11.

Iszozaki Kenzo őszintén ki tudta jelenteni, hogy soha életében nem félt még egyszer sem. A Fuji páfrányszigetein neveltek belőle üzleti szamurájt, csecsemőkora óta arra tanították és képezték ki, hogy megvesse a félelmet, és lenézze azokat, akik félnek. Az óvatosság, az rendben volt – nélkülözhetetlen eleme üzleti eszköztárának –, de a félelem távol állt a természetétől és aprólékosan felépített személyiségétől.

Egészen eddig a pillanatig.

M. Iszozaki hátralépett, amíg a légzsilip belső ajtaja elfordult. Bármi is várta a zsilipben, egy perce még egy légüres, forgó aszteroida felszínén tartózkodott. Méghozzá szkafander nélkül.

Iszozaki előzőleg úgy döntött, hogy nem hoz magával fegyvert a kis aszteroidaugróra: sem ő, sem a hajó nem volt felfegyverezve. Akkor és ott, ahogy jégkristályok párafelhője csapott ki a nyíló zsilipkapu mögül, és egy emberszabású alak lépett a fedélzetre, Iszozaki Kenzo korántsem volt biztos abban, hogy bölcs döntés volt fegyvertelenül érkezni.

Az emberszabású alak ember volt… megjelenésében legalábbis mindenképpen. Napbarnított bőr, szépen levágott szürke haj, tökéletes szabású szürke öltöny, szürke szempár deres szempillákkal és fehér mosoly.

– M. Iszozaki – üdvözölte Albedo tanácsos.

Iszozaki meghajolt. Szabályozta a szívverését, egyenletesen lélegzett, és arra összpontosított, hogy a hangja minél nyugodtabbnak, érzelemmentesebbnek hasson.

– Kedves öntől, hogy elfogadta a meghívásomat.

Albedo karba fonta a kezét. A mosoly nem tűnt el napbarnított, csinos arcáról, de Iszozaki nem hagyta magát átverni. A Fujin lévő páfrányszigetek tengerpartjának közelében nyüzsögtek a cápák, amelyeket az első Bussard-féle csírahajók DNS-receptjei alapján fagyasztott embriókból tenyésztettek ki.

– Meghívást? – kérdezte Albedo tanácsos dallamosan. – Vagy felszólítást?

Iszozaki nem emelte fel enyhén lehajtott fejét. Két keze lazán lógott a teste mellett.

– Szó sincs felszólításról, M…

– Szerintem tudja a nevem.

– Ön állítólag ugyanaz az Albedo tanácsos, aki csaknem háromszáz éve Meina Gladstone tanácsadója volt, uram – mondta a Pax Mercantilus elnök-vezérigazgatója.

– Akkoriban inkább még hologram formájában léteztem, semmint hús-vér testben – nyitotta szét a karját. – De a… személyiségem… egy és ugyanaz. És hagyjuk az uramozást!

Iszozaki fejet hajtott.

Albedo tanácsos beljebb lépett a kis bokorugróban. Erős ujjait végigfuttatta a műszerfalakon, a pilótaülésen és az üres gravitációs tartály peremén.

– Szerény hajó ez egy olyan nagy hatalmú embernek, mint ön, M. Iszozaki.

– Diszkrécióra törekedtem, tanácsos úr. Az jó lesz, ha így szólítom?

Válasz helyett Albedo agresszíven közelebb lépett a vezérigazgatóhoz. Iszozaki szeme meg sem rebbent.

– Maga szerint diszkréciónak minősül az, amikor egy vírusos MI-telotaxist enged a Pacem kezdetleges adatszférájába, hogy megkeresse az InforMag csomópontjait? – Albedo hangja betöltötte az egész pilótafülkét.

Iszozaki Kenzo felemelte a fejét, és állta a magasabb férfi szürke tekintetét.

– Igen, tanácsos. Ha a Mag még nem szűnt meg, rendkívül fontos volt, hogy személyesen felvegyem… hogy a Mercantilus személyesen felvegye velük a kapcsolatot… A telotaxis arra volt programozva, hogy ha a Pax vírusvédő programjai észlelnék, azonnal semmisítse meg magát, és kizárólag akkor fertőzzön, ha félreérthetetlen válaszreakciót kap a Magtól.

Albedo tanácsos felkacagott.

– A maga drágalátos telotaxisa körülbelül annyira volt diszkrét, mint a közmondásos szar a palacsintában, Iszozaki-szan.

A Mercantilus vezérigazgatója köpni-nyelni nem tudott a trágárság hallatán.

Albedo lehuppant a gyorsulási ágyra, és kinyújtóztatta tagjait.

– Foglaljon helyet, barátom! Komoly erőfeszítések árán megkeresett minket. Vállalta a kockázatot, hogy megkínozzák, kiátkozzák, ténylegesen kivégzik, és elveszik a parkolóhelyét a vatikáni suhanóparkolóban. Beszélni akart velünk? Hát akkor rajta! Beszéljen.

Hirtelen zavarát leplezendő Iszozaki körülnézett, hová tudna leülni. Végül a terepasztal egyik üres felülete mellett döntött. Mivel nem szeretett súlytalanságban lebegni, úgy állította be az egyszerű belső védőmezőt, hogy az a szimulált gravitációt kiegyenlítse egy g-re, de a hatása eléggé egyenetlen volt, ezért Iszozaki egyfolytában a szédülés határán egyensúlyozott. Nagy levegőt vett, és összeszedte a gondolatait.

– Önök a Vatikánt szolgálják… – kezdte.

– A Mag senkit nem szolgál, mercantilusi emberfajzat – szakította félbe Albedo.

Iszozaki fújtatott, és újrakezdte.

– A Mag és a Vatikán érdekei annyiban egyeznek, hogy az InforMag a Pax túléléséhez elengedhetetlen tanácsokkal és technológiával szolgál…

Albedo tanácsos elmosolyodott, és várta a folytatást.

Olyasmit készülök mondani, amiért őszentsége odadob a főinkvizítornak. Száz emberöltőig rá leszek kötve a vallatógépre, gondolta Iszozaki. De azért kimondta.

– A Független Katolikus Transzgalaktikus Kereskedelmi Szervezetek Pánkapitalista Ligájának vezérigazgatói tanácsában néhányan úgy véljük, hogy a Liga és az InforMag érdekei között talán nagyobb az átfedés, mint a Mag és a Vatikán között. Úgy véljük, mindkét félnek előnyére válna, ha… öhm… szemügyre vennénk közös céljainkat és érdekeinket.

Albedo tanácsos még jobban kivillantotta hófehér fogait. Nem mondott semmit.

Iszozaki érezte, ahogy szorul a hurok, amibe önként dugta a fejét, és a nyakába váj a kenderkötél.

– Csaknem háromszáz éve az egyház és a Pax civil hatóságai azt a hivatalos álláspontot képviselik, hogy az InforMag megsemmisült a távnyelők bukásakor. A Pax bolygóin több millió, a hatalomhoz közel álló ember fülébe eljutott a pletyka, hogy a Mag mégiscsak átvészelte a…

– A pusztulásunkról szóló pletykák erősen túloznak – mondta Albedo tanácsos. – Hát aztán?

– Nos, tanácsos úr – folytatta Iszozaki –, noha tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a Mag személyiségei és a Vatikán közti szövetség mindkét fél érdekeit szolgálta, a Liga másik megoldást kínál, egy hasonlóan szoros viszonyt a kereskedőcégünkkel, amelyből az önök… ööö… társadalma azonnal és kézzelfoghatóan profitálhat.

– Hallgatom, Iszozaki-szan! – dőlt hátra Albedo tanácsos a pilótaülésben.

– Egy – mondta Iszozaki, egy fokkal bátrabb hangon. – A Pax Mercantilus terjeszkedésével semmilyen vallási szervezet nem veheti fel a versenyt, bármennyire is hierarchikus vagy széles körben elfogadott. A kapitalizmus lassan ismét gyökeret ver a Paxban. Ez a bolygók százainak valódi kötőanyaga.

– Kettő. Az egyház csökönyösen folytatja se vége, se hossza háborúját a Számkivetettekkel és a Pax befolyási körzetén belüli lázadó elemekkel. A Pax Mercantilus az efféle katonai konfliktusokat felesleges erőpocsékolásnak, értékes emberi és anyagi erőforrások pazarlásának tekinti, arról nem beszélve, hogy az InforMag is belekeveredik az emberek csetepatéjába, amely nem szolgálja az önök érdekeit, és a céljaikat sem viszi előbbre.

– Három. Miközben az egyház és a Pax felhasználja az azonnali ugrásra képes Gideon-hajtóművet, a feltámasztó bölcsőket és számos egyéb technológiát, amelyek nyilván a Magtól származnak, az egyház nem ismeri el az InforMag szerepét e találmányok felfedezésében. Sőt, még mindig ellenségnek állítja be a hívők milliárdjai előtt, és rendre hangoztatja, hogy a Mag entitásai azért pusztultak el, mert szövetkeztek az ördöggel. A Pax Mercantilus nem tartja szükségesnek a bűnbakképzést és a színjátékot. Amennyiben a Mag szövetségre lép velünk, és továbbra is meg szeretné tartani az anonimitását, tiszteletben tartjuk az óhaját: akkor, és csakis akkor mutatjuk be önöket mint megbecsült partnerünket, ha és amikor akarják. Addig is a Liga mindent elkövet, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen az InforMag démonizálásának a történelemkönyvek lapjain, a szájhagyományban és az emberek tudatában.

Albedo tanácsos elgondolkodó arcot vágott. Kis ideig a zsilipablakon át a forgó aszteroidát bámulta, majd így szólt:

– Tehát gazdaggá tesz és jobb színben tüntet fel bennünket?

Iszozaki Kenzo nem válaszolt. Érezte, hogy a jövője és az emberiség hatalmi egyensúlya késélen táncol. Nem tudta kifürkészni Albedo szándékait: a kibrid szarkazmusa akár bevezetőül is szolgálhatott a tárgyalásokhoz.

– És mi legyen az egyházzal? – kérdezte Albedo. – Mégiscsak több mint két és fél emberi évszázada a csendestársaink.

Iszozaki puszta akaraterővel megint lelassította a pulzusát.

– Nem szeretnénk, ha a Mag miattunk megszakítaná azon kapcsolatait, amelyeket hasznosnak vagy jövedelmezőnek ítél – mondta halkan. – Mi, a Liga üzletemberei szakmai szemmel képesek vagyunk meglátni a vallási alapú csillagközi társadalmak inherens korlátait. A dogma és a hierarchia elválaszthatatlanul hozzátartozik a teokráciákhoz… sőt, az alapjukat képezik. Mi, üzletemberek az üzlettársainkkal közös érdekeinket tartjuk szem előtt, és úgy véljük, érdemes lenne kialakítani egy újabb szintet a Mag és az emberek együttműködésében, akkor is, ha titkos és korlátozott, mert meggyőződésünk, hogy kölcsönösen javára válna mindkét félnek.

Albedo tanácsos bólogatott.

– Iszozaki-szan, emlékszik, amikor a torusi irodájában arra kérte a kollégáját, Anna Pelli Cognanit, hogy vetkőzzön meztelenre?

Iszozakinak minden önuralmára szüksége volt, hogy semleges arckifejezést erőltessen magára. Szó szerint megfagyott a vére, amikor belegondolt, hogy ezek szerint a Mag megfigyelte az irodáját, és felvételt készített minden beszélgetésről.

– Akkor azt kérdezte – folytatta Albedo –, vajon miért segítettünk az egyháznak kifinomítani a keresztség technológiáját. „Miért? Mi haszna származik ebből a Magnak?” Remélem, jól idéztem.

Iszozaki meredten nézte a szürke ruhás férfit, és bizony úgy érezte, hogy össze van zárva a szűkös kis aszteroidaugróban egy kobrával, amely felágaskodott, és széttárta a csuklyáját.

– Volt valaha kutyája, Iszozaki-szan? – kérdezte Albedo.

A Mercantilus vezérigazgatója, aki még a kobráknál tartott, elkerekedett szemmel bámult rá.

– Kutyám? – nyögte ki végül. – Nem. Személy szerint nekem nem. A szülővilágomon nem sok kutya fordult elő.

– Tényleg, igaza van! – villantotta ki Albedo megint a fogsorát. – A maga szigetén a cápa volt a közkedvelt háziállat. Úgy tudom, ön is tartott egy bébicápát, és megpróbálta megszelídíteni. Hat szabványéves lehetett akkor. Javítson ki, ha tévedek, de Keigónak nevezte el.

Iszozaki akkor sem tudott volna megszólalni, ha az élete múlik rajta.

– Mondja csak, Iszozaki-szan, hogyan oldotta meg, hogy a növekedő bébicápa ne falja fel, miközben együtt úszkálnak a Siokó-lagúnában?

Beletelt pár másodpercbe, mire Iszozaki nagy nehezen kinyögte:

– Póráz.

– Parancsol? – hajolt közelebb Albedo tanácsos.

– Pórázzal – mondta a vezérigazgató. Apró, koromfekete pontok táncoltak a látótere határán. – Elektromos pórázzal. Mindenhová magunkkal kellett vinnünk a távirányítású jeladót. A halászaink is ugyanezt a szerkezetet használták.

– Na igen – mosolygott Albedo. – Ha a házi kedvenc rosszalkodott, egy gombnyomással megmutatták, hol a helye. – Azzal felemelte a kezét, és behajlította az ujjait, mintha egy láthatatlan jeladót szorongatna a tenyerében. Barna hüvelykujja megnyomott egy láthatatlan gombot.

Nem is annyira áramütés futott végig Iszozaki Kenzo testén, inkább hullámokban átsöprő, vegytiszta, hamisítatlan fájdalom, amely a mellkasából indult ki, a bőre, a húsa és a csontjai alá ágyazott keresztségből, és kisugárzott az egész testére, eltáviratozták mindenhová a több száz méteres rostszálak, fonalférgek és csomópontok, a keresztség megannyi szövete, melyek mélyen gyökerező, áttétes daganatokként terjedtek szét a szervezetében.

Iszozaki felüvöltött, és kétrét görnyedt a fájdalomtól. Összerogyott a bokorugró padlóján.

– Úgy tudom, a távirányítóval növelni is tudta az áramütés erősségét, ha Keigo pajtás bevadult volna – mélázott Albedo. – Nem igaz, Iszozaki-szan? – Ujjai a levegőt markolászták, mintha egy távirányítón állított volna.

A fájdalom fokozódott. Iszozaki az űrruhájába vizelt, és csak azért nem piszkította össze, mert a belei addigra már rég kiürültek. Ordítani akart, de szájzárat kapott, mint a merevgörcstől. A fogairól zománc pattogzott. Elharapta a nyelvét, és vér ízét érezte a szájában.

– Megkockáztatom, egy tízes skálán Keigo pajtás ezt körülbelül kettőnek érzékelte volna – jegyezte meg Albedo tanácsos. Feltápászkodott, a légzsiliphez ballagott, és bepötyögte az ajtónyitó kódot.

A földön vonagló Iszozaki, akinek teste és agya haszontalan függelékként lifegett a tagjaiban lüktető, elviselhetetlen fájdalom végén, amit keresztségnek hívtak, összeszorított állkapoccsal próbált kiabálni. A szeme kidülledt, orrából és füléből folyt a vér.

Miután Albedo tanácsos kinyitotta a légzsilipet, még egyszer megnyomta a tenyerén hordozott, láthatatlan jeladót.

A fájdalom egyből megszűnt. Iszozaki telehányta a padlót. Izmai görcsösen rángatóztak, szinapszisai rosszul működtek.

– Tolmácsolom az ajánlatát az InforMag három pártjának – közölte Albedo tanácsos hivatalos hangnemben. – Alaposan megvitatjuk és megfontoljuk. Addig is, barátom, remélem, számíthatok a diszkréciójára.

Iszozaki megpróbált kinyögni valami értelmeset, de erejéből csupán arra telt, hogy összekuporodjon, és a fémpadlóra okádjon. Iszonyodva hallotta, hogy görcsösen összehúzódó belei durrogó szellentéssel szabadulnak meg a gázoktól.

– És nem fog még egyszer vírusos MI-telotaxisokat küldeni mások adatszférájába, ugye, Iszozaki-szan? – Albedo belépett a légzsilipbe, és a helyére fordította a zsilipkaput.

A zsilipen túl a névtelen aszteroida megnyirbált sziklatömbje komótosan forgott, olyan erőknek engedelmeskedve, amiket egyedül a káoszelmélet istenei ismertek.

 

Rhadamanth Nemes és három testvére percek alatt elrepültek a komppal a Pax bombasinói támaszpontjáról Childe Lamonde-ba a Szürke Vitus-Balianus B szikkadt, palaszürke bolygóján, ám az utat komplikálta, hogy a tökkelütött, kotnyeleskedő Szolzsenyikov parancsnok három katonai suhanót rendelt melléjük kíséretnek. Nemes lehallgatta a támaszpont és a suhanók üzenetváltásait a „védett” szűk hullámhosszú csatornán, így aztán tudta, hogy a parancsnok a szárnysegédjét, az agyalágyult Vinara ezredest bízta meg a küldetés vezetésével. Ahogyan azt is tudta, hogy az ezredes a világon semmit nem fog irányítani, Vinara ugyanis végig rá lesz kötve a valós idejű holoszimekre, lényegében élő kapcsolásban, és valójában Szolzsenyikov adhat ki minden parancsot a Pax katonáinak, méghozzá anélkül, hogy oda kellene tolnia a képét.

Mire megérkeztek a célállomásuk, a falu fölé – bár a „falu” elnevezés kissé hivatalosan hangzik a négy szabályos sorban elrendezett vályogházakra a folyó nyugati partján, amelyet több száz ház pettyez a támaszponttól odáig, szinte egybefüggő sávot alkotva –, a suhanók beérték őket, és csavarvonalban ereszkedtek le leszállóhelyet keresve, miközben Nemes kellően nagy és kemény terepet keresett, ahová le tudja tenni a kompot.

A vályogházak ajtaját az alapszínek élénk árnyalataira festették. A járókelők az utcán hasonló színű ruhákat viseltek. Nemes tudta, miért ilyen tarka minden: rákapcsolódott a hajó memóriájára, és egyben lekérte a spirálspektrum népének kódolt bombasinói aktáit is. Az információkat csupán annyiban találta érdekesnek, hogy kiderült, a furcsa népség nemigen akaródzott áttérni a keresztre, és még kevésbé akarta alávetni magát a Pax uralmának. Más szóval, könnyen el tudta képzelni, hogy egy lázadó gyereket, férfit és félkarú androidot bújtatnak a hatóságok elől,

A suhanók a csatorna menti töltésúton szálltak le. Nemes egy parkban landolt a komppal, félig lerombolva egy artézi kutat.

Gügész, a másodpilóta ülésében megfordulva felvonta az egyik szemöldökét.

– Szkülla és Briareósz lemegy hivatalosan átkutatni a falut – mondta Nemes. – Te itt maradsz velem. – Minden büszkeség vagy hiúság nélkül megállapította, hogy klóntestvérei egy ideje elfogadták vezetőjüknek, pedig éppen ők tolmácsolták neki a Három Párt halálos fenyegetését, és tudhatták, hogy be is fogja váltani azt, ha a nő megint kudarcot vall.

A másik nő és férfi lesietett a rámpán, és átvágott a színes köntöskavalkádon. Harci páncélos katonák ügettek eléjük leengedett vizorral. A szűk hullámhosszú rádió vagy a kamerák képe helyett a közös optikai csatornán figyelve az eseményeket, Nemes felismerte Vinara ezredes hangját a sisakjába épített hangszórón keresztül.

– A polgármester… Ses Giának hívják a hölgyet… nem adott engedélyt a házak átkutatására.

Nemes látta tükröződni Briareósz megvető mosolyát az ezredes kifényesített vizorján. Mintha a saját tükörképét látta volna, csak kissé kiugróbb járomcsonttal.

– Hagyja, hogy ez a… polgármester… parancsolgasson magának? – kérdezte Briareósz.

Vinara ezredes tehetetlenül széttárta páncélkesztyűs kezét.

– A Pax elismeri az őslakosok fennhatóságát, amíg nem csatlakoznak a… Pax Protektorátusához.

– Azt mondta, dr. Molina a Pax egyik katonájának őrizetére bízta az illetőt… – vette át a szót Szkülla.

Vinara bólintott. A morfikus, borostyánszínű sisak felerősítette a lélegzetvételeit.

– A katona nyomtalanul eltűnt. Folyamatosan próbáljuk felvenni vele a kapcsolatot, amióta elindultunk Bombasinóról.

– Nem ültettek bele a katonába nyomkövető csipet? – kérdezte Szkülla.

– Nem. A páncéljába van beépítve egy.

– És?

– Néhány sarokkal odébb megtaláltuk a páncélt – felelte Vinara ezredes.

Szkülla nem emelte fel a hangját:

– Felteszem, a katona nem volt a páncéljában.

– Nem. Csak a páncélt és a sisakot dobták le a kútba, holttestet nem.

– Kár – mondta Szkülla. Már éppen megfordult volna, amikor visszanézett az ezredesre. – Említette a páncélt. Fegyverek nincsenek?

– Nincsenek – zsémbelt Vinara. – Elrendeltem az utcák átfésülését, és kikérdezzük a polgárokat. Előbb-utóbb valaki elvezet majd minket ahhoz a házhoz, ahol dr. Molina őrizetbe vette az eltűnt térutazót. Akkor bekerítjük a házat, és megadásra szólítjuk fel a bent lévőket. Benyújtottam egy… izé… kérvényt a bombasinói polgári bírósághoz, hogy rendeljenek el házkutatást.

– Kitűnő terv, ezredes – mondta Briareósz. – Hátha nem olvadnak meg a gleccserek és öntik el a falut, amíg megkapjuk a végzést.

– Gleccserek? – kérdezte Vinara ezredes.

– Hagyjuk – mondta Szkülla. – Ha ez így megfelel, segítünk átfésülni a szomszédos utcákat, a rendes házkutatással pedig megvárjuk a hivatalos engedélyt. – Közben Nemesnek is üzent a privát csatornán. Hogyan tovább?

Maradjatok mellette, és tegyétek azt, amit az előbb felajánlottál, válaszolta Nemes. Udvariasan, törvénytisztelően. Nem szeretném, ha ezek az idióták a közelben lennének, amikor megtaláljuk Endymiont vagy a lányt. Gügésszel gyors időre váltunk.

Jó vadászatot!, üzente Briareósz.

Gügész már várta a komp légzsilipjénél.

– Enyém a város – mondta Nemes. – Te menj el a folyó mentén a távnyelőig, és ellenőrizz minden hajót, ami áthalad alatta. Lépj ki a fázisból, ha üzenni akarsz, időnként megnézem, küldtél-e valamit. Ha megtalálod a férfit vagy a lányt, pingelj meg. – Elvileg fáziseltolódásban is tudtak kommunikálni egymással a közös sávon, viszont ez horribilis energiákat emésztett volna fel – túl azon a felfoghatatlan mennyiségen, ami eleve csak a fázisváltáshoz kellett –, sokkal takarékosabb volt olykor-olykor visszaváltani, és ellenőrizni a közös sávot. Egy egyszerű vészjelzés is akkora energiabefektetést igényelt, mint az egész bolygó éves energiafogyasztása.

Gügész bólintott, és egyszerre fázist váltottak, átalakultak meztelen férfi és női krómszoborrá.

Odakint mintha kocsonyássá vált volna a levegő, és besötétedett. Minden hang elhalt. Minden mozgás megszűnt. Az emberek kissé homályos szobrokká dermedtek, szélben lobogó köntöseik megkeményedtek és kimerevedtek, mint amiket bronzból faragtak ki.

Nemes nem értette a fázisváltás fizikai törvényeit, de nem is kellett értenie, anélkül is tudta használni. Tudta, hogy semmi köze az idő anti- vagy hiperentropikus manipulálásához – bár a jövőbeli MI birtokában volt mindkét mágikus hangzású technológiának –, és nem is arról van szó, hogy „felgyorsul”, mert akkor hangrobbanásokat keltene és felforrósítaná a levegőt: a fázisváltás során voltaképpen kilépett a téridő nyitott peremén. „Az idő termeinek falain belül futkosó patkányok lesztek, és ezt vegyétek bóknak”, mondta a Mag azon entitása, akinek a létét köszönhette.

Nemes nem sértődött meg a párhuzam miatt. Tudta, hogy a Mag irdatlan energiákat irányít át az Űrön keresztül, Ami Összeköt, valahányszor ő vagy a testvérei fázist váltanak. Az elemek nem vontak volna el ennyi energiát, ha nem tisztelik a saját eszközeiket.

A két tükröződő alak lekocogott a rámpán, aztán szétváltak – Gügész délnek indult, a távnyelő felé, Nemes pedig kővé dermedt testvérei és a szobormerev katonák és spirálpolgárok mellett elhaladva a vályogvárosba tartott.

Szó szerint egyből megtalálta a házat, melynek csatornára néző sarokszobájában a Pax katonája megbilincselve szendergett. Előkereste a bombasinói támaszpont letöltött nyilvántartásából az alvó katona adatlapját – Gerrin Pawtz, lususi állampolgár, harmincnyolc szabványéves, lusta, önállótlan alkoholista, két évre a nyugállománytól, hatszor lefokozták, háromszor elzárásra ítélték, elsősorban helyőrségi szolgálatot látott el egyszerűbbnél egyszerűbb feladatokkal –, aztán kitörölte az adatbázisból. Nem a katona érdekelte.

Miután megbizonyosodott róla, hogy senki más nincs a házban, kilépett a fáziseltolódásból, és megállt egy pillanatra a hálószobában. Meglódult a világ, és visszatértek a hangok: a megbilincselt katona horkolása, a csatorna partján közlekedő járókelők léptei, a fehér függönyt legyezgető szellő, távoli hajók dübörgése, vagy épp a Pax katonáinak csörömpölése, ahogy szamurájöltözék-szerű páncéljukban fel-alá rohangásznak a szomszédos utcákon és sikátorokban, értelmetlenül átkutatva a falut.

Nemes odament a katonához, kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával a férfi nyakára bökött. Apró tű bújt ki a körme alól, tíz centiméter hosszúra nyúlt, elért az alvó férfi nyakáig, és átszúrta a bőrét, csupán egy apró vércseppet fakasztva. A katona nem ébredt fel.

Nemes visszahúzta a tűt, és megvizsgálta a vérmintát: veszélyesen rossz C27H45OH érték – a lususiaknál gyakran fennállt a magas koleszterin veszélye –, alacsony vérlemezkeszám, amely kezdődő immun-thrombocytopeniára utalt, akkor szedhette össze, amikor szolgálati ideje elején nagymértékű sugárzásnak volt kitéve az egyes helyőrségi bolygókon, 122 mg/100 ml-es véralkoholszint – a katona részeg volt, bár régóta tartó alkoholizmusa révén valószínűleg nem látszott meg rajta –, és… voilà!… egy mesterséges narkotikum, nevezetesen ultramorf kiugróan magas koffeinnel párosuló jelenléte a szervezetében. Nemes elmosolyodott. Valaki teába vagy kávéba keverve altató hatású ultramorfot adott be a katonának, de gondosan kimérték a dózist, nehogy túladagolják.

Nemes a levegőbe szimatolt. Az az érzéke, amivel a különböző levegőben szálló szerves molekulákat észlelte és azonosította – egyszóval: a szaglása – háromszor kifinomultabb volt, mint egy közönséges gázkromatográf tömegspektrométere; másképp fogalmazva, kicsivel meghaladta a Régi Föld-i kutyafélék családjába tartozó vérebek szintjét. A szobában rengeteg ember jellegzetes szaga vegyült. Némelyik régebbi, de volt köztük egészen új is. Sorban beazonosította a lususi katona szeszkazánbűzét, több nő finom pézsmaillatát, legalább két gyerek molekuláris lenyomatát – az egyik benne járt a serdülőkorban, a másik, a fiatalabb kemoterápiát igénylő rákban szenvedett –, és két felnőtt férfiét. Egyikük a bolygó sajátos étrendjét párologtatta ki. A másik egyszerre volt ismerős és idegen. Idegen, mert a férfi egy olyan bolygó illatát hordozta, ahol Nemes még soha életében nem járt; és ismerős, mert elraktározta az illető szagmintáját. Raul Endymion, akit még mindig körbeleng a Régi Föld illata.

Nemes szobáról szobára járt, de sehol nem érezte az Aenea nevű lány összetéveszthetetlen, négy éve megismert illatát, sem android szolgája, A. Bettik fertőtlenítőszagát. Raul Endymion egyedül járt a házban. És néhány perce még ott volt.

Nemes követte a nyomokat az előszobai padlóból nyíló csapóajtóig. A zárakat kiszakítva feltépte az ajtót, és megtorpant a létra tetején, mielőtt elindult volna lefelé. Tájékoztatta a felfedezéséről a többieket a közös csatornán. Gügész nem jelzett vissza: valószínűleg nem váltott még vissza. Csak kilencven másodperce hagyták el a hajót. Nemes elmosolyodott. Ha pingelne Gügésznek, Raul Endymionnak és társainak tízszer sem dobbanna meg a szívük az alagútban, és máris ott teremne.

De Rhadamanth Nemes egyedül szeretett volna elégtételt venni. Mosolyogva leugrott a gödörbe, és nyolc méterrel lejjebb tompa puffanással az alagút padlóján landolt.

Az alagút ki volt világítva. Nemes beleszagolt a hűvös levegőbe, elkülönítette Raul Endymion adrenalinban gazdag szagát a többi emberétől. A Hyperionon született szökevény ideges volt, és nemrég átesett valamilyen betegségen, vagy megsérült – az ultramorffal keveredő verejtékszag csípte Nemes orrát. Nyilván Endymion volt az a külvilági, akit dr. Molina kezelt, és valaki a számára felírt fájdalomcsillapítóval kábította el a szerencsétlen lususi katonát.

Nemes fázist váltott, és futásnak eredt az alagútban, amit besűrűsödött fény árasztott el. Akármilyen előnyre tettek is szert Endymionék, így nemsokára utoléri őket. Nemes örömmel lecsapta volna a bajkeverő fejét fáziseltolódva – a lefejezés valós időből szemlélve természetfeletti jelenségnek, egy láthatatlan hóhér ítélet-végrehajtásának tűnne –, de ki kellett szednie bizonyos információkat Raul Endymionból. Élve volt rá szüksége, de nem feltétlenül éberen. Az lesz a legegyszerűbb, ha kiemeli spirálspektrumos barátai közül, őt is bevonja a fázismódosított erőtérrel, ami Nemest védi, tűt döf az agyába, hogy megbénítsa, visszaviszi a kompra, berakja az ottani feltámasztó bölcsőbe, aztán végigjárja a kötelező tiszteletköröket, és megköszöni Vinara ezredes és Szolzsenyikov parancsnok segítségét. Raul Endymion „kihallgatásával” várnának addig, amíg elhagyják a bolygó körüli pályát: Nemes mikroszálakat eresztene a férfi agyába, és tetszés szerint RNS-t és emlékeket vonna ki belőle. Endymion soha többé nem térne magához: miután kiszedik a memóriájából, amire kíváncsiak voltak, megölik, és kidobják a hullát az űrbe. A cél az Aenea nevű lány megtalálása.

Egyszer csak kialudtak a fények.

Fáziseltolódás közben, gondolta Nemes. Képtelenség. Ilyen gyorsan semmi nem történhet.

Csúszva megtorpant. Az alagútban nem égett semmi, aminek a fényét felerősíthette volna. Infrára váltott, előtte is, mögötte is végigpásztázta a járatot. Sehol senki. Kinyitotta a száját, és szonársikolyt hallatott, majd megpördült, és hátrafelé is megismételte. Semmi: az ultrahangsikoltás visszaverődött az alagút két végéből. Módosított az erőtéren, és mindkét irányba kibocsátott egy-egy mélyradar-impulzust. Az alagút üres volt, de a mélyradar szerint kilométereken keresztül újabb és újabb alagutak hálózták be a környéket. Harminc méterrel előrébb, egy vastag fémajtó túlsó oldalán föld alatti garázst érzékelt, tele különféle járművekkel és emberi alakokkal.

Nemes gyanakodva kilépett egy pillanatra a fáziseltolódásból, hogy kiderítse, miként kapcsolódhatott le egy mikroszekundum alatt a világítás.

A jövevény közvetlenül előtte tornyosult. Nemesnek egy ezredmásodperce maradt, hogy ismét fázist váltson, mert utána négy pengeéles ököl zúdult le rá százezer cölöpverő erejével. A lökés ereje végigtaszította a folyosón, átszakította a szilánkokra törő létrát, áttörte a tömör kőfalat, és belefúródott a sziklába.

A fények nem gyúltak fel.

 

A főinkvizítor húsz szabványnapot töltött a Marson, és ezalatt olyan szinten meggyűlölte, ahogy magát a poklot sem lett volna képes.

A planetáris homokvihar, a számum marsi tartózkodása alatt minden nap tombolt. Annak ellenére, hogy huszonegy fős csapatával együtt beköltöztek a St. Malachy külvárosában található Kormányzói Palotába, és hogy a palota, akár a Pax űrhajói, elméletileg hermetikusan zárt, megszűrve, megtisztítva, majd a biztonság kedvéért még egyszer átszűrve a levegőt, az ötvenkét rétegű, ütésálló műanyag ablakokon és zsilipkapu-szerű ajtókon mégis beszivárgott a marsi por.

Amikor John Domenico Musztafa bíboros reggel beállt a zuhany alá, az éjszaka rárakódott por vörös, sáros patakokban kavargott le a lefolyón. Mire a főinkvizítor inasa reggel feladta rá a reverendáját és a köpenyét – a ruhákat éjszakánként kitisztították –, a vörös foltok már megtapadtak a selyemredőkben. Mialatt Musztafa reggelizett – egyedül, a kormányzó étkezőjében –, homokszemek csikorogtak az őrlőfogai között. A kikérdezések és kihallgatások alatt, amiket a Szent Hivatal a palota tágas, visszhangzó báltermében tartott, a főinkvizítor szabály szerint érezte, ahogy a por felkúszik a térdnadrágjában, megtelepszik a gallérjában, a hajában, és bejut ápolt körmei alá.

A palotán kívül ítéletidő volt. A suhanókat és a Scorpionokat nem engedték felszállni. Az űrkikötő mindössze napi néhány órára nyitott ki, azon ritka alkalmakkor, amikor a számum egy ideig szünetelt. A parkoló felszíni járművekből ripsz-ropsz vörös homokkupacok és homokdűnék lettek, és még a Pax csúcsminőségű szűrői sem tudták távol tartani a vörös részecskéket a motoroktól és szilárd fázisú moduloktól. Néhány kivénhedt lánctalpas csotrogány, terepjáró és fúziós rakéta élelmiszert és információkat szállított a városba, és továbbított onnan máshová, de mindent egybevetve, a Pax marsi kormánya és hadserege megbénult.

A számum ötödik napján aztán jelentést kaptak, hogy a palesztinok megtámadták a Pax Tharsis-fennsíkon kiépített bázisait. Piet őrnagy, a kormányzó szárazföldi haderejének szűkszavú parancsnoka egy Pax-katonákból és polgárőrökből verbuvált század élén lánctalpas és páncélozott csapatszállító járművekbe szállt, és a helyszínre indult. Száz kilométerre a fennsíktól rajtuk ütöttek, és Piet csak a fele századával tért vissza St. Malachyba.

A második héten újabb hírek futottak be, miszerint tucatnyi helyőrséget palesztin támadás ért a két féltekén. Minden kapcsolat megszakadt a Hellas-kontingenssel, a déli sarki állomás pedig rádión jelezte a Dzsibrilnek, hogy készek megadni magukat a támadó erőknek.

Claro Palo kormányzó – aki az egyik titkára szűkös irodáját volt kénytelen dolgozószobának használni – megtanácskozta a dolgot Robeson érsekkel és a főinkvizítorral, aztán taktikai fúziós és plazmacsapást mért az ostromlott helyőrségekre. Musztafa bíboros hozzájárult, hogy a Dzsibril fegyverzetét is bevessék a palesztinok elleni küzdelemben, és a Déli Sarki Egyes Támaszpontot orbitális pályáról ripityára lőtték. A Polgárőrség, a Pax, a haditengerészet, a Svájci Gárda és a Szent Hivatal csapatai a fővárost, St. Malachy székesegyházát és a Kormányzói Palotát biztosították. Azokat az őslakosokat, akik a szűnni nem akaró homokviharban nyolcvan kilométerre megközelítették a város határát, és nem viseltek Pax-jeladót, kivétel nélkül leszedték, majd később begyűjtötték a holttesteket. Páran valóban palesztin gerillák voltak.

– A számum nem tarthat örökké – morogta Browning parancsnok, a Szent Hivatal biztonsági különítményének vezetője.

– Eltarthat még három-négy szabványhónapig – felelte Piet őrnagy, akinek csúnyán megégett felsőtestét vastag gipszbe tették. – Vagy akár tovább is.

A Szent Hivatal inkvizítorai egy helyben toporogtak: az arafat-keffiyehi mészárlásra rábukkanó milicistákat igazságszérum hatása alatt és neuroszondákkal ismét kihallgatásnak vetették alá, de nem változtattak a történetükön; a Szent Hivatal törvényszéki szakértői a St. Malachy Kórház halottkémeivel együttműködve arra a megállapításra jutottak, hogy a 362 holttest egyikét sem lehet feltámasztani, mert a Shrike az utolsó szálig és millifonálig kitépte belőlük a keresztséget; azonnali ugróhajtóművel felszerelt drónok repültek a Pacemre, egyrészt az áldozatok kilétére, másrészt – és elsősorban – az Opus Dei marsi akciójának természetére és a fejlett űrkikötő rendeltetésére vonatkozó kérdésekkel, ám a tizennégy helyi nappal később befutó drón csak a meggyilkoltak személyazonosságáról hozott információkat, arra viszont nem adott magyarázott, hogy mi köze az áldozatoknak az Opus Deihez, és egyáltalán miért szervezkedtek a Marson.

Tizenöt, homokviharba fúló nap elteltével egyre-másra érkeztek a hírek a konvojokat és helyőrségeket érő sorozatos palesztin támadásokról, reggeltől estig folytak a vallatások, de sem azok, sem a bizonyítékok vizsgálata nem szült eredményt, így aztán a főinkvizítor fellélegzett, amikor Wolmak kapitány védett vonalon leszólt a Dzsibrilről, és közölte, vészhelyzet állt elő, ezért a főinkvizítor és kísérete mihamarabb térjen vissza a hajóra.

 

A Dzsibril a legújabb arkangyal osztályú csillaghajók közé tartozott, és Musztafa szemében kellően hatékonynak és halálosnak tűnt, ahogy a kompjuk megtette az utolsó néhány kilométert a találkozóig. A főinkvizítor nem sokat tudott a Pax-hadihajókról, de még neki is feltűnt, hogy Wolmak kapitány harckészültséget rendelt el: a traverzeket és az érzékelőrendszereket beolvasztották a burkolatba, a Gideon-hajtómű kidudorodó tömbje lézervisszaverő páncélt növesztett, a kilövőállások felkészültek a tüzelésre. Az arkangyal mögött az alvadt vér színű Mars porfelhőbe burkolózó korongja kérlelhetetlenül forgott a tengelye körül. Musztafa bíboros őszintén remélte, hogy most látja utoljára.

Farrell atya ekkor felhívta a figyelmét, hogy mind a nyolc Mars-rendszerben szolgálatot teljesítő fáklyahajó a Dzsibril ötszáz kilométeres körzetében cirkál – űrhajós mércével szoros védőkötelékben –, és a főinkvizítor megérezte, hogy valami komoly dolog van készülőben.

Elsőként Musztafa kompja dokkolt. Wolmak a zsilipkapu előterében fogadta őket. A belső védőmező gravitációt hozott létre.

– Bocsásson meg, eminenciás uram, amiért megszakítom a vizsgálódását… – kezdte a kapitány.

– Ne is törődjön vele! – rázta ki a homokot a ruhájából Musztafa bíboros. – Mi az, ami ennyire nem tűr halasztást, kapitány?

Wolmak tétovázva figyelte, ahogy a főinkvizítor kísérete kilép a légzsilipből: először természetesen Farrell atya, aztán Browning parancsnok a biztonsági erőktől, a Szent Hivatal három tisztviselője, Nell Kasner tengerészgyalogos őrmester, Erdle püspök, a feltámasztási lelkész, és végül Piet őrnagy, a szárazföldi erők egykori parancsnoka, akit Musztafa bíboros felmentett Palo kormányzó szolgálatából.

A főinkvizítor látta a kapitány arcán a bizonytalanságot.

– Nyugodtan beszélhet előttük, kapitány. A Szent Hivatal kezeskedik a körünkben lévőkért.

Wolmak bólintott.

– Megtaláltuk a hajót, eminenciás uram.

Musztafa bíboros értetlen szemeket meresztett.

– A teherszállító hajót, ami a mészárlás napján elmenekült a Mars teréből, eminenciás uram – folytatta a kapitány. – Aznap felszállt egy komp a bolygóról. Tudtuk, hogy valaki várt rájuk.

– Valóban – mondta a főinkvizítor. – De azt hittük, már rég elhagyta a rendszert… Átkelt abba a csillagrendszerbe, ahová eredetileg tartott.

– Igen, uram – mondta Wolmak –, de arra gondoltam, hátha mégsem perdültek C-plusz gyorsulásra, ezért kiküldtem a kompokat, hogy nézzenek körül a rendszerben. Az aszteroidaövben találtunk rá a teherhajóra.

– Az volt a célállomása? – kérdezte Musztafa.

A kapitány megrázta a fejét.

– Kétlem, eminenciás uram. A teherhajó lekapcsolva, holtan sodródik az űrben. A műszereink nem mutatnak életjeleket a fedélzeten, és minden rendszere leállt… még a fúziós hajtóműve is.

– De egy csillagközi teherhajóról beszélünk, igaz? – kérdezte Farrell atya.

Wolmak kapitány a magas, sovány férfihoz fordult.

– Igen, atyám. A H.H.M.S. Saigon Maru. Hárommillió tonnás, ércet és más rakományt szállító teherhajó, amely még a Hegemónia alatt kezdte a pályafutását.

– Mercantilus – suttogta a főinkvizítor a bajsza alatt.

– Eredetileg valóban a Mercantilus flottájához tartozott, eminenciás uram – komorodott el Wolmak. – De az adataink szerint a Saigon Marut nyolc szabványéve leszerelték, és eladták ócskavasnak.

Musztafa bíboros és Farrell atya összenéztek.

– Küldött embereket a hajóra, kapitány? – kérdezte Browning parancsnok.

– Nem – felelte Wolmak. – A kényes politikai következmények miatt jobbnak láttam bevárni őeminenciáját, és engedélyt kérni tőle az átszállásra.

– Helyesen járt el – mondta a főinkvizítor.

– Azonkívül szeretném, ha a tengerészgyalogosaink és a svájci gárdistáink lépnének elsőként a fedélzetre, méghozzá teljes létszámban.

– Miért, uram? – kérdezte Piet őrnagy. Egyenruhája kigömbölyödött begipszelt testén.

– Valami nem stimmel – nézett a kapitány előbb az őrnagyra, aztán a főinkvizítorra. – Valami nagyon nincs rendjén.

 

A Mars-rendszertől kétszáz fényévre lévő GIDEON hadműveleti egység éppen az utolsó simításokat végezte a Lucifer elpusztításán.

A megtorló hadjárat hetedik és egyben utolsó Számkivetett-rendszere bizonyult a legkeményebb diónak. A G-típusú sárga csillag körül keringő hat bolygó közül kettő csak akkor vált volna lakhatóvá, ha terraformálják. A rendszerben csak úgy hemzsegtek a Számkivetettek: katonai támaszpontok kint a világ végén, az aszteroidákon túl, tenyészsziklák az aszteroidaövben, angyalok számára kialakított élőhelyek a csillagtól számított első vízivilágon, üzemanyag-lerakatok a gázóriás körül, alacsony pályán, meg egy félig kinőtt orbitális erdő, a régi naprendszer Vénuszának és Régi Földjének itteni megfelelői között. A GIDEON-nak tíz szabványnapjába telt felkutatni és elpusztítani a Számkivetett-élet gócpontjainak zömét.

Miután végeztek a piszkos munkával, Aldikacti admirális személyes tanácskozásra hívta a hét kapitányt őszentsége hadihajója, az Uriel fedélzetére, ahol is bejelentette, hogy változott a terv: a küldetés minden képzeletet felülmúló sikert aratott, épp ezért új célpontokat szemelnek ki, és folytatják az offenzívát. Aldikacti Gideon-meghajtású drónt szalasztott a Pacem-rendszerbe, és engedélyt kért a hadjárat meghosszabbítására. A hét arkangyal nemsokára áttávolhat a Pax legközelebb eső támaszpontjára, a Tau Ceti-rendszerbe, ott aztán felfegyverkeznek, kipofozzák a hajókat, feltöltik az üzemanyagot, és öt új arkangyallal bővítik a flottát. Az előzetesen kiküldött szondák egy rakás újabb Számkivetett-rendszert jeleztek, amelyek még nem értesültek a GIDEON nyomában járó rombolásról és vérözönről. A feltámadásra fordítandó időt is beleszámolva tíz szabványnap múlva ismét támadásba lendülhetnek.

A hét kapitány visszatért a maga hajójára, és felkészültek arra, hogy a Lucifer-célrendszerből átkeljenek a Tau Ceti Center-i bázishoz.

A H.H.S. Rafaelen Hoagan „Hoag” Liebler parancsnokot nyugtalanság fogta el. Amellett, hogy hivatalos minőségében elsőtisztként, de Soya kapitány jobbkezeként szolgált a csillaghajón, fizetett kém volt, akinek figyelnie kellett a kapitány atyát, és azonnal jelentenie, ha gyanúsan viselkedik – a jelentései először a Szent Hivatal biztonsági főnökéhez érkeztek be Aldikacti admirális zászlóshajóján, az Urielen, aztán (az elsőtiszt legjobb tudomása szerint) egyre feljebb kerültek a ranglétrán, egészen a legendás Lourdusamy bíborosig. Lieblernek jelenleg az volt a legnagyobb problémája, hogy gyanakodni ugyan gyanakodott, de nem tudta megindokolni a gyanúját.

A kém nem sokra ment volna vele, ha megüzeni az Urielnek, hogy nagy a baj: de Soya kapitány atya legénysége túlságosan gyakran látogatja a gyóntatófülkét a Rafaelen. Pedig Lieblert többek között éppen ez aggasztotta. Hoag Liebler persze soha nem készült vagy tanult kémnek: úriember volt, korlátozott lehetőségekkel; először romló anyagi körülményei miatt arra kényszerült, hogy a Reneszánsz Ifjún született nemesek jogával élve belépjen a seregbe, aztán még szorosabbra kellett húznia a nadrágszíjat, és végül belement – bár bebeszélte magának, hogy igazából nem azért nem volt választása, mert minden pénze ráment a birtokai visszakövetelésére és rendbehozatalára, hanem mert hűséget fogadott a Paxnak és az egyháznak –, hogy kémkedjen a kapitánya után.

A sok gyónás önmagában még nem lett volna merőben szokatlan, elvégre a legénységet hívő, templomba és gyónásra járó újjászületett keresztény katonák alkották, akik nehéz helyzetben találták magukat, hiszen kötelességteljesítés közben, egy védőmezőn átjutó Számkivetett fúziós rakéta vagy k-nyaláb képében bármikor elragadhatta őket az igaz halál, amiből soha többé nem ébrednek fel, így aztán érthető volt, hogy a hitben találnak menedéket… Liebler mégis úgy érezte, valami más is közrejátszik a nagy gyónásra járásban a Mammon-célrendszer óta. A heves luciferi csatározások szüneteiben a Rafael teljes legénysége és svájci gárdista osztaga – összesen huszonnyolc fő, mínusz a tanácstalan elsőtiszt – felváltva járt gyónni, egymásnak adták a kilincset, mint egy csapat megfáradt űrvándor a határvidéki bordélyházban.

Márpedig a gyóntatófülke volt az egyetlen hely a hajón, ahol még az elsőtiszt sem sündöröghetett és hallgatózhatott.

Lieblernek sejtelme sem volt, miféle összeesküvést szőhetnek. Egy esetleges zendülést nem tudott volna mire vélni. Először is, elképzelhetetlen lett volna – a Pax Flotta közel háromszáz éves fennállása alatt nemhogy zendülés nem tört ki sehol, de még csak ilyen irányú szervezkedés sem indult. Másrészt teljesen képtelen ötletnek tartotta – a zendülők nem szoktak a gyóntatófülkébe sorjázni, hogy kikérjék a kapitány véleményét, bűnt követnének-e el a tervezett lázadással.

Talán de Soya kapitány atya valamiféle aljas gaztetthez toboroz embereket. Hoag Lieblernek azonban semmi olyan nem jutott eszébe, amivel a papkapitány rávehetné a Paxhoz hű űrhajósokat és svájci gárdistákat a parancsszegésre. A legénység nem rajongott Hoag Lieblerért, aki megszokta, hogy az osztály- és a bajtársai sosem kedvelik; ez az átka, ha valaki arisztokratának születik. Mégsem tudta elképzelni, hogy ellene mesterkednének. Ha de Soya kapitány atyának valahogy sikerült árulásra felbujtani az embereit, a legrosszabb, amit tehetnek, hogy megkísérlik elkötni az arkangyalt – Liebler gyanította, hogy ennek a valószínűtlen eshetőségnek a megakadályozása végett építették be a legénységbe. De mire mennének vele? A Rafael folyamatos összeköttetésben állt a GIDEON többi arkangyalával, ami csak egy másodpercre szakadt meg a C-plusz átkelés pillanatában, illetve a kétnapos felgyorsított feltámadás időtartamára. Vagyis ha az árulóvá lett legénység megpróbálja meglovasítani a hajót, a másik hat arkangyal seperc alatt kiiktatja őket.

Hoag Lieblert a rosszullét kerülgette a gondolattól. Nem szeretett meghalni, és hacsak tehette, igyekezett elkerülni. Azonkívül a karrierjét sem lendítette volna előre – vagyis sosem helyezték volna vissza hűbérúrként Reneszánsz Ifjú-i birtokába –, ha a katonai szolgálatából az maradna meg az emberekben, hogy tagja volt a Hitszegő Legénységnek. Könnyen elképzelhető, eszmélt rá, hogy Lourdusamy bíboros – vagy akárki állt is a kémkedési tápláléklánc csúcsán – a legénységgel együtt őt is megkínozza, kiátkozza és igaz halálra ítéli, nehogy kitudódjon, hogy a Vatikán parancsára kém férkőzött a hajóra.

Ettől aztán még jobban felkavarodott Hoag Liebler gyomra.

Azzal vigasztalta magát, hogy egy ilyen árulás nemcsak valószínűtlen, de egyenesen őrültség. Elmúltak már a régi szép idők, amikor a Régi Földön vagy egy másik, Liebler olvasmányaiban szereplő vízivilágon egy tengerjáró hadihajó legénysége fogta magát, átvette a hajó irányítását, felcsapott kalóznak, és attól kezdve kereskedőhajókat fosztogatott meg kikötőket terrorizált. Egy lopott arkangyallal nincs hová menekülni, nincs hová bújni, sehol nem lehet feltölteni a hajó készleteit, vagy kijavítani a károkat. A Pax Flotta nyakkendőt kanyarítana a beleikből.

Az erőltetett gondolatmenet nem oszlatta el Hoag Liebler parancsnok félelmeit.

Négy órával azután, hogy megkezdték a perdülést a Tau Ceti-rendszer átkelési pontjához, Liebler a hangárfedélzeten ügyködött, amikor elsőbbségi üzenet érkezett az Urielről: öt Számkivetett fáklyahajó osztályú romboló rejtőzködött a szélső gázóriás első holdjának töltéshordozó porgyűrűjében, és most teljes gőzzel a saját átkelési pontjuk felé robogtak – azért nem vették észre őket eddig, mert a G-típusú nappal árnyékolták a mozgásukat a GIDEON hadműveleti egység elől. A Gábrielt és a Rafaelt utasították, hogy térjenek le az átkelési pályájukról, amíg lőtávolba nem kerülnek, lőjék ki a maradék C-plusz hiperkinetikus rakétáikat, semmisítsék meg a fáklyahajókat, aztán az eredeti tervnek megfelelően perdüljenek ki a Lucifer-rendszerből. Az Uriel becslései szerint a két arkangyal így nagyjából nyolc órával később távozhat, mint a másik öt hajó.

De Soya kapitány atya visszaigazolta az üzenetet, és elrendelte a pályamódosítást. Liebler parancsnok a szűk hullámhosszú csatornán keresztül hallgatta, ahogy Stone kapitány anya hasonlóképp cselekszik a Gábrielen. Az admirális nem meri egyedül hagyni a Rafaelt, gondolta az elsőtiszt. Nem csak az én főnökeim nem bíznak de Soyában.

Az üldözés nem sok izgalmat tartogatott – tulajdonképpen nem is lehetett üldözésnek nevezni. A rendszer gravitációs erőviszonyai miatt a Számkivetett-fáklyahajók ósdi Hawking-hajtóművének körülbelül tizennégy órájába telt volna perdülés előtti relatív sebességre gyorsulni. A két arkangyalnak négy óra kellett, hogy lőtávolságba kerüljön. A Számkivetettek fegyvereinek hatótávolsága kevés volt ahhoz, hogy kárt tegyenek az arkangyalokban; a Gábriel és a Rafael még jelentősen megcsappant fegyverkészletével is tucatszor felrobbanthatta a fáklyahajókat. Ha minden kötél szakad, bevethetik a gyűlöletes halálsugarakat.

Éppen Liebler parancsnoké volt a híd – a papkapitány ledőlt pár órára aludni a kabinjába –, amikor a két arkangyal kilépett a nap takarásából, és bemérte a célpontjait. A GIDEON hadműveleti egység másik része addigra rég átkelt a rendszerből. Liebler megfordult a gyorsulási ülésében, hogy hívja a kapitányt. Ekkor váratlanul kinyílt a páncélzsilip, és de Soya kapitány atya lépett a hídra többedmagával. Liebler egy pillanatra minden gyanújáról megfeledkezett – arról is, hogy a gyanakvásért fizetik –, és végignézett a furcsa összetételű társaságon. A kapitány mellett ott volt a svájci gárdista őrmester – Gregorius – és két embere, illetve rajtuk kívül Carel Shan parancsnok, a fegyverkezelő tiszt (WHIZZO), Pol Denish hadnagy, az energiaellátásért felelős tiszt (ESSO), Bettz Argyle parancsnok, a létfenntartó rendszerekért felelős tiszt (VIRO), és Elijah Husszein Meier hadnagy, a hajtóműrendszert kezelő főgépész (GOPRO).

– Mi az ördög… – kezdte Liebler elsőtiszt (XO), de a torkára forrt a szó. A svájci gárdista őrmester idegbénítót tartott a kezében, és egyenesen Liebler arcára célzott vele.

Hoag Liebler hetek óta a csizmájában rejtegetett egy nyíllövedékes pisztolyt, ám pillanatnyi döbbenetében tökéletesen kiment a fejéből. Soha életében nem szegeztek rá fegyvert – még sokkolót sem –, és úgy megrémült, hogy majdnem bevizelt a nadrágjába. Minden idegszálával arra összpontosított, hogy visszatartsa. Másra nemigen maradt energiája.

Az egyik katonanő odalépett hozzá, és kiemelintette a pisztolyt a csizmájából. Liebler bambán bámulta, mint aki ekkor látja először.

– Sajnálom, Hoag – mondta de Soya kapitány atya. – Szavazást tartottunk, és arra jutottunk, nincs időnk nekiállni győzködni téged arról, hogy csatlakozz hozzánk. Egy időre muszáj kivonnunk a forgalomból.

Liebler hadoválni kezdett, felidézve az összes pocsék dialógust, amiket holodrámákban hallott.

– Ezt nem ússzátok meg szárazon! A Gábriel feltörli veletek a padlót! Megkínoznak, aztán felakasztanak. Kitépik a keresztséget a…

Az óriási őrmester kezében felzümmögött a bénító. Hoag Liebler orra bukott volna, de a katonanő félúton elkapta, és óvatosan leeresztette a padlóra.

De Soya kapitány atya elfoglalta a helyét a parancsnoki ülésen.

– Pályamódosítás! – utasította Meier hadnagyot a kormány mögött. – Új átkelési koordinátákat beállítani! Maximális vészgyorsulás. Teljes harckészültség. – A papkapitány lenézett Lieblerre. – Tegyék a feltámasztási bölcsőjébe, és állítsák „tárolás” üzemmódba.

A katonák lecipelték az ájult férfit a hídról.

 

Még mielőtt de Soya kapitány atya súlytalanságot generált volna a hajó belső védőmezőjével a harcállásokhoz, a papkapitány egy rövid, felszabadító ideig úgy érezte, mintha repülne; azok érezhettek ilyesmit, akik levetették magukat egy szikláról, egy röpke másodpercig, mielőtt a gravitáció abszolút érvényű törvénye ismét életbe lépne. A hajójuk valójában több mint hatszáz g alatt nyögött a fúziós gyorsulás közben, ami majdnem a rendes gyorsulás során fellépő tehetetlenségi erő 180 százaléka. A védőmezőben keletkező legapróbb repedés egy szemvillanás alatt végzett volna mindannyiukkal. Ám az átkelési pont így már csak negyven percre volt tőlük.

De Soyát kétségek gyötörték, hogy helyes-e, amit tesz. Szeretett egyháza és a Pax Flotta elárulásánál hitványabb cselekedetet el sem bírt képzelni. Viszont tudta, ha a lelke valóban halhatatlan, akkor nincs más választása.

Igazság szerint de Soya kapitány atya arra gyanakodott, hogy isteni sugallatra – de legalábbis hihetetlen szerencsének köszönhetően – csatlakoztak végül heten a sorsdöntő zendüléshez. Magát is beleértve ez nyolc ember a huszonnyolc fős legénységből. A maradék húsz katona elkábítva szunyókált a feltámasztási bölcsőjében. De Soya tudta, ők nyolcan elegendők a Rafael rendszereinek kezeléséhez, és az esetek többségében képesek lesznek ellátni a legszükségesebb teendőket: szerencséje volt – vagy áldás volt rajta –, amiért több nélkülözhetetlen főtiszt is vele tartott. Eleinte biztosra vette, hogy csupán négyen lesznek Gregoriusszal és az őrmester két fiatal katonájával.

A lázadás gondolatát először a három svájci gárdista kezdte pedzegetni, a Lucifer-rendszer második tenyészaszteroidájának „megtisztítása” után. Hiába tettek esküt a Paxnak, az egyháznak és a Svájci Gárdának, a csecsemők lemészárlása betette náluk a kiskaput. Úgy érezték, gyilkosokká váltak. Dona Foo és Enos Delrino tüzértisztek először az őrmesterüket keresték fel, aztán Gregoriusszal közösen a gyónás örve alatt de Soya kapitány atya elé tárták dezertálási szándékaikat. Eredetileg feloldozást kerestek arra az esetre, ha a Számkivetettek rendszerében megszöknének a hajóról. De Soya azonban felvetette, nem vennének-e fontolóra egy másik alternatívát.

Meier hadnagy, a hajtóműrendszert kezelő főgépész hasonló dilemmával ment gyónni. Az erőtérbe burkolózó, csodaszép angyalok között rendezett tömegmészárlás – amit taktikai térből nézett végig – felkavarta a fiatalember gyomrát. Megfordult a fejében, hogy visszatér ősei zsidó és iszlám hitére; helyette elment meggyónni lelki megingását. Meier legnagyobb döbbenetére de Soya kapitány atya kijelentette, az általa felvetett aggodalmak nem mondanak ellent a valódi kereszténységnek.

A következő néhány napban Bettz Argyle parancsnok, a létfenntartó rendszerekért felelős tiszt és Pol Denish hadnagy, az energiaellátásért felelős tiszt lelkiismeretükre hallgatva felkeresték a gyóntatófülkét. Denish különösen nehezen állt kötélnek, de a kabintársával, Meier hadnaggyal folytatott hosszú, elsuttogott beszélgetések végül meggyőzték.

Carel Shan parancsnok (a WHIZZO) csatlakozott utoljára: a fegyverkezelő tiszt képtelen lett volna még egyszer halálsugárcsapást elrendelni. Három hete egy szemhunyásnyit sem aludt.

De Soya a Lucifer-rendszerben töltött utolsó néhány nap során meggyőződhetett afelől, hogy a többiek nem fognak átállni. Szükséges rossznak tekintették a munkájukat. Ha kenyértörésre kerül a sor, tudatosult de Soyában, a fedélzeti tisztek többsége és a három másik svájci gárdista Hoag Liebler elsőtiszt oldalára állt volna. De Soya kapitány atya és Gregorius őrmester úgy döntöttek, nem adnak rá esélyt.

– A Gábriel hív minket, kapitány atya – közölte Denish hadnagy. Az ESSO rácsatlakozott a komtaktra és az energiarendszer-konzolra.

De Soya biccentett.

– Mindenki ellenőrizze, hogy aktiválta-e a bölcsőjét! – Mondania sem kellett volna. Minden embere az automata feltámasztási bölcsővé átalakított gyorsulási ágyában foglalta el a harcállását és készült fel a C-plusz átkelésre.

Mielőtt felment volna a taktikai térbe, de Soya ellenőrizte a röppályájukat a középső süllyesztett képernyőn. Fokozatosan távolodtak a Gábrieltől, bár a másik arkangyal kapásból háromszáz g-re gyorsult, és irányt változtatva a Rafaellel párhuzamosan haladt. A Lucifer-rendszer túlvégén az öt Számkivetett fáklyahajó még mindig az átkelési pontjuk irányába araszolt. De Soya sok sikert kívánt neki, pontosan tudva: egyedül annak köszönhetik az életüket, hogy a Rafael érthetetlen pályamódosítása ideiglenesen elvonta a Gábriel figyelmét. Aztán rácsatlakozott a parancsnoki taktikai szimre.

Óriásként öltött alakot az űrben. A Lucifer hat bolygója, sok-sok holdja és születőfélben lévő, lángoló orbitális erdeje derékmagasságban vette körül. A ragyogó nap túloldalán, valahol a messzeségben hat Számkivetett porszem egyensúlyozott parányi lángcsóvákon. A Gábriel csóvája sokkal hosszabbra nyúlt az övéknél, de a Rafaelé volt a leghosszabb: izzó fénye a rendszer magját alkotó napéval vetekedett. Stone kapitány anya néhány hétmérföldes lépéssel arrébb várta de Soyát.

– Federico – mondta. – Az ég szerelmére, mit művel?

De Soya gondolkodott rajta, hogy nem fogadja a Gábriel hívását. Ha ezzel nyertek volna pár percet, csendben marad. Csakhogy ismerte Stone-t. A nő habozás nélkül kilőné őket. De Soya egy másik taktikai csatornán az átkelési grafikonra sandított. Harminchat perc az átkelési pontig.

Kapitány! Az érzékelőink négy torpedó indítását észlelik! Kilövés… most!, reccsent Shan parancsnok hangja a védett vonalon.

De Soya kapitány atya biztosan érezte, hogy nem rezzent össze, és nem reagált látványosan a hírre Stone kapitány anya előtt a taktikai térben. Saját csontfrekvenciáján keresztül szubvokalizált vissza a WHIZZO-nak: Nincs semmi baj, Carel. Látom őket a taktikain. A Számkivetett-hajókat vették célba. Aztán Stone-hoz szólt a taktikain.

– Megtámadta a Számkivetetteket.

Stone arca megfeszült a halovány szimfényben.

– Még szép, hogy megtámadtam. A kérdés inkább az, hogy maga miért nem tette, Federico?

Válasz helyett de Soya közelebb lépett a középső naphoz, és figyelte, ahogy a torpedók közvetlenül a hat Számkivetett-fáklyahajó előtt kilépnek a Hawking-meghajtásból. Másodpercek alatt felrobbantak: két fúziós, aztán két szélesebb plazmadetonáció. A Számkivetett-hajók hiába állították legerősebb fokozatra a védőmezőiket – narancssárgán világítottak a taktikai szimben –, a rövid hatótávolságú lobbanások miatt túlterhelődtek. A narancssárga foltok elvörösödtek, majd fehéren felizzottak, és három hajó egyszerűen megszűnt fizikailag létezni. Két társuk darabokra hullva bucskázott az immár végtelen távolságba került átkelési pontok felé. Az utolsó fáklyahajó egyben maradt, a védőmezője azonban leállt, fúziós csóvái pedig kialudtak. A hajótesten akadálytalanul áthatoló sugárzás jégviharként szaggatta szét azokat, akik esetleg túlélték a detonációkat a fedélzeten.

– Mit művel, Federico? – ismételte Stone kapitány anya.

De Soya tudta Stone keresztnevét, de a maga részéről feltett szándéka volt hivatalos mederben tartani a beszélgetést Halennel.

– Pusztán parancsot teljesítek, kapitány anya.

Stone még a taktikai szimben is kételkedve nézte.

– Miről beszél, de Soya kapitány atya? – Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a beszélgetést rögzítik. Amelyikük túléli az elkövetkezendő néhány percet, később visszajátszhatja a felvételt.

De Soya higgadtan válaszolt.

– Tíz perccel azelőtt, hogy átkelt volna, Aldikacti admirális zászlóshajója új parancsokat küldött a szűk hullámhosszon. Mi csak ezeket a parancsokat teljesítjük.

Stone arca kővé dermedt, ám de Soya tudta, a látszat csal: a kapitány anya minden bizonnyal felvette a szubvokális kapcsolatot a saját elsőtisztjével, hogy megtudakolja, valóban volt-e üzenetváltás az Uriel és a Rafael között a mondott időben. Volt bizony. Az más kérdés, hogy csip-csup ügyekkel kapcsolatban: frissítették a találkozási koordinátákat a Tau Ceti-rendszerben.

– Hogy szólt a parancsa, de Soya kapitány atya?

– Szigorúan titkos, Stone kapitány anya. A Gábrielre nem vonatkoznak. – Közben odaszólt a csonthálózaton a WHIZZO-nak: Mérje be a halálsugár-koordinátákat, és adja át nekem a vezérlést, ahogy megbeszéltük. Fél másodperccel később elnehezült a jobb keze: egy szimulált súlyú energiafegyvert szorongatott. Stone nem látta a fegyvert, pedig abszolút kézzelfogható volt. Igyekezett lazán tartani a fegyver markolatát, mutatóujja a láthatatlan ravaszra fonódott. Stone kapitány anya kényelmes testtartásából, leengedett karját látva arra következtetett, hogy az ellenfelénél is van valamilyen virtuális fegyver. Három méterre álltak egymástól a taktikai térben, kettejük között a Rafael hosszú fúziós csóvája és a Gábriel kurta lángoszlopa araszolva távolodott az ekliptikus síktól, és lassan mellmagasságba ért.

– De Soya kapitány atya, az új átkelési pontja nem a Tau Ceti-rendszerhez vezet. Ezzel pedig parancsot szeg.

– Az első parancsot felülbírálták, kapitány anya. – De Soya a volt elsőtisztje szemébe nézett, de Halen érzéseit vagy szándékait sosem lehetett kifürkészni. Régi fáklyahajóikon, a Boldizsáron nemegyszer kikapott tőle pókeren.

– Mi a megváltozott úti célja, kapitány atya?

Harminchárom perc ugrásig.

– Titkos információ, kapitány anya. Annyit elárulhatok, hogy a Rafael küldetése végeztével ismét csatlakozik majd a hadműveleti egységhez a Tau Ceti-rendszerben.

Stone bal kezével megvakarta az arcát. De Soya egy pillanatra sem vette le a szemét jobb kezének begörbített mutatóujjáról. Nem kellett felemelnie a láthatatlan kézifegyvert, ha aktiválni akarja a halálsugarat, de az ember ösztönösen rászegezi az ellenfelére a fegyverét.

De Soya ki nem állhatta a halálsugarat, és tudta, Stone is így van ezzel. Gyáva fegyverek, amiket a Pax Flotta és az egyház betiltott, egészen eddig a hadműveletig. A régi, Hegemónia korabeli halálpálcákkal ellentétben, amelyek látható, sarlószerű nyalábot kanyarintva sütötték ki az ember agyvelejét, a hajóról indítható halálsugarak nem vetítettek ki koherens képet. A fegyver lényegében úgy működött, hogy a Gideon-hajtómű nagy energiájú akkumulátorai egy véges kúp területén belül elgörbítették a téridőt. A C-plusz torzulás eredményeképpen a valós idejű mátrix éppen csak egy kicsit csavarodott fel – hasonlított arra, amikor a régi Hawking-meghajtású hajók sikertelen ugrást hajtottak végre –, de ez is megtette a hatását, és kioltotta az energiák törékeny táncát: az emberi agyat.

De bármennyire is osztozott Stone a Pax Flotta tisztjeinek halálsugarakkal szembeni ellenszenvében, logikus lépésnek tűnt bevetni a Rafael ellen, amely roppant nagy anyagi befektetést jelentett a Pax részéről. Stone elsődleges célja az volt, hogy megakadályozza a hajó eltulajdonítását, de közben ne okozzon károkat benne. Ott kezdődtek a gondok, hogy a halálsugár hiába végez mindenkivel a fedélzeten, a Rafael alighanem akkor is befejezi az átkelést. Attól függ, hogy a legénység mennyit programozott be előre a perdülésből. Hagyományosan a kapitány hajtotta végre manuálisan az átkelést – legalábbis ott volt a számítógép előtt, hogy probléma esetén azonnal átvegye az irányítást –, de semmi nem garantálta, hogy de Soya követni is fogja a szokásokat.

– Hadd beszéljek Liebler parancsnokkal! – kérte Stone kapitány anya.

De Soya elmosolyodott.

– Az elsőtisztem fontos feladatokat lát el – felelte. Ezzel bebizonyosodott, hogy Hoag kémkedett utánam, gondolta.

A Gábriel most már akkor sem érte volna utol őket, ha maga is hatszáz g-re gyorsul. A Rafael teljesíti az átkeléshez szükséges feltételeket, mire a másik hajó megcsáklyázhatná. Nem, Stone most már csak úgy állíthatja meg, ha megöli a legénységet, majd a fizikai arzenálja utolsó morzsáival a Rafael külső védőmezejét túlterhelve megbénítja a hajót. Ha téved – ha de Soya valóban egy utolsó másodpercben kapott parancsnak engedelmeskedik –, alighanem hadbíróság elé kerül, és kiteszik a szűrét a hadiflottából. Ha nem csinál semmit, és de Soya ellopja a Pax egyik arkangyalát, Stone-t hadbíróság elé állítják, menesztik a hadseregből, kiátkozzák, és nagy valószínűséggel kivégzik.

– Federico – mondta lágyan –, kérlek, csökkentsd a tolóerőt, hogy felvehessük a sebességedet. Nyugodtan teljesítsd a parancsaidat, perdülj fel a titkos koordinátáid felé! Csak arra kérlek, hadd szálljak át a Rafaelre. Ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e, aztán ugorhatsz.

De Soya tétovázott. Farkasszemet nézett Stone-nal, de közben oda-odanézett a háromszáz g-s fehér tűzcsóván lovagoló Gábriel apró képére. Megeshet, hogy Stone megpróbál össztüzet zúdítani a védőmezejére a maradék hagyományos fegyverzetével. De Soyának esze ágában sem volt rakétákkal vagy sugarakkal viszonozni a tüzet: hallani sem akart arról, hogy atomjaira lője a Gábrielt. Elárulta az egyházat és az államot, viszont nem állt szándékában igaz halált osztani.

Marad a halálsugár.

– Rendben van – felelte könnyedén. – Szólok Hoagnak, hogy vegyünk vissza kétszáz g-re, amíg felzárkóztok mellénk. – Elfordította a fejét, mint aki parancsokat osztogat a csonthálózaton.

Biztos megvonaglott a keze, mert Stone is megmozdult: picit felemelte a láthatatlan kézifegyvert, ujja a ravaszra szorult.

A torzulás a másodperc töredéke alatt lecsapott de Soya kapitány atyára, de előtte még nyolc szikrát látott felszökkenni a Gábriel szimképéről. Stone semmit nem bízott a véletlenre: inkább letarolja a Rafaelt, mintsem szökni hagyja.

A kapitány anya virtuális képe hátrarepült és elpárolgott, ahogy a halálsugár végigszántott a hajóján, megszakított minden kapcsolatot, és megölte a fedélzetén tartózkodó embereket.

Fél másodperccel azután de Soya kapitány atyát is kiszakította egy láthatatlan erő a szimtérből. Az idegsejtjei szó szerint megsültek. Ömlött a vér a szeméből, a szájából és a füléből, de a kapitány atya ekkor már halott volt, akárcsak a Rafaelen lévő élőlények mindegyike – Gregorius őrmester és két embere a C-fedélzeten, Meier (GOPRO), Argyle (VIRO), Denish (ESSO) és Shan (WHIZZO) pedig a hangárfedélzeten.

Tizenhat másodperccel később a nyolc Hawking-meghajtású torpedó elővillant a valós térben, körülzárták a néma Rafaelt, és egymás után felrobbantak.

 

Gügész valós időben figyelte, amint Raul Endymion elbúcsúzik a vörös ruhás családtól, és elevez a kajakkal a távnyelő irányába. A bolygón éppen kettős holdfogyatkozás volt megfigyelhető. Tűzijátékok robbantak a csatorna/folyó felett, és a szalagváros felől furcsán elnyújtott huhogások törtek fel ezernyi torokból. Gügész megállt a parton, készen arra, hogy a vízen átgyalogolva kiszedje a férfit a kajakjából. Megbeszélte ugyan a testvéreivel, hogy ha Raul Endymion egyedül van, akkor életben hagyják addig, amíg az odafent várakozó csillaghajón kivallatják – hiszen az egész küldetésnek az volt a célja, hogy kiderítsék az Aenea nevű lány tartózkodási helyét –, de senki nem mondta, hogy ne nehezíthetné meg a férfi küzdelmét vagy menekülését. Gügész azt tervezte, hogy még fáziseltolódva átvágja Endymion horgasínát, meg az alkarjában lévő inakat. Ezt néhány apró, sebészi pontosságú metszéssel pillanatok alatt meg tudja tenni, nem kellett attól félnie, hogy az ember elvérzik, mielőtt bedughatnák a hajó fedélzeti doktorába, még a vallatást megelőzően.

Gügész egy szempillantás alatt odaért a távnyelőhöz, kényelmes tempóban kocogva végig a hat kilométert. Útközben ellenőrizte a járókelők és különös széljárgányok kimerevített formáit és alakjait. A boltívhez érve beállt egy fűzfacsoport takarásába a csatorna töltésén, és kilépett lassú időbe. A hátsó ajtót kellett szemmel tartania. Nemes majd megpingeli, ha megtalálta az eltűnt térutazót.

A húszperces várakozás alatt Gügész folyamatosan kommunikált Szküllával és Briareósszal a zárt láncú közös csatornán, Nemes azonban nem jelentkezett. Ez igencsak meglepte. Mind arra számítottak, hogy Nemes fázisváltás után néhány valós idejű másodperc leforgása alatt megtalálja az eltűnt férfit. Gügész nem aggódott – a szó szoros értelmében nem volt képes aggódni –, feltételezte, hogy Nemes fokozatosan kiszélesíti a keresés hatósugarát, és tetemes valós időt fecsérel el arra, hogy időnként kilép egy rövid időre a fáziseltolódásból. Feltételezte, hogy azért nem kapta meg az üzeneteit, mert olyankor éppen mindig fáziseltolódásban volt. Ráadásul azzal is tisztában volt, hogy Nemest, bár klóntestvérek voltak, előtte, elsőként emelték ki a tartályból. Nem volt annyira hozzászokva ahhoz, hogy a közös csatornán megossza az értesüléseit, mint Szkülla, Briareósz és ő maga. Az igazat megvallva, Gügész nem bánta volna, ha az eredeti parancsuk úgy szól: húzzák ki Nemest az úrligeti sziklából, és ott helyben likvidálják.

A folyón nagy volt a forgalom. Valahányszor a távnyelő közelébe ért egy hajó, akár keletről, akár nyugatról, Gügész fázist váltott, és odaballagott a folyó szivacsos felszínén, hogy átkutassa, és megnézze magának az utasokat. Egyiket-másikat le kellett vetkőztetnie, hogy meggyőződjön arról, nem Endymion, A. Bettik, az android, vagy Aenea öltözött-e álruhába. A biztonság kedvéért még meg is szagolgatta a köntöst viselőket, és biopsziát végzett rajtuk, mert a DNS-ükből egyértelműen kiderült, hogy a Szürke Vitus-Balianus B őslakosai voltak-e. Azok voltak.

Amikor letudta a vizsgálatot, kiment a partra, és újra elfoglalta az őrhelyét. Tizennyolc perccel azután, hogy elhagyta a hajót, a Pax egyik suhanója körberepülte a távnyelőt, majd átbukott alatta. Fárasztó lett volna Gügésznek gyors időben felszállnia a suhanóra, de Szkülla amúgy is fent volt a keresést végző katonákkal, úgyhogy eltekintett tőle.

Ez dögunalmas, mondta Szkülla a közös csatornán.

Az, értett egyet Gügész.

Nemes merre van?, kérdezte a városban maradt Briareósz. A töketlen katonák végre megkapták rádión a házkutatási engedélyt, és sorban átfésülték a házakat.

Nem hallottam felőle, válaszolta Gügész.

A holdfogyatkozás és a körülötte csapott nagy, szertartásos hűhó közepette aztán Gügész meglátta a lefékező kerékpárt, és kiszállt belőle Raul Endymion. Gügésznek semmi kétsége nem volt afelől, hogy valóban Endymiont látja. A képi egyezés mellett megérezte a férfira jellemző szagot, amit Nemes átküldött nekik. Gügész megtehette volna, hogy egyből fázist vált, átvág a megfagyott tablón, és DNS-mintát vesz a férfiból, de nem volt rá szükség. Anélkül is tudta: megvan az emberük.

Ahelyett, hogy üzent volna a közös csatornán, vagy pingelt volna Nemesnek, Gügész kivárt még egy kicsit. Kimondottan élvezte ezeket a várakozásteljes pillanatokat, és nem akarta megosztani, mert azzal vesztettek volna erejükből. Meg hát eleve úgy okoskodott, hogy jobb, ha megvárja, amíg Endymion elválik a spirálspektrumbeli családtól, és csak azután rabolja el. A helyiek most is javában integettek a kajakozó férfi után.

Gügész nézte, ahogy Raul Endymion kievez a nevetséges kis csónakkal a kiszélesedő folyó sodrásába. Eszébe jutott, hogy nem árt, ha kajakostul viszi magával Endymiont: a spirálspektrum partról figyelő tagjai gyanút fognának, ha a férfi nem tűnne el nyomtalanul, már amennyiben tudják, hogy távolással próbál megszökni a bolygóról. Az ő szemszögükből nézve Endymion egy villanás kíséretében távolna el. Valójában Gügész lenne az, aki fáziseltolódott állapotban felkapja a férfit és a kajakot, kiterjesztve köréjük a fázismezőt. Különben is, a kajak alapján hasznos információkat szerezhetnek Aenea búvóhelyét illetően: egy adott bolygóra jellemző illatfelhő, gyártási metódus.

Észak felé a folyó mindkét partján üdvrivalgásban törtek ki az emberek, és dalra fakadtak. A holdfogyatkozás betetőződött. Tűzijátékok durrogtak a folyó felett, barokk árnyékokat vetve a rozsdás távnyelőre. Endymion hátat fordított az integető helyi családnak, és arra összpontosított, hogy a legerősebb áramlattal vigye magát a távnyelő felé.

Gügész kihúzta magát, ruganyosan megnyújtóztatta tagjait, és felkészült a fázisváltásra.

Hirtelen ott termett mellette valami, alig néhány centiméterre. Legalább három méter magasan tornyosult fölé.

Ilyen nincs, gondolta Gügész. Meg kellett volna éreznem a fázisbeli torzulást.

A szétrobbanó petárdák vérvörös fénybe vonták a krómpáncélt. Fémfogak és krómtüskék csavarták meg a higanyszerű síkidomokon virágba boruló sárga, fehér és piros tükröződéseket. Gügész egy pillanatra a saját torz, döbbent tükörképével nézett szembe. Aztán fázist váltott.

Egy mikroszekundum sem kellett ahhoz, hogy átváltson, ám a teremtmény négy, karmokban végződő keze közül az egyiknek valahogy mégis sikerült áttörnie a mezőn, mielőtt még az megszilárdulhatott volna. Pengeujjak markolásztak a szintestben, az izmokat rángatták, Gügész egyik szíve után tapogatóztak.

Gügész a támadásra rá sem hederítve azonnal ellentámadásba lendült. Ezüstös, fáziseltolódott karját vízszintes nyaktilóként lendítette meg. Még egy szénszálas ötvözetet is átvágott volna, mint kés a vajat. Az előtte magasodó alak azonban kifogott rajta. Karja szikrát hányva, mennydörögve pattant le a teremtmény páncéljáról; Gügész ujjai érzéketlenné váltak, fémből készült orsó- és singcsontja szilánkokra törött.

A testében vájkáló karmos kéz kötegestül tépte ki a beleit, a kilométereken keresztül kacskaringózó mikroszáloptikát. Gügész konstatálta, hogy a köldökétől a mellcsontjáig felhasították. Nem érdekelte. A rendszerei még működtek.

Gügész ökölbe szorította jobb kezét, élesre fent husánggá alakította, és gyilkos ütést mért a vörösen csillogó szempárra. Vagyis csak mért volna, a lény ugyanis kitátotta exkavátorszáját, majd a fázisváltásnál is gyorsabban összecsattintotta. Gügész jobb karja hirtelen véget ért a csuklójánál.

Gügész rávetette magát a jelenésre. Megpróbálta egyesíteni a mezejüket, igyekezett harapásközelbe kerülni. Két roppant marok ragadta meg, a pengeéles ujjak a fázismezőbe és a bőrébe mélyedtek, mozdulatlanságra kárhoztatták. A krómkoponya ekkor lecsapott: hegyes tövisek fúródtak Gügész jobb szemébe, és átszúrták a jobb oldali homloklebenyét.

Gügész ekkor felordított. Nem a fájdalom késztette erre, bár rövid élete során most először érzett valami fájdalomféleséget, hanem a zsigeri, engesztelhetetlen harag. Fogai vadul csattogtak, meg-megkondultak, akár az acélon pendülő kalapács, a teremtmény torkát keresték, de az három karnyújtásnyi távolságra tartotta magától.

Aztán a szörnyeteg kitépte Gügész mindkét szívét, és messzire hajította a folyóba. Egy nanoszekundummal később előrelendült, átharapta Gügész torkát, és egyetlen rántással szétszaggatta szénszálas gerincoszlopát. Gügész feje lebucskázott a testéről. Megpróbált telemetrikus vezérlésre váltani kitartóan küzdő teste felett, noha a megmaradt szemébe csorgó vér és folyadék elhomályosította a látását, veszettül sugárzott a közös csatornán, de a koponyájába ültetett adó szétforgácsolódott, a vevőkészüléket meg a lépével együtt kitépték.

Hirtelen megfordult vele a világ. Először a második hold mögül előbukkanó napkorona került a látómezejébe, aztán a tűzijáték, a szivárványszínű folyó, majd megint az égbolt, és végül minden elsötétült. A gondolatai egyre összefüggéstelenebbé váltak. Gügész nagy nehezen ráeszmélt, hogy a fejét a folyóba dobták. A retinájára vetülő utolsó kép, mielőtt elmerült volna a sötétségben, saját fej nélküli, tehetetlenül vonagló testét ábrázolta, amint a teremtmény keblére öleli, és felnyársalja tüskés-tövises testére. Aztán a Shrike egy villanás kíséretében még a gyors időnél is magasabb fázisra váltott, Gügész feje pedig nagyot csobbant a vízben, és alámerült a sötét hullámsírba.

 

Rhadamanth Nemes öt perccel később ért a helyszínre. Kilépett a gyors időből. Testvére fej nélküli torzója magányosan hevert a folyóparton. A szélkerékpárt és a vörös ruhás családot akárha a föld nyelte volna el. A folyónak ezen a szakaszán egyetlen csónak sem közlekedett. A nap lassan előbújt a második hold mögül.

Gügész itt van, üzente a közös frekvencián. Briareósz és Szkülla a városban ragadt a katonákkal, akik megtalálták az alvó őrszemet, és leszedték róla a bilincset. A megkérdezett polgárok közül senki nem árulta el, kik laknak abban a házban. Szkülla egyfolytában Vinara ezredes fülét rágta, hogy ejtse az ügyet.

Nemest megviselte, amikor kilépett a fázisból. Az összes bordája – a csont- és permacél-alapúak egyaránt – megrepedt vagy meghajlott. A belső szervei közül több is péppé zúzódott. A bal keze nem mozgott. Majdnem húsz szabványpercre elvesztette az eszméletét. Eszméletlen volt! Az alatt a négy év alatt, amit az Úrliget megszilárdult sziklájába zárva bekkelt ki, egy másodpercre sem ájult el. Mindezt ráadásul az áthatolhatatlan fázismezőn keresztül tették vele.

Nem számított. A testének bőven lesz ideje regenerálódni, miután elhagyják ezt az átkozott világot, akkor úgyis ki lesz kapcsolva pár napig. Nemes letérdelt a testvére holtteste mellé. Gügészt szétmarcangolták, lefejezték és kibelezték… jóformán kicsontozták. Olykor még mindig meg-megrándult, törött ujjaival fogást akart találni ellensége hűlt helyén.

Nemes megborzongott. Nem mintha együtt érzett volna Gügésszel, vagy felfordult volna a gyomra a pusztítás láttán: szakmai szemmel értékelte ki a Shrike harci stratégiáit, és inkább elismeréssel adózott előtte. Mindössze bosszantotta, hogy lemaradt a párharcról. Az alagútbeli támadás olyan váratlanul érte – pont a fázisváltás közben –, hogy ideje sem maradt reagálni, amit korábban el sem tudott volna képzelni.

Megkeresem, üzente a többieknek, aztán fázist váltott. A levegő besűrűsödött, zseléssé vált. Nemes lemászott a partra, átnyomakodott a víztükör megnövekedett közegellenállásán, és elindult a folyómederben, a közös csatornán szólongatva testvérét, és a mélyradarral pásztázva a környezetét.

A sodrás csaknem egy kilométerrel lejjebb vitte Gügész fejét. Az édesvízi rákok hamar kezelésbe vették a száját, kicsipegették megmaradt szemét, és a szemüregében kotorásztak. Nemes lesöpörte a dögöket, és kivitte a fejet a csatorna partjára.

Gügész közös frekvenciára állított adója darabokra tört, hangszálai eltűntek. Nemes száloptikás fonalat eresztett ki, és közvetlenül rákapcsolódott testvére memóriaközpontjára. A koponyája behorpadt a bal oldalon, beterítették az agyszövet-darabkák, és előbuggyant belőle a DNS-feldolgozó zselé.

Nemes nem tett fel neki kérdéseket. Kilépett a gyors fázisból, és letöltötte a memóriáját, majd azon melegében át is küldte másik két testvérének.

A Shrike, üzente Szkülla.

Nem mondod, felelte Briareósz.

Csend legyen!, parancsolta Nemes. Gyorsan rendezzétek le azokat az idiótákat! Addig én itt megtisztítom a terepet, és megvárlak titeket a kompban.

Gügész vaksi, szivárgó feje nyökögött valamit, nyelve csonkjával szibiláns, csettintő és glottális hangok alkotta szótagokat próbált formálni. Nemes a füléhez emelte.

– Kkk… lekkk. – Kérlek. – Ssss… ggí… ccs. – Segíts!

Nemes lehajolt, és tüzetesen átvizsgálta a pocsolyás parton fekvő tetemet. Rengeteg szerve hiányzott. A sárba ömlött mikroszálak métereken át tekeregtek a susnyásban, egy részüket elsodorta az ár. Szürke belek és neurális zselécsomagok fröccsentek szét. A kétszeres sötétségből előderengő napfény visszaverődött a csontszilánkokról. Sem a komp, sem az ódivatú arkangyal fedélzeti doktora nem segíthetett a tartályban született férfin. Szabványhónapokba telne, mire Gügész magától felgyógyulna.

Nemes letette a fejet a földre, aztán a saját mikroszálaiba csavarta a tetemet, és köveket rakott bele, valamint aggatott rá nehezéknek. Körülnézett, nincsenek-e hajók a folyón, aztán elhajította a fej nélküli holttestet, amilyen messzire csak bírta. Korábban látta, hogy a folyó telis-tele van szívós dögevőkkel, amelyek nem válogatnak. A testvére bizonyos részei valószínűleg még az ő torkukon is megakadnának.

Felemelte Gügész fejét. A nyelv megállás nélkül csapkodott. Nemes hüvelyk- és mutatóujjával a szemgödrénél fogva, laza mozdulattal a vízbe pottyantotta a koponyát. Egy-két kósza hullámot vetett csak.

Nemes a távnyelőhöz sietett, lehántott egy rejtett panelt a rozsdás, elméletileg megbonthatatlan külső vázról, és a csuklójából kibocsátott mikroszállal rácsatlakozott.

Nem értem, érkezett Briareósz kódolt üzenete a közös frekvencián. A kapu a semmibe nyílt.

Nem a semmibe, felelte Nemes, miközben visszahúzta a fonalat. Csak nem az egykori Háló területére. Egy olyan helyre, ahová a Mag nem épített távnyelőt.

Az lehetetlen, vélte Szkülla. Nincsenek más távnyelők, csak amiket a Mag épített.

Nemes felsóhajtott. A testvéreinek annyi eszük sincs, mint egy kőnek. Fogjátok be, és húzzatok vissza a kompra, üzente. Ezt személyesen kell jelentenünk. Albedo tanácsos saját kezűleg akarja majd letölteni az információkat.

Nemes fázist váltott, és a lassan kavargó időnek köszönhetően ragacsossá, szépiaszínűvé vált levegőn keresztül visszaloholt a komphoz.