. Végül teljes súlyával a vállamra és a hevederre nehezedik, lehúz, mint egy másik hátizsák, majd elenged, hogy megnézze, megtartanak-e a gyűrűk és a fékezőkötelek. Nem hinném, hogy álmatlan éjszakákat okozna neki, ha lezuhannék, ha viszont a csiga elakad valahol a húsz kilométeres, semmibe vesző, monoszálas acélsodronyon, neki, a drótkötélpálya kezelőjének kell elhárítania a problémát, trepnin vagy beülőben lógva a kilométeres mélység felett, a várakozó utasok dühös méltatlankodásának kíséretében. Úgy tűnik, elégedett a felszerelés állapotával.

– Indulás! – mondja, majd hátba vág.

Levetem magam a peremről, közben feljebb tornászom kidudorodó hátizsákomat. A testheveder hevedergyűrűi megfeszülnek, a drótkötél meghajlik, a csiga csapágyai alig hallhatóan zörögnek, aztán hüvelykujjaimat a D-gyűrű vezérlőin tartva kiengedem a féket, és gyorsulni kezdek. Pár másodperc múlva már száguldok lefelé a drótkötélen. Felhúzom a lábam, és hátradőlök a heveder beülőjében: a mozdulatsor az elmúlt három hónapban a véremmé vált. Úti célunk, a Kunlun hegy fényesen tündököl, mialatt a lemenő nap árnyéka lassan birtokba veszi az alattam tátongó ürességet, és az esti árnyak megnyúlnak a Phari gerincén, amely apránként elmaradozik mögöttem.

Egyszer csak megérzem, hogy kissé megváltozik a kábel felületi feszültsége, és hallom, ahogy A. Bettik zümmögve megindul lefelé. Hátrapillantok, és még éppen látom leugrani a starthelyről: lábát előírásszerűen kinyújtja maga előtt, teste előre-hátra dülöngél a rugalmas felfüggesztőzsinórok alatt. Alig tudom kivenni a pányvát, amely a bal karjára tekert bőrszíjat a csiga fékezőzsinórjához köti. A. Bettik integet, mire visszaintegetek. A hevederemben forgolódva figyelem az elsüvöltő drótkötelet, miközben rendületlenül száguldok a mély szakadék felett. Néha madarak szállnak le a drótkötélre megpihenni. Itt-ott ráfagy a jég, vagy felfeslik, kirojtosodik a drótkötél. Nagy néha szembejön egy csiga, ami egy utas után maradt a kábelen, mert balesetet szenvedett, vagy valamilyen, csak az érintettek által ismert okból le kellett vágni a hevederéről. Még ennél is ritkábban fordul elő, de azért elég gyakran ahhoz, hogy az ember egy életre megjegyezze, hogy egy bosszúszomjas vagy enyhén pszichopata hajlamú egyén megáll menet közben, és felakaszt a drótkötélre egy daisy chaint vagy egy friendet, hadd legyen része egy kis meglepetésben a legközelebb arra suhanónak. Az ilyen bűncselekményért halálbüntetés járt – lehajították az illetőt a Potala vagy Dzsokung legmagasabb párkányáról –, de hát ez cseppet sem vigasztalta azt a szerencsétlent, aki először futott bele a daisy chainbe vagy a friendbe.

Végül egyik rémkép sem válik valóra. Sebesen siklok az ürességben, az ultrakönnyű kábelen lógva. Az egyetlen hangot a csiga fékpofái adják ki, amikor sebességet váltok, meg a halkan fütyülő szél. Még nappal van ezen a késő tavaszi napon, de nyolcezer méter felett a levegő mindig csípős. A légzés nem okoz gondot. Amióta megérkeztem a Tien-sanra, minden egyes nap hálát adok a planetáris evolúció isteneinek, amiért még az árnyalatnyival alacsonyabb – 0,954-es – gravitáció mellett is oxigénben gazdag a magaslati levegő. A csizmám alatt, kilométeres távolságban terpeszkedő felhőzetre pillantva eszembe jut a foszgénből és sűrű szén-dioxidból álló szelek korbácsolta, rettenetes nyomás alatti, ádáz óceán. A Tien-sanon nincsen hagyományos értelemben vett földfelszín, csak a bolygó méretű óceán sűrű masszája meg a több ezer méter magasra tornyosuló, az O2-réteg és a ragyogó, hyperioni jellegű napfény felé nyúló számolatlan meredek hegycsúcs és gerinc.

Emlékek törnek a felszínre. Bevillan, hogy néhány hónapja még egy másik felhőbolygón jártam. Eszembe jut az első nap, amit az űrben töltöttem a hajón, útban az átkelési ponthoz. Amíg a gyógyszerek levitték a lázam, és a törött lábam is gyógyulgatott, szórakozottan azt kezdtem mondani a hajónak: – Vajon hogy keltem át az itteni távnyelőn? Utoljára arra emlékszem, hogy egy óriási…

A hajó válaszul lejátszott egy holofelvételt, amit az egyik kamerabójája készített, miközben ő a folyó fenekén ücsörgött, ott, ahol hagytuk. A kép felerősítette a csillagok fényét – éppen szakadt az eső –, a zölden világító távnyelő boltíve előtűnt a szélben hánykolódó lombok közül. Hirtelen egy, a hajónál is hosszabb csáp nyúlt át a távnyelő kapuján. Úgy tűnt, mintha egy rongyos vitorlaernyőbe bugyolált játék kajakot szorongatott volna. A csáp egy kecses, lassított mozdulattal megcsavarodott, mire az ernyő, a kajak és a beülőben gubbasztó alak száz métert vitorlázott – vagyis inkább rebbent –, és eltűnt a szélcibálta lombkoronában.

– Ha ezt láttad, miért nem jöttél rögtön értem? – fakadtam ki leplezetlen bosszúsággal a hangomban. A lábam még mindig lüktetett. – Miért vártál egész éjszaka, míg én ott lógtam a fáról az esőben? Akár el is patkolhattam volna!

– Az utasításaim között nem szerepelt, hogy menjek önért, ha visszatér – közölte a hajó arrogánsan. – Nem tudhattam, nem zavarnám-e meg éppen valamilyen fontos ügyben, amely nem tűr halasztást. Ha napokkal később sem hallottam volna maga felől, kiküldök egy csúszódrónt a dzsungelbe, hogy az érdeklődjön az egészségi állapotáról.

Kifejtettem a hajó gondolatmenetére vonatkozó véleményem.

– Hát ez meglehetősen szokatlan helymeghatározás – mondta a hajó. – Bár az alstruktúrámba és a decentralizált DNS-számítási komponenseimbe szerves alkotóelemeket is beépítettek, nem vagyok a szó szoros értemében vett biológiai organizmus. Nincs emésztőrendszerem. Nem kell salakanyagot ürítenem, legfeljebb időnként megszabadulok némi füstgáztól és az utasok kipárolgásától. Épp ezért sem valódi, sem képletes ánusszal nem rendelkezem. Ezért aztán aligha dughatom…

– Kuss.

 

Alig negyedóra alatt lesiklok. Óvatosan fékezek, miközben a Kunlun roppant hegyoldala közeledik felém. Az utolsó pár száz méteren az árnyékom – és A. Bettiké – a narancssárgán izzó, függőleges meredélyre vetül, és árnyjátékká válunk: két furcsa pálcikaember hadonászó nyúlványokkal húzgálja a felfüggesztőgyűrűket, hogy lefékezze az ereszkedést, majd előrelendített lábakkal készül a landolásra. Aztán a csiga fékcsikorgása mély zümmögésből hangos nyöszörgéssé fokozódik, én pedig lassítva megteszem az utolsó szakaszt a leszállópárkányig, egy hatméteres kőtábláig, melynek hátsó, pakk-kecske szőrméjével bélelt fala megbarnult és rothadásnak indult az időjárás viszontagságainak kitéve.

Három méterre a sziklafaltól csúszkálva-botladozva lefékezek, megvetem a lábam a sziklán, majd gyakorlott, fürge mozdulatokkal lecsatolom a csigát és a biztosítókötelet. Egy másodperccel később A. Bettik is befut. Az android még egy kézzel is sokkal, de sokkal kecsesebben közlekedik a drótkötélpályán; még egy métert sem vett igénybe a leszállóhely kifutófelületéből.

Megállunk egy percre a párkányon, nézzük, ahogy a nap a Phari gerincén egyensúlyozik, és az alacsony fény tőle délre megfesti a futóáramlásból kidudorodó, jégsipkás csúcsot. Megigazítjuk a hevedereinket, elrendezzük a felszerelést, hogy kényelmes legyen.

– Nem fogunk sötétedés előtt a Középső Királyságba érni – állapítom meg.

A. Bettik biccent.

– Jó lenne, ha a csúszda végére érnénk, mire teljesen besötétedik, M. Endymion, de attól tartok, ezzel elkéstünk.

Már a puszta gondolattól összezsugorodik a herém, hogy éjszaka kell lecsúsznunk a csúszdán. Eltűnődöm, vajon egy androidban is kiváltanak-e az ilyesfajta gondolatok hasonló fiziológiai reakciót.

– Akkor szedjük a lábunkat! – fújtatok, és sietős léptekkel elindulok lefelé a keskeny párkányon.

A kötélpálya vége több száz méterrel alacsonyabban volt, mint ahonnan elindultunk, és most be kell hoznunk a különbözetet. A párkány a leszállóhelytől nem messze véget ér – nincs sok vízszintes szakasz az ég hegyein –, és csizmánkkal döngő futólépésben trappolunk le a sziklafalról kiszögellő, a semmi fölé nyúló bonsaibambusz pallón. Ezen az állványon nincs korlát. Megélénkül az esti szél, ezért kocogás közben becipzárazom termokabátomat és pakk-kecskegyapjú csubámat. A nehéz hátizsák ide-oda ugrál a hátamon.

A jumározó beszállás alig fél kilométerre, északra van a leszállópárkánytól. Senki nem jön szembe velünk a pallón, de a messzeségben, a fortyogó felhőkkel borított völgy túlsó végében fáklyák gyúlnak a Pharit és Dzsokungot összekötő gyalogúton. A nagy mélység túloldalán ácsolt, állványzattal alátámasztott, függőhidakkal tarkított út kusza hálózatán megélénkül az élet: az északra tartó emberek közül néhányan bizonyára a függőkolostorba igyekeznek, hogy meghallgassák Aenea esti, nyilvános előadását. Meg akarom előzni őket.

A jumározó beszállástól négy rögzített kötél szalad fel a függőleges sziklafalon, csaknem hétszáz méter magasra. Ezek a piros kötelek mászásra valók. Néhány méterrel arrébb lifegnek a hegytetőről való leereszkedésre szolgáló kék kötelek. Az esti árnyak időközben minket is utolértek, a feltámadó szél csípősen harap belénk.

– Másszunk egymás mellett? – kérdezem A. Bettiktől, és a középső kötelek egyikére mutatok.

Az android bólint. Kék arca semmit sem változott azóta, hogy az ő időszámítása szerint lassan tíz éve elmenekültünk a Hyperionról. Mire számítottam… arra, hogy egy android megöregszik?

Leakasztjuk az elektromos mászógépeinket a felszereléstartó fülekről, és befűzünk két szomszédos kötelet. Megrázzuk a kilépő mikroszálas kötélszárat, mintha ebből legalábbis meg tudnánk állapítani, hogy rendesen rögzítve vannak-e a köztesekhez. A fix köteleket csak hébe-hóba ellenőrzik a drótkötélpálya kezelői; könnyen lehet, hogy elszakította a körszövetüket egy előző mászó jumárja, roncsolta egy hirtelen sziklakiszögellés, vagy jégkéreg képződött rajtuk. Hát, nemsokára kiderül.

Mindketten beakasztunk egy-egy daisy chaint és trepnit az elektromos mászógépekbe. A. Bettik kiteker nyolcméternyi kötélgyűrűt, amit aztán zárható karabinerekkel csatlakoztatunk a beülőnkhöz. Így ha ne adj’ isten, az egyik rögzített kötél leszakad, a másik megtarthatja az első mászó esését. Elméletileg.

Az elektromos mászógépeken kívül nincs sok technológiai vívmány a Tien-san legtöbb lakójának birtokában: a zárt napelemmel működő, elegáns mászóeszköz kicsivel nagyobb, mint a kezünk, amit az öntött fogantyúkba csúsztathatunk. A. Bettik ellenőrzi a csatlakozásokat, és bólint. Egy gombnyomással felélesztem a mászógépeket. A kijelzőn zölden világítanak a lámpák. Feljumározok egy métert a jobb oldali mászógéppel, ellenőrzöm, hogy a szorítópofája rá van-e záródva a kötélre, fellépek a trepni fokára, beleterhelek, kicsivel feljebb csúsztatom a bal oldali mászógépet, ellenőrzöm a szorítását, két fokkal feljebb lendítem a bal lábam, és így tovább. Hétszáz méteren keresztül csak mászunk és mászunk, időnként megállunk, lógunk a trepniken, és nézzük a völgy túloldalán fáklyafényben szikrázó gyalogutat. A nap lemenőben van, az ég azonnal sötétlila és bordó színezetet ölt, a legfényesebb csillagok máris hunyorognak. Számításaim szerint még nagyjából húsz percig alkonyodik. Sötétben fogunk lecsúszni a csúszdán.

A hideg futkos a hátamon a süvítő szélben.

A rögzített kötelek az utolsó kétszáz méteren egy letörés jégfalán húzódnak. A hátizsákunkban mindketten cipelünk összecsukható hágóvasat, de nem kell elővennünk. Folytatjuk tovább a fárasztó rituálét: jumár – szorítás – lépés – feljebb akasztjuk a trepnit – pár másodperces pihenő – jumár – szorítás – lépés – akasztás – pihenő – jumár. Majdnem negyven percbe telik, mire megmásszuk a hétszáz métert. Viszonylag sötét van már, amikor felérünk a jéggerinc párkányára.

A Tien-sannak öt holdja van: közülük négy befogott aszteroida, amelyek alacsony pályára állítva jelentős mennyiségű fényt vernek vissza, az ötödik meg majdnem akkora, mint a Régi Földé, de a jobb felső kvadránsát felszántotta egy gigantikus kráter, melynek sugárirányú repedései izzó pókhálóként terülnek szét a gömb valamennyi látható pereméig. Ez a nagyobbik hold – az Orákulum – éppen akkor kel fel északkeleten, amikor A. Bettikkel komótosan észak felé ballagunk a keskeny jéggerincen. A biztonság kedvéért felcsatoljuk magunkat a rögzített drótkötelekhez, nehogy a futóáramlásból leszakadó, fagypont alatti szelek lesodorjanak minket.

A dermesztő szél a fejembe húzott polárbéléses kapucni és az arcom elé helyezett maszk ellenére kicsípi a szememet és minden szabadon lévő bőrfelületet. Nem lébecolhatunk sokáig idefent, de mint minden alkalommal, amikor a drótkötélpálya Kunlun gerincén lévő végállomásán a szemem elé tárul a Középső Királyság és az ég hegyeinek birodalma, most is erős vágyat érzek arra, hogy elidőzzek egy kicsit, és gyönyörködjek a tájban.

Megállok a lapos, nyílt jégmezőnél, ahol a csúszda kezdődik, és háromszázhatvan fokos fordulatot téve magamba szívom a látványt. Déli és nyugati irányban, az alant tajtékot vető felhők holdvilágos felső bodrain túl a Phari gerince felragyog az Orákulum fényében. A Pharitól északra nyúló gerinc tetején gyújtott fáklyák világosan kirajzolják a gyalogút vonalát, még északabbra pedig tisztán látom a kivilágított függőhidakat. A phari piacon túl, az égbolton tündöklő pontban felismerni vélem a fáklyafényes Potalát, őszentsége, a dalai láma Téli Palotáját, amely a bolygó leglenyűgözőbb kőépületeinek ad otthont. Közben azt is tudom, hogy innen mindössze néhány kilométerre van északra Rhan-co, az a hely, ahol a Pax a minap engedélyt kapott egy enklávé kialakítására. Mivel az enklávé így éppen a Shivling – „Siva fallosza” – árnyékába került, elmosolyodom a maszkom alatt, mert elképzelem, mit összeduzzoghatnak a keresztény hittérítők, amiért a pogányok ekkora sértést követtek el velük szemben.

Ha a Potala mögött elnézünk nyugat felé, több száz kilométeres távolságban ott húzódik a Koko Nor hegylánca, megannyi függő falujával és életveszélyes hídjával. Messze délen, a Lobszang Gyacó nevezetű hegygerinc mentén terül el a Sárga Süvegesek szerzetesrendjének vidéke, amely a hegyvonulat szélét jelző csúcsnál, a Nanda Devinél ér véget – állítólag itt tanyázik a gyönyör hindu istennője. Ettől délnyugatra, jóval a bolygó görbülete után, ott, ahol még mindig tart a perzselő naplemente, a Muztág Alta tízezernél is több muszlim lakója őrzi Ali és más iszlám szentek sírhelyét. Muztág Altától északra a hegyek olyan térségbe vezetnek, amit a saját szememmel sosem láttam – még érkezésemkor, bolygó körüli pályáról sem: itt, a magas fennsíkokon élnek a bolygó zsidók, lakhelyüktől pedig hosszú út kanyarog fel Sion és Mórija hegyén Ábrahám és Izsák ikervárosaihoz, melynek könyvtárai az egész bolygó leggazdagabb gyűjteményével rendelkeznek. Tőlük északra és nyugatra magasodik a Szumeru-hegy – a világ közepe – és a Harney Peak, ami nyakatekert módon szintén a világ közepe. Mindkettő hatszáz kilométerre délkeletre található a négy San Franciscó-i csúcstól, ahol a hopi-eszkimó civilizáció hatalmas vesződségek közepette tengeti sanyarú életét a jeges hegygerinceken és az erdős hasadékokban. A változatosság kedvéért ők is meg vannak győződve róla, hogy hegytetőik a világ közepét alkotják.

Észak felé fordulva megpillantom a féltekénk legmagasabb hegyét, egyben a világunk északi határát, ugyanis a hegyet pár kilométer után elnyeli a foszgénfelhő északon – ez a Cshomo Lori, „a hó királynője”. Bármily hihetetlen, de a naplemente még akkor is megvilágítja a Csomo Lori jeges hegycsúcsát, amikor az Orákulum a keleti hegyvonulatokat már a maga puhább fényében füröszti.

A Csomo Loritól a Kunlun és a Phari gerince egyaránt déli irányban folytatódik, és a kettejük közti távolság áthidalhatatlan szakadékká szélesedik a drótkötélpálya általunk megtett szakaszától délre. A hátamat az északi szélnek feszítem, és követem a Kunlun dél és kelet felé tekergőző vonalát, lelki szemeimmel látom a fáklyákat kétszáz kilométerre délre, ahol Hszi-vang-mu, a Nyugati Anyakirályné városa (a „nyugat” alatt a Középső Királyságtól délre és nyugatra fekvő területek értendők) harmincötezer embernek nyújt menedéket szorosaiban és hasadékaiban.

Hszi-vang-mutól délre tör a magasba a grandiózus Kója-hegy, ám egyedül a legteteje látszik a futóáramlás felett. Az alsóbb régiók jégalagútjaiba vájt városokban élő hívők állítása szerint ezen a helyen nyugszik Kóbó Daisi, a singon buddhizmus alapítója: légmentes jégszarkofágjába zárva várja a megfelelő alkalmat, hogy kilépjen a meditációs transz állapotából.

A Kója-hegytől keletre, a láthatáron és a bolygó görbületén túl található a Kalais-hegy, Kuvérának, a gazdagság hindu istenének otthona, de ugyanott lakik Siva is, akit ezek szerint nem zavar különösebben, hogy tízezer kilométernyi felhős térség választja el a falloszától. Állítólag Parvati, Siva felesége is a Kalais-hegyen él; jó lenne tudni, vajon mit szól ahhoz, hogy a férjura valahol elhagyta a férfiasságát.

A. Bettik annak idején, a bolygón töltött első évében ellátogatott a Kalais-hegyhez, és a beszámolója alapján a csúcsa, az egyik legmagasabb csúcs a bolygón – több mint tizenkilencezer méter tengerszint feletti magassággal büszkélkedhet –, párját ritkítóan szép hely. Azt mondta, olyan, mint egy barázdált kőtalapzatról égbe szökő márványszobor. Az android hozzátette, hogy a Kalais-hegy csúcsán, a jégmezők tetején, ahol a szél túl ritkás ahhoz, hogy igazán fújjon, vagy akár csak lágyan lengedezzen, egy szénötvözetből emelt kolostor kuporog, amely a hegy buddhista istenének, Demcsognak, a „Legmagasabb Öröm” aspektusának lakhelye: az isten óriási, legalább tízméteres, égszínkék szobrát koponyákból álló füzérek díszítik, és vidáman ölelkezik társnőjével tánc közben. A. Bettik úgy vélte, a kék bőrű isten kicsit hasonlít rá. Maga a palota a gömbölyded hegytető kellős közepén áll, alacsonyabb havas hegycsúcsokkal övezve, amelyek Demcsog kozmikus terének szent körét, az isten mandalájának fizikai megtestesülését alkotják. Az idelátogató zarándokok meditáció segítségével eljuthatnak addig a bölcsességig, amely megszabadítja őket a szenvedés körforgásából.

Demcsog mandalájától, amely a Kalais-hegyet is tartalmazza, ha dél felé néz az ember, mesélte A. Bettik, a messzeségben kivehető egy hegycsúcs, melyet kilométer vastag, csillogó gleccser borít. Ez a Helgafell – a „Holtak Csarnoka” –, ahol pár száz, a Hidzsra során áttelepült izlandi visszatért az ősi viking életmódhoz.

Most délnyugat felé fordulok. Ha egyszer majd bejárhatom az északi sarkkör vonalát, akkor egész biztosan útba esne például a Gunung Agung hegycsúcsa, avagy a világ köldöke (van még tucatnyi másik a Tien-sanon), ahol a százévente megtartott Eka Dasa Rudra fesztivál éppen a hatodik ciklus huszonhetedik événél tart, és ahol a bali asszonyok állítólag földöntúli bájjal és kellemmel lejtik táncukat. A Gunung Agung gerinchátától ezer kilométerre északnyugatra magasodik a Kilimacsaggó, ahol a hegyoldalba vájt alsó teraszok lakói a gyászidőszak leteltével kihantolják halottaikat az agyagos hasadékokból, és felviszik a csontokat jóval a belélegezhető légköri rétegek fölé – kézzel varrott védőruhában és légzőmaszkban másznak fel a hegyre –, hogy a tengerszint feletti tizennyolcezer méteres magassághoz közel újratemessék rokonaikat a kőkemény jégbe. A holtak koponyái örök reménységgel tekintenek fel a jég alól a hegytetőre.

A Kilimacsaggón túli csúcsok közül egyedül a Croagh Patricket ismerem név szerint, ahol a legendák szerint nincsenek kígyók. Tudtommal az ég hegyein sehol nem élnek kígyók, de ez már más kérdés.

Visszafordulok északkelet felé. A hideg és a szél az arcomba vágva noszogat, hogy csipkedjem magam, de ezt az utolsó percet arra használom, hogy arrafelé kémleljek, amerre tartunk. A. Bettik sem nagyon siet sehová, bár lehet, hogy őt inkább a közelgő csúszdázás aggasztja, és ezért állt meg mellettem egy pillanatra.

Északon és keleten, a Kunlun meredek hegyoldala mögött terül el a Középső Királyság; öt szent hegye előviláglik az Orákulum lámpafényében.

Északon a tucatnyi függőhíddal tagolt gyalogút szeli át a vidéket Dzsokung városáig és Szung-sanig, a központi, „gőgös” becenevet viselő hegycsúcsig, amely messze a legalacsonyabb a Középső Királyság öt csúcsa közül.

Szemben magasodik a Hua-san, a „virágos hegy”, a Középső Királyság legnyugatibb fekvésű hegycsúcsa, a legszebb mind az öt közül. A virágos hegyet délnyugat felől csak a csúszdán lehet megközelíteni, melynek kígyózó vonala lenyomatot képez a hatalmas jéghegyen. A Hua-sant a drótkötélpálya utolsó néhány kilométeres szakasza köti össze a Dzsokungtól északra fekvő szirtnyúlványokkal, ahol Aenea jelenleg a Hszüan-Kung Sze, a függőkolostor munkálataiban vesz részt, melyet egy, a Heng-sanra, vagyis az északi szent hegyre néző meredek sziklafalba építettek, a kettő között pedig hatalmas szakadék tátong.

Kétszáz kilométerrel délebbre van ám egy másik Heng-san is, amely a Középső Királyság déli határát képezi, de csak egy jelentéktelen kőhalomnak tűnik északi párja meredek hegyoldalai, magas csúcsai és lendületes profilja mellett. Miközben elnézem az északi fodros felhők vonulását a viharos szélben, eszembe jut az első órám a bolygón, amikor a Konzul hajójával a fenséges Heng-san és a kolostor között lebegtem.

Visszafordulok keletre és északra. A Hua-sanon és a Szung-san alacsony, központi hegyén túl, több mint háromszáz kilométerre tisztán kirajzolódik a Taj-san lélegzetelállító hegycsúcsának sziluettje a felkelő Orákulum fényében. A Középső Királyság 18 200 méter magas, „nagy hegyén” a tengerszint felett 9000 méterrel húzza meg magát Tajan városa – a béke városa –, onnan indul a legendás, 27 000 lépcsőfokból álló, hómezőket átszelő, sziklafalakba vájt lépcsősor, amely a hegytetőn, a Jáde Császár tiszteletére emelt mitikus templomnál ér véget.

Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam: az északi szent hegyünk mögött bújik meg a négy buddhista szent hegy, egyszersmind kegyhely: nyugaton az Ómej-san; délen a Dzsiuhua-san, a „kilenc virág hegye”; északon a Vutaj-san, az „öt terasz hegye” a vendégszerető Bíbor Palotával; a messzi keleten pedig a szerény, diszkrét bájú Putuo-san.

Kivárok még néhány másodpercet a szélfútta jégpárkányon, Dzsokung irányába nézek, hátha megpillantom a Hszüan-Kung Széhez vezető hágót szegélyező fáklyák fényét, de a magas, tajtékos felhők ködbe burkolják a tájat, és nem látni mást, csak egy homályos foltot az Orákulum fényében.

A. Bettikhez fordulok, a csúszdára mutatok, és felfelé bökök a hüvelykujjammal. Az eszeveszett szél elfújná a szavakat.

A. Bettik bólint, hátranyúl, és kiveszi a hátizsákja egyik külső zsebéből az összetekert szánfóliát. Érzem, hogy a szívem nemcsak a megerőltetés miatt kalapál, de azért én is előkeresem a szánfóliámat, és leviszem a csúszda tetejéhez.

 

A csúszda gyors. Ezért volt mindig is népszerű. És ettől olyan borzasztó veszélyes.

Biztosra veszem, hogy a Pax egyes területein még mindig divat a tobogánozás ősi sportága, amikor is az ember felül egy lapos fenekű szánkóra, és lezúdul egy előre kialakított jégpályán. Nagyjából erről szól a csúszda is, azzal a kivétellel, hogy lapos szánkó helyett egy méter hosszú, kanálként kiöblösödő szánfóliát használunk A. Bettikkel. A szánfóliában több a fólia, mint a szán: puha, akár egy lepedőnyi alufólia, amíg át nem töltünk némi energiát a mászógépeinkből, és a fólia merevítővázában szétáradó piezoelektromos üzenet lényegében felfújja kicsiny szánkóinkat. Másodpercek alatt felveszik végső formájukat.

Aneától egyszer azt hallottam, hogy annak idején rögzített szénszálas köteleket vezettek végig a csúszda teljes hosszán, a szánkózók pedig egy speciális kialakítású, a drótköteles csigára emlékeztető, minimális súrlódású, karabinerbe fűzött kötélgyűrűvel ugyanúgy rá tudtak csatlakozni, mint mi a drótkötélpályára vagy egy mászókötélre, és még a sebességet is tudtuk tartani. Így a kötelet húzogatva le lehetett fékezni, vagy ha a szánkó kisiklott volna a szakadékba, a kötélgyűrű megtartott, mint egy esést blokkoló heveder. Ilyen biztosítókötelet használva biztos szereztünk volna néhány horzsolást, talán még csontunk is törött volna, de már az is valami, hogy nem zuhanunk a mélybe a szánkóval egyetemben.

A kötelek azonban nem váltak be, mesélte Aenea. Túl sok munkával járt a tisztán tartásuk és működőképessé tételük. Jöhet egy hirtelen támadt jégvihar, amitől a kötél ráfagy a csúszda falára, és a 150 km/h-val repesztő utas egyszer csak azon kapja magát, hogy a gyűrű mozdíthatatlan jégrétegbe ütközik. Éppen elég nehéz manapság karbantartani a drótkötélpályát: a csúszda rögzített kötelei kezelhetetlennek bizonyultak.

Így hát az emberek leszoktak a csúszdáról. Idővel megjelentek a kalandvágyó kamaszok és a felnőttek, akiknek sietős dolguk akad, és rájöttek, hogy tízből kilenc alkalommal a kuloárban lehet tartani a szánfóliát, ha egy vagy több, önfékező tartásban fogott jégcsákánnyal megakadályozzák a kicsúszást, és elég lassan haladnak ahhoz, hogy ne szánkázzanak ki a teknőből. Az „elég lassan” azt jelentette, hogy 150 km/h fölé nem volt szabad menniük. Tízből kilencszer sikerült. Kellő tapasztalattal. Ideális körülmények között. Nappal.

A. Bettikkel eddig háromszor csúsztunk le a csúszdán: egyszer Phariból hoztunk gyógyszert egy kislánynak, akinek az élete veszélyben forgott, kétszer pedig csak azért, hogy kitapasztaljuk a kanyarokat és az egyenes szakaszokat. Valamennyiszer kimerítő és rémisztő utazásban volt részünk, de nem esett bajunk. Viszont mindhárom alkalommal nappal vágtunk neki az útnak… nem fújt a szél… és más csúszdázók mutatták előttünk az utat.

Most sötét van; a hosszú pálya sunyin csillog a holdfényben. Amennyire látom, a felszínén keményre fagyott jégkéreg képződött. Gőzöm sincs, hogy jártak-e erre mások is ma… vagy ezen a héten… nem tudom, átvizsgálta-e bárki is a pályát, nincsenek-e a rajta repedések, karfiolos részek, törésvonalak, üregek, gleccserhasadékok, jégtűk vagy más útakadályok. Nem tudom, régen mekkora pályákon tobogánoztak, de a csúszda több mint húsz kilométer hosszan szalad le a Kunlunt és a Hua-san lejtős hegyoldalát összekötő Abruzzi-gerinc meredek útvonalán, hogy aztán a virágos hegy nyugati oldalát kitevő lépcsőzetes jégmezőn aláereszkedve vízszintes pályára váltson. A csúszdázó így kilométerekkel délebbre köt ki, mintha a biztonságosabb és lassabb haladást lehetővé tévő gyalogút szerpentinjén jönne le északról. Hua-santól aztán már csak kilenc kilométer és három laza lesiklás a drótkötélpályán, és meg is érkezünk Dzsokung állványaihoz. Onnan tempós séta a hágón, majd végig a meredek sziklafalon kiépített úton Hszüan-Kung Széig.

Egymás mellett ülünk A. Bettikkel, mint két kisgyerek a szánkón, akik arra várnak, hogy anyuci vagy apuci megadja a kezdőlökést. Odahajolok a barátomhoz, megragadom a vállát, és közelebb húzom, hogy átkiabáljak a polárcsuklyáján és az arca elé helyezett maszkon. A szél jeges tüskéi szétmarják az arcomat.

– Mehetek elöl? – üvöltöm.

A. Bettik úgy fordul, hogy gyapjúba bugyolált arcunk összeér.

– M. Endymion, úgy érzem, inkább nekem kellene az élen haladnom. Duplaannyiszor megjártam a csúszdát, mint ön, uram.

– A sötétben? – kiabálom.

A. Bettik megrázza kámzsás fejét.

– Manapság nem sokan mernek sötétben nekiindulni, M. Endymion. De az eszembe véstem minden kanyart és egyenest. Szerintem magának is jobb, ha mutatom, hol kell fékezni.

Nem sokat tétovázok.

– Rendben. – Megszorítom kesztyűs kezét.

Éjjellátóval felszerelkezve semmivel sem lenne nehezebb dolgunk, mint egy nappali csúszdázásnál… ami az én szememben eleve meglehetősen nehéznek minősül. A távnyelő-odüsszeiára magammal vitt éjjellátót azonban elvesztettem, a hajón lévő tartalék párokat meg ügyesen ottfelejtettem. „Hozzatok két védőruhát és légzőkészüléket”, továbbította Rachel Aenea üzenetét. Mondhatta volna az éjjellátókat is.

A mai kirándulásnak teljesen másképp kellett volna alakulnia. Könnyű gyalogtúra a phari piacra, ott alszunk egy éjszakát a helyi vendégfogadóban, majd George Caronggal, Dzsigme Norbuval és a hordárok hosszú sorával elvisszük a nehéz alapanyagokat az építkezésre.

Talán egy kicsit túlreagáltam a Pax érkezését, gondolom. Késő bánat. Még ha vissza is fordulnánk, a Kunlun rögzített kötelein leereszkedni legalább akkora macera, mint a csúszdázás. Mindenesetre ezzel áltatom magam.

Figyelem, ahogy A. Bettik rögzíti rövid, 38 centiméteres jégszerszámát a bal karján lévő csuklóhevederhez, majd előkészíti hagyományos, 75 centis jégcsákányát. Törökülésben lekuporodok a szánra, bal kezembe csúsztatom a jégszerszámomat, és lelógatom magam mellett a jobb kézbe fogott hosszabbik jégcsákányt, akár egy botkormányt. Megint feltartom a hüvelykujjam az androidnak, aki a szemem láttára elrugaszkodik a holdfényben, egyszer megpördül, aztán a rövidebbik jégeszközével jégszilánkokat szórva profin irányba állítja magát, majd átugrat a peremen, és eltűnik egy pillanatra. Megvárom, amíg legalább tíz méterre kerülünk egymástól – elég messze, hogy ne spriccelje rám a jeget, de elég közel, hogy még megvilágítsa az Orákulum narancsfénye –, aztán én is ellököm magam.

Húsz kilométer. Százhúsz kilométer per órás átlagsebességgel tíz perc alatt megtehetjük az utat. Tíz vérfagyasztó, adrenalinpumpáló, gombóc-a-torokban, kiugrok-a-bőrömből-annyira-rettegek, az-életem-másodperceken-múlhat perc.

A. Bettik szenzációsan csúszdázik. Minden kanyart tökéletesen vesz be, széles ívben fordul rá azokra, ahol magas a vájat fala, hogy a fordulóponton – és pár másodperces késéssel én is követtem példáját – a szán csaknem kifaroljon a jégfal káváján, majd pont akkora sebességgel repesszen le a soron következő egyenes szakaszon, amekkorával kell, zötykölődve, nagyokat huppanva robog végig a hosszú, jeges rámpán, olyan gyorsan, hogy szinte elmosódik, a dübbenésektől berezonál a farkcsontom és a gerincoszlopom, kettős, sőt, hármas látásom támad, a fejem kegyetlenül lüktet, aztán felcsap előttem a jégpermet, homályos fényudvarokat alkot a holdfényben, vakítóan világít, akár az egyenletesen ragyogó, szétfröccsenő, szédítően forgó csillagok az égen – tündöklésük még az Orákulum izzásával és az aszteroidaholdak szapora pislákolásával is felveszi a versenyt –, és egyszer csak beljebb sodródunk, fékezünk, ugratunk, keményen landolunk, megint kihúzunk a szélre, olyan éles balkanyart veszünk, amitől elakad a lélegzetem, utána még élesebben jobbra farolunk, aztán nagyokat huppanva leszáguldunk, szinte lerepülünk egy irgalmatlanul meredek szakaszon, mintha szabadesésben zuhannék a szánkómmal. Egy pillanatig egyenesen lelátok a holdfényben úszó foszgénfelhőkre – zölden foszforeszkálnak a hazug holdfényben, akár a mustárgáz –, aztán berántanak minket a spirális, DNS-hélixre emlékeztető, hullámvasútszerű pályaszakaszok. A szánunk kis híján kicsúszik a teknő szélein, kétszer is azt veszem észre, hogy a jégcsákányom tüskéjét a semmibe, a jéghideg levegőbe szúrom, de mind a kétszer visszatérünk a mederbe, és átjutunk a veszélyes fordulón – igazából nem is előbukkanunk a kanyarból, hanem a kanyar köp ki minket, mintha puskából lőttek volna ki közvetlenül a jégfelszín felett –, aztán megint felszaladunk a vájat külső karéjára, felgyorsulunk, váratlanul kiérünk egy egyenesbe, és már száguldunk is lefelé az Abruzzi-gerinc nyolc kilométeres, függőleges jégfalán: hirtelen már nem is a csúszda közepén, hanem annak jobb kéz felőli falán szánkázunk; a jégcsákányom szilánkokat hány a meredélybe, közben nagyobb sebességre kapcsolunk, egyre gyorsabban és gyorsabban haladunk, a végén már emberi ésszel felfoghatatlan sebességgel, és a hideg, ritkás levegő maszkon, hőszigetelő anyagon, kesztyűn és fűtött csizmán áthatolva elfagyasztja a húsomat és megrándítja az izmaimat. Érzem, ahogy a zúzmara szétterjed az arcomon a termomaszk alatt, mire a szám széles, idióta vigyorra húzódik, torz grimaszba rántja a halálfélelem, és miközben megrészegít a szédítő száguldás, a kezem és a karom folyamatosan, automatikusan, ösztönösen alkalmazkodik, fogást vált a botkormányon és a fékező jégcsákányon, ha arra van szükség.

A. Bettik hirtelen balra kanyarodik, a hosszú és a rövid csákány ívelt csőrét mélyen beüti a jégbe, és ahogy felszántja, nyomában jégzápor keletkezik. Nem értem, mit csinál, hiszen így lepattan – mindketten lepattanunk! – a belső, függőleges jégfalról, és sikítva hullunk alá a feneketlen feketeségbe. De megbízom benne. Pillanatok alatt döntök: erőteljesen leszúrom a nagyobbik jégcsákányom csőrét, keményen csapkodok a másikkal, és torkomban dobogó szívvel oldalra farolok. Kis híján nem balra, hanem jobbra csúszok, vészesen közel kerülök ahhoz, hogy 140 km/h-val kipördüljek és lebucskázzak a keskeny jégpárkányról, de korrigálom a hibát és stabilizálom a helyzetem. A következő pillanatban elsüvítek egy gödör mellett. Ha nincs a vad irányváltás, egyenesen rászaladunk, és a szánunk súlya alatt halálos csapóajtóként szakadt volna be egy hat-nyolc méter széles, félig levált darab a jégpárkányból. A. Bettik ekkor csikorogva visszalendül a belső falról, a holdfény megcsillan a jégcsákányok csőrén, ahogy lefékez velük, nehogy kisodródjon, és máris robog tovább lefelé az Abruzzi-gerincen, hogy bevegye az utolsó néhány kanyart a Hua-san jeges lejtőjén.

Én pedig követem.

Mire a virágos hegyhez érünk, annyira át vagyunk fagyva, hogy percekig fel sem bírunk kelni a szánfóliáról, csak vacogunk a hidegben. Végül talpra segítjük egymást, földelve megszüntetjük a szánok piezoelektromos töltését, összecsukjuk őket, majd elpakoljuk a hátizsákunkba. Némán ballagunk a Hua-san előreugró bérce mentén haladó jeges úton – én csendes ámulattal adózom A. Bettik villámgyors reakciói és bátorsága előtt, ő pedig ki tudja, miért hallgat. Csak remélni tudom, hogy nem haragudott meg rám, amiért ezt az útvonalat erőltettem.

A nagy izgalmak után az utolsó három drótkötélpálya-szakasz eseménytelenül telik el. Az unalmas egyhangúságot csak a holdfényben szikrázó csúcsok és gerincek gyönyörű látványa töri meg, valamint az, hogy alig tudom mozgatni elgémberedett ujjaimat a D alakú fékezőgyűrűkön.

A fenti lejtők holdvilágos üressége után a fáklyák által megvilágított Dzsokung szinte lángra lobban, mi viszont a város állványzata helyett a kötélhágcsón mászunk fel a hágóig. Az északi sziklafal árnyéka sötétbe borítja a magas pallókat, a Hszüan-Kung Szébe vezető utat csupán a rendszeres időközönként elhelyezett fáklyák lobogó fénye világítja meg. Kocogva tesszük meg az utolsó kilométert.

Éppen akkor érkezünk, amikor Aenea megnyitja a kora esti vitakört. Nagyjából százan zsúfolódnak a kis pagodába. Aenea körülhordozza a tekintetét a várakozókon, megpillantja az arcomat, megkéri Rachelt, hogy kezdje el a beszélgetést, és azonnal odasiet a huzatos ajtóhoz, ahol A. Bettikkel állunk.