26.

Másnap kivittük a Konzul hajóját a nap felé.

Arra számítottam, hogy amikor felébredek, hirtelen megvilágosodom, egyik napról a másikra elérem a szatorit az áldozati bortól, legrosszabb esetben belelátok a világegyetem mélyebb rétegeibe, legjobb esetben mindentudó és mindenható leszek. Ehelyett arra ébredtem, hogy szétreped a hólyagom, tompán lüktet a fejem, de azért összességében kellemes emlékeim maradtak az előző éjszakáról.

Aenea jóval előttem kelt, és mire kivonszoltam magam a vécére, frissen lefőtt, forró kávé kotyogott a kannában, gyümölcsök pihentek a gömb alakú tartóban, és friss, meleg péksütemény fogadott.

– Nehogy azt hidd, hogy minden reggel ágyba viszem a reggelit! – mosolygott.

– Oké, kölyök. Holnap én leszek a soros.

– Sütsz omlettet? – nyújtott át egy kávés golyóbist.

Feltéptem a tetejét, beszívtam a kávé illatát, és kinyomtam egy cseppet. Vigyáztam, nehogy megégesse a számat, vagy kicselezzen a forró kávébuborék.

– Naná. Amihez kedved van.

– Sok szerencsét a tojáskereséshez! – tüntette el két harapással a kiflijét. – Nagyon pöpec a csillaghajó, de nem sok csirke szaladgál rajta.

– Kár – feleltem, az áttetsző falon kinézve. – Pedig milyen jó kis tyúkólat lehetne varázsolni belőle! – Ezután komolyabbra fordítottam a szót. – Kölyök, ami a bort illeti… úgy értem, nyolc szabványórája ittam meg, és…

– Nem érzel semmi változást – felelte Aenea. – Hmm. Úgy tűnik, azon kevesek közé tartozol, akikre nem hat a varázs.

– Tényleg?

Rémültnek tűnhetett a hangom, megkönnyebbültnek, vagy is-is, mert Aenea megrázta a fejét.

– Á, csak ugratlak. Kábé huszonnégy óra alatt hat. Garantálom, hogy érezni fogod.

– És mi van, ha… ööö… éppen nem érünk rá, amikor megtörténik? – kérdeztem, és még a szemöldökömet is rángattam nyomatékképpen. A nagy gesztikulálásban kicsit felemelkedtem a rögzített asztal mellől.

Aenea felsóhajtott.

– Gyere csak vissza, öcsi, mielőtt odaszögezem a homlokodra a szemöldöködet!

– Mmm – évődtem a kávés golyóbis felett. – Imádom, amikor csúnyán beszélsz.

– Csipkedd magad! – sürgetett Aenea, aztán a szonikus mosogatótálcába tette a kávés golyóbist, és az újrafeldolgozóba a tányért.

Ráérősen nyammogtam a zsömlémet, és a fantasztikus kilátásban gyönyörködtem.

– Miért, megyünk valahova?

– Megbeszélés a hajón – mondta Aenea. – A mi hajónkon. Aztán vissza kell jönnünk, hogy feltöltsük az Yggdrasill készleteit a holnap esti induláshoz.

– Miért a mi hajónkra szerveztél találkozót? – kérdeztem. – Nem lesz kicsit zsúfolt a többi helyhez képest?

– Majd meglátod – mondta Aenea. Felhúzta világoskék, zéró g-s, bokára feszülő nadrágját, és betűrte fehér, csupa zseb ingét. Szürke papucsot vett a lábára. Lassan megszoktam, hogy mezítláb közlekedik a gubóban, a szárak és a levelek között.

– Igyekezz! – noszogatott. – A hajó tíz perc múlva indul, és sokat kell még indáznunk a dokkolóöbölig!

 

Igazam volt, kicsit szűkös lett a hely. A belső erőtér egyhatod g-t állított be gravitációnak, de még így is olyan érzésem támadt, mintha egy jupiteri bolygó nehézségi ereje hatna rám egy kiadós, szabadesésben töltött alvás után. Furcsa volt, hogy egy síkban zsúfolódtunk össze, és kihasználatlan maradt a gigantikus beltéri magasság. A Konzul hajójának könyvtárfedélzetén, a zongoránál, a kanapékon, a kárpitozott székeken és a holoárok körül ott ült a Számkivetett Navson Hamnim, Systenj Coredwell és a tollbokrétás Sian Quintana Ka’an, a két ezüstszínű, vákuumhoz adaptálódott Számkivetett, Palou Koror és Drivenj Nicaagat, továbbá Paul Uray és Am Chipeta. Ott volt Het Masteen és felettese, Ket Rosteen. Megjelent Kassad ezredes – akkora volt, mint a magas Számkivetettek –, az idős, fejedelmi Dordzse Phamo, kinek hamuszürke köntöse gyönyörű fodrokat vetett az alacsony gravitációban, valamint Lhomo, Rachel, Theo, A. Bettik és a dalai láma. Más értelmes faj nem képviseltette magát.

Néhányan kiléptünk a balkonra, és néztük, ahogy a csillagfa belső felszíne elmaradozik a hajó mögött, amely kék fúziós csóván emelkedett a központi csillag felé.

– Isten hozta, Kassad ezredes! – szólalt meg a hajó, amikor visszasereglettünk a könyvtári szintre.

Kérdőn néztem Aeneára. Meglepett, hogy a hajó emlékezett réges-régi utasára.

– Köszönöm, hajó – felelte az ezredes. A magas, sötét bőrű férfi alig figyelt oda, szinte teljesen magába fordult.

A Bioszféra csillaghajó belső héjától távolodva ugyanolyan szédülés fogott el, mint amikor egy bolygó apró ponttá zsugorodik a hátam mögött. Az orbitális monstrum belsejében jártunk; míg a csillagfa lombsátrából itt-ott láttunk csupán át a levelek és törzsek résein, futólag pillantottuk meg a nap túlsó oldalán lévő csillagmezőket és tágas térségeket, most, százezer kilométer magasról szemlélve úgy tűnt, mintha szilárd felülete lenne a Bioszférának: a roppant levelek szikrázó palásttá olvadtak össze, akár egy végtelen, zöld, konkáv óceán, és hatalmába kerített az érzés, hogy egy gigászi akváriumba zártak, ahonnan nem lehet kijutni.

Az ágak kéken tündököltek a védőmezőben foglyul ejtett légkör hatására, a több ezer kilométeres, kúszónövényként tekergőző erdők és a vibráló levéltakaró kékes villamossággal telítődött, mintha az egész belső felszínbe áramot vezettek volna. Hatalmas nyüzsgés volt mindenütt: a Számkivetett angyalok száz kilométeres szárnyai nemcsak az ágak és a levelek takarásában verdestek, hanem a mélyűrbe repítették őket, a nap irányába, vagy kifelé, a tízezer kilométeres gyökérzet felé kanyarodtak; temérdek apró testű élőlény csillámlott a légkör kék kupolájában – sugárzó ökörnyálak, tündérláncok, papagájok, kék magaslakók, Régi Föld-i majmok, a legkülönfélébb trópusi halfajták úszkáltak a súlytalanságban, kiutat keresve az üstökösfelhőkből, kék gémek, libafalkák és marsi szárnyasok, Régi Föld-i delfinek… eltűntek szem elől, mielőtt a látottaknak akár csak a töredékét rendszertani kategóriákba sorolhattam volna.

Messziről jobban fel tudtam becsülni, hogy a nagyobb élőlények és rajok mekkorák is igazán. Több ezer kilométer „magasról” láttam, ahogy a kék vérlemezkék cikázva kerülgették az intelligens akerataeliket. Az első találkozást követően megkérdeztem Aeneától, csak az a két felhőlakó teremtmény él-e a Bioszféra csillagfán, akiket a tanácskozáson megismertem, vagy vannak még mások is.

– Páran – felelte a barátom. – Körülbelül hatszázmillióan.

Végre a saját szememmel láthattam, hogy az akerataelik ezres, talán tízezres nagyságrendű rajokban libbennek át a levegőben egyik fatörzstől a másikig, több száz kilométert megtéve.

Velük tartottak hű szolgáik is: égi tintahalak és zeplenek, átlátszó medúzák, csupa ormótlan, csápos gázhólyag, olyanok, mint amelyik a felhőbolygón bekapott. Csupán nagyobb. Az eredeti szörnyeteget szemmértékre tíz kilométer hosszúnak tippeltem: az odalent látott, munkára fogott, zeplenszerű rémségek legalább száz kilométeresre nőttek, csápokkal, ostorokkal, csillószőrökkel, farokkal, szondákkal és egyéb nyúlványokkal együtt pedig még annál is hosszabbra nyúltak. Észrevettem, hogy az akerataelik valamennyi málhásállata más-más feladatot látott el: bonyolult biomérnöki alakzatokat fontak az ágakból, szárakból és hüvelyekből, korhadt ágakat és elfonnyadt, város méretű leveleket nyesegettek a csillagfáról, Számkivetett tervezésű szerkezeteket szuszakoltak a helyükre, vagy építőelemeket szállítottak a bioszféra egyes részei között.

– Hány zeplent irányítanak az akerataelik a csillagfán? – kíváncsiskodtam Aeneánál, amikor elszabadult egy percre.

– Nem tudom – vont vállat. – Kérdezzük meg Navsont!

A Számkivetett így felelt:

– Fogalmunk sincs. Feladatorientáltan szaporodnak. Maguk az akerataelik remek példái a csordaszellemnek, a kollektív tudatnak… önmagában egyik koronglény sem intelligens… összekapcsolódva briliáns elmék. Az égi tintahalak és a többi, Jupiter típusú bolygóról származó teremtmény lassan hétszáz szabványéve annyi utódot nemz, amennyire szüksége van. Óvatos becsléssel több százmillió dolgozik a bioszféra körül… akár az egymilliárdot is elérheti a számuk.

Megigézve bámultam a bioszféra nyüzsgő felszínén mozgó parányokat. Milliárd teremtmény, külön-külön akkorák, mint a Farktoll-fennsík a szülőbolygómon.

Minél feljebb emelkedtünk, annál látványosabbá váltak a millió kilométerrel a fejünk felett és félmillió kilométerrel a talpunk alatt nyíló rések az ágak rengetegében. A mi szekciónk volt a legvénebb és legsűrűbb, de a bioszféra irdatlan belső görbületének külső karéját hézagok és választékok tagolták: néhol szándékosan hagyták nyitva, máshol befoltozásra vártak. De még idekint, az űrben is lázas munka folyt: üstökösök jártak be célirányos íveket a gyökerek, ágak, levelek és törzsek közt, éltető vízzel öntözve a növényeket, amit a felszínről párologtattak el fatörzsekbe ágyazott, Számkivetett-célzóberendezések és erg generálta hősugarak, valamint száz kilométer széles tükrökké változtatott levelek. A hatalmas vízgőzfelhők elvonultak a gyökérfonatok között, és harmatot hintettek a milliárd négyzetkilométeres levéltakaróra.

Az üstökösöknél is nagyobb, gondosan elhelyezett aszteroidák és terelőholdak tucatjai vándoroltak pár ezer vagy tízezer kilométerrel a lélegző gömb belső és külső felszíne felett: korrigálták az orbitális sodródást, úgy forgatták és vontatták az ágakat, hogy megfelelő irányba növekedjenek, árnyékot vetettek a bioszféra belső felszínére, ahol árnyéktűrő növények éltek, és megfigyelőbázisokat vagy ideiglenes szállásokat alakítottak ki rajtuk azoknak a Számkivetett és templomos kertészeknek, akik évtizedről évtizedre, évszázadról évszázadra felügyelték a projektet.

Fél fénypercre jártunk a dokkolóöböltől, a nap felé gyorsultunk, mintha a hajó Hawking-meghajtású átkelési pontot keresne. A zöld gömb roppant üregében egyre több hajóval találkoztunk: a Pax fejlettségi szintjéhez képest rémesen elavult Számkivetett-hadihajók Hawking-hajtóműveinek hólyagjait óriási védőmezőkbe csomagolták; az ódivatú, nagy g-s rombolók és KVP-hajók letűnt korokat idéztek; az elegáns napvitorlás teherszállítók sátortetőként feszülő, monoszálas vitorláin megcsillant a fény. Körös-körül Számkivetett angyalok repkedtek, csillámló szárnycsapásokkal lavíroztak a nap irányába, vagy süvítettek lefelé, a Bioszférába.

Aenea és társai idővel bevonultak folytatni a megbeszélést. Fontos kérdésekről esett szó – változatlanul azon tanakodtak, hogyan késleltessék a Pax támadását, milyen elterelő hadművelettel vagy csellel tudnák távol tartani a masszív flottát –, nekem viszont máson járt az eszem.

Az android éppen elindult volna befelé a balkonról, amikor megrántottam a jobb ingujját.

– Maradnál még egy pillanatra? Szeretnék megbeszélni valamit.

– Természetesen, M. Endymion. – A kék bőrű férfi udvariasan válaszolt, mint máskor.

Megvártam, amíg négyszemközt maradunk a balkonon, és a benti zsibongás elszigetel minket, aztán a korlátra támaszkodtam.

– Sajnálom, hogy ilyen ritkán beszélünk, amióta megérkeztünk a csillagfára – szabadkoztam.

A. Bettik kopasz fején megcsillant a napfény. Kék tekintete nyugodt és barátságos volt.

– Nem probléma, M. Endymion. Az érkezésünk óta elég mozgalmasan telnek a napjaink. Tagadhatatlan viszont, hogy ez az objektum rengeteg beszédtémát nyújt. – Azzal körbemutatott fél kezével a szélesen ívelő csillagfán, egészen odáig, ahol a középső nap ragyogásába veszett.

– Nem a csillagfáról és a Számkivetettekről szeretnék beszélni – mondtam fojtott hangon, kicsit közelebb hajolva.

A. Bettik bólintott, és várta, hogy folytassam.

– Te minden bolygóra elkísérted Aeneát a Régi Földtől a Tien-sanig – állapítottam meg. – Megfordultál vele az Ixionon, a Maui-Covenanton, a Reneszánsz Vektoron, meg az összes többin, igaz?

– Úgy van, M. Endymion. Az a megtiszteltetés ért, hogy vele tarthattam mindenhová, ahol megengedte, hogy útitársak kísérjék.

Beharaptam az ajkam, éreztem, hogy mindjárt hülyét csinálok magamból, de nem tehettem mást.

– És mi történt akkor, amikor nem kísérhetted el? – kérdeztem.

– Amikor M. Rachellel, M. Theóval és a többiekkel a Groombridge Dyson D-n maradtunk? – mondta A. Bettik. – Folytattuk az Aenea által megkezdett munkát, M. Endymion. Jómagam elsősorban a falon…

– Nem, nem – vágtam közbe. – Úgy értem, mennyit tudsz arról, hogy mi történt vele a távollétében?

A. Bettik szünetet tartott.

– Az égvilágon semmit, M. Endymion. Azt mondta, egy időre elutazik. Szerzett nekünk munkát, és tovább foglalkozott a… tanítványaival. Aztán egy nap eltűnt, és hozzávetőleg két szabványévig maradt távol…

– Egy évig, tizenegy hónapig, egy hétig és hat óráig – pontosítottam.

– Pontosan, M. Endymion.

– És a visszatérése után soha nem mesélte, merre járt?

– Nem, M. Endymion. Tudomásom szerint egyikünknek sem említette.

Legszívesebben megragadtam volna A. Bettik vállát, hogy megértessem vele, miért élet-halál kérdése ez a számomra. Vajon értené? Nem tudtam. Úgy döntöttem, inkább higgadtan, már-már flegmán válaszolok – persze, szánalmas kudarcot vallottam.

– Nem vettél észre valami szokatlant Aeneán, amikor visszatért a szabadságáról, A. Bettik?

Android barátom elhallgatott, de nem úgy tűnt, mint aki habozik, hanem az emberi érzelmek finom árnyalataira próbál visszaemlékezni.

– Alighogy megérkezett, máris elindultunk a Tien-sanra, M. Endymion, de emlékeim szerint M. Aenea kedélyállapota pár hónapig eléggé hullámzott… az egyik percben fel volt dobva, aztán hirtelen mély depresszióba zuhant. Az ingadozás megszűnt, mire ön a Tien-sanra érkezett.

– És nem adott rá magyarázatot? – Utolsó rohadéknak éreztem magam, amiért a szerelmem háta mögött kérdezősködöm, de tudtam, tőle hiába várnék választ.

– Nem, M. Endymion – felelte az android. – Nem beszélt róla. Gondoltam, történt valami a távolléte alatt, az okozta.

Nagy levegőt vettem.

– Mielőtt elutazott… a korábbi bolygókon… az Amritsaron, a Patawphán… bármelyiken a Groombridge Dyson D előtt… nem ismerkedett… találkozott… volt valakije?

– Nem értem, M. Endymion.

– Nem volt egy férfi az életében, aki iránt vonzódott, A. Bettik? Aki különösen közel állt hozzá?

– Á – mondta az android. – Nem, M. Endymion, nem találkoztam olyan férfival, aki megkörnyékezte volna M. Aeneát… Kivéve persze azokat, akik a tanítót és a leendő messiást tisztelték benne.

– Értem. És senki nem jött vissza vele az után az egy év, tizenegy hónap, egy hét és hat óra után?

– Senki, M. Endymion.

A. Bettik vállára tettem a kezem.

– Köszönöm, barátom. Bocsáss meg, amiért ilyen butaságokat kérdezek. Én csak… nem értem… él valahol egy… mindegy, leszarom. Hülye érzelmek. – Megfordultam, hogy én is bemenjek.

A. Bettik elkapta a csuklómat.

– M. Endymion – mondta halkan –, ha az imént a szeretetre célzott, azt hiszem, életem során elég sok időt töltöttem emberek között ahhoz, hogy tudjam: a szeretet soha nem hülyeség. Azt hiszem, M. Aenea rátapintott a lényegre a tanításával. Könnyen lehet, hogy valóban a szeretet mozgatja a világegyetemet.

Tátott szájjal bámultam az android után, aki besétált a balkonról a tömött könyvtárfedélzetre.

 

Lassan megszületett a döntés.

– Szerintem üzenetet kellene küldenünk a Gideon-meghajtású futárdrónnal – jelentette ki Aenea, amikor beléptem a társalgóba. – Semmi álcázás. Egy órán belül.

– Akkor elkobozzák a drónt – dúdolta Sian Quintana Ka’an alt hangján. – Az utolsó hajónkat, amely azonnali ugrásra képes.

– Nem baj – felelte Aenea. – Úgyis pokolra való jószág. Ahányszor csak beüzemeljük, az Űr valamely része megsemmisül.

– Akkor is – erősködött Paul Uray, aki vaskos Számkivetett-akcentusával mintha sistergő rádión beszélt volna –, felhasználhatnánk legalább hordozóként.

– Nukleáris robbanófejet vagy plazmafegyvert röpítenél az armadába? – kérdezte Aenea. – Azt hittem, ezt a lehetőséget elvetettük.

– Máshogy nem tudunk megelőző csapást mérni rájuk – vélte Kassad ezredes.

– Eső után köpönyeg – szólalt meg Ket Rosteen, a Csillagfa Igaz Hangja. – A drónokat célzott támadásokra tervezték. Az arkangyal osztályú hadihajók kilőnék fénypercekre a célpontjától. Egyetértek a tanítómesterrel. Küldjünk üzenetet!

– Miért, azzal elejét vehetjük a támadásnak? – kérdezte Systenj Coredwell.

Aenea a szokott legyintéssel válaszolt.

– Nincs rá garancia… de ha összezavarjuk őket, akkor legalább ők is szétküldik az azonnali ugrásra képes drónjaikat, hogy elhalasszák az akciót. Egy próbát megér.

– Hogy szóljon az üzenet? – kérdezte Rachel.

– Elkérhetném azt a papírt és íróvesszőt? – mutatta Aenea.

Theo odavitte az írószereket, és letette a Steinway fedelére. Mindannyian Aenea köré gyűltünk, aki ezt írta a papírra:

 

XVI. Orbán pápának és Lourdusamy bíborosnak:

Elmegyek a Pacemre. Elmegyek a Vatikánba.

Aenea.

 

– Tessék! – adta vissza a papírt Navson Hamnimnak. – Miután kikötöttünk, helyezzétek el a futárdrónban, tápláljátok be a transzponderbe, hogy „papíralapú üzenet”, és indítsátok útnak a Pacem-rendszerbe.

A Számkivetett elvette a papírt. Még nem igazodtam ki teljesen a Számkivetettek arckifejezésein, de azt láttam, hogy valamiért vonakodik teljesíteni a parancsot. Talán ő is pánikba esett, neki is összeszorult a szíve, mint nekem, csak kevésbé mutatta ki.

Elmegyek a Pacemre. Mi a fészkes fenét akar ez jelenteni? Mégis hogy képzeli Aenea, hogy csak úgy besétál a Pacemre? Soha nem hagyná el élve. Ráadásul bárhová is megy, az az egy biztos, hogy én is vele tartok. Vagyis, ha állja a szavát, márpedig eddig még soha nem szegte meg, akkor ezzel a döntésével engem is halálra ítél. Elmegyek a Pacemre. Vajon csak a Pax flottáját próbálja eltéríteni? Üres fenyegetésnek szánja… időhúzásnak? Jó erősen meg akartam rázni Aeneát, hogy összekoccanjanak a fogai, és ugyan árulja már el, miben mesterkedik.

– Raul – integetett Aenea, hogy menjek közelebb.

Azt hittem, végre magyarázatot kapok a kérdéseimre, mert a szoba túlsó végéből is látta az arcomon, hogy felzaklatott, amit írt, de helyette csak ennyit mondott:

– Paiou Koror és Drivenj Nicaagat megtanítják, hogyan repüljek úgy, mint az angyalok. Nincs kedved velem tartani? Lhomo is jön.

Úgy repülni, mint az angyalok? Biztosra vettem, hogy félrebeszél.

– Van még egy tartalék testpáncél, ha érdekel – folytatta Aenea. – De most rögtön indulnunk kell! Mindjárt visszaérünk a csillagfához, a hajó pár perc múlva dokkol. Het Masteen neki akar állni a rakodásnak, és nekem is ezermillió dolgom van holnapig.

– Jó – mentem bele, bár hogy mibe, arról fogalmam sem volt. – Jövök én is. – Éppen morcos kedvemben voltam, szóval úgy éreztem, ennél jobb metaforát keresve sem találhattam volna tízéves odüsszeiámra: Persze, miért is ne, gőzöm sincs, mit csinálok vagy mire vállalkozom, de benne vagyok!

Az egyik űrhöz alkalmazkodott Számkivetettől, Palou Korortól megkaptuk a testpáncélokat. Használtam már máskor is hasonló védőruhát – legutóbb alig néhány hete, amikor Aeneával megmásztuk a Tai-sant, a Középső Királyság nagy hegycsúcsát… bár úgy tűnt, mintha hónapok vagy évek teltek volna el azóta –, de ilyen testpáncélt még soha életemben nem láttam.

A testpáncélok több évszázados múltra tekintenek vissza; az okosok abból indultak ki, hogy ha az űrhajósok nem akarnak felrobbanni a vákuumban, akkor az űrkorszak hajnalán hordott puffos szkafanderek helyett inkább hajszálvékony védőruhát kellene felvenniük, melynek pórusai átengedik a verejtéket, de megvédik a bőrt a kegyetlen hidegtől, forróságtól és vákuumtól. A testpáncélok nem sokat változtak az évszázadok során: légzőrostokkal és ozmózistapaszokkal látták el, és kész. Hozzáteszem, az utolsó védőruhám hegemóniai gyártmány volt, bírta a strapát, amíg Rhadamanth Nemes szét nem szaggatta a karmaival.

Ez azonban nem egy átlagos testpáncél volt. Az ezüstszínű, képlékeny, higanyszerű ruhát galacsin formájában pottyantotta a kezembe Palou Koror; meleg, pillekönnyű protoplazmaként landolt a tenyeremen. Úgy is vándorolt, akár a higany. Akár egy cseppfolyós élőlény. Ijedtemben elejtettem. Gyorsan elkaptam a másik kezemmel, mire a golyóbis szétfolyt rajta, és felkúszott a csuklómon a karomig, akár egy húsevő idegen.

Mondhattam valamit hangosan, mert Aenea azt felelte:

– Jól látod, Raul, életben van. A testpáncél szerves élőlény… génmanipulált, nanotech… mindössze hárommolekulányi vastagságú.

– Hogyan kell felvenni? – kérdeztem, miközben az anyag felmászott az ingujjamon, majd visszahúzódott. Ragadozónak tűnt, nem pedig ruhadarabnak. Márpedig a testpáncélokat az ember a bőrén hordta: alatta nem volt több réteg ruha. Sehol.

– Öhm – mondta Aenea. – Pofonegyszerű… nem kell úgy rángatni, mint a régi védőruhákat. Csak vetkőzz meztelenre, állj mozdulatlanul, és ejtsd a fejedre. Szépen lecsorog rajtad. Igyekeznünk kell!

Hát, nem rajongtam az ötletért.

Aeneával kimentettük magunkat, és felsiettünk a csigalépcsőn a hálószintre, a hajó orrába. Lekapkodtuk a ruháinkat. A szerelmemre néztem – meztelenül állt a Konzul antik (és emlékeim szerint ugyancsak kényelmes) ágya mellett –, és javasolni akartam, hogy hasznosabban töltsük el az időnket a bárkafa dokkolása előtt, de Aenea incselkedve megfenyegetett az ujjával, a feje fölé tartotta az ezüst protoplazmát, és a hajába ejtette.

Halálra váltan figyeltem, ahogy az ezüstös organizmus bekebelezi: olvadt fémként folyt le szőkésbarna haján, elborította a szemét, a száját és az állát, tükröződő lávafolyamként csurrant le a nyakán, aztán beterítette a vállát, mellét, hasát, csípőjét, szeméremdombját, combját, térdét… végül Aenea felemelte az egyik lábát, aztán a másikat is, és a védőruha tetőtől talpig befedte.

– Minden oké? – kérdeztem vékony hangon. Saját ezüstbogyóm a kezemben lüktetett, alig várta, hogy beburkoljon.

Aenea – vagyis az Aenea helyén álló krómszobor – feltartotta a hüvelykujját, aztán a nyakára bökött. Értettem, mit akar mondani: a hegemóniai védőruhákhoz hasonlóan most is szubvokálisan fogunk tudni kommunikálni.

Két kézzel a magasba emeltem a pulzáló masszát, visszatartottam a lélegzetem, lehunytam a szemem, és a fejemre pottyantottam a göböt.

Alig öt másodperc alatt lezajlott az egész. Hirtelen elborított a rettegés, úgy éreztem, nem kapok levegőt, a nyúlós massza betömte az orromat és a számat, aztán eszembe jutott, hogy nem ártana levegőt vennem, és hűvös, friss oxigén áradt a tüdőmbe.

Hallasz, Raul? Sokkal távolabbról jutott el hozzám a hangja, mint a régi ruha fülesénél.

Bólintottam, majd szubvokálisan válaszoltam: Aha. Fura érzés.

M. Aenea, M. Endymion. Készen álltok? Beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, hogy a másik adaptált Számkivetett, Drivenj Nicaagat kapcsolódott a vonalba. Egyszer már hallottam beszélni, csak akkor hangmodulátor tolmácsolta a szavait. A közvetlen vonalban még Sian Quintana Ka’an trillázásánál is dallamosabban, tisztábban csengett a hangja.

Mehet, felelte Aenea. Lementünk a csigalépcsőn, átvágtunk a tömegen, és kiléptünk a balkonra.

Sok szerencsét, M. Aenea, M. Endymion. A. Bettik kívánt szerencsét a hajó egyik kommlinkjén. Az android megveregette tükröződő, ezüstszínű vállunkat, ahogy a korláthoz léptünk Koror és Nicaagat mellé.

Lhomo már odakint várt ránk. Ezüst testpáncélján kirajzolódott a bicepsze, combizma és kockahasa. Kicsit elszégyelltem magam; nem bántam volna, ha eltakarhatnám valamivel az ezredmilliméteres, folyékony ezüstréteget, vagy ha jobb kondiban lennék. Aenea gyönyörű volt krómba öntött, imádni való testével. Örültem, hogy csak az android jött ki ötünk után a balkonra.

A hajót már csak néhány ezer kilométer választotta el a csillagfától, és erőteljesen lassított. Palou Koror elegánsan felszökkent a keskeny korlátra, hogy aztán egyhatod g-ben egyensúlyozzon rajta. Drivenj Nicaagat követte a példáját, majd Lhomo, Aenea, s végül – jóval ügyetlenebbül – én is csatlakoztam hozzájuk. Rettenetes tériszony tört rám ott, a semmi szélén állva: a csillagfa széles zöld teknőként terült el alattunk, a lombfalak magasba nyúltak, az elkeskenyedő hajó cérnavékony fúziós lángcsóván billegett, mint egy törékeny kék pilléren imbolygó épület. Szorongva döbbentem rá, hogy ugrani fogunk.

Ne féljen, amint odaér az erőtérhez, abban a pillanatban megnyitom, és EM-repellerekre váltok, hogy ne fulladozzon a kipufogógáztól. Felismertem a hajó hangját. Semmit sem értettem.

A testpáncélba bújva nagyjából le lehet mérni, hogyan is élünk mi, adaptáltak, magyarázta Palou Koror. Persze, azok, akik mindenben alkalmazkodtak, nem a félig értelmes ruhák és molekuláris mikroprocesszoraik segítségével élnek és közlekednek az űrben, hanem saját bőrünket, vérünket, látásunkat és elménket adaptáltuk.

Hogyan kell… kezdtem, de nem igazán sikerült szubvokalizálnom, pedig a torok izmait a legkevésbé sem befolyásolja, ha kiszárad az ember szája.

Ne aggódj, mondta Nicaagat. Nem tárjuk szét a szárnyunkat, amíg tisztes távolságba nem kerülünk. Nem fogunk összeütközni… az erőtereink úgysem engednék. A ruhát könnyű vezérelni, hagyatkozz az ösztöneidre! Az optikai rendszer az idegrendszeredre és neuroszenzoraidra kapcsolódva lehívja majd a szükséges adatokat.

Adatokat? Miféle adatokat?, gondoltam magamban, de a ruha közvetítette a többieknek.

Aenea megszorította ezüstkezem.

Hidd el, jó móka lesz, Raul! Ezentúl nem sok szabadidőnk lesz.

Akkor és ott, a korláton egyensúlyozva, a szakadék szélén, a fúziós lángok és a vákuum torkában fel sem fogtam igazán a szavai értelmét.

Indulás, közölte Palou Koror, és levetette magát a korlátról.

Kéz a kézben ugrottunk le Aeneával.

 

Aenea elengedte a kezem, és elsodródtunk egymástól. Az erőtér szétvált alattunk, a fúziós hajtómű pedig leállt, amíg mind az öten elég messze kerültünk a hajótól, aztán újra begyulladt – olyan volt, mintha a hajó hirtelen felszállt volna, mert egy idő után gyorsabban zuhantunk, mint ahogy lassult –, felvillanyozó, ijesztő érzés volt, ahogy zuhantunk lefelé, öt ezüstszínű, kezét-lábát széttáró alak, legyezőként szétterülő alakzatban száguldottunk a csillaghajó ezer kilométerrel alattunk várakozó szövedéke felé. Aztán szétnyíltak a szárnyaink.

Ma elég, ha csak egy kilométerre tárjuk ki a fényszárnyakat, duruzsolta Palou Koror. Minél messzebbre és gyorsabban repülünk, annál szélesebbre kell tárnunk… akár több száz kilométerre is.

Amikor felemeltem a kezemet, a testpáncélból kiálló energiapanelek lepkeszárnyként bomlottak ki. Megéreztem a hirtelen napfénylöketet.

Igazából az a mágneses erővonal sodor, amely kijelöli a repülésünk vektorát, mondta Palou Koror. Ha egy pillanatra kisajátíthatom a ruháitokat… tessék!

A látótér megváltozott. Balra néztem, ahol Aenea kilométerekkel alattam járt: csillogó, aranyszárnyú ezüstbáb. A többiek mögötte ragyogtak. Szó szerint láttam a napszelet, láttam a töltéssel rendelkező részecskéket és a plazmaáramlatokat, amelyek a végtelenül bonyolult elrendezésű helioszféra mentén örvénylettek: a mágneses mező piros erővonalai felcsavarodtak, mintha egy örökké hullámzó csigáspolip házára festették volna őket. A nyakatekert, többrétegű, színpompásan vonagló plazmafolyamok visszaáramlottak a nap irányába, amely innen már nem csak egy sápadt csillagnak tűnt, hiszen több millió erővonal konvergált benne. Komplett plazmaleplek lökődtek ki 400 km/s-os sebességgel, bizarr alakzatokat vettek fel a pulzáló mágneses mezők északi és déli faroklebenye között. Láttam, ahogy a lila színű, befelé torzuló mágneses erővonalak kereszteződnek és összefonódnak a kifelé robbanó, bíborvörösen szétterülő fluxusokkal; láttam, ahogy a helioszféra lökéshullámai kéken örvénylenek a csillagfa külső pereménél, a holdak és üstökösök úgy szelték át a plazmát, ahogy az óceánjáró hajók hasítják éjszaka a tündöklő, foszforeszkáló habokat; és láttam, ahogy aranyszárnyaink felkavarják a plazmaszférát és a mágneses teret, a fotonok, mint megannyi szentjánosbogár, fennakadnak a hálónkon, a vitorlák felfekszenek a plazmaáramlatokra, ezüstös testünk felgyorsul a hélioszféra mátrixának roppant, felpúposodó, dugóhúzószerűen feltekeredő mágneses geometriájában.

Ha a különleges látás nem lett volna elég, a testpáncél optikai rendszere röppálya-információkat és számításokat vetített ki. Nekem kínai volt, de az űrhöz alkalmazkodott Számkivetetteknek az élete múlhatott rajta. Egyenletek és függvények peregtek le a szemem előtt, a fókuszálási tartomány peremén. Csak egy részére emlékszem: