14.
Aenea.
A lány neve megelőzött minden gondolatot. Előbb gondoltam rá, mint saját magamra.
Aenea.
Aztán elborított a fájdalom, a zaj, a nedvesség hullámai és a hánykolódás. Mindenekelőtt a fájdalom térített észhez.
Kinyitottam az egyik szemem. A másikat nem bírtam, alvadt vér vagy valami más anyag leragasztotta. Mielőtt eszembe jutna, ki vagy hol vagyok, fájdalom hasított belém, megszámlálhatatlanul sok zúzódás és vágás sajgott, és még valami, valami sokkal rosszabb a jobb lábamban. Aztán eszembe jutott, ki vagyok. Majd az is, hogy hol voltam.
Felkacagtam. Jobban mondva, megpróbáltam kacagni. A szám kirepedt és felduzzadt, vér vagy nyák tapasztotta össze az egyik sarkát. A nevetés veszett nyöszörgésbe fulladt.
Felfalt egy repülő tintahal egy csupa légkör, csupa felhő, csupa villám bolygón. Most is éppen feldolgoz a rémséges rém lármás bendője.
A lárma enyhe kifejezés. Éktelen csinnadratta volt. Dübörgés, robbanások, és egy dobogó, csattogó hang. Mint az eső, ami egy trópusi esőerdő lombkoronáját ostorozza. Óvatosan kinéztem résnyire nyitott szememen. Sötétség… aztán egy fehér villanás… sötétség, vörös utóképpel… újabb fehér villanások.
Eszembe jutottak a tornádók és a bolygó méretű vihar, amely egyenesen felém tartott, miközben az ernyő alatt sodródtam a kajakomban, röviddel azelőtt, hogy a szörnyeteg bekebelezett. Csakhogy ez másfajta vihar volt. Esőerdőre zúduló. Az arcomat és a mellkasomat különféle anyagok pofozták: nejlonfoszlányok, a siklóernyő maradványai, vizes pálmalevelek, üvegszálas csónaktestdarabok. Lefelé hunyorogva vártam a következő villámot. A kajakom odalent volt, szilánkosra törve. A lábam is a helyén… félig a kajak roncsaiba ékelődve… a bal lábam ép volt, mozgatni is tudtam, de a jobb… felordítottam a fájdalomtól. A jobb lábam kétségtelenül eltörött. Csont sehol nem állt ki belőle, de biztos voltam benne, hogy a combom alsó részénél van a törés.
Máskülönben nem esett komolyabb bajom. Kék-zöld foltok és horzsolások borítottak. Alvadt vér száradt az arcomra és a kezemre. A nadrágom cafatokban lógott. Az ingem és a mellényem rongyosra szakadt. De ahogy erre-arra fordultam, a hátamat tornáztattam, megnyújtóztattam a karomat, kifeszítettem és behajlítottam az ujjaimat, megmozgattam a lábujjaimat a bal lábamon, és megpróbáltam mozgatni a jobbon, úgy láttam, többé-kevésbé egy darabban vagyok… Nem tört el a gerincem, nem repedtek meg a bordáim, és valószínűleg csak a jobb lábamban szenvedtem idegkárosodást, ahol a fájdalmat szögesdrótként húzogatták keresztül az ereimen.
Amikor a következő villám betöltötte az eget, igyekeztem felmérni a környezetemet. Úgy tűnt, a kajak roncsával együtt fennakadtunk a dzsungel lombsátrában, szétforgácsolódott ágak közé szorulva, a megtépázott ernyőbe és a zsinórokba gabalyodva. A pálmalevelek vadul lobogtak a trópusi viharban, a koromfekete sötétséget csak olykor-olykor törte meg egy villám. Meghatározhatatlan magasságban lógtunk a szárazföld felett.
Fák? Szárazföld?
Azon a bolygón, ahol addig repültem, sehol nem volt föld… vagy ha mégis, hát olyan mélyen, ahol a légnyomás galacsinná préselt volna. Felettébb valószínűtlennek tartottam, hogy fák nőnének a Jupiter típusú bolygó középpontjában, ahol a hidrogén hihetetlen nyomás alá téve fémmé változott. Egy szó, mint száz: nem azon a bolygón voltam. És nem is a szörnyeteg gyomrában. Akkor viszont hová kerültem?
Mennydörgés reccsent, mintha plazmagránátok robbantak volna körülöttem. Szélvihar kerekedett, és cibálni kezdte a veszélyesen egyensúlyozó kajakot. Hangosan felordítottam kínomban. Meglehet, hogy néhány másodpercre elvesztettem az eszméletemet, mert mire legközelebb kinyitottam a szemem, elült a szél, az eső viszont ezernyi hideg ökölcsapásként dögönyözött. Kitöröltem a szememből az esővizet és a ragacsos vért. Rázott a hideg, és rájöttem, hogy lázas vagyok, a jéghideg eső ellenére csak úgy lángolt a bőröm. Mióta lehetek itt? Milyen alattomos kis mikrobák másztak be a nyílt sebeimbe? Milyen bacilusokkal osztoztam a repülő tintahal bélrendszerében?
A logika azt diktálta volna, hogy mindaz, amire a jupiteri felhőbolygóból emlékszem, a repülés, a csápos tintahal, az elfogyasztásom lázálom volt csupán… hogy a Szürke Vitus-Balianus B-ről rögtön ide távoltam… akárhol is voltam… és ami azóta történt, az az álmok birodalmában játszódott. De a nyúlós éjszakában körülöttem lobogó nyitott ernyő maradványai másról árulkodtak. Az emlékek is élénken éltek bennem. És teljesen logikus volt, hogy ez az odüsszeia minden, csak nem logikus.
A szél megrázta a fát. A ripityára ment kajak megindult a cafrangos lombok és lenyakló ágak ingatag fészkében. Törött lábam eszeveszetten nyilallt.
Arra jutottam, nem árt, ha higgadt fejjel átgondolom a helyzetet. A kajak bármelyik pillanatban lecsúszhat, vagy az ágak roppannak meg alattam, és akkor az üvegszálas roncs, a nejlonzsinórok és a rongyos, átázott, emlékező anyagból szőtt ernyő tömege lezuhan a sötétségbe, törött lábamnál fogva engem is magával rántva. Villámok ide vagy oda… ezek egyébként is megritkultak, egyre hosszabb időközökre hagytak magamra a koromfekete esőfüggönyben… Alig láttam valamit odalent: csupán ágakat tudtam kivenni, sötét foltokat az ágak között, és a vastag, szürkészöld fatörzseket, amelyek spirálisan csavarodtak felfelé. Soha nem láttam még ilyen fákat.
Hol vagyok? Aenea… hová küldtél engem?
Azonnal abbahagytam ezt a sületlen beszédet. Olyan volt, mintha Aeneához fohászkodtam volna, márpedig nem állt szándékomban rászokni arra, hogy olyasvalakihez imádkozzak, aki négy éven át az útitársam volt, akit védelmeztem, akivel együtt vacsoráztam és vitatkoztam. Jó, jó, gondoltam, de azért igazán elküldhettél volna egy kicsivel kevésbé rázós útra, kölyök. Már ha volt beleszólásod.
Mennydörgő robaj hallatszott, de nem kísérte villám, hogy megvilágítsa a környéket. A kajak arrébb mozdult, megereszkedett, törött orra hirtelen előrebillent. Hátranyúltam, és az után a vaskos ág után kotorásztam, amit egy korábbi villám fényében pillantottam meg. Temérdek hegyes ág meredezett, pengeéles szártövisek, a pálmalevelek fűrészfogas pereméről nem is beszélve. Megmarkoltam egy köteget, és húzni kezdtem magam, próbáltam kibányászni törött lábamat a kajak felgyűrődött beülőjéből, de az ágak túlságosan meglazultak, és csak félig sikerült kimásznom. Émelyegtem a rosszulléttől. Lelki szemeimmel láttam az arcom előtt táncoló fekete pontokat, de persze a vaksötétben ez nem osztott, nem szorzott. Kiokádtam a kajakból, és még egyszer nekiveselkedtem, hogy szilárd támaszt találjak a hasadt végű ágak rengetegében.
Mellesleg hogy a fenébe kötöttem ki egy fa tetején?
Teljesen mindegy volt. Akkor éppen egyedül az számított, hogy kibogozzam magam a szétroncsolódott üvegszálas burkolat és gubancos zsinórok kusza fogságából, semmi más.
Kerítsd elő a késed, és vágd ki magad!
A késemnek hűlt helye volt. Sőt, az övemnek is. A mellényemről leszakadtak a zsebek, bár magából a mellényből sem maradt sok. Az ingem nagy részének búcsút mondhattam. A nyíllövedékes pisztoly, amit talizmánként szorongattam a repülő polipszerűséggel szemben, szintén eltűnt… halványan rémlett, hogy a hátizsákommal egyetemben kiesett a kajakból, amikor a közelben elhaladó tornádó megcsócsálta a siklóernyőt. Ruhák, zseblézer, fejadag… buktam az összeset.
Villámok cikáztak, bár a mennydörgés egyre távolodott. A csuklómon megcsillant valami az ömlő esőben.
A komlog. Ez a nyavalyás karkötő elpusztíthatatlan!
Jó, és mire megyek a komloggal? Nem tudtam, de ez is több volt a semminél. A számhoz emeltem a bal csuklómat, és túlordítottam az eső dobolását:
– Hajó! Komlog a… hajón! Hahó!
Semmi válasz. Eszembe jutott, hogy a szerkentyűn túlterhelésre figyelmeztető vészjelzések villogtak a Jupiter típusú bolygó elektromágneses vihara alatt. Magam sem tudom, miért, de úgy éreztem, mintha valami fontosat vesztettem volna el. A hajó komlogra telepített memóriája konkrétan fogyatékos volt, és akkor még finoman fogalmaztam, de régóta elkísért utamon. Megszoktam a csacsogását. És segített elvezetni a kompot, amivel a Vízesés-háztól Taliesin Westbe repültünk. És…
Elhessegettem a nosztalgiázást, és addig kapálóztam, amíg a kezem ügyébe nem akadtak a kövér folyondárokként tekergő zsinórok. Ezekbe bele tudtam kapaszkodni. Az ernyő loboncai valószínűleg szorosan beékelődtek a magasabban lévő ágak-bogak közé, ezért a kötélzet egy része elbírta a súlyomat. Bal talpam meg-megcsúszott a síkos üvegszálas csónaktesten, aztán megrántottam a roncsba szorult, magatehetetlen lábamat.
A fájdalom miatt megint elmosódott minden néhány másodpercre, se kép, se hang… Hasonló intenzitással kínzott, mint a vesekő a legrosszabb fázisában, épp csak szaggatott hullámokban tört rám… Ám amikor magamhoz tértem, már nem a roncsban feküdtem, hanem egy pálmafa tekercses törzsébe csimpaszkodtam. Pár perccel később kifutószél söpört át a lombkoronán: a kajak darabokra törve a mélybe zuhant. Néhány részét megtartották a feszes zsinórok, mások alábucskáztak a sötétségbe.
És most hogyan tovább?
Gondolom, megvárom, amíg felkel a nap.
És ha ezen a bolygón sosem kel fel?
Akkor megvárom, amíg csökken a fájdalom.
Mitől csökkenne? A törött combcsont szilánkjai nyilván az idegeket és az izmokat tépik. Durván belázasodtál. Isten tudja, meddig hevertél eszméletlenül az esőben, a megtépázott növénytakaróban, nyílt sebekkel, amelyekbe bármilyen gyilkos mikroba bekerülhetett, ha akart. Talán kezd elüszkösödni a sebed. Az az orrfacsaró, rothadt növényszag, amit érzel, akár belőled is jöhet.
A sebek nem szoktak ilyen hamar elüszkösödni, nem?
Senki sem felelt.
A fatörzsbe kapaszkodva megpróbáltam óvatosan kitapogatni jobb kezemmel sérült combomat, de a legapróbb érintéstől is felnyögtem és megszédültem. Ha megint elájulok, akár le is gurulhatok az ágról. Végül beértem annyival, hogy megnyomkodtam a jobb vádlimat: bizonyos pontokon nem éreztem semmit, de még egyben volt. Talán csak egy egyszerű törés az alsó combcsontban.
Csak egy egyszerű törés, Raul? Egy dzsungellel borított bolygón, olyan viharban, ami lehet, hogy sosem áll el. Nincs elsősegélycsomagod, nem tudsz tüzet gyújtani, nincsenek szerszámaid, sem fegyvereid. Csak egy törött lábad és magas lázad. Annyi baj legyen… hiszen csak egy egyszerű törés!
Fogd be a pofád.
Az engesztelhetetlen esőben számba vettem a lehetőségeimet. Lóghatok az ágon reggelig… ami tíz perc, de akár még harminc óra is lehet… vagy megpróbálhatok leereszkedni a dzsungel talajszintjére.
Ahol már lesben állnak a ragadozók? Remek terv.
Mondom, pofa be. A talajszinten nagyobb eséllyel behúzódhatok valahová az eső elől, kereshetek valami puhát, ahol pihentetni tudom a lábam, gyűjthetek néhány ágat és indát, és sínbe tehetem a lábam.
– Hát jó – mondtam ki hangosan, aztán a sötétben tapogatózva kerestem egy zsinórt, kúszónövényt vagy ágat, amin elindulhatok lefelé.
Ha tippelnem kéne, nagyjából két-három órába telt, mire leereszkedtem, de az is lehet, hogy duplaannyi vagy épp feleannyi időbe. A villámlás elhúzódott, ezért szinte képtelenség lett volna fogódzóra lelni a csaknem teljes sötétségben, ha nem szűrődik át a sűrű lombokon egy új keletű, különös, halovány, alig látható vöröses derengés, így viszont, miután a szemem hozzászokott a félhomályhoz, ráakadtam itt egy zsinórra, ott egy indára, amott egy erős faágra.
Napfelkelte? Kötve hittem. A derengés ahhoz túl szórt fényű volt, túl bágyadt, már-már kémiai hatást keltett.
Úgy becsültem, huszonöt méter magasan lehetek a lombkoronában. Vaskos ágakban lefelé sem volt hiány, viszont minél lejjebb értem, annál inkább megritkultak a pengeéles pálmalevelek. A talpam viszont nem ért talajt. Miután megpihentem egy villás ág mélyedésében, szédelegve, fájdalmak közepette erőt gyűjtöttem, és megint mászni kezdtem, egyszer csak tajtékos vízbe merült a bal lábam. Gyorsan visszarántottam. A vöröses derengés felerősödött annyira, hogy lássam, hatalmas víztömeg vesz körül, kavarogva nyaldossa a tekergőző fatörzseket, fekete áramlatok örvénylenek, mintha az egész vidéket elöntötte volna az olaj.
– Bassza meg! – káromkodtam. Ennél messzebb ma este már nem jutok. Volt egy olyan kósza ötletem, hogy tutajt ácsolok. Másik bolygón voltam, ahol kellett lennie egy távnyelőnek felfelé, egy másiknak meg az ellenkező irányban. Mégiscsak ide kerültem valahogy. És egyszer már ácsoltam magamnak tutajt.
Ja, persze, csak épp egészségesen, jóllakottan, két lábon, szerszámok segítségével… tudod, fejszével, zseblézerrel, ilyesmikkel. Most még két lábad sincs.
Kérlek, kussolj már el! Könyörgök!
Lehunytam a szemem, és aludni próbáltam. Rázott a hideg a láztól. Nem vettem róla tudomást, inkább arra gondoltam, mi mindent mesélek majd Aeneának, amikor újra találkozunk. Ugye nem gondolod komolyan, hogy még viszontláthatod?
– Fogd be a pofád – ismételtem, de a hangomat elnyomták a dzsungel lombkupoláján kopogó esőcseppek és a fél méterrel alattam háborgó, heves sodrású víz. Rájöttem, hogy nem árt, ha pár méterrel feljebb kecmergek az ágon, amire fáradságos munkával leereszkedtem. Mert mi van, ha megemelkedik a vízszint? Valószínűleg meg fog. Ironikus lenne, ha a sok erőfeszítéssel csak megkönnyíteném, hogy elsodorjon az ár. Három-négy méterrel feljebb nagyobb biztonságban leszek. Mindjárt indulok. Csak egy perc. Csak előbb kifújom magam, és megvárom, amíg a fájdalom egy kicsit alábbhagy. Max két perc.
Gyér, kásás napfényre ébredtem. Csüngő ágakon terültem szét, pár centire a kavargó, szürke áradat felszínétől, amely látható sodrással kanyargott a csavart fatörzsek között. Még mindig olyan szürkeség volt, mint az alkony legsötétebb órájában. Nem kizárt, hogy az egész napot átaludtam, és egy újabb, végtelen éjszaka várt rám. Az eső nem állt el, de már csak szemerkélt. Trópusi meleg volt, már amennyire a hidegrázástól meg tudtam ítélni, és borzasztóan magas páratartalom.
Mindenem sajgott. Nehezen tudtam megkülönböztetni törött lábam tompa lüktetését a hasogató fej-, hát- és gyomorfájástól. Valahányszor elfordítottam a fejem, még másodpercekkel később is úgy éreztem, mintha egy méretes higanygolyó gördülne odébb a koponyámban. Szédültem, amitől hányingerem támadt, de már nem jött föl semmi. Az ágak kötegébe csimpaszkodtam, és dicső kalandjaim fényében sütkéreztem.
Ha legközelebb el kell intézni valamit, kölyök, bízd inkább A. Bettikre.
Nem sötétedett be, de világosabb sem lett. Helyezkedtem egy kicsit, és a tovarobogó vizet bámultam: szürkén, örvényekkel tagoltan sodorta hordalékait, a pálmaleveleket és más elpusztult növényeket.
Hiába nézelődtem, sehol nem láttam a kajakot vagy az ernyőt. A hosszú éjszaka folyamán aláhulló üvegszálas és vászonmaradványokat régen elvitte a víz.
Árvíznek tűnt, amit láttam, tavaszi áradásnak, mint a Hyperionon, ahol az esők egy teljes évre odamosták a hordalékot a Toschahi-öböltől északra fekvő lápvidékre, a folyók átmeneti felduzzadásának, de közben tudtam, az is lehet, hogy errefelé az év minden napján ugyanez a látvány fogadna, a vízbe fúlt erdő, a nyirkos dzsungel, a végtelen mocsárvidék. Akárhol is legyen ez az errefelé.
A vizet fürkésztem. Sűrű és zavaros volt, mint a pempős tej, és nem lehetett eldönteni, néhány centis-e, vagy több méter mély. A fatörzsekből a víz alatt semmi sem látszott. Az áradat sebesen hömpölygött, de engem azért nem sodort volna el, ha jól megkapaszkodom a tajtékzó víztükörhöz közeli, alacsonyan lógó faágakba. Kis szerencsével, ha nem futok össze a lápvidéki sárciszták, drakulakullancsok vagy fogaskajmánok helyi megfelelőivel, talán átgázolhatok… valahová.
Nehéz lenne fél lábbal a vízben gázolni, Raul fiacskám. Te inkább szökdécselni fogsz az iszapban.
Akkor szökdécselni fogok az iszapban. Két kézzel megmarkoltam a fölém lógó ágat, bal lábamat a vízbe mártottam, sérült lábamat meg feltámasztottam arra a széles ágra, amelyiken feküdtem. Ettől újult erővel járt át a fájdalom, de nem adtam fel. Előbb a talpamat engedtem le az összecsomósodott vízbe, aztán a bokámat, a vádlimat, a térdemet, majd megpróbáltam ráállni… alkarom és bicepszem befeszült, sérült lábam pedig lecsúszott az ágról. Felsikoltottam a belém hasító fájdalomtól.
A víz alig másfél méter mély volt. Sikerült megállnom a jó lábamon. A víz derékmagasságban kavargott, olykor felcsapott a mellkasomig, de finom meleg volt, és jót tett a fájós lábamnak.
Ebben a langymeleg lecsóban csak úgy nyüzsöghetnek az aranyos, szaftos kis mikrobák, a csírahajók korából származó mutánsok. Már fenik rád a fogukat, öregem!
– Hallgass már – morogtam, aztán körülnéztem. A bal szemem bedagadt, kérgesre száradt rajta a kosz, de azért kiláttam rajta. Szétment a fejem.
Bármerre néztem, végeláthatatlan sorokban meredeztek a fatörzsek a szürke vízből, a szürkészöld, csöpögő pálmalevelek és ágak a szitáló esőben feketének tetszettek. Úgy tűnt, mintha balra árnyalatnyival világosabb lenne, és az iszapos fenék is szilárdabbnak tűnt abban az irányban.
Elindultam hát arrafelé. Belekapaszkodtam egy ágba, majd bal lábamat előrébb vonszolva odahúztam magam a következőhöz, és így tovább; néha átbújtam egy-egy lecsüngő pálmalevél alatt, máskor oldalt fordultam, mint egy torreádor lassított felvételben, hogy a víz színén lebegő ágak vagy más törmelékek elússzanak mellettem. Órákig gyalogoltam a fény felé. Úgysem volt jobb dolgom.
Az elárasztott dzsungel egy folyóba torkollott. Az utolsó faágon lógva, miközben az áramlat igyekezett kisöpörni ép lábamat, meredten bámultam a széles, szürke víztömeget. Nem láttam el a túlpartig… nem azért, mert a víz a végtelenbe veszett, a jobbról balra tartó sodrásból és örvényekből ítélve ugyanis egyértelműen egy medréből kilépett folyó terült el előttem, nem pedig tó vagy óceán, hanem mert a köd vagy az alacsonyan gomolygó felhők szinte súrolták a felszínét, és száz méterre csökkentették a látótávolságot. Szürke víz, szürkészölden csöpögő fák, acélszürke felhők. Kifakultak a fények. Esteledett.
Olyan messzire jutottam fél lábon, amennyire csak tudtam. Felszökött a lázam. Az őserdei fülledtség dacára vacogtak a fogaim, a kezem reszkettem, mint a nyárfalevél. Mialatt botladozva átevickéltem az elárasztott erdőn, annyira meggyötörtem törött lábamat, hogy ordítani tudtam volna. Na jó, beismerem: ordítottam, mint a fába szorult féreg. Eleinte összeszorított fogakkal hörögtem, de ahogy teltek-múltak az órák, a fokozódó fájdalom és egyre súlyosbodó helyzetem hatására régi polgárőrindulók dalszövegét kezdtem harsogni, majd trágár limerickekre váltottam, amiket uszályhajósként tanultam a Kans-folyón. A végén már csak artikulátlan üvöltésre futotta.
Ennyit arról, hogy tutajt eszkábálsz.
Kezdtem megbarátkozni a fejemben gúnyolódó hanggal. Fegyverszünetet kötöttünk, amikor rádöbbentem, nem arra ösztökél, hogy tétlenül várjam a halált, csupán lagymatag túlélési stratégiáimat illeti kritikával.
Nézd csak, ott egy remek tutajnak való alapanyag, öregfiú!
A folyó elsodort magával egy komplett fát, gyökerekben végződő törzse lomhán gördült tova a mély vízben. Ahol én álltam, ott már a vállamig ért, és tíz méterre voltam a fősodor szélétől.
– Hát ja – mondtam hangosan. Ujjaim megcsúsztak a sima kérgű ágon, amibe kapaszkodtam. Pozíciót váltottam, kicsivel feljebb tornásztam magam. Valami súrolta a lábamat, és ekkor már kétség sem férhetett hozzá, hogy fekete pontok homályosítják el a látásomat. – Hát ja – ismételtem. Mennyi az esélye, hogy nem ájulok el, nem száll le az este, és nem halok meg addig, amíg elérhető távolságba kerül egy úszó farönk, és fel tudok rá mászni? Odaúszni az egyikhez szóba sem jöhetett. A jobb lábam teljesen használhatatlanná vált, a másik három végtagom pedig rángógörcsöt kapott. Annyi erőm maradt csupán, hogy még néhány percig megkapaszkodjak az ágon.
– Hát ja – ismételtem még egyszer. – Bassza meg!
– Elnézést, M. Endymion. Hozzám beszél? – szólalt meg egy hang.
Ijedtemben majdnem elvesztettem a fogást a faágon. Jobb kézzel függeszkedve a szememhez emeltem a bal csuklómat, és hunyorogva néztem a félhomályban. A komlog, ami legutoljára még tök sötét volt, most halványan világított.
– Itt görbüljek meg. Azt hittem, bekrepáltál, hajó!
– A készüléke tönkrement, uram. Törlődött a memóriája. A neurális áramkörök gyakorlatilag kisültek. Már csak a kommunikációs csipek működnek tartalék energián.
A homlokomat ráncolva néztem a csuklómra.
– Nem értem. Ha törlődött a memória és kisültek a…
A folyó az összezúzott lábamat ráncigálta, udvarolt, hogy engedjem el a faágat. Egy másodpercig elakadt a szavam.
– Hajó – nyögtem ki végül.
– Tessék, M. Endymion!
– Te itt vagy.
– Persze hogy itt vagyok, M. Endymion. Így szólt az utasítás, amit magától és M. Aeneától kaptam. Örömmel tudatom, hogy elvégeztem a szükséges jav…
– Mutasd magad! – parancsoltam. Már majdnem egészen besötétedett. Ködnyúlványok kacskaringóztak felém a fekete folyón.
A csillaghajó függőlegesen, csöpögve emelkedett ki a habokból, orra tőlem alig húsz méterre, hirtelen előbukkanó sziklatömbként torlaszolta el a folyó fősodrát. Félig alámerülve lebegett a vízben: fekete leviatán, melynek testéről patakokban csobog a folyóvíz. Navigációs jelzőfények villogtak az orr-részén és ködbe vesző, nedves, fekete cápauszonyán.
Felnevettem. Vagy sírva fakadtam. De az is lehet, hogy csak nyöszörögtem.
– Ki szeretne úszni hozzám, vagy inkább magáért menjek, uram?
Az ujjaim lefelé csúsztak.
– Gyere értem – mondtam, és mindkét kezemmel belecsimpaszkodtam a faágba.
A transzfedélzeten, ahol Aenea meg én a Hyperion elhagyása után berendeztük az alvóhelyünket, volt egy fedélzeti doktor. Régi bútordarab volt – az ördögbe is, az egész hajó az ősidőkből származott –, de az automata helyreállító berendezése működött, fel volt töltve a készlete, és – legalábbis a szószátyár hajó négy évvel ezelőtti állítása szerint – a Számkivetettek megbütykölték, még a Konzul idejében. Ment, mint a parancsolat.
Befeküdtem a meleg, ultraibolya gépbe, mire a puha tapogatók megböködték a bőröm, bekenegették a horzsolásaimat, összevarrták a mélyebb sebeket, telenyomtak fájdalomcsillapítókkal infúzión keresztül, és teljes diagnosztikát futtattak le.
– Nyílt csonttörés, M. Endymion – újságolta a hajó. – Szeretné megnézni a röntgen- és ultrahangfelvételeket?
– Kösz, de kihagyom – feleltem. – Mi a teendő?
– Már meg is kezdtük a kezelést – mondta a hajó. – Mindjárt helyretesszük a csontot. Amíg alszik, gipszbe rakjuk a lábát, és ultrahangos kezeléssel pótoljuk a sérült szöveteket. Az idegbénulást és a károsodott izomszöveteket időbe telik begyógyítani, ezért a sebész azt tanácsolja, legalább tíz órát aludjon. Azalatt elvégzi a szükséges beavatkozásokat.
– Jól hangzik – feleltem.
– A legaggasztóbb a láza, M. Endymion.
– A törés miatt lázasodtam be, ugye?
– Nem – mondta a hajó. – Úgy tűnik, heveny veseelégtelenségben szenved. Ha nem kezelik, hamarabb belehal, mint a törött combcsont mellékhatásaiba.
– Vidám gondolat – dünnyögtem.
– Hogy érti, uram?
– Hagyjuk. Azt mondod, elvégeztél minden javítást?
– Mindent, M. Endymion. Jobb állapotban vagyok, mint a baleset előtt, ha szabad kérkednem egy kicsit. Mert tudja, attól féltem, hogy az anyagveszteségek miatt szénszálas sablonokat kell szintetizálnom a folyó meglehetősen szennyezett alsó sziklarétegéből, de viszonylag hamar rájöttem, hogy a Számkivetett-modifikációknak hála a feleslegessé vált nyomáskiegyenlítő műszerek használaton kívüli alkatrészei közül újrahasznosíthatok néhányat, harminckét százalékkal megnövelve az automata helyreállítási berendezések hatékonyságát, amennyiben…
– Nem kérdeztem semmit, hajó – fojtottam belé a szót. A fájdalom elmúlt, velem pedig madarat lehetett volna fogatni. – Mennyi ideig tartott befejezni a javításokat?
– Öt szabványhónapig – válaszolta a hajó. – Nyolc és fél helyi hónapig. A bolygónak elég szokatlan a holdciklusa, két rendkívül szabálytalan pályán keringő holddal, amiből arra következtetek, hogy ezek valójában bolygó körüli pályára vontatott aszteroidák, ugyanis…
– Öt hónap – csodálkoztam. – A maradék három és fél évben meg malmoztál?
– Igen – válaszolta a hajó. – Arra utasítottak, hogy várakozzak. Remélem, A. Bettik és M. Aenea jól vannak.
– Én is, hajó. Nemsokára kiderül. Menetkész vagy?
– Valamennyi rendszer működik, M. Endymion. Várom a parancsát.
– Ezen ne múljék – mondtam. – Indulás!
A hajó holoernyőjén megjelent a kép, amint lassan kiemelkedünk a folyóból. Odakint sötét volt, de az éjjellátó kameralencsék tisztán közvetítették a megáradt folyót és a mindössze pár száz méterrel feljebb lévő távnyelőt, amit észre sem vettem a ködben. Felemelkedtünk a levegőbe, a gomolygó felhők fölé.
– Kissé megemelkedett a vízszint, mióta legutoljára láttam – jegyeztem meg.
– Igen – mondta a hajó. Ilyen magasról már látszott a bolygó görbülete. A nap ismét kikandikált a bolyhos felhők mögül. – Körülbelül három szabványhónapig áradnak a folyók minden helyi keringési ciklusban, amely megközelítőleg tizenegy szabványhónapot tesz ki.
– Várjunk csak, akkor most már tudod, hogy melyik bolygón vagyunk? – kérdeztem. – A múltkor még nem voltál benne biztos.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a bolygó nem szerepel az Általános Katalógusban feltüntetett kétezer-nyolcszázhatvanhét bolygó között. Csillagászati megfigyeléseim alapján kijelenthetem, hogy nem a Pax területén található, és nem is a hajdani VilágHálóban vagy a Határvidéken.
– A régi VilágHálóban sincs, meg a Határvidéken sincs – szajkóztam. – Akkor hol van?
– Körülbelül kétszáznyolcvan fényévre az NNGC 4645 Delta határvidéki rendszerétől, csillagászati északra.
A fájdalomcsillapítók enyhén kiütöttek.
– Egy új világ – mormoltam. – A Határvidéken túl. Hogy lehetett akkor távnyelője? Miért ment át rajta a Tethys-folyó?
– Nem tudom, M. Endymion. Megjegyzem, számtalan érdekes létformát figyeltem meg távirányítású szondákkal a folyó fenekéről. A folyami rájaszerű élőlényen kívül, amit M. Aeneával és A. Bettikkel a folyó alsó szakaszán láttak, több mint háromszáz madárfajt és legalább két humanoidfajt fedeztem fel.
– Két humanoidfaj? Mármint emberek.
– Nem – tiltakozott a hajó. – Humanoidok. Határozottan nem a Régi Földről származó emberek. Az egyik variáns egészen aprócska… épphogy eléri az egyméteres magasságot… kétoldali szimmetriát mutat, de módfelett eltérő a csontszerkezete, és markáns vöröses árnyalatban játszik.
Átsuhant az agyamon egy emlék: amikor Aeneával egy rövid időre tábort vertünk a bolygón, az elveszett sárkányszőnyeggel elindultunk feltérképezni a környéket, és a távolban megpillantottunk egy vörös kőből épített monolitot. Sima oldalába parányi lépcsőfokokat vájtak. Megráztam a fejem.
– Hát ez nagyon érdekes, hajó. De most tápláljuk be az úti célunkat! – A bolygó egyre látványosabban meggörbült, a csillagok egyenletes fénnyel ragyogtak. A hajó magasabbra hágott. Elhagytunk egy krumpli alakú holdat, és eltávolodtunk a bolygó körüli pályától. A névtelen bolygóból vakító, napsütötte felhőkkel borított golyóbis lett. – Tudod, melyik a Tien-san nevű bolygó? Más néven „az ég hegyei”?
– Tien-san – ismételte a hajó. – Igen. Emlékeim szerint ezelőtt még sosem jártam ott, de megvannak a koordinátái. Kicsiny határvidéki világ, melyet a Hidzsra kései szakaszában a harmadik kínai polgárháború menekültjei gyarmatosítottak.
– Szerinted oda tudunk menni gond nélkül?
– Nem látom akadályát – felelte a hajó. – Pusztán egy Hawking-ugrásra van innen. Bár ha javasolhatom, az ugrás időtartamára feküdjön be a sebészgépbe, és merüljön kriogén transzba.
Nyomatékosan megráztam a fejem.
– Ébren akarok maradni, hajó. Legfeljebb addig alszom, amíg a doki a lábamat farigcsálja.
– Nem tartom jó ötletnek, M. Endymion.
Értetlenül ráncoltam a homlokom.
– Miért? Aeneával sokszor ébren töltöttük az ugrásokat.
– Ez igaz, de olyankor viszonylag rövid távolságokat tettünk meg a régi VilágHálón belül – magyarázta a hajó. – Amit ma a Pax területének hívnak. Ez a mostani egy kicsit nagyobb lélegzetű utazás lesz.
– Mennyire? – kérdeztem. Csupasz bőröm hirtelen libabőrös lett. Az eddigi leghosszabb ugrásunk (a Reneszánsz Vektorhoz) hajóidő szerint tíz napot vett igénybe; a minket váró Pax Flotta ez idő alatt öt hónapos időcsúszást halmozott fel. – Milyen hosszú lesz?
– Három szabványhónap, tizennyolc nap, hat óra és pár perc – hangzott a hajó válasza.
– Nem is olyan vészes – mondtam. Utoljára a tizenhatodik születésnapján láttam Aeneát. Pár hónappal lesz csak idősebb. Kicsit megnő a haja. – Sokkal nagyobb időcsúszással ugrottunk a Reneszánsz-rendszerbe.
– Ez nem időcsúszás, M. Endymion – közölte a hajó. – Hajóidőre értettem.
Tetőtől talpig beleremegtem. Nem forgott a nyelvem.
– Három hónap hajóidőben… mekkora időcsúszással jár?
– Annak, aki a Tien-sanon várakozik? – kérdezte a hajó. A dzsungelbolygó apró ponttá zsugorodott mögöttünk, ahogy az átkelési pont felé gyorsultunk. – Öt év, két hónap és egy nap. Mint tudja, az időcsúszási algoritmus nem írható le elsőfokú függvényként a C-plusz átkelésre vonatkoztatva, mert olyan tényezők is szerepet játszanak benne, mint a…
– Ó, Jézusom! – szorítottam a csuklómat verejtékben úszó homlokomhoz a sebészgép koporsóra emlékeztető hengerében. – A rohadt életbe!
– Fáj valamije, M. Endymion? A doloriméter nem mutat kiugró értékeket, de a pulzusa szabálytalanul ver. Növelhetjük a fájdalomcsillapító-adagját…
– Ne! – rivalltam rá. – Nem kell, semmi baj. Én csak… öt év… a szentségit.
Aenea vajon tudott erről? Tudta, hogy ha elválunk, akkor évekig nem láthat? Lehet, hogy a folyó alsó szakaszán lévő távnyelőn keresztül kellett volna elindulnom. De nem, Aenea külön kikötötte, hogy szálljak fel a hajóval, és repüljek a Tien-sanra. A távnyelő legutóbb a Mare Infinituson köpött ki minket. Ki tudja, ezúttal hol kötöttem volna ki.
– Öt év – motyogtam. – A franc essen bele! Akkor Aenea már… basszus, hajó… már huszonegy éves lesz. Felnőtt nő. Így lemaradok… nem fogom látni… nem fog emlékezni…
– Biztosan nem gyötrik fájdalmak, M. Endymion? Az életjelei vadul kilengenek.
– Ne foglalkozz velük, hajó.
– Előkészíthetem a sebészgépet a kriogén transzhoz?
– Mindjárt, hajó. Mondd meg neki, hogy altasson el ma estére, amíg kezeli a lábamat és leviszi a lázamat. Minimum tíz órát szeretnék aludni. Mikor érünk az átkelési ponthoz?
– Csak tizenhét óra múlva. A rendszer szívében van.
– Helyes – mondtam. – Ébressz fel tíz óra múlva. Villásreggelivel várj! Tudod, amit az idevezető úton „vasárnap” reggelenként fogyasztottunk.
– Rendben. Még valami?
– Aha. Mentettél le holofelvételeket… Aeneáról… a múltkori utunkról?
– Többórányi anyagot rögzítettem, M. Endymion. Amikor a külső erkélyen létrehozott súlytalan gömbben úszkáltak. Amikor a vallás és a racionalitás ellentétéről vitatkoztak. Amikor repülőleckéket vettek a központi függőaknában…
– Jól van – szakítottam félbe. – Töltsd be nekem őket! Reggeli közben majd átpörgetem.
– Betáplálom a sebészgépbe, hogy a holnapi hétórás közjáték után három hónapig kriogén álomban tartsa – közölte a hajó.
Nagy levegőt vettem.
– Rendben.
– A sebész szeretne minél előbb hozzálátni a sérült idegek helyreállításához, amihez antibiotikumot kell beadnia, M. Endymion. Szeretne aludni?
– Igen.
– Álmokkal vagy álmok nélkül? A gyógyszerekkel mindkétfajta tudatállapot beállítható.
– Nem kérek álmokat – válaszoltam. – Most nem. Később bőven lesz időm álmodni.
– Ahogy kívánja, M. Endymion. Aludjon jól!