21.

Mindenki feljött az alsó szintekről, aki a függőkolostorban maradt a munkálatok zömének befejezte után: Aenea és A. Bettik, Rachel és Theo, George és Dzsigme, Kuku és Kaj Sze, Cshim Din és Gyalo Thöndup, Lhomo és Labszang, Kim Bjungszun és Viki Groselj, Kensiro és Harujuki, Kempo Ngha Wang Tashi apát és mestere, az ifjú dalai láma, Vojtek Majer és Janusz Kurtyka, a bús képű Rimszi Kjipup és a vigyori Csangcsi Kencsung, Dordzse Phamo, a villámcsapás emse, valamint Carl Linga William Eihedzsi. Aenea mellém lépett, kezét az enyémbe csúsztatta, és dermedt csendben bámultuk az eget.

Meglepett, hogy nem vakít el minket a fényjáték odafent, ahol egy perce még a csillagok ragyogtak: fehér szirmok bomlanak ki, kénessárga villódzás támad, a lángvörös sávokat – sokkal fényesebbek, mint egy üstökös vagy meteor csóvája – kék, zöld, fehér és sárga csíkok keresztezik, élesen és egyenesen szántva fel az eget, akár a gyémántkarcolások egy üveglapon, később narancsgömbök lobbannak fel, hogy aztán némán magukba roskadjanak, és újrakezdődjenek a fehér villanások, újabb vörös vágások szabdalják össze az égboltot. A látványosságot nem kísérte hang, de olyan vadul villódzott, hogy legszívesebben befogtuk volna a fülünket, és fedezékbe kúsztunk volna.

– Mi az öreg ördög ez? – kérdezte Lhomo Döndrub.

– Űrcsata – válaszolta Aenea végtelenül elcsigázott hangon.

– Nem értem – mondta a dalai láma. Nem félt, csupán kíváncsi volt. – A Pax hatóságai megígérték, hogy csak egy űrhajójuk áll bolygó körüli pályára… Ha jól emlékszem, Dzsibril a neve… és diplomáciai feladatot lát el, nem pedig katonait. Ezt Reting Tokra régens is megerősítette.

A villámcsapás emse gúnyosan horkantott.

– A régenst megvásárolták a Pax gerinctelen férgei.

A fiú döbbenten nézett az asszonyra.

– Azt hiszem, igazat beszél szentséged – szólalt meg Eihedzsi, a dalai láma testőre. – Hallottam ezt-azt a palotában.

A fokozatosan elsötétülő égen tucatnyi helyen újultak ki hirtelen a harcok. A mögöttünk magasodó sziklafalon vörös, zöld és sárga fények kergetőztek.

– Hogyan láthatjuk a lézersugarakat innen, ha nincsenek csillagközi porszemcsék vagy kolloidrészecskék, amelyek felerősítsék a fényüket? – kérdezte a dalai láma sötéten csillogó szemmel. Ezek szerint nem érte meglepetésként a régens árulásának híre… vagy jobban izgatta a több ezer kilométerrel feljebb dúló ütközet. Érdekesnek találtam, hogy a buddhista bolygó legszentebb embere tudományos alapképzettséget szerzett.

A választ ismét a testőre adta meg.

– Nyilván találatot kapott és felrobbant már néhány hajó, szentséged – magyarázta Eihedzsi. – A törmelékből, fagyott oxigénkristályokból, porból és molekuláris gázokból álló, szétterjedő felhők közvetítik a koherens sugarak és részecskenyalábok fényét.

Ezután egy darabig senki nem szólalt meg a társaságból.

– Apám látott egyszer hasonlót a Hyperionon – suttogta Rachel. Csupasz karját dörzsölgette, mint aki hirtelen fázni kezdett.

Elkerekedett szemmel néztem a fiatal nőre. Nem kerülte el a figyelmemet Aenea megjegyzése, hogy a barátnője apját Solnak hívták… elég jól ismertem az Énekeket, így könnyen be tudtam azonosítani Rachelt: ő volt Sol Weintraub lánya, aki csecsemőként vett részt a legendás hyperioni zarándoklaton. De bevallom, fenntartásokkal kezeltem a sztorit. Az újszülött Rachel felnőttkorában Monetává, a csaknem mitikus méreteket öltő amazonná vált, legalábbis az Énekek szerint, aki a Shrike-kal együtt visszatért a jövőből az Időkriptákban. Hogy kerül most ide az a Rachel?

Aenea átkarolta Rachelt.

– Anya is ott volt – mondta halkan. – Igaz, akkor azt hitték, hogy a Hegemónia erői csapnak össze a Számkivetettekkel.

– És kik azok, akik odafent harcolnak? – faggatózott a dalai láma. – A Számkivetettek a Pax ellen? És miért jöttek hívatlanul a Pax hadihajói a rendszerünkbe?

Fehér fénygömbök pulzáltak, tágultak ki, halványultak és haltak el az égen. Kipislogtuk a szemünkből az utóképet.

– Úgy vélem, a Pax rombolói már akkor itt táboroztak, amikor megérkezett az első hajójuk, szentséged – felelte Aenea. – De nem hinném, hogy a Számkivetettekkel harcolnának.

– Hát akkor kivel? – kérdezte a kisfiú.

Aenea felnézett az égre.

– Az egyik saját emberükkel – mondta.

Hirtelen robbanássorozat rázta meg a bolygót. Más volt, mint az addigiak: közelebbről érkezett, vakítóbb fénnyel, utánuk pedig három izzó hullócsillag indult meg a felszín felé. Az első hamar kisebb csóvákra hullott szét a légkör felső rétegeiben, aztán azok is ellobbantak. A második nyugat felé száguldott, a sárga lánggolyóbis vörösen felizzott, majd kifehéredett, mígnem húsz fokkal a látóhatár fölé érve apró darabokra robbant, és száz kisebb csóvát szórt szét a felhős nyugati látóhatáron. A harmadik csikorogva szántotta fel az eget nyugati zenitjétől a keleti látóhatárig – direkt mondom, hogy „csikorogva”, mert megütötte a fülünket a hangja: eleinte úgy sípolt, mint egy teáskanna, aztán süvítéssé erősödött, végül rettenetes, tornádó erejű dörgéssé fokozódott, majd ugyanolyan gyorsan el is halt. Három-négy méretesebb, lángoló tömbre szakadt keleten, és csak az egyik jutott el a horizontig. A csillaghajó legutolsó égő roncsdarabja a becsapódás előtti pillanatban mintha meg-megbillent volna repülés közben, sárga fény áradt az orrából, fokozatosan lelassult, majd eltűnt a szemünk elől.

Vártunk még fél órát a felső platformon, de az első pár percben felvillanó fúziós lángnyelveket leszámítva – csillaghajók távolodtak gyorsulva a Tien-santól – nem volt több látnivaló. Nemsokára megint a csillagok ragyogtak a legfényesebben az égen, és szétszéledtünk: a dalai láma aludni tért a szerzetesek szállásán, mások állandó vagy ideiglenes körletükbe vonultak vissza az alsó szinteken.

Aenea megkérte, hogy páran maradjunk ott – Rachel, Theo, A. Bettik, Lhomo Döndrub és én.

– Ez az a jel, amire vártam – közölte nagyon halkan, miután magunk maradtunk a platformon. – Holnap indulnunk kell.

– Indulnunk? – kérdeztem. – Hová? Miért?

Aenea megérintette a karomat. Ezt úgy értelmeztem: majd később elmagyarázom. Befogtam a számat, és átengedtem a szót a többieknek.

– A sárkányrepülők készen állnak, tanítómester – mondta Lhomo.

– Vettem a bátorságot, és alaposan átvizsgáltam a védőruhákat meg a légzőkészülékeket M. Endymion szállásán, amíg nem voltak otthon – jelentette A. Bettik. – Használhatóak.

– Holnap befejezzük a munkálatokat, és megszervezzük az ünnepséget – mondta Theo.

– Bárcsak veletek tarthatnék! – sajnálkozott Rachel.

– De hová? – ismételtem meg, mert bármennyire is próbáltam, nem bírtam csendben maradni és figyelni.

– Te is jöhetsz! – mondta Aenea a karomat fogva. Hát, ezzel nem igazán válaszolt a kérdésemre. – Lhomo, A. Bettik… ha még áll az ajánlatotok.

Lhomo Döndrub szélesen elvigyorodott. Az android biccentett. Kezdtem úgy érezni, hogy én vagyok az egyetlen a kolostor területén, akinek halványlila gőze sincs arról, ami történik.

– Jó éjszakát mindenkinek! – köszönt el Aenea. – Hajnalhasadáskor indulunk. De nektek nem kell ezért felkelni.

– Francokat nem! – vágta rá Rachel. Theo bőszen helyeselt. – El akarunk köszönni, szóval ott leszünk.

Aenea bólintott, és megsimogatta a karjukat. Barátaink egyesével lemásztak a létrákon vagy lecsúsztak a drótköteleken.

Aeneával ketten maradtunk a felső platformon. Az ég koromfeketének tűnt a csata után. Észrevettem, hogy felhők tornyosulnak a gerinc fölé, úgy törlik le a csillagokat, mint nedves szivacs a fekete táblát. Aenea elhúzta a hálószobája ajtaját, bement, villanyt gyújtott, és visszalépett az ajtóhoz.

– Nem jössz, Raul?

 

Beszélgettünk ám. Csak nem azonnal.

A szeretkezés teljesen bizarrnak tűnik, ha megpróbáljuk leírni – elmesélve még a szeretkezésünk időzítése is abszurd, ha belegondolunk, hogy aznap este szó szerint leszakadt az ég, és a szerelmem amolyan utolsó vacsorát rendezett előtte – abban viszont nincsen semmi bizarr, amikor azzal szeretkezünk, akit tiszta szívből szeretünk. Én pedig szerettem Aeneát. Ha addig nem jöttem volna rá, az utolsó vacsora estéjén bebizonyosodott: tökéletesen, maradéktalanul, fenntartások nélkül.

Eltelt vagy két óra, mire Aenea kimonót húzott, én magamra kaptam egy yukatát, kikeltünk az ágyból, és a nyitott sódzsihoz csoszogtunk. Aenea forralt egy kis teát a tatamiba vágott kicsi főzőlapon, aztán a csészével a kezünkben, hátunkat a sódzsi keretének vetve leültünk egymással szemben, csupasz lábszárunk és meztelen talpunk összeért, jobb oldalam és Aenea bal térde kilógott a kilométeres mélység fölé. Lehűlt a levegő, esőillatot hordozott, de a vihar elvonult tőlünk északra. A Heng-san csúcsa felhőkbe burkolózott, de az alsó hegyláncokat újra és újra megvilágították a szüntelenül cikázó villámok.

– Rachel tényleg ugyanaz, aki az Énekekben szerepelt? – kérdeztem. Nem ez volt a legégetőbb kérdés, amire választ szerettem volna kapni, de azt nem mertem feltenni.

– Igen – válaszolta Aenea. – Sol Weintraub lánya… A nő, aki elkapta a Merlin-kórt a Hyperionon, és huszonhét évet fiatalodott, míg Sol el nem vitte a zarándokútra csecsemőként.

– Plusz Moneta néven is ismert – tettem hozzá. – És Mnémoszünéként…

– Útmutató – suttogta Aenea. – És emlékezet. Akkori szerepéhez illettek ezek a nevek.

– Azóta eltelt kétszáznyolcvan év! Ráadásul a Hyperionon történt… fényévekre innen. Hogy került ide?

Aenea elmosolyodott. A forró teából felszálló gőz kócos haját borzolta.

– Több mint kétszáznyolcvan éve jöttem a világra – mondta. – Fényévekre innen… a Hyperionon.

– Szóval ugyanúgy jött ide, mint te? Az Időkriptákon keresztül?

– Igen is, meg nem is – felelte Aenea. Felemelt kézzel belém fojtotta a tiltakozást. – Tudom, hogy egyenes válaszokat akarsz hallani, Raul… mellőzni a példázatokat, hasonlatokat és virágnyelvet. És igazad van. Itt az ideje, hogy nyíltan beszéljünk. De az az igazság, hogy a Szfinx csupán része Rachel utazásának.

Vártam.

– Emlékszel az Énekekre, ugye? – fogott bele Aenea.

– Emlékszem, hogy a Sol nevű zarándok fogta a lányát… miután Keats személyisége valahogy kimentette a Shrike kezéből, és megint öregedni kezdett… fogta a lányát, és bevitte a Szfinxbe, hogy a jövőbe utazzanak… – Elhallgattam. – Ebbe a jövőbe?

– Nem – felelte Aenea. – Az újszülött Rachel a távolabbi jövőben cseperedett fel, és érett ismét fiatal nővé. Apja másodszor is felnevelte. A történetük… csodálatos, Raul. Szó szerint csodákkal teli.

A homlokomat masszíroztam. A fejfájásom elmúlt, de úgy éreztem, bármikor rám törhet újra.

– Aztán visszajött ide az Időkriptákkal? – találgattam. – Visszatért velük a múltba?

– Részben az Időkriptákkal. De magától is képes utazni az időben.

Szörnyülködve meredtem rá. Ez már az őrülettel határos.

Aenea mosolygott, mint aki olvas a gondolataimban, vagy egyszerűen csak leolvassa az arcomról, mi jár a fejemben.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik, Raul. Sok minden vár még ránk, ami nagyon furcsa lesz.

– Az nem kifejezés – feleltem. Ekkor egy újabb mentális darab került a helyére a kirakósban. – Theo Bernard!

– Mi van vele?

– Nem volt az Énekekben egy Theo nevű férfi? – kérdeztem. A szájhagyomány útján terjedő történetből számtalan változat keringett, és a rövidített, népszerű verziók sok apróbb részletet kihagytak. Nagyanyó a vágatlan változatot bifláztatta be velem, de az unalmas részek soha nem tudtak lekötni.

– Theo Lane – mondta Aenea. – Valaha a Konzul helyettese volt a Hyperionon, aztán a Hegemónia kinevezte a bolygó első főkormányzójának. Kislány koromban egyszer találkoztam vele. Rendes ember volt. Hallgatag típus. Ódivatú szemüveget viselt…

– Ez a Theo… – Próbáltam összerakni a képet. Netán nemet váltott?

Aenea megrázta a fejét.

– Határeset. Theo Bernard Theo Lane ük-ük-ük-ük-és-így-tovább-unokája – felelte Aenea. – Neki is kalandos a története. A mi korunkban született… és valóban megszökött a Pax maui-covenanti gyarmatáról, és csatlakozott a felkelőkhöz… de azért tett így, mert háromszáz éve mondtam valamit az eredeti Theónak, ami utána nemzedékről nemzedékre szállt. Theo tudta, hogy mikor fogok felbukkanni a Maui-Covenanton…

– Honnan?

– Onnan, hogy ezt árultam el Theo Lane-nek – válaszolta a barátom. – Hogy mikor jelenek meg. A tudás tovább öröklődött a családján belül… ahogy a Shrike-zarándoklat története az Énekek lapjain.

– Tehát mégis a jövőbe látsz – jelentettem ki.

– Jövőkbe – helyesbített Aenea. – Mondtam, hogy igen. És hallottál az este.

– Láttad a saját halálodat?

– Igen.

– Elmondod, mit láttál?

– Majd máskor, Raul, jó? Ha eljön az ideje.

– De ha szerteágazik a jövő – vitatkoztam elgyötört hangon –, miért csak egyféle halált tudsz elképzelni magadnak? Nem tudod elkerülni?

– Megtehetném, de rossz döntés lenne.

– Hogy lehetne valaha is rossz döntés az, ha az életet választjuk a halál helyett? – fakadtam ki. Észre sem vettem, hogy kiabálok. A kezem ökölbe szorult.

Aenea az öklömre helyezte meleg tenyerét, körülfonta kecses ujjaival.

– Épp ez az – lehelte. Alig hallottam, amit mond, egészen közel kellett hajolnom hozzá. Villámok táncoltak a Heng-san bércein. – Ha tehetnénk, mindig az életet választanánk, Raul, néha mégis muszáj a halál mellett dönteni.

Megráztam a fejem. Gyanítottam, hogy durcásnak látszom, de nem érdekelt.

– Elárulod, hogy én mikor halok meg? – kérdeztem.

Aenea a szemembe nézett. Sötét szeme feneketlen kút volt.

Csak annyit felelt: – Nem tudom.

Pislogtam. Eléggé rosszulesett. Azt hittem, azért törődik velem annyira, hogy legalább belepillantson a jövőmbe.

– Persze hogy törődöm veled – suttogta. – De úgy döntöttem, nem nézem meg a valószínűségi hullámaidat. Éppen elég… nehéz volt szembesülni a saját halálommal. A tiédet nem bír… – Furcsa, nyeldeklő hangot hallatott. Rádöbbentem, hogy elsírta magát. Megkerültem a tatamit, és a karomba zártam. Aenea a mellkasomnak dőlt.

– Sajnálom, kölyök – búgtam a hajába, bár meg nem tudtam volna mondani, hogy pontosan mit is sajnálok. Furcsamód egyszerre árasztott el a boldogság és a keserűség. Aenea elvesztésének gondolatától üvölthetnékem támadt, megdobáltam volna kövekkel a hegyoldalt. Mintha még az északi csúcs irányából mennydörgő robaj is az érzéseimet tükrözte volna.

Lecsókoltam az arcáról a könnyeket. Utána hosszan csókolóztunk; sós könnyei forró szájára csorogtak. Aztán ismét szeretkeztünk: míg előzőleg kapkodtunk, most lassú, megfontolt, végtelenné nyújtott mozdulatokkal lettünk egymáséi.

Utána eldőltünk a hűvösben, arcunk összeért, keze a mellkasomon pihent.

– Látom rajtad, hogy valami nagyon nyomja a bögyödet. Mit szeretnél kérdezni?

Végiggondoltam, mennyi kérdés megrohant Aenea „vitaestjén”, mennyi előadásáról lemaradtam, amelyek nélkül nem értettem, miért volt szükség az áldozásra: Mit takar valójában a keresztség? Miben mesterkedik a Pax azokon a bolygókon, ahonnét eltűnt a teljes lakosság? Mit remél mindettől a Mag? Mi a nyavalya a Shrike… szörnyeteg vagy őrangyal? Honnan érkezett? Mi fog történni velünk? Lát-e Aenea olyasmit a jövőnkben, amiről tudnom kéne a túlélésünkhöz… hogy ne jusson arra a sorsra, amiről már a születése előtt értesült? Milyen óriási titkot rejt az Űr, Ami Összeköt, és miért olyan fontos kapcsolatot létesíteni vele? Hogyan pucoljunk el a Tien-sanról, ha a Pax valóban megolvadt szikla alá temette az egyetlen távnyelőt, és a Pax hadihajói elvágják az utat a Konzul hajójához? Milyen „megfigyelőkről” beszélt Aenea, és miért kémkednek évszázadok óta az emberek után? Mi a fenét jelent a holtak nyelvének megtanulása, meg az összes többi? Miért nem végeztek még velünk a Nemes-klónok?

Ehelyett azt kérdeztem:

– Összejöttél valakivel? Lefeküdtél mással is előttem?

Elment az eszem. Ehhez semmi közöm. Aenea már majdnem betöltötte a huszonkettedik szabványéletévét. És nekem is voltak futó kalandjaim… a vezetéknevükre már nem emlékszem, de a Polgárőrségben, meg amikor a Kilenc Farok kaszinóban dolgoztam… nem mindegy, hogy… nem számít, ha… akkor is tudni akartam.

Aenea csak egy pillanatig tétovázott.

– Az első közös éjszakánk nekem nem az… első volt – mondta.

Bólintottam. Perverz disznónak éreztem magam, amiért megkérdeztem. Szorító fájdalmat éreztem a mellkasomban: ilyennek képzeltem az angina pectorist. Képtelen voltam ennyiben hagyni.

– Szeretted a… pasast? – Honnan veszem, hogy férfi volt? Theo… Rachel… nőkkel veszi körül magát. Undorodtam magamtól.

– Szeretlek, Raul – suttogta.

Eddig még csak egyszer mondta ki a bűvös szavakat, több mint öt és fél éve, amikor elbúcsúztunk egymástól a Régi Földön. Repesnem kellett volna az örömtől. De túlságosan mély sebet ejtett. Valami még hiányzott az összképből.

– De volt valakid – nyögtem ki. A szavak kavicsokként gördültek le a nyelvemről. – Szeretted őt… – Csupán egyvalakit? Vagy több férfi is volt? Legszívesebben ráordítottam volna az agyamra, hogy kussoljon.

Aenea a számra tapasztotta az ujját.

– Szeretlek, Raul, ezt tartsd észben. Az egész helyzet… bonyolult. Bonyolítja az, aki vagyok. Amit tennem kell. De szeretlek… Azóta szeretlek, hogy először megpillantottalak az álmaimban. Szerettelek, amikor megismerkedtünk a hyperioni homokviharban, a kaotikus lövöldözésben, a Shrike-kal meg a sárkányszőnyeggel. Emlékszel, hogy szorosan átöleltelek, miközben a sárkányszőnyegen menekülőre fogtuk? Már akkor is beléd szerettem…

Néma csendben vártam. Aenea végighúzta az ujját az arcomon. Felsóhajtott, mintha az egész világ súlya a vállára nehezedne.

– Rendben – mondta halkan. – Lefeküdtem egy férfival, aki…

– Komoly kapcsolat volt? – kérdeztem. Alig ismertem rá a saját hangomra, fémesen csengett, mint a hajóé.

– Feleségül mentem hozzá.

Egyszer a hyperioni Kans-folyón összeverekedtem egy idősebb hajóssal, aki feleannyit nyomott, mint én, de sokkal jártasabb volt az ökölharcban. Figyelmeztetés nélkül, egyetlen ütéssel állcsúcson vágott, amitől elsötétült a világ, megroggyant a térdem, és átbucskáztam a korláton a folyóba. A matróz nem volt egy haragtartó ember, ő maga ugrott utánam, hogy kihalásszon. Pár perc múlva magamhoz tértem, de utána még órákig csöngött a fülem, és homályos maradt a látásom.

Az eset messze nem készített ki annyira, mint Aenea vallomása. Feküdtem, mint egy darab fa, néztem az én drága Aeneámat, aki az arcomat simogatta, de furcsának, hűvösnek tűnt az érintése, mintha vadidegen volna. Elhúzta a kezét.

A legrosszabb még hátravolt.

– A huszonhárom hónap, egy hét és hat óra, amiről nem adtam számot – szólalt meg Aenea.

– Akkor voltál vele? – Nem emlékeztem rá, hogy kiejtettem volna ezt a három szót, mégis a saját hangomon hallottam.

– Igen.

– Mint férj és feleség… – Torkomra forrtak a szavak.

Aenea rám mosolygott. Azt hiszem, soha életemben nem láttam még olyan szomorú mosolyt.

– Pap adott össze bennünket – mondta. – A házasságot a Pax és az egyház is el fogja ismerni.

– El fogja?

– Elismeri.

– Még mindig férjnél vagy? – Fel akartam kelni, hogy lerókázzak a platformról, de nem bírtam megmozdulni.

Aenea egy pillanatra elbizonytalanodott, nehezére esett válaszolni.

– Igen… – Könnyek csillogtak a szemében. – Mármint, nem… most nem vagyok férjnél… de te… a rohadt életbe, bárcsak…

– Még életben van a fickó? – szakítottam félbe színtelen, érzelemmentes hangon, akár a Szent Hivatal inkvizítora.

– Igen. – Aenea az arcához kapta a kezét. Remegtek az ujjai.

– Szereted őt, kölyök?

– Én téged szeretlek, Raul.

Önkéntelenül elhúzódtam tőle. Nem volt szándékos, de képtelen voltam testi kontaktust létesíteni vele, miközben ilyesmiről beszéltünk.

– Van még valami… – mondta Aenea.

Vártam.

– Nekünk… nekem… gyermekem született. – Erősen szuggerált, mint aki a tekintetével közvetlenül az agyamra próbál hatni, hátha akkor megértem, amit mond. Nem vált be.

– Gyermeked – ismételtem bambán. Az én drága barátom… kis barátnőm, aki felnőtt, majd a szeretőm lett… a szerelmem gyermeket szült. – Hány éves? – A kérdés banálisan csapódott le, akár egy villám.

Aenea megint zavarba jött, mintha nem lenne tisztában a tényekkel. Végül így szólt:

– A kicsi… most olyan helyen van, ahol nem láthatom.

– Jaj, kölyök! – Azonnal kiment a fejemből minden a bánatán kívül. Magamhoz húztam a síró lányt, és a fejét simogattam. – Annyira sajnálom, kölyök… annyira sajnálom.

Aenea kibontakozott az ölelésből, és letörölte a könnyeit.

– Nem, Raul, te ezt nem értheted. Semmi baj… ez… jól van ez így…

Hátrébb húzódtam, és csodálkozva meredtem rá. Ki volt borulva, patakzottak a könnyei.

– Megértem – hazudtam.

– Raul! – Aenea a tenyerem után nyúlt.

Megpaskoltam a kezét, de ledobtam magamról a takarót, felöltöztem, és felkaptam az ajtó mellől a mászóhevedert meg a hátizsákomat.

– Raul…

– Pirkadatra visszajövök – fordultam Aenea felé, a tekintetét kerülve. – Csak kiszellőztetem a fejem.

– Elkísérhetlek? – Aenea maga köré tekerte a lepedőt, és felállt. Villám hasított át mögötte az égen. Újabb vihar közelgett.

– Pirkadatra itt leszek – ígértem meg, és kereket oldottam, mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, hogy velem jöhessen.

Odakint eleredt a hideg ónos eső. Pillanatok alatt ráfagyott a platformokra. Odacsúszkáltam a létrához, lemásztam, döngő léptekkel szedtem a lépcsőfokokat, az olykor átcikázó villámok fényében tájékozódtam, addig nem is lassítottam, amíg több száz méterrel lejjebb nem értem a keleti párkány mentén kiépített gyalogjárón. A hasadék irányába tartottam, ahol annak idején leszálltam a bolygóra, de nem akartam odamenni.

A kolostortól fél kilométerre rögzített kötelek kúsztak fel a gerinc tetejéig. A havas eső a sziklafalat verte, a piros és fekete köteleket jégréteg vonta be. Karabinereket akasztottam a kötélre és a hevederemre, elővettem a hátizsákomból a mászógépet, felcsatoltam, még egyszer ellenőriztem, hogy tartanak-e, aztán feljumároztam a fagyott köteleken.

A feltámadó szél a kabátomba kapott, le akart lökni a sziklafalról, az arcomba és a kezemre fújta az esőt. A zápor az arcomon és a kezemen dobolt. Rá sem hederítettem, csak másztam felfelé; időnként a jumár nem szorult rá eléggé a kötélre, ilyenkor három-négy métert visszacsúsztam, megkapaszkodtam, és újra mászni kezdtem. Tíz méterrel a fűrészfogas gerinchát alatt feljöttem a felhők közül, akár az úszó a víz felszínére. A csillagok odafent még mindig hűvösen ragyogtak, de a gomolygó viharfelhők a hegy északi oldalát ostromolták, és fehér tajtékot csaptak körülöttem.

Feljebb toltam a mászógépet, és addig jumároztam, amíg az utolsó rögzített kötélhossz véget nem ért egy viszonylag sík terepen. Ekkor vettem csak észre, hogy elfelejtettem rögzíteni a biztosítókötelet.

– Leszarom – mondtam, és gyalog északkeletnek indultam a tizenöt centi széles gerincháton. Északon viharfelhők tornyosultak. Délen fekete semmibe zuhanó szakadék tátongott kilométereken át. A gerincen itt-ott befagyott a talaj, és szállingózott a hó.

Futásnak eredtem, kelet felé, átugrottam a csúszós foltokat és a hasadékokat. Magasról tojtam a világra.

 

Míg én azzal voltam elfoglalva, hogy sajnáltassam magam, az emberek lakta univerzumban is történt azért egy s más. Gyerekkoromban a Hyperionon elég lassan jutottak el a hírek a csillagközi Paxtól a lápvidéken vándorló karavánunkig: ha valami fontos esemény történt a Pacemen, a Reneszánsz Vektoron vagy mit tudom én, hol, a Hawking-hajtómű miatti időcsúszásnak köszönhetően természetszerűleg többhetes vagy hónapos késéssel értesültünk róluk a Hyperionon, és hetekbe telt, mire Port Romance-ból vagy a többi nagyvárosból vidékre is hírét vitték. Megszoktam, hogy nem foglalkozom azzal, ami máshol zajlik. Az átfutási idő némileg lerövidült persze, amikor már külvilági vadászokat kalauzoltam a mocsárban meg másutt, de a lejárt szavatosságú hírek nem hoztak lázba. Alapvetően nem a Pax érdekelt, inkább maga a külvilágra utazás. Aztán közel tíz évre kivonultunk a Régi Földre, majd én még hozzácsaptam öt év időcsúszást az odüsszeiám során. Elszoktam attól, hogy ne csak az érdekeljen, ami kihatással van rám, teszem azt, a Pax ellenünk folytatott hajtóvadászata.

Ez nemsokára megváltozik.

Aznap este, míg én a Tien-sanon, az ég hegyein esőn-ködön keresztül rohangásztam a keskeny gerincen, többek között az alábbiak történtek a világ más pontjain:

A szépséges Maui-Covenanton, ahol négy évszázada talán éppen Siri és Merin románca indította el az eseményeknek azt a hosszú láncolatát, amely elvezetett minket Aeneával a Tien-sanra, forrongott a nép. A lázadók a vándorszigeteken már rég Aenea követői lettek, ittak a miseborból, végleg nemet mondtak a Paxra és a keresztségre, és gerillaharcot vívtak: megszervezték az ellenállási mozgalmat, szabotázsakciókat hajtottak végre, és mindent elkövettek, hogy megkíméljék a Pax katonáinak életét, akik megszállták a bolygójukat. A Pax rendkívül kényes helyzetbe került, a Maui-Covenant ugyanis elsősorban turistaparadicsomként funkcionált: dúsgazdag újjászületett keresztények százezrei látogattak el évente a bolygóra a Hawking-meghajtású járatokkal, hogy a meleg tengerben pancsoljanak, az Egyenlítői-szigetvilág strandjain süttessék a hasukat, és megtekintsék a delfinek/vándorszigetek vonulását. A Paxnak külön bevételt jelentettek az olajfúró tornyok, amiket az üdülőövezetektől távol telepítettek az óceánbolygón, viszont emiatt ki voltak téve a vándorszigetekről vagy a lázadók tengeralattjáróiról indított támadásoknak. Ráadásul – megmagyarázhatatlan oknál fogva – a Pax turistái közül is egyre többen tagadták meg a keresztséget, miután megismerték Aenea tanításait, és a hívei lettek. Nem kértek többé a halhatatlanságból. A bolygó kormányzója, a rezidens érsek és a válságkezelő vatikáni tisztviselők értetlenül álltak a dolog előtt.

A zord Sol Draconi Septemet, ahol a légkör nagy része egy összefüggő, gigantikus gleccserré dermedt, elkerülték a turisták, ám a Pax gyarmatosítási kísérletei az elmúlt tíz év során rémálomba fulladtak.

A csitcsatukok békés törzse, akikkel Aenea, A. Bettik és jómagam körülbelül kilenc és fél éve barátságot kötöttünk, a Pax kérlelhetetlen ellenségeivé váltak. A légköri jégtömegbe fagyott felhőkarcoló, ahol Glaucus atya befogadta a megfáradt utazókat, azóta is tündökölt, hogy Rhadamanth Nemes meggyilkolta a kedves öregembert. A csitcsatukok nem hagyták kialudni a fényt az épületben, akárha szentély lett volna. Valahogyan tudták, ki oltotta ki az ártalmatlan vak férfi életét és Kucsiat törzsét – Kucsiatot, Csiakut, Aicsakutot, Kucstut, Csithtikiát és Csatcsiát, akiket név szerint ismertünk. A többi csitcsatuk a Paxot okolta, mely megkísérelte gyarmatosítani az egyenlítői mérsékelt övezeteket, ahol a levegő gáznemű volt, és a roppant gleccser megolvadt az örök fagy birodalmában.

A csitcsatukok nem hallottak Aenea úrvacsorájáról, nem ízlelték meg az empátiát, ezért úgy rohanták le a Pax létesítményeit, mint holmi bibliai csapás. Miután évezredeken keresztül vadásztak a rettegett hólidércekre – és váltak gyakran a fenevadak zsákmányává –, a csitcsatukok délre hajtották az alagútfúró fehér rémeket, majd az egyenlítői régióhoz érve rászabadították őket a Pax gyanútlan telepeseire és misszionáriusaira. A bestiák hatalmas vérengzést rendeztek közöttük. A Pax katonai alakulatokat vezényelt a bolygóra a primitív csitcsatukok leverésére. A planetáris gleccserre és a jégalagutakba kiküldött járőrök sosem tértek vissza.

A Reneszánsz Vektor bolygó méretű városában Aenea beszámolója az Űrről, Ami Összeköt, milliókhoz jutott el. Naponta több ezer hívő áldozott azoktól, akik megváltoztak, keresztségük huszonnégy órán belül lehullott, s ezzel feladták a halhatatlanságot… mégis miért? A Pax és a Vatikán nem értette. Akkoriban még én sem.

A Pax annyit tudott, hogy mindenáron meg kell fékezniük a vírus terjedését. A katonák éjt nappallá téve járták a bolygóméretű várost, ajtókat rúgtak be, ablakokat törtek be, rendszerint a szegényebb, munkások lakta kerületekben. Azok, akik megtagadták a keresztséget, nem tanúsítottak komolyabb ellenállást: foggal-körömmel harcoltak, de ha csak egy mód volt rá, nem öltek embert. A Pax katonái parancsaik végrehajtása érdekében szívfájdalom nélkül gyilkoltak. Aenea követői közül több ezren vesztették életüket – az egykori halhatatlanok igaz halált haltak, és nem éledtek újjá –, miközben tízezreket hurcoltak el otthonaikból fogolytáborokba, ahol kriogén tartályba zárták valamennyiüket, nehogy a vérükkel vagy a filozófiájukkal másokat is megfertőzzenek. De Aenea minden kivégzett vagy letartóztatott követőjének helyébe tucatnyi – több száz – másik lépett, akik menedékre leltek, titokban bujkálva terjesztették Aenea tanításait, kiszolgáltatták módosult vérüket az áldozni vágyóknak, és aknamunkájuk közben jobbára tartózkodtak az erőszaktól. A Reneszánsz Vektor behemót ipari gépezete még nem omlott össze, de nyöszörögve vonszolta magát előre, márpedig ilyesmire azóta nem volt példa, hogy a Hegemónia évszázadokkal korábban kinevezte a bolygót a Háló ipari központjává.

A Vatikán újabb csapatokat küldött a bolygóra, és a lehetséges válaszlépéseket fontolgatta.

A Tau Ceti Centeren, a VilágHáló hajdani politikai központjában, melyből mára sűrűn lakott, népszerű, parkosított bolygó lett, a lázadás más alakot öltött. A külvilági utazók ide is behurcolták ugyan Aenea keresztségellenes fertőzését, a Vatikán számára Achilla Silvaski érsek jelentette a legnagyobb problémát. A fondorlatos asszony kétszáz éve vette át a hatalmat a TC2 felett, és kormányzói minőségében zsarnoki egyeduralmat épített ki. Silvaski érsek volt az, aki addig szőtte intrikáit a bíborosok körében, amíg kis híján sikerült megfordítani a pápaválasztást. Amikor mégis újraválasztották az örökös pápát, Silvaski nemes egyszerűséggel elindította a Hidzsra előtti reformáció helyi, egész bolygóra kiterjedő változatát, bejelentve, hogy a katolikus egyház a Tau Ceti Centeren ezentúl őt fogja elismerni egyházfőjének, és egyszer s mindenkorra elszakad a Pax csillagközi, „korrupt” egyházától. A feltámadási szertartást és berendezéseket kezelő helyi püspökökkel gondosan kiépített szövetségi rendszerének hála az érsek megkaparintotta a feltámadás szentségét… ez pedig teljhatalmat biztosított a helyi egyházszervezet felett. Ami még fontosabb, az érsek földbirtokokkal, vagyonnal és hatalmi pozíciókkal magához édesgette a helybéli katonai erőket, ez pedig példátlan fordulathoz vezetett: a Pax Flotta emberei katonai puccsot hajtottak végre, leváltották a Tau Ceti-rendszer vezérkarát, és az Új Egyházhoz hű katonákat ültettek a helyükbe. Arkangyal csillaghajók nem kerültek a reformátorok kezére, de tizennyolc romboló és negyvenegy fáklyahajó felesküdött a TC2-i Új Egyház és egyházfő védelmére.

A bolygón hithű katolikusok tízezrei vonultak az utcára tiltakozásképpen. Börtönbe vetették, kiátkozással fenyegették – értsd: azonnal megfosztatnak a keresztségtől –, majd feltételesen szabadlábra helyezték őket, de az érsek – az új pápa – biztonsági erői innentől rajtuk tartották a szemüket. Számos papi rend, élükön a tau ceti centeri jezsuitákkal, megtagadta az engedelmességet. Tagjaikat az éj leple alatt letartóztatták, kiátkozták és kivégezték. Néhány százan viszont megszöktek, és földalatti hálózatuk segítségével ellenállási mozgalmat szerveztek: eleinte erőszakmentesen, majd egyre agresszívebben léptek fel az új renddel szemben. A jezsuiták közül sokan tiszti rangban szolgáltak a Pax hadseregében, mielőtt leszereltek volna, és újra reverendát öltöttek. Most harci tapasztalataikat kihasználva iszonyú pusztítást végeztek a bolygón.

XVI. Orbán pápa és flottabeli tanácsadói hosszan mérlegelték a lehetőségeiket. A Számkivetettek elleni keresztes hadjárat döntő csapását már így is el kellett halasztani, egyrészt de Soya kapitány sorozatos kifárasztó rajtaütései miatt, másrészt csapatokat vontak el a flottától, hogy leverjék az Aeneával megfertőzött bolygókon kirobbant lázadásokat, arról nem beszélve, hogy a tien-sani akció is hatalmas logisztikai átcsoportosításokat követelt, és tessék, még Aeneától független csoportok is hatalomra törtek. Maruszyn admirális azt javasolta, addig ne is foglalkozzanak az eretnek érsekkel, amíg el nem érik elsődleges politikai és katonai céljaikat, de XVI. Orbán pápa és Lourdusamy államtitkár úgy döntöttek, inkább a Tau Ceti-rendszerbe vezényelnek húsz arkangyalt, harminckét elavult rombolót, nyolc csapatszállítót és száz fáklyahajót – igaz, a régi, Hawking-meghajtású hajók többhetes időcsúszással érkeznek majd a rendszerbe. Ott csatasorba rendeződik a hadműveleti egység, majd parancs szerint szétkergetik a lázadók flottáját, TC2 körüli pályára állnak, azonnali megadásra szólítják fel az érseket és támogatóit, ha pedig ellenszegül, felperzselik a bolygót, épp csak annyira, hogy lerombolják az Új Egyház infrastruktúráját. Utána tízezer tengerészgyalogost dobnak le a bolygóra, akik felszámolják a megmaradt városi gócpontokat, és helyreállítják a Pax és az anyaszentegyház uralmát.

A Marson, a Régi Föld rendszerében a lázadás annak ellenére tovább eszkalálódott, hogy a Pax évekig bombázta az űrből a bolygót, és számtalanszor lecsaptak a felszínre. Két szabványhónapja Clare Palo kormányzó és Robeson érsek igaz halált haltak, amikor egy öngyilkos merénylő atombombát robbantott phobosi rezidenciájuknál. A Pax kegyetlenül megtorolta a terrorakciót: aszteroidákat térítettek el a közeli övből, és lepottyantották a Marsra, plazmával szőnyegbombáztak, és éjszakánként lézersugarak szelték át az aszteroidabecsapódások keltette planetáris homokviharokat, akár a jégsivatagot pásztázó, gyilkos fényszórók. A halálsugarak hatékonyabbak lettek volna, de a flotta hadvezérei példát akartak statuálni a Marssal, méghozzá világraszóló példát.

A Pax nem egészen azt kapta, amire számított. Az eleve elhanyagolt marsi terraformálás romjaiba dőlt. A belélegezhető légkör leszűkült a Hellas-medencére és néhány alacsonyan fekvő zárványra. Az óceánok a nyomás drasztikus zuhanásával elpárologtak, vagy befagytak a sarkokon és az alsó hórétegeknél. Az utolsó néhány óriásnövény és fa is elpusztult, míg végül már csak az őshonos pálinkakaktuszok küszködtek az életben maradásért a majdnem tökéletes vákuumban. Az évekig tomboló homokviharok ellehetetlenítették, hogy a Pax tengerészgyalogosai járőrözzenek a vörös bolygón.

Ellenben a marslakók, különösen a militáns palesztinok eddig is alkalmazkodtak a mostoha környezeti feltételekhez, és nem okozott gondot nekik az átállás. Beásták magukat, lemészárolták a bolygóra lépő katonákat, és türelmesen vártak. A marsi gyarmatokon tevékenykedő templomos hittérítők az eredeti éghajlati körülményekhez való alkalmazkodást elősegítő mihamarabbi nanotechnológiai átállást szorgalmazták. Több ezren döntöttek úgy, hogy mindent feltesznek egy lapra, és hagyták, hadd idomítsák a molekulaszintű gépek a testüket és DNS-üket a bolygóhoz.

A Vatikánt ennél is jobban nyugtalanította, hogy a marsi hadigépezet, amiről azt hitték, régen feloszlott, előbújt rejtekhelyéről, a messzi Kuiper-övből, és a Régi Föld rendszerében áthaladó konvojokra le-lecsapva űrháborút robbantott ki. Az ütközetekből öt az egyhez arányban a Pax Flotta került ki győztesen, de elfogadhatatlan veszteségeket szenvedtek, és a marsi hadművelet csillagászati összegeket emésztett fel.

Maruszyn admirális és a vezérkar arra buzdította őszentségét, írja le a veszteségeit, és vonja ki a csapatait a Régi Föld döglődő rendszeréből egy időre. Az admirális biztosította a pápát, hogy karanténba zárják a rendszert. Rámutatott, hogy a marsi helyzet tarthatatlanná válásával az egész rendszer elértéktelenedett a számukra. A pápa udvariasan meghallgatta az admirálist, de nem hagyta jóvá a csapatok kivonását. Lourdusamy bíboros mindegyik tanácskozáson hangsúlyozta, hogy szimbolikus jelentőséggel bírna, ha a Pax elvesztené a Régi Föld rendszerét. Őszentsége várakozó álláspontra helyezkedett. Így hát a Pax tovább pazarolta az emberi életeket, hajókat, pénzt és erőforrásokat.

A Mare Infinituson ősidők óta folyt a harc a felkelőkkel, a tengeralattjárókkal közlekedő csempészekkel, orvhalászokkal, a csökönyös bennszülöttek százezreivel, akik nem voltak hajlandóak magukhoz venni a keresztséget, de Aenea fertőzésének megérkeztével újult erőre kapott. A kiterjedt halászati zónákat lezárták, csak a Pax kíséretével lehetett behajózni. Az automatizált halászhajókat és elszigetelt platformokat megtámadták és elsüllyesztették. Egyre több és több halálos lámpásszájú merészkedett a sekélyebb vizekre, Jane Kelley érseket pedig feldühítette a Pax csapatainak tehetetlensége. Amikor Melandriano püspök békítő szándékkal lépett fel, Kelley kiátkozta. Melandriano válaszul bejelentette, hogy a Déltenger elszakad a Paxtól, és nem ismeri el többé az egyház fennhatóságát. Ezrek követték a karizmatikus vezetőt. A Vatikán újabb hajókat küldött, de nem sokat tehettek azért, hogy elrendezzék a felszínen és a felszín alatt kibontakozó, négyoldalú konfliktust a lázadók, az érsek serege, a püspök csapatai és a lámpásszájúak között.

A teljes zűrzavar és vérontás közepette Aenea tanítása a szavak és a titkos áldozás sebességével terjedt.

Fegyveres és világnézeti forradalmak törtek ki mindenütt, ahol Aenea valaha megfordult: az Ixionon, a Patawphán, az Amritsaron és a Groombridge Dyson D-n. A Csingtao-Hszinhuang Pannán először pánikot keltett a hír, hogy másutt begyűjtik a nem keresztényeket, majd ádáz ellenállást szítottak mindazzal szemben, amihez a Paxnak bármi köze volt. A Deneb Dreien a Jamnu Köztársaság törvénybe iktatta, hogy aki keresztséget visel, annak a fejét veszik. A Fujin a Pax Mercantilus renegát tagjainak jóvoltából planetáris tűzviharként harapóztak el Aenea tanításai, míg a Szürke Vitus-Balianus B sivatagos világán a Keserű Sibiatu menekültjei terjesztették az igét, ráébresztve az ott lakókat, hogy a Pax életmódja eltörölné a kultúrájukat: az Amoiete spirálspektrum népe állt a lázadás élére. A harcok kitörése után egy hónap alatt felszabadították Keroa Tambatot, és ostrom alá vették a bombasinói támaszpontot. Szolzsenyikov parancsnok kétségbeesett segélykérő üzeneteket küldözgetett a flottának, de a Vatikán és a Pax Flotta parancsnokai, kisebb gondjuk is nagyobb lévén, utasították, legyen türelemmel, és kiátkozást helyeztek kilátásba, ha nem vet véget egymaga a lázadásnak.

Szolzsenyikov engedelmeskedett a parancsnak, de olyan módszert választott, amit a Pax Flotta vagy őszentsége semmiképpen nem szentesített volna: békeszerződést kötöttek az Amoiete spirálspektrum hadseregével, melyben lefektették, hogy a Pax katonái kizárólag a bennszülöttek engedélyével léphetnek a városon kívülre. Cserébe a felkelők megkímélik a bombasinói bázist.

Szolzsenyikov, Vinara ezredes és a hithű keresztények bevackolták magukat a támaszpontra, és várták a Vatikán és a flotta válaszcsapását, miközben az Aeneával fertőzött civilek elvegyültek a bombasinói piacot látogató spirálspektrumosok között, együtt ettek-ittak a katonákkal, elbeszélgettek a csüggedt paxbéliekkel, meséltek nekik Aenea tanításairól, és felajánlották a vérüket. Sokan voltak, akik elfogadták.

 

Ezzel természetesen csak egy aprócska szeletét mutattam meg mindannak, ami a Pax számtalan bolygóján esett meg azon a szomorú estén, amit utoljára a Tien-sanon töltöttem. Persze halvány sejtelmem sem volt róluk, de ha lett is volna – ha addigra elsajátítottam volna a komoly koncentrációt igénylő készséget, mellyel szétnézhettem a világban az Űrön keresztül, Ami Összeköt –, akkor is csak a vállamat rándítottam volna meg.

Aenea beleszeretett egy másik férfiba. Összeházasodtak. Még most is házasok… Egy szóval sem említette, hogy elváltak, vagy megözvegyült. Gyereke született.

Nem is értem, hogy nem zuhantam le, miközben minden elővigyázatosságra fittyet hányva órákig kóboroltam a Dzsokungtól és Hszüan-Kung Szétől északra húzódó jéggerincen, de valahogy megúsztam. Végül észhez tértem, és lejöttem a hegyről a rögzített köteleken, hogy pirkadatra tényleg visszaérjek Aeneához.

Szerettem őt. Jó barátom volt. Az életemet adtam volna érte.

Még aznap lehetőséget kaptam arra, hogy bebizonyítsam, nem csak a szám jár. Az elkerülhetetlen próbatételt olyan események indították el, amelyek nem sokkal a kolostorba való visszatérésem és keleti utunk kezdete után lendültek mozgásba.

 

Már hajnalodott, amikor Siva falloszának tövében, az ősi gompában, amit átalakítottak keresztény enklávévá, John Domenico Musztafa bíboros, Marget Wu tengernagy, Farrell atya, Breque érsek, LeBlanc atya, Rhadamanth Nemes és két életben lévő klónja megbeszélést tartottak. Bár valójában csak az emberek beszéltek: Nemes, nővére és fivére némán ültek az ablak mellett, és a Shivling csúcsától a Vidra-tóig terjedő felhőtakarót nézték.

– Egész biztosan megsemmisült a Rafael? – kérdezte éppen az inkvizítor.

– Száz százalék – felelte Wu tengernagy. – Csak előtte még magával vitt hét arkangyal sorhajót. – A fejét ingatta. – De Soya ragyogó stratéga volt. A Sátán műve, hogy hitehagyottá lett.

Farrell atya a politúrozott bonszaifa asztalra könyökölt.

– És de Soya vagy a társai nem élhették túl valahogy az ütközetet?

Wu tengernagy vállat vont.

– A bolygó fölött harcoltak – válaszolta. – Megvártuk, amíg a Rafael ciszlunáris közelségbe kerül, és csak akkor zártuk össze a csapdát. Temérdek roncsdarab lépett a légkörbe, nagy részük a szerencsétlenül járt hajóink maradványai. A legénységük mind egy szálig odaveszett… legalábbis nem fogtunk vészjeleket. Ha de Soya emberei el is menekültek, a mentőkabinjaik valószínűleg a mérgező óceánba csapódtak.

– Az ördög nem alszik… – szólalt meg Breque érsek. Hallgatag ember volt, kimért és megfontolt.

A kimerült Wu ingerülten meredt a férfira.

– Eminenciás uram – vakkantotta Breque-nek, Musztafára pislantva –, a végére járhatunk a dolognak, ha engedélyt ad kompok, suhanók és EMJ-k leküldésére.

Breque sűrűn pislogott. Musztafa bíboros megrázta a fejét.

– Szó sem lehet róla – jelentette ki. – Addig nem szabad felfednünk a katonai jelenlétünket, amíg a Vatikán zöld utat nem ad a lány elfogására.

Wu savanyúan mosolygott.

– A tegnap esti légkör feletti csatával, azt hiszem, okafogyottá vált ez az óvatoskodás – jegyezte meg. – Elég impozáns lehetett odalentről nézve a katonai belépőnk.

– Az volt – bólogatott LeBlanc atya. – Soha nem láttam még ehhez foghatót.

Wu tengernagy Musztafához fordult.

– Eminenciás uram, a bolygó lakóinak nincsenek energiafegyvereik, Hawking-detektoraik, orbitális védelmük vagy gravitonérzékelőik… Amennyire én látom, még a radart meg a műholdakat sem ismerik. Észre sem vennék, ha leküldenénk néhány kompot vagy vadászgépet a légkörbe túlélők után kutatni. Semmivel nem lennénk tolakodóbbak, mint a tegnap esti tűzijátékkal, és…

– Nem – szakította félbe Musztafa bíboros, félreérthetetlen jelét adva, hogy döntése végleges. A főinkvizítor félrehúzta a köntösét, és a kronométerére lesett. – A vatikáni futárdrón bármelyik percben megérkezhet az Aenea nevű vírushordozó elfogásának végső parancsával. Ne bonyolítsuk túl a helyzetet!

Farrell atya megvakarta nyúzott arcát.

– Tokra régens ma reggel felhívott a privát csatornán. Nagyon úgy fest, hogy a drágalátos kis dalai lámájuknak nyoma veszett…

Breque és LeBlanc döbbenten felkapta a fejét.

– Nem oszt, nem szoroz – vont vállat Musztafa bíboros, akit láthatóan nem ért meglepetésként a hír. – Most csak az a lényeg, hogy megkapjuk a parancsot, és letartóztassuk Aeneát. – Wu tengernagyra pillantott. – Feltétlenül szóljon a svájci gárdistáknak és tengerészgyalogos tiszteknek, hogy a kisasszonynak nem eshet bántódása.

Wu törődötten bólogatott. A hónapok során számtalanszor átvették már a küldetést.

– Mit gondol, mikor érkezik meg a parancs? – kérdezte a bíborost.

Rhadamanth Nemes és két testvére ekkor felálltak, és elindultak az ajtó felé.

– Eleget vártunk – közölte Nemes pengevékony mosollyal. – Elhozzuk nektek Aenea fejét.

Musztafa bíboros és a többiek egyből felpattantak.

– Leülni! – üvöltötte a főinkvizítor. – Ki adott parancsot arra, hogy elmehettek?!

Nemes mosolyogva hátat fordított neki.

A teremben lévő papok egymást próbálták túlkiabálni. Jean Daniel Breque érsek keresztet vetett. Wu tengernagy előrántotta a nyíllövedékes pisztolyát.

Követhetetlenül felgyorsultak az események. A levegő mintha elmosódott volna. Nemes, Szkülla és Briareósz az egyik pillanatban még az ajtóban álltak, nyolc méterre az asztaltól, majd hirtelen eltűntek, és három vibráló krómalak jelent meg a fekete és vörös csuhás társaság közepén.

Szkülla elkapta Marget Wu tengernagy karját, mielőtt a nő tüzelhetett volna. Homályos krómkéz villant. Wu feje végiggurult az asztal tetején. A fej nélküli holttest pár másodpercig még állva maradt, és egy idegi impulzus véletlenül megrándította az ujját a ravaszon; a nyíllövedékes pisztoly eldördült, szétrobbantotta a nehéz asztal lábait, és tízezer árkot szántott a kőpadlóba.

LeBlanc atya Briareósz és Breque érsek közé vetette magát. A foltszerű, ezüstös alak kibelezte LeBlancot. Breque elejtette a szemüvegét, és a szomszéd szobába szaladt. Briareósz köddé vált – szó szerint csak egy halkan fütyülő légáramlatot keltett ott, ahol egy másodperce még az elmosódott alak állt. Kurta sikoly hallatszott a szomszéd szobából, de szinte már azelőtt elvágták, hogy megszületett.

Musztafa bíboros elhátrált Rhadamanth Nemestől. Valahányszor hátralépett, a némber is lépett egyet előre. Időközben leengedte a homályos erőteret, de ettől nem tűnt emberibbnek, sem kevésbé ijesztőnek.

– Vigyen el az ördög, te átkozott szörnyszülött! – suttogta a bíboros. – Gyere csak, nem félek a haláltól!

Nemes felvonta az egyik szemöldökét.

– Persze hogy nem, eminenciád. De ugyanezt mondanád akkor is, ha elárulnám, hogy a tetemeiteket… meg azt a fejet… – Azzal széles mozdulatot tett arrafelé, ahol Marget Wu szeme egy utolsót pislogott, és vakon meredt a semmibe. – …ledobnánk a savas óceánba, hogy soha ne tudjanak feltámasztani benneteket?

Musztafa bíboros falba ütközött. Mindössze két lépés választotta el Nemestől.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte határozott hangon.

Nemes vállat vont.

– Mostantól más szempontokat tartunk szem előtt – felelte. – Készen állsz, főinkvizítor?

Musztafa bíboros keresztet vetett, és elhadart egy bűnbánati imát.

Nemes megint elmosolyodott, jobb karján és lábán ezüstös reszketés futott végig, és előrelépett.

Musztafa elkerekedett szemmel bámulta. A némber nem ölte meg. Villámgyors mozdulatokkal eltörte a bal karját, összezúzta a jobbot, kirúgta alóla a lábát – szilánkosra roncsolva mindkettőt –, és két ujját majdnem az agyába döfve megvakította.

A főinkvizítor soha nem érzett még ilyen elviselhetetlen fájdalmat. Távolról hallani vélte a némber közönyös, szenvtelen hangját.

– Tudom, hogy a komp vagy a Dzsibril fedélzeti doktora helyrepofoz – mondta. – Már szóltunk nekik. Pár perc, és ideérnek. Amikor majd találkozol a pápával és parazitáival, üzenem nekik, hogy azok, akiknek én jelentek, holtan akarják látni a lányt. Remélem, nincs harag, de meg kell halnia. Egyben üzenem, a jövőben nem árt, ha odafigyelnek arra, hogy a Mag összes elemének jóváhagyását kikérik, mielőtt bármit cselekszenek. Viszlát, eminenciád! Remélem, a Dzsibril doktora képes új szemeket növeszteni. Nagy látványosságra készülünk.

Musztafa lépéseket hallott, ajtó nyikordult, aztán csend támadt, amit csak egy ember kínkeserves sikoltozása tört meg. Percekbe telt, mire rájött, hogy tőle származnak a sikolyok.

 

Mire visszaértem a függőkolostorba, a ködön már átszüremlettek az első napsugarak, de egész reggel sötét, hűvös és esős maradt az idő. Végre kijózanodtam kicsit, már nem voltam olyan zaklatott és szétszórt, körültekintőbben ereszkedtem le a rögzített köteleken. Még szerencse, mert a fékpofák többször is megcsúsztak a jeges kötélen, és halálra zúztam volna magam a mélyben, ha nem tartanak meg a biztosítókötelek.

Aenea már ébren volt, felöltözött, és indulásra készen állt, mire megérkeztem. Poláranorákot, mászóhevedert és mászóbakancsot húzott. A. Bettik és Lhomo Döndrub hasonló öltözéket viselt, és hosszú, nehéznek tűnő, nejlonba tekert csomagokat vetettek át a vállukon. Ők is velünk tartottak. Sokan eljöttek búcsút venni – Theo, Rachel, Dordzse Phamo, a dalai láma, George Carong, Dzsigme Norbu –, szomorúan, nyugtalanul álltak egyik lábukról a másikra. Aenea nyúzottnak tűnt; nyilván ő sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Két elcsigázott kalandor voltunk mi ketten. Lhomo odajött hozzám, és a kezembe nyomta az egyik hosszúkás, nejlonba tekert batyut. Jó nehéz volt, de kérdezősködés vagy zokszó nélkül a vállamra kanyarítottam. Felszerelkeztem, megnyugtattam Lhomót, hogy a gerincen lévő kötelek használhatóak – a jelek szerint mindenki abban a hitben volt, hogy önzetlenül előrementem felderíteni az utat –, aztán hátraléptem, és barátomra, szerelmemre néztem. Fürkésző pillantást vetett rám, mire bólintottam. Minden rendben. Jól vagyok. Mehetünk. Majd később megbeszéljük.

Theo sírva fakadt. Tisztában voltam vele, hogy fontos ez a búcsú – lehet, hogy soha többé nem találkozunk, bármennyire is bizonygatja Aenea a másik két nőnek, hogy még a sötétség beállta előtt viszontlátjuk egymást –, de addigra teljesen kimerültek az érzelmi tartalékaim, és túlságosan zsibbadt voltam ahhoz, hogy ennek megfelelően viselkedjek. Egy pillanatra félrevonultam, vettem pár mély levegőt, és megpróbáltam összpontosítani. Alighanem minden ügyességemre és éberségemre szükségem lesz a következő néhány órában a túléléshez. Az a gond, hogy ha az ember szenvedélyesen szeret valakit, gondoltam, akkor kialvatlan lesz.

Erőltetett menetben indultunk el a keleti platformról a hasadékhoz vezető, jeges párkányon, elhagytuk a köteleket, amelyeken az este lemásztam, és gond nélkül elértük a hasadékot. A bonszaifák és a hegyi tundra vénségesen vén holdbéli tájnak tetszett a fagyos ködben, a sötét faágakról a kobakunkra csöpögött a víz, amikor nagy hirtelen előderengtek a homályból. A patakok és vízesések hangosabban zubogtak le a hasadék pereméről a balra tátongó szakadékba, mint emlékeztem.

A hasadék legkeletibb, legmagasabb falán régi, nem annyira megbízható köteleket rögzítettek, ezért Lhomo ment előre. Utána jött Aenea, A. Bettik, végül pedig én. Megállapítottam, hogy android barátunk bal kéz nélkül is ugyanolyan gyorsan, profin mászott felfelé, mint máskor. A felső gerinchez érve eljutottam éjszakai kirándulásaim legtávolabbi pontjáig: a hasadék természetes határvonalat képezett azon az ösvényen, ahol addig jártam. És most jött csak a neheze: elképesztően keskeny csapásokon – simára koptatott párkányokon, kiszögellő sziklákon, omladékos lejtőkön, itt-ott jégmezőkön – folytattuk utunkat a sziklafal déli oldalán. A fölöttünk magasodó hegyhátat jégtűk csipkézték, nyirkos, masszív, járhatatlan hó- és jégtáblák. Szótlanul baktattunk, még csak nem is sugdolóztunk, mert tudatában voltunk, hogy a leghalkabb nesz is lavinát indíthat, mely pillanatok alatt lesodorna bennünket a tíz centiméteres párkányokról. A végén olyan durva lett a terep, hogy kénytelenek voltunk biztosítani magunkat – átvezettük a kötelet a karabinereken, illetve kiegészítő félkötelet akasztottunk a hevederünkre –, így ha valamelyikünk leesik, meg kell tartanunk, különben mind a mélybe zuhanunk. Lhomóval az élen, aki szokásos magabiztosságával lépett át az összes olyan ködös folton és gleccserhasadékon, amitől én visszariadtam volna, azt hiszem, megnyugtatott minket a tudat, hogy össze vagyunk kötve.

Továbbra sem tudtam, hová tartunk. Arra emlékeztem, hogy a Kunluntól keletre tartó, hatalmas hegyvonulat, amely Dzsokungot is érintette, pár kilométer után meredek, drámai szakadékban folytatódott, amely beleveszett a mérgező felhőtakaróba kilométerekkel lejjebb. A tavaszi hónapokban az óceán és a felhők árapályhullámzása néhány hétre lenyomta a mérges gázokat, és felszínre került a gerinchát, melyen így megindulhattak a karavánok, zarándokok, szerzetesek, kereskedők és kíváncsiskodók a Középső Királyságból a keleti Tien-san, a nagy hegycsúcs, a bolygó legnehezebben megközelíthető lakott területe felé. A Tai-sanon élő szerzetesek állítólag soha nem tértek vissza a Középső Királyságba vagy az ég hegyei más részeire: nemzedékek óta a szent hegy titokzatos síremlékeinek, gompáinak, szertartásainak és templomainak szentelték az életüket. Az idő rosszabbra fordultával ráébredtem, ha elkezdünk leereszkedni, egészen addig észre sem fogjuk venni, hogy a monszunfelhők mikor váltanak át párafelhővé, amíg a mérgező levegő be nem áramlik a tüdőnkbe.

Azonban nem ereszkedtünk le. Órákig tartó néma gyaloglás után megérkeztünk a Középső Királyság keleti határát jelentő szakadékhoz. A Tai-san csúcsa innen persze nem látszott – a felhős ég kissé kitisztult ugyan, de a körülöttünk örvénylő köd- és felhőpászmák lecsökkentették a látótávolságot, csak a szemközti, csuszamlós sziklafalat tudtuk kivenni.

A bolygó keleti szegélye széles párkányban végződött. Hálásan letelepedtünk, előbányásztuk a hátizsákunkból a hideg konzerveket, és vizet ittunk a kulacsból. A meredek lejtőt borító gyér, pozsgás növényzet teleszívta magát a monszunidőszak kezdetét jelző csapadékkal.

Miután jóllaktunk, és teleittuk magunkat, Lhomo és A. Bettik kicsomagolta a három nehéz batyut. Aenea kicipzározta a hátizsákját, ami sokkal vastagabbnak tűnt, mint azok a zsákok, amiket mi, férfiak cipeltünk. Nem lepett meg mindaz, ami a három összetekert batyuból előkerült: nejlonvászon, ötvözött keresztmerevítők és vázszerkezetek, felfüggesztés, illetve Aenea motyójában még pluszba a hajóról hozott két védőruha és légzőkészülék, amelyekről teljesen megfeledkeztem.

Felsóhajtottam, és keletre meresztettem a szemem.

– Szóval a Tai-sanra próbálunk eljutni – vontam le a következtetést.

– Igen – erősítette meg Aenea, majd vetkőzni kezdett.

A. Bettik és Lhomo elfordult, mégis úgy dühbe gurultam, hogy még a szívem is zakatolni kezdett: nem akartam, hogy más férfiak legeltessék a meztelen Aeneán a szemüket. Visszafogtam magam, kiterítettem a másik védőruhát, lehámoztam a ruháimat, majd összehajtogatva eltettem a tömött hátizsákba. A levegő harapott, a köd nyúlósan tapadt a bőrömre.

Míg Aeneával átöltöztünk, Lhomo és A. Bettik nekilátott összeszerelni a sárkányokat. A védőruháink hajszálvékonyak voltak, akár egy második bőrréteg, de a heveder és a légzőkészülék vezetékei valamennyire takarták a kényes részeket. A csuklya szorosabban feszült rá a fejemre, mint egy búvárruha fejrésze, teljesen lelapította a fülemet. A külső zajokat szűrők engedték át: a levegőben ezeken keresztül fogjuk majd az adást.

Lhomo és A. Bettik négy sárkányt rakott össze a magunkkal hozott alkatrészekből. Lhomo egyből válaszolt kimondatlan kérdésemre.

– Én csupán azt tudom megmutatni, hogyan fogjatok termikeket, amelyek biztosan felvisznek a futóáramlatig. Olyan magasan megfulladnék. És különben sem akarok a Tai-sanra menni, mert nem valószínű, hogy vissza tudnék jönni.

Aenea megszorította az erős férfi karját.

– Örök hálával tartozunk, amiért kifested az utat a futóáramlatig.

A rettenthetetlen vitorlázó elpirult.

– De mi a helyzet A. Bettikkel? – kérdeztem, majd észbe kaptam, hogy úgy beszéltem a barátunkról, mintha ott sem lenne, és az androidhoz fordultam. – Mi lesz veled? Neked sem védőruha, sem légzőkészülék nem jut.

A. Bettik elmosolyodott. Mindig is úgy gondoltam, hogy ritkán látható mosolya olyan bölcsességet áraszt, amelyhez foghatóval soha nem találkoztam más ember arcán… pedig a kék bőrű férfi nem is volt gyakorlati értelemben vett ember.

– Megfeledkezik valamiről, M. Endymion – mondta. – Engem úgy terveztek, hogy kicsit nagyobb legyen a tűrőképességem, mint az átlagembernek.

– De a távolság… – A Tai-sanhoz több mint száz kilométeres légi útvonal vezetett keletre, ha pedig rátalálunk a futóáramlásra, közel egy órán keresztül olyan ritkás légáramlatban fogunk haladni, amit nem lehet belélegezni.

A. Bettik meghúzta a zsinórokat a sárkányon – a csinos, kék deltaszárny tízméteres fesztávval bírt –, és azt felelte:

– Ha a szerencse nekünk kedvez, és sikerül megtennünk a távot, akkor kihúzom a végéig.

Bólintottam, és indultam rögzíteni a sárkányom felfüggesztését, nem kérdezősködtem tovább, nem néztem Aeneára, nem tudakoltam, miért kockáztatjuk így az életünket, erre egyszer csak mellettem termett Aenea.

– Köszönöm, Raul – mondta olyan hangosan, hogy mindenki hallja. – Szeretetből és barátságból megteszel mindent, amire kérlek. Hálásan köszönöm.

Legyintettem, mert szólni nem bírtam, és elszégyelltem magam, amiért nekem hálálkodik, miközben vannak még ketten a párkányon, akik hajlandóak fejest ugrani érte az ismeretlenbe. Aenea azonban folytatta.

– Szeretlek, Raul – lehelte, majd lábujjhegyre állt, és szájon csókolt. Visszaereszkedett a sarkára, és feneketlen mély, sötét szemét az enyémbe fúrta. – Szeretlek, Raul Endymion. Mindig is szerettelek. Mindig is szeretni foglak.

Egy darabig csak álltam, villámsújtottan, kavarogtak bennem az érzelmek, aztán felcsatoltuk magunkat a sárkány felfüggesztésére, és kimerészkedtünk a semmi peremére. Lhomo maradt utoljára, előtte még sorban ellenőrizte a felfüggesztéseinket, meghúzta a sárkányokon a rögzített nitteket, ékeket, szorítókapcsokat és tömítéseket. Miután mindent rendben talált, tiszteletteljesen biccentett A. Bettiknek, szapora, de precíz, rendkívüli gyakorlatról és fegyelemről árulkodó mozdulatokkal felvette vörös szárnyú sárkányrepülőjét, és a szakadék széléhez lépett. A sziklafal utolsó pár méteres szakaszán már a nedvdús gyökerek sem kapaszkodtak meg, mintha féltek volna, hogy lezuhannak. Meg tudtam érteni őket. A perem meredeken megdőlt, és csúszós lett az esőtől. A köd ismét körénk zárult.

– Ekkora lecsóban nehéz lesz szemmel tartanunk egymást – vélte Lhomo. – Tekerjetek mindig balra. Tartsatok maximum ötméteres távolságot az előttetek repülőtől. A sorrend marad: utánam először Aenea a sárga szárnnyal, aztán a kék ember a kékkel, végül Raul a zölddel. Arra kell majd a legjobban ügyelnünk, hogy ne veszítsük szem elől egymást a felhőben.

Aenea feszülten bólintott.

– A közeledben maradok.

Lhomo rám nézett.

– Te a ruhádba épített rádión keresztül tudod tartani Aeneával a kapcsolatot, de nem sokra mész vele, ha keresgélned kell. A. Bettik és én majd kézjelekkel kommunikálunk. Légy óvatos! Ne veszítsd szem elől a kék ember sárkányát. Ha mégis így történne, addig körözz felfelé az óramutató járásával ellentétesen, amíg át nem jutsz a felhőkön, aztán próbálj minket megkeresni. A felhőkre helyezkedve kicsiket körözz. Ha ugyanis túl szélesre veszed őket, ami a sárkányrepülőknél gyakran előfordul, felkenődsz egy sziklára.

Kiszáradt szájjal bólogattam.

– Jól van – nyugtázta Lhomo. – A felhők felett találkozunk. Ott majd termiket fogok nektek, megnézem, mekkora a lejtőszél, és mutatom az utat a futóáramlásig. – Kétszer a levegőbe öklözött. – Így fogom jelezni, ha elválnak útjaink. Folyamatosan emelkedjetek és tekerjetek. Feküdjetek rá minél beljebb a futóáramlásra. Másszatok olyan magasra a felső légkörben, ahol már úgy tűnik, hogy a szél mindjárt letépi a szárnyat a hátatokról. Talán le is fogja. De csak akkor juthattok el a Tai-sanig, ha a légáramlat közepén repültök. A nagy hegy első nyúlványától száztizenegy kilométerre fogtok először levegőt kapni.

Bólintottunk.

– Buddha mosolyogjon rá lehetetlen küldetésünkre! – lelkendezett vidáman Lhomo.

– Ámen.

Lhomo szó nélkül megfordult, és levetette magát a szikláról. Aenea fél másodperc múlva követte. A. Bettik előredőlt a hevederében, elrugaszkodott a párkánytól, és pillanatok alatt elnyelték a felhők. Utánasiettem, nehogy lemaradjak. Hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj, mire megdőltem, hogy hason feküdjek a hevederben. Máris elvesztettem szem elől A. Bettik kék szárnyát. A fodrozódó felhők összezavartak, nem tudtam tájékozódni. A kormányrudat meghúzva bedőltem a sárkányrepülővel, ahogy tanultam, és meresztettem a szememet, hátha a ködön át megpillantom valamelyik sárkányt. Sehol semmi. Későn kaptam észbe, hogy túl hosszan kanyarodtam. Vagy túl rövid ideig? Egyenesbe hoztam a szárnyat, de hiába kaptak bele a termikek a felettem feszülő nejlonvitorlába, fogalmam sem volt, emelkedek-e valójában, mivel az orromig sem láttam. A köd borzalmas hóvakságot okozott. Gondolkodás nélkül felkiáltottam, hátha valaki visszaszól, és akkor be tudom tájolni magam. Pár méterrel pontosan előttem egy férfi kiáltása harsant.

A saját hangom verődött vissza a függőleges sziklafalról, amely felé teljes sebességgel robogtam.

 

Nemes, Szkülla és Briareósz délnek gyalogol a Siva falloszánál lévő enklávéból. A nap magasra hágott, keleten sűrű felhők gyülekeznek. Hogy a Pax enklávéjából meg lehessen közelíteni a potalai Téli Palotát, kijavították és kiszélesítették az ősi, délnyugatra tartó magas utat a Koko Nor oldalán, és külön kötélpálya-állomást létesítettek oda, ahonnan a tíz kilométeres kábel a Koko Nort összekötötte a délnyugatra lévő palotával. A Pax diplomatáinak kedvéért még egy csörlőkön felhúzható gyaloghintót is felszereltek a kötélre az új platformon. Nemes a sor elejére tolakszik, és a lépcsőknél meg a starthelyen tolongó, vastag csubában vacogó kisemberek szemrehányó pillantására rá sem hederítve beszáll a kabinba. Megvárja a két testvérét, aztán felengedi a két féket, és a gyaloghintó elsuhan a szakadék fölött. Sötét felhők tornyosulnak a hegyoldalba épített palota felett.

A palotaőrség húszfős csapatot küld ki eléjük, az őrök alabárdokat és kezdetleges energiavetőket szorongatnak a Nagy Terasz Lépcsőjének tövében, a Sárga Süveges hegy nyugati oldalán, ahol a palota meredek sziklafalban folytatódik lefelé több kilométer hosszan. Az őrök kapitánya alázatosan szól hozzá.

– Mélyen tisztelt vendégek, kérlek, várjátok itt meg a díszőrséget, ők majd felkísérnek titeket a palotába – hajol meg.

– Odatalálunk magunktól is – feleli Nemes.

A húsz palotaőr fegyverrel a kézben lekuporodik. Tömör falat képeznek vasban, irhában, selyemben és díszes sisakokban. A kapitány tovább hajbókol.

– Bocsássatok meg hitvány személyemnek, mélyen tisztelt vendégek, de meghívás és díszkíséret nélkül senki nem léphet a Téli Palotába. Egy perc múlva megérkezik mindkettő. Lennétek olyan kedvesek, és behúzódnátok az árnyékba, annak a pagodának a teteje alá? Mindjárt lejön a palotából egy elöljáró a fogadásotokra.

Nemes bólint.

– Öljétek meg őket! – veti oda Szküllának és Briareósznak, majd szépen besétál a palotába, amíg két testvére fázist vált.

Sokat kell gyalogolniuk a többemeletes palotában. Közben kilépnek a fáziseltolódásból, és csak olyankor váltanak vissza, ha őrökkel vagy szolgákkal végeznek. Amikor elhagyják a palotát, és lemennek a főlépcsőn, a Pargo Kalingnál, a Kjicshu híd innenső oldalán nyíló nyugati kapunál Reting Tokra régens állja útjukat ötszáz kiváló palotaőrrel. Az elit harcosok közül páran viselnek kardot és lándzsát, a többiek számszeríjat, puskát, energiavetőket és elektromágneses mordályokat szegeznek előre.

– Nemes parancsnok – biccent Tokra, de épp csak annyira hajol meg, hogy közben végig tartsa a szemkontaktust a nőszeméllyel. – Hallottuk, mit tettél a Shivlingnél. Ennél tovább nem engedhetünk. – Tokra jelez valakinek, aki a Pargo Kaling magas tornyának csillogó lőrései mögül figyel, és a Kjicshu felett ívelő fekete krómhíd halkan visszacsúszik a hegybe. Egyedül a szögesdróttal védett, súrlódásgátló zselével bevont tartókábelek maradnak odafent.

Nemes elmosolyodik.

– Mit művelsz, Tokra?

– Őszentsége Hszüan-Kung Szébe távozott – közli a beesett arcú régens. – Tudom, miért akartok odamenni. Nem engedhetem, hogy ártsatok a dalai láma őszentségének.

Rhadamanth Nemes kivillantja apró fogait.

– Miről beszélsz, Tokra? Hiszen harminc ezüstért elárultad hőn szeretett gyermekistenedet a Pax titkosszolgálatának! Még több hatoldalú pénzérmét próbálsz kialkudni tőlünk?

A régens megrázza a fejét.

– A Paxszal abban állapodtunk meg, hogy őszentségének nem esik bántódása. Ti viszont…

– A lány fejét akarjuk – jelenti ki Nemes. – Nem a kis lámáét. Szólj az embereidnek, hogy engedjenek át minket, vagy elbúcsúzhatsz tőlük!

Tokra régens hátat fordít, és parancsokat vakkant a felsorakozott katonáknak. A férfiak elszánt tekintettel vállukhoz emelik a fegyverüket. Roppant tömbjük eltorlaszolja a hídhoz vezető utat, noha a hídpálya már nincs a helyén. Sötét felhők fortyognak a szakadékban.

– Öljétek meg őket! – vált fázist Nemes.

 

Lhomo mindhármunknak megtanította a sárkányrepülő kezelését, de nem nyílt alkalmam előzetesen kipróbálni a gyakorlatban. Most, hogy a sziklafal előbukkant velem szemben a ködből, azonnal meg kellett hoznom a helyes döntést, különben meszeltek.

A sárkányt egy kormányrúddal tudtam vezérelni, ami előttem lógott, miközben a hevederben lengedeztem. Balra dőltem, amennyire csak tudtam, és teljes súllyal ráterheltem, amennyire a felfüggesztés engedte. A sárkány bedőlt, de rögtön láttam, hogy ez nem lesz elég. Az ívpálya csúcsa előtt pár méterrel súrolni fogom a sziklafalat. A kormányrúd mellett volt még egy másik vezérlőegység is – ezek a fogantyúk levegőt fújtak ki a szárnyak belépőélének felszínéről –, de a veszélyes és trükkös mechanizmust kizárólag vészhelyzet esetén szabadott alkalmazni.

Már láttam a mohát a felém száguldó sziklafalon. Mi ez, ha nem vészhelyzet?

Teljes erőből megrántottam a bal oldali vészkart, mire a szárny bal szélső része felnyílt, mint egy zsebmetsző által felhasított tárca, a jobb szárny pedig – még mindig erős lejtőszelet fogva – élesen felfelé billent, amitől a sárkány majdnem teljesen átfordult. A hasznavehetetlen bal szárny ontotta a levegőt. A lábam kilengett, egy pillanatra megijedtem, hogy túlhúztam a sárkányt, és nekicsapódok a sziklafalnak, a csizmám súrolta a mohalepte köveket, aztán a szárny zuhanórepülésbe kezdett; ekkor elengedtem a bal oldali kart, a bal szélső belépőél emlékező anyaga betapasztotta a hézagot, és ismét repültem – jobban mondva, szinte függőlegesen zúgtam lefelé.

A sziklafalnál felszálló erős termikek elkapták a sárkányt, akár egy felvonó, felrántottak, a kormányrúd átfordult, és olyan erővel vágott mellbe, hogy nem kaptam levegőt, a szárny lecsapott, felemelkedett, és hatvan-hetven méter sugarú, lusta hurkot próbált megtenni. Hirtelen megint fejjel lefelé lógtam, csakhogy ezúttal a sárkány és a kormányrúd alám került. A sziklafal persze megint szembejött velem.

Ciki. A hurok ugyanis a sziklafalnak tart. Meghúztam a jobb oldali vészkart, emelést veszítettem, gyomorforgató bukfencet hánytam, lezártam a szárnyat, és kétségbeesetten dülöngélve a karokat meg fogantyúkat rángattam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat és a sárkány feletti vezérlést. A felhők szétnyíltak, jobbra, húsz-harminc méter távolságban megpillantottam a sziklafalat, aztán a termikekkel és a sárkánnyal viaskodva erős légáramlatot kerestem.

Egyszer csak egyenesbe jöttem, és végre kormányozni is tudtam a masinériát: csigavonalban balra kanyarodtam, de ezúttal már vigyáztam – nagyon vigyáztam –, hálát rebegtem, amiért a felszakadozott felhőzeten keresztül fel tudtam becsülni a sziklafal távolságát, és csutkáig balra toltam a kormányrudat.

– Tyűha! – suttogta valaki a fülembe. – Ezt izgi volt nézni. Ismételd meg!

Szívbajt kaptam a hirtelen felcsendülő hangtól. Felnéztem, majd hátrafelé tekintgettem. Aenea citromsárga deltaszárnya felettem körözött, alulról súrolta a szürke felhőalapot.

– Kösz, de inkább kihagynám – szólaltattam meg a szubvokális szavakat a védőruha gégemikrofonjával. – Azt hiszem, nem tartok több bemutatót. – Megint felnéztem Aeneára. – Te mit keresel itt? Hol van A. Bettik?

– Találkoztunk a felhők felett, nem láttunk sehol, és a keresésedre indultam – felelte Aenea. A rádióból lágyan recsegett a hangja.

A rosszullét kerülgetett – a gyomromat nem is az őrült akrobatamutatvány kavarta fel, inkább az, hogy belegondoltam, Aenea élete kockáztatásával visszajött értem.

– Jól vagyok – morogtam. – Csak elsőre nem éreztem rá a felhajtóerőre.

– Hát igen – mondta Aenea. – Nem egyszerű. Gyere utánam!

Mentem. A túlélés érdekében lenyeltem a büszkeségem. Erőlködnöm kellett, hogy ne veszítsem szem elől Aeneát a tejfehér ködben, de még mindig jobb volt, mint vakon repülni a sziklafal közelében. Aenea mintha megérezte volna, milyen messze van a hegyoldal, öt méteren belül, a középső, erős termiket kitekerve megszakította a körfordulatot, egyszer sem került túlságosan közel, nem vette túl szélesre a kanyart.

Pár perc múlva a felhők fölé értünk. Bevallom, elakadt a lélegzetem: először derengeni kezdett, aztán hirtelen mindent elárasztott a napfény, és úgy bukkantam ki a felhőtakaróból, mint úszó a fehér habokból. Hunyorogva néztem körül a vakítóan tágas kék égen, a végtelenbe nyúló tájon.

A felhők tengeréből csupán a legmagasabb csúcsok és gerincek kandikáltak elő: a Tai-san hidegen, fagyosan csillogott a keleti messzeségben, a Heng-san nagyjából azonos távolságra volt északon, a dzsokungi hegyek fűrészfogakként meredeztek a nyugati hullámokban, a Kunlun távoli falként húzódott északnyugattól délkeletig, és valahol a világ túlsó peremén ott tündökölt a Cshomo Lori, a Parnasszus, a Kancsendzönga, a Kója-hegy, a Kalais-hegy, és még néhány, amit ebből a szögből nem ismertem fel. A Pharin túl megcsillant egy magaslaton a napfény, de nem tudtam eldönteni, a Potala-e az, vagy az alacsonyabb Shivling. Aztán felhagytam a bámészkodással, és arra koncentráltam, hogy feljebb emelkedjek.

A. Bettik közelebb körözött, és felemelte a hüvelykujját. Mutattam neki, hogy minden rendben, majd felpillantottam. Lhomo ötven méterrel felettünk integetett: zárkózzatok fel! Húzódjatok összébb! Gyertek utánam!

Követtük az útmutatását. Aenea játszi könnyedséggel emelkedett Lhomo mögé, A. Bettik kék sárkánya a termikkémény túloldalán körözött, és én zártam a sort tizenöt méterrel lejjebb, ötven méterre az androidtól.

Úgy tűnt, mintha Lhomo pontosan tudná, merre keresse a termikeket: néha eltekertünk egészen nyugatra, ott liftet fogtunk, és széles körben meglódultunk keleti irányba. Máskor olyan érzésem volt, mintha ugyanolyan magasan köröznénk, ám ha északra néztem, a Heng-sanon láttam, hogy több száz métert tettünk meg felfelé. Lassan emelkedtünk, lassan köröztünk kelet felé, de még mindig legalább nyolcvan-kilencven kilométer választhatott el a Tai-santól.

Egyre jobban fáztam, és egyre nehezebben kaptam levegőt. Emelkedés közben az arcomra húztam az ozmózismaszkot, és tiszta oxigént lélegeztem. A védőruha a testemre feszült, kettő az egyben funkcionált nyomáskiegyenlítő és hőszigetelő anyagként. Lhomót feltűnően rázta a hideg kecskecsubájában és vastag kesztyűjében. A. Bettik csupasz karján jégrózsák keletkeztek. Csak köröztünk és emelkedtünk. Az ég elsötétült, miközben egészen elképesztő látvány tárult a szemünk elé: a bolygó görbülete látni engedte a messzi Nanda Devit délnyugaton, a még távolabbi Helgafellt délkeleten és a Harney Peaket a Shivlingen is túl.

Végül Lhomo feladta. Éppen akkor csatoltam le az ozmózismaszkot a csuklyámról, mert kíváncsi voltam, milyen sűrű odafent a levegő, de még azzal a mozdulattal vissza is tettem, mivel úgy kapkodtam levegő után, mintha légüres térben mozognék. El nem tudtam képzelni, hogyan képes Lhomo ilyen magasan lélegezni, gondolkodni és mozogni. Mutatta, hogy tekerjünk még feljebb a termikeken, amit kifestett nekünk, hüvelykujjából és mutatóujjából kört formázva sok szerencsét kívánt, majd kiengedte a ritkás levegőt a deltaszárnyból, és alábukott, akár egy tamássólyom. A piros deltaszárny pillanatok múlva több ezer méterrel alattunk elkanyarodott a nyugati hegyvonulatok irányába.

Tekerésztünk tovább felfelé. Néha egy pillanatra eltűnt alólunk a lift, de hamar rátaláltunk. A futóáramlás fenekénél keleti irányba sodródtunk, de Lhomo utolsó tanácsára hallgatva ellenálltunk a késztetésnek, és nem fordultunk irányba; ilyen alacsonyan, ekkora hátszéllel még nem tudnánk megtenni a nyolcvan kilométeres távot.

Amikor elértük a futóáramlást, olyan volt, mint hirtelen zúgóba vezetni egy kajakot. Aenea kapta el először az alsó szegélyét: a sárga sárkányrepülő fodrokat vetett, mintha orkánba került volna, az alumíniumváz recsegve-ropogva kifeszült. Aztán minket is beszippantott. A légáramlat úgy dobálta a hevederünket, hogy minden erőnket latba kellett vetnünk, ha fekvő pozícióban akartunk maradni a kormányrúd mögött, és még feljebb körözni.

– Marha nehéz kormányozni! – hallatszott Aenea hangja. – Meg akar lódulni kelet felé.

– Még nem szabad! – lihegtem, miközben újfent szembeszélbe húztam a szárnyat, ami feljebb lökött a gigantikus, függőleges köpőcsőben.

– Tudom – nyöszörgött Aenea. Száz méterre sodródtam tőle, de láttam, hogy odafent parányi karja a kormányrudat rángatja, nyújtott lábbal, lábfejét lefeszítve száll, akár egy sziklaugró.

Körbekémleltem. A tündöklő napot jégkristályok övezték. A hegyek már alig látszottak a mélyben, a legmagasabb csúcsok is kilométerekkel elmaradoztak alattunk.

– A. Bettik hogy bírja? – kérdezte Aenea.

Kitekeredtem, és a nyakamat nyújtogattam. Az android fölöttem körözött. Úgy tűnt, lehunyta a szemét, de láttam, hogy mozgatja a kormányrudat. Kék bőre zúzmarásan csillogott.

– Bírja, azt hiszem – feleltem. – Aenea?

– Igen?

– Nem lehet, hogy a Shivlingnél táborozó Pax-csapatok vagy a bolygó körüli egységek elcsípik a rádiós beszélgetésünket?

A komm-egység/naplótárcsa a zsebemben lapult, de úgy döntöttünk, addig be sem kapcsoljuk, amíg nem kell hívni a hajót. A sors kegyetlen fintora lenne, ha azért fognának el vagy ölnének meg, mert a védőruha rádióját használjuk.

– Kizárt – zihálta Aenea. Az ozmózismaszk és a védőruhába szőtt légzőmátrix ellenére ritkás és hideg volt a levegő. – A rádiónak nagyon rövid a hatósugara. Max fél kilométer.

– Akkor maradj a közelemben!

Erőlködve próbáltam emelkedni még pár száz métert, mielőtt a szinte hangtalan hurrikán, amely ide-oda dobált, kilőné keletre a sárkányt. Még néhány perc, és elragad az erős légáramlat.

A termik nemhogy gyengült, hanem egyik pillanatról a másikra elállt. Innentől pedig ki voltunk szolgáltatva a futóáramlásnak.

– Indulás! – kiáltotta Aenea, elfelejtve, hogy a fülesen keresztül még az elhaló suttogást is hallani.

A. Bettik szeme felpattant, és feltartotta a hüvelykujját. Abban a pillanatban a futóáramlás kitépte a sárkányomat a termikből, és keletre sodort. A csuklya tompította a külső zajokat, de még így is süvítve száguldottunk, olyan sebességgel, aminek már hangja volt. Aenea sárga deltaszárnya számszeríjból kilőtt nyíl gyanánt hasította a levegőt. A. Bettik kék sárkánya követte. Próbáltam kormányozni, de hamar rájöttem, hogy hiába adom bele minden erőmet, akkor sem tudom akár egy fokkal is módosítani az irányt, úgyhogy megkapaszkodtam, és hagytam, hogy a sodró, hullámzó légáramlat keletre röpítsen. A Tai-san megcsillant előttünk, de rohamosan magasságot vesztettünk, és a hegy még mindig túl messze volt. Kilométerekkel alattunk, a fehér monszunfelhők tengerének mélyén tárt karokkal várt a láthatatlan, savas világóceán zöldes foszgénfellege.

 

A Pax hatóságai a Tien-san-rendszerben teljesen össze voltak zavarodva.

Amikor Wolmak kapitány a Dzsibril fedélzetén vette a shivlingi enklávéból érkező furcsa vészjelet, megpróbálta felvenni a kapcsolatot Musztafa bíborossal és a társaival, de nem kapott választ. Néhány perc múlva páncélozott kompot küldött a bolygóra két tengerészgyalogos-szakasszal és három szanitéccel.

A szűk frekvenciás jelentés zavarba ejtő volt. Az enklávé gompájának tanácsterme úgy nézett ki, mint egy mészárszék. Emberi vér és belek terítettek be minden felületet, de csak egyetlen testet találtak: a megnyomorított, megvakított főinkvizítort. DNS-vizsgálatot végeztek a legnagyobb területen szétfröccsent vérfolton, és megállapították, hogy Farrell atya vére az. Az egyik tócsát Breque érsek, a másikat meg a titkára, LeBlanc hagyta. De sehol nem látták a tetemeket. Sem a keresztségeket. A szanitécek jelentették, hogy Musztafa bíboros kómába esett, sokkot kapott, és kis híján elvérzett; úgy-ahogy stabilizálták helyben az állapotát, és megkérdezték, mi a parancs: hagyják-e meghalni és feltámadni a főinkvizítort, vagy vigyék a komp fedélzeti doktorába, és próbálják megmenteni az életét, ami viszont azzal jár, hogy napokba telik, mire magához tér, és el tudja mondani, kik támadták meg? Esetleg tegyék lélegeztetőgépre, gyógyszerekkel térítsék magához, és akkor néhány perc múlva már ki is kérdezhetik… miközben a beteg elviselhetetlen fájdalmak közepette haldoklik.

Wolmak szólt, hogy várjanak, és üzent Lempriere admirálisnak, a hadműveleti erő főparancsnokának. Odakint a Tien-san-rendszerben, sok-sok CSE-re a Dzsibriltől az a negyven-egynéhány hajó, amelyik átvészelte a Rafaellel vívott ütközetet, a menthetetlenül megrongálódott arkangyalok között kutatott túlélők után, és várták a pápai drónt, valamint az InforMag robothajóját, amely tetszhalált okoz a bolygó lakosságánál. Egyik sem érkezett meg. Lempriere volt a legközelebb, négy fénypercre, és az üzenet is ennyit fog utazni, mire eljut az admirálishoz, de Wolmak úgy érezte, nincs más választása. Várta, hogy az üzenete a rendszer külső részére repesszen.

A zászlóshajó, a Ráguel fedélzetén Lempriere kényes szituációban találta magát. Percek alatt kellett döntenie Musztafa sorsáról. Ha hagyja meghalni a főinkvizítort, két nap múlva valószínűleg sikeresen feltámasztják. A bíboros nem szenvedne sokat. De addig nem derülne fény arra, ki a felelős a támadásért: a Shrike, a bennszülöttek, az Aenea-rém tanítványai, netán a Számkivetettek. Lempriere tíz másodpercig gondolkodott, de a válasza négy perc késéssel futott be a Dzsibrilre.

– Stabilizálják az állapotát! – parancsolta Wolmaknek, a hegyes bolygó körüli pályán. – Tegyék lélegeztetőgépre a kompon! Hozzák ki a kómából! Kérdezzék ki! Miután kiderítették, amit kell, kérjenek a sebészgéptől prognózist. Ha úgy gyorsabb, hogy feltámad, hagyják meghalni.

– Igenis, uram – felelte Wolmak négy perccel később, és továbbította az utasítást a tengerészgyalogosoknak.

A tengerészgyalogosok eközben kiterjesztették a keresés hatókörét, és EMJ-hátirakétákkal átfésülték a Siva falloszát övező meredek hegyoldalakat. Mélyradarral pásztázták a Rhan-cót, vagyis a Vidra-tavat, de sem vidrákat, sem az eltűnt papok holttestét nem találták meg. A főinkvizítor csoportját egy tizenkét fős tengerészgyalogos-testőrség kísérte el az enklávéba – plusz a komp pilótája –, ők is szőrén-szálán eltűntek. Szinte mindegyikük vérét és zsigereit azonosították, de a hulláik köddé váltak.

– Átkutassuk a Téli Palotát is? – kérdezte a kutatóosztagot vezető hadnagy. A tengerészgyalogosoknak szigorúan megtiltották a helyiek zargatását… különösen a dalai lámát és környezetét… mielőtt megjönne az InforMag hajója, és hibernálná a lakosságot.

– Egy pillanat! – mondta Wolmak. Észrevette, hogy Lempriere admirális monitora villog. A parancsnoki hálózaton is jelentkezett valaki. A Dzsibril hírszerző tisztje a szenzorhólyagból. – Jelentést!

– Kapitány, vizuális megfigyelést végeztünk a palota környékén. Valami szörnyűség történt ott.

– Micsoda? – ripakodott rá Wolmak. Nem vallott az embereire, hogy ilyen homályosan fogalmazzanak.

– Elkerülte a figyelmünket, uram – magyarázkodott a felderítő. Fiatal nő volt, de vágott az esze. – Mivel az enklávé környékét pásztáztuk a kamerákkal. De ezt nézze!

Wolmak félig a holoárok felé fordult, ahová az altiszt kivetítette ugyanazt a képet, amit az admirálisnak is elküldött: felülnézetből mutatta a Téli Palotát, mintha a kamera néhány száz méterrel a Kjicshu híd felett lebegne.

A hídpályát bevonták, de a hídtól a palotához vezető lépcsőkön és teraszokon, meg a palota és a Drepung kolostor közt tátongó szakadék keskeny párkányain holttestek hevertek: vérben fürdő, megcsonkított holttestek százai.

– Édes istenem – vetett keresztet Wolmak kapitány.

– A testrészek között megtaláltuk Tokra Reting régens fejét – tájékoztatta higgadtan a hírszerző tiszt.

– A fejét? – ismételte Wolmak, aztán eszébe jutott, hogy az egész beszélgetést elküldik az admirálisnak, aki négy perc múlva hallani fogja, hogy sületlenségeket beszélt. Mindegy. – Meghalt más fontos személy is?

– Nem, uram – felelte a fiatal tiszt. – Viszont üzeneteket fogtunk több rádiófrekvencián is.

Wolmak felvonta a szemöldökét. Eddig a Téli Palota teljes rádiócsendet alkalmazott.

– Hogy szól az üzenet?

– Mandarin nyelven és Hidzsra utáni tibetiül van, uram – közölte a tiszt, de nyomban le is fordította. – Teljes a fejetlenség, kapitány. A dalai láma eltűnt. A kisfiú testőrkapitányának is nyoma veszett. Szurkhang Szewon Cshempo tábornok, a palotaőrség parancsnoka meghalt, uram… azonosították a fej nélküli holttestét.

Wolmak az órájára sandított. Az admirális hajójának sugárzott adás félúton járt.

– Ki tette ezt? A Shrike?

– Nem tudom, uram. Mint mondtam, a lencsék és a kamerák máshol jártak. Visszanézzük a felvételeket.

– Helyes – mondta Wolmak. Nem várhatott tovább. Hívta a tengerészgyalogos hadnagyot. – Eredjen a palotába, hadnagy! Derítse ki, mi ez az egész. Leküldök még öt kompot, páncélozott EMJ-t és egy géppuskás toptert. Fésüljék át a palotát, hátha megtalálják Breque érseket, Farrell atyát vagy LeBlanc atyát. Meg persze a pilótát és a kíséretet.

– Igenis, uram.

A szűk hullámhosszú link zöldre váltott. Az admirálishoz eljutott a legutóbbi beszélgetés. Nincs ideje megvárni a parancsát. Wolmak üzent a két legközelebbi Pax-hajónak – két fáklyahajónak a szélső hold mögött –, teljes harckészültséget rendelt el, és megparancsolta, hogy vegyék fel a Dzsibril pályáját. Jól jöhet még a tűzerő. Wolmak egyszer már közelről látta a Shrike pusztítását, és hideg futkosott a hátán, ha arra gondolt, hogy a teremtmény bármikor a hajóján teremhet. Kapcsolatba lépett Samuels kapitánnyal, a H.H.S. Szent Bonaventura parancsnokával.

– Carol – mondta a meghökkent kapitány holoképének –, kérem, lépjen át a taktikai térbe!

Wolmak rácsatlakozott a rendszerre, és a következő pillanatban már ott állt a Tien-san szikrázó felhőbolygója felett. Hirtelen megjelent mellette Samuels a csillagfényes sötétségben.

– Valami nem stimmel odalent, Carol – mondta Wolmak. – Lehet, hogy megint elszabadult a Shrike. Ha váratlanul megszakadna a kapcsolat a Dzsibrillel, vagy artikulátlanul üvöltözni kezdenénk…

– Elindítok három tengerészgyalogos csapatszállítót – vágta rá Samuels.

– Negatív – felelte Wolmak. – Lője ki a Dzsibrilt. Azonnal.

Samuels kapitány döbbenten pislogott. Az űrben felvillant egy fény, amely bejövő hívást jelzett Lempriere admirális zászlóshajójáról. Wolmak kilépett a taktikai térből.

Az üzenet szűkszavú volt.

– A Ráguel a rendszerbe ugrik, a Tien-san körüli kritikus gravitációs kút elé – tudatta vele Lempriere admirális megnyúlt, komor ábrázattal.

Wolmak tiltakozásra nyitotta a száját, de rájött, hogy ellenérvei csaknem három perccel a Hawking-ugrás után érkeznének meg, ezért inkább becsukta a száját. Egy ilyen ugrás borzasztóan veszélyes volt – minimum egy a négyhez az esélye, hogy a teljes legénység életét követelő katasztrófához vezet –, de megértette, hogy az admirális miért akart odamenni, ahol frissiben kapja meg az információkat, és késlekedés nélkül végrehajtják a parancsait.

Jézusom, gondolta Wolmak, a főinkvizítor nyomorék, az érseket és a többieket elnyelte a föld, a nyamvadt dalai láma palotája olyan, akár egy felrúgott hangyaboly. Hogy rohadna el az a Shrike! Miért nincs még itt a pápai futárdrón a paranccsal? Miért nincs még itt a Mag hajója, amit megígértek? Hová fajulhat még a helyzet?

– Kapitány! – A terepre kivonult különítmény tengerészgyalogos szanitéce jelentkezett a komp gyengélkedőjéről.

– Jelentést!

– Musztafa bíboros magához tért, uram… látni persze nem lát… borzasztó fájdalmak gyötrik, de…

– Beszélni akarok vele! – csattant fel Wolmak.

Rémes látvány töltötte be a holoteret. Wolmak kapitány érezte, hogy a fedélzeten lévők riadtan hátrálnak.

A főinkvizítor arca csurom véres volt. Teli szájjal üvöltött, fogai vörösen csillogtak. Szétmarcangolt szemürege vakon tátongott, kötőszövet-foszlányok ragadtak bele, patakzott belőle a vér.

Wolmak kapitány először nem értette, mit kiabál a bíboros. Aztán megértette.

– Nemes! Nemes! Nemes!

 

A Nemes, Szkülla és Briareósz névre hallgató kreálmányok keletnek tartanak.

Fáziseltolódásban maradnak, sejtelmük sincs, milyen irdatlan energiákat emészt fel az állapot fenntartása. Máshonnan nyerik az energiát, és nem érdekli őket, honnan. Egész életükben erre a pillanatra vártak.

A Pargo Kaling-i közjáték, a másodperc törtrésze alatt lezajló vérengzés után Nemes mutatja az utat a toronyba, és átsiklik a függőhíd hatalmas tartókábelein. Futólépésben átvágnak a drepungi piacon: a három mozgó figura összecsomósodott, borostányszínű levegőben hasít, gyökeret vert embereket kerülget. A phari piactéren vásárló, nézelődő, nevető, vitatkozó és birkózó szobrok ezrei láttán Nemes pengevékony ajka mosolyra húzódik. Egytől egyig lefejezhetné őket, bejelentés nélkül kopogtatna náluk a halál. De nem ér rá ilyesmire: feladata van.

A kötélpálya phari csomópontjánál kilépnek a fázisból: a kábelen való súrlódás gondot okozna.

Szkülla, tied az északi magas út, osztogat parancsokat Nemes a közös sávon. Briareósz, te a középső hídon mész. Enyém a kötélpálya.

Testvérei biccentenek, remegés fut végig rajtuk, és eltűnnek. A kötélpálya kezelője elindul felé, kikéri magának, hogy Nemes előretolakszik, amikor rengetegen várnak a sorukra. Csúcsidő van.

Rhadamanth Nemes felkapja a kezelőt, és laza csuklómozdulattal ledobja a platformról. Tucatnyi feldühödött férfi és nő ront rá vérszomjasan üvöltözve.

Nemes felszökken a platformról, és elkapja a kábelt. Nem használ csigát, féket vagy beülőhevedert. Fázist vált emberfeletti tenyere körül, és lezúdul a kábelen a Kunlun irányába. A tajtékzó csőcselék üldözőbe veszi: előbb tízen akaszkodnak fel a kábelre, aztán a duplája, és még többen. A kezelőt sokan kedvelték.

Nemes az átlagos menetidő fele alatt teszi meg az utat Phari és Kunlun között. Ügyetlenül fékez le érkezéskor, és a sziklafalnak csapódik; az utolsó pillanatban vált fázist. Miután kikászálódik a hegyoldalban képződött bemélyedésből, a kábelhez ballag.

Csigák surrognak, ahogy az első üldöző feléje száguld az utolsó százméteres kábelszakaszon. A látóhatárig nyúló kábelen, mint vékony damilra felfűzött fekete gyöngyök, még többen közelednek. Nemes mosolyogva a magasba nyúl, és fáziseltolódott kezével elvágja a kábelt.

Meglepi, milyen kevesen sikoltanak a halálraítélt férfiak és nők közül, miközben lecsúsznak a tekergőző, mélybe hulló kötélről.

Nemes a fix kötelekhez üget, biztosítás nélkül felmászik, és egyenként elvágja az összeset, a mászókötelektől az ereszkedőköteleken át a biztosítókötelekig. A csúszdától délre öt fegyveres kunluni rendőr állítja meg. Nemes csupán a bal alkarjánál vált fázist, és lesöpri a Hszi-vang-muba valósi rendfenntartókat a hegyhátról.

Nemes északnyugat felé fordul, bekalibrálja infravörös és teleszkopikus látását, és ráközelít a hosszú, imbolygó bonszaibambusz hídra, amely a magas út phari és kunluni hegyfokait köti össze. A híd a szeme láttára omlik össze, a lécek, liánok és tartókábelek egymásba gabalyodva csapódnak a nyugati hegynek, míg a híd alsó szakasza a foszgénködbe hullik.

Ezzel is megvolnánk, üzeni Briareósz.

Hányan zuhantak le rajta?, kérdi Nemes.

Sokan. Azzal Briareósz bontja a kapcsolatot.

Egy másodperccel később Szkülla is bejelentkezik.

Az északi híd leszakadt. Menet közben lerombolom a magas utat.

Helyes, üzeni Nemes. Dzsokungban találkozunk.

A három klón kilép a fázisból, mielőtt behatolna a dzsokungi hasadékvárosba. Szemerkél az eső, az ég beborul, olyan, mint a nyári köd. Nemes dróthaja a homlokára tapad, és látja, hogy Szkülla és Briareósz is hasonlóan fest. A tömeg utat nyit előttük. A függőkolostorhoz vezető sziklajárdán egy lélek sem mozog.

Nemes vezetésével elérkeznek az utolsó, rövid lengőhídhoz, amely elválasztja őket a kolostor lépcsőjétől. Aenea ezen a helyen kezdte meg az újjáépítési munkálatokat – egyszerű, húszméteres hidat feszített ki a dolomitszirtek közti keskeny, ezer méter mély szurdok felett, melynek alján alacsony bércek és felhők púposodtak –, és a monszunfelhők beburkolják a csepergő építményt.

A sűrű felhők leple mögött egy alak áll a híd túlsó sziklapárkányán. Nemes hőképre vált, és mosolyogva konstatálja, hogy a magas alak egyáltalán nem sugároz hőt. Homlokradarjával megpingeli, és szemügyre veszi a beérkező képet: három méter magas, tövisekkel van kiverve, négy ormótlan kezén pengeujjakat nyitogat, radarvisszaverő páncél fedi, mellkasából és homlokából éles tőrök merednek elő, nem lélegzik, vállán szögesdrót fut végig, homloka tüskés.

Príma, üzeni Nemes.

Príma, helyesel Szkülla és Briareósz.

A harmatos híd túloldalán várakozó alak nem válaszol.

 

Métereken múlt, hogy elértük a hegyet. Miután lesodródtunk a futóáramlás alsó zónájába, fokozatosan és megállíthatatlanul ereszkedtünk lefelé. A felhők óceánja felett nem sok termiket fogtunk, de leszálló légáramlatot annál többet, és noha a száz kilométeres út első felét szélsebesen, mindössze pár perc alatt tettük meg, a második fele lélegzetelállító süllyedéssel telt: hol azt hittük, hogy bőven van még ráhagyásunk, hol biztosra vettük, hogy a felhők közé zuhanunk, és csak akkor vesszük észre, hogy körbeölel a halál, amikor a sárkányunk a savas tengerbe csapódik.

Annyiban igazunk lett, hogy valóban alámerültünk a felhőtakaróban, de ezek monszunfelhők voltak, vízfelhők, belélegezhető felhők. Olyan szoros alakzatban repültünk, amennyire tőlünk telt, kék deltaszárny, sárga deltaszárny, zöld deltaszárny, a sárkányrepülők fémszerkezete és nejlonanyaga kis híján összeért, inkább ütköztünk volna össze, hogy együtt hulljunk alá, mintsem elveszítsük egymást, és magányosan érjen bennünket a halál.

Aeneával bekapcsolva hagytuk a rádiót, de mindössze egyszer beszéltünk a feszültséggel teli ereszkedés folyamán. A sűrűsödő ködben csupán egy-egy szemvillanásra pillantottam meg sárga szárnyát a bal oldalon, és közben arra gondoltam: gyermeke született… férjhez ment egy másik férfihoz… mást szeretett!, amikor beleszólt a fülesembe.

– Raul?

– Mondd, kölyök.

– Szeretlek, Raul.

Pár szívdobbanásig tétováztam, de az érzelmi vákuumot, amely az előbb beszippantott, elsöpörték ifjú barátnőm és szerelmem iránti érzéseim hullámai.

– Én is téged, Aenea.

Alacsonyabbra suhantunk a homályban. Fanyar bűz birizgálta az orrom… tán a foszgénfelhők előszele?

– Kölyök?

– Tessék, Raul – suttogta a fülembe. Tudtam, hogy mindketten levettük az ozmózismaszkot, pedig megvédett volna a foszgéntől. Fogalmunk sem volt, hogy A. Bettiknek árt-e a mérgező levegő. Ha igen, akkor hallgatólagosan megegyeztünk Aeneával, hogy feltesszük a maszkot, és reménykedünk, hátha nem csapódunk be a savas tengerbe, hanem még előtte földet érünk a hegyoldalon, és talán még marad annyi erőnk, amivel felvonszoljuk az androidot a foszgénlégréteg fölé. Tisztában voltunk azzal, hogy meglehetősen gyenge lábakon áll a tervünk – amikor leszálltam a bolygóra a hajóval, a fedélzeti radar kimutatta, hogy a csúcsok és gerincek többsége meredeken vész a foszgénfellegekbe, ráadásul percek alatt lesüllyednénk a mérgező felhőkben a tengerig –, de még mindig jobb, mintha a sorsra bíznánk magunkat. Addig is, felhúztuk a maszkot, és nagyokat szippantottunk a tiszta levegőből.

– Kölyök, ha tudod, hogy a tervünk nem válik be… ha láttad azt, ahogyan elvileg…

– Meg fogok halni? – fejezte be a mondatot. Én képtelen lettem volna kimondani.

Bólogattam. Aminek nem sok értelme volt, hiszen nem látott a felhőktől.

– Rengeteg lehetőség áll fenn, Raul – válaszolta halkan. – Viszont az, amelyik a legvalószínűbb, nem most fog bekövetkezni. Nyugi, nem kértelek volna titeket arra, hogy kísérjetek el, ha úgy gondolom, hogy… itt az idő. – A feszültség ellenére derültséget véltem kihallani a hangjából.

– Tudom – válaszoltam, és örültem, hogy A. Bettik nem hallja a beszélgetésünket. – Nem úgy gondoltam. – Attól féltem, esetleg látta, hogy hármunk közül egyedül ő nem éli túl az utazást. De így már megnyugodtam. A sorsunk összefonódott, innentől más nem érdekelt. – Csak azon bosszankodom, miért kell megint menekülnünk, kölyök. Unom már, hogy folyton megfutamodunk a Pax elől.

– Én is – felelte Aenea. – Bízz bennem, Raul, ez most több egyszerű menekülésnél. Bassza meg!

Nem épp egy messiáshoz illő szállóige, de hamar megpillantottam, miért káromkodta el magát. Egyenesen egy sziklás hegyoldal felé tartottunk, a húsz méterre lévő rögös lankákat roppant sziklatömbök tagolták, valamivel alattunk meredek szakadék tátongott.

A. Bettik repült rá először a lejtőre: az utolsó pillanatban felhúzta a kormányrudat, lelógatta a lábát a felfüggesztés zsinórjai között, és ejtőernyőként kormányozta a sárkányt. Kétszer visszapattant a csizmája, aztán pikk-pakk letette a sárkányt, és kicsatolta magát a hevederből. Lhomo többször is a lelkünkre kötötte, hogy a veszélyes vagy szeles leszállóhelyeken minél hamarabb szedjük le a sárkányt, nehogy lesodorjon minket egy szakadékba. És itt aztán volt hova lesodródni.

A. Bettik után Aenea következett, aztán pár másodperccel később leszálltam én is. Hármunk közül én landoltam a legbénábban: ellökött a talaj, majdnem legurultam, kificamítottam a bokámat a kavicsokon, és térdre rogytam, amikor a sárkány elakadt egy magas sziklatömbben. Fém hajlott, vászon repedt. A sárkány ekkor kis híján hátrabukfencezett, és lesodort a szikláról, ahogy Lhomo megjósolta, de A. Bettik még időben elkapta a bal oldali kereszttartót, Aenea meg a jobb szélsőt, ami eltörött, és megtartották addig, amíg kikászálódtam a hevederből, és a hátizsákomat magam után húzva arrébb nem bicegtem a roncstól.

Aenea letérdelt a lábam elé a hideg, nedves sziklákra, lefejtette a csizmámat, és megvizsgálta a bokámat.

– Nem hinném, hogy nagyon megrándult volna – állapította meg. – Kicsit talán bedagad, de rá fogsz tudni állni.

– Akkor jó – nyögtem ki, miközben keze a bokámat nyomogatta. Aztán felszisszentem, mert hűvös permetet spriccelt az elsősegélykészletből püffedt lábamra.

A. Bettikkel felsegítettek, összeszedtük a holminkat, és egymást átkarolva felbicegtünk a csúszós emelkedőn oda, ahol a felhők fényesebben ragyogtak.

 

A Tai-san szent lankáin napfény cirógatta az arcunkat. A csuklyát és a maszkot levettem, de Aenea azt javasolta, a védőruhát egyelőre hagyjam magamon. Belebújtam a polárkabátomba, hogy ne érezzem magam annyira pucérnak, aztán láttam, hogy a barátom követi a példámat. A. Bettik a karját dörzsölgette, és a magashegyi hideg levegő szinte fehérre csípte a bőrét.

– Minden rendben? – kérdeztem.

– Jól vagyok, M. Endymion – felelte az android. – Bár ha még néhány percig a levegőben maradok…

Lenéztem a felhőkre, ahol az összecsukott, megrongálódott sárkányrepülőket hagytuk.

– Hát, ha jól sejtem, nem sárkányozva jövünk le a hegyről.

– Jól bizony – felelte Aenea. – Nézd csak!

A sziklás, omladékos hegyoldaltól óriási szirtekkel határolt füves fennsík vezetett fel idáig: a nedves réten pakk-kecskék által kitaposott ösvények és kavicsos csapások húztak árkokat. Gleccserből olvadt patakok csörgedeztek a kövek között, méretes kőlapok szolgáltak gázlóként. A távolból néhány juhász egykedvűen nézte, amint felfelé mászunk. Szerpentines ösvényen kaptattunk a roppant jégmezők alatt, aztán az egyik kanyar után megláttuk azt, amit Aenea mutatott: szürke sáncokon emelt, fehér kőépületeket. Csakis templomok lehettek. A kéklő zenitig nyúló kékesfehér jégmezők és hófödte lejtők alatt oltárnak tűntek csillámló homlokzatukkal. Aenea egy hatalmas kőtömbre mutatott az ösvény mellett, melynek sima felületére az alábbi költeményt vésték:

 

Mit daloljak a Nagy Hegyoromról?

Körötte ősi megyék virulnak,

az iker Erő mozgatja őket,

teremtőjüktől ihletre gyúlnak.

Nyíló felhőkre mellem kitárom,

madárrajt nézek: haza-vonulnak.

Mikor érkezem föl a tetőre,

hol a hegyek mind szemembe-bújnak? ^{5}

Tu Fu, Tang-dinasztia, Kína, Régi Föld

 

Így érkeztünk meg Tajanba, a béke városába. A lankás hegyoldalon tucatnyi templom sorakozott, fogadók, üzletek és lakóházak százai, megannyi apró szentély, és egy forgalmas főutca, melyet színes ponyvatetős bódék szegélyeztek. A város lakói kedvesek – nem ez a legjobb szó, de azt hiszem, mégis ez illik rájuk –, hajuk sötét, szemük csillog, foguk fehér, bőrük egészséges, szekereiket büszkén, lendületesen tolják. Selyemből és festett pamutból szőtt ruhát viselnek, színes, elegáns, egyszerű öltözéket, és sok-sok szerzetes jár köztük narancssárga és vörös csuhában. Érthető lett volna, ha az emberek megbámulnak – a monszun hónapjai alatt senki nem szokott a Tai-sanra látogatni –, de aki ránk pillantott, melegen, barátságosan nézett a szemünkbe. Ami azt illeti, a járókelők közül sokan körénk gyűltek, név szerint üdvözölték Aeneát, és megérintették a kezét vagy a ruhaujját. Ekkor jutott eszembe, hogy nem először jár a nagy hegyen.

Aenea felhívta a figyelmem arra a hatalmas, fehér sziklatömbre, amely a béke városa felett majdnem egy egész hegyoldalt elfoglalt. A szikla csiszolt felszínére, mint mondta, a Gyémánt szútrát vésték gigantikus kínai írásjelekkel: a buddhista irodalom egyik kiemelkedő darabja, magyarázta, amely emlékezteti a szerzeteseket és az erre járókat, hogy az égbolt kék kupolája a természet örök rendjét jelképezi. Ezenkívül megmutatta az első mennyei kaput is a város peremén: az óriási kő boltívre pagoda stílusú vörös tetőt emeltek, és innen indult felfelé a huszonhétezer fokos lépcsősor a Jáde-csúcshoz.

Teljes döbbenetemre kiderült, hogy számítottak ránk. A béke városának központjában lévő nagy kolostor udvarán ezerkétszáz szerzetes ült keresztbe tett lábbal, sorban egymás mögött, türelmesen várva Aeneát. A helyi láma mély főhajtással üdvözölte Aeneát – a lány talpra segítette, és megölelte az aggastyánt –, aztán A. Bettikkel helyet foglaltunk az alacsony, párnázott pódium egyik végében, Aenea pedig rövid szózatot intézett az összegyűlt sokasághoz.

– Tavaly tavasszal azt ígértem, eljön ez a nap, és visszatérek közétek – mondta halkan. Hangja tisztán csendült a márványburkolatú térben. – Örömmel tölti el a szívem, hogy újra láthatlak benneteket. Akik a múltkori látogatásom alkalmával áldoztak, azoknak mondom: tudom, hogy feltárult előttetek a holtak nyelve, az élők nyelve, néhányan meghallottátok a szférák zenéjét, és ígérem, nemsokára megteszitek az első lépést.

– Ma sok szempontból szomorú napra virradtunk, de fényes jövő vár ránk, optimista, változást hozó időknek nézünk elébe. Megtiszteltetés, hogy a tanárotokká fogadtatok. Megtiszteltetés, hogy osztozhattunk egy olyan világegyetem felfedezésében, amely minden képzeletet felülmúló gazdagságot rejt. – Elhallgatott, és A. Bettikre meg rám nézett. – Ők itt az útitársaim… jó barátom, A. Bettik, és kedvesem, Raul Endymion. Együtt viselték velem életem leghosszabb utazásának megpróbáltatásait, és velem tartanak a mai zarándoklatra is. Még ma elhagyjuk a városotokat, hogy átmenjünk a három mennyei kapun, belépjünk a sárkány száján, és ha Buddha és a káosz urai is úgy akarják, még sötétedés előtt felkeressük az Azúr Felhők Hercegnőjét és a Jáde Császár Templomát.

Aenea újabb szünetet tartott, és körülhordozta tekintetét a kopasz fejeken, a csillogó, sötét szemeken. Ezek a szerzetesek nem vallási fanatikusok, ébredtem rá, nem ostoba szolgák vagy önsanyargató aszkéták, hanem értelmes, érdeklődő, figyelmes fiatalemberek és hölgyek. A „fiatal” kissé megtévesztő persze, hiszen a zsenge, ifjú arcok között itt-ott ősz szakállak és halvány ráncok villantak elő.

– Drága fivéremtől, a lámától hallom, hogy vannak itt ma olyanok, akik szeretnének egyesülni az Űrrel, Ami Összeköt – mondta Aenea.

Az első néhány sorban legalább száz szerzetes térdelt fel.

Aenea bólintott.

– Legyen hát! – suttogta. A láma boroskancsókat és dísztelen bronz ivókupákat hozatott. Mielőtt bort töltött volna, vagy vérét cseppentette volna a kupákba, Aenea így szólt: – Figyelmeztetni szeretném azokat, akik áldozni kívánnak: ne számítsatok lelki megújulásra, csupán testi változásra. Az Istenhez vagy megvilágosodáshoz vezető úton továbbra is egyedül kell járnotok. A változás pillanatában nem élitek át a szatorit, nem szabadultok meg. Mindössze… megváltoztok.

Ifjú barátnőm felemelte a mutatóujját, azt, amelyből vért serkedtet majd.

– A vérsejtjeimben található egyedi DNS- és RNS-minták vírushordozókkal együtt bekerülnek a szervezetetekbe, és az emésztőrendszerből kiindulva megfertőzik az összes sejtet. Ezek a fertőző kórokozók szomatikus sejtek… vagyis öröklődnek.

– Megtanítottam a tanáraitoknak, akik továbbadták nektek is a tudást, hogy ezek a testi változások némi gyakorlással lehetővé teszik, hogy közvetlenül hozzáférjetek az Űrhöz, Ami Összeköt, s ezáltal megtanuljátok a holtak és az élők nyelvét. Utána, rengeteg gyakorlással és tapasztalattal a hátatok mögött meghallhatjátok a szférák zenéjét, és megtehetitek az első lépést máshová. – Magasabbra emelte a mutatóujját. – Ez nem metafizika, barátaim, hanem egy mutagén kórokozó. Ne feledjétek, soha nem viselhetitek a Pax keresztségét, ahogy a gyerekeitek vagy az ő gyerekeik sem. A génjeitek és kromoszómáitok lelkében bekövetkező alapvető változás végleg megfoszt titeket a földi élet meghosszabbításának ezen formájától.

– Az áldozással nem lesztek halhatatlanok, drága barátaim. Épphogy végessé teszi valamennyiünk életét. Megismétlem: nem kínálok sem örök életet, sem azonnali szatorit. Ha ezekre vágytok, a saját vallásotokon belül keressétek őket. Én nem adhatok mást, csak mélyebb emberi tapasztalatokat, és hogy felvehetitek a kapcsolatokat olyan emberekkel vagy akár idegenekkel, akik hasonlóan elkötelezettek az élet védelme iránt. Nem szégyen az, ha meggondoljátok magatokat. De tudnotok kell, hogy azok, akik részesednek a szentségben, vállalják az ezzel járó kötelességeket, kényelmetlenségeket és komoly veszélyeket, és amellett hogy az embereket döntés elé állító új vírus hordozójává válnak, maguk is tanítani fognak az Űrről, Ami Összeköt.

Aenea várt, de egyetlen szerzetes sem állt fel és távozott. Lehajtott fejjel térdeltek, mintha elmélyülten elmélkednének.

– Legyen! – mondta Aenea. – Sok szerencsét kívánok! – Azzal megszúrta az ujját, és egy-egy csepp vért pottyantott az idős láma kezében tartott boros serlegekbe.

Az elöl ülő száz szerzetes hátraadogatta a kupákat, és néhány perc alatt mindenki ivott egy kortyot a borból. Feltápászkodtam a vánkosról, hogy a legközelebbi sor végére beállva én is része lehessek az áldozásnak, de Aenea integetett, hogy menjek oda hozzá.

– Még ne most, kedvesem – suttogta a fülembe, a vállamhoz érve.

Szívesen vitába szálltam volna vele – miért zár ki a szertartásból? –, de lenyeltem a békát, és visszakullogtam A. Bettik mellé. Odahajoltam az androidhoz.

– Ugye, te még nem csináltad végig ezt az áldozásdolgot?

A kék férfi elmosolyodott.

– Nem, M. Endymion. És nem is fogom.

Mielőtt azonban rákérdezhettem volna ennek okára, véget ért az áldozás. Az ezerkétszáz szerzetes felkelt, Aenea lement közéjük – váltott velük egy-két szót, kezet fogott néhányukkal –, majd a borotvált fejek fölött rám pillantott, és a tekintetéből kiolvastam, hogy indulunk.

 

Nemes, Szkülla és Briareósz a függőhíd túloldalán álló Shrike-ot méregeti, egy ideig még nem váltanak fázist, tetszik nekik, hogy valós időben láthatják az ellenségüket.

Abszurdum, üzeni Briareósz. Gyerekmesék szörnyikéje. Csupa tüske, tövis és fog. Nevetséges.

Ezt Gügésznek mondd, feleli Nemes. Mehet?

Mehet, küldi Szkülla.

Mehet, küldi Briareósz.

A három klón egyszerre lép át fázisba. Nemes szeme előtt megvastagszik, elnehezül a levegő, a fény szépiaszínű sziruppá sűrűsödik, és tudja, ha a Shrike azt teszi, amit bárki más tenne – vagyis elvágja a függőhíd tartóköteleit –, akkor sem ér el vele semmit: gyors időben évekbe telik, mire összeroskad a híd… ezerszer átjutnak a túloldalára.

Nemes vezetésével libasorban elindulnak a hídon.

A Shrike nem mozdul. A feje nem követi őket. Szeme tompán vöröslik, akár a bíborvörös ablaküveg, amin megcsillan a lemenő nap fénye.

Valami nincs rendjén, üzeni Briareósz.

Csend legyen!, parancsolja Nemes. Csak akkor használjátok a közös csatornát, ha én hívlak. Alig tíz méterre van a Shrike-tól, ami továbbra sem reagál a közeledtükre. Nemes a tömény levegőn áthatolva szilárd talajra lép a hídról. Klónnővére balra veszi fel a pozícióját. Briareósz lejön a hídról, és megáll Nemes jobbján. Három méterre állnak a hyperioni legendától. A lény mozdulatlan marad.

– Engedj át, vagy elpusztulsz! – Nemes addig vált csak vissza normál időbe, amíg a krómszoborhoz beszél. – A te napjaid leáldoztak. A lány mától a miénk. – A Shrike nem válaszol.

Elpusztítani, utasítja Nemes a testvéreit, és fázist vált.

A Shrike elillan az időben.

Nemesnek megrebben a szeme, ahogy az időbeli lökéshullámok átcsapnak rajta és felette, majd a látótere teljes spektrumán felméri kimerevített környezetét. Páran tartózkodnak csak a függőkolostorban, de a Shrike nincs köztük.

Fáziseltolódásból kilépni, parancsolja, és testvérei nyomban engedelmeskednek. A világ kiszínesedik, a levegő megmozdul, a hangok visszatérnek.

– Találjátok meg a lányt! – mordul Nemes.

Szkülla a nemes nyolcrétű ösvény bölcsességtengelyéhez sprintel, és kettesével szedve a lépcsőfokokat felszalad a helyes szemlélet platformjára. Briareósz az erény tengelyéhez siet, és a helyes beszéd pagodájába nyargal. Nemes a harmadik lépcsőn, a leghosszabbon indul el a helyes éberség és a helyes elmélkedés magas pavilonjáig. A radar embereket jelez a legfelső építményen. Másodpercek alatt felér, és letapogatja az épületeket meg a sziklafalat, nincs-e valahol rejtekajtó vagy búvóhely. Semmi. A helyes elmélkedés pavilonjában kiszúr egy fiatal nőt, és Nemes egy pillanatra azt hiszi, megtalálta, amit keresett, de nem Aenea az, csak olyasvalaki, aki egyidős vele. Az elegáns pagodában alig néhányan tartózkodnak: egy vén csoroszlya… a villámcsapás emse az, Nemes felismeri a dalai láma fogadásáról… a dalai láma kikiáltója és testőrparancsnoka, Carl Linga William Eihedzsi, illetve maga a fiúcska, a dalai láma.

– Hol van a lány? – kérdi Nemes. – Hol van az, aki az Aenea névre hallgat?

Mielőtt bárki megszólalhatna, Eihedzsi, a harcos a köpenyébe nyúl, és villámgyorsan felé hajít egy tőrt.

Nemes lazán félrepöccinti. Még lassú időben is gyorsabb a reakcióideje, mint a legtöbb emberé. Amikor Eihedzsi előránt egy nyíllövedékes pisztolyt, Nemes mégis fázist vált, a dermedt férfihoz ballag, köré vonja az erőterét, majd kirepíti a plafonig érő nyitott ablakon a mélybe. Persze amint Eihedzsi kiesik az erőtérből, egyből megáll a levegőben, mint egy szárnyaszegett madár, akit kidobtak a fészekből: repülni képtelen, zuhanni nem akar.

Nemes a fiúhoz fordul, és kilép a fázisból. Nemes háta mögött Eihedzsi sikítva tűnik el a szakadékban.

A dalai láma O alakban eltátja a száját. Ő és a vele lévő két nő csak annyit látott az egészből, hogy Eihedzsi eltűnt mellőle, majd egy másodperccel később már ott lebegett a pavilon nyitott sódzsiajtajában, mint aki teleportálva a mélybe vetette magát.

– Te nem lehetsz… – szólal meg az öreg villámcsapás emse.

– Neked nem lenne szabad… – szólal meg a dalai láma.

– Ne merd… – szólal meg a nő, aki Nemes szerint Aenea valamelyik honfitársnője, Rachel vagy Theo lehet.

Nemes egy szót sem szól. Fázist vált, a fiúhoz sétál, kiterjeszti rá a fáziseltolódott mezőt, felemeli, és a nyitott ajtóhoz viszi.

Nemes! Briareósz hívja a helyes erőfeszítés pavilonjából.

Mi van?

Ahelyett, hogy szóban válaszolna a közös sávon, Briareósz inkább több energiát felhasználva képet küld neki. Kilométerekkel felettük, a szépiaszínű levegőben tömör kék fúziós lángcsóván egy kimerevített űrhajó száll le éppen.

Fázisból kilépni, parancsolja Nemes.

 

A szerzetesek és az idős láma csomagolt nekünk némi elemózsiát útravalóra egy barna szütyőben. A. Bettik még egy ódivatú szkafandert is kapott tőlük, amihez hasonlót csak a Port Romance-i űrrepülés-történeti múzeumban láttam, és megpróbáltak ránk tukmálni még kettőt, egyet Aeneának, egyet meg nekem, de mutattuk, hogy a polárkabátunk alatt védőruhát viselünk. Mind az ezerkétszáz szerzetes eljött kikísérni minket az első mennyei kapun, és még legalább két-három ezren tódultak az utcákra, hogy integessenek.

A széles lépcsősoron hármunkon kívül senki nem közlekedett. Kényelmesen haladtunk felfelé: A. Bettik felhajtotta a sisakját, akár egy csuklyát, Aenea és én egyelőre nem tettük fel az ozmózismaszkot. A hét méter széles lépcsőfokok laposak voltak, és százlépcsőnként következett egy pihenő, ezért az első szakasz nem is volt annyira fárasztó. A lépcsőt alulról fűtötték, így akkor sem kellett takarítani, amikor a Tai-san közepe táján elérkeztünk az örök jég és hó birodalmába.

Szűk egy óra alatt felmásztunk a második mennyei kapuhoz – a hatalmas vörös pagodában tizenöt méteres kapu nyílt –, majd folytattuk utunkat az egyre meredekebbé váló lépcsőn, melyet egy majdnem teljesen függőleges törésvonalba, a sárkány szájába vájtak. Ezen a kitett szakaszon megélénkült a szél, drámaian zuhant a hőmérséklet, és aggasztóan ritkássá vált a levegő. A második mennyei kapunál ismét felaggattuk a hevederünket, és egy idő után a lépcső két oldalán futó fullerénkötelekre csigákat csatlakoztattunk úgy, hogy megfékezze az esésünket, ha lecsúsznánk vagy lesodródnánk az egyre alattomosabb lépcsőről. Pár perccel később A. Bettik felfújta átlátszó sisakját, majd felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy minden rendben. Mi is az arcunk elé helyeztük az ozmózismaszkot.

Ahogy felfelé kaptattunk a menny déli kapujához, még egy kilométert kellett megtennünk, de máris elmaradozott mögöttünk a világ. Néhány óra leforgása alatt másodszor tárult a szemünk elé ilyen döbbenetes látvány, ám ezúttal volt időnk bámészkodni, mert háromszáz lépcsőfok után mindig megálltunk egy szusszanásra, és zihálva legeltettük a szemünket a kora délutáni fényben úszó hegycsúcsokban. A Tajan, a béke városa innen, ezerötszáz lépcsőfok megtétele után, a kilométeres jégmezők és sziklafalak mögött már nem látszott. Eszembe jutott, hogy megint tudjuk használni a védőruhák privát rádióját.

– Hogy vagy, kölyök?

– Fáradtan – felelte Aenea, de hogy elvegye az élét, rám mosolygott átlátszó maszkja alatt.

– Elárulod, hová megyünk? – kérdeztem.

– A Jáde Császár Templomába – felelte a barátom. – Fent van a hegytetőn.

– Sejtettem – rakosgattam egyik lábamat a másik után a széles fokokra. A lépcső ekkor rákanyarodott egy jeges sziklaáthajlásra. Tudtam, ha most lenézek, olyan tériszonyom támad, ami akár le is ránthat a mélybe. A sárkányrepülés ehhez képest kismiska volt. – És mondd csak, miért mászunk fel a Jáde Császár Templomához, miközben odalent elszabadul a pokol?

– Ezt meg hogy érted?

– Nemes a társaival már biztosan utánunk kajtat. A Pax is lépni fog előbb-utóbb. Körülöttünk minden darabokra hullik. Mi meg itt zarándokolunk.

Aenea bólintott. A ritka levegőben szokatlanul süvített a szél, mert elértünk a futóáramlás zónájába. Leszegett fejjel, megfeszített izmokkal vonszoltuk magunkat felfelé, mintha súlyos terheket cipelnénk. Kíváncsi voltam, vajon mi járhat A. Bettik fejében.

– Mi lenne, ha idehívnánk a hajót, és elhúznánk a csíkot? – vetettem fel. – Ha mindenképpen olajra kell lépnünk, legalább essünk túl rajta mihamarabb.

Aenea sötét szemébe néztem az egész arcát befedő maszk mögött, mely visszatükrözte a borongós kék eget.

– Amikor jelzünk a hajónak, két tucat paxbéli romboló zúdul majd le az égből, akár egy vércseraj – mondta Aenea. – Indulásra készen kell állnunk addigra.

A meredek lépcsőre mutattam.

– És a lépcsőmászással felkészülünk?

– Nagyon remélem – suttogta a lány. A fülesen keresztül hallgattam hörgő légzését.

– Mit találunk odafent, kölyök?

Megint megtettünk háromszáz lépcsőfokot. Hápogva kapkodtuk a levegőt, túlságosan kimerültünk ahhoz, hogy a kilátásban gyönyörködjünk. Az űrt ostromoltuk. Az ég koromsötét volt. Az erősebb fényű csillagok felragyogtak, az egyik kis hold magasra hágott a pályáján. Vagy inkább a Pax egyik hajója?

– Nem tudom, mi vár ránk, Raul – sóhajtott fáradtan Aenea. – Néha megpillantok ezt-azt… visszatérő álmokat… de van, hogy ugyanaz másként jelenik meg az álmaimban. Nem szeretek beszélni róla, amíg ki nem derül, melyik válik valóra.

Bólintottam, hogy értem, pedig hát értette a fene. Folytattuk utunkat.

– Aenea!

– Igen, Raul?

– Miért nem hagyod, hogy magamhoz vegyem… tudod… a szentséget?

Aenea morcos képet vágott az ozmózismaszk alatt.

– Utálom ezt a nevet.

– Tudom, de mindenki így hívja. Áruld már el… miért nem ihatok a borból?

– Mert még nem jött el az ideje, Raul.

– Miért nem? – Éreztem, hogy a felszín alatt, a lány iránt érzett túláradó szeretetem mellett megint fortyog bennem a düh és az ingerültség.

– Meséltem a négy lépésről…

– A holtak nyelvének megtanulása, az élők nyelvének megtanulása… persze, persze, emlékszem a négy lépésre – vetettem oda foghegyről, miközben nagyon is valódi lábamat a nagyon is valódi márványlépcsőre téve nehézkesen lépdeltem a végtelen lépcsőn.

Aenea megmosolyogta a flegma választ.

– Akik először szembesülnek vele, azoknak általában… túl sok egyszerre – mondta halkan. – Nem szeretném, ha bármi elvonná most a figyelmed. A segítségedre van szükségem.

Logikus. Megsimogattam a hátát a polárkabáton és a védőruhán keresztül. A. Bettik a lépcsőpihenő másik végéről az érintést látva helyeslőn bólogatott. Mindig elfelejtettem, hogy semmit nem hall a védőruha rádióján lefolytatott beszélgetéseinkből.

– Aenea, te vagy az új messiás? – kérdeztem gyengéden.

Aenea nagyot sóhajtott.

– Nem, Raul. Soha nem állítottam, hogy messiás lennék. Soha nem akartam messiás lenni. Most csak egy fáradt lány vagyok… Lüktet a fejem… görcsök gyötörnek… ma van az első vérzéses napom…

Nyilván látta rajtam, mennyire megrökönyödöm. Naná, gondoltam, elvégre nem egy mindennapos dolog, hogy az ember kérdőre fogja a messiást, aki bevallja, hogy az őseink által premenstruációs tünetegyüttesnek nevezett panaszokban szenved.

Aenea halkan kacarászott.

– Nem én vagyok a messiás, Raul. Csupán a kiválasztott tanítómester. Próbálok tanítani, amíg még… amíg még megtehetem.

Az utolsó mondattól valamiért görcsbe rándult a gyomrom.

– Rendben.

Újabb háromszáz lépcsőfok után ismét megpihentünk. Egyre nehezebben kaptunk levegőt. A hegyet kémleltem, de sehol nem láttam a menny déli kapuját. A nap derekán jártunk, mégis éjfekete volt az ég. Ezer csillag tündökölt. Alig-alig pislákoltak. Észrevettem, hogy már nem sziszeg és dübörög körülöttünk a futóáramlás. A Tai-san, a Tien-san legmagasabb hegycsúcsa, a légkör legfelső rétegéig nyújtózkodott. Védőruha nélkül a szemünk, dobhártyánk és tüdőnk szétrobbant volna, mint egy túlfújt léggömb. A vérünk felforrt volna. A…

Másra tereltem a gondolataimat.

– Jó, de ha mégis te lennél a messiás, mit mondanál az emberiségnek?

Aenea megint kuncogott, bár ez most saját magának szólt, nem rajtam gúnyolódott.

– Te mit mondanál? – lihegte.

Nagyot nevettem. A majdnem tökéletes vákuumban nem terjedt a hang, így A. Bettik nem hallhatott, de biztosan látta, hogy hátravetem a fejem, mert kérdőn felvonta a szemöldökét. Integettem neki.

– Halvány fingom sincs – feleltem Aeneának.

– Na látod – mondta Aenea. – Kiskoromban… úgy értem, amikor kicsi voltam, még mielőtt megismertelek… tudtam, hogy sok minden be fog következni abból, amit most átélünk… és sokat tanakodtam azon, vajon mit fogok mondani az embereknek. Mármint azonkívül, amit meg kell tanítanom nekik. Valami mélyenszántót. Mint a hegyi beszéd.

Körülnéztem. Ilyen szédítő magasságban eltűnt a jég és a hó. A tiszta, fehér lépcső meredek, fekete teraszok között kanyargott.

– Hát, hegyet már nem kell keresned.

– Ja – mondta Aenea, és hangjában ismét kimerültség csendült.

– Szóval, mire jutottál végül? – kérdeztem, hogy beszéltessem, és eltereljem a figyelmét, a válasz annyira már nem is érdekelt. Rég csevegtünk egymással.

Láttam, mosolyog.

– Sokat vacakoltam vele – mondta végül. – Azt akartam, hogy ugyanolyan rövid és velős legyen, mint a hegyi beszéd. Hamar rájöttem, hogy szélmalomharcot vívok… mint Martin bácsi, amikor őrült ihlet szállta meg, és le akarta körözni Shakespeare-t. Ezért inkább elhatároztam, hogy még jobban lerövidítem a beszédemet.

– Mennyire?

– Először harmincöt szó lett. Túl hosszú. Meghúztam huszonhét szóra. Nem elég. Pár év múlva tízszavasra kurtítottam. Még így sem volt elég. Végül az egész üzenetet két szóba sűrítettem.

– Két szóba? – csodálkoztam. – Melyik kettő az?

Közben elérkeztünk a soron következő pihenőhelyre… tizenhétszer vagy tizennyolcszor másztunk meg háromszáz lépcsőt. Hálásan pihegtünk. Kétrét görnyedve, kesztyűs kezemmel a térdemre támaszkodva próbáltam leküzdeni a hányingerem. Nem illett belerókázni az ozmózismaszkba.

– Melyik kettő? – ismételtem meg a kérdést, miután levegőhöz jutottam. A szívem zakatolásán és a tüdőm zörgésén keresztül is hallottam a választ.

– Válassz újra – mondta Aenea.

Egy percig csak ziháltam és lihegtem.

– Válassz újra? – kérdeztem végül.

Aenea mosolygott. Miután kifújta magát, a szakadék széléhez merészkedett, és egyenesen lebámult. Oda sem mertem nézni. Úgy tűnt, élvezi. Szívesen letaszajtottam volna a hegyről, csak úgy barátilag. Ezek a mai fiatalok. Néha felhúzzák az ember agyát.

– Válassz újra – ismételte meg határozottan.

– Kifejtenéd bővebben?

– Nem. Ez a lényeg. Hogy ne bonyolítsuk túl. De mondj egy fogalmat, és mindjárt meglátod, hogy működik!

– Vallás – mondtam.

– Válassz újra.

Felkacagtam.

– Nem viccnek szánom, Raul – sértődött meg Aenea. Megint kaptatni kezdtünk. A. Bettik a gondolataiba merült.

– Tudom, kölyök – feleltem, bár voltak kétségeim. – Fogalmak… ööö… politikai berendezkedések.

– Válassz újra.

– Miért, szerinted nem a Paxban csúcsosodott ki az emberi társadalom fejlődése? Csillagközi békét teremtett, egész jól kormányoz, és… ja, igen… halhatatlanságot adományozott a polgárainak.

– Ideje még egyszer választani – felelte Aenea. – És ha már az evolúciós fejlődés szóba került…

– Mi van vele?

– Válassz újra.

– Mármint mit? – kérdeztem. – Az evolúció irányát?

– Nem. Át kell gondolnunk, van-e egyáltalán iránya az evolúciónak. Sőt, van-e értelme az evolúciós elméleteinknek.

– Egyetértesz-e Teilhard pápával… a hyperioni zarándokkal, Duré atyával… aki háromszáz éve igazat adott Teilhard de Chardinnek abban, hogy a világegyetem egy olyan evolúciós folyamat, melynek célja a tudatosság elnyerése és az Istennel való egyesülés, amit ő Ómega-pontnak hívott, avagy sem?

Aenea rám nézett.

– Te aztán rengeteget bújtad a könyveket a tailesini könyvtárban, mi?

– Hát igen.

– Nem, nem értek egyet Teilharddal… sem a jezsuita gondolkodóval, sem a rövid életű pápával. Azt tudod, ugye, hogy anya Duré atyát és a jelenlegi trónbitorlót, Hoyt atyát is ismerte?

Elvileg tudnom kellett, mégis meglepett, hogy ismételten szembesültem a barátom három évszázadra visszamenő kapcsolataival.

– A lényegre visszatérve – folytatta Aenea –, az evolúcióbiológia jól megszívta az elmúlt évezredben. Először a Mag ott akadályozta az evolúció kutatását, ahol tudta, mert attól félt, hogy felgyorsul az emberek által végzett génmanipuláció üteme, és az emberi faj olyan változatos formái jönnek létre, amelyeken a Mag nem tud élősködni. Utána a Mag befolyásának köszönhetően a Hegemónia évszázadokig mellőzte az evolúcióbiológiát és a biotechnológiai fejlesztéseket. Most pedig a Pax retteg tőle.

– Miért?

– Miért retteg a Pax a biológiai és genetikai kutatásoktól?

– Nem. Azt a részét értem. A Mag nem akarja, hogy az emberek testi felépítése megváltozzon, és az egyház támogatja ebben. Ők azt tekintik embernek, akinek két lába van, két keze és a többi. De miért kell újradefiniálni az evolúciót? Miért nyissunk vitát arról, hogy van-e iránya, vagy sem? Én azt hittem, hogy a régi elmélet nagyjából megállja a helyét.

– Tévedsz – válaszolta Aenea. Percekig némán kaptattunk, aztán folytatta. – Az eredeti Teilhardot és a hasonszőrű misztikusokat leszámítva az evolúcióbiológia korai képviselői nagyon ügyeltek rá, hogy ne dobálózzanak az evolúcióval kapcsolatban olyan szavakkal, mint a „célok” vagy „rendeltetés”. Nem akarták összekeverni a tudományt a vallással. A Hidzsra előtti tudósok már attól kitértek a hitükből, ha szóba került, hogy az evolúció tart valahova. Ők csupán „tendenciákról”, visszatérő statisztikai jellegzetességekről beszéltek.

– Na és?

– Ők emiatt ugyanolyan csőlátással rendelkeztek, mint Teilhard de Chardin a hite miatt. Igenis van iránya az evolúciónak.

– Honnan veszed? – kérdeztem, bár féltem, nem fog válaszolni.

Azonnal rávágta a választ.

– Még a születésem előtt, kibrid apám Maghoz fűződő kapcsolatán keresztül láttam néhány adatot. Az autonóm intelligenciák évszázadok óta tisztában vannak az emberi evolúció lényegével, szemben az emberekkel, akik a sötétben tapogatóznak. A hiper-hiperparazita MI-k kizárólag a parazita életmód viszonylatán belül igyekeznek magasabb szintre jutni. Más élőlények evolúciós görbéjének láttán nincs más választásuk, mint tétlenül nézni… vagy megszakítani azt.

– Mire törekszik akkor az evolúció? – faggattam. – Magasabb értelmi szintre? Kollektív istentudat felé? – Kíváncsi voltam Aeneának az oroszlánokról, tigrisekről és medvékről alkotott képére.

– Kollektív tudat? – borzongott meg Aenea. – Fúj. El tudsz képzelni ennél unalmasabb és visszataszítóbb jövőképet?

Hallgattam. Azt hittem, erről szól a holtak nyelve meg a többi tanítás. Megfogadtam, hogy legközelebb jobban oda fogok figyelni rá.

– Az emberiség történetének igazán érdekes felfedezései mind egy-egy emberhez köthetők, aki tapasztalatot szerzett, kísérletezett, levezette az elméletet, és megosztotta másokkal – válaszolta ifjú barátom. – A kollektív tudat olyan lenne, mint azok a régi tévéadások vagy az élet az adatszféra fénykorában… közös megegyezésen alapuló idiotizmus.

– Oké – dadogtam zavartan. – De akkor merre tart az evolúció?

– Az élet megőrzése felé – hangzott a válasz. – Az élet életpárti. Ilyen egyszerű. Még ennél is döbbenetesebb, hogy ami nem él, az is élni akar.

– Nem értem.

Aenea bólintott.

– A Hidzsra előtti Régi Földön… az 1920-as években… élt egy geológus Oroszországban, aki otthonosan mozgott a témában. Vlagyimir Vernadszkijnak hívták, és tőle származik a „bioszféra” kifejezés, amely, ha minden úgy alakul, ahogyan sejtem, nemsokára mindkettőnk számára új értelmet fog nyerni.

– Miért?

– Majd meglátod, barátom – fogta meg kesztyűs kezével a kezem. – Vernadszkij mindenesetre 1926-ban azt írta: „Ha az atomok egyszer bekerülnek az élő anyag áramlásába, nem akarják többé elhagyni.”

Elgondolkoztam. A tudományhoz nem értettem – az a kevéske tudás, amit felszedtem, Nagyanyótól és a taliesini könyvtárból származik –, de ez logikusnak tűnt.

– Ezerkétszáz éve ugyanez tudományosabb megfogalmazást nyert a Dollo-szabályban – folytatta Aenea. – Eszerint az evolúció visszafordíthatatlan… A ritka kivételek, például a Régi Föld-i bálna, amely szárazföldi emlős létére megpróbált ismét hallá változni, csupán a szabályt erősítik. Az élet előrefelé halad… Mindig talál új ökológiai repedéseket, ahová beférkőzhet.

– Ez igaz – bólintottam. – Mint amikor az emberiség kirajzott a Régi Földről a csírahajókkal és a Hawking-meghajtású űrhajókkal.

– Nem egészen. Kezdjük ott, hogy idő előtt vágtunk neki a galaxisnak, egyrészt a Mag hatására, másrészt mert a Régi Föld a végét járta a belsejébe ejtett fekete lyuk miatt… amiért szintén a Mag volt a felelős. Ráadásul a Hawking-hajtóműnek köszönhetően elugorhattunk a galaxis itteni spirálkarjának bármelyik pontjára, és a Solmev-skálán magas besorolású, földszerű bolygókat találtunk… Mi viszont csak azért is terraformáltuk őket, és betelepítettük a Régi Föld élőlényeit, legyen szó a talajbaktériumokról és a földigilisztákról, vagy a kacsákról, amiket a hyperioni mocsárban vadásztatok.

Bólintottam, s közben arra gondoltam: Hogyan vándorolhatott volna ki másként a fajunk a világűrbe? Miért baj az, hogy olyan bolygókat kerestünk, amelyek úgy néztek ki, mint az otthonunk, és olyan volt az illatuk… főleg mivel nem volt hová hazatérnünk?

– Van azonban egy sokkal érdekesebb vetülete Vernadszkij megállapításainak és a Dollo-szabálynak – mondta Aenea.

– Éspedig? – Még mindig a kacsáknál tartottam.

– Az élővilág nem fejlődik vissza.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem, de abban a pillanatban megértettem, és ezt Aenea is látta rajtam.

– Úgy bizony. Ha az élet megveti valahol a lábát, utána már ott marad. Sorolhatnám a mostoha feltételeket… sarkvidéki fagyok, a Régi Mars jégsivatagjai, fortyogó gejzírek, ilyen meredek sziklafalak, mint itt, a Tien-sanon, vagy akár autonóm programok… miután az élet, képletesen szólva, berúgja az ajtót, seprűvel sem lehet kikergetni.

– És ez mit jelent?

– Hogy ha nem háborgatják, akkor az élet a maga egyszerű, de ravasz eszközeivel egy nap majd benépesíti az egész világegyetemet. Kizöldül a galaxisunk, aztán tovább burjánzik a szomszédos csillaghalmazokba és galaxisokba.

– Nyomasztó egy gondolat.

Aenea csodálkozva nézett rám.

– Miért, Raul? Szerintem gyönyörű lenne.

– Zöld bolygókat már láttam. El tudom képzelni a zöld légköröket is, de azért elég morbid.

– Ne csak növényekben gondolkozz – mosolygott Aenea. – Az élet alkalmazkodik… madarak, repülőgépekkel közlekedő férfiak és nők, te meg én a sárkányrepülőn, megváltozott emberek, akik képesek repülni…

– Ott még nem tartunk – vetettem közbe. – Én inkább úgy értettem, ahhoz, hogy zöld galaxisunk legyen, hát, izé, az embereknek és az állatoknak…

– Ne feledkezz meg az élő gépekről – egészítette ki Aenea. – Az androidokról… ezerféle mesterséges létformáról…

– Jó, embereknek, állatoknak, gépeknek, androidoknak, amit csak akarsz… alkalmazkodniuk kellene az űrhöz… mégis hogyan…

– Már megtettük – közölte Aenea. – És nemsokára egyre többen fogják megtenni.

Közben levegő után kapkodva újabb háromszáz lépcsőn voltunk túl. Kis pihenő után másztunk tovább.

– Van még olyan csapásiránya az evolúciónak, amit nem vettünk észre?

– Változatosságra és komplexitásra való törekvés. A tudósok évszázadokon át vitatkoztak, hogy az evolúció során a formák egyszerűsödnek-e, vagy inkább bonyolódnak, de minden jel arra mutat, hogy az evolúció hosszú távon az utóbbit preferálja. És a fent említett két tulajdonság közül a változatosság a fontosabb.

– Miért? – Aenea biztosan falra mászott már ettől a kérdéstől. Úgy éreztem magam, mint egy hároméves gyerek.

– A tudósok régen úgy tartották, hogy az evolúció során minden fajnak kialakul egy alapmintája, amely aztán sokfajta irányba fejlődik tovább – magyarázta Aenea. – Ezt hívták diszparitásnak. Mint kiderült, tévedtek. Egy adott alapmintán belül a változatosság az élet antientropikus potenciáljának, vagyis az evolúciónak a növekedésével arányban csökken. Elég, ha megnézzük a Régi Föld árváit: a DNS-ük szerkezete persze megegyezik, de a mintázatuk is ugyanarra az eredeti felépítésre épül: öröklődik a csőszerű emésztőrendszer, sugaras szimmetria, szemek, tápanyagbevitelre szolgáló száj, két nem… lényegében egyformák.

– Nem azt mondtad, hogy fontos a változatosság?

– De igen – bólintott Aenea. – De a diverzitás nem azonos a morfológiai diszparitással. Ha ugyanis az evolúciós folyamat során kialakul egy előnyös genetikai minta, kiszelektálódnak a mutációk, és azon az egy alapmintán belül kezd tobzódni a változatosság… ezernyi, sőt, tízezernyi verzió jön létre.

– Trilobiták. – Kezdtem kapiskálni.

– Igen, és amikor…

– Bogarak. Az a kurva sokféle bogár.

Aenea vigyorogva nézett a maszkon keresztül.

– Pontosan. És amikor…

– Akármelyik bolygón járok, mindegyik hemzseg a rohadt rovaroktól. Ott vannak például a moszkitók. Annyiféle van belőlük…

– Akkor érted a lényeget – szakított félbe Aenea. – Az élővilág akkor kapcsol teljes sebességre, amikor egy organizmus kialakítja a testformáját, és új repedések nyílnak meg, ahol az organizmusok felépítésében rejlő sokszínűség révén új létformák rendezkednek be. Új fajok. Ezernyi új növényi és állatfaj született csak az elmúlt ezer évben, amióta a csillagok között vándorolunk… és nem mindegyik génmanipuláció eredménye, akad köztük olyan is, amely villámgyorsan adaptálódott ahhoz az új földszerű bolygóhoz, ahová ledobták.

– Trinyárfák – jutott eszembe a hyperioni flóra és fauna. – Örökkékek. Womangrove-gyökerek. Teslafák?

– Azok őshonosak – közölte Aenea.

– Tehát a változatosság gyönyörködtet – próbáltam visszafejteni a beszélgetés fonalát.

– Úgy van. Ahogy az előbb említettem, teljes sebességre kapcsolja az élővilágot, és zöldre festi a világegyetemet. Van azonban legalább egy olyan Régi Föld-i faj, amelyik semmit sem változott… azokon a barátságos bolygókon legalábbis biztosan nem, ahol letelepedett.

– A miénk – feleltem. – Az emberi faj.

Aenea komoran bólintott.

– Azóta, hogy crő-magnoni elődeink segítettek kipusztítani a sokkal okosabb neandervölgyieket, megrekedtünk egyetlen fajnál. Most itt az alkalom, hogy rohamtempóban szerteágazzunk, de a világot irányító intézmények, a Hegemónia, a Pax és a Mag rendre megakadályozzák.

– A változatosság igénye az intézményekre is kiterjed? – kérdeztem. – A vallásra vagy a társadalmi berendezkedésekre? – Eszembe jutottak azok, akik segítettek megszökni a Szürke Vitus-Balianus B-ről: Dem Ria, Dem Loa és a családjuk. Eszembe jutott a spirálspektrum népének bonyolult, nyakatekert hitvilága.

– Abszolúte – bólogatott Aenea. – Mutatok valamit.

A. Bettik megállt egy márványtábla mellett, melyre kínai és hálóbeli óangol szavakat véstek.

 

Magasra tör a keleti hegycsúcs,

a kék eget ostromolja.

A sziklák közt: mély üreg

ásít némán, titkosan.

A természet nyers ajándéka,

mit felhők fátyla leplez.

Ó, Idő, ó, évszakok, miért hoztok

szüntelen változást fejemre?

Leszállok inkább ebbe az üregbe,

hol tavasz és ősz észrevétlen tovaszáll.

Tao-jün, Vang Ningcsi tábornok felesége, Kr. u. 400

 

Másztunk tovább. Vöröses foltot véltem felfedezni a következő lépcsőforduló tetején. Végre megérkezünk a menny déli kapujához, és megkezdhetjük a csúcstámadást? Már éppen ideje volt.

– Szép volt, ugye? – kérdeztem Aeneától, a versre célozva. – Legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, hogy megőrizzük a folytonosságot az intézményekben, mint a sokszínűség, nem?

– Elismerem, az is fontos – mondta Aenea. – De hát erről szólt az emberiség elmúlt ezer éve, Raul… átmentettük más bolygókra a Régi Föld eszméit és intézményeit. Vegyük például a Hegemóniát! Vegyük a katolikus egyházat és a Paxot! Vagy ezt a bolygót…

– A Tien-sant? Gyönyörű hely…

– Szerintem is. De csak kölcsönvettük. A buddhizmus fejlődött egy keveset… eltávolodott a bálványimádástól és a rituáléktól, és visszatért kezdeti nyitottságához… De ezenkívül azért ilyen ez a bolygó, mert vissza szeretnénk szerezni mindazt, ami a Régi Földdel elveszett.

– Mire gondolsz?

– A nyelvre, a ruhákra, a hegyek elnevezésére, a helyi szokásokra… vagy akár itt ez a zarándokút meg a Jáde Császár Temploma, ha valaha odaérünk.

– Úgy érted, a Régi Földön is volt egy Tai-san nevű hegy?

– Naná. A béke városával, a mennyek kapuival és a sárkány szájával. Konfuciusz több mint háromezer éve fel is ment a hegyre. Igaz, neki csak hétezer lépcsőt kellett megmásznia.

– Szívesen cserélnék vele – sóhajtottam, mert nem tudtam, meddig bírom még. Nem kellett nagyokat lépni, de rengeteg lépcső volt. – De értem, mire gondolsz.

– Csodás dolog a hagyományőrzés, de egy egészséges organizmusnak muszáj fejlődnie… kulturálisan és testileg egyaránt.

– És ezzel vissza is tértünk az evolúcióhoz. Milyen irányokat, tendenciákat, célokat vagy mit tudom én, miket, hanyagoltunk el az évszázadok során?

– Már nincs sok – mondta Aenea. – Az egyik az egyének egyre nagyobb száma. Az élet csillió fajra szomjazik, de igazán akkor elégedett, ha ez csilliószor csillió egyénnel párosul. Ha úgy vesszük, a világegyetem az egyénekre van tervezve. Volt egy könyv a taliesini könyvtárban; egy Stanley Salthen nevű Régi Föld-i fickó írta, az a címe: A hierarchikus rendszerek fejlődése. Nem került véletlenül a kezedbe?

– Nem, biztos elkerülte a figyelmemet, mert túlságosan lekötöttek a huszonegyedik század eleji holopornók.

– Ühüm – húzta a száját Aenea. – Nos, Salthe elég frappánsan megfogalmazta: „A véges anyagi világban akkor élhet végtelen számú egyedi élőlény, ha egymásba ágyazódnak, a világ pedig egyre tágul.”

– Egymásba ágyazódnak – rágtam meg a szavakat. – Asszem, értem. Mint a beleinkben tenyésző baktériumok, az űrbe hurcolt papucsállatkák, az emberi test sejtjei… még több bolygó, még több ember… aha.

– Minden a népességnövekedésen áll vagy bukik – jelentette ki Aenea. – Százmilliárdok élnek a galaxisban, de a Bukásnak és a Paxnak köszönhetően az emberiség tényleges száma az elmúlt száz évben beállt egy szintre, nem számítva a Számkivetetteket.

– Hát, a születésszabályozás elengedhetetlen – szajkóztam ugyanazt, amit a Hyperion összes lakójának a fejébe vertek. – Főleg, mivel a keresztség hosszú évszázadokig meghosszabbítja az emberek életét…

– Pontosan – szakított félbe Aenea. – A mesterséges halhatatlanság törvényszerűen testi és szellemi stagnálást von maga után.

Összevontam a szemöldököm.

– Jó, de ez még nem elég ok arra, hogy megfosszuk az embereket a hosszú élettől, ugye?

Aenea réveteg hangon felelt, mintha sokkal nagyobb dolgokon járna az esze.

– Nem. Önmagában nem elég.

– Mik az evolúció irányai? – kérdeztem. Közeledtünk a vörös pagodához, és imádkoztam, hogy a beszélgetés lekösse a figyelmemet, mert akkor talán nem csuklok össze, és gurulok le a huszon-sokezer lépcsőn, amit felfelé megtettünk.

– Már csak három érdemel említést – mondta Aenea. – Fokozott specializáció, fokozott kodependencia és fokozott fejlődésre való hajlam. Egyik sem elhanyagolható, de a legfontosabb az utolsó.

– Hogy érted, kölyök?

– Az evolúció maga is fejlődik. Muszáj neki. A fejlődésre való hajlam örökölt túlélési stratégia. Az élő és élettelen rendszereknek meg kell tanulniuk fejlődni, és bizonyos fokig irányíthatják az evolúciójuk irányát és ütemét. Mi… és most az emberi fajt értem a többes szám alatt… ezer évvel ezelőtt ennek a változásnak a küszöbén álltunk, csakhogy a Mag elragadta tőlünk az esélyt. Pontosabban, a többségünk elől.

– „Többségünk”?

– Ígérem, pár nap múlva meglátod, Raul.

A menny déli kapujához érve áthaladtunk az arany pagodatetős vörös boltív alatt. Itt kezdődött az égi út, egy enyhe emelkedő, mely az alig kivehető hegycsúcshoz vezetett. Az égi út ösvénye kopár, fekete sziklák közt kígyózott. A zord életkörülményeket tekintve akár a Régi Föld levegőtlen holdján is járhattunk volna. Már éppen megjegyeztem volna Aeneának, hogy az élet ebben a repedésben aztán nem vetette meg a lábát, amikor hirtelen letért a csapásról egy kis kőtemplom felé, amely a csúcstól néhány száz méterre, csipkés bércek és hasadékok között bújt meg. A bejáratnál ősrégi légzsilip fogadott, ránézésre akár a legelső csírahajók valamelyikéről is lelophatták. Valóságos csoda, hogy amikor Aenea megnyomta a nyitógombot, szisszenve kitárult. Megvártuk, amíg bezárul mögöttünk, kinyílik a belső kapu, és beléptünk a templomba.

A kis terem szinte teljesen üres volt, csak egy míves bronzvázában hagyott valaki friss virágokat, egy alacsony emelvényen zöld gallyak hevertek, mögötte pedig egy megkopott fényű, életnagyságú aranyszobor magasodott aranyköntösbe bújva. A pufók, kedélyes asszonyság – amolyan női Buddha – arannyal bevont babérkoszorú-szerűséget viselt a fején, amit furcsa, keresztény glóriára emlékeztető, vertarany szalag övezett.

A. Bettik levette a sisakját.

– Jó a levegő. A légnyomás értéke is megfelelő.

Aeneával erre lefejtettük a védőruha csuklyáját. Végre szabadon lélegezhettünk!

A szobor lábánál mécsesek sorakoztak, meg egy doboz gyufa. Aenea fél térdre ereszkedett, és meggyújtotta az egyik mécsest. A tömjénfüst csípte az orromat.

– Bemutatom az Azúr Felhők Hercegnőjét – mosolygott Aenea az aranyozott arcra. – A hajnal istennője. A mécses meggyújtásával áldozatot mutattam be, hogy unokáim szülessenek.

Az ajkamra fagyott a mosoly. Hiszen gyereke született. A szerelmemnek már van egy gyereke. A torkom elszorult, és félresütöttem a szemem, de Aenea odasétált hozzám, és belém karolt.

– Nem jössz vacsorázni? – kérdezte.

Teljesen meg is feledkeztem az előre csomagolt ennivalóról. Mondjuk, sisakban és ozmózismaszkban nehéz lett volna falatozni.

Leültünk az ablaktalan teremben, a tompa félhomályban, a tömjénfüstben, és megettük a szerzetesektől kapott szendvicseket.

– Merre tovább? – kérdeztem, amikor Aenea elfordította a belső zsilipkaput.

– Mesélték, hogy a hegytető keleti oldalán van egy meredély, amit az öngyilkosok sziklájának hívnak – szólalt meg A. Bettik. – Annak idején komoly áldozatokat mutattak ott be. Aki leugrott a szikláról, az állítólag egyből a Jáde Császár színe elé került, és teljesült a kívánsága. Ha biztosra akartok menni az unokák kérdésében, onnan érdemes levetnetek magatokat.

Az androidra bámultam. Soha nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e, vagy egyszerűen elferdült a személyisége.

Aenea felkacagott.

– Előbb kaptassunk fel a Jáde Császár Templomába – javasolta. – Kopogtassunk be, hogy van-e otthon valaki.

A templomból kilépve újult erővel kerített hatalmába a klausztrofóbia a védőruhába zárva, és megint letaglózott a légmentes környezet kristálytiszta jellege. Az ozmózismaszk szinte teljesen elhomályosult, mert a veszettül tűző napsugarakat ilyen magasan semmi nem szűrte meg. Az árnyékok bántották a szemem.

Ötven méterre járhattunk a csúcstól és a felső templomtól, amikor az egyik szikla koromsötét árnyékából egy idegen alak lépett ki elénk, és eltorlaszolta az utat. Shrike, villant belém, és tökkelütött módjára ökölbe szorítottam a kezem, aztán megláttam, mi állja az utunkat.

Egy tagbaszakadt férfi magasodott előttünk, harci páncélját energiasugarak kaszabolták össze. Kincstári tengerészgyalogos és svájci gárdista felszerelés. Kilátszott az arca az ütésálló vizor mögül: fekete bőrű férfi markáns vonásokkal és ősz, tüskés hajjal. Frissen szerzett, piros forradások húzódtak sötét arcán. Tekintete semmi jót nem ígért. A tengerészgyalogosok multifunkciós gépkarabélyát viselte, és azonmód ránk is szegezte. A védőruha hullámhosszán rivallt ránk.

– Megállni!

Megálltunk.

Az óriás tanácstalannak tűnt. Hát mégis elkapott a Pax, gondoltam elsőre.

Aenea közelebb lépett a férfihoz.

– Gregorius őrmester? – hallottam a hangját a védőruha frekvenciáján.

A férfi félrebiccentette a fejét, de nem engedte le a fegyverét. Biztosra vettem, hogy kifogástalanul működik vákuumban is: jöhet nyíllövedékzápor, energianyaláb, részecskesugár, puskagolyók vagy hiper-k rakéták. A cső a szerelmem arcára irányult.

– Honnan tudod a ne… – szólalt meg az óriás, majd hátratántorodott. – Te vagy az. A lány, akit oly régóta, annyi csillagrendszerben kerestünk. Aenea.

– Igen. Vannak még túlélők?

– Hárman – felelte a férfi, akit Aenea Gregoriusnak szólított. Jobbra mutatott, a fekete sziklák közti fekete barázdára, melyben egy elszenesedett mentőkabin maradványait véltem felfedezni.

– De Soya kapitány is köztük van? – kérdezte Aenea.

Erre a névre emlékeztem. Sosem fogom elfelejteni de Soyának a komp rádióján keresztül felcsendülő hangját, miután ránk talált, megmentette az életünket az Úrligeten, majd elengedett minket csaknem tíz évvel ezelőtt, a kapitány és Aenea időszámítása szerint.

– Egen – felelte Gregorius őrmester –, de hajszálon függ az élete. Súlyos égési sérüléseket szenvedett a szegény öreg Rafaelen. Ott is hagyta volna a fogát, de elvesztette az eszméletét, és így el tudtam vonszolni egy mentőkabinig. A többiek is megsebesültek, de a kapitány úr haldoklik. – Az óriás leengedte a puskát, és az agyára támaszkodott. – Igaz halált fog halni… nincs a kabinban feltámasztó bölcső, ráadásul a drága jó kapitány atya megígértette velem, hogy a halála után elhamvasztom, nehogy hígagyú bolondként éledjen újjá.

Aenea bólintott.

– El tudsz vinni hozzá? Beszélnem kell vele.

Gregorius a vállára vette a nehéz karabélyt, majd gyanakodva végigmérte A. Bettiket és engem.

– Hát ez a kettő…?

– Ő itt egy kedves barátom – érintette meg Aenea A. Bettik karját. Aztán megfogta a kezem. – Ő pedig a kedvesem.

Az óriás kurtán biccentett, sarkon fordult, és a vezetésével felkaptattunk az utolsó emelkedőn a Jáde Császár Templomához.