6.

A tapasztalataim alapján ki merem jelenteni, hogy egyes traumatikus elválások után – ilyen mondjuk az, ha valaki bevonul a seregbe, de mondhatnám egy családtag halálát is, vagy ha úgy kell elbúcsúznunk a szeretteinktől, hogy talán sosem látjuk viszont őket – furcsa nyugalom, már-már megkönnyebbülés szállja meg az embert: túl vagyunk a legrosszabbon, már nincs mitől félni. Nem volt ez másként azon az esős kora hajnalon sem, amikor hátrahagytam Aeneát a Régi Földön.

A kajak, amiben eveztem, kicsi volt, a Mississippi folyó meg hatalmas. Eleinte félelemmel határos feszült figyelemmel lapátoltam a sötétben, szememet meresztve próbáltam kiszúrni a fatörzseket, homokfövenyeket és uszadékfákat a rohanó áramlatban. A folyó ezen a szakaszon becsléseim szerint majdnem egy mérföld széles volt – az öreg építész archaikus angol mértékegységeket használt a hosszúság és távolság mérésére… láb, yard, mérföld… és Taliesinben szinte mindannyian átvettük tőle ezt a szokást –, a két partot mintha elöntötte volna a víz: halott fák jelezték, hol húzódott eredetileg a vízszint, és a több száz méterrel megemelkedett folyó már mindkét oldalon magas sziklafalakat nyaldosott.

Bő egy órával azután, hogy búcsút vettem barátomtól, lassan világosodni kezdett. Először még csak a szürke felhőket tudtam megkülönböztetni a balra magasodó, szürkésfekete szikláktól, aztán lapos, hűvös fény vetült a víztükörre. Mint kiderült, jogosan aggódtam a sötétben: a folyóból mindenütt kisebb-nagyobb fatönkök álltak ki, hosszan benyúló homokpadkák tagolták, gigászi, vízzel teleivódott fatönkök mellett siklottam el a folyó közepén, melyek gyökerei kígyófészekként tekeregtek, és tudtam, ha valamelyiknek nekiszáguldok, könyörtelenül darabokra zúz, mintha óriási faltörő kos öklelne fel. Kiszemeltem a legenyhébbnek tűnő áramlatot, eveztem, ahogy csak bírtam, kerülgettem az úszó torlaszokat, és próbáltam élvezni a napfelkeltét.

Egész reggel délnek eveztem. Egyik parton sem láttam az élet nyomait. Egyszer aztán szétvált előttem a korhadt fák függönye, és düledező, valaha fehér épületeket pillantottam meg a piszkos vízbe fúlva a nyugati folyópart helyén, ahol a sziklák lábánál iszamós mocsár terült el. Kétszer kieveztem egy sziget partjára: az elsőn könnyítettem magamon, a másodikon meg elraktam a kis hátizsákot, amiben minden holmimat tartottam. A második megállónál – késő délelőtt, tűző napon – lehuppantam egy fatuskóra a homokos parton, és elmajszoltam az egyik felvágottas-mustáros szendvicset, amit Aenea előző éjszaka készített nekem. Hoztam magammal két üveg vizet – az egyiket az övembe tűztem, a másikat a hátizsákomba mélyesztettem –, és egyszerre sosem ittam sokat, mert nem tudtam, vajon iható-e a Mississippi vize, sem azt, hogy hol találok legközelebb biztonságos vízkészletet.

Már a délutánt tapostam, amikor egyszer csak kibontakozott előttem a város és a boltív.

Kicsivel korábban jobb felől egy másik folyó torkollott a Mississippibe, és jelentősen kiszélesítette a folyamot. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a Missouri az, és amikor ellenőriztem a komlogomon, a hajó memóriája beigazolta a sejtésemet. Nem sokkal azután pedig megpillantottam a boltívet.

Ez a távnyelő máshogy nézett ki, mint azok, amiken a Régi Föld felé menet átutaztunk: nagyobb volt, öregebb, egyszerűbb, rozsdásabb. Hajdanán biztos büszkén magasodott a szárazföld fölé a folyó nyugati partján; a fémszerkezet most a vízből emelkedett ki több száz méterre a parttól. Mellette elsüllyedt épületek – alacsony „felhőkarcolók” a Hidzsra előttről, mondatta velem frissen szerzett építészeti tájékozottságom – csontvázszerű romjai dugták ki a fejüket a zavaros vízből.

– St. Louis – árulta el a komlogkarkötő, amikor kifaggattam a hajó MI-jét. – Még a sorscsapások előtt romba dőlt. A ’08-as Nagy Tévedés előtt hagyták el a lakói.

– Romba dőlt? – fordítottam a kajak orrát a hatalmas, félbevágott hulahoppkarika felé. Ekkor vettem csak észre, hogy a nyugati part a távnyelő mögött szabályos félkörívben sekély tavat alakított ki. Famatuzsálemek szegélyezték az élesen elkanyarodó partvonalat. Becsapódási kráter, gondoltam, bár azt nem tudtam megállapítani, vajon meteortól származik-e, netán bombatölcsér, egy erőmű felrobbanásának mementója, vagy más erőszakos eseményhez köthető. – Mitől? – kérdeztem a komlogot.

– Nem tudni – felelte a karkötő. – Viszont találtam egy adatbejegyzést, amely korrelál az előttünk lévő boltívvel.

– A távnyelőkapu az, ugye? – A folyó középső csatornájának nyugati felén meg kellett küzdenem az erős sodrással, ha azt akartam, hogy a kajak a keletre néző boltív felé tartson.

– Igen, de eredetileg nem az volt – duruzsolta a csuklómra szíjazott hang. – Az építmény mérete és tájolása egybeesik az úgynevezett Gateway Arch helyzetével és méreteivel. Ez egy építészeti kuriózum, amit St. Louisban építettek az Egyesült Államok nemzetállamának korában, a huszadik század közepén. Elvileg a hegemonikus, Európából származó proto-nacionalista pinoírok nyugati expanzióját volt hivatott szimbolizálni, akik azért vándoroltak át a térségen, hogy elvegyék az eredeti, még a Rezervátum létrejötte előtti, észak-amerikai őslakosok földjét.

– Az indiánokét – lihegtem, miközben áteveztem a dülöngélő kajakot az utolsó nehéz szakaszon, és beálltam egyenesbe, a hatalmas boltív irányába. A pár órás verőfényes napsütés után ismét szürke felhők lepték el az eget, és hideg szél kerekedett. Esőcseppek doboltak az üvegszálas kajakon, és kétoldalt felkorbácsolták a vizet. A folyó sodra máris egyenesen a boltív közepe felé vitte a kajakot, ezért egy kis időre félretettem az evezőt, vigyázva, nehogy véletlenül megnyomjam a titokzatos piros gombot. – Szóval a távnyelőt az indiánok gyilkosainak tiszteletére emelték – könyököltem előre.

– Az eredeti Gateway Archcsal nem lehetett távolni – oktatott ki a hajó.

– Szóval épségben átvészelte a katasztrófát, aminek… ott látjuk az eredményét? – böktem az evezővel a becsapódási kráterben keletkezett tóra és az elárasztott épületegyüttesre.

– Nem tudni – felelte a komlog.

– És nem vagy biztos benne, hogy tényleg távnyelő-e? – kérdeztem zihálva, mert időközben megint nekifeszültem a lapátnak. A fölénk tornyosuló boltív csúcsa legalább száz méter magasan volt. A télies napsugarak tompán fénylettek rozsdamarta oldalán.

– Nem – ismerte el a hajó memóriája. – Nincsenek feljegyzések Régi Föld-i távnyelőkről.

Még szép, hogy nincsenek. A Régi Földet legalább másfél évszázaddal azelőtt elnyelte a Nagy Tévedés fekete lyuka – vagy elrabolták az oroszlánok, tigrisek és medvék –, hogy az InforMag megajándékozta a Hegemóniát a távnyelők technológiájával. Mégis volt azonban egy kicsi, de nagyon is működő távnyelő Nyugat-Pennsylvaniában, méghozzá annál a folyónál – vagyis inkább csermelynél –, ahová Aeneával négy éve az Úrligetről távoltunk. Azóta jó néhány másikat is láttam utazásaim során.

– Nos – mondtam, inkább magamnak, mintsem a komlog idióta MI-jének –, ha mégsem ez lesz a nyertes, megyünk tovább lefelé. Aenea nem ok nélkül választotta ki azt a helyet, ahonnan indultunk.

Azért erős kétségeim támadtak. A boltív alatt nem reszketett a levegő, mint a távnyelőknél szokott, nem tündökölt a nap vagy a csillagok fénye a másik oldalon. Csupán az ég sötétedett és a part menti erdő komorlott a tavon túl.

Hátrahajoltam, és felnéztem a kapuboltívre; döbbenten láttam, hogy egyes panelei hiányoznak, és kilógnak az acélbordák. A kajak már át is úszott alatta, és nem tapasztaltam semmiféle átmenetet, nem csúszott meg a fény vagy a gravitáció, nem legyintették meg az orromat idegen illatok. Ez a vacak nem több egy rozoga, ősrégi csúfságnál, amely történetesen hasonlít egy…

Ekkor minden megváltozott.

Az egyik pillanatban még a szélfútta Mississippin bukdácsoltam a kajakkal a St. Louis helyén tátongó kráter sekély tava felé, aztán hirtelen éjszaka lett, és a kis üvegszálas csónak egy keskeny csatornán siklott le. A kivilágított épületek szurdokként fogtak közre, és fél kilométer magasan sötét üvegkupola borult fölém.

– Szent Habakuk! – suttogtam.

– A keresztény vallásban az úgynevezett bibliai kispróféták egyike – csipogott fel a komlog. – Feltehetőleg a Kr. e. 7. században élt, nevéhez fűződik egy ószövetségi könyv, melyben…

– Pofa be! – förmedtem rá. – Válts jó kisfiú üzemmódra. – A parancs értelmében a komlog innentől csak akkor szólalhatott meg, ha kérdeztem tőle valamit.

Mások is hajókáztak rajtam kívül a csatornán, már ha egyáltalán csatorna volt. Temérdek evezős hajó, parányi vitorlás és kajak mozgott mindkét irányba. A közelben húzódó part menti sétányokon meg a csillámló víz felett egymást keresztező felüljárókon százak korzóztak párokban és kisebb csoportokba verődve. Magányos futók kocogtak világos színű melegítőben.

A megnövekedett gravitáció a vállamra nehezedett, ahogy a lapátot emelgettem – így kapásból azt mondtam volna, másfélszerese a földi gravitációnak –, majd lassan felnéztem a több száz… sőt, több ezer kivilágított ablakra és fiatoronyra, a gyaloghidakra, erkélyekre és leszállóhelyekre meg a többi fényforrásra: a krómezüst vonatokra, amelyek halkan zümmögtek a folyó feletti átlátszó csőalagutakban, az eget átszelő EMJ-kre, a levitációs platókra meg a légikompokra, amelyek oda-vissza szállították az embereket ebben a bámulatos szurdokban… és tudtam.

Lusus. Csak a Lusus lehet, semmi más.

Máskor is találkoztam már lususiakkal. Milliárdos vadászok utaztak a Hyperionra kacsát lőni vagy örvénykét fogni; még gazdagabb külvilági szerencsejátékosok vetették be magukat a Kilenc Farok kaszinóiba, ahol kidobóként dolgoztam; még néhány emigráns is elvetődött felénk, bár akikkel a Polgárőrségben találkoztam, alighanem mind körözött bűnözők voltak. Csupa erős gravitációhoz szokott, szerény külsejű vasgyúró, pont mint az alacsony, tömzsi, szálkás izomzatú kocogók, akik primitív, masszív gőzgépek módjára pöfögtek a rakpartokon és a korzókon.

Úgy láttam, senki nem szentel különösebb figyelmet a kajakomnak meg nekem, amin azért elcsodálkoztam, hiszen a lususi polgárok szemszögéből nézve úgy tűnhetett, mintha a semmiből termettem volna a mögöttem lévő távnyelő alatt.

Vetettem hátra egy pillantást, és máris megértettem, miért nem tűnt fel senkinek váratlan felbukkanásom. A távnyelő, mondanom sem kell, régi bútordarab volt, a bukott Hegemónia és a hajdani Tethys-folyó tartozéka, a boltozatot azonban a Kaptárváros falába építették – teraszok tűzdelték a kecses ívű kapualjat, és közlekedőfolyosók nyúltak túl rajta –, és a csatornából vagy folyóból mindössze annyi látszott, amennyi a boltív alól előbukkant, a korábbi szakaszát elnyelte a fedett város sötét gyomra. Éppen akkor sandítottam hátra, amikor egy kisméretű motorcsónak siklott ki az árnyékból, és megcsillant rajta a folyóparti sétány fölé hajoló nátriumgőzlámpák sárgás fénye. Minden előzmény nélkül villant elő, akárcsak fél perccel korábban én.

Buggyos pulóveremben és kabátomban, a kajak apró beülőnyílásának kötényét szorosan magam köré tekerve éppoly zömöken festhettem, mint a két parton őgyelgő lususiak. Vízisielő pár húzott el mellettem integetve.

Visszaintegettem.

– Szent Habakuk – suttogtam megint. A komlog ezúttal nem kotnyeleskedett.

Itt most megszakítom az elbeszélésemet.

Amikor elértem idáig a történetben, hiába sürgetett és motivált, hogy bármelyik másodpercben felszisszenhet a cianidgáz, és eláraszthatja Schrödinger macskájának dobozát, mégis heves vágyat éreztem, hogy kimerítő részletességgel számoljak be bolygóközi vándorutamról. Őszintén szólva, azóta, hogy négy szabványéve Aeneával menedékre leltünk a Régi Földön, egyszer sem kerültem olyan közel ahhoz, hogy valódi kalandokat éljek át, mint ezen a vándorúton.

Majdnem harminc óra telt el azóta, hogy Aenea derült égből bejelentette, azonnal el kell távolnom a Régi Földről. Magától értetődőnek vettem, hogy hasonló utazás vár rám, mint legutóbb Aeneával. A Reneszánsz Vektortól a Régi Földig lakatlan vagy elnéptelenedett tájakon keltünk át, olyan bolygókat érintve, mint a Hebron, Új-Mekka, Úrliget, meg olyanokat, amiknek még neve sem volt – például a dzsungelbolygót, ahol a Konzul hajóját eldugtuk. Azon kevés alkalmak egyikén, amikor mégis belefutottunk néhány helybélibe – ironikus módon éppen a Mare Infinituson, egy gyéren lakott óceánbolygón –, senki nem jött ki jól a találkozásból: én felrobbantottam az úszó platformjuk nagy részét; ők fogságba ejtettek, megkéseltek, meglőttek, és kis híján vízbe fojtottak. Közben elvesztettem néhány pótolhatatlan tárgyat, amit magunkkal vittünk az utazásra, hogy mást ne mondjak, az ősrégi sárkányszőnyeget, mely Siri és Merin legendás élete óta nemzedékről nemzedékre szállt, és a hasonlóan régi .45-ös kaliberű kézifegyvert, amiről úgy képzeltem, hogy egykoron Aenea anyja, Brawne Lamia birtokolta.

De utunk nagy része elhagyatott tájakon vezetett – a Hebron és Új-Mekka vészjóslóan elhagyatottnak tűnt, mintha valami elmondhatatlan borzalom elűzte volna a teljes lakosságot –, és ahogy lecsorogtunk a Tethys-folyón Aeneával és A. Bettikkel, senki nem háborgatott bennünket.

A Lususon bezzeg pezsgő élet folyt. Akkor értettem meg először, miért hívják az ottani, egész bolygóra kiterjedő épülettömböket Kaptáraknak.

Amíg együtt lakatlan térségeket szeltünk át, a lány, az android és én csak a saját eszközeinkre hagyatkozhattunk. Most, hogy egyedül és lényegében fegyvertelenül gubbasztottam a kis kajakomban, azon kaptam magam, hogy odaintegetek a Pax rendőreinek és az újjászületett lususi papoknak, akik elsétáltak mellettem. A csatorna összeszűkült, alig harminc méter széles, beton és műanyag határolta, sehol egy mellékág vagy búvóhely. A hidak és felüljárók alatt, akárcsak a felső távnyelőnél, árnyas zugok húzódtak meg, de folyamatosan jöttek-mentek rajtuk keresztül a hajók, nem volt hová rejtőzni.

Eddig bele sem gondoltam, mekkora őrültség a távolás. Ha kiléptem volna a kajakból, rögtön szemet szúrtak volna mindenkinek merőben szokatlan szabású ruháim. A testfelépítésem sem stimmelt. A hyperioni akcentusom kilógott volna a képből. Nem volt nálam pénz, személyazonosító csip, EMJ-jogosítvány, hitelkártya vagy egyházközségi okmány, nem volt bejelentett tartózkodási helyem. Egy másodpercre kikötöttem egy folyóparti bárnál – a lenge szellő roston sült hús vagy a lususi megfelelője illatát sodorta felém, amitől összefutott a nyál a számban, és az ínycsiklandó illatfelhőt átjárta az erjesztőtartályokat sejtető kipárolgás és a hideg sör fanyar szaga –, de hamar rájöttem, ha bemennék, majdnem biztos, hogy két percen belül bilincsben vinnének el.

Mások is utaztak a Pax bolygói között – leginkább milliárdosok, üzletemberek és kalandorok, akik hónapokig kriogén álomba merülve, többéves időcsúszást felhalmozva csillagközi utazásra vállalkoztak a Mercantilus utasszállító hajóin, mert gőgös magabiztossággal feltételezték, hogy a keresztségnek hála az állandósult állapotban stagnáló keresztény világ megőrzi számukra a munkájukat, az otthonukat és a családjukat, amíg haza nem térnek –, de elég ritkán, pénz és a Pax engedélye nélkül meg soha. Ha besasszéznék ebbe a kávézóba, kocsmába vagy étterembe, vagy mi a csudába, két perc sem telne bele, és valaki kihívná a helyi rendőrséget vagy a Pax katonáit. Elég egyszer megmotozniuk, hogy kiderüljön, nem viselek keresztséget… pogány vagyok az újjászületett keresztények világában.

Megnyaltam az ajkam, megkordult a gyomrom, alig bírtam felemelni a karom a fáradtságtól és a lususi többletgravitációtól, égett a szemem a kialvatlanságtól és a stressztől, de ellöktem magam a folyóparti kávézótól, és folytattam az utamat lefelé a folyón. Drukkoltam, hogy ne legyen annyira messze, mintha kétszer olyan távol lenne.

Most pedig ellenállok a kísértésnek, hogy elmeséljem, mennyi csodálatos dolgot láttam és hallottam, a sok csodabogarat és a merész találkozásokat. Soha nem jártam még a Lusushoz foghatóan népes, zsúfolt belső bolygón, és minden további nélkül el tudtam volna tölteni még egy hónapot azzal, hogy felfedezem a betoncsatornába terelt folyóról futólag megpillantott Kaptár nyüzsgő forgatagát.

Hat órán keresztül csorogtam lefelé a lususi csatornán, mire végül áteveztem a várva várt boltív alatt, és kiértem a Freudére, egy élénk, sűrűn lakott bolygóra, amiről nem sokat tudtam, és fel nem ismertem volna a komlog navigációs adatai nélkül. A kajakot elrejtettem egy öt méter magas szennyvízcsatornában, lekucorodtam, betakartam magam egy szögesdróton fennakadt, rojtosra foszlott ipari plasztikgyapot lepedővel, és végre álomra hajtottam a fejem.

Másfél szabványnapot szunyókáltam a Freudén, és mivel ezen a bolygón minden nap harminckilenc szabványórából állt, csak az érkezésem másnapjának estéjén akadtam rá a következő távnyelőre alig öt kilométerrel lejjebb. Továbbtávoltam.

A napsütötte Freudéról, melynek polgárai cicomázott bohócjelmezben és tiritarka kalpagokban parádéztak, egészen a Sohamárig sodort a folyó, ahol zord falvakat faragtak ki a hegyoldalakból, kőből emelt várak egyensúlyoztak a meredek sziklaszirtek tetején, és örökké be volt borulva. A Sohamáron üstökösök szántottak végig az éjszakai égbolton, és hollószerű szárnyas teremtmények – nem is madarak, sokkal inkább gigantikus denevérek – vitorláztak el közvetlenül a folyó felett, meg-meglebbentve bőrszárnyukat, és fekete törzsükkel kitakarták a fényesen ragyogó üstökösöket.

Kereskedők kurjantottak át a tutajukról. Én is köszöntem nekik, miközben beleeveztem egy tajtékos zúgóba, amely kis híján felborította a kajakomat, és bizony alaposan próbára tette kezdő kajaktudásomat. A keskeny lőrésekkel hunyorgó sohamári kastélyok felől vészkürtök harsantak, amikor vadul áteveztem a következő távnyelőn, a túloldalon pedig rekkenő sivatagi hőség fogadott egy forgalmas kis bolygón, amelyet a komlogom adatai szerint Szürke Vitus-Balianus B-nek hívnak. Soha életemben nem hallottam róla; még azokban a régi, Hegemónia korabeli atlaszokban sem voltak feltüntetve, amiket Nagyanyó mindehová magával hurcolt a vándorkaravánnal, én meg amikor csak tudtam, titokban beosontam a kocsijába, és egy parázsvessző fényénél lapozgattam.

A Tethys-folyón hajózva több sivatagbolygót is érintettünk Aeneával és A. Bettikkel távozóban a Régi Föld felé, ám ezeken a bolygókon, a Hebronon és Új-Mekkán valami különös oknál fogva egy teremtett lélek sem volt, csupán élettelen sivatagok meg kihalt városok. Itt, a Szürke Vitus-Balianus B-n azonban vályogházak tömött sora szegélyezte a folyót, és néhány kilométerenként egy-egy gáthoz vagy zsiliphez érkeztünk, ahonnan a víz túlnyomó részét elvezették a folyóval párhuzamosan elterülő zöld mezők öntözésére. Mázlim volt, mivel a folyó töltötte be a helyi főútvonal szerepét, így aztán egy gigantikus uszály mögött megbújva bukkantam elő az ősrégi távnyelő boltozatának árnyékából, és békésen folytathattam az utamat az élénk vízi forgalom kellős közepén – körülöttem szkiffek, tutajok, uszályok, vontatóhajók, elektromos motorcsónakok, lakóhajók, és hébe-hóba még egy EM levitációs bárka is elzúgott három-négy méterrel a vízfelszín felett.

A gravitáció enyhébb volt, mint az előző bolygókon, a Régi Föld vagy a Hyperion gravitációjának kétharmada, vagy még annyi sem, és némely evezőcsapásnál az a tévképzetem támadt, hogy mindjárt kilököm magam kajakostul a vízből. Cserébe hétágra sütött a nap, óriási, izzadt tenyérként tapadt a hátamra. Fél óra evezés alatt az utolsó cseppig kiittam a második üveg vizemet, és tudtam, muszáj lesz partra szállnom, hogy feltöltsem az ivóvízkészletem.

Az ember azt gondolná, hogy az alacsonyabb gravitációjú bolygók bennszülöttei biztos langaléták, a hordóforma lususiak szöges ellentétei. Ehhez képest a forgalmas sávokban és a folyóparti vontatóutakon látott férfiak, nők és gyerekek többsége majdnem olyan alacsony és stramm volt, mint a lususiak. Tarkabarka ruhákat hordtak, akár a bohócjelmezben parádézó freudeiak, rikító öltözékeket, viszont mindenki egyszínűt: tetőtől talpig bíborvörös, testhez álló szereléseket, égszínkék köpönyegeket és palástokat, vakító smaragdszínű hacukákat és ruhakölteményeket, színben hozzájuk illő kalappal meg sállal, hosszan szétterülő citromsárga uszályokat, borostyánszínű turbánokat. Észrevettem, hogy a vályogházak, üzletek és fogadók ajtaját és redőnyét is jellegzetesen élénk színűre festették, és találgattam, vajon mi lehet a jelentőségük. Más-más kaszt? Politikai meggyőződés? Társadalmi vagy vagyoni státusz? Netán valamiféle rokoni jelzés? Akármit is szimbolizáltak, láttam, ha kimegyek a partra ivóvízért, esélyem sem lesz elvegyülni khakiszínű, kifakult, erősen megtépázott pamutruhámban.

Azonban nem volt túl sok választásom: kikötök vagy szomjan halok. Az egyik önműködő zsilipen túljutva egy mólóhoz eveztem, kikötöttem lágyan ringatózó kajakomat, míg mögöttem máris elhagyta egy masszív uszály a zsilipet, és elindultam egy kerek, félig fából ácsolt, félig vályogból tapasztott tereptárgy felé, szívből remélve, hogy egy artézi kút lesz. Eléggé biztos voltam a dolgomban, mivel az építményből sáfrányszínű köntöst viselő asszonyok hordták kannákban a vizet, vagy legalábbis víznek látszó folyadékot, viszont elbizonytalanodtam, szabad-e egyáltalán mernem a kútból, és mekkora az esélye, hogy ezzel megsértek valamilyen törvényt, előírást, kasztra vonatkozó szabályt, vallási parancsolatot vagy helyi szokást. A vontatóutakon és ösvényeken semmi nem utalt a Pax jelenlétére – sehol egy feketébe öltözött pap vagy a Pax rendőreinek kincstári piros-fekete egyenruhái –, de ez még nem jelentett semmit. Még a Határvidéken is, ahol a komlog információi szerint a Szürke Vitus-Balianus B található, elenyésző volt azon bolygók száma, ahol a Pax ne vetette volna meg a lábát. Suttyomban elővettem a hátizsákomból a vadászkésemet, és tokostul a hátsó zsebembe csúsztattam, majd ráhúztam a mellényemet; a tervem kimerült annyiban, hogy ha bekerítenek, előrántom a kést, és átvágom magam a tömegen a csónakig. Amennyiben a Pax rendőrsége kábítófegyverekkel és nyílvető puskákkal kivonul a helyszínre, a kalandom véget ér.

Ami azt illeti, valóban véget is ért, legalábbis egy darabig, csak épp teljesen más okokból, minden előzetes figyelmeztetés nélkül – habár a Lusus óta folyamatosan fájt a hátam –, mindenesetre mit sem sejtve mentem oda a kúthoz, vagyis ahhoz, amit kútnak sejdítettem.

Talált-süllyedt.

Az emberek ügyet sem vetettek magas termetemre és szürke viseletemre. Senki nem állta utamat – még a paprikavörös és világoskék ruhás gyerekek sem, akik egy pillanatra félbehagyták a játékot, amikor megpillantottak, de csakhamar le is vették rólam a szemüket –, úgy tűnt, mintha észre sem vennék, hogy vadidegen ember került közéjük. Mohó kortyokban ittam, majd feltöltöttem mindkét kulacsomat, és közben az a benyomásom támadt – ne kérdezzék, mi alapján – a Szürke Vitus-Balianus B lakóiról, de legalábbis a falubeliekről, akik a Tethys-folyó sorsára hagyott távnyelővonalának ezen állomása mellett éltek, hogy egyszerűen csak szorult beléjük annyi udvariasság, hogy ne mutogassanak ujjal, ne bámuljanak meg, és ne szegezzék nekem a kérdést, hogy mit keresek itt. Ahogy rácsavartam a kupakot a második üvegre, és megfordultam, hogy elinduljak vissza a kajakhoz, elfogott az érzés, hogy egy háromfejű földönkívüli mutáns, vagy igazán bizarr példával élve, maga a Shrike is ihatott volna az artézi kútból ezen a balzsamos sivatagi délutánon, és a polgárok békén hagyták volna.

Három lépést tettem a poros úton, amikor belém hasított a fájdalom. Először kétrét görnyedtem, görcsösen kapkodva a levegőt, aztán térdre rogytam, majd elvágódtam a földön. Remegve összehúztam magam. Ordítani akartam, de elviselhetetlen kínomban nem kaptam levegőt, és elszállt minden erőm. Így aztán nem ordítottam. Tátogtam, mint a partra vetett hal, magzatpózba kuporodtam, és gyötrelmesen vonaglottam.

Megjegyzem, máskor is átéltem már fájdalmakat és kényelmetlenségeket. Amíg a Polgárőrségben szolgáltam, egy hyperioni seregben végeztek egy felmérést, amely kimutatta, hogy a besorozott újoncok, akiket délre vezényeltek leverni a Jégkaromnál kitört felkelést, borzasztóan alacsony fájdalomtűrő képességgel bírtak. Az észak-aquilai városlakók és a Kilenc Farok felkapottabb negyedeiben élők szinte soha nem tapasztaltak akkora fájdalmat, ami ne múlt volna el, ha bekaptak egy tablettát, beizzítottak egy gépsebészt, vagy elvezettek a legközelebbi ügyeletre.

Én viszont vidéki gyerek voltam, birkákat terelő juhász, ezért egy kicsit nagyobb tapasztalatot szereztem a fájdalom elviselésében: véletlenül megvágtam magam, eltört a lábam, mert rálépett egy málhásböszme, elestem a sziklák közt, és zúzódások meg kék-zöld foltok borítottak, egyszer agyrázkódást szenvedtem birkózás közben egy karavántalálkozón, a sok lovaglástól bőrkeményedések nőttek az ülepemen, de az sem volt ritka, hogy feldagadt ajkakkal és fekete monoklival keveredtem ki a tábortűz melletti bunyókból a külön a férfiaknak tartott összejöveteleken. A jégmezőn pedig három sebesülést szereztem: kétszer repesztalálatot kaptam, miután a bajtársaim fehér aknára léptek, egyszer meg egy mesterlövész kaszált el – ez utóbbi olyan súlyos sérülés volt, hogy papot hívtak hozzám, aki toporzékolva követelte, hogy fogadjam el a keresztséget, mielőtt késő lenne.

Ilyen kínokat soha nem éltem még át.

Az illedelmes polgárok egy idő után elhúzódtak a földön nyöszörgő, szűkölő, vergődő jelenéstől – végül mégiscsak kikényszerítettem, hogy felfigyeljenek az idegenre. Felemeltem a csuklómat, és magyarázatot követeltem a komlogtól arra, ami velem történik. A komlog nem válaszolt. Hullámokban öntött el az elviselhetetlen fájdalom. Újra megkérdeztem. Semmi válasz. Aztán beugrott, hogy jó kisfiú üzemmódra állítottam a nyavalyást. A nevén szólítottam, és megismételtem a kérdést.

– Bekapcsolhatom a készenléti bioszenzoros funkciókat, M. Endymion? – kérdezte a síkagyú MI.

Gőzöm sem volt, hogy a szerkentyűbe be volt építve egy készenléti vagy akármilyen más bioszenzoros funkció. Dühös mordulással megadtam az engedélyt, és a görcsös fájdalom hatására még feljebb húztam a térdemet. Úgy éreztem, mintha valaki felnyársalt volna a lapockáim között, majd erre-arra forgatta a kampós pengét. Elborított a fájdalom, mint akibe áramot vezettek. Kiadtam a gyomrom tartalmát a porba. Egy gyönyörű, hófehér ruhás nő hátraszökkent, és felemelte fehér szandálos lábát.

– Mi folyik itt? – nyögtem ki két nyilallás másodpercnyi szünetében. – Mi történik velem? – faggattam a komlogot. A másik kezemmel hátranyúltam, hogy megtapogassam a hátamat, nem vérzik-e, nincs-e rajta bemeneti nyílás. Nyílvesszőre vagy egy lándzsa nyelére számítottam, de ujjaim csak a levegőt markolták.

– Kezd sokkos állapotba kerülni, M. Endymion – közölte a Konzul hajójának lobotomizált MI-je. – A vérnyomás, a bőrellenállás, a szívverés és az atropinmérés értékei mind ezt mutatják.

– Miért? – kérdeztem. Az egyszótagú szó hosszú nyögés kíséretében préselődött ki a számon, és ahogy a fájdalom előresugárzott a hátamból az egész testembe, megint okádtam egy sort. A gyomrom teljesen kiürült, mégis tovább hánytam. A színpompás polgárok nem jöttek közelebb, nem álltak le bámészkodni, volt bennük annyi jóérzés, hogy nem bámultak meg és súgtak össze a hátam mögött, de szemlátomást megakasztottam őket a napi teendőikben.

– Mi a baj? – fuldokoltam, és alig bírtam suttogni a komlogkarkötőnek. – Mi váltotta ki a fájdalmat?

– Lőtt seb – csilingelte a vékony bádoghang. – Szúrt seb. Dárda, kés, nyíl, dobócsillag. Energiasugár okozta sérülés. Részecskenyaláb, lézer, omegapenge, impulzuskard. Koncentrált nyíllövedékzápor. Talán egy hosszú, vékony tű, ami a veséje felső részébe, a májába és a lépébe fúródott.

Kínok között fetrengve megint hátranyúltam, kihúztam a késemet a tokjából, és félredobtam. A mellényemen és az ingemen nem tátongtak égesnyomok vagy szakadások. Nem meredeztek éles tárgyak a testemből.

A fájdalom forró hullámai ismét végigsöpörtek rajtam, és hangosan felkiáltottam. Akkor bezzeg nem jajveszékeltem, amikor a mesterlövész eltalált a jégmezőn, sem pedig akkor, amikor Ványa bácsi málhása szétroppantotta a talpam.

Nehezemre esett összetett gondolatokat megfogalmazni, de valami ilyesmi járt a fejemben: A Szürke Vitus-Balianus B őslakosai… valahogyan… telepátia… mérgezés… a víz… láthatatlan sugarak… büntetés… amiért…

Végül feladtam, és nyöszörögtem tovább. Egy világoskék szoknyás vagy tógás alak közelebb lépett, makulátlan szandáljából kilátszottak lábujjainak kékre festett körmei.

– Bocsáss meg, uram – szólított meg halkan, vaskos régi hálóbeli angol akcentussal. – Valami gond van?

– Áááááááááháháháháááá – vonítottam válaszul, némi öklendezéssel téve fel az i-re a pontot.

– Segíthetek esetleg valamiben? – tudakolta a kék tóga feletti lágy hang.

– Ó… úúaúú… hhhhrrrrggg – feleltem az ájulás határán. Fekete pontok táncoltak a látóteremben, míg végül elhomályosodtak a szandálok meg a kék lábkörmök, de a rettenetes fájdalom az istennek sem eresztett… Nem tudtam az eszméletvesztésbe menekülni.

Köntösök és tógák surrogtak körülöttem. Parfüm, kölni és szappan illata legyintett meg… Erős kezek ragadták meg a karom, nyúltak a hónom és a derekam alá. Amikor megpróbáltak felemelni, a tűzforró nyárs felszaladt a hátamban, és a tarkómba fúródott.